Szerző Téma: Árnyjáték  (Megtekintve 524 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Shiba Kamiko

Eltávozott karakterek

11. Osztag

*

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
9 500 / 15 000

Hozzászólások: 26

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 13 300 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Bonyolult

Post szín:
#950736 és #933E66


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Árnyjáték
« Dátum: 2018. Febr. 08, 19:08:12 »
Mindketten általános járőrszolgálatra vagytok beosztva az Emberek Világában. Karakura utcáit járjátok, hiszen mint tudjátok, itt mindig a kelleténél több a más világokból származó jelenés, ahogy a különleges képességekkel rendelkező emberek, quincyk és fullbringerek is hemzsegnek a környéken. Nos, a lidércekről nem is beszélve…
Nektek most Karakura a világ közepe. Minden bizonnyal jól ismeritek már az utcáit, ahogy sétálgattok a kijelölt útvonalon, semmi különöset nem éreztek egy ideig. Sőt, a nap kifejezetten unalmasnak tűnik, lassan múlik az idő. Egy ponton, amikor az óvárosi állomás környékén sétálgattok, egy lelket pillantotok meg. Aprónak és védtelennek tűnik, mintha segítségre lenne szüksége. Ezerszer találkoztatok már vele hasonlóval, hosszú lélekláncát vonszolja maga után. Csak arra vár, hogy eltemessétek.
Mielőtt még felé léphetnétek, az épület árnyéka furcsán kezd viselkedni, mozgolódik, majd egy lidérc alakja formálódik meg. Olyan gyorsan történik minden, hogy reagálni sem tudtok, a hollow lélekenergiáját már csak akkor érzitek meg, amikor lecsap a védtelen lélekre és egy az egyben felfalja. A jelenet nem tart tovább fél percnél, az igazán furcsa alakú lidérc ezek után ismét ugrik egyet, egy fa árnyéka felé veti magát, majd eltűnik a szemetek elől. Nem csak a szemetek, de minden érzéketek számára eltűnik – fogalmatok sincs, merre lehet. Nyomtalanul eltűnt.
Újra ebbe a furcsa világba küldtek engem, hogy végezzem feladataimat. Ezúttal azonban nem küldtek egy nálam jóval erősebb társat mellém, vagy csak nagyon jól rejtőzik, és nem érzékelem. Legutóbb már találkoztam ezzel a lánykával, akkor véletlenül egy fát sikerült rádobnom… na jó, azt hiszem ezt inkább nem emlegetem fel. Sőt, az lesz a legjobb, ha inkább úgy teszek, mintha nem is ismernénk egymást. Nincs csevegési kényszerem, ez a szituáció olyan hivatalos, hogy nem követeli meg és egészen kényelmesen érzem magam benne. Jobbom a kardomon nyugtatom, miközben sétálgatok Amine mellett Karakura utcáin, a megadott útvonalon.
– Te nem tartod, öhm, félelmetesnek ezeket a modern dolgokat? – teszem fel a kérdést halkan, miközben pár mentőautó elmegy mellettünk. Nem szeretem a hangjukat, és tulajdonképpen tudom, mire valók, de… valahogy mindig tartok tőlük. Igaz, már elég régóta shinigami vagyok, de elég nehéz felvennem a lépést a modern technika vívmányaival. >.> Noha nem hiszem, hogy az emberek alsóbbrendűek lennének, sőt, mindig kifejezetten lenyűgöznek. Nyitott vagyok rájuk, és már a lélekmobilomon is kezdem tanulgatni a dolgokat, de valahogy amikor itt járok és rám van kényszerítve, hogy együtt legyek velük, még mindig furcsán érzem magam. Frusztrál ez az egész helyzet, és talán ezért kezdek el beszélni. Amikor ideges vagyok, akkor is jár a szám, amikor nem kellene, és hát… gyakran vagyok ideges, az átlagemberhez képest. ^^”
Az óvárost szeretem a legjobban Karakurán belül, mert itt tényleg nyugalom szokott lenni. Tulajdonképpen egyáltalán nem zavar, hogy unalmas a mai napunk, jobban bírom a monotonitást manapság. Kell egy kis béke mindenki lelkének, az enyémnek meg főleg… így nyugodtan el tudok nézelődni, és talán kicsit meg is feledkezem magamról. Kissé későn veszem észre a lelket, már egészen közel értünk hozzá, nagy szemekkel pislogok rá, meglepetten. Mintha nem láttál volna még ilyet, Kamiko. :| Ez csak egy egyszerű lélek, bolyong az emberek között, próbálja megtalálni a helyét. Itt az ideje, hogy nyugovóra térjen és új életet kezdjen Soul Societyben.
– Ne félj, nem lesz se… – kezdeném nyugtatni a lelket, hátha félénk. Sokan megrémülnek, amikor shinigamival találkoznak, és azt hiszik, ártani akarunk nekik. Finoman kinyújtom felé egyik kezem, majd Aminére pillantok. Inkább megállok, és nem közelítek hozzá. Nem vagyok jó a kedvességben és nem vagyok túl türelmes sem, inkább a harc az én területem. A kilencedik osztagosnak pedig a lány felé biccentek, hogy menjen nyugodtan, intézze ő. Kicsit furcsállom, hogy csak úgy kószál ez a lélek, és sehol egy lidérc… mintha ebben a városban senki nem lehetne biztonságban. Egyre gyanúsabbá válik a csend, és nem tévedek, Karakurában soha, semmi nem megy egyszerűen.
Az épület árnyéka mozgolódni kezd, és először azt hiszem, hogy csak rosszul látok. Eltátom a szám, nézem, ahogy a sötét árny lassan alakot formál. Megijedek, amikor megérzem a lélekenerigát, földbe gyökerezik a lábam. Ilyen lehet embernek lenni vajon? Nem látjuk, nem érezzük a veszélyt, ami folyamatosan ránk leselkedik, és a nyomunkban jár… biztosan nem cserélném el a jelenlegi létezésem egy ilyenre. Főleg azért, mert most is nagyon megrémülök, és ahelyett, hogy kivonnám a kardom, önkénytelenül is elkapom Amine karját, hogy véletlen se közelítse meg. Tudom, nem kellene hátráltatnom, ha ő esetleg cselekedne, de egyszerűen… zárlatot kapott az agyam! ><
Csak tátott szájjal nézem, ahogy megeszik a lelket, két harapásból felfalják szerencsétlent, és tovaugrik a lidérc. Ezúttal összeszedem magam, kardot rántva iramodok utána, de nem jutok semmire. Eltűnt. Se fizikai formája, se lélekenergiája, semmi. Hiába megyek arra, amerre utoljára láttam, nem érzek semmit. Nem hiszek a szememnek, de a többi érzékemnek sem, úgyhogy körbejárkálom az árnyékot, amiben eltűnt. Most egy pillanatra sem lankad a figyelmem, nem nézelődök, és számítok a megjelenésére, de semmi.
– Itt valami nagyon nem stimmel… mi volt ez? – kérdezem, miközben tanácstalanul széttárom a karjaimat, és mérgesen belerúgok egy fűcsomóba. Eltűnt a lidérc, és ha így el tud rejtőzni, akkor nagyon veszélyes. Csak most, fél pillanat alatt felfalt egy ártatlan lelket… és ettől csak egyre erősödik. Rájöttem, hogy nem ez a lényeg, rossz kérdést tettem fel. Meg is rázom a fejem, aztán ökölbe szorítom a kezeimet.
– Lényegtelen. Bármi is volt ez, el kell kapnunk. De hogy kapjuk el, ha nem érezzük a jelenlétét? Csak úgy felbukkant és el is tűnt, mintha a föld nyelte volna el – mondom, miközben összevonom a szemöldökeimet. Egyszerűen meg is fájdult a fejem a problémától, mikor romlott el ez a békés nap ennyire? Nehéz követnem az eseményeket, és talán még mindig kicsit a sokk hatása alatt vagyok… nem. Nem lehetek ilyen puhány, nem szédeleghetek, nem eshetnek szét a gondolataim. Az isten szerelmére, már lélek években sem vagyok gyerek! Itt lenne az ideje, hogy felnőtten és felelősségteljesen viselkedjek, legalább egy kicsit.
– Ha nem érezzük, meg kellen próbálnunk a fejével gondolkozni… ha lidérc lennél, hol bukkannál fel legközelebb? – kérdezem Aminét, hátha neki is van jó ötlete. Ez a lényege annak, hogy ketten vagyunk. Amennyire nem vagyok csapatjátékos, legalább annyira tanácstalan vagyok, és berezelve, hogy akkor most egyedül kell megoldanom ezt az egészet. Shiba Kamiko, teljesen szét vagy csúszva. :/

Karakterlap

Shinozaki Amine

Hadnagy

Shinigami

13. Osztag

*

Szint: 3.

Lélekenergia:

60% Complete
15 600 / 30 000

Hozzászólások: 71

Hírnév: 4

Infó

Tárcában: 20 600 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Türkizkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Árnyjáték
« Válasz #1 Dátum: 2018. Febr. 08, 21:59:21 »
Kezdem megszokni, hogy járőrszolgálatokra vagyok beosztva, bár annak azért jobban örülnék, ha ez nálunk történne, és nem kellene folyton ide átjárkálnom. Nem vagyok az a fenekemen ülő típus, de ilyenkor azért tudom irigyelni azokat a borult 12. osztagosokat, nekik legalább nincs ilyennel gondjuk, és maradhatnak folyton az osztaguk területén. Már amelyik. De legalább nem vagyok most egyedül. Bár csak egyszer találkoztam ezzel a lánnyal, elég maradandó élmény volt. Úgy is mondhatnám, hogy szó szerint levett a lábamról.
- Hm? – a kérdését hallva, érdeklődőn pislogva fordulok felé, kizökkenve a gondolataimból. Eddig nem nagyon tűnt beszédesnek. – Hát, nem igazán, inkább idegesítőnek. Zavaró, hogy kezdenek a modern dolgok egyre jobban beférkőzni a mi életünkbe is. – kelletlenül figyelem az elhaladó kocsikat. Rendben, aláírom, hogy a gépek elengedhetetlenek a kutatásokhoz, és a lélekmobil meg a többi ketyere is megkönnyíti a dolgunk, de egyszer dobja fel valaki az autóutak kiépítését, és remélem egy másik helyből üti is le az illetőt. Pedig nem is vagyok annyira idős, de én szeretem a régies, tradicionális stílusokat.
Már vártam mikor érünk kicsit nyugisabb környékre. Talán a mozgalmasabb helyeket elkerülhettük volna, ha inkább az épületek tetején haladunk, de most már mindegy. Legalább nyugalom van, szeretem, mikor nem sok minden történik. Igaz unalmasabb is, de legalább nincs gond. Csak el ne kiabáljam. Nem olyan messze egy kis alak tűnik fel. Kis rutinmunka, és legalább szegényke elkerülte a bajt, de mielőtt mozdulhatnék, Kamiko már meg is teszi helyettem. Viszont mikor megtorpan csak kérdőn figyelem, hogy miért hagyta félbe a mondatát.
~ Én? Hát jó… - a célzást értem, bár azt nem igazán, hogy miért. Nem mindig vagyok valami használható, ha mások megnyugtatásáról van szó, de amíg nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán szükség van megnyugtatásra, nem igazán szoktam azzal indítani, még a végén elérem, hogy ha nem is aggódott, akkor ettől majd fog.
- Szia kicsi. Hogy hívnak? – jókedvű mosollyal lépek előre, és guggolok le hozzá. Talán sokkal megnyugtatóbb, ha nagyjából vele szemmagasságban vagyok, vagy kicsit lejjebb.
Én nem gyanakszom a csend miatt, nem szeretnék vészmadár lenni. Elég sok lélek sokáig képes bujkálni a hollowok elől ha ügyesek, szerencséjük van, vagy csak kis lélekenergiákkal rendelkeznek. Inkább örüljünk, hogy most probléma nélkül végezhetjük a munkánkat.
A szemem sarkából a fura mozgásra a lélek mögé kapom a tekintetem. Valami fura, de mi lehet? Talán csak a környező fák ágainak mozgása vet zavaró árnyékot, vagy kavarja meg valami. Viszont nem múlik a rossz előérzetem, ami végül jogosnak is igazolódik, amikor az árnyék egyszer csak elkezd alakot ölteni.
- Ez meg…? – meglepetten reflexből pattanok is fel, szinte azonnal meg is érzem én is a lélekenergiáját. Automatikusan rántom ki védekezőn a kardom, mikor hirtelen Kamiko ragadja meg a karom.
- Kamiko? – zavartan pillantok felé. Talán ő érez, vagy lát valamit, amit én nem. De már hiába mozdulnék, a lény egy pillanat alatt bekebelezi a lelket. Tehetetlenül bámulom a lidércet. Kezdek megint nagyon dühös lenni magamra. Ha aktiváltam volna az Elemi táncot… én idióta barom!
Meglep, hogy a lidérc ügyet sem vet ránk, és elugrik. Úgy tűnik Kamikonak is megjön a mersze, én is azonnal mozdulok, de amilyen hirtelen jött, ismét el is tűnt. Döbbenten torpanok meg, és pislogok az árnyékra, ahol felszívódott. Minden, még a lélekenergiája is. Van egy olyan érzésem, hogy nem véletlen, az a hollow már nincs a közelben.
- Fogalmam sincs… - hüledezve, tehetetlenül megszurkálom a kardommal az árnyékot. – Sima hollow volt ez egyáltalán? Ez az izé mintha az árnyékokon keresztül közlekedne. – nem tudtam megállapítani, ha adjuchas volt, lehet gondban lehetünk. A sima hollowok egyáltalán képesek különleges képességeket használni? Ez mintha az adjuchasoknál is ritka lenne, nem?
- Nem tudom… Nem vizsgálhatunk meg minden árnyékot, hogy melyik tűnik kicsit furának… - csak magam elé bámulva gondolkodok hangosan. Ez baj. Ez nagy baj, ha még csak érzékelni se tudjuk semmivel, fogalmam sincs, hogy tudnánk észrevenni. Nem tudjuk eltűntetni mindenhonnan az árnyékokat, ha pedig sokáig vesztegetjük az időt, és lemegy a nap, az egész város az ő játszóterévé fog válni, kivéve a lámpák fényénél.
- Valószínűleg a legközelebbi olyan léleknél, akinek kicsit is magasabb a lélekenergia szintje, és meg akarnám enni. – de ez is csak akkor működne nekünk, ha tudnánk hol kell keresnünk, hova kell menni, és persze csak ha tényleg célirányosan mozog vagy keresgél ez az izé. – Esetleg valamiféle csalit használhatnánk… De fogalmam sincs mit tudnánk használni, ami olyan energiákat bocsájt ki, mintha egy erősebb lélek lenne… - ez se biztos, hogy működne, mivel ami a leginkább meglep ezzel kapcsolatban például engem, hogy ránk meg se próbált ez a hollow támadni, pedig nekünk finomabb mennyiségű lélekenergiánk van. Nem is tűnt úgy, hogy menekülne előlünk, inkább csak mintha nem is akart volna velünk foglalkozni, és csak szimplán lelépett. Idegesítő egy képesség.
Hirtelen nekem sincs ennél több ötletem. Szétválni nem biztos, hogy nagyon ajánlatos lenne, szóval marad az, hogy futólépésben indulunk, és reménykedünk benne, hogy nagyjából közel leszünk, mikor ismét feltűnik, és érezhető lesz a lélekenergiája, vagy nagyon gyorsan kitalálunk valamit, amivel magunkhoz csalhatjuk.

Karakterlap

Shiba Kamiko

Eltávozott karakterek

11. Osztag

*

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
9 500 / 15 000

Hozzászólások: 26

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 13 300 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Bonyolult

Post szín:
#950736 és #933E66


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Árnyjáték
« Válasz #2 Dátum: 2018. Febr. 08, 23:20:19 »
Esélyetek sincs tenni semmit, a lénynek máris nyomát veszítettétek. Nem tudtátok megfigyelni, és magatok sem értitek, mi történik. Nincs értelme jelenteni, ez egyikőtöknek sem merült fel. Amine jól látja, nem nézegethetitek meg az összes árnyékot, és jó lesz sietnetek. Csalira lesz szükségetek, ebben mindketten egyetértetek.
Az ötlet nyomán Kamiko eszébe jut egy emlék. Csaknem harminc éve történt, kiküldetésen, az emberek világában egy nagyon furcsa helyen járt. Quincyk segítségét voltak kénytelenek kérni, és emiatt egy különös intézménybe látogattak el. Nem emlékszel, hogy mi a neve, csak azt tudod, hogy nagyjából merre van. Az egyetlen, ami tisztán él emlékezetedben, a kifejezés: hollow bait.
Úgy döntötök, nincs jobb ötlet, így nekiláttok megkeresni azt a furcsa helyet. Naruki határáig keveredtek el, az erdőben bolyongtok, miközben folyamatosan az az érzése támad Kamikonak, hogy ismerős helyen jár és végre ott lesz. Majd szembejön veletek a tábla: Shinohara Íjászklub, és egy nyíl.
Valóban sikerül bejutnotok. Már távolról érzitek, hogy a hatalmas birtokon csak úgy hemzsegnek a quincyk, mindenhonnan az ő lélekenergiájuk érezhető. Vajon a megoldás felé sétáltok, vagy az oroszlán barlangjába? Remek kérdés, majd elválik. Minden esetre az épület ajtajában a recepciós hölgy fogad, aki felpillant rátok, összevonja szemöldökét és értetlenül pillant rátok. Mielőtt még bármit mondhatnátok neki, felemeli a kezét, nekilát pötyögni és a vonalas telefonon beszél valakivel. Egy idősödő férfi jelenik meg nemsokára, egyenes háttal, katonás kiállással, kemény vonásokkal és jéghideg, kék tekintettel pillant rátok.
 – Szép napot, shinigamik – mondja, és mikor a fajotokról beszél, érezni lehet hangjában a megvetést. – Miben segíthetek?
Hmm, amit Amine mond, az elgondolkodtat. Tényleg, egyre inkább része a technika az életünknek. Pedig szerintem régebben is csúcsmodern dolgok voltak Seireiteiben, Rukongaihoz képest. Az egyszerű kis puritán életet egyre furcsább dolgok zavarják meg. Televíziók, videójátékok, mobilok, majd okosmobilok… haladni kell a korral, nemde? Ez lenne az egészséges.
– Ha jobban belegondolok, talán ez az egy dolog, ami az embereknek elérhető és számunkra nem. Talán a fajunk nem olyan, hogy ezzel meg tudna birkózni – motyogom, szinte csak magamnak, elgondolkodva a témán. Sok shinigami azt hiszi, hogy mi vagyunk a tápláléklánc csúcsa, és sokkal többek vagyunk az emberekként. Pedig igazából vannak nagyon erős, különleges emberek, ahogy vannak gyenge, hasznavehetetlen lelkek is. A fő különbség annyi, hogy nekünk nem jár második esély, ha meghalunk. A lélekrészecskéink visszakerülnek a nagy körforgásba és alapanyagot nyújtanak majd egy új lélek megszületéséhez.
Még mindig ezen filozofálok, mintha muszáj lenne, akkor is, amikor megjelenik a lélek. Végül nem merek én odamenni hozzá, nem azért, mert félek, csak… inkább attól tartok, hogy könnyedén elrontok valamit. Hajlamos vagyok felkapni a vizet és amúgy sem vagyok valami biztató látvány. Azt hiszem, már el is felejtettem, hogy kell kedvesen mosolyogni... Hát, meg úgy alapvetően, nem a barátkozás, vagy a kedvesség az erősségem, mint tudjuk. Nem bánok jól másokkal, de még csak saját magamat se tudom kezelni gyakran. Kész katasztrófa, ahogy mondtam.
Igazán gyorsan történnek a dolgok, és azt hiszem, azt sem tudom, mit csinálok. Annyira váratlan volt az egész, ahogy látom, Amine sem tud napirendre térni a történtek után. Egyszerűen tanácstalanul bökdössük az utolsó helyet, ahol láttuk a lidércet, de semmi. Az a kisebb baj, hogy eltűnt. A nagyobb baj az, hogy bárhol, bármikor felbukkanhat, és most már úgy érzem, sehol nem vagyunk biztonságban. Az ő, vagy az én életem is lehetett volna, ami fél perc alatt véget ért és semmi garancia nincs arra, hogy nem mi leszünk a következők.
– Sok shinigami is képes az árnyékokat használni, manipulálni a zanpakutoujával, úgyhogy elképzelhető, hogy egy lidérc is képes rá – állapítom meg, mert most jut eszembe, mintha láttam volna hasonló lélekölőt bevetésen. Az lehetséges, hogy egy lidérc tanuljon egy shinigamitól…? Nem, inkább nem gyártok furcsa teóriákat a lidérchadsereget kiképző és trenírozó halálistenekről. Pepitában már megtörtént egyszer, és még a gondolata sem kellemes annak, hogy újra előforduljon ilyesmi.
Megrázom a fejem. Igaza van. Nincs értelme minden árnyékot figyelni. Amúgy sem tudnánk és amúgy sem tudunk semmi konkrét információt. Nem tudjuk, milyen messze lehet, mire vágyik, hogyan csalhatnánk csapdába… ó, dehogynem tudjuk!
– Mi lenne, ha kieresztenénk a… nem. Ez nem jó ötlet – vetem el gyorsan, mielőtt még befejezném. Ha magunkra csábítjuk ezt a szerencsétlent mindenféle előkészület nélkül, akkor úgy végezhetjük, mint az a lélek az előbb. Nem magunkból kell csalit csinálni, hanem valami másból. De hol találunk most olyan ínycsiklandó lelket, amire biztosan ráharapna?
Akkor hirtelen, villámcsapásként ugrik be a szó, felkapom a fejem és halkan suttogom magam elé.
– Hollow bait – motyogom, majd Aminére pillantok. – Szereznünk kell egy hollow baitet. A quincyk használják, nagy lélekenergiát szabadít fel és rengeteg lidércet odavonz. Kockázatos, de lehet, hogy köztük lesz – magyarázom el Aminének, hátha még nem hallott ilyesmiről. Nem nagyon vagyok képben a quincy felszerelésekkel, szerintem egy átlag shinigami sem. De egy régebbi küldetésen is szükségünk volt rá. Akkor mondjuk nem kérnünk kellett, hanem együttműködni a nyilas misikkel. Istenem, de ki nem állhatom a beképzelt quincyket… >.>
– Van egy ilyen… quincy létesítmény. Valahol. Nem messze… én… nem tudom, de szerintem megtalálom. Próbáljuk meg! Sokkal logikusabbnak tűnik, mint várni, hogy esetleg rábukkanunk – próbálom meggyőzni Aminét, amennyiben nem, én akkor is megpróbálom megkeresni azt a furcsa helyet. Shunpozni kezdek, egészen ki, Karakura határába, és már nem is tudom egy idő után, pontosan merre járok. Ekkor lassítok le, hogy sétálgassak a csapásokon, erdei utakon, céltalanul, körbe-körbe... Pár órát elvesztegetünk, és én mindig úgy érzem, jó helyen járunk, de ez sosem jön össze. Akkor pillantom csak meg a táblát, ami végre a nagy felismeréshez vezet.
– Ezaz! Shinohara Íjászklub! – lelkesedem, miközben a tábla felé mutogatok. Követem az utat, és egyre rosszabb előérzetem van. Mennyi quincy van itt, és mit csinálnak pontosan? Esküszöm, lassan fenyegetve érzem magam tőlük, főleg, ahogy látom, mekkora a birtok… és ez a kapu… talán csak paranoiás vagyok, de úgy érzem, mintha egy csapdába sétálnánk be. >< Amine felé pillantok, hátha ő is hasonlóan érez, és neki is ki van ülve az arcára, viszont én nem vagyok hajlandó sem feladni, sem visszafordulni. El kell kapnunk azt a valamit, most az a feladatunk, hogy megvédjük Karakurát, és amúgy sem akarok többé minden pillanatban erre gondolni, ha az Emberek Világában járok.
Amikor megérkezünk, a recepciós roppant furcsán pillant ránk, én pedig legszívesebben kinyomnám a szemeit, és letépném a kis szemöldökét, amit úgy ráncolgat. Hála istennek egyelőre sikerül visszafognom magam, de nem sok híja van, hogy ne szóljak be neki, mintha semmibe venne minket. Leint! Leint engem, és Aminét, aztán telefonál, mintha neki állna feljebb! Na ezért utálom ennyire a quincy bandát, egyik se rendes. Csak azért nem kezdem ki a kiscsajt, mert megjelenik egy katonás, mogorva férfi. Engem ugyan nem fog megijeszteni az attitűdjével, nekem segítségre van szükségem, nekünk pedig pontosan ugyanaz a célunk – megvédeni az embereket.
– Hollow baitet szeretnénk, nagy szükségünk lenne rá – jegyzem meg, csak úgy, az orrom alatt mormogva, nem túl kedves stílusban. Lehet, hogy nem én leszek a karizmatikus hős, aki meggyőzi ezt a fapofát, hogy segítsen nekünk, úgyhogy inkább Aminére pislogok, hátha ő több szerencsével jár.

Karakterlap

Shinozaki Amine

Hadnagy

Shinigami

13. Osztag

*

Szint: 3.

Lélekenergia:

60% Complete
15 600 / 30 000

Hozzászólások: 71

Hírnév: 4

Infó

Tárcában: 20 600 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Türkizkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Árnyjáték
« Válasz #3 Dátum: 2018. Febr. 09, 02:03:47 »
Egyáltalán nem hiszem, hogy jót tenne nekünk, ha a modern technológia túlságosan is a részünkké válna. Amit a szükség szült és hozott magával, azokat már jóval azelőtt megszereztük, vagy valaki feltalálta, átalakította, de a többi leginkább kikapcsolódásra kitalált eszköz csak hátráltatná a munkánkat, figyelmetlenné tenne sok tisztet, akik könnyen elkalandoznának, és sokan nem vennék komolyan a munkájuk, csak az időt keresnék, mikor játszhatnak kicsi az újabb játékaikkal. Talán túlságosan is eltúlzom, de én tényleg mindent úgy szeretek, ahogy van.
- Szerintem nem erről van szó, csak mi ezt nem igényeljük. Az embereknek nagyon rövid az életük, folyton öregszenek, így számukra létszükség a folytonos változás. Nekünk nincsenek ekkora igényeink, és sokáig nem zavar az állandóság. – ez az egy, ami mindig is jellemző volt az emberekre, hogy folyton változtak, változott körülöttük minden, de amilyen rövid az életük, ha sokáig stagnálnak, azt nagyon nem bírják elviselni. Meg nekünk nincs szükségünk kocsikra és ilyesmikre. Arról nem is beszélve, hogy a japánok szeretik a hagyományaikat, sokáig nem volt nálunk semmiféle változás, a háborúk hatása lehetett ez, mikor idegen országokkal és kultúrákkal érintkezett ez az ország.
Hiába próbálok beszélni a lélekkel, egyik pillanatról a másikra történnek a dolgok, és minden tiszta káosz. Talán ha azonnal cselekszem is csak kevés vizet tudtam volna mozgatni és még csak el se találtam volna, ezzel nyugtatom magam, csak azt tudnám, hogy van-e értelme.
– Azt hiszem a kettő nem teljesen ugyanaz, neki ehhez nem kell feloldania semmit, de nem ritka, hogy már ilyenkor egyéni képességeket birtokoljanak? Szerinted sima hollow lehetett, vagy adjuchas? – ha utóbbi, talán még logikusabb is lenne, hogy már van egy ilyen különleges képessége. Okos dög, kihasználja, hogy egy pillanat alatt el tud tűnni, így nem tart az esetleges őrjáratoktól, lakomázhat kedvére. Nagyon idegesítő, hogy nem tudjuk sehogy se követni, nagyon keresztül akarom húzni a számításait. Most hogy jobban belegondolok, ha nem sietünk és kis esze van, még a végén gondol egyet, és szimplán visszamegy a homokozójába. Bár az éjszakát talán nem hagyná ki, ebbe még esetleg kapaszkodhatunk, de legeslegkésőbb pirkadatra szerintem visszavonulna.
A félbehagyott kérdésére ismét Kamiko felé kapom a fejem, végre kiszakadva a gondolataimból.
- Nem hinném, hogy a mi lélekenergiánkra előjönne, teljesen semmibe vett minket az előbb. – nem tudom, hogy ugyanerre gondol, ami miatt elveti, ezért is említem meg. Még mindig tartom magam ahhoz az elméletemhez, hogy az a lidérc nem tűnt úgy, hogy épp menekülni akarna előlünk. Túl gyorsan történt minden, talán még minket is fel tudott volna falni, vagy komoly kárt tenni bennünk, ha finomnak gondol.
- Hollow… mi? – zavartan pislogok, de ahogy magyarázatot is ad hozzá, úgy kezd egyre inkább kiülni egy kelletlen grimasz az arcomra.
- Quincyk? Ez szerintem is működhet, de akkor honnan tudnánk mi olyat szerezni? – ezt az egyet amúgy a mai napig nem értem. Tudunk rengeteg eszközről, amit mások használnak, és mégsem tudok róla, hogy nagyon begyűjtöttünk volna belőlük, vagy legalábbis a hasznosabbakból, és lemásoltuk volna. Például ezt a hollow… akármit most hasznos lenne csak szimplán kérni. Bár tényleg tudja a fene, miket művelnek a kutatóink a falaikon belül…
- Jaj, neeee! Biztos nincs kísérleti célok miatt raktáron a 12. osztagnál? Vagy valakinek quincy haverja, akitől kölcsönkérhetnénk? >.< - majdnem felkiáltok fájdalmamban, arról nem volt szó, hogy az önjelölt igazságosztókkal kell ma alkudoznunk. Ha egyik se, akkor nem nagyon van sok választásunk, de azért még kapaszkodom az utolsó szalmaszálakba. Ha nem hinném, hogy teljesen felesleges és eredménytelen, most biztosan önként és dalolva jelentkeznék, hogy egy választott helyen majd én eljátszom a csali szerepét, ha kell fokozatosan engedve ki a lélekenergiám, hátha egy bizonyos mennyiség odavonzaná. Százszor inkább a kockázat, mint a quincyk, de félek le se tojna, és csak az időnket fecsérelnénk vele.
Végül, ha nincs más alternatíva, akkor jobb ötlet híján shunpozva követem Kamikot. Türelmesen megyek utána, csendben, nem szeretném kizökkenteni a koncentrációból, ha nem biztos az útvonalban, de végül csak megtaláljuk a helyet amiről beszélt, legalábbis nekem nagyon gyanús.
- Mily meglepő… Íjászklub. A fantázia és eredetiség teljes hiánya. Még jó, hogy ők nem élnek több száz évig, belehülyülnének ebbe a csőlátásba… íj, íj, íj. - egyértelműen semmi kedvem, remélem van egy-két lődörgő aki ráadásul még hall is engem, de most komolyan, ilyen csőlátást még sose láttam. Ránk is ránk foghatnák, hogy kardok, de olyan szerteágazó közelharci, és pár távharci fegyverarzenálunk van, hogy ránk mindent lehetne fogni, csak ezt nem.
Az idegességem csak fokozódik, ahogy beljebb haladunk. Nagy a késztetés, hogy a kardomon tartsam a kezem, de talán jobb nem tenni, így inkább összefonom magam előtt a karjaim, úgy nézelődök, feszülten figyelve nehogy egy lelkesebb kis újonc megpróbáljon minket kilőni az egyik sarok, vagy más takarásából. Nagyon rossz előérzetem van ettől a helytől, mintha önként valamiféle kivégzésre sétálnék be.
A recepciós hölgy képe már meg se lep, gondolom nem gyakran jönnek shinigamik ide, egy ilyen quincykkel hemzsegő helyre. Ami azt illeti… Miközben leint minket a nő, amire legszívesebben most én magam is íjat fognék, és kipróbálnám mennyire emlékszem a használatára, és el tudom e találni a két szeme közti pontot, inkább azt lesem, hogy vajon az itt gyakorlók mikor veszik észre a mi lélekenergiánk, és jön néhány kíváncsiskodni. Elsőként egy katonás férfi jelenik meg, gondolom a nő hívhatta, talán a hely igazgatója, annak helyettese vagy kevésbé valószínűleg az egyik tanár.
Na vajon miben segíthet? Nyilván íjászoktatásért jöttünk... Én nem nagyon vágyok válaszolni a kérdésére, habár legalább kérdez, és nem úgy néz ki, mintha ki akarna lőni minket, ez már előny.
Kamiko indoklás nélküli kérésére csak bámulok, aztán mikor ismét felém pillant, alig bírok lenyelni egy hatalmas sóhajt. Féltem, hogy én jövök, ebben sem vagyok a legjobb, de főképp miért egy quincynek kell magyarázkodnom??? >.< Viszont innentől akkor ne rám vessen, ha esetleg olyat mondok, ami szerinte nem tartozik rájuk…
- Egy szörnyen gyors, és rejtőzködő képességekkel bíró hollow tűnt fel Karakurában. Az árnyékokban képes mozogni, és egyszerűen lehetetlenség érzékelni a lélekenergiáját, vagy bármit mielőtt lecsapna. Szükségünk lenne egy hollow baitre, hogy azzal magunkhoz csalogassuk. Ha nem tudunk egy olyat szerezni, rövid időn belül rengetegen fognak meghalni, és nem csak lelkek. – vagy akár vissza is vihetjük nekik, de még mindig fogalmam sincs mi ez a vacak, lehet csak egyszer használatos, úgy meg furán nézne ki, ha ezt mondanám. Mindenesetre remélem ha más nem, az meggyőzi a katonás fazont, hogy ha nem segít talán százan, vagy még többen fognak áldozatául esni ennek a dögnek. Az igazság bajnokai, vajon hagynák? Amúgy is ez remek lehetőség, vagy megszabadulnak egy veszélyes hollowtól, vagy két alkalmatlankodó shinigamitól. Szerintem mindenképp remek üzlet…
~ Jaj, ne! Ugye nem akarnak ránk sózni majd valakit?! - hirtelen jön a gondolat, mert ebben az esetben én azt tenném… megmondanám az illetőnek, akit elküldök, hogy legyen megfigyelő, és ha felzabáltatják magukat a lányok, álljon készenlétben, és azonnal végezzen a lidérccel amíg esély van rá, ha pedig sikerrel járnak, hozza vissza a hollow bait. És ez még a kedvesebbik variáció, a másik az esetleges merényletek. Remélem ez csak az én agyam szüleménye, különben biztosan a fejem fogom a falba verni. Vagy teljességgel elrontani egy esetleges megállapodást.

Karakterlap

Shiba Kamiko

Eltávozott karakterek

11. Osztag

*

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
9 500 / 15 000

Hozzászólások: 26

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 13 300 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Bonyolult

Post szín:
#950736 és #933E66


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Árnyjáték
« Válasz #4 Dátum: 2018. Febr. 24, 20:23:29 »
Megérkeztek a quincyk egyik főhadiszállására. Az oroszlán barlangjában csípősebben és kedvesebben is próbálkoztok, hátha végül nem ti lesztek a vacsora. A vendéglátótok azonban a lehető legkevésbé kedves, végig lenéző stílusa amúgy is vérlázító, de Kamiko vérmérsékletével egyáltalán nem passzol. Sikeresen felhúzod magad, és kénytelen leszel harcba bocsájtkozni vele, és tulajdonképpen fel sem tűnik, mekkora öngyilkos küldetés ez tulajdonképpen.
A quincy higgadtan kísér hátra titeket a gyakorlótérre, és az itt lévő fajtársaiból igen hamar tömeg verbuválódik. Körbeállják a két csatározót, de megtartják a megfelelő távolságot, ellenben zajosak és látványosan a vezérüknek harcolnak… bármilyen meglepő is. Miközben Kamiko lefoglalja a quincyt, Aminének feltűnik, hogy amaz a harc elején félredobta kabátját, és talán lehetősége van a tömeg felhevültségét kihasználni és átkutatni a zsebeit… amennyiben ezt ügyesen kivitelezed, egy pár hollow baitet találsz, és itt az ideje, hogy segíts a társadon és eltűnjetek. Nagyon nem áll jól a szénája…
Amikor Amine a lidércről kérdez, csak még jobban összezavarodom, megrázom a fejem és sóhajtok. Bármennyire is jó lenne válaszolni neki, esélyem sincs rá. Összevont szemöldökkel pillantok partneremre.
- Sajnos fogalmam sincs, semmi esélyünk nem volt megfigyelni a lidércet… de biztos nem lesz vele könnyű dolgunk - állapítom meg, és nem, nem vagyok pesszimista, csak éppen realista. Már most kevésnek érzem magam, és azon gondolkozom, hogy talán segítséget kellene kérnünk. Ezt az ötletet azonban azonnal elvetem, hiszen mit is mondhatnánk? Láttunk valahol, valamit, amiről azt gondoljuk, hogy veszélyes. Nem tudjuk hol van, nem tudjuk, hol lesz, nem tudunk semmit. Biztos nagyon komolyan vennének minket… egyikünk sem egy rangos shinigami, az én családom meg ráadásul még különleges hírnévnek is örvend. Noha nem kötődöm érzelmileg a Shiba családhoz, a vérmérsékletemmel és személyiségemmel már így is folyamatosan rontom a presztízsüket, nem akarok direktben rontani még a helyzeten.
- De csak magunkra támaszkodhatunk… - motyogom halkan, válaszként Amine felvetésére. Ha a mi lélekenergiánk nem elég, akkor mi lehet az? Honnan szerezhetnénk több, csábító falatot számára, kit áldozhatnánk fel amúgy is? Egyre reménytelennek tűnik a helyzet, amíg eszembe nem jut a hollow bait, és a furcsa quincygyülekezet, akikkel régen dolgoztunk. Nekem sincs semmi kedvem tőlük kuncsorogni, sőt… de egyelőre nincs jobb ötletem.
- Quincy haver? - vonom össze szemöldökeim a kifejezésre. Már kimondani is idegen a két szót együtt. Ha nekem nem is lenne bajom a beképzelt senkiházikkal, akkor abban biztos vagyok, hogy ők nem a megbocsájtó fajtából vannak. Még most is nyalogatják a sebeiket, és nem tudják elfogadni, hogy el kellett látnunk a bajukat. Felborították az egyensúlyt és majdnem helyrehozhatatlan kárt okoztak, csak azért, mert feleslegesen hősködtek és többnek akarják hinni magukat. Ugyanolyan szerencsétlen emberek, mint az itt született lelkek, egy hangyafarknyival sem többet. A különbség annyi, hogy sokkal többet képzelnek magukról…
- Shinozaki-san, magunkra támaszkodhatunk, tényleg, csak magunkra. Nekünk kell szereznünk, és ha felesleges az aggodalmunk, nem okozunk gondot másokkal - magyarázom tovább, mintha egy gyereknek beszélnénk. A legjobb lesz tényleg, ha senki mást nem vonunk bele feleslegesen. Még ez is rossz érzés, hogy el kell jutnunk az Íjászklubba. Viszont ahogy közelebb érünk, egyre több aggodalom költözik a szívembe. Mi van, ha ez tényleg nagy hülyeség volt? Nos, akkor majd nekem kell vállalni érte a felelősséget. Na meg azért is, ha Aminével történik valami, miközben én megyek a fejem után. Nem baj, legalább majd megtanulja, hogy attól, hogy a társa shinigami, nem kell felétlen bízni benne és hallgatni rá. Remek lecke lesz ez mindkettőnk számára, ebben egészen biztos vagyok…
Főleg akkor, amikor megjelenik a quincy, aki úgy tűnik, ennek a helynek a főnöke, tulajdonosa, vezetője, akármije. A lényeg, hogy érzem, hogy nem lesz könnyű eset, semmilyen szempontból sem. Már attól legszívesebben megfojtanám, ahogy ránk néz… és ahogy a shinigami szót ejti, arról ne is beszéljünk. Nagyon, nagyon próbálom visszafogni magam, de ez nem lesz így jó, nagyon nem. >< Egy-két pillanatig megint minden kimarad, valahonnan a távolból hallom, hogy Amine próbál vele beszélni és kérni tőle segítséget. Ő pedig nevetni kezd én meg… én meg nem is emlékszem, hogy ezek után pontosan mi történik. Csak azt érzem, hogy a tenyerem ég, a férfi arcán pedig meglepett arckifejezés, na meg pár ujjlenyomat. Nem lenne nehéz összetenni a dolgokat, csakhogy ismét minden eltűnik a fókuszból. A kezemet hátracsavarja valaki más, és úgy lökdösnek hátra, egy nyitott tér felé. Tudom, hogy csendben kellene maradnom, de egészen távolról mégis hallom az éles hangom, ahogy átszeli a csöndet.
- Te szerencsétlen senkiházi, ha olyan nagyra vagy magaddal, akkor majd jól feltolom az íjadat a seggedbe, és majd megnézheted magad, amikor utána küldöm a nyilakat is! - kiabálom, pedig én nem szoktam ám így beszélni, és nem is erre neveltek egyáltalán. De ha már sikerült elveszítenem a kontrollt, nem is küzdök, hogy visszaszerezzem. Reménykedek benne, hogy elég lesz a dühöm, hogy elintézzem a baját ennek a szerencsétlennek. Amúgy is, valami csoda folytán ilyen állapotban több mindenre vagyok képes, sokkal kitartóbb vagyok és sokkal ügyesebb harcos. Nem tudom miért, biztosan gondolkozom közben, csak egy egészen másik aggyal. ><
Az ellenfelem leveszi a kabátját és ledobja, közben egy tömeg is összegyűlik körülöttünk, én pedig végképp sarokba szorítva érzem magam. Egyre fenyegetőbb az egész helyzet, főleg, ahogy megérzem, mennyi lélekenergiája van ennek az elkorcsosult emberfajzatnak. Egyik szememmel hunyorítok, majd veszek egy nagy levegőt. Nem vagyok egyáltalán boldog, mégis vigyor csúszik az arcomra, és lassan kivonom a kardomat. Fukurou, hát persze! Ezért nem félek, és ezért vagyok boldog, mert tudom, hogy az én drága zanpakutoum sosem hagyna cserben, és gondolkozik helyettem is, ha úgy van. Nem kell félnem, hogy cserben hagy, és meg fogunk tenni mindent, és akkor, ha megússzuk, akkor… talán, valahogy sikerül majd lidérccsalit szerezni. Egyelőre nincs visszaút.
”Kerülj hozzá minél közelebb, távolsági harcos” - hallom bölcs zanpakutou szellemem tanácsát, és máris shunpora váltok, hogy minél közelebb kerüljek hozzá, de… azzal a szomorú ténnyel kell szembesülnöm, hogy ellenfelem jóval gyorsabb nálam. Mire odaérnék, már a hátam mögött van, és rám szegezi a nyilait, nekem alig van időm a kardomat magam elé rántani, azzal védem ki nagy nehezen a támadását. Látszik az önelégült arckifejezésén, hogy ez még nem volt semmi, csak próbálgat, és tetszik neki, amit lát. Valami nagyon okosat kell kitalálnom, hogy megküzdhessek vele… és nagyjából egyenlő felek legyünk. De már azt is tudja, hogy közel akarok kerülni hozzá.
A harc egyből rossz irányba terelődik, ahogy ő folyamatosan lő rám, én pedig menekülni tudok, és néha még ki sem tudom kerülni. A tömeg nevet rajtam, főleg, hogy minden próbálkozásom kudarcba fullad, a közelébe se tudok kerülni, a támadásaim nem érnek semmit. Fukurouval se mennék semmire, és a bagolynak sincs tanácsa jó ideig. Egyre több sérülést szedek össze, és egyre kevésbé hagy koncentrálni a fájdalom. Kezdek lenyugodni, és ebben a helyzetben ez nem jó jel!
Furui fukurou tervét követem, amikor legközelebb támad, hagyom, hogy eltaláljon, féltérdre ereszkedem, és az obim végét a kardom markolatához kötöm, csomóját meglazítom. Számít a támadásomra. Én is számítok arra, hogy el fog tűnni, és megjelenni máshol, így amikor eltűnik, azonnal fordulok a tengelyem körül, és egyszerűen eldobom a kardom, abba az irányba, ahonnan a lélekenergiáját érzem. Az obi kioldódik, és megpróbálom elkapni a végét, és megpróbálom eltalálni vele a quincyt. (Mesélői dobás eredménye a többi történés.) Nagyon igyekszem elég gyors lenni, eltalálom, és megpróbálok minden erőmmel felé törni, egy rántással közelebb húzom magamhoz, aktiválom az álshikai-om, és bele akarom mélyeszteni a karmaimat, és akkor végre nem menekül…
De könnyedén kicselez, elkerüli a támadásom, de ezúttal közel van hozzám és olyasmivel áll elő, amire nem számítottam. A Seeleschneider aktiválódik, és könnyedén szúrja át vele az oldalamat. A fájdalomhoz hozzászoktam már, most mégis élesen sikítok fel, ahogy a penge könnyedén vájja a húsom. Persze, közelharcban majd legyőzhetem… hihetetlen gyors, és nem tudok vele mit kezdeni. Hátraugrok, és erősen szorítom az oldalam. A sebemnél is jobban fáj talán, hogy leszúrt egy quincy, de ezen nincs időm rágódni. Hevesen szedem a levegőt, vállaim már elernyedtek, és nem maradt túl sok erő bennem. Hogy fogom én ezt túlélni?

Karakterlap

Shinozaki Amine

Hadnagy

Shinigami

13. Osztag

*

Szint: 3.

Lélekenergia:

60% Complete
15 600 / 30 000

Hozzászólások: 71

Hírnév: 4

Infó

Tárcában: 20 600 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Türkizkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Árnyjáték
« Válasz #5 Dátum: 2018. Márc. 17, 01:48:43 »
Így utólag belegondolva, és hallva is Kamiko-san válaszát, elég ostoba kérdés lehetett a részemről. Csak bólintok felé. Persze, ennyi idő alatt lehetetlenség lett volna annyira megfigyelni, hogy biztosat tudjunk róla mondani. Csak megjelent, evett, és már itt se volt. Jó, hogy legalább addig eljutottunk, hogy egyáltalán hollow volt ez a valami.
- Igen, igazad van. – rossz beismerni, nem azért, mert úgy érzem kevesek lennénk ehhez, vagy mert a hátam közepére sem hiányzik ez a bonyodalom, csak sokkal egyszerűbb lett volna besétálni a 12. osztagosokhoz, és kérni onnan csak szimplán egy ilyen micsodát. Talán még csak nem is firtatták volna nagyon, hogy mire kell, mert hát mégis mire kellhet vajon egy lidérccsalogató? Mindegy is, kár ezen már rágódnom.
- Hidd el, biztos van egy-két jómadár, aki barátjának nevez egy quincy-t. – kelletlenül grimaszolok, örülök, hogy Kamiko-san arcán se látok valami nagy szimpátiát ezzel kapcsolatban, de hallottam már ezt-azt, és sajnos nem nehéz elképzelnem, hogy akad olyan könnyelmű naiv bolond, aki képes céltáblát rajzoltatni a hátára. De akkor ezek szerint ő se ismer ilyen személyt. Na, ennek még kevésbé örülök, mint az előző felvetésemre kapott válasznak, mert akkor ez azt jelenti, hogy tényleg nincs más választásunk, és ha nem akarjuk, hogy túl magasra rúgjon az áldozatok száma, igyekeznünk is kellene.
- Sajnos nem teljesen. Mert ha csak magunkra számítanánk, nem kellene szívességet kérnünk azoktól az álszent, képmutató pózőröktől. – még jó, hogy nem köpöm a szavakat, pusztán csak keserűen felsóhajtok. Akárhogy is nézem, részben arra a vacakra kell támaszkodnunk, különben túl sok időt vesztegetnénk, és ehhez nincs más út, minthogy szívességet kérjünk azoktól a szemetektől. Adás-vételről én nem igazán akarnék hallani, simán kinézném belőlük, hogy csillagászati árakkal akarnának kirabolni minket.
Megérkezvén a klubhoz, túljutva a recepcióson, már-már bánom is, hogy inkább nem az alkuképes fajtából valóak ezek. A fickó a legszebb szóval is rohadtmód lekezelő. Nagyon nem bírom az ilyet, bár megtanítottak, hogy engedjem el a fülem mellett a lekezelő vagy bunkó dolgokat, sose tartozott az erősségeim közé, ha szóban nem, akkor az arckifejezésem sokszor elárult. Most viszont tudom, hogy tétre megy, így igyekszek nem ökölbe szorítani a kezem és higgadt maradni, miközben beszélek, hiába viszket a tenyerem a kardom után.
- Mit nem ért ebből? Szóval maguk csak akkor segítenek az embereken, amikor épp úgy tartja kedvük? Képmutató bagázs, és még minket néz le ezzel a tekintettel, miközben rosszabbak, mint a… - már nem sikerül befejeznem a mondatom, de talán jobb is, az ok viszont nagyon nem jó. Kamiko-san mozdult mellettem, és nemes egyszerűséggel mért a férfira egy szép pofont. Nekem csak tátva maradt a szám az eseményektől. Legszívesebben nevetésben törtem volna ki, ha nem érezném, hogy talán ezt azért nem kellett volna, viszont milyen satnya reflexei vannak ennek a vénembernek, ha egy egyszerű pofont nem tud hárítani…
- Azt hiszem, akkor mi most távozunk. – kínomban is, meg mert már nem bírom tovább Kamiko szavait hallva, muszáj elmosolyodnom, legalább tudom arra fogni, hogy próbálom menteni a menthetőt, és a felkarjait megfogva próbálom kiirányítani Kamiko-sant arra, amerről jöttünk, de minél gyorsabban. Legalábbis próbálnám, ha engednék, de persze hogy nem, ezek után.
Tehetetlenül és fájdalmas grimasszal figyelem az eseményeket, ahogy a pasi nekivetkőzik, és már ide is gyűlt az összes idióta. Minden porcikám üvölt, hogy segítsek, de tudom, hogy ha beleavatkozom, nekem esik a többi, és talán többet ártanék ezzel Kamikonak, mintha veszteg maradnék. Legalábbis, amíg kell…  Még szinte alig kezdődik a küzdelem, mindenki csakis rájuk koncentrál, az én figyelmem viszont a többieken ugrál, míg a félredobott kabáton meg nem állapodik. Ismét végignézve a szurkolótáboron, megbizonyosodva hogy senki se rám figyel, lassan hátrébb osonva óvatosan eloldalazok a kabát felé, közben párhuzamosan figyelem a szurkolókat és a harc állását, ami nagyon nagy aggodalomra ad okot, sietnem kell, de ha gyorsabban mozognék… Ahogy odaérek a kabáthoz, a kezeim már szinte szárnyalnak, gyorsan átkutatom, hátha. Valami tényleg van nála, csak remélem, hogy ezek azok. Ha nem, megérdemli, hogy ennyivel szegényebb legyen. Gyorsan elteszem őket, majd ismét kihátrálok kicsit, de a fülsüketítő sikítás elvonja a figyelmem.
~ Na ennyi volt! – dühösen rántom elő a kardom.
- Shinotsuke, Yoru no ragūn! – még annyi lélekjelenlétem van, hogy ne kiáltsam mérgemben, hanem halkan mondjam ki, talán ezt még nem veszik észre, viszont azonnal aktiválom az Elemi Táncot, aminek eredményét már igen. A keletkező vízből kis tűvékonyságú tüskéket indítok el nagyobb számban egy nyíl sebességével a férfi felé. Ha már szeretnek lövöldözni, én is beszállok. Csakhogy szinte azonnal már suhintom is meg párszor a pengém, az így keletkezet vizet pedig szintén felé irányítom, mintha pengék lennének, majd visszarántom a kezem a mozdulatból, hogy a nézők felé is zúdítsak némi vizet, de az csak egy sima kis hullám, hogy megzavarjam őket. Ha kitér a férfi a vízpengék elől se gond, úgy irányítom, ahogy nekem tetszik. Közben már szaladok is oda Kamiko-sanhoz, megpróbálva támaszként segíteni neki.
- Gyere, tűnjünk el innen! – nagyon remélem, hogy eléggé megzavartam őket, az előbbi hullám a többiek felé sem csak meglepetés miatt kellett. A földre zúduló víz azóta odafolyt, pontosabban oda lett irányítva a lábukhoz, és nekem csak egy kis hídra van szükségem köztem, és a többiek között. – Hadou 11: Tsuzuri raiden. – egy vékony vízcsík bőven elég, és remélem mindenki kap egy kis áramütést rajtunk kívül. Kamiko-sannak segítve, ha el nem utasította, megpróbálok a lehető leggyorsabban, és legmesszebb elshumpozni innen. Csak egy bizonyos távolság után, biztonságosabbnak tűnő helyen tervezek megállni, azt is csak azért, hogy megnézhessem Kamiko-san sérülését.
- Jól vagy? Mutasd, hadd nézzem! – nem igazán érdekel az sem, ha ellenkezik, ha kell széttépem ott a ruháját, de megnézem a sérülését, és már emelem is oda a kezem, hogy a Keikatsut használva minél előbb be tudjam gyógyítani, bár nekem még ez is időbe fog telni. Nem vagyok gyógyító.




//Használt technikák:
(click to show/hide)
(click to show/hide)

Karakterlap

Neliel Tu Oderschvank

Moderátor

*

Hozzászólások: 202

Hírnév: 7

Infó

Tárcában: 1 721 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Plátói

Kivel áll kapcsolatban?:
Staff *3*

Mottó:
"Omlik az ég, egy mesére zuhan... Na és akkor most mi van?"

Post szín:
2BCCFC


  • Profil megtekintése

Elérhető Elérhető

Re:Árnyjáték
« Válasz #6 Dátum: 2019. Jan. 26, 21:58:29 »
Üdvölet!

A küldetéseteket lezárom!

Shinozaki Amine: 1000 LP és 2000 ryou
Shiba Kamiko: Mivel a karakter leadásra került, nem részesül jutalomban.