Szerző Téma: Titania Richter  (Megtekintve 284 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Titania Richter

Eltávozott karakterek

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
5 000 / 15 000

Hozzászólások: 5

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 2 400 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Ezüst

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Bonyolult

Post szín:
#008080 //#C0C0C0


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Titania Richter
« Dátum: 2018. Márc. 07, 21:53:20 »
~ Adatlap

Név: Titania Richter
Nem:
Kaszt: Bounto
Szül. ideje: Ismeretlen
Kor: ?, 20 év körülinek néz ki

~ Előtörténet

"Ha gyönge a lelked, tompa a kardod éle."

Kis csecsemő voltam, amikor a fajunk létrejött. Hogy ez hogyan volt lehetséges, vagy hogyan nem, azt sohasem értettem, de kénytelen voltam elfogadni, mert tény volt. Gyakorlatilag gyermek voltam azalatt, míg a történelmünk jelentős eseményei végbementek. Számomra nem volt egyik se jelentős, viszont a „szüleim” számára annál inkább. Feltehetőleg ezért is döntöttek úgy, hogy amennyire lehet, eltávolodnak mindentől, aminek köze volt ehhez és esetleg veszélyt jelenthetnek ránk. Legalábbis ezzel a kifogással költöztünk Európába.
Innentől kezdve hétköznapi kislány voltam, aki az apja történetein és anyja kedves szavain nőtt fel. Még akkor is, ha szellemeket látott és elmagyarázták neki azt, amit a bountokról tudni kell. Illetve helyesebb, ha úgy fogalmazok, hogy mindazt, amit úgy gondoltak, hogy tudni kell. Utólag visszapillantva elég sok részlet kimaradt és így inkább volt az egész tündérmese, mintsem a valóság.

Természetesen, ahogy minden mesével lenni szokott, ez is a végére ért egyszer. Tizenéves gyermek voltam és a birtokunkon átfolyó kis patak partján játszottam, amikor egy ismeretlen fiú jelent meg. Addig, amíg közelebb nem jött, nem is vettem észre. Teljesen szokatlan volt, hisz egyetlen gyermek, vagy felnőtt se próbálná meg, hogy bemerészkedjen a birtokunkra. Valószínűleg elég kemény következményei lennének, ez a fiú mégis itt volt. Úgy gondoltam, hogy nagy baj nem lehet abból, ha játszunk egy kicsit és aztán, ahogy jött úgy el is megy. Mit is mondhatnék, naiv kislány voltam akkor. Alig, hogy közelebb jött a fiú, első dolga volt elég rendesen lefröcskölni vízzel.
A ruhám teljes egészében elázott, a víz hideg volt és az egészen annyira meglepődtem, hogy először semmiféle hang nem jött ki a torkomon. Ő pedig vigyorgott, a szája a füléig ért. Először könnyes lett a szemem, majd mikor a hangszálaim elég erőt gyűjtöttek hangos sírásba kezdtem.
- Titania! – hallottam nem sokkal később egyik irányból a szüleim aggódó kiáltását. Könnyeim közepette a gyorsan közeledő alakjukat is láttam.
- Sebastian! – kiáltott nem sokkal azután egy ismeretlen férfi is, aki abból az irányból közeledett, ahonnan korábban a fiú is érkezett.
A három felnőtt egyszerre ért oda. A férfi, aki a fiú után jött, semmiben sem hasonlított rá. Jól öltözött, jó tartású férfi volt. Hozzá képest a fiú szimpla rongyokban járt. Az apám a kardját egyenesen neki szegezte. A légkör pillanatok alatt változott át teljesen nyomasztóvá és veszélyt sugallóvá, emiatt a sírást is abbahagytam és csupán szipogtam, még az után is, hogy az anyám megnézte, hogy megsérültem-e és védően magához ölelt.
- Vidd be a házba. – szólt az apám az anyámnak, egyetlen pillanatig sem véve le a szemét a másik férfiról. Az anyám csak némán bólintott, majd felkapott és elindult velem a ház felé. Hiába faggattam az anyámat, hogy ki volt az a fiú, vagy a férfi, nem tudott választ adni. Az apám pedig csak pár óra múlva tért vissza, és elég paprikás hangulatban volt.

- Hogy merészeli idedugni a képét?! – az éjszaka közepén ébredtem apám hangos szavaira. Tudtam, hogy nem jó ötlet, de a kíváncsiságom erősebb volt. Kimásztam az ágyamból és a folyosón, lábujjhegyen végig sietve a lépcsőig mentem. A földszinten nyitva volt a tárgyaló ajtaja, a lépcsőfordulónál az egyik fokra leülve láttam, ahogy közbe-közbe elhalad a kiszűrődő fényben az apám árnyéka. Innen tisztán hallhattam minden szót.
- Ne olyan hangosan, a végén az egész házat felébreszted. – pirított rá az anyám, és ettől a ponttól kezdve sokkal jobban kellett figyelnem, mert az egész beszélgetés halkabb lett.
- Illetéktelenül behatol a birtokomra, és még azzal fenyeget, hogy majd ugyan úgy végzem, mint a „többi hülye pacifista”. Mintha sokkal többet érnének el azzal, hogy beledőlnek a halálistenek kardjába. – a düh még mindig a hangjában volt, de sokkal halkabb volt a beszéde inkább, és olyan volt, mintha inkább sziszegné a szavakat. Igaz a tartalmából semmit sem értettem.
- És mi történt ma a pataknál. Az a fiú. Úgy-e nem? – az anyám hangjában egyszerre volt ijedtség és aggodalom.
- Nem, nem használt bábot, csak lefröcskölte Titania-t. Remélhetőleg nem olyan hülyék, hogy egy gyerek kezébe adjanak olyan fegyvert, ami bármelyik pillanatban megölheti. – sok dolgot nem értettem az apám szavaiból, é úgy tűnt, mintha teljes egészében olyan dolgokról beszélne, aminek semmi köze nincs egymáshoz. Egyrészt az a fiú mit akarna egy bábbal, másrészt hogy ölhetné az meg őt, és hogy lehetne fegyver.
- Ez megnyugtató. Nem jönnek vissza, igaz? – az anyám hanghordozása előbb nyugodt, majd pengeélessé vált. Nem is emlékszem, hogy valaha hallottam volna őt ennyire veszélyesnek, mintha egy teljesen más ember lett volna.
- Nem fognak. Egyértelműen meg mondtam, hogy mi történik, ha mégis így tesznek. A férfi bocsánatot kért a kölyök viselkedéséért, és azt mondta, hogy kifizeti a károkat, amiket okoztak. – nagyjából ezen a ponton kezdtem el elálmosodni, úgyhogy amilyen csendben és gyorsan csak tudtam visszamentem a szobámba aludni.

Másnapra az egész olyan volt, mintha egy álom lett volna. Az apám újra a vidám és komoly személy volt, akit mindig is ismertem. Néhány nap múlva pedig egy oktató jött hozzánk, aki zenét tanított. Pianínón és csellón tanultam meg játszani a kezei alatt. Elég hamar kiderült, hogy az utóbbihoz elég sok érzékem van, meg úgy amúgy a zenéléshez is. Tizenhat éves koromra pedig meg is kaptam az első hangszeremet az apámtól születésnapi ajándékként. Minden boldog volt újra.
Ám ez a boldogság is hamar átfordult. Két év telt el, mikor egy éjszaka nem jöttek haza a szüleim. Másnap már jött is a hír, hogy az operából hazafelé egy vadállat támadhatta meg őket. Azon az éjszakán sírtam ennyire nagyon utoljára.
Néhány nap múlva egy ismeretlen jótevő intézkedett a temetés ügyében. Onnan visszatérve a ház teljesen üres volt. A személyzetnek nyoma sem volt, sőt, még azt is fel lehetett fedezni, hogy voltak, akik több dologgal távoztak, mintsem az legális lett volna. Az egész olyan volt, mintha szellemek szállták volna meg. Persze nyomuk sem volt ilyen lényeknek.
Egyenesen a szobámba mentem. Szerencsére senkinek sem állt szándékában meglovasítani az apámtól kapott hangszeremet, így azt magamhoz véve leültem a lépcsőre, ami szemben volt a bejárattal és játszani kezdtem. Mindent játszottam, ami csak az eszembe jutott, behunyt szemmel. Mondhatni helyettem a hangszer sírt. Sokkal kellemesebb volt, mintha én magam tettem volna.
Amikor abbahagytam, akkor azt éreztem, ahogy víz ömlik a fejemre. Nem túl sok, de ahhoz elegendő volt, hogy kellemetlen legyen, főleg amikor a hátamon folyt végig. Mikor kinyitottam a szememet egy fiatal férfi állt előttem, elegánsan felöltözve, egy üres pohárral a kezébe és széles vigyorral. Szinte magától mozdult a kezem, de talán helyesebb, ha azt mondom, hogy teljesen szándékosan, és a hangszer vonója hangosan csattant az idegen arcán, nem kis jelet hagyva rajta. Elég nagy csend lett ezután.
- Nem szép dolog így viselkedni egy régi ismerőssel. – szólalt meg hosszú kínos másodperceket követve a férfi.
- A legkisebb fogalmam sincs arról, hogy ki maga, és nem pont ön, aki a viselkedésről kioktathatna. egyetlen ismerősömre se emlékeztetett, sem olyanokra, akikkel esetleg régebb találkoztam volna.
- Megsérti a lelkemet. Azt hittem, hogy az elázott ruha maradandó nyomot hagy majd. – a régi elfeledettnek hitt emlék hamar utat tört magának, amivel egyúttal a kezem is ismét lendült, hogy újabb találatot vigyek be, viszont ez elől a támadás elől már kitért a férfi.
- Ha csak azért jött, hogy sértegessen, akkor tovább is állhat. Arra van a kijárat. – mutattam az ajtó irányába. Persze kíváncsi voltam, hogy miért is jött ide, de nem igazán az a személy volt, akinek ezt a szemébe mondanám.
- Azért jöttem, hogy elvigyem. – a szavai visszhangoztak az előtérben, és megállították a kezemet, mielőtt a vonót hozzáérinthettem volna a csellóhoz, hogy ismét elkezdve egy dalt, teljesen kizárjam a férfit.
- Már miért kellene önnel tartanom? – dacosan néztem rá. Semmi értelmét nem láttam annak, hogy akár csak a társaságában legyek, nemhogy még vele is tartsak.
- Mert nincs más választása, fraulein Richter. Nem igazán van lehetősége, hogy fenntartsa magát, vagy az eddigi életvitelét. A szolgálói már elhagyták, holnapra pedig a bankoknak már kész terve lesz, hogyan szedjék szét az apja vállalkozását és tulajdonait. – a hangja komoly volt, és a szavai azért ijesztettek meg nagyon, mert tudtam, hogy igazat mond. Az egész épület és az eddigi tündérmese is kártyavárként omlik majd rám.
- És miért lenne másképp, ha önnel tartanék? – nagyon kellett ügyelnem, hogy a legapróbb mértékben se legyen a hangomban elcsuklás vagy bármi ilyesmi. Nem akartam gyengének, vagy ijedtnek tűnni, hogy ezzel is előnyt adjak a férfinak.
- Folytathatja a fényűző életét, a zenélést. Ugyanakkor fejlődhet testben és lélekben, miközben megismeri az igazi örökségét. – a beszélgetés nagyon hamar, nagyon más mederbe folyt, mintsem arra számítottam. Emlékeztem, hogy az apám mesélte, hogy vannak, akik másként bounto-k, mint ahogyan mi vagyunk. Ami megrémített, hogy fogalmam sem volt, hogy ez mit is jelent.
- Miféle örökségről beszél? Nem azt mondta, hogy a bankok mindent elvesznek, ami az apámé volt? – igazán ellentmondást éreztem ezen a ponton. Meg abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán ugyan abba a fajba tartozik-e ez a férfi, mint amibe én és a családom. Ezért is nem hoztam fel.
- Elnézést, ha összezavartam. Örökség alatt nem a földi dolgokra gondoltam. – szavai közben egy kis, téglalap alakú tárgyat húzott elő a zsebéből, ami talán kártyapaklira hasonlíthatott, viszont a rajta halványkék színben felderengő jel nem volt ismeretlen számomra. Ugyan az a szimbólum volt, amit apám kardján is láttam már, ahogy anyám nyakláncán is.
- Ki maga? – most már remegett a hangom, és rá kellett jönnöm, hogy a kérdést eléggé elkésve tettem fel, hisz mindeddig úgy beszélgettem ezzel a férfival, hogy a nevét sem tudtam.
- Sebastian Jager vagyok. Barát. – nyújtotta felém a kezét, miután eltette a korábban mutatott tárgyat és udvariasan meghajolt. Volt benne valami furcsa, ami vonzalmat keltett bennem, meg egyszerre gyűlöltem is valamiért.
Csupán annyi időm volt, hogy összeszedjem mindazt, ami a legfontosabb volt, majd nem sokkal később már árkon-bokron túl voltunk. Néhány óra múlva egy hatalmas birtok bejáratához értünk. Sokkalta nagyobb volt, mint amin felnőttem, vagy bármelyik, amit életemben láttam. A legfurcsább az volt, hogy amint a nyitott kapun átléptünk olyan volt, mintha egy vízfüggönyön is átmentünk volna. Amint utólag megtudtam ez a birtokon tartózkodók védelmében volt, egyfajta biztonsági rendszer.
Azt is megtudtam, hogy az egész birtok tulajdonképp egy iskolaszerű rendszernek ad otthont. Egész Európából jöttek ide bountok tanulni és fejlődni. Sőt néha még más kontinensekről is. Sebastian elmondása szerint az a férfi, aki ott volt, mikor kisgyerekként lefröcskölt engem, eredetileg egyfajta harci oktatást folytatott itt, viszont miután néhány évvel korábban egy „hadjárat” során az életét vesztette, úgy miután Sebastian átvette a létesítmény vezetését, akkor magát a tulajdonképpeni célját is megváltoztatta. Nem értett egyet azzal, hogy a bountok mindenképp fegyvert kell teremtsenek magukból, viszont azt fontosnak találta, hogy megismerjék teljes bounto létüket és megtanulják azt kezelni és irányítani.
Ettől a perctől kezdve ez a hely volt az otthonom. Érdekes volt azt tapasztalni, hogy a hétköznapi dolgok hogyan képesek a természetfölöttivel együtt élni. Volt benne egyfajta szabadság. Mindenki azt tanulhatott és azzal foglalkozhatott, amivel csak akart, vagy amire lehetősége volt. Részt vehetett a hétköznapi tudás elsajátításában, ahogy a természetfölöttiről és a bountokról is tanulhatott. Fizikai fejlődésnek is elég nagy teret biztosítottak, mint beltéri, mind pedig kültéri lehetőségekben. Arról nem is beszélve, hogy képzett oktatók álltak mindenkinek a rendelkezésére, akik szokványos, vagy éppenséggel egyedi harcművészeteket, és fegyverek forgatását tanították. Mindemellett arra is bőven adtak lehetőséget, hogy mindenki a saját hobbiját, szórakozását vagy világi irányultságát gyakorolhassa és fejleszthesse.

Már legalább fél éve tartózkodtam ezen a helyen. Az itt tanultak teljesen más történetet festettek a bountokról, mintsem a tündérmesék amiket az apámtól hallottam. Igazából nem is igazán tudtam eldönteni, hogy melyiket is lenne jobb elhinni. A véres igazságot, vagy a békés tündérmesét. Viszont ami különös meglepetés volt számomra az a fizikai teljesítményem volt. Abban a hitben voltam, hogy katasztrofális teljesítményt fogok nyújtani, de végül egy eléggé átlagos szintet sikerült megütnöm, vagyis volt lehetőségem a fejlődésre.
Most is, mint minden átlagos napon, a délutánt az egyik üres helységben töltöttem zenéléssel. Az elején elég nehéz volt zavartalanul gyakorolni, hisz elég sok kíváncsi személyt vonzott mindez magához, így inkább kisebb koncertek lettek, mintsem tulajdonképpeni gyakorlás. Mostanra viszont már minden lecsillapodott, vagy csak egyszerűen már megunták esetleg megszokták, így semmi gond nem volt. Illetve ez így pontosan nem igaz, hisz mint minden alkalommal, úgy most is, amikor a gyakorlás végeztével kinyitottam a szememet, ugyan az az egyszemélyes hallgatóságom volt, aki soha sem volt képes kihagyni egyetlen gyakorlásomat sem.
- Még mindig pofátlanul udvariatlan, Herr Jager. – még mindig felfoghatatlan volt számomra, hogy az elméletileg munkával teljesen elhavazott nagyfőnök, hogyan képes egyszerűen kibújni a felelősségei alól és taknyos kölyköt játszani.
- Csupán kíváncsi voltam. Tegeződhetnénk? – az egész férfi olyan volt, mint egy kígyó. Mihelyst közelebb engeded magadhoz, megmarással fenyeget.
- Nem gondolja, hogy egy kicsit túl sokat kér? – hangszeremet kicsit arrébb, biztonságosan megállítottam, majd a kezeimet az ölemben pihentettem.
- Egy tanár-diák kapcsolatban nem látom, hogy sok lenne. – ugyan az a széles mosoly volt az arcán, ami minden egyes alkalommal megjelenik, mikor csapdát épít valakinek. Tömérdekszer láttam már, hisz minden második vagy harmadik héten képes volt csőbe húzni, bármennyire is küzdöttem ellene.
- Ön ezt tanár-diák kapcsolatnak nevezi? – teljesen jogos volt a kérdés, hiszen azt, hogy minden délután erre lófrál és a lehető legkülönösebb, vagy leg semmitmondóbb témákban kezd el beszélgetés kezdeményezni velem, aligha nevezhető tanár-diák kapcsolatnak.
- Talán többet szeretne, fraulein? – a mosolyból elég hamar vigyor lett. Ki se kellett mondani, tudtam, hogy egyenesen csapdába sétáltam, bármennyire is próbáltam elkerülni.
- Mégis hová gondol? – fontam össze a karjaimat a mellkasom előtt, mintegy tiltakozva egyáltalán maga a gondolat ellen is.
- Akkor marad a tanár-diák kapcsolat és a tegeződés, igaz? – és a kalitka falai szépen lassan felépültek, vagyis inkább megjelentek a semmiből. Így lettem ismét elfogott madár.
- Hát rendben, megadom magam. – sóhajtottam fel. Igazából küzdhettem volna tovább is, akár a végtelenségig is, de azzal csak azt értem volna el, hogy tovább nyaggasson.
- Ez az! – örvendezett, mint minden alkalommal, amikor győzelmet aratott felettem egy-egy jól kitervelt csapdával. Viszont most közel sem akartam olyan könnyedén átnyújtani számára a trófeát.
- Egyetlen feltétellel. – mutattam fel a mutatóujjamat, aminek hatására elég hamar csend borult a szobára. Ez kicsit engem is meglepett, hiszen nem vártam, hogy ilyen nagy hatással lesz rá.
- Nos? – mivel túl sokáig húztam a drámai szünetet, ezért magamhoz térített, bár jelen pillanatban inkább hasonlított egy ijedt gyerek és egy türelmetlen kiskutya együttesére, mintsem egy felnőtt férfira.
- Mesélj nekem bővebben a bábokról. – meglepően nehéz volt kimondanom a szavakat és úgy éreztem, mintha az egész torkom kiszáradna tőlük.
- Túlságosan korai. – vágta rá szinte azonnal és gondolkodás nélkül. Tulajdonképp nem is vártam, hogy rögvest együttműködő legyen, de akkor is túlságosan gyorsnak éreztem a választ.
- Én is így gondolom, Herr Jager. – fogalmam sincs, hogy honnan jött, hogy ilyen formában válaszoljak, de már nem szívhattam vissza, úgyhogy csak felálltam és elkezdtem elpakolni a hangszeremet. Kényelmetlen volt a csend, ami következett. A kezeim remegtek, és folyton az járt a fejemben, hogy talán tényleg nagyon rossz ötlet volt, ahogyan azt tettem. Persze, sokszor idegesítő a férfi, és az irányomba tanúsított modora és viselkedése is hagy nem kevés kívánnivalót maga után, de mégis csak a legrégebbi kapcsolatom, és talán a legőszintébb is, vele van. Ezt pedig mégsem szerettem volna elveszíteni.
Nem mertem megfordulni. Féltem, hogy olyat fogok látni, amit nem szeretnék. Lehet, hogy gyűlölködve néz rám, vagy megvetéssel, esetleg csalódottsággal. Az sincs kizárva, hogy már nincs is a szobába, hanem egyszerűen csak elment. Mindkét szemem benedvesedett miközben a hangszer tokjának fedelét lecsuktam, majd a kezemet magamhoz szorítottam. Tudtam, hogy az elkövetkezendő pár másodpercben mindenképp meg kell fordulnom, és szembenéznem azzal, ami rám vár.
- Jól van. Legyen. – rettenetesen meglepődött képet vághattam, mikor meghallottam a hangot a hátam mögül. Amikor megfordultam a kifejezés még mindig az arcomon volt, és a könny, ami a szememben összegyűlt lassan legördült az arcomon. Ott térdeltem a földön néhány lépésnyire a férfitól, akinek az arcán még mindig látszott, hogy küzd magával azért, hogy a döntés, amit meghozott az helyes-e vagy sem. Sohasem láttam, vagy hallottam, hogy valaki akár csak a legkisebb százalékban is meg tudta volna őt fogni, mindenkinek a markából egyszerűen kicsusszant, mint egy hal. Errefel most itt volt a kezemben, mint egy gyöngyszem.
Azt sem vettem észre, amikor elém lépett, majd lehajolva egy zsebkendővel letörölte az arcomról a könnycseppet. Az meg csak hab volt a tortán, hogy a kezem automatikusan eltolta az övét, mint ahogy azt megannyiszor megtette, mikor hozzám akart érni.
- A bábokat úgy képzeld el, mint a bounto lelkének és erejének a fizikai kivetülése. Olyasmi, mint a legjobb kardforgató fegyvere. Úgy halálos az ellenségre nézve, mint a használóra. Ne érts félre, a báb egy csodálatos dolog, ami nélkül majd elképzelhetetlen lesz az életed, viszont ha nem vagy megfelelően felkészülve, tehát túlságosan gyenge vagy, akkor a létrejötte után magával visz a sírba. Hosszú élet ide vagy oda. Régen sokan voltak, akik túl korán próbálták megszerezni, az ilyenek mind meghaltak. – kezdett bele miután felsegített a földről és leültünk egymással szemben. Elég nehezére esett beszélni erről, ez nagyon jól látszott az arcán és a mozdulataiban, ahogy a hangjában is érződött mindez.
- Ezért nem akartál erről beszélni. Ígérem, hogy addig nem fogok foglalkozni vele, amíg azt nem mondod, hogy készen állok. – igyekeztem annyira megnyugtatónak hangzani amennyire csak tellett tőlem. Tudtam, hogy azért mondta, amit mondott, hogy az esetleges saját hülyeségemtől és meggondolatlanságomtól megvédjen. Bizonyára ez az oka annak is, hogy nagyon kevés információt lehet a bábokról fellelni a könyvek között.
A következő pillanatban a teljes meglepettség ült ki az arcára, és tulajdonképpeni miértjét nem is értettem, míg le nem néztem. A kezem, bár csak finoman, alig érve hozzá, az ő kezén pihent. Nem is vettem észre, hogy mikor tettem ilyet, de rögvest vissza is húztam a kezemet.
- A lényeg, hogy egy megszabott rituálé végrehajtása szükséges a báb életre hívásához, ezután amennyiben elfogadja a gazdáját, úgy minden rendben lesz. A bábok pedig különböznek egymástól, úgy ahogy mindnyájan mások és mások vagyunk. – folytatta némi torokköszörülés után. Aztán szépen lassan átterelődött a szó az ő bábjára, hogy mikre képes vele és hogyan is zajlott le az ő felkészítése és találkozása a bábbal.

Ez után a beszélgetés után kicsivel komolyabban vettem mindent. Úgy az edzést, mint magát a zenélést. Egész hamar eljutottam arra a szintre, amikor már nem volt olyan zenemű, amit nem tudtam volna eljátszani, vagy nem ismertem volna, úgyhogy először csak a magam szórakoztatására, aztán a kihívás szükségessége okán kezdtem el komponálni.
A legkülönbféle embereknek köszönhetően a fizikai erőnlétem is sokat javult. Képes voltam a legtöbb kitűzött feladatot teljesíteni, és mindezt egyre pontosabban és gyorsabban. Ugyanakkor egy másmilyen mellékterméke is volt annak, hogy különböző helyekről érkeztek hozzánk bountok. Megtanultam angolul, franciául és mivel a szükség egy adott ponton úgy hozta, még japánul is.
Évek teltek el így. Tanulással, edzésekkel, és azzal, hogy délutánonként az egyszemélyes közönségem előtt gyakoroltam, majd ezt rövidebb-hosszabb beszélgetések követték.
Végül a viharfelhők a béke eme kis szigetét is elérték. Kitűnő formában voltam, úgy fizikálisan, mint mentálisan, ahogy mindenki más is. Ám hirtelen olyan volt, mintha valami betegség söpört volna végig az egész helyen. Hiába a modern kor, hiába, hogy csak pár éve történt, de néhány hónap leforgása alatt az iskola teljesen kiürült. Először csak egy-két ember, majd egyre nagyobb számban ment el mindenki.
Aztán egy nap, mikor már az épület teljesen kihalt volt, az ablakon kinézve azt láttam, ahogy a köd beteríti a tájat, az eső sűrű fátyolként borul a tájra, és egy padon egy férfi ül lehajtott fejjel. Az utolsó csomagomat is magamhoz vettem, majd a bejárat mellett a többihez odaraktam. Felhúztam egy esernyőt és kiléptem az esőbe.
A férfi előtt álltam meg, az esernyőt úgy tartva, hogy az őt is védje az esőtől. Nem emelte fel a fejét. Nem tudtam eldönteni, hogy vajon a földet nézi-e vagy a cipőm orrát. Lassan leguggoltam, ügyelve arra, hogy az esernyő továbbra is védjen minket, majd szabad kezemmel a zsebembe nyúlva kivettem egy zsebkendőt és óvatosan megtöröltem vele az arcát.
- Mindenki elment. Velünk mi lesz? – szólalt meg anélkül, hogy akárcsak egy kicsit is megmozdult volna. Az arca hideg volt, a hajából csöpögött a víz.
- Temérdek cég van az irányításod alatt. Én pedig majd koncerteket tartok. A birtokkal mi lesz? – a zsebkendővel már nem is törődtem. Egyszerűen a földre hullott. Most már nem töröltem az arcát, hanem finoman simogattam.
- Letarolják az egészet és holmi modern épületeket húznak fel a helyére. – lassan emelte fel a fejét. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy mi is járhat a fejében. Túlságosan messze járt, túl zavart volt.
- Akkor nekünk is ideje lenne indulni. – egyenesedtem fel. Reméltem nem kell sokáig álldogálnunk az esőben és hamarosan autóba ülve újra normális életet élhetünk.
- Holnap letarolják. De azelőtt még van egy kis dolgunk benn. – lassan állt fel és közel lépett hozzám. Kissé kellemetlen érzés volt a nyakamnak felnézni rá, amin az se segített, hogy valami furcsa komolyság és elszántság tükröződött a szemeiben. Ezután megfogta a kezem és az esővel nem törődve indult el az épület irányába. Nem tudom, hogy azonnal-e vagy csak néhány lépés után esett ki a kezemből az esernyő, hisz éppen elég nehézség volt, hogy lépést tudjak tartani vele, nem, hogy még arra is külön figyeljek, így mikor elértük az épületet gyakorlatilag mindketten bőrig áztunk. Őt viszont ez egyáltalán nem zavarta. Megállás nélkül indult el, engem továbbra is húzva maga után, egyenesen az alagsor irányába. Leakasztott egyet a falon levő fáklyák közül és annak fényében navigált végig a folyosók és ajtók labirintusán. Egy idő után teljesen elveszítettem az irányérzékemet és az időt sem tudtam már követni, mintha ennek a helynek teljes mértékben ez lett volna a feladata, vagy az is lehet, hogy csupán a tanácstalanság és az ismeretlen ténye következtében történt mindez.
Nem tudom mennyi idő, kanyar és ajtó után érkeztünk el a végcélhoz. Egy hatalmas vörös színű kétszárnyú ajtó volt, amit vastag vasláncok tartottak zárva. Sebastian a földre dobta a fáklyát, majd zsebéből elővette a kis téglalap alakú tárgyat. Nem hallottam, hogy mit mond, ahogy semmi mást sem hallottam, hisz mintha a hely minden hangot elnyelt volna. Aztán csak annyit láttam, hogy a bountok szimbóluma fényesen felizzik, és mikor felemelte a kezét, akkor mindenik vaslánc egyszerre szakadt el. Különös hatása volt, ahogy a nehéz vasak a legkisebb hang nélkül zuhantak egymás után a földre.
Az első hang, amit meghallottam az a nehéz szárnyak lassú és nyikorgó kitárása volt. Aztán, mintha csak minden máson felhúzták volna a hangerőt, akkor már azt is hallottam, ahogy a vízcseppek a ruháinkról a földre hullnak, ahogy a fáklya tüze ropog, és ahogy a vasláncok csikorognak egymás súlya alatt.
- Gyere. – indult el velem újra a férfi. Hosszú lépcsősoron haladtunk lefelé, ami közben mellettünk nagy fémtálakban egyre-másra tüzek lobbantak. Amikor leértünk a lépcsőn egy elég nagy kör alakú területre, akkor minden láng egyszerre lobbant fel bevilágítva az egész helységet. A területet körbe téglafal borította, amin a legkülönbözőbb fegyverek és tárgyak voltak. Az egész olyan volt, mint valami múzeum.
- Hol vagyunk? – bevallom, kicsit féltem. Nem hittem, hogy Sebastian oltári nagy hülyeséget tenne ebben a helyzetben, de ettől függetlenül a hely ahova hozott közel sem volt bizalomgerjesztő.
- Emlékszel, hogy mit ígértél évekkel ezelőtt? – lépett oda hozzám, majd levette a kabátot rólam. Igazából ezzel semmit sem segített rajtam az adott helyzetbe, hisz a rajtam levő ing annak köszönhetően, hogy eláztunk, már egy jó ideje úgy tapadt a testemhez, mintha második bőrréteg lenne. Úgyhogy most már a félelem mellett szégyent is éreztem.
- Hogy ne emlékeznék. De a kérdésemre még mindig nem válaszoltál. – értetlenül néztem, ahogy miután ledobta valahova a kabátomat, az egyik tárolótól a másikig szaladt, mint valami veszett egér, majd a kör középpontjába tett mindent, amit összegyűjtött.
- Emlékszel, hogy elmondtam neked a báb előhívásának a teljes folyamatát a jobb belátásom ellenére? – sétált lassan felém végül és cseppet sem könnyítette meg a dolgomat azzal, hogy továbbra is csak kérdéseket tett fel ahelyett, hogy válaszokat adott volna meg.
- Igen, de az ég szerelmére mond már el, hogy hol vagyunk! – nem tudom miért ordítottam ebben a pillanatban. Sohasem ordítottam, se vele, sem pedig bárki mással. Nem tudom, hogy ez a hely okozta-e, vagy pedig az, ahogyan viselkedett velem. Éreztem, hogy gyorsabban ver a szívem, szaporábban veszem a levegőt és úgy remegek, mintha legalább fáznék. Nem szerettem ezt az érzést egyáltalán.
- A rituálé helyszínén. Ez az egész nem lesz itt holnap. Lehet ez az utolsó lehetőséged megidézni a bábodat. – a hangja nyugodt volt és a kezeit a vállaimra tette. Ebben a pillanatban legszívesebben teljes erőmből betörtem volna az orrát, mivel azonban lassan kezdett beszivárogni a tudatomba, hogy mit is mondott, egyszerűen nem tudtam megmozdítani a kezeimet. Csak annyit tudtam tenni, hogy ökölbe szorítsam a kezeimet, majd ellazítsam őket.
- Készen állsz? – kissé lejjebb ereszkedett és egyenesen a szemeimbe nézett. Nagyon súlyos volt a tekintete. Talán a nagy elvárás miatt, vagy csak minden most jött ki belőle. Megszólalni nem tudtam, csupán egy apró bólintással jeleztem az igent. Arról fogalmam sincs, hogy mit csinált volna, ha nemet mondok.
Miután elengedett végre és odébb ment, lassan a kör közepe felé kezdtem el lépegetni remegő lábakkal. Közel sem ilyennek képzeltem el ezt az egész szertartást. Lassan letérdeltem a középen felállított kis asztalka mellé, bár én inkább úgy éreztem, mintha lezuhantam volna. Minden hozzávaló ott volt a kén, a foszfor, a szén, a víz, a zsír, a magnézium és a mész. Ugyanakkor az a könyv is, amelyből a rituálé szövegét kellett felolvasnom.
Mindent úgy csináltam, ahogy azt kellett. A megfelelő anyagot a megfelelő időben adtam hozzá, ahogy a megfelelő szavakat is olvastam, amik az idézéshez szükségesek voltak. Mikor az utolsó betű is elhagyta az ajkaimat az egész terem koromsötétségbe borult. Fogalmam sem volt róla, hogy sikerült-e, vagy esetleg mindent elrontottam és meghaltam. Aztán minden tűz egyszerre lángolt fel újra betöltve a termet fénnyel, és immár láthatóvá téve a körülbelül öklömnyi méretű szürke gömböt, ami unottan lebegett az asztalka felett.
- Hagyj aludni! – hallottam a hangot szinte mindenhonnan, ami olyan volt, mintha egy kislány, egy nő és egy öregasszony egyszerre beszélnének. Fogalmam sincs, hogy miért és honnan, de újra elöntötte az egész testemet a düh. Azt sem vettem észre, hogy mikor álltam fel, csak amikor már két lábon voltam.
- Ha félsz, hát menj, aludj! – a szavak is olyanok voltak, mintha nem az enyémek lettek volna, hanem valaki egészen máséi. Az egész helyiség néma csöndbe borult, még azt is hallottam, ahogy a szívem a fülemben dobog. Néhány pillanatig úgy tűnt, hogy semmi sem fog történni, a gömb csak lebegett némán előttem. Aztán mintha megmozdult volna, távolodott, majd egy szem jelent meg. Lassan, mintha olvadni kezdett volna cseppfolyóssá vált és alakot öltött. Pont ugyan olyan volt, mintha magamat látnám, csupán teljesen ezüstszínű volt a legutolsó apróságig.
A következő pillanatban, mintha csak a korábbi helyről eltűnt volna, előttem jelent meg és támadott. Nagyon kevésen múlt, hogy el tudtam kerülni az öklét, ami minden bizonnyal képes lett volna összetörni a koponyámat. Sok időt továbbra sem hagyott felkészülni, a támadások folytak tovább. Levegőt is nehéz volt kapnom, nem hogy ellentámadáson gondolkozzak. Már szinte teljesen a falhoz voltam szorítva, amikor végre sikerült egy ütést bevinnem. Az egész lény, vagy bármi is volt cseppfolyóssá vált és teljes egészébe felfröcskölődött a falra beborítva ott mindent.
- Ez mégis mi volt? – fordultam lihegve Sebastian felé, akinek az arcán teljes megdöbbenés volt, de semmi választ nem kaptam tőle.
- Ne figyelj másra! – hallottam meg újra a hármas hangot és az ezüst hasonmásom ismét előttem volt. Minkét kezével egyszerre sújtott le és ismételten csak egy kevés tartotta attól, hogy komoly sérülést okozzon, hiszen az egyik kezében most egy kard, a másikban egy sarló volt. Nem kizárt, hogy egy-egy karomat mindkettő levitte volna, és a fegyverek helye is látszott a falon. Vagyis a korábbi találat sokkal inkább eltervezett csel volt, mintsem szerencsés véletlen. Erre abból is rájöttem, hogy bár ez után voltak lehetőségeim, hogy ütéseket vigyek be, de azoknak semmi hatása nem volt, fegyvereket meg képtelen voltam szerezni, azt az ellenfelem nem engedte.
Nem tudtam, hogy meddig akarja húzni ezt a párbajt, vagy, hogy én meddig leszek képes bírni lépést tartani vele és elkerülni a támadásait. Aztán megláttam a hibát. Azt a kis apróságot, amiben különbözött tőlem ez a bizonyos hasonmás. A hasa tájékán, ahol a gyomra kellett volna, legyen, a bőre alatt fénylett valami. Ugyan az a kis gömb, amiből ez az ellenfél lett. Viszont már a tűrő határom végén jártam, így mindent egyetlen próbálkozásra kellett feltennem. Egy élet-halál döntésre. Megálltam, majd mikor elég közel jött hozzám akkor mozdítottam a kezem, hogy megszerezzem a gömböt. Igazából azt hittem, hogy ugyan olyan kemény védelemnek ütközöm, mint a korábbi támadások alkalmával, viszont az egész olyan volt, mintha csak vízbe nyúltam volna, ahogy pedig sikerült rámarkolnom a gömbre, úgy az egész lény megállt. A test cseppfolyóssá válva ismét felszívódott a gömbbe, a két fegyver pedig magatehetetlenül hullt a földre.
A földre rogytam. Levegő után kapkodtam, és a gömböt még mindig úgy szorongattam, mintha attól tartanék, hogy a tartalma ismét kifolyik, és megint megtámad engem. Viszont elég hosszú ideig nem történt semmi. Se egy hang, se egy moccanás.
- Azt hiszem vége. – szólaltam meg, mikor már volt elegendő levegőm hozzá. A férfi csak némán bólintott, de nem jött közelebb.
- Ne gondold, hogy ilyen könnyen megszabadultál tőlem. – a tenyeremben levő gömbből származó hang megijesztett. Úgy remegtek a lábaim, hogy képtelen lettem volna még egy harcot végigvinni. Viszont nem történt semmi. Se egy halálos hasonmás, sem bármi más. Sebastian is közelebb jött és ott ültünk ketten a földön egészen addig, amíg az erő visszatért a tagjaimba.
- Tégy egy próbát. Hívd elő. – szólalt meg miután mindketten felálltunk a földről. Igazán nem tartottam jó ötletnek a dolgot, de én is kíváncsi voltam, hogy mégis mi fog történni, és hogy ezután mi az, amivel együtt kell élnem.
- Zeige Dich, Silber! – nem tudtam, hogy honnan jött a név, amint szólítottam a bábomat, egyszerűen csak úgy bekúszott a fejembe, mintha mindig is tudtam volna. A kis gömbön a pecsét felizzott, majd a következő pillanatban egy teljesen más öltözékbe találtam magam egy igazán jelentős méretekkel rendelkező két kezes karddal a kezembe. A fegyvert meglepően könnyű volt felemelni és forgatni, az öltözék viszont hagyott kivetni valót maga után.
- Ez egészen komoly? – sóhajtottam fel mikor jobban megnéztem. Sőt, egész gonosz és csúfos nevetést is hallatott, úgyhogy biztos lehettem benne, hogy ez a bábom kedves kis közjátéka.
- Nekem tetszik. – vizslatott elég nyilvánvaló gondolatokkal a közelemben levő férfi. Mintha ma már egyszer nem hozott volna zavarba, hát megtette másodszor is.
- Ha még egy szót szólsz, akkor ezt a kardot fogom beléd állítani. – a fenyegetés közel sem volt vicc jellegű, ezt Sebastian is megértette, hisz az arcán ennek minden jele megjelent nagyon hamar. A következő pillanatban pedig a ruha és a fegyver is eltűnt, csupán a kis gömb volt a kezemben.
Mindezek után visszatértünk a házba, átöltöztünk, bepakoltunk az autóba és mi is magunk mögött hagytuk a birtokot, ami valamikor a béke szigete volt számunkra.
Mindketten sikeresen elhelyezkedtünk a közéletben. Sebastian ugyan olyan remek üzletember volt, mint azelőtt, akinek több cége is volt a világ több országában. Az én nevemet, több egyre nagyobb koncert után, megismerték a világban. Nem ugyan olyan volt játszani, mint az egyszemélyes közönségnek, de megvolt ennek is a maga bája. Hamarosan már turnék következtek először Európában, majd a világ többi pontján is.

A legutolsó turné végállomása egy japán városka volt. A hotelszobámba visszatérve Sebastian várt. Az ablakon kinézve figyelte a várost. Nem kellett médiumnak lenni ahhoz, hogy tudjam, hogy valami nincs rendben és ennek drasztikus követelményei lesznek.
- Micsoda? – néztem értetlenül a férfire. Nem voltam egészen biztos benne, hogy jól hallottam-e amit mondott nekem, vagy sem. Nagyon reméltem, hogy nem és csak a fülem káprázott, de sajnos nagyon nem úgy álltak a dolgok, hogy így legyen.
- Jól hallottad. Egy ideig itt kell maradnod Japánban. Elrendeztem mindent. Van lakásod, lesznek koncertjeid és a helyi iskolában járhatsz magánórákra. Vagy ha akarsz akár tanárnak is beállhatsz. Ez rajtad áll már. – ismételte el, most már sokkal lassabban. Tudta, hogy már elsőre is megértettem, mégis elismételte az egészet.
- Miért? Miért nem mehetek vissza Európába? – szegeztem neki a kérdést. Azt hiszem, hogy kicsit kétségbeesettnek is hangzott, hisz nem akartam egyedül maradni egy idegen országban.
- Túlságosan veszélyes most Európa. Itt nagyobb biztonságban leszel. Bízz bennem. – adott választ a kérdésemre miután közelebb lépett és megigazgatta a hajamat. Reflexből löktem el a kezét. Ezután az ajtó felé indult.
- Meddig leszel tá… leszek egyedül? – fogtam meg a kezét miután túlhaladt rajtam. Pár másodpercig némán álltunk egymásnak háttal, úgy, hogy a kezét fogtam.
- Maximum néhány hónap. Ügyelj magadra addig. – szólalt meg végül halkan. Nem tudtam eldönteni, hogy hazudik vagy sem. Ilyenkor sohasem tudom.
- Ezt mondani az én tisztem. – motyogtam halkan miközben a keze kicsúszott az enyémből, majd elhagyta a szobát. Minden ott volt az ágyamon. Egy lakáskulcs és egy határidőnapló.
Már eltelt néhány hónap mindez óta. Néhány koncertem is lejárt és bármennyire hihetetlen még néhány magánórára is bejártam. Csak telefonon, vagy szimpla üzenetben beszéltem vele, és még mindig azt várom, hogy véget érjen a néhány hónap, vagy elkezdődjön.


~ Kinézet

Minden aspektusában európai. 173 centijével, hófehér bőrével és hófehér hajával eléggé kitűnik a japánok között. Testalkata nőies, ámbár sportos. Mozdulatai kimértek és kecsesek, tükrözik az arisztokrata eleganciát. Egy már elmúlt kor tükröződése. Kora ellenére nem néz ki húsz évesnél többnek, fajából kiindulva soha nem is fog tovább öregedni ennél. Hosszú hófehér haja van, amit az esetek 90%-ában gondos és elegáns kontyba kötve hord. Kék szemei általában hűvösek és nyugodtak.
Öltözet szempontjából általában vagy sportosan, vagy elegánsan öltözik, koncerteken mindig gyönyörű estélyit visel.

~ Jellem

A megélt hosszú évek, valamint a kor, amiben tulajdonképp nevelkedett nem tűntek el nyomtalanul. Rendkívül illedelmes és kimért. Csak addig és annyi érzelmet mutat ki, amíg és amennyi szükséges, annál egy cseppet se többet vagy kevesebbet. A színpadon vad és szenvedélyes, az élet többi felében nyugodt és megfontolt. Ez viszont csöppet sem jelenti azt, hogy nem mondaná ki azt, amit gondol. Aki megérdemli, azt megdicséri, de sérteni vagy leszólni is ugyan úgy kisujjból képes.
Az a fajta nő, akit roppant nehéz, ha közel nem lehetetlen, felkészületlenül elkapni, vagyis úgy, hogy ne a legtökéletesebb formáját mutassa, még akkor is, hogyha lélekben szenved, vagy egyszerűen csak rossz napja van. Szereti a kényelmet és az eleganciát, a zenélésről nem is beszélve.
A legőszintébb saját magának a kivetülésével, a bábjával, tud lenni, akivel gyakorta heves szóváltásba is képes belemenni, de szigorúan csak négy fal között.

~ Báb
Neve: Silber (Ezüst)
Fajtája: Erő
Parancsszava: Zeige Dich!
Kinézete: A báb felébresztését követően kettő dolog történik. Az első, hogy Titania teljes ruházata átalakul (teljesen függetlenül attól, hogy azelőtt mit viselt) a régi helyén egy modernebb estélyi ruha szerű öltözet jelenik meg rajta. Ez semmiféle plusz védelmet nem nyújt számára, csupán a báb igazán egyoldalú és hitvány tréfája, hiszen a nőnek ez a ruhadarab már túlságosan modern kategóriába esik.
A második sem mentesül a báb egyedi humorérzéke alól, hiszen bár önálló fizikai formát nem képes ölteni, viszont különböző fegyverek és tárgyak alakját (szám szerint 6) képes magára ölteni. Viszont nem korlátozások nélkül. Az, hogy melyik tárgy vagy fegyver alakját veszi fel, teljesen véletlenszerű (ezt egy szimpla kockadobással el lehet intézni, vagy mesélői döntéssel). Így nem is olyan kevés az esélye, hogy olyan balszerencsét okoz a használójának, hogy az adott tárgyat csak minimálisan, vagy egy adott helyzetben egyáltalán nem képes effektíven, vagy egyáltalán, használni. Ezen a problémán azzal sem lehet segíteni, ha esetleg a használó úgy döntene, hogy elaltatja a bábját, majd újra felébreszti, hiszen játékidőben (tehát nem IRL) legalább egy napnak el kell telnie, mielőtt a rulett újra beindulna, vagyis ha valami használhatatlan, akkor arra az egész napra használhatatlan. Mindezt pedig a bábhasználatra tett pontok sem befolyásolják semmiképp, hisz azok csak a báb állóképességét határozzák meg, a véletlenbe nincs beleszólásuk.
Ugyanakkor a tárgyak/fegyverek méreteitől függetlenül a használónak semmiféle gondot nem jelent azok felemelése és forgatása, számára a fegyverek súlya egykezes kardéval egyenlő, a tárgyak pedig nem nehezebbek valós társaiknál. Jól és hozzáértően viszont egyelőre csak kettőt tud forgatni (lentebb feltűntetve melyikeket), a többit még meg kell tanulni/ismernie.
(click to show/hide)

Médium kinézete: Egy szimpla, marékban kényelmesen elférő, ezüstből készült gömb, rajta a szimbólummal.

~ Szeret-nem szeret

+ Sebastian Jager
+ Cselló, zene
+ Kényelem
+ Elegancia
+ Udvariasság

- Sebastian Jager
- Pofátlan, udvariatlan emberek
- Ha engedély nélkül megérintik
- Ha megváratják
- A ruhát, amit a báb ad rá

Karakterlap

Ukitake Juushirou

Eltávozott karakterek

Hozzászólások: 209

Hírnév: 5

Infó

Tárcában: 1 899 700 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Titania Richter
« Válasz #1 Dátum: 2018. Márc. 09, 12:39:23 »
Üdvözlet, Richter kisasszony! :hippy:

Nagyon szép és tartalmas előéletet adtál a karakterednek, élvezet volt olvasni. Akadt egy-két fogalmazási baki, de ennél a hossznál ez bárkivel előfordul, és egyáltalán nem voltak zavaróak. A bábodat megbeszéltük, összességében pedig kifejezetten érdekes karakternek sikerült, jó lesz egy új bountot látni az oldalon. Egy szó, mint száz,
 az előtörténeted ELFOGADOM!

Szint: 1.
Lélekenergia: 5000 LP
Kezdőtőke: 4000 ryou

Minden képzettségedre kapsz automatikusan 1 pontot, ezen kívül további 10 pontot oszthatsz szét a képzettségeid között (részleteket ITT találhatsz), melyek a következők:
- Fegyverforgatás
- Pusztakezes harc
- Reiryoku manipuláció
- Helyváltoztató képesség
- Bábhasználat

Ezen felül szinted után 1 pont jár Reishi kezelésre, amit a következő másodlagos diszciplínákközött oszthatsz el:

  • Erő
  • Ügyesség
  • Gyorsaság
Amint kitöltötted a profilod és bejelentetted a pontelosztásod, hozzákezdhetsz a játékhoz. Sok sikert az élethez Karakurában! :3