Szerző Téma: Újraépíteni a múltat  (Megtekintve 671 alkalommal)

Description: Misa és Yuke *-*

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Tamachi Kagami Yukezo

Mad Hatter

Különleges karakter

Daitenshi

*

Daitenshi

Szint: 16.

Lélekenergia:

60% Complete
83 100 / 100 000

Hozzászólások: 125

Hírnév: 12

Infó

Tárcában: 35 100 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Daitenshi

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Sötétkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Házas

Kivel áll kapcsolatban?:
Kagami Ai

Mottó:
It is the end of all hope To lose the child, the faith To end all the innocence To be someone like me

Post szín:
Slategray / Steelblue


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Újraépíteni a múltat
« Dátum: 2018. Márc. 16, 21:29:24 »
Kaptam egy hívást *-*. Telefonon! Méghozzá egy közeli hozzámtartozótól, akit már évek óta nem is láttam, és ha esetleg nem hív fel, soha eszembe se jutott volna, hogy létezik! Namármost azért jó, hogy hívott, mert így legalább megcsörrent egy olyan készülék a zsebembe, amiről azt se tudtam, hogy létezik. Múltamat idézi a telefon, és ennek persze egyetlen egy percére sem emlékszem. Mondhatni fel sem ismerem, hogy mi is volt ez a hang. A gond csak az, hogy éppen vadásztam. Amolyan bűnöző félékre. Éppen a markomban tartottam az egyiknek a gigáját, mikor egy jellegzetes hang szólalt meg. Kínos volt mondhatom.
- Ne haragudj egy pillanatra, el kell intéznem ezt a telefont, bár szerintem téged keresnek!- kuncogok fel, majd belenyúlok a nadrágomba, és előmatatom a ketyerét. A véres ujjaim egy jól felismerhető sávot mázolnak telefon kijelzőjéhez, majd a fülemhez emelem. Engem kerestek. Tamachi Nazo. Tényleg nem jutott eszembe még a neve se, de hát mihez kezdjen az ember, ha ilyen jól mulat.
- Kérlek tartsd, egy pillanat!- szóltam bele, majd egy jó erős szorítás, egy reccs, és az ernyedt testet elengedtem a raktárépület betonozott alapjára - Micsoda rendetlenség- fintorgok el művemen, majd folytatom a beszélgetést, amiből kiderül, hogy valaki keres engem. Méghozzá otthon. Üzentem, hogy rakjon fel egy teát, de siessen! Kardomat aktiváltam, és a következő másodpercben már meg is jelentem otthon. Öltözékem egy öltöny volt, mely ugye öltözteti az embert. Egy-két öltés hiányzott, de hát ha az ember ölni megy, akkor nem gond, ha egy kicsit gyengébb a ruha. Szakadt volt, és persze kellemetlen illatú. Vér, hús és halál illatát vittem be hajdani lakhelyemre. Jól látszódtak a láncok, amik a csuklómhoz voltak erősítve. Körbenéztem, hogy látom e a vendéget, és jócskán meglepődök.
- Hát te? Örülök, hogy látlak. Ha téged látlak egyáltalán, és nem csak úgy látszódik, mintha láthatnálak. Nazo te is látod, vagy láthatatlan, és csak én látom. Nem az? Na látod, hát jól látom!- vigyorodok el. Egész jó kedvem van, ezért úgy fest a közelmúlt igazán örömömre való volt. Könnyen ki lehet találni, hogy éppen melyik hobbimnak éltem.


Karakterlap

Kimito Misa

Reiatsu GPS

Vaizard

*

Sanseki

Szint: 5.

Lélekenergia:

60% Complete
29 500 / 30 000

Hozzászólások: 113

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 1 200 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Újraépíteni a múltat
« Válasz #1 Dátum: 2018. Márc. 21, 17:09:42 »
Mély levegőt vettem, mielőtt kissé reszkető kézzel megnyomtam a kaputelefon gombját. Az idegen hang némiképpen megnyugtatott, talán időközben elköltözött volna? Ebben azonban nem lehettem bizonyos, egyszer azt mondta, jöhetek, ha baj van, azóta viszont megházasodott, bizonyosan nem tölt annyi időt az Emberek Világában. Fojtott hangon mutatkoztam be, és meglepett, hogy szinte azon nyomban be is engedtek ennek hatására. Szóval mégiscsak szokott erre járni, értem…
Még nem voltam benne teljesen bizonyos, hogy jól teszem-e, hogy ide jövök, azonban azt tudtam, nem bujkálhatok tovább az emberek között, mindenfajta terv nélkül. A többieket megértettem a raktárban, szinte mindegyiküket elárulta a Gotei, és nem szívesen tértek volna, vissza, pedig bármikor megtehették volna. Nekem azonban mennem kellett, mert voltak ott, akik számítottak rám. Miután Maya~san meghalt, azt hittem, hogy Kojiro~san majd vissza-visszajön, vagy legalább jelentkezik, hogy mi van az ikrekkel, de ez egészen mostanáig nem történt meg. Aggódtam, nagyon is tudtam, mennyi szörnyűségre képesek a vérrokonok, ha arról van szó, és Kojiro~sant nem különösebben ismertem, így nem is bíztam benne teljes mértékben.
Nyugalomra intettem magam, tisztában voltam vele, hogy Yukezoval a kapcsolatom egészen furcsa, legtöbbször kicsit sem emlékeztet arra, hogy testvérek lennénk, de valamennyit mindkettőnknek jelent a vérség. Kissé meglepett a velem szemben álló alak, amikor feltárult a lakás ajtaja. Bár sosem találkoztunk, tudtam, kivel is állok szemben, így meghajoltam felé, majd besétáltam mellette. Fogalmam sem volt róla, hogy Yukezo lakásában tölti a száműzetését, bár jobban belegondolva, egészen logikusnak hatott a dolog.
- Yukezot keresem… Itt van most? – Nemleges válaszra számítottam, de megnyugtatott, bárhol is legyen, a mobilját neki fel fogja venni. Bólintottam, majd a kedves invitálásra leültem a nappaliban.
Csupán néhány pillanat telhetett el, midőn meg is jelent a bátyám… nos, nem éppen úgy, mint akit skatulyából húztak ki. Felálltam, és végig pillantottam rajta, nem, egyáltalán nem úgy festett, mint, aki üzleti tárgyalásokkal volt elfoglalva az elmúlt percekben. Sóhajtottam, korábban már többször kifejtettem a véleményem arról, mit gondolok önbíráskodó életviteléről, érveim azonban süket fülekre találtak. A fülem mögé söpörtem az utóbbi időben egyre hosszabbra hagyott hajamat.
- Ennél szívélyesebb fogadásra számítottam, kedves bátyám… – Forgattam szemeimet, ha mások tartottak is tőle, a magam részéről nem voltam hajlandó adni alá a lovat, hogy bolondot játszon. – Azt mondták az étteremben, hogy kerestél, és fontos dolgokról szeretnél velem beszélni, ezért gondoltam felkereslek. – Apró hazugság volt, de nem kérhettem szívességet, annak nagy árat szabna, amit vagy nem akarok, vagy nem tudok megfizetni. Ellenben, ha úgy gondolja, hogy mindig is az ő ötlete volt a dolog, akkor én leszek ezúttal kedvező alkupozícióban. – Szóval… mi lenne az? Gondolom valami személyes, vagy shinigami dolog, különben elmondod az alkalmazottaimnak.
Úgy éreztem, szinte forr, pezseg a vérem, mintha ez hiányzott volna eddig is a mindennapjaimból. Tamachi voltam, a zsigereimben hordoztam, hogy mindig többre és többre vágyjak, aztán pedig meg is szerezzem magamnak, amit akarok. Igen, épp ezért olyan törékeny a családunk, azt hiszem. Egymás ellen éppen olyan jól játszunk, és szórakozunk ezen, ahogyan bárki mással. Vajon miért? Nehéz volna ezt megválaszolnom, de a jó ügy érdekében teszem, ezzel vigasztaltam magam.
- Főzzünk esetleg egy teát? ^w^ – Mosolyogtam rá kedvesen. – És nem… a kalapodból nem kérek semmit. :S Inkább megcsinálom mind kettőnkét, ha megmutatod, merre van a konyha. :o – Sok mindenre hajlandó voltam azért, hogy újra Seireiteiben lehessek, de mindenre azért nem.

Karakterlap

Tamachi Kagami Yukezo

Mad Hatter

Különleges karakter

Daitenshi

*

Daitenshi

Szint: 16.

Lélekenergia:

60% Complete
83 100 / 100 000

Hozzászólások: 125

Hírnév: 12

Infó

Tárcában: 35 100 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Daitenshi

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Sötétkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Házas

Kivel áll kapcsolatban?:
Kagami Ai

Mottó:
It is the end of all hope To lose the child, the faith To end all the innocence To be someone like me

Post szín:
Slategray / Steelblue


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Újraépíteni a múltat
« Válasz #2 Dátum: 2018. Márc. 23, 19:32:53 »
Pislogtam, mint borjú az újkapura. Valóban húgomat láttam magam előtt, és ez olyan szokatlan volt számomra, hogy nagy hirtelen nem is értettem, hogy ez hogyan történhetett meg. Kérdésére, miszerint miért is kerestem őt, egy kissé összezavarodtam. Nem emlékeztem rá, hogy konkrétan én kerestem volna őt a közelmúltban. És ha így is tettem, akkor hogyan juthat eszembe. Emlékszem, hogy mikor utoljára találkoztunk, akkor felajánlottam, hogy kiviszem őt Maya sírjához, és utána megszakadt minden. De miért is? Szinte megfájdul a fejem úgy megdolgoztattam az agytekervényeimet, hogy eszembe jusson mi történt akkor, de képtelenség az egész. Chizuki Maya meghalt. Ekkor a valóság szinte belém markolt, ahogyan ez az igazság beugrott, és mikor felajánlotta, hogy főz egy teát a vérmámoros gőz elillant a szemem elől, és ekkor úgy éreztem, mintha fellélegeztem volna. Létezésem egyre gyorsabban száguldozik a lejtőn. Valamit ezzel is kezdenem kellene.
- Illene lefürdenem- mondtam jellegtelen hangon, nem volt benne semmi különös, így is tettem. Mikor zuhanyozni mentem, akkor rögtön száguldozni kezdtek bennem a gondolatok és az érzések. Elfelejtettem a nőt, akit egykor szerettem. Vajon Aira is ez a sors vár? Elragad a téboly, és végül szívem lángját félreértelmezem, és mikor már azt se tudom ki vagyok, akkor nem fogok rá emlékezni? Ő legalább vár rám… azt hiszem.
Addig is odalent Nazo megmutatta unokatestvérének, hogy mit merre talál a tea elkészítéséhez. Kikészített csészéket is, és mivel ő maga is teafüggő, bármilyen különlegességgel képes volt előállni.
- Légy vele elnéző, de gondolom ezt mondanom sem kell. Ő már nem abban a valóságban él, mint mi- jegyezte meg, majd kiment rágyújtani a ház elé.
Elzártam a zuhanyt, és rendbe szedtem magam. Elegáns öltönyben jövök le a lépcsőkön, és mikor megjelentem valami egykori énemet tükrözte. Semmi sem utal arra, hogy alig egy fél órával ezelőtt kioltottam pár ember életét. Arcom üres volt, olyasmi, mintha egy kábítószerfüggő tért volna magához a delíriumból.
- Ne haragudj, nem emlékszem miért kerestelek. Felmerült bennem több lehetőség is, hogy miért lehetett, de nem emlékszem. Akármennyire is erőlködöm- sóhajtok egyet, majd az ízesítőket kiteszem az üvegasztalra, majd hellyel kínálom Hanazot. Átveszem tőle a lefőzés utolsó mozzanatait. Porrá őröltem a teafüveket, és kitettem a tálcára, majd hoztam a kis teaseprűmet. Odaviszem, majd Hanazo csészéjébe szórok egy keveset, és kérdőn pillantok fel, hogy mikor álljak meg az adagolással. Utána belehúzok egy jó erős adagot az én csészémbe is, majd hozom a forró vizet, és megtöltöm először az övét, majd az enyémet.
- Édesítőt?- tolom elé a lehetőségeket. Jómagam nem élek ilyesmikkel. Kioldódás után keserűn fogom inni. Valami azt súgja erre most szükségem lesz.
- Megkérdeztem édesapánktól, miért titkolt el téged. Életben van, hiszen az ő létezését is megkavarta egy másik világ Lordja- majd felpillantok, és persze nem folytatom. Várom hogy reagál.


Karakterlap

Kimito Misa

Reiatsu GPS

Vaizard

*

Sanseki

Szint: 5.

Lélekenergia:

60% Complete
29 500 / 30 000

Hozzászólások: 113

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 1 200 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Újraépíteni a múltat
« Válasz #3 Dátum: 2018. Ápr. 18, 22:46:41 »
Nem nézett ki valami jól, és ez immáron nem töltött el örömmel. Volt egy időszak, amikor azt kívántam neki, hogy érezze azt a kínt, amit nekem át kellett élnem, hogy szenvedjen, azonban igazságtalan voltam vele. Mélyet sóhajtottam, kissé kényelmetlenül éreztem magam jelen helyzetben, fogalmam sem volt, mit kellene igazából tennem. Tudtam, vagy legalábbis sejtettem, hogy mennyi mindenen megy keresztül, azonban egyáltalán nem tetszett, amilyen hatással van rá ez.
Egyértelműen látszott, hogy ismételten emberekkel került összetűzésbe, és ha ez egyszer kitudódik, hiába a Daitenshi, a főnemesi család, egyszerűen elítélik. Nincs mit szépíteni, olyasmit tesz ezen a világon, amire nincs mentsége, bár annyira valószínűleg nem érdekli egyelőre a Gotei Juusantait, különben már régen figyelmeztették volna. Abban nem is reménykedtem, hogy erről senki sem tud, a lelkek tömeges átküldése elég gyorsan lebuktatja a shinigamit…
- Igen, szerintem sem ártana… – Néztem félre, átkarolva magam.
Mégis mivé lett? Már a visszatértekor furcsa volt, Seireiteiben, az Emberek Világában, de most. Most valami nagyon megváltozott. Megkönnyebbülve követtem unokabátyám a konyhába, előkészítve a teázáshoz a dolgokat. Szavaira kissé összevontam szemöldököm, számomra mindig is ilyen volt Yukezo, némileg szétszórt, s szemei mintha egy másik valóságot kémleltek volna. Így ismertem meg, az egykori shinigamiról csak hallottam, sose találkoztunk.
- Nem lehetek elnéző, valakinek muszáj visszarántania a valóságba, mielőtt végérvényesen elveszik. – Nehéz volt elhinnem, hogy ez valóban az én számat hagyta el.
Talán mindkettőnknek jót tett volna, ha nem halogatjuk eddig az újabb találkozót, azonban fel sem merült bennem, hogy ennyire mélyre süllyedhet. Gondolnom kellett volna rá, számtalan jelét mutatta, hogy talán fizikailag erős, azonban túlságosan is képes elveszni az időben és a valóságból kicsúszni. Elbújik a kis kalapjában, remélve, hogy a számára kedvezőtlen dolgok így nem találják meg, azonban ez nem így történik, sosem így történik…
- Semmi gond, majd együtt kitaláljuk, gondolom nem olyan nagy horderejű a dolog. – Ültem le, amerre mutatott, és hagytam, hogy befejezze a teákat. – Igen, köszönöm. ^.^ – Tettem némi cukrot a teába, majd gondosan elkevergettem. – Mondd… Rei~channal történtek miatt vagy ilyen állapotban? – Csendesen kérdeztem, nem szerettem volna feltépni a friss sebeket, de jobb volt tisztán látni a dolgokat, és nem kerülgetni a forró kását.
Némán kortyoltam bele a meleg italba, és jól esett a kissé édes, mégis kellően fűszeres íze, szükség is volt rá, ha az előttünk álló hosszú beszélgetésre gondoltam. Merthogy ezt nem ússzuk meg egy párperces dialógussal, abban is bizonyos voltam. Már régóta nem volt célom, hogy ártsak neki, nem is ezért kérdeztem rá, csupán tudni akartam, mi is történik most benne, vele, körülötte. Egyáltalán nem tetszett, amit eddig tapasztaltam, nagyon nem.
Ahogy azonban felemlegette apánkat, megállt a csésze a kezemben, de nem néztem rá, a sötéten fodrozódó teát figyeltem néhány másodpercig, majd lehunytam a szemem. Az apám számomra halott volt, még ha élt is. Miatta nem nőhettem fel boldog családban, miatta halt meg anya, és valószínűleg Yukezonak sem volt éppen felhőtlen gyermekkora neki köszönhetően. Rossz szülő volt, és bűnös lélek, a Gotei Juusantai szemében viszont jó shinigami. Chh… nevetséges. Mély levegőt vettem, mielőtt válaszoltam volna a testvéremnek.
- Baj, ha nem igazán foglalkoztat, hogy Tamachi Manazzo él-e vagy halott? Nem része a családomnak, sőt… még csak ismerősnek se nevezném. – Felpillantottam rá, láttam rajta, hogy vár valamit, valami zsigerből jövő reakciót, de már nem voltam az a bakfis, aki pár éve maga ölte volna meg Manazzot. – Egyébként nem te végeztél vele?
A pletyka szárnyra kapott már akkor, és abban az időben könnyedén hittem benne, hogy a hatalomért bármire képes lenne a férfi. Manapság inkább az apánk személyiségének tulajdonítanám a történteket, és meglepő módon nemigen éreznék sajnálatot az egykori nemes iránt. Mondjuk miért is kellene? Magának köszönheti, hogy semmi sem maradt abból, amit olyan makacsul elérni igyekezett, egyedül magának.

Karakterlap

Tamachi Kagami Yukezo

Mad Hatter

Különleges karakter

Daitenshi

*

Daitenshi

Szint: 16.

Lélekenergia:

60% Complete
83 100 / 100 000

Hozzászólások: 125

Hírnév: 12

Infó

Tárcában: 35 100 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Daitenshi

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Sötétkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Házas

Kivel áll kapcsolatban?:
Kagami Ai

Mottó:
It is the end of all hope To lose the child, the faith To end all the innocence To be someone like me

Post szín:
Slategray / Steelblue


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Újraépíteni a múltat
« Válasz #4 Dátum: 2018. Ápr. 20, 11:16:59 »
Mikor kislányomról kérdezett szerencsére valami suttogást hallottam, és oda is kaptam a fejem, ami tökéletesen a másik irányban volt, mint ahonnan beszélt. Egyszerűen nem hallottam meg. A tudatalattim tökéletesen működik, és megvéd minden olyan atrocitástól, amitől őrjöngve pusztítanám el a várost magunk körül. Örömmel hallom, hogy mondhatni túl van már azon, hogy édesapánk mit tett vele. Persze nem vagyok benne biztos benne, hogy miért is tette ezt, mert természetesen nem kérdeztem meg apánkat. Egyszerűen csak hazudtam, hogy megnézzem mit reagál. Igazából ez csak azért volt fontos, hogy kicsit felmérjem hogyan is vélekedik esetleg rólam, vagy a családjáról. Örülök, hogy legalább ezt az eredendő haragot már nem táplálja felém. Lehet lesznek más-más okok. A valóság gyakran nem olyan, mint amilyet elvársz. Ebbe esett bele sajnos ő is.
- Ennek azért örülök- eresztek el egy mosolyt, ami sápadt arcomon, és elfakult fényű tekintetemből nem igazán hathat túl szívderítően. Egy halottasházban is több derűre találna - Egyébként úgy van, ahogy mondod. Én és Nazo megöltük őt, mert mikor feleségül szerettem volna venni Chizuki Mayát, akkor Manazzo megtámadta őt. Megvédtem őt, és utána hosszú évekig szénné égett karral mászkáltam, ami persze irdatlanul fájt- sóhajtottam egyet. Ez az élet elveszett, egyszer s mindenkorra. Persze ahogy Mayát szóba hoztam, eszembe jutott a kislányom is. Nem szerettem volna emlékezni erre, így hirtelen egy picit megszédülök. Sötéten pillantok fel, és szemeim szinte aranysárgán ragyogtak. Elővettem egy másik igen rossz emléket, hátha az elnyomja a most tragédiáját.
- Létezett egy démon. Egy igazi fajta, bár nem vagyok meggyőzve, hogy hol és melyik dimenzió szülte őt. Én azt hittem az a Pokol, hiszen jártam már ott, de könnyen lehet az sem az volt. Őt úgy hívták, hogy Belial- csak hogy illusztráljam, elővettem egy kártyát, amin a kaján vigyorgó képe volt. Még most is nevetett rajtam. Megforgattam a kártyát, és megjelent rajta édesapánk arca. Módfelett hasonlítottak egymásra, bár lehet, hogy csak én képzelem bele- Lehet, hogy egyszer elmesélem pontosan mik is történtek velem, de a lényeg az, hogy Lord Belialnak megvolt a hatalma arra, hogy teret és időt hajlítson. Ugye mondanom sem kell, nem volt egyszerű megölnöm. Pontosabban nem egyszer kellett meggyilkolnom- itt egy kicsit elfog az elégedettség, ezért hátradőlök. Megfogom a csészémet, és kortyolok egy finomat. A tea persze nyugtat, ezért íriszem is felveszi természetes formáját - Egy Tenshim – tanítványom a Daitenshi berkein belül – éppen akkor és ott érte el a Bankai szintjét. Azóta már ő is meghalt- mondom kicsit lehangoltan. Úgy éreztem fontos volt megemlékezni Kazuho Kiráról is. Jelenleg is az Andok gyomrában alussza örök álmát.
- Összefoglalóan egy olyan alkalommal, amikor a szolgáival kellett összecsapnom, akkor találkoztam édesapánkkal. Kiderült, hogy eltorzította az időt, és átmentette csak hogy engem bosszantson. Ekkor is… Rei-t kellett kimenekítenem, és Maya is eljött… Ai is ott volt- ez a mondat volt az, ami úgy életem tragikus mivoltját összefoglalta. Ai, Maya, Belial, Manazzo és Rei. Eltompul a tekintetem, és ismét aranysárgán kezd el izzani. Magam elé meredek, és fel is mordulok. Megfeszülnek az izmaim, és egyfajta robbanás előtti állapot, pszichikai összeomlás és vélhetően egy megakadályozandó mészárlás veheti kezdetét.


Karakterlap

Kimito Misa

Reiatsu GPS

Vaizard

*

Sanseki

Szint: 5.

Lélekenergia:

60% Complete
29 500 / 30 000

Hozzászólások: 113

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 1 200 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Újraépíteni a múltat
« Válasz #5 Dátum: 2018. Máj. 30, 21:58:41 »
Féltem, hogy hangosan kattognak fejemben a fogaskerekek, ahogy igyekszem megfejteni, vagy legalább felfogni, mi is járhat a fejében. Bizonyosan azt tanácsolná most mindenki, hogy messzire kerüljem el azokat a kavalkádos foszlányokat, de nem tehettem. Szükségem volt a segítségére, és úgy tűnt, neki is kell az enyém, sőt, talán perpillanat ő volt az, akinek jobban kellettem, mint valaha. Mégis miként nyújtsam felé a kezem, ha azt se értem, mi ellen hadakozik, vagy minek adta meg magát?
Elkeserítő volt, ahogy igyekezett, de minden vonásából, az összes mozdulatából láttam, hogy megjátsza magát, hogy nagyon is küszködik. Mit kellene tennem? Sose ismertük egymást közelebbről, csak egy idegen vagyok számára, olyasvalaki, akihez vérrokonság fűzi, de neki ez mit jelent? A számomra fontos lelkekhez sosem kapcsolt vérség, vagy rokonság, a családomtól csak fájdalmat kaptam. Maya~san, Masen, és az ikrek… a számomra kedves személyek belecsöppentek az életembe, és olyan hirtelenséggel tépték ki őket, ami miatt megértettem bátyám fájdalmát. Átéreztem, de egyáltalán nem láttam át, mit is gondol igazából, főként, hogy mintha meg se hallotta volna kérdésemet.
- Sajnálom… – Annyi mindent kifejez ez az egyetlen szó, és mégis keveset mondd.
Sírhatnékom volt, ahogy Maya~sanra gondoltam, vagy arra, mennyire elsodródtak egymástól Yukezoval. Vajon mennyi mindenen változtatott volna, ha összeházasodnak? Sokat beszélgettünk, de ezt a témát mindig kerültem, nem éreztem úgy, hogy valóban közöm lenne hozzá. Rei~chan egy igazán eleven kislány volt, és jól kijött szinte mindenkivel, nehéz is volt elhinnem, hogy a mellettem ülő shinigami lenne az apja.
És megint kissé összezavarodtam, ahogy beszélni kezdett, valami egészen másról. Belial? Milyen együgyű név ez? :/ A kártya sem különösebben érdekelt, csak egyetlen izom rándult meg az arcomon, mikor Manazzo arca is felrémlett rajta, ő se volt szebb a másiknál. Kifújtam a levegőt, de még mindig úgy éreztem, mintha valaki ülne a mellkasomon, egyszerűen rossz érzés fogott el ezzel az egész történettel kapcsolatban.
- Szóval úgy hiszed, hogy sikerült? – Kérdeztem csendesen. – Azt hiszed megszabadultál tőle? – Tényleg ennyire vak volna az üggyel kapcsolatban? – Azt mondod, hogy meghajlítja a teret és időt, Lordnak szólítod… szerinted ez jelenti a halált? Yukezo… túl közel állsz hozzá, hogy tisztán lásd, ami az árnyékban rejtőzik.
Mintha csak a Pán Pétert nézném, csak nem a gyerekeknek szóló változatot, hanem azt, amiben az árnyék meg akarja ölni azt, akin rejtőzik. Talán úgy érzi, hogy ennek így kellett történnie, hogy volt egy pillanat, amiben képes volt fölé kerekedni, de mi van, ha nem? Ha csak egy újabb formája ez a kínzásnak, vagy erőt gyűjt. Megráztam a fejem, ha ennyi mindenkit hozhat valaki vissza az elmúlásból, mégis hogy gondolhatja Yukezo, hogy végzett vele?
Felpillantottam rá, de valami egészen más volt ott, valaki más… ezzel kellett nyugtatnom magam, mert szívem szerint felpattantam volna, és szaladásnak indulok. És miért nem tettem? Mert értelmetlen, nem futhatok el, nincs hova, semeddig se jutnék, és nem hagyhatom hátra. Gyerekként arra vágytam, hogy eljöjjön, hogy védjen meg, vigyen az igazi otthonomba, és legyen mindig mellettem, de ezt már nem teljesítheti. Én azonban megtehetem, hogy egyetlen pillanatig se kételkedjek abban, hogy vele kell lennem, és segítenem.
Megemeltem a kezem, ami úgy csattant hófehér bőrén, mintha csak erre készültem volna kezdetektől fogva, a pofon zaja betöltötte a csendes szobát. Nagyot nyeltem, de nem azért, mert féltem tőle, hanem, hogy visszatartsam az előtörni készülő kiabálást.
- Ne merj elbújni, és átadni a helyed! – Néztem mérgesen a sárgás íriszekbe, fele annyi élet sem volt ebben a tekintetben, mint amennyi kitartás a mi családunkba szorult. – Azt hiszed, hogy ez segít? Hogy valaki másnak kell lenned, mássá kell változnod? Ártatlanok vére tapad a kezedhez! – Emeltem fel hangomat, nem foglalkozva azzal, hogy felmérgesítem-e. – Nem az általad megölteké, azoké, akik azért fognak meghalni, mert te gyáva vagy legyőzni a kétségeidet, félelmeidet, és a benned élő sötétséget… - Megremegett a hangom, és sokkal halkabban folytattam, szinte suttogva. - Még értem kell jönnöd! Nem hagyhatsz ott… Onii~san! – Természetesebben jöttek a szavak a nyelvemre, mint azt valaha képzeltem volna, és egyáltalán nem csengett idegenül a megszólítás.
Előre nyúltam, hogy átöleljem. Nem érdekelt, hogy képes egyetlen mozdulattal végezni velem, mert nem teheti meg, most nem. A múltunkon már nem változtathatunk, de mind a ketten képesek lehetünk úgy formálni a jövőnket, ahogy akarjuk. Muszáj lesz.

Karakterlap

Tamachi Kagami Yukezo

Mad Hatter

Különleges karakter

Daitenshi

*

Daitenshi

Szint: 16.

Lélekenergia:

60% Complete
83 100 / 100 000

Hozzászólások: 125

Hírnév: 12

Infó

Tárcában: 35 100 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Daitenshi

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Sötétkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Házas

Kivel áll kapcsolatban?:
Kagami Ai

Mottó:
It is the end of all hope To lose the child, the faith To end all the innocence To be someone like me

Post szín:
Slategray / Steelblue


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Újraépíteni a múltat
« Válasz #6 Dátum: 2018. Jún. 02, 14:46:50 »
Szépen lassan elvesznek a színek, és a bőröm egyre inkább fakulni látszik. Még hallom Paragon hangját, mintha egy szakadék túloldaláról kiáltana nekem. Úgy érzem nincs miért élnem már, hiszen nem tudtam megvédeni azt az egyetlen egy valakit, akit igazán meg kellett volna. Elbuktam, és nincs remény, még egy apró szikra se, hogy valódi örömre szert tehessek újra. A boldogság kihalt belőlem, és most időtlen időkig élnem kell. Úgy érzem, hogy a démonoknak igazából nincs is olyan rossz dolguk. Összegörnyedek egy pillanatra, és mikor ismét felnézek már semmilyen Shinigami lélekenergiát sem lehet érzékelni irányomból. Olyasmi váltotta ki a helyét, ami rettenetes kétségbeesést, szokatlan, visszataszító félelmet ébreszt másokban. Ahhoz hasonlítható, mikor egy olyan helyre tévedsz, ahol egy család veszítette el életét, és kínok közepette egyenként ölte meg őket valaki. Mintha éjfekete Reiatsu füstölögne ki a bőrömből, de nem igazán nagy mértékben. Hanazo azonban mégsem a félelmet választotta. Felpofozott… Egy pillanat alatt üres csönd maradt a fejemben. A gondolatok és érzések kavalkádja alábbhagyott, és nem hagyott hátra mást, csak a húgom szavait. Odafigyeltem rá, igaz nem értettem kifejezetten mit mond. A szavak mintha idegennyelven formálódtak volna, csak valahol belül azért mégis hallottam, hogy mit mond. Hozzám beszélt, egy olyan részemhez, ami most nagyon szenved. A szívemet hidegzuhanyként érte a felismeré az, hogy hová jutottam el ismét. Nem is éreztem, hogy átölelt. Mintha a teste nem ért volna hozzám. Egészen érdekes érzés volt ez. Kívülről figyelem tulajdonképpen a történteket. Meg kell akadályoznom, hogy átváltozzak! Számára idegen nyelven hadováltam valamit, aminek minden hangzója fájdalommal telített. Magam sem értettem, hogy mit mondtam. Talán a sötétség próbálja megfogalmazni létjogosultságát. Ekkor az első tudatos cselekedetem jól megragadtam, és a karjaimat emeltem testvérem felé. Átöleltem. Ezzel próbáltam egy kis meleget csempészni teljesen kihűlt testembe.
- Miből gondolod, hogy megbízhatsz bennem? Nem tudtam megvédeni életem legfontosabb szereplőjét- bújtam ki öleléséből, majd a plafon felé néztem. Lehet az volna a legjobb, hogyha nem tartanám magamban a gondolataimat. Legalább hallja azt, hogy mi zajlik bennem úgy általában - Csak mint rólad, róla sem hallottam. Nem voltam vele nagyon sokáig, és nem is tudtunk egymásról. Maya megtartotta magának ezt a kis apróságot… Végül kiderült az igazság, és úgy éreztem a sok kín mellett végre egy kis jó is beköszöntött az életembe- ránéztem, majd erőtlenül hátradőltem a kanapén - Azt mondod nem sikerült teljesen megszabadulni a démontól mi?- majd ahogy ránézek úgy változik át kékes íriszem villogó sárgává. Megmutatom neki a csuklómat, amin ott voltak a karperecek. Az a pár láncszem, ami lógott rajta, nehezebb volt sokkal, mint amilyennek látszott - Nagyon jól látod. Sosem leszek rá képes… - majd félrenéztem, és leküzdve a gombócot a torkomban nagyon halkan, szinte suttogva, erőtlenül, szemeimben keserűséggel árultam el az igazságot - Félig… démon vagyok- majd kezeimmel egy kört formáltam, aminek hatására, csak mint a kártyatrükkjeim, és egyéb kis látványos illúzióim, megjelent egy izzó kör a levegőben. Mikor tenyeremet a körbe tettem, kirajzolódott benne egy forma. Lehet, hogy számára most hirtelen egy pár dolog magyarázatra talált. Miért gyilkolok úgy, mintha függője lennék, miért omlott össze a józan elmém, és hogy honnan eredhet az a nagyon sok furcsaság, ami engem körülleng. Egy csettintésre szétesik a kép, és szikrázva a föld felé hullik.
- Számomra már nincs remény, csak kárhozat- fejeztem be kicsit pesszimistán, de tulajdonképpen amíg a láncok rajtam vannak, addig ez így is van.


Karakterlap

Kimito Misa

Reiatsu GPS

Vaizard

*

Sanseki

Szint: 5.

Lélekenergia:

60% Complete
29 500 / 30 000

Hozzászólások: 113

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 1 200 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Újraépíteni a múltat
« Válasz #7 Dátum: 2018. Jún. 02, 18:08:53 »
Végtelenségig nyúltak a másodpercek, mintha minden lelassult volna, s mi nem tehettünk ellene semmit, bár nem is biztos, hogy szerettem volna. Féltem, nagyon is féltem, bár nem tőle, hanem attól, hogy valami olyasmi történik, amit képtelen leszek megakadályozni. Ez nagyon is valós veszély volt, lévén ahhoz is gyenge voltam néha, hogy magamon uralkodjak, nem hogy másokkal felvegyem a harcot. Még se a menekülés választottam, nem tehettem meg.
Tudtam, hogy valahol odabent az a fiú van, akikről a festményeket láttam a nagyszüleink házában, és ez a fiú vár arra, hogy visszatérhessen. Nem lettem volna képes megválaszolni, hogy ezt miből gondolom, egyszerűen csak éreztem, hogy ugyanazon megy át, amin keresztülmentem én is. Önmagával kell megküzdenie, és perpillanat úgy tűnt, hogy vesztésre áll, mert nem hisz magában. De én tudom, hogy nem veszítheti el ezt a harcot, mert sokkal több múlik ezen, mintsem azt gondolná.
Nem értettem, hogy miről is beszél, általam teljes mértékben ismeretlen nyelv volt, amin megszólalt. Azonban úgy hangzott, mintha nagyon szenvedne, de ez melyik része? Nehéz lett volna megmondanom, viszont amikor megéreztem magamon a karjait, tudtam, hogy jól döntöttem. Talán nehéz most neki, és sok fájdalmat hordoz a lelkében, egyszerűen ez nem az a pillanat, amikor feladhatja.
- Miből gondolod, hogy megbízom benned? – Hagytam, hogy eltávolodjon tőlem, de továbbra is őt fürkésztem. – Engem nem szükséges megvédened… talán nem én vagyok a világ legerősebbje, azonban kiválóan ügyelek arra, hogy ne haljak meg.
Komolyan gondoltam, hogy nem szorulok istápolásra, némi segítségre talán, de megvédenie nem kell. Felnőtt vagyok, felelősséggel tartozom magamért, és ha meghalok, az azért lesz, mert nem voltam elég erős, hogy megoldjam a felmerülő problémát. Nyilvánvalóan Rei~channal kapcsolatban másként érez, ezt megértem, szülőnek lenni egészen más. Bizonyosan sose fogja úgy érezni, hogy nem az ő hibája volt, azonban túl kell jutnia ezen, lévén nem halhat meg vele együtt, így nem.
- A jó dolgok hamar szertefoszlanak, ezt elég korán megtanultam. – Feleltem csendesen.
Azt hiszem nyugodtan kijelenhetem, hogy egyikünk élete sem volt leányálom, bár az utóbbi időben velem kicsit kegyesebb volta  sors. Nem érezhetem át a fájdalmát, nem voltak gyermekeim, talán soha nem is lesznek, de megértettem, hogy milyen mélyen megsebezte a veszteség.
- Én nem így értettem! – A felém nyújtott kezére tettem sajátomat, de nem értem hozzá a láncokhoz. – Szerintem nem látod tisztán a dolgokat, mert a hullámzás közepén állsz, és onnan mindenfelé végtelennek tűnik a vihar.
Szívesen megforgattam volna a szemeimet az újabb illúziókat látván, de visszafogtam magam. Mindig úgy csinált, mintha ezek szükségesek lennének, s mintha változtatnának bármin is. A kijelentését nehezen hittem el, bár a magam kárából tudhatnám, hogy annyira nem lehetetlen, mondjuk nem tekintettem magam egynek Vele. Sóhajtottam, majd elhúztam kezem az arcom előtt, aminek hatására megjelent rajta a maszk, és az én íriszem is hasonló sárgás színt öltött, bár ez csak másodpercekig tartott. Szinte azonnal engedtem lehullani az egészet, nem lettem volna képes kordában tartani, csupán néhány pillanat az, ami biztonságos számomra.
- Nem csupán te vagy képes trükkökre, és nem csak neked létezik sötét oldalad. – Mondtam szomorkás mosollyal. – Amikor elfutottam Seireiteiből, azt hittem, hogy ez a megoldás, hogy nem lehetek ez a… valami, meg kell tőle szabadulnom, amilyen gyorsan csak lehet. Veled ellentétben még most sem hiszem, hogy a részem, ő… bennem van, de nem mi választottuk ezt. – Nem is tudtam volna megmondani, mikor és kivel beszéltem utoljára arról, ami bennem lakozik, még most se igazán tudtam elfogadni, inkább csak használtuk egymást, igen, ez a helyes megfogalmazás. – Viszont nálad ez a helyzet, Onii~san? Nem lehet, hogy becsapnak téged, és nem te váltál azzá, hanem elrejtőzött benned valami, vagy inkább valaki? Meg sem fordult a fejedben, hogy talán éppen az volt a célja, hogy te elhidd, meghalt, és leengedd a védelmed?
Sok mindenről hallottam, de az sokkal furcsábbnak tetszett, hogy valamiféle onival olvadt volna össze. Miért adta volna át neki az erejét, ha képes elpusztítani? A kínzás részét még értettem, de ha valóban az idő és tér ura volt, akkor igazából képtelenség lenne megölni. Szóval valamiben bizonyosan hazudott Yukezonak, csak az nem mindegy, hogy miben.
- Mért lenne ez így? Mert egy démon ezt mondta? Egy démon, aki kínozni akart? Miért adsz egyáltalán a szavára? – A szemeibe bámultam, muszáj lesz rábírnom, hogy ennél jobban harcoljon. – Mi van, ha mindenben hazudott, ha egy őszinte mondata sem volt? Szerintem nagyobb célja volt azzal, hogy a családunk több tagját is kiszemelte magának, és nem hiszem, hogy bármit is elárult volna neked. Én legalábbis bizonyosan nem tettem volna, botorság lenne bárkit beavatni. – Csak végig kell gondolnia, mennyi minden csúszhat félre, ha ostobán választjuk ki, kinek mit mondunk el. Leginkább senkinek semmit, már, ha valakinek nagy tervei vannak a világban.

Karakterlap

Tamachi Kagami Yukezo

Mad Hatter

Különleges karakter

Daitenshi

*

Daitenshi

Szint: 16.

Lélekenergia:

60% Complete
83 100 / 100 000

Hozzászólások: 125

Hírnév: 12

Infó

Tárcában: 35 100 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Daitenshi

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Sötétkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Házas

Kivel áll kapcsolatban?:
Kagami Ai

Mottó:
It is the end of all hope To lose the child, the faith To end all the innocence To be someone like me

Post szín:
Slategray / Steelblue


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Újraépíteni a múltat
« Válasz #8 Dátum: 2018. Jún. 05, 13:25:12 »
Tulajdonképpen jól beszélt. Igaz elé tártam az igazságot, mégsem érti. Amit viszont megértett belőle, az igazából szintén igaz lehet rám. A gond csak az, hogy ezt rólam senki sem állította. Nem két felem van, hanem egyetlen egy vagyok, csak a természetem különbözik. Remélem sohasem kell megtapasztania milyen az, amikor a trükkök, és siránkozás helyett a démoni aspektusom vegytiszta sötétségét gyakorlom. Beugrik egy éles kép, amikor mindent vér borít be szemem előtt, és csakis a vörös árnyalataiban látom a világot. Amikor a gondolatok nem állnak meg, csupán akkor, amikor éppen valakinek a dobogó szívét tartom a markomban, csak azért, hogy kivájhassam belőle… a puszta kezemmel. Megrázom a fejem erre a bevillanásra, Hanazonak igaza van. Ez nem lehet az én sorsom. Talán kárhozott vagyok, de közben arkangyal is. Mikor felfedi előttem azt, hogy benne is rejlik egy másik lény, egy csapásra megértettem oly sok indíttatását. Menekült? Gondolom ő sem olcsón tanulta meg, hogy a menekülés nem vezet sehová. Valamitől távolodni sosem lehet egyenlő azzal, hogy valami felé közeledünk. Azt hiszem lesz egy pár jó tanácsom a számára. Talán lehet, hogy az életem olyan fordulatot vehet egyszer, amiben hasznára, és nem pedig kárára válok a világnak.
- Számtalanszor elhitette velem, hogy meghalt. Minden hatalmasságnak megvan viszont a gyengepontja. Tervei voltak velem, rajtam keresztül visszatérni kívánt. Mondjuk úgy… komoly árat fizettem azért, hogy végleg elvesszen!- mondtam komolyan, és ebben persze én teljes mértékben hittem. Megsimítom az arcát, ahonnan leomlott a maszk róla. A bőre finom volt, a tekintete erős. Vonásaiban édesanyánkra emlékeztet, aki sajnos nem volt ennyire erős, bár mindig annak mutatta magát. Minden pillanatban ki tudott állni értem. Még mind a mai napig nehezen hiszem el, hogy eltitkolták a létezését előlem. Vajon édesapánk tudta, hogy akkor sosem fogok neki engedelmeskedni, csak mindig a húgom érdekeit védeném meg? A gond, hogy nem tudom megfejteni, hiszen az a Yukezo meghalt. Elengedem az arcát, és egy kis mosolyt csikarok az arcomra.
- Ha elveszítenéd ezt a feledet, akkor talán sosem tanulnád meg, hogy miért is kell életben maradj- sóhajtottam egyet, majd felálltam, és tettem egy pár lépést a konyhapult felé, majd hátamat nekitámasztottam. Széttártam karjaimat, és kevés gesztikulációval elmagyaráztam neki az előbbi bölcsességet - Több, mint 600 évig voltam a démon foglya- csaptam bele a lecsóba - Megtanított arra, hogy milyen is olyan életet élni, amikor az otthonod nem is létezik, és még te magad sem vagy- megvontam a vállamat, majd karbafontam kezeimet- Tér és idő, igazából nem egy olyan határ, amit ne tudnánk felülmúlni mi magunk is! Gondold végig! Azt gondolod itt vagy, és egyedül te vagy, továbbá, hogy az előző pillanat pont olyan hosszú volt, mint a jelen pillanat- ezután ellöktem magam a pulttól, majd töltöttem egy pohár gyümölcslevet mindkettőnknek. Licsi és alma keverékét. Odavittem hozzá a poharát, majd félretoltam a teás csészéjét. Okkal tettem. Leültem vele szemben, majd megmutattam az áttetsző nedűt, ami az aranybarna színében tetszelgett - Az élet sosem azt jelenti, hogy min mentél keresztül. És végülis egyáltalán nem számít, hogy mire készülsz, hiszen hogy az megtörténik-e, vagy sem, afelett kevesebb hatalmunk, mint gondolnánk. A tervezés, az csak játék a valószínűséggel- elnevettem magam, majd megfordítottam a poharat, így a gyümölcslé kiömlött a padlóra, eláztatva mindent. Gondolom nem erre számított, mikor a poharat a kezembe fogtam - Látod? Az élet csupán ennyi, amit itt látsz, ami most vagy! Hogy itt vagyunk ketten, ez most minden. Mindig dönthetünk arról, hogy hogyan éljük meg azt a pillanatot, ahol most vagyunk. Egyedül efelett lehet hatalmunk- ezután eldobtam a poharat, ami szilánkosra tört a falon, majd kicsit közelebb ültem Hanazohoz, és egy gyors mozdulattal megböktem a homloka közepét, elég erősen ahhoz, hogy egy kicsit hátraficcenjen a nyaka - Íme a pillanat! Gondoltál bármire is közben? Nem hiszem. Az életben ezért kell erősnek lenni. Nem azért, mert majd a jövőben megteszel valamit, vagy mert a múltban nem sikerült valami. Azért, hogy itt és most, ha elhatározod hogyan szeretnéd megélni a pillanatot, akkor legyen erőd úgy alakítani a világmindenséget, a teret és az időt egyaránt, hogy létrejöjjön a döntésed - ezután felálltam, és míg rongyért mentem, hogy feltöröljem a károkat, azért megjegyeztem egy valamit még.
- Figyelj, és erre jól emlékezz a legsötétebb percekben is! Vaizardnak látszol, lelked világa erről suttog neked, de ez hazugság. Nem vagy Vaizard, még csak Shinigami se! Te egyszerűen Te vagy. Akit látok magam előtt, ennyi vagy. Mindegy mit rejtesz a szívedben, úgy döntöttél, hogy most ott vagy ahol. Igazából ez a fontos. Ai megtanította nekem… Mindegy, hogy ki viszi ki a szemetet. A lényeg, hogy valaki kivitte. Döntéseink határozzák meg a pillanatainkat, és a pillanataink töltik ki azt a hamis illúziót, amit mi életnek nevezünk. Hogy hogyan döntesz, annak igazából nincs semmilyen előzménye, csak szeretjük megmagyarázni magunknak, hogy utána azt mondhassuk, helyesen, vagy helytelenül döntöttünk- ezalatt fel is töröltem az almalevet a padlóról.


Karakterlap

Kimito Misa

Reiatsu GPS

Vaizard

*

Sanseki

Szint: 5.

Lélekenergia:

60% Complete
29 500 / 30 000

Hozzászólások: 113

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 1 200 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Újraépíteni a múltat
« Válasz #9 Dátum: 2018. Jún. 30, 22:35:40 »
Úgy tűnt, hogy lassan megnyugszik, de mégis még mindig olyan távolinak rémlett. Furcsa volt így látnom, de inkább a bennem kavargó érzések döbbentettek meg. Régóta nem haragudtam rá, azonban a viszonyunkat nem is testvéri szeretettel tudtam volna jellemezni, legalábbis eddig így hittem. A gyerekként tapasztalt érzéseim egészen másképpen tértek vissza, nem rajongás volt, csodálat, csupán az összetartozás érzete. Olyan kapcsolódás, amit régóta nem éreztem.
Sok barátra tettem szert az Emberek Világában töltött néhány év alatt, szorosabb, és lazább kapcsolatokra, voltam szerelmes. Azonban ezek nem pótolják a családot. Éppen ezért megértettem a veszteségét, és a fájdalmat, ami korábban eltöltötte. Valami ilyesfélét éreztem magam is, ha arra gondoltam, hogy teljes mértékben elemésztheti az a sötétség, ami belülről rágja. Most még talán nem érzi úgy, hogy ez nem ő maga, a sötétséget a részének tekinti, pedig ahogy mondtam, egy démon szavára adni kifejezetten buta hiba.
- Yukezo… nézz mélyen magadba! Biztosan állíthatod, hogy mindezek nem olyasmik, amiket ő maga hitetett el veled? – Tudtam, hogy erős, nem is kívántam ezt kétségbe vonni, azonban elfogadni sem akartam egyértelműen azt, ami neki látszólag ilyen könnyen ment.
Bizonyos szempontból érthető volt, hogy magának hitt, nem az én kétségeimet vette alapul, hiszen bizonyosan többet tudott nálam erről a valamiről. Viszont ha Manazzoval is tervei voltak, vagy éppenséggel vannak, úgy nem értem, miért nem gyötri több bizonytalanság és kérdés. Ha vissza akart térni, talán tényleg éppen vele sikerült, csak még nem elég erős, hogy elhagyja a testét, vagy a megfelelő időt várja. Amennyiben tényleg tér és idő ura, nehéz azt hinnem, nem volt minden pillanatra egy megfelelő terve, vagy nem látta előre, ami történni fog. Még, ha van is egy ilyen ellenfélnek gyengepontja, akkor is előfordulhat, hogy pont azt teszi valaki, amit ő szeretett volna. Sóhajtottam, talán csak rémeket látok, de jobb félni, mint megijedni…
Éreztem az érintését, meleg volt, nem olyan hűvös, mint korábban a bőre, mintha szép lassan visszatérne belé az élet. Ez némiképpen megnyugtatott, talán többet segítek, mint ártok neki. Nem szerettem volna régi sebeket feltépni, csupán fel kellett nyitnom a szemét, mert kezdett komolyan rossz irányba változni.
- Ne aggódj, előtte is mindig megtaláltam, hogy mivel biztosítsam a létezésemet. – Nem volt könnyű a gyerekkorom, de erről nem biztos, hogy most kell beszélnünk. Elmúltak azok az idők, én pedig megerősödtem általuk. – Azt viszont még én is elmondhatom neked, rövidke pályafutásomból okulva, inkább azokba kapaszkodj, akik fontosak, mintsem a sötétségbe. – Fontam össze karjaimat a mellkasomon.
Nem igazán értettem, miért kezdett ilyen magasröptű tanításokba, bár igyekeztem figyelni arra, amit mond, inkább hangzott valamiféle filozofálgatásnak, mint ténynek. A pillanatok hosszúsága egészen szubjektív, bár az óra mutatja a ténylegesen eltelt időt, de az érzeteket nem befolyásolja, ezt én magam is tudtam. Sőt, olyan technikák is léteznek, amik gyorsítják, vagy lassítják ezt, de hogy ebből mit szeretne kihozni, arról fogalmam sem volt.
- De az, hogy mi történt velünk, vagy mit szeretnénk a jövőben, meghatározza azt, hogy a jelenben mit cselekszünk. – Vetettem fel, miközben az egyre terjedő gyümölcslé tócsát néztem.
Számomra az élet nem csak a jelenek halmaza volt, és nem tudtam úgy tekinteni a megtörtént dolgokra, mintha azoknak semmi hatásuk nem lenne. A múltam meghatároz engem, és az adott pillanatokban hozott döntéseimet. Ha szerettem volna, a pohár után kaphattam volna, mert a korábbiak miatt már számítani lehetett arra, hogy valamit csinálni akar azzal is. Természetesen ezek tényleg csak kalkulációk, azonban tapasztalatokra épülnek, amiket mint a múlt biztosít minden ember, vagy shinigami számára.
Hátrahőköltem, ahogy hozzámért az ujja, majd megdörgöltem a helyét. Mégis mit szeretne most ezzel az egésszel? Mintha bármi is függne attól, hogy gondoltam-e valamire, bár tulajdonképpen minden pillanatban töprengek valamin szinte, mióta csak itt vagyok…
- Én nem akarom átalakítani a pillanatokat, azért akarok erős lenni, hogy a pillanatok engem ne alakítsanak át. – Feleltem csendesen. – Sosem gondoltam arra, hogy a bennem rejlő lidérc meghatároz engem. Befolyásolja a döntéseimet, fel kell mérnem, hogy mire vagyok képes, és mire nem, azonban jól mondtad, én én vagyok. – Bólintottam, felhúztam a térdem, és ráfektettem a fejem. – Szerintem nem mindegy, hogy ki viszi ki a szemetet. Szembe kell nézned azzal, ami vagy, akkor is, ha nem fog tetszeni, amit látsz, mert addig, amíg vak vagy, képtelen vagy új formát önteni. Amíg gyűlöltelek, addig mást is képtelen voltam szeretni. – A fülem mögé simítottam egy tincset. – A döntéseknek nem kell helyesnek, vagy helytelennek lenniük, legalábbis nem feltétlen, de oka mindennek van, Onii~san! Gondolhatod, hogy az elmúlt pillanatok nem számítanak a megéltekében, mert most elveszettnek érzed a múltadat, azonban ha tényleg így lenne, korábban megöltél volna, úgy ahogy az emberekkel tetted.
Nyugodtan ejtettem ki a szavakat. Ha nem számít a múlt, a vérség mit jelentene? Semmit, a megélt pillanatok, a közös felmenők semmissé válnak az elmúlással. Minden és mindenki kapcsolódik valamilyen időben és helyen, talán nem közvetlenül, csak közvetetten, de hatása lesz ránk. Már akkor összekapcsolódott a sorsunk, mikor még a szó jelentését sem ismertük. De hogy ez mit jelent, arra nincsenek válaszok, talán soha nem is lesznek, igazán.

Karakterlap

Tamachi Kagami Yukezo

Mad Hatter

Különleges karakter

Daitenshi

*

Daitenshi

Szint: 16.

Lélekenergia:

60% Complete
83 100 / 100 000

Hozzászólások: 125

Hírnév: 12

Infó

Tárcában: 35 100 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Daitenshi

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Sötétkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Házas

Kivel áll kapcsolatban?:
Kagami Ai

Mottó:
It is the end of all hope To lose the child, the faith To end all the innocence To be someone like me

Post szín:
Slategray / Steelblue


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Újraépíteni a múltat
« Válasz #10 Dátum: 2018. Júl. 01, 23:43:20 »
Újra és újra végigpillantok rajta. Mintha magamba szívnám a jelenlétének minden kis apró rezzenését. Nem tudom bepótolni az elveszített éveket, de most, hogy itt van, úgy érzem nem vagyunk idegenek egymásnak. Továbbra sem tudom megérteni, hogy miért titkolták el előlem a létezését. Bár ahogy átgondolom, azért lenne egy-két ötletem. Egy pillanatra sötét tekintettel meredek magam elé, ahogyan a gondolatok, és a lehetőségek fényképként villantak be előttem. Belial hangját hallom, ahogyan suttog, a maga kékvérű dialektusában. Hogy ha a démonok nyelvét lehet valaha szépnek mondani, akkor azt mondhatom, hogy ő művészien forgatta a szavakat. Volt ideje rá. Sokban hasonlítunk egymásra, mégis olyan nehéz beismerni, hogy végül is engem szeretett volna utódjául. Gondolom a képességeim miatt. Azonban végeztem vele. Végeztünk vele! Tudom, hogy nem térhet vissza, de mégis talán igaza lehet Hanazonak, és jó előre elrejtett pár lehetőséget, hogy esetleg visszatérhessen. Megrázom a fejem, hogy a gondolatokat messzire űzhessem.
- És most mi lesz? Mi lesz a folytatás húgom?- fordulok felé hirtelen, és kérdőn pillantok rá. Gondolom van neki konkrét terve arról, hogy mit szeretne a jövőben, és lévén egy vér vagyunk, van egy sejtésem arról, hogy most eljött, azzal csak egy szükséges lépést tett meg céljai felé. Nem bánom, hogy ha a segítségemre szorul, egyáltalán nem váratlan. Most már hatalmam van Soul Societyben is, és egyike vagyok a legerősebb shinigamiknak, akik valaha is éltek. Éppen csak nem vagyok oly legyőzhetetlen, mint ők voltak, de ezen még dolgozok majd a jövőben. Az elmém ugyan megtört, és sok csapdát rejtenek az érzelmi hullámaim, de egy valamiben szent bizonyossággal rendelkezem. Ő itt a családom. Életem nagyon göröngyös utakon járt, és most, hogy itt vagyok ahol, igazán csak a családom az, ami számít. Nem igazán maradt más nekem.
- Szeretném, hogy ha nem tűnnél el az életemből- ütöttem meg egy melankólikus hangsúlyt, majd leültem ismét mellé. Rettenetes képek üldöznek minden egyes pillanatban, amikor magamra maradok. Amikor győzedelmeskedik felettem a viharos Démoni énem, akkor felkap, és elröpít oda, ahol majd ha magamra hagy ismét, akkor kínozhat a megtörténtekkel. Éppen ezért felsejlett bennem egy új félelem, ami igazán csak Rei elvesztése óta jelent meg bennem.
- Félek egyedül maradni – és valóban. Nem alakult manapság rózsásan az életem, és nagyon sokat maradtam egyedül. Nem tudtam senkivel sem beszélni igazából heteken keresztül, és a tudat, hogy elvesztettem a kislányomat, minden egyes nappal mélyebbre, és mélyebbre kúszik - Félek, hogy a kígyó lekúszik oda, ahol egy gyertya fénye pislákol. Látom magam előtt, ahogy egybe lenyeli- nyúltam a levegőbe teljesen átszellemült tekintettel, és megragadtam valamit, mintha egy kígyót szorongatnék valóban. Én ugyanis láttam a képet - Félek, hogy térdre kényszerít ez a hurrikán, hogy egyszer, és csak egyetlen egyszer nem leszek elég erős, és mondjuk Tokyoban ébredek egy szétmarcangolt hegyen, és a hajam utolsó száláig vérrel vagyok beborítva- ekkor eszembe jutott valami, és teljesen megborzongtam. Ekkor húgomra néztem, és megfordult a fejemben a lehetőség, hogy talán vele újra kontrollt nyerhetek ezen hatalom felett. Szemembe lelkes csillogás került alig egy másodpercen belül, és gyermeki lelkesedéssel fordultam felé, majd ahogy átgondoltam a mondandómat, nyeltem egyet előtte, és elszállt a jókedvem is.
- Megmutathatom neked?- persze ez most így önmagában furán hangzik, és ezért kis kifejtésre szorul a dolog- Szeretném, hogy ha látnád mivé lettem. Hogyhogyhogy… - megakadtam, ahogyan a szavakat kerestem- Egyszerűen csak tudod… Úgy érzem ahhoz, hogy egy kicsit rendbe tehessem az életem, és hogy legyen esélyem túl lendülni valahogy ezen az időszakon - gondoltam itt a veszteségre, és ezzel megint egy kicsit elhalkult a hangom- Tudnom kell, hogy én irányítok e még. Próbára kell tennem magam, hogy felülkerekedhessek a másik felemen. És szeretném, hogy ha tudnád, hogy hogyan kell engem legyőzni. Szeretném megmutatni neked a legnagyobb titkomat, és ezzel megérted egy kicsit talán, hogy mi is történt velem- kérő szemekkel néztem fel rá.


Karakterlap

Kimito Misa

Reiatsu GPS

Vaizard

*

Sanseki

Szint: 5.

Lélekenergia:

60% Complete
29 500 / 30 000

Hozzászólások: 113

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 1 200 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Újraépíteni a múltat
« Válasz #11 Dátum: 2019. Jan. 19, 00:10:40 »
Megint úgy tűnt, mint aki gondolatban messze jár, bár ez talán jelen pillanatban érthető is volt. Olyasmikről beszéltünk, ami mindkettőnkben ezernyi emléket idézett fel, és minden bizonnyal hasonlóan elveszettnek, és a múltba révedőnek tetszem most én magam is.
Valószínűleg örök kérdés marad, és közöttünk fog lebegni a feltevés, mi lett volna ha… mi lett volna, ha Manazzo elől nem kell anyámnak elrejtenie? Mi lett volna, ha együtt növünk fel? Mi lett volna, ha normális családként élhetünk? Megannyi kérdés, és a válaszok a homályba vesznek, mert nem tehetjük meg, hogy a múltunkat megváltoztatjuk. Vagy egyáltalán volna értelme így tenni? Minden bizonnyal teljesen más személyekké válnánk, és nem vagyok benne bizonyos, hogy valóban szeretném ezt.
- Mire gondolsz? – Ocsúdtam fel gondolataimból, és ismét rápillantottam. – Minden valószínűséggel befejezzük a teánkat. – Kortyoltam bele ismét a csészébe, hogy egy kicsit elüssem a borús hangulatot.
Nem szerettem volna előhozakodni most azzal, amiért igazából érkeztem, némiképp még tudtam késleltetni. Most neki volt szüksége rám, vagyis úgy tűnt, hogy kapaszkodnia kell valakibe, és Nazo nem pont úgy festett, mint aki alkalmas erre. Természetesen ezen se lehetett csodálkozni, neki is megvolt a maga története, azonban ettől függetlenül sokat nem lendített Yukezo helyzetén.
- Nem szándékozom menni sehová. – Tettem a vállára a kezem.
Érezni véltem a ruha alatt, mintha fogyott volna, mióta utoljára találkoztunk. A hangjából sütő fájdalom szinte megtöltötte a szobát, és ott vibrált közöttünk. Mit mondhattam volna, ami vigaszt nyújthat a számára? A közvetlen családjából tulajdonképpen csupán Nazo és én maradtunk, mert Manazzot képtelen voltam beleszámolni ebbe. A feleségével csupán az esküvőjükön találkoztam, ott egészen kedvesnek tűnt, de hogy most hol lehet, arról fogalmam sem volt. Ez volt a legrosszabb az itt létemben, hogy igazán fogalmam se volt, hogy mi történik Seireiteiben.
- Nem kell egyedül lenned… Nazo, és én is itt vagyunk! – Szinte teljes egészében felé fordultam. – Szóval nyugodtan elmondhatod nekem, vagy csak ülhetünk itt csendben, igazából mindegy, ráérek. – Igyekeztem bátorítóan mosolyogni rá, de nem ment túl jól, ezúttal képtelen voltam felhúzni a mindenki felé mutatott maszkot, valahogy ez a helyzet más volt.
Számomra hatalmas segítség volt, hogy amikor az Emberek Világába érkeztem, szinte azonnal a segítségemre siettek, és mindenben támogattak. A kétségeimben egy pillanatig se voltam egyedül, és a kérdéseimre, ha nem is egyértelműen, de mindig volt valamiféle válasz, vagy útmutatás. Nem kellett a sötétben tapogatóznom, mert mellettem állt Maya~san, és Masen, meg a raktár minden lakója.
- Én nem félek. – Feleltem csendesen. – Nincs mitől tartanom, mert biztosan tudom, talán még nálad is jobban, hogy ennél sokkal erősebb vagy. Hogy a vihar nem sodor el, mert nem hagyod. – Magabiztosan beszéltem, de egészen halkan. – Manazzo nem tört meg, Seireitei nem mosott át, a benned rejlő kitartás hasonlatos az enyémhez, gondolom családi vonás…
Komolyan gondoltam a szavaimat, elvégre mindketten itt voltunk, távol a shinigamiktól, és a biológiai apánktól. Ha az élet citromot nyújt, Yukezo teát készít, én pedig egy hűvös mojitot.
Elbizonytalanodtam lelkesedését látván, igazán kiszámíthatatlan volt a hangulatának változása, és az se különösebben vonzott, hogy a korábban meg-megmutatkozó démonnal találjam szemben magam. Hogy mitől féltem? Ki tudja. Még mindig nem voltam teljesen bizonyos abban, hogy ez nem csupán a démon játéka, aki így próbál visszajutni az életbe. Yukezo erős, talán a testére fájt a foga, és szép lassan próbálja átvenni felette a hatalmat, nem tudhatom… és ez elbizonytalanít. Azonban nem szerettem volna cserbenhagyni, így bólintottam.
- Rendben van, mutasd meg nekem! – Álltam fel, bár kissé tétován. Szívem szerint bárhol szívesebben lettem volna ebben a pillanatban, de itt volt rám szükség…

Karakterlap

Tamachi Kagami Yukezo

Mad Hatter

Különleges karakter

Daitenshi

*

Daitenshi

Szint: 16.

Lélekenergia:

60% Complete
83 100 / 100 000

Hozzászólások: 125

Hírnév: 12

Infó

Tárcában: 35 100 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Daitenshi

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Sötétkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Házas

Kivel áll kapcsolatban?:
Kagami Ai

Mottó:
It is the end of all hope To lose the child, the faith To end all the innocence To be someone like me

Post szín:
Slategray / Steelblue


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Újraépíteni a múltat
« Válasz #12 Dátum: 2019. Jan. 27, 14:25:33 »
Húgom hozzáállása egészen bámulatbaejtő. Habár igazán fogalma sincs arról, hogy mik is zajlanak bennem, valamiféle bizalommal fordul ahhoz, hogy én erősebb vagyok annál a démonnál, ami egyébként szintén én vagyok. Menthetőnek hisz, és ez egy szelíd mosolyt csal az arcomra. Talán igaza van, és nekem is ő benne kellene hinnem, mint inkább a magam kis összeomlott szemléletében. Kárhozott vagyok. Gyakorlatilag halott vagyok, csak túlságosan makacs vagyok ahhoz, hogy elporladjak. Nazot mindig is meg akartam óvni ettől. Ő neki csak a bosszúja volt fontos, utána már nem is igazán hajtotta bárminemű ambíció a shinigami mivoltjával kapcsolatban. Tamachinak született, de ez számára sokkal inkább volt teher, mint lehetőség. Húgom számára sem teljesen egyértelmű nekem, hogy mit jelent a neve. Ha a név nem is tesz számára sokat, a vérkötelékek úgy fest az utóbbi időben kicsit... felértékelődtek. Rápillantok, és próbálom felkutatni a szemeiben, hogy pontosan mit is jelentek neki. Hirtelen elveszett bennem minden olyan gondolat, ami ehhez a perchez vezetett, és kérdőn néztem rá.
- Mit is kéne megmutatnom neked? – persze ez most igazán megdöbbentőnek hathatott, hiszen egy perc sem telt el azóta, hogy megfogalmaztam mit is szeretnék. Arcomon az erőltetett gondolkodás vonalai tükröződtek, tekintetem is kissé elfátyolosodott, és ezzel értésére adtam, hogy személyem bonyodalmai nem teljesen összefüggőek. Lehet, hogy az ép elmém már réges-régen elveszett, és hogy ilyen vagyok, inkább a traumák sokaságának köszönhető. Bár életem legnagyobb részét Belial fogságában töltöttem, talán mindez megérthető. Persze számára talán elképzelhetetlen, hogy több évszázad telt el számomra, mint amennyi ideje hivatalosan a világon vagyok. Azonban az idő vasfoga már nem érint engem... Legalábbis szeretném azt hinni. Majd kiderül, idővel :P . Ekkor megkavarodott körülöttem az egész világ, és hirtelen bevillant, hogy mit is kellene megmutatnom számára. Egy kicsit ódzkodtam tőle.
- Miért tennélek ki ekkora veszélynek? Önző dolog lenne azt kérnem, hogy kockáztasd az életedet azért, mert én kísérletező kedvemben vagyok- aztán felállok, és átgondolom az elmúlt perceket. Sorrendiségük is kavarodtak, szóval egy pár kínos és csendes másodperc után feleszméltem. Megpillantottam a falnak támasztott sétabotomat. Néma csendben álltam fel, majd sétáltam oda és vettem a kezembe a pálcát. Úgy ragadtam meg, mintha egy katana volna. Hiszen az is volt. Felvillant a szemem egy másodpercre aranysárgán, és a koponyafejes bot némi párolgás kíséretében átalakult a zanpakutoummá. Pengéje láthatóan tompa volt, mint a lelkiállapotom is. Talán ez az egész ezért történik most.
- Megígérem, hogy nem eshet bajod - hangomban a tiszta eltökéltség volt hallható. Mintha a gyenge pillanatok után erősebb lennék, mint valaha. Ennek a forrását nem igazán lehet belőni, ami megint csak furán veszi ki magát. Lehunyom a szemem, és suttogva szólítom Paragont. A katana lapján végighúzom az ujjam, ami szikrázva kettényílik, és közben shikai alakjára változik át. Rápillantok húgomra, és közben egy elegáns lépéssel kiugrom a póttestemből, ami holtan esik össze. Olyan élettelen, mint az arcom is. Hanazo számára meglepő lehet, de rajtam most shinigami egyen ruha volt, a nemesi haorival. Semmi őrültség.
- Itt az ideje, hogy megmutassam neked, hogy a Tamachi-ház múltjában Jakotte hová is tűnt el akkor, amikor a könyvekben úgy olvashattál róla, hogy ismeretlen sorsra jutott- ekkor egy tompa villanás kíséretében termettem ott előtte – Húgom, most fújd ki az összes levegődet – szóltam oda lágyan, majd magamhoz öleltem, és mielőtt még ellenkezni tudott volna, egy erős rántást érzett a testének közepéből, majd szeme előtt a házam képe fehérbe borult.

Teljes vaksötét fogadta, nyirkos hűvös levegő. Az egyetlen biztos pont számára a teleportálás utáni szédülés, és hogy még mindig szorosan magamhoz fogom őt. Pár másodperc múltán furcsa ciripelést hallhatott, aminek nem volt semmilyen állathoz sem köze. Ahogy a szeme hozzászokott a sötéthez, apró zöld pontok tűntek fel a sötétben. Elengedtem, majd hagytam, hogy először a fizikai érzékelésen túli szervekkel próbálkozzon felismerni, hogy hol is van. Szembe vele egy hatalmas lélekenergia érezhető, amit ha megragad, akkor felismerheti, hogy egy barlangban van, majd azt is, hogy ez a furcsa lélekenergia egészen körbeveszi, és mintha meg lenne dermedve. Jelenlétünkre válaszolva Utara egy impluzust küldött, aminek hatására egy nyomtatott áramkörhöz hasonlóan futott végig az élénk zöld lélekenergia mindenen. Ekkor láthatta meg először, hogy milyen hatalmas is volt ez a csarnok, továbbá, hogy milyen alakja is van. Szembe a hatalmas zikkurat ragyogott ezektől a „vezetőpályáktól”. A kör alakú kis tér körül víz volt, majd ha jól odafigyelt, fémes, csontvázszerű kezek kapaszkodtak ki. Rövidesen ki is húzták magukat a felszínre. A ››gépcsontvázak‹‹ érzelem nélkül sorakoztak fel, irdatlan mordályukat pedig egyenesen rám szegezték. A zöld energia átjárta őket, és szemükből is csak a hűvös élettelen energia tűnt fel.
- Most az Andokban vagyunk. Ahogy nekem, úgy neked is ugyanannyi közöd van ehhez a helyhez. Utara Kezomaru, a régi korok egy árulója, akit ugyan elpusztítani nem tudtak, de lévén magától már nem élhet, ide zárták be őt. Nem jelentett veszélyt senkire sem, ezért csak lezárták ezt a barlangrendszert, hogy halandó sose jusson el ide, arról nem is beszélve, hogy innen nincs természetes kiút, eképpen ő maga sem juthat ki innen soha- ekkor körbementem, és meggyújtottam a fáklyákat, amik a kör szélén voltak elhelyezve, így egy kis természetesebb fény is jutott. Közben meséltem neki tovább, hogy hol is vagyunk pontosan – Egy ősünk, nevezetesen Tamachi Jakotte tagja volt annak a csoportnak, aki olykor-olykor leellenőrizte, hogy Utara-san továbbra is veszélytelen e. Utána jó ötletnek tartotta, hogy közös erővel megostromolja Seireiteit. Természetesen kudarcba fulladt a támadás, és most ő is itt van köztünk, élettelen testét fém zárta magába. Utara-san képessége az, hogy a lélekenergiájával megszállja az élettelen tárgyakat, majd az energiáját fizikailag manifesztálja, és hasonlóképpen alkalmazható, mint az elektromos áram. Ez a képesség elemésztette a saját testét, ezért aztán vegetatív állapotba került. Ezekben a robotokban él tovább- ahogy ezt magyarázom, közben megjelentek az öklömnyi nagyságú gép szkarabeuszok, amikből egy pár tucat a talpától a feje tetejéig végigvizsgálták. Az egyikük még meg is vágja egy picit, ami egy tűszúrásnyi fájdalmat okozott neki.
- Mint Tamachi, a te szavadra is hallgatnak - mosolyodtam el, majd kérdőn pillantottam rá, hogy mégis mit gondol az egészről. Hasznos információ ez, bár nem hiszem, hogy bármikor gondolna erre. Viszont jó okkal vagyunk itt, és ha bármi balul sülne el, remélem, hogy Utara és ő meg tudnak állítani