Nyilvántartás > Akadémiai tanulók

Kobashi Yuuma

(1/1)

Kobashi Yuuma:



"Ha gyönge a lelked, tompa a kardod éle"
Név: Kobashi Yuuma
Faj: Akadémista
Kor: 17 év

Kedves, naiv kisfiú, aki megragadt egy kisiskolás szintjén. Tulajdonképpen iskolás is, úgyhogy ezzel nincs akkora probléma. Nagyon komoly feladattudattal rendelkezik, nem túl rugalmas, főleg nem a parancsok tekintetében. Az autoritást mindig, minden helyzetben tiszteli és piedesztálra emeli. Ezt a dolgot kicsit hajlamos túlzásba vinni, és az összes végzett shinigamit följebbvalónak tekinteni. Mindig illedelmes, kedves, szófogadó jókisfiú. Nagyon könnyű vele elcsevegni, szinte bármiről képes beszélgetni, és gyakran mutatja mosolygós arcát a világnak. Ennek ellenére nagyon nehezen viseli a terheket, amiket élete rakott a vállára. Szeret utat engedni az érzelmeinek, de próbálja elkerülni, hogy mások terhére legyen. Noha több barátja is van, szeret egyedül lenni és olykor utat engedni kicsit a sok kétségnek és furcsaságnak, amik most benne kavarognak, méghozzá könnyeken keresztül. Ebből a szempontból már fejlettebb a személyisége, de csak egy lépcsőfokkal. Összezavarodott tini, aki nem találja a helyét az életben, és nem tudja megfogalmazni magát, nincs kialakult önképe. Egy furcsa, változó massza, sok-sok hangulatingadozással, de mindig rengeteg melegséggel és jóindulattal megsképelve.

Apró, alig 160 centis fiúcska. Lassan tizenhét éves, de tipikus japán, nem nőtt nagyra, és szőrtakarót sem növesztett máshova, csak a fejére. Sztenderd, fekete haját mindig visszavágja, hogy ne legyen túl hosszú, és ne zavarja semmiben. Az egyetlen, ami nagyon is különlegessé teszi, az a szeme, ugyanis vörös íriszekkel áldották meg. Néha úgy érzi az ember, ha elég sokáig, mélyen bámul bele, szinte átlát rajta és beleláthat a fiú fejébe.
Testfelépítését tekintve inkább vékonyka gyerek, nagyon ügyes, fürge és meglepően hajlékony, de már most látszik, hogy a fizikai erőből nem fog neki túl sok jutni. Az akadémiai évek alatt kénytelen volt magára szedni egy általános fittséget és edzettaséget, ennél többre egyelőre azonban nem futotta neki. Noha a hangja már mélyebb egy kicsit, a vállai szélesedtek, a csípője pedig mintha összement volna, még mindig inkább hasonlít gyerekre, mintsem felnőttre.



Eljött az ideje, hogy meséljek nektek, számokról. Olyan számokról, amelyek meghatározták eddig életemet. Könnyedén lehet velük számolni, minden nap használjátok őket, ahogy én is. Számomra mégis egészen mást jelentenek. Egy nagy kirakós apró darabjai. Még mindig dolgozom a teljes képen, és nem tudom, hová érkezem majd. De talán segít az úton, ha megállok és számot vetek.

Egy. A teljesség jelképe, az első, kerek egész, tökéletes. Minden, ami én soha nem leszek, de talán nem is voltam. Egészen mást jelent ez a szám. Azt kívánom, bárcsak egyszer megtapasztalhatnám milyen érzés az egyesnek. Azt hiszem, mégis most, jelenlegi állapotomban vagyok a legtávolabb tőle. Nem vagyok egész, egy részem kifejezetten hiányzik, talán még fél sem vagyok. Egy aprócska darabja vagyok önmagamnak, és a többi részem az Emberek Világában hagytam. Az én döntésem volt. Talán azt szerettem volna, ha van valami, ami visszahív és szólít majd. De nem csak emiatt nem vagyok teljes. Változom, nem tudom, ki is vagyok én, nem tudom mit mondhatnék, ha magamról kellene mesélnem. Már nem vagyok tudatlan lélek, de nem vagyok még kész shinigami sem, sőt, nagyon messze érzem magam attól az állapottól. Minden vagyok, csak nem egyes, és próbálok átbukdácsolni az életem ezen szakaszán. Úgy érzem, nálam nem ez a kezdet, a kiindulási pont, én hátránnyal indulok a versenyben, és egyelőre csak a startmezőig próbálok eljutni.

Négy. Ez egy nagyon fontos szám. Mindig változást hoz, ahányszor keresztezzük egymás útját. A legfontosabb, a negyedik születésnapom, amit nem élhettem meg eredeti létformámban. Még nem voltam négyéves, de már közeledtem hozzá, amikor az elérhetetlenné tette magát. Az ikertestvéremmel aludtunk, egy szobában, a mi szobánkban, saját kis kuckónk biztonságában. A kedvenc játékomat szorítottam magamhoz, mert abban hittem, hogy az majd megvéd az ágy alatt lakozó szörnyektől. Sokkal veszélyesebb dolgok vártak rám az ágyon kívül, amikről akkoriban fogalmam sem volt. A lidérctámadás váratlanul ért, és nem tudtam, mi történik körülöttem. Arra emlékszem, hogy hihetetlenül féltem, és minden porcikám remegett, ahogy Yuukit erőszakosan gyömöszköltem be a szekrénybe. Beültem mellé én is, összekucorodtam és a mackómat szorongattam, mintha segíthetne rajtam. Akkor azt gondoltam, nincsen jó megoldás, valakinek még oda kell vesznie. Vagy mindkettőnknek, vagy csak az egyikünknek. A lidércnek nem volt elég, hogy végzett a szüleinkkel, minket keresett és a lelkünket akarta. Egy szörnyű bújócskában vettünk részt, és próbáltam nem sírni, de csak úgy potyogtak a könnyeim a sötétben. Én otthagytam Yuukit a szekrényben, gondosan bezártam, és megpróbáltam elszaladni, minél messzebbre, ezzel elcsalva a lényt. Egyszerű ember voltam, esélyem sem volt, még csak a folyosóig sem jutottam, amikor hirtelen váltás történt. Már nem én voltam, Yuuma. Egy lélek voltam, akinek fogalma sem volt erről a létformáról, arról, hogy mi lesz most, és arra sem emlékeztem, mi történt pár perce. Ott találtam magam üres elmével, holttestek között, egy szétrombolt otthon romjain ücsörögve. Quincyk érkeztek, akik levadászták a lidérceket és magukkal vittek egy kislányt, akiről nem tudtam, kicsoda. Akkor szűntem meg létezni, és akkor kezdtem a következő életem, és ebben a folyamatban veszítettem el a darabjaimat, amiket a mai napig keresek.

Tíz. Kerek, egész szám, elégedettséggel tölt el. A tízes nekem elégedettséget és igazságot hozott, fényt gyújtott az éjszakában. Tíz éves voltam, és addig fogalmam sem volt arról, mik történtek velem az itteni életem előtt. Egy shinigami átküldött Rukongaiba, nagyon kedves emberek neveltek és átlagos életet éltünk. Remek volt, nyugodt, békés, csendes és tudattalan. Mégsem tudtam szabadulni egy érzéstől – valami hiányzik. Mindig ez járt a fejemben, és ez zavart. Mintha egy furcsa lyuk lett volna valahol rajtam, ami nem szűnő fájdalommal jelezte volna, hogy valami nincs rendben. Szemet hunytam felette sokáig, egészen a tizedik születésnapomig. Akkor, egy lidérc támadta meg a falut, ahol éltünk, és valahonnan ismerős volt a történet. A szörnyet legyőzték, nem voltak nagy sérülések, egészen biztonságos környéken éltünk, és shinigamik is voltak a közelben. Álomra hajtottam a fejem aznap éjjel és egyből elaludtam, mintha kiütöttek volna. Reggel úgy ébredtem, hogy mindenre emlékeztem az emberi életemből – olyanokra is, amikre normális esetben nem kellett volna. A születésemre, az élményre, a fájdalomra, Yuukira, arra, ahogyan tanultam meg beszélni, ülni, járni, enni. Az emberi életem összes, apró pillanata ott volt a fejemben, és akkor tudtam. Akkor vált világossá, mi az, ami hiányzik belőlem. A másik részem, akivel együtt jöttem a világra, végleg máshova szorult. Tőlem elviselhetetlenül messzire. És tudtam, hogy tennem kell ellene, azért kaptam ezt a tudást, hogy használjam. Egy évre rá jelentkeztem az Akadémiára, hogy shinigami lehessek. Feladtam a biztos életem, hogy valami megfoghatatlant üldözzek egy másik világon át. Talán igaza van mindenki másnak – gyerek vagyok még.

Nyolc. Ez új varázslatot hozott az életembe. Szimmetria, végtelenség, valami igazán különleges. A nyolcadik cseréplépcsőn várt engem ő. Egy furcsa álmom volt, az Akadémia negyedik évében, apró voltam, és egy kertben ébredtem, és minden túlságosan valóságosnak tűnt. Annyira picire zsugorodtam, hogy ugrálnom kellett felfelé a cseréplépcsőkön, mert nem bírtam fellépni. Nem tudtam, hová kell mennem, azt sem, honnan indultam pontosan. Azt tudtam, hogy ez az én utam, a lépcsők vezetnek majd el engem. Akkor láttam először őt, az apró, törékeny tündért. Félénk volt és bizalmatlan. Amikor meglátott, bereppent a házába, és egész nap nem vettem rá, hogy kijöjjön onnan, és az éjszaka elrepült, nekem pedig fel kellett ébrednem. Képtelen voltam kiverni a fejemből a lépcsőket egész nap, mert a tankönyvekből pontosan tudtam, mi történt aznap éjjel, és hol jártam. Egy olyan világban, amit itt az ideje felfedeznem. És a lény, akit láttam… a lelkem része, a kardom szelleme, aki majd egy napon hű társam lesz, és segít majd nekem minden helyzetben. Akkoriban még csak szóra sem méltatott. Utána sok időt töltöttem a kis kert mellett – immáron tudatosan és normál méretben. A növényeket igazgattam, gondoskodtam kertről, a különleges, világító virágokról. A homokkertet rendezgettem, és a legkisebb szellő is tönkretette a munkám. Csendben maradtam és kivárásra játszottam, amíg ő meg nem adta magát és ki nem dugta az orrát. Beszélgetésbe elegyedtünk, és csak úgy élveztük egymás társaságát. Hiszen ebben a világban nem volt más, csak én és a tündérkém.

Tizenhét. Ehhez a számhoz nincs hosszú történetem, nincs mély tartalmam. Csak annyi, hogy ez a legutóbbi szülinapom, amit a szüleim, és a másik felem nélkül ünnepeltem. Nem egyedül, mégis végtelenül magányosan, azon tanakodva, jól döntöttem-e.


Chōchin 提灯
A kis tündérke kinézete senkit ne tévesszen meg! Jelenleg a világért sem hajlandó elárulni a nevét, vagy bármiben segíteni Yuumát a fejlődésében. Hihetetlenül zavarja a fiú hozzáállása a világhoz. Ha valaki, hát ő hisz Yuumában, és az összes büszkeség, makacsság, lázadás, ami belőle kimaradt, mind az aprócska tündértestébe lett összepréselve. Nagyon mérges amiatt, ahogy a fiú bánik magával, és emiatt gyakran keveredik vele vitákba. Az egyetlen, amivel meg lehet puhítani a szívét, az nem más, mint Yuuma kedvessége, gondoskodása. Mindig kisül, hogy nem csak az okítás, nevelés a célja, de a féltékenység is komoly szerepet játszik. Szerinte neki kellene lennie az egyetlen mentornak és fontos személynek Yuuma életében, noha ezt sosem mondta neki, mégis elvárja. Bármilyen más kötődésre igen érzékenyen reagál, és az ideális az lenne, ha megtarthatná a fiút, csak magának, a saját kis világában. Egyelőre minden erejével ezen dolgozik, évek óta, és egyre kevesebb sikerrel. El sem tudja képzelni, mi lesz, ha Yuuma kikerül az Akadémiáról.
A világ, amiben Chōchin él, kifejezetten különös, és Yuuma első érkezésekor nagyon meglepődött. Tiszta, fehér lap, a hófehér semmi, ameddig a szem ellát. Nincsen padló, nincsenek falak, nincsen a távolban semmi, nincsenek irányok. Ennek a furcsa világnak a közepén egyetlen dolog van, egy aprócska kert. Gyönyörű kis kertecske, miniatűr padokkal, lámpákkal, cserép lépcsőkkel. Egy kis gombaszerű házikó, meleg fényeket adó, világító növényekkel. Apró, bonsai fák és egy homokos rész is található a több szintes, mégis icipici építményben. A házikó belsejében lakik Chōchin, Yuumának pedig egyik kedvenc szórakozása egy apró gereblyével a homokot igazgatni, miközben a kis tündérrel beszélget, vagy éppen magában meditál. Szinte biztos benne, hogy nem csak ennyi a belső világa, de csak ennyit lát belőle. Hogy ez Chōchin műve lenne, az meg sem fordul a fejében…


✔ könyvek
✔ jó társaság
✔ kidouk
✔ megfelelni
✔ dicséretet kapni
✘ fizikai edzések
✘ közelharc
✘ másnak ártani
✘ csalódás okozni
✘ lyukasnak lenni




Neliel Tu Oderschvank:
Üdvölet! :3

Kifejezetten tetszett az előtörténet stílusa, a karakter eddig rövidke, de igazán eseménydús életének főbb mozzanatait érdekesen vázolta fel. Remélem hamar shinigami lesz, hogy megtalálhassa a másik felét. :3 Mivel minden engedélyed megvan, nem is tehetek másként, az előtörténetet elfogadom! ^-^

Szint: 0. szint
Lélekenergia: 2500 LP
Kezdőtőke: 4000 ryou

A pontozás: indulásként kapsz minden képességedre 1-1 pontot, ezen kívül pedig szabadon eloszthatsz 8 pontot (az LP-d után, és SS-hez tartozás végett) a képzettségeiden, amik a következők:

[*]Fegyverforgatás
[*]Hakuda
[*]Kidou
[*]Helyváltoztató képesség[/list]

Elosztott pontjaidat itt jelentsd le, majd válassz szintednek megfelelő 5 canon shinigami technikát!
Jó játékot az oldalon! ^-^

Tájékoztató újoncoknak ❀ Kasztok és Pontok ❀ Színválasztó ❀ Avatáralany foglaló ❀ Újdonságok ezen a fórumon

Navigáció

[0] Üzenetek főoldala

Teljes verzió megtekintése