Szerző Téma: A híd  (Megtekintve 436 alkalommal)

Description: Magánküldetés

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Ukitake Juushirou

Eltávozott karakterek

Hozzászólások: 212

Hírnév: 5

Infó

Tárcában: 1 899 700 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

A híd
« Dátum: 2018. Ápr. 13, 17:20:40 »
Magánküldetés
Résztvevők: Date Muneji, Wang Liu Mei


A híd

Mei:
A napi teendőid közben szólít el a pokollepke az első osztaghoz. Egy fontos küldetést kapsz az Emberek Világába, Shiga prefektúrába kell menned. Egy korábban kiküldött társad ezen a területen tűnt el, melyről az aktát is megkapod. Azonban az átjárót nem oda, hanem Karakurába fogják megnyitni számodra: egy Emberek Világában állomásozó halálistent rendeltek melléd, akivel ott kell találkoznod, és beavatnod az ügy részleteibe, hogy együtt folytassátok a küldetést.
//Magamnak nem húznám túl a mesét, látszani fog, hol csatlakozik be Muneji sztorijába//

Muneji:
A világ a mai napon kissé összeesküdött ellened. Az 1. osztagtól kapott sms-ben közölték veled, átmenetileg egy volt hadnagy mellé rendelnek segítségnek. A küldetésed helyszíne az Emberek Világa. Pontban délután 4-kor kell találkoznod a társaddal, az Óvárosban található állomásnál.
Valamilyen okból kifolyólag korábban érkezel a kijelölt helyszínre, de közel sem felkészületlenül. Ez a szerencséd, ugyanis a helyszínen két lidérc fogad. Leginkább madárra emlékeztetnek, egymáshoz nagyon hasonlóak. Csak a koponyájukat és csőrüket alkotó csontmaszk formájában térnek el egymástól. Ők ugyanúgy felfigyelnek rád, ahogyan te rájuk. Ugyan nem miattuk érkeztél ide, mégis szembe kell nézned a támadásukkal.
A madarak nem teketóriáznak, azonnal kipécéznek maguknak, ha már besétáltál a területükre. Tökéletes összhangban mozognak: az egyik próbálja lekötni a figyelmedet, hozzád közel maradni, hogy közelharcban kelljen védekezned ellene, miközben a másik röptéből csap le rád. Ha egyiküket épp sikerül megsebezned, szerepet cserélnek, mintha már elég régóta portyáznának ebben a felállásban. Tapasztalatodnak hála egy ideig tudod velük tartani a lépést, de épp csak annyira, hogy visszatartsd őket –  a csapatmunka ellen neked is szükséged lenne segítségre.
Szerencsére a beígért időpontban valóban megnyílik az átjáró. A megjelenő shinigamit csak pár pillanatod van figyelmeztetni a helyzetre, a hazaiak részéről történő rossz terepfelmérésre. A lecsapó madár ugyanis ezúttal a társadat veszi célba helyetted, így neki is gyorsan kell reagálnia a helyzetre.
Ha képesek vagytok együtt dolgozni, hamar meg tudjátok oldani a helyzetet: ehhez csupán annyira van szükségetek, hogy mindketten egy-egy madárra koncentráljatok, és annak ne engedjétek, hogy eltávolodjon és a másik fél felé száguldjon meglepetésnek. Sajnos a küldetésetek megbeszélésére és a bemutatkozásra csak akkor lesz időtök, ha a lidércekkel végeztetek. Akkor viszont hamar indulnotok kell.

Karakterlap

Date Muneji

Eltávozott karakterek

11. Osztag

*

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
13 450 / 15 000

Hozzászólások: 32

Hírnév: 5

Infó

Tárcában: 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Kardok és Rózsák egylete

Reiatsu szín:
Viharkék (szél elemi)

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#DC143C (crimson) // #FBD46B


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:A híd
« Válasz #1 Dátum: 2018. Ápr. 14, 21:23:31 »
  Komoran szemrevételeztem nagyapám hajdani páncélját. A Date-klán egykori tagjainak kiállított értékei itt porosodtak idegen kezekben, néha városról-városra mozgatták őket. Viszont ez a kardoknak egyáltalán nem tett jót. Az Osafune penge pedig sírt egy felújításért.
  Elégedetlenül szusszantam fel a hanyagság miatt. Mélyen belül tomboltam, melyet Genbu nehezményezett is a Lelkem Világában hirtelen sűrűvé váló viharfellegek miatt. Nézelődésemet Kurama rekesztette be, kit az üvegvitrinen túl pillantottam meg az ablakban ugrálni. Időnként meg-megjelent, hogy jelezze jelenlétét. Megilletődve vizslattam felé, de a hangszigetelt üveg miatt nem hallottam, hogy mit mondott. Ugyanakkor azt sem akartam, hogy észrevegyék, így igyekeztem feltűnésmentesen elszakadni a túracsoporttól, akikkel eredetileg érkeztem.
  – Kurama! Megőrültél? Mit csinálunk, ha észrevesznek?! – szavaim során elkaptam az eleven rókát. Mielőtt kétségtelenül kifejtette volna a miértjét ittlétének, befogtam a száját, majd beugrottam vele az első bokorba, nehogy észrevegyen minket a kisebb turista csoport, akik a múzeum felé sétáltak.
  – Üzenet jött az 1. osztagtól! – zúdította rám azonnal, amint elengedtem a száját. – Karakurában, az Óvárosban található állomásnál, 16:00-kor találkoznod kell a társadnak kijelölt ex-hadnaggyal!
  – Ex-hadnagy?
  – Nem írtak róla többet. Csak ennyit közöltek – pattant ki a kezemből, majd meredt fel rám. – Ha sietünk, még elérhetjük a hamarosan induló shinkansent. Azzal legkésőbb 15:45-re oda kell érnünk!
  Láthatóan csupán engem zavart a kevés információ, amit a kiküldetésről kaptunk. Kurama ugyanis indulásra készen állt, miután elmondta nekem mivel lenne érdemes visszatérnem Karakurába. Az út közben sem avatatott bele a részletekbe, nem volt mibe. Bosszantott ez a fajta felkészületlenség! Ennyi idő alatt Kurama könnyedén felhalmozhatott volna bőséges információkat a kiküldetéshez.
  Szerencsére sikerült elérnünk a Sendai városból induló járatot. Még a póttest lehelyezését is sikerült gondtalanul megoldanunk előtte. Remélve, hogy nem lesz rá szükség, de azt bizonyára jelezték volna az üzenetben. Kurama számítása még ezzel együtt is pontos volt: kereken 15:45-kor érkeztünk meg az óvárosi állomásra. Noha nem számítottunk fogadtatásra, legalábbis nem lidércfélére.
  – Muneji! Hollowok!
  – Én is látom, menj fedezékbe! – jelentettem ki, miközben a magasba szökkentem a cipőm segítségével. Kaga Kiyomitsu már a kezemben volt mire az első madárszerű lidérc fölé kerültem. Felülről készültem lesújtani rá egy függőleges vágással. Azonban a másik meglepő gyorsasággal rontott rám. Alig volt időm arra, hogy védekező állásba fordítsam át a fegyvert, hogy hegyes karmait megakasszam a kard pengéjével.
  Miután fennakadt rajta megpróbáltam ellökni. Komoly erőt kellett belefektetnem, hogy egy kicsit hátra taszíthassam, ezzel elegendő teret hozva létre egy alulról indított keresztvágáshoz. Viszont a támadásomat ismét védekezésbe kellett fojtanom, amiért jobb oldalamról érkezett a korábbi madár, melyet eredetileg szerettem volna megvágni. De ahogy az oldalára kerültem volna, hogy lesuhintsam szárnyát, mellyel röpképtelenné tehettem volna, már jött a másik. Támadásaimat rendszerint védekezésre kellett átfordítanom az összehangolt csapatmunkájuk miatt.
  – Bakudou 21.: Sekienton! – A vörös füstrejteket alapul véve próbáltam meg némi távolságot felvenni. Míg össze voltak zavarodva a varázslattól, megkíséreltem bekerülni az egyik mögé. Tervem most is az volt, mint korábban: a szárnyára mentem, hogy ellehetetlenítsem a repüléstől és ne tudja fedezni a társát. Vágásom azonban nem ért célt. Legalábbis nem olyan formában, ahogyan azt valójában terveztem. Szembefordult velem, mintha érzékelte volna, hogy mégis mire készülök. A pengével ejtett suhintásom ekkor már visszavonhatatlan volt, kikanyarintottam belőle egy darabot. Hátrálásra sikerült kényszerítenem ezzel, de a társa riposztjára már nem volt lehetőségem felkészülni. Erőteljes öklelésétől a földre zuhantam, éppen hogy sikerült tompítanom az esésemet.
  Nem volt sok időm a töprengésre, mert a sérült madárlidérc láthatóan mellre szívta, hogy megsebeztem. Vissza akarta fizetni, amit vele tettem. Nem igazán szerettem volna megtapasztalni milyen érzés lehet, ha a kampós végű karmával belém mar. Karmai hegyével így is képes volt szép íveket kanyarítani rám, ha nem sikerült időben magam elé emelnem a fegyvert. Újból hátrálásra és védekezésre kényszerültem. Hiába próbáltam meg gyorsaságomra alapozni, megtámadni az egyiket, a másik mindig ott termett, hogy meghiúsítsa csapásomat. Egy hátvédnek jelen pillanatban én is roppantul örülnék.
  – Muneji! – Kurama hangjára csupán egy pillantás erejéig vettem le a tekintetemet ellenfeleimről. Bár a rókát nem láttam, a mellettem sebesen elszáguldó hollow elég látványos volt. Hamar sikerült befogadnom a látottakat: a senkaimon alapján végre négy óra lehetett.
  – Vigyázzon! – szóltam a kapuból kilépő shinigaminak. A nálam maradt madárnál egy szúrással próbáltam meg elvenni a kedvét a csipkedéstől. – Itt voltak mikor ideértem. Pimasz jószágok, külsejük ellenére eléggé intelligensek – éppen, hogy sikerült lebuknom a karomban végződő lábak elől. Kiyomitsut fejem fölött húztam el jobb oldalamra, hogy egy középmagasságban indított vágást indítsak felé. – Külön kell tartanunk őket egymástól! – mellékeltem az utolsó mondatomat az ex-hadnagy felé, majd figyelmemet a saját lidércmadaramra összpontosítottam. Egyelőre még nem kezdtem el megtámadni a hollowot, csupán helyben tartottam, míg meg nem győződtem arról, hogy a Gotei 13 által kirendelt újdonsült társam korábbi javaslataim szerint tesz.
  A lidércnek, mint ahogyan azt vártam, nem tetszett, hogy nem hagyom odamenni a társához. Korábbi tervemmel próbáltam meg élni. Először megkíséreltem ellehetetleníteni a repülését. Villámtánccal kerültem mögé, felrugaszkodtam a hátára, mely a cipő segítségével nem okozott számomra nehézségeket. A hátáról nem tudott leszedni a partnere nélkül. Két vágást intéztem, alacsonyan egyszer a jobb oldalsó, utána pedig a bal oldali szárnya felé. A második csapásomat követően Kiyomitsut visszacsúsztattam a tokjába.
  Mikor a hollow a föld felé zuhant, jobbommal kapaszkodtam a tollszerűséggel borított hátába. Előre kúsztam a csontmaszkos fejéhez. Genbut csak akkor húztam elő, ahogy feje tetejéről leugrottam. Rögtön a maszk peremétől vájtam bele zanpakutoumat a lidérc csontálarcába. Az ugrás alatt végigszántottam az egész csontmaszkot, majd gurulásban landoltam a földön. Amint meggyőződtem, hogy a lidérc megtisztításával sikerrel jártam, a társam felé tekintettem. Ha esetleg szüksége lenne segítségre, támogatásul odamentem, hogy fedezzem.
  – Pont jókor érkezett, Moto-fukutaichou – jegyeztem, miután a lidércek megtisztításával végeztünk. Szavaim során visszahelyeztem Genbut a tokjába. – Date Muneji, 11. osztag, Emberek Világába kirendelt tiszt – hajoltam meg a shinigami társam felé. Nem tudtam, hogy mennyit árulhattak el neki odaát. Hiszen én semmit nem tudtam róla egykori rangján kívül. Mikor felegyenesedtem, csak akkor szakítottam némi időt arra, hogy alaposabban is szemügyre vegyem.
  – HA! Wang-san? Emlékszem magára! – döbbenetem miatt hátrahőköltem. Hitetlenül néztem a hölgy irányába. Nem egy hajdan általam lélektemetett személyre számítottam az ex-hadnagy képében. Próbáltam befogadni a látottakat, idősebbnek tűnt, mint amikor Konsouval átsegítettem Soul Societybe. – Ne haragudjon, hogy így lerohantam. Talán Ön már nem is emlékszik rám – zavart mosollyal az arcomon kértem bocsánatot, kisebb főhajtással a viselkedésem miatt.
  – Muneji! – Kurama hangját egy közeli bokorból hallottam felcsendülni. – Elképesztő volt, ezek a lidércek mintha olvastak volna a gondolataitokban! Elnézést az udvariatlanságomért, az én nevem Kurama! – mutatkozott be a róka, amint odaért mellénk.
  – A társam – fűztem hozzá kisebb torokköszörülés után. – Megbízható. Remek az információgyűjtésben, ha tudja, mit kell keresnie – hangomban érezhető volt nezeményezésem a Gotei 13 hanyagsága miatt. – Nem tájékoztattak minket különösebben a küldetésről. Megkérhetem, hogy avasson be a részletekbe? Hova kell mennünk? Mi a feladatunk?

Karakterlap

Wang Liu Mei

Eltávozott karakterek

3. Osztag

*

Szint: 5.

Lélekenergia:

60% Complete
28 500 / 30 000

Hozzászólások: 36

Hírnév: 4

Infó

Tárcában: 23 700 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Nőegylet

Reiatsu szín:
vérvörös

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#66CDAA


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:A híd
« Válasz #2 Dátum: 2018. Ápr. 16, 20:38:08 »
Shizuka-channak segítettem épp, amikor megérkezett a pokollepke. A mai feladatom az archiválandó iratok irattárba helyezése volt. Vagyis, lett volna. Ugyan elkezdtem ezt a tevékenységet, befejeznem mégsem sikerült, noha az egész délelőttömet, s délutánom egy részét is ennek a feladatnak szenteltem. Nem gondoltam volna, épp engem szólítanak majd el az osztag körüli teendőkből. Valamiért úgy hittem, az osztag egy másik tagja alkalmasabb lehetett volna. Ám igen hamar elhessegettem ezt a gondolatot, immár az első osztag felé tartva. Valami okának lennie kellett, amiért engem választottak. Érdeklődve vártam, ezúttal milyen csapatot válogattak össze, ezzel a kíváncsisággal léptem be az eligazításra kijelölt terembe.
Némi csalódottsággal tölt el, mikor nem látok magamon kívül senkit. A feles időt kihasználom hajam összefogására. Úgy hiszem, ha terepre küldenek, csak akadályozna a feladataim elvégzésében. S mily remek döntés volt ezt most elkezdeni. Mire néhány perccel később az első osztag tisztje megérkezik, már tökéletesen kész vagyok, bármit is osszanak rám. Az ismertető ezzel együtt nem elégíti ki maradéktalanul az elvárásaimat. Finom bólintással veszem át az aktát, melyet prezentálnak számomra. A szóbeli útmutatás, majd engedély után belelapozok. Az információ még így is meglehetősen szegényes. Nem vagyok biztos benne, hogy ily elégtelen utánajárással újabb shinigamit kellene kiküldeni arra a helyszínre. Mint megtudom, nem is csak egyet. Felháborodásomnak még csak hangot sem adhatok, ezzel a kitérővel vesztegetik az időt ahelyett, innen indulnánk ketten. Emlékeztetnem kell magam, nem vagyok abban a helyzetben, megkérdőjelezhessem az első alakulat döntéseit. Noha nem vagyok felhőtlenül boldog ettől a helyzettől.
Az első osztagos engedélyével az aktát megtartom. Ha igazán pontosan kívánom kifejezni magam, a benne lévő papírokat összehajtom és elteszem. Csupán annyi kérés hangzik el vele kapcsolatban, hogy amennyiben lehetséges, hozzam majd vissza. Nem óhajtok erre több szót fecsérelni. Már így is az az érzésem, megváratom az Emberek Világában állomásozó társamat, akit nyilván hasonlóan napi teendőiből ragadtak ki ezzel a feladattal. Azt csak remélni merem, hogy ha jobban nem is, de hasonló tájékoztatást kapott, mint én.
A Senkaimon-on átlépve váratlanul ér a figyelmeztetés, ám ennek köszönhetően gondolkodás nélkül rántom elő Chikiri-t. Még éppen idejében emelem magam elé védekezésre lelkem társát, hogy pengéjével felfogjam a felém érkező lidérc csőrét. Nem vagyok elragadtatva.
– Értem – bólintok egyet a magyarázatot hallva. Különös, furcsa, és meglehetősen aggasztó játéka a sorsnak, hogy épp a találkozási pontunkon várakoztak ezek a lidércek. Sajnálom, hogy a terepfelmérésre nem tudok kellő időt fordítani, mivel lélekölőmmel védekezésre kényszerít ez a példány. Ám úgy fest, társam feltalálta magát. – Akkor ez lesz a taktika. Ha tud, végezzen a lidérccel! – adom ki az utasítást, bár úgy vélem, ez teljesen magától értetődő és nyilvánvaló feladatunk. Azonban még csak olyan tájékoztatást sem kaptam róla, mennyire tekinthető újoncnak, így ezt fontosnak érzem szóvá tenni, akármennyire is felesleges.
A taktika ismertetése után szinte azonnal helyváltoztató képességet kell használnom, hogy a rám jutó madárszerű lény elé vágjak és megakadályozzam, hogy társam felé vegye az útját. Nem tétovázok, a maszkját veszem célba Chikiri pengéjével. Szeretném minél rövidebbre zárni ezt a küzdelmet, mivel elsősorban most nem ez volna a feladatunk. Sajnálatos módon társamnak nagyon is igaza van a lény intelligenciáját illetően. A vártnál könnyebben védi ki csapásomat, és indulna tovább.
Taktikát váltok, s a színtiszta kardforgatás művészetét a démonmágiával kombinálom. Egy Hainawa idézésével próbálom feltartóztatni ellenfelem, hogy időt adjak magamnak a megtisztítására. Kissé keresztülhúzza a számításaimat, amikor látom, hogy a kúszókötél nem sokáig fogja feltartóztatni. A technikán tisztán látszik, nem sok kell hozzá már, hogy felmondja a szolgálatot. Sóhajtva veszem tudomásul, hogy komolyabb mágiát kell alkalmaznom, amennyiben nem szeretném, hogy engem hátrahagyva társam dolgát nehezítse tovább. Elhatározásomnak így a talán túlzásnak ható, 61. Számú Bakudou-val adok nyomatékot. Amint a fénybörtön mozgásképtelenné teszi a lidércet, sokkal könnyedebben ugrok a hátára, hogy immár egészen biztosan megtisztíthassam. Nem tölt el büszkeséggel, hogy több energiát pazaroltam erre a lidércre, mint feltétlenül szükséges lett volna, azonban a küzdelem rövidre zárása most elsődleges szempont volt.
Zanpakutoumat visszahelyezem a sayába, ám előtte még alaposabban is körbe kémlelem a terepet, némi lélekérzékelést is bevetve. Azonban fegyveremnek nem szükséges készenlétben lennie. A társam irányába pillantva úgy látom, ő is sikeresen vette az első akadályt. Nem tartom szerencsés ómennek ily közjátékkal indítani közös küldetésünket.
A megszólításra kissé kiráz a hideg, s mély sóhajjal kell úrrá lennem mimikáimon. Ha az első osztag csak egykori rangomat közölte vele, az már régen rossz irányba mutat a tájékoztatását illetően.
– Úgy látom, az első osztag fontosabbnak látta egykori, mint jelenlegi beosztásomat közölni. Nem vagyok több más tiszteknél, 3. tiszti rangot töltök be a 3. osztagban – jegyzem meg, beletörődve abba a hibába, amit odahaza vétettek. Nem volna bölcs olyasmi alapján megítélni, amit nem tetteimmel értem el, s amiről évekkel ezelőtt, magamtól mondtam le, ráadásul nem is bitoroltam néhány röpke évnél tovább. Azonban a jómodorról ettől még nem volna helyénvaló megfeledkeznem. – Nagyon örvendek a találkozásnak, Date... san – csak beszéd közben mérem végig jobban az előttem állót. A vezetéknév miatt azt hittem, csupán rokona az illetőnek, ám így szemtől szemben hirtelen kétségtelennek tűnik számomra kiléte. Nem gondoltam volna, hogy valaha viszont látom, még ha valahol mélyen vágytam is rá. S akárcsak azokban a röpke gondolatokban, most sem tudom igazán, mit kellene tennem. Meglep, hogy a velem szemben álló is felismer. Néhány pillanatnyi döbbent pislogás után halvány mosoly kúszik az arcomra.
– Ön az utolsó, akitől elvárom a magázódást, Date-san. De a számból vette ki a szót. Köszönök mindent, amit értem tett – fejezem ki meghajlással tiszteletemet irányába. Ugyan családnevem használatához a hadnagyként töltött évek alatt kénytelen voltam hozzászokni, mégsem tűnik helyénvalónak, hogy éppen tőle várjam el ily mértékben a távolságtartást. Hisz ezt egyetlen régebbi ismerősömtől sem követelek meg ilyesmit. – Kérem, szólítson Meinek – teszem még hozzá a preferált névhasználatomat.
Meglepődök a különös szerzet jelenlétén, azonban ha jól emlékszem, volt már szerencsém módosított lélekhez.
– Nagyon örvendek, Kurama-san – üdvözlöm egy gyors meghajlással a rókaszerű lényt is. Nekem is sokkal egyszerűbb lesz így a feladat, hogy mindenkit a nevén tudok szólítani. Lemondó sóhajjal nyugtázom az első osztag mulasztását a feladat kiosztását illetően. Előveszem a magammal hozott, összehajtogatott lapokat, hogy Date-san és társa felé nyújthassam őket.
– Az akta meglehetősen szegényes, ám az általa vázolt információk alapján Shiga prefektúrába kell majd mennünk. A shinigami, akit korábban kiküldtek rejtélyes eltűnéseket vizsgálni, szintén eltűnt. Az utolsó jelentésében az Agi hídra hivatkozott, melynek körzetében már a középkorban is előfordultak ilyen események. Mivel jelenleg ez az egyetlen támpontunk, javaslom arra induljunk – ez az a pont, ahonnan én sem teljesen tudom, hogyan tovább. Hisz a terület és jelenlegi tartózkodási helyünk között nem kis távolság húzódik. A korábban kiküldött shinigami aktája, bár a személyére vonatkozóan részletes, kételkedem benne, hogy sok segítséggel szolgálhatna számunkra. – Kurama-san, utána tudna nézni, van-e olyan vonat, amivel viszonylag gyorsan a helyszínre érhetünk? – érdeklődöm harmadik társunktól, jobb ötletem nem lévén jelenleg.


(click to show/hide)

Karakterlap

Ukitake Juushirou

Eltávozott karakterek

Hozzászólások: 212

Hírnév: 5

Infó

Tárcában: 1 899 700 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:A híd
« Válasz #3 Dátum: 2018. Ápr. 16, 23:18:07 »
Találékonyságotokon múlik, milyen úton-módon sikerül eljutnotok az úti célotokig. Egy kisebb településre érkeztek, az utcákon és épületeken látszik a hosszú múlt lenyomata: hagyományos épületek sorjáznak az utcákon, csak a távolban látni egy modernebb negyedet, és az is csak építészetileg tűnik a többi területnél frissebbnek. Az egyik irányba hegyek magasodnak, a másik irány a történelemből hátramaradt híd felé vezet.
A környék maga elhagyatottnak látszódik, a természet azonban kellemes, a hegyek felé kifejezetten hívogató túraútvonal lehetne. Ellenben az az út, amit nektek követnetek kellene a célotok felé, már egyáltalán nem bizalomgerjesztő, már a faluban sem. Utatok elvezet a korábban kirendelt shinigami bázisára: egy régi épület padlásszobájába. A földön szétszórva jegyzetek, feljegyzések, egy régi tekercs, rajta egy festménnyel mely vörös arcú, hatalmas, borostyánsárga szemű, zöld testű démont ábrázol. A szétszórt lapokon lévő jegyzetek csak címszavakat tartalmaznak: Agi híd, legenda, aranyderes, zsír, oni, ifjú hölgy(?). Nem sok mindent tudtok összerakni belőle Kurama kutatásai nélkül. Azonban van egy térkép a falon, rajta pirossal bekarikázva a híd, és bejelölve, hol vagytok jelenleg. Ha szükségét érzitek, itt maradhattok egy ideig, hogy megtanácskozzátok, hogyan is szeretnétek tovább haladni. Egy azonban bizonyos, a hídhoz mindenképp el kell mennetek.
Amint a településen kívül értek, abba az irányba, amerre a térkép is jelezte, hogy a hidat találjátok, azonnal érzitek, hogy valami nincs rendben. Az előttetek itt járt shinigami jegyzeteiből az tűnik ki, a helyiek már egy ideje elkerülik a hidat, a különös eltűnések miatt. A legendára való utalás valószínűleg a középkori eltűnések lenyomata lehet, így ezzel jelenleg nem tudtok mit kezdeni. Azonban a környezet baljóssága ellenére nem tudjátok pontosan megmondani, mi zavar benneteket. Még a lélekenergia alapján sem tűnik semmi ide nem illőnek. A távolban viszont lassan kiveszitek a híd körvonalait.

(click to show/hide)

Karakterlap

Date Muneji

Eltávozott karakterek

11. Osztag

*

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
13 450 / 15 000

Hozzászólások: 32

Hírnév: 5

Infó

Tárcában: 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Kardok és Rózsák egylete

Reiatsu szín:
Viharkék (szél elemi)

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#DC143C (crimson) // #FBD46B


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:A híd
« Válasz #4 Dátum: 2018. Ápr. 19, 18:18:34 »
  Egy lassú biccentéssel vettem tudomásul a jelenlegi rangját. Nehezen sikerült megemésztenem valóban Wang-san áll előttem. Örültem a találkozásnak, de hiába igyekeztem megismerni minden egyes lelket, akit valaha átküldtem Soul Societybe a járőrözés alatt. Ők sajnos legtöbbször nem emlékeztek rám, amikor esetleg egy véletlen folytán ismét összetalálkoztunk.
  Rendkívül meglepett, hogy ezúttal másképp volt és Wang-san nagyon is tisztában volt kilétemmel. 
  – Emlékszel rám? – döbbentem böktem magamra. Egyszerűen alig hittem a füleimnek. Meghajlása megakasztott egy pillanatra. Meglepettségemet viszont hamar felváltotta az öröm. – Köszönöm! Ez esetben te is nyugodtan szólíts Munejinek – ajánlottam fel Mei-sannak. Egyáltalán nem volt ellenemre, ha a tegeződést preferálta inkább. Az emberek között is sokkal gyakoribb volt manapság a keresztnév használata, különösen barátok között.
  – Agi-híd? – kaptam fel a fejemet a beszámoló alatt az ismerős helyet hallván. Noha a mese részleteire már kevéssé emlékeztem. Mégis nosztalgikus érzés fogott el a régi mese szeletét újra hallva. – Az eltűnések után a nyomozó is szintén eltűnt, ez valóban rejtélyes – felszusszantam. – Miért egyedül kutatott amúgy? – tettem fel a kérdést, bár nem reménykedtem válaszban. Gondtalanságnak véltem a Gotei 13-tól, hogy ezt hagyták. Miután halálistenként működtünk és varázslatokat is végrehajthattunk, ha akartunk, mindezek mellett nem csodálkoztam egy legenda felelevenedésén sem. Odaát is gondolhattak volna arra, hogy óvatosabban kezeljék ezt a részletet. – Ez volt az első, hogy halálisten tűnt el? Az emberek, akiknek szintén nyoma veszett különlegesek voltak valamiben? Közös megegyező pont a múltjukban? Netalántán Esperek voltak? – érdeklődtem utána a részleteknek, hátha ezzel kapcsolatban is tájékoztatták Mei-sant.
  – Vagy bármiféle közlekedési eszköz? Gondolok itt arra, amivel a leghamarabb odaérhetünk – fűztem hozzá Mei-san kéréséhez, amit Kurama felé intézett a prefektúrába való odajutásunkat illetően.
  – Természetesen! Rögtön megnézem! – ismerős procedúra érkezett. Kurama megérintette a nyakában függő csengettyűt, hogy az interneten keresgéljen. Igaz, nekem nem sikerült boldogulnom általában a számítógépekkel, meg nem is kötöttek le túlzottan, viszont ilyenkor rendkívül hasznosak tudtak lenni.
  Miközben Kuramára vártunk, némán vizslattam Mei-san felé. Csak akkor szólaltam meg, mikor elcsípte, hogy időnként megakadt rajta a tekintetem.
  – Huh, ne haragudj, még mindig nehéz elhinnem, hogy emlékszel – jegyeztem meg tétován. Tudtam, hogy nem éppen ideális pont egy küldetés küszöbén ezekről fecsegni, de nem bírtam magamban tartani a kérdéseimet. – Mióta szolgálsz a Gotei 13-nál? – érdeklődtem utána. – És mikor voltál hadnagy? Mi történt, hogy már nem viseled a karszalagot? Az egész emberi életedre emlékszel? Oh, ne haragudj – vakartam meg a tarkómat zavaromban. – Nem akarok tolakodóan hangzani. Ritkán van alkalmam olyan lélekkel találkozni, aki emlékszik az előző életére. Nem túl gyakori dolog. – Bocsánatkérésemmel próbáltam némiképpen enyhíteni a felsorolt kérdéseimen, hogy ne hangozzanak túlzottan úgy, mint egy kihallgatás.
  – Megvan! Mei-san, Muneji! A leghamarabb repülővel lehetne odaérni, úgy nagyjából fél órát venne igénybe odaérni. De ott még át is kellene szállni a repülőút után egy buszra…
  – Várj egy kicsit Kurama. Repültél már korábban Mei-san? – kérdeztem, mielőtt Kurama nagyon beleesne a részletekbe. Válaszára bólintottam, majd visszafordultam Kurama felé. – Mi a másik opció?
  – Ahogy Mei-san kérte, több vonatjáratot is megnéztem. A Shinkansen Nozomi járat két és fél óra alatt ér oda. Ott nincs szükség átszállásokra sem – felelte meg kérdésemet.
  – Azt javaslom akkor, hogy maradjunk a te ötletednél és ezzel menjünk. A repülés nagyon rizikós lenne, lehet, hogy megviselne első alkalommal, ami nem lenne túl előnyös a küldetésünket tekintve – fejtettem ki a meglátásomat. De ha mégis szeretett volna kísérletezni a repüléssel mindezek tudatában is, nem erőltettem a lebeszélését. Lévén Mei-san tudta, hogy mivel birkózik meg vagy sem.
  Az út során megkértem Kuramát arra, hogy legyen szíves utánakeresni a városnak és annak környékére, ahová tartottunk éppen. Továbbá az Agi híd mostanában történt eltűnési eseteinek az emlegetett híd titokzatos legendája mellett. Nem ártott felkészülni, hátha talált némi hasznos információt Kurama is. Mivel nagyon beleásta magát a kutatásba, nem akartam zavarni, így figyelmemet Mei-sanra fókuszáltam addig.
  – Akkor nem volt lehetőségem megkérdezni – kezdtem bele habozva. – De hogy kerültél arra a hajóra annakidején? – kérdésem során Mei-san felé lestem. – Nem muszáj rá válaszolnod, ha nem szeretnél! Csak ahogy egyre többet gondolok vissza, rá kellett jönnöm, ezt akkor nem kérdeztem meg. – Általában kerülöm a lelkek halálának az okát, ha csak ők nem beszéltek róla. Eszem ágában sem lenne felzaklatni a nagy utazás előtt álló elhunytak lelkeit, ez alól pedig Mei-san sem volt kivétel annakidején.
  – Ha az eltűnt halálisten valóban az Agi híd után kutatott, akkor keresésének eredménye talán segíthet nekünk, feltéve, ha csinált feljegyzéseket. Volt valami hír arról, hogy hol volt a szállása vagy hol tartózkodott utoljára a shinigami, mielőtt utoljára lejelentkezett? – kérdeztem rá, miután leszálltunk a vonatról és ismét a küldetésre kellett fókuszálnunk.
  Kurama a vállamon ücsörgött a séta alatt, lelkesen hívta fel a figyelmünket a helyi túraútvonalakra, hiába emlékeztettem arra, hogy nem kirándulni jöttünk. Unatkozott, mivel így nem tudott még a vonaton kért keresgélésekkel foglalkozni. Fel is panaszolta, hogy így nem érzi hasznosnak magát. Viszont nem akartam lelombozni, hogy semmi kedvem nincs most a környéken kalandozni, mikor az ösvény, melyen haladnunk kell, már az sem túl bizalomgerjesztő. Igyekeztem érzékeimet kiterjeszteni, mielőtt olyan meglepetésben lenne részünk, mint az óvárosi állomáson.
  A padlásszobában elhúzott szájjal jártam körbe, eléggé nagy rendetlenség uralkodott itt. Szinte alig lehetett átlátni, mi tartozik éppen a kutatás részéhez és mi nem.
  – Huh, azt hiszem a barátunk elég alapos volt – jegyeztem meg, kezemben a régi tekercsel, melyet a földről vettem fel. Mei-san felé fordítottam, hogy lássa ő is festményt a démonról. Ez után a feljegyzéseket vettem szemügyre.
  Kurama a beszélgetésünk során jelezte, hogy meglelte az Agi híd legendáját. Érdeklődve hallgattam végig a történetet, a megkopott mese emlékeimben kezdett kitisztulni. Nem volt egy különösebben barátságot legenda.   
  – A régi kor emberei a lidérceket vélhették oniknak – mondtam kisebb gondolkodás után. – Ritkán maradnak egy helyben, el is mehetett és akár most vissza is térhetett… – tűnődtem tovább a lehetőségen. Semmiben sem voltam biztos, mindössze csak találgattam. – De az is lehet, hogy tévedek – böktem fejemmel a tekercsre, melyről az oni elképzelt képe nézett vissza.
  – Meg a feljegyzések, az egyik papíron láttam egy „ifjú hölgy(?)” feliratot… de a legendában az előbb nem szerepelt fiatal hajadon – mondtam miközben előkerestem az emlegetett papírost, hogy Mei-sannak is meg tudjam mutatni.
 – Te mit gondolsz Mei-san? A történetnek mennyi köze lehet a mi eltűnéses eseteinkhez? – kíváncsiskodtam az ő látáspontja felől.
  – Hogy legyen? Menjünk el és nézzük meg a hidat a saját szemünkkel? – kérdeztem Mei-santól. Ez tűnt a leglogikusabb ötletnek, mert a jegyzetek nem sokban segítettek elő a kutatást. Érdemes lett volna a helyszínt is megtekinteni, ami szóban forgott. A térképpel pedig, amit Mei-san talált az előbb, könnyedén oda is juthatunk.
  – Akkor menjünk! – csaptam össze a kezeimet. – Kurama, tudsz képeket készíteni gyorsan a feljegyzésekről? Hátha jól jönnek még később.
  – Vettem! – a kis róka rögtön neki is állt eleget tenni a kérésemnek. Ez idő alatt közelebb mentem Mei-sanhoz, hogy válla felett átlásve magam is megnézessem a térképet, mielőtt elindultunk.
  A városból kiérve azonban a nyomasztó érzés tovább növekedik bennem. Nem tudtam meghatározni, hogy mitől lehetett, mert a közelben nem láttam és nem éreztem semmi baljóslatút. 
  – Lehet, hogy a hídra jobb lenne, ha csak az egyikünk megy rá – jegyeztem meg halkan, mikor a híd már feltűnt a távolban. A hely valamiért ösztönösen kiváltotta belőlem a visszafogott hangerőt. – Csak először! Ha biztonságosnak ítélem, akkor utánam jöhetnétek Kuramával – pillantottam komolyan Mei-san felé. – Nem tudjuk, hogy tűnhetett el a shinigami társunk, ki tudja mi vár ott ránk. Jobb lenne, ha nem kockáztatnánk. Így viszont a meglepetés ereje a miénk lenne. – Beszédem végén megtorpantam. Mei-san véleménye előtt nem mentem tovább.

Karakterlap

Wang Liu Mei

Eltávozott karakterek

3. Osztag

*

Szint: 5.

Lélekenergia:

60% Complete
28 500 / 30 000

Hozzászólások: 36

Hírnév: 4

Infó

Tárcában: 23 700 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Nőegylet

Reiatsu szín:
vérvörös

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#66CDAA


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:A híd
« Válasz #5 Dátum: 2018. Ápr. 20, 22:58:18 »
- Emlékszem - bólintok a bizonytalannak tetsző kérdésre. Csak most kezdem sejteni, mennyire szokatlan is a helyzetem, hisz a környezetemben egészen sokan emlékeznek emberi életükre - vagy legalább töredékekre belőle. Ám ha jobban belegondolok, engem is roppant váratlanul ért Osaka-san megjelenése. Számomra egy volt a sok közül, így talán az az igazán megdöbbentő, hogy Muneji-san ennyire tisztában van kilétemmel.
- Hallottál már róla? - billentem oldalra a fejem csodálkozva. Számomra korábban ismeretlen volt a helyszín neve, azonban úgy fest, a társamul rendelt shinigami másként van vele. Ami azt illeti, kifejezetten szerencsés fordulat volna küldetésünkben, ha rendelkezne ismeretekkel a helyszínről, és nem egy teljesen idegen terepre kellene kimennünk innen. - Sajnos erről engem sem tájékoztattak. Bizonyára úgy vélték, nem köthető erősebb jelenséghez és nem számítottak arra, hogy erősítésre lesz szüksége - adom meg az egyetlen logikusnak tűnő magyarázatot arra, elődünkként kiküldött tiszt miért is egymagában ment ki a terepre. Az eljárás valóban szokatlan, elvégre ha komoly ügyről van szó, nem szokás magányos járőröket küldeni a veszélyesnek ítélt területre.
- Én úgy tudom, korábban nem tűnt el halálisten. Legalábbis az aktában nem szerepelt. Az emberek közt nincs összefüggés vagy közös pont. Legalábbis a feljegyzésekből én nem találtam. Mintha válogatás nélkül nyelte volna el őket a föld - foglalom össze, amit abból a hiányos dokumentációból magamtól is össze tudtam rakni, bár mindennek átgondolásához szükségem volt pár másodpercnyi időre. Az alapján, amit olvastam, akadt az eltűntek közt esper éppen úgy, mint közönséges ember, helybéli lakos, kiránduló, emberek nemre való tekintet nélkül. Nem emlékszem arra, bármilyen, a véletlenen túlmutató adategyezést találtam volna odahaza.
Bólintok Muneji-san kiegészítésére. Nem vagyok tisztában a jelenlegi közlekedési eszközökkel, így a segítségnek, útmutatásnak ebben az irányban örülök. Nagyban növelheti a hatékonyságunkat, ha egyikünk tisztában van a modern Japán világával. Noha attól tartok, a száz évvel ezelőtti Japánban sem lettem volna sokkal nagyobb segítség számára.
Érdeklődve figyelem Kurama-san ügyködését. Mondhatni semmit nem értek belőle. De bámulatos, hogy ma már ilyen eszközök is elérhetőek a kereséseinkhez, mint amit ő használ. Ám nem tudok attól az érzéstől szabadulni, hogy figyelnek, így néha felpillantok Muneji-san felé. Mikor többedszer találkozik a tekintetünk, kérdőn felvonom a szemöldököm. Talán valami illetlent vagy furcsát mondtam volna korábban?
A válasz megdöbbent, s bár nem feltétlenül tartom épp ideálisnak az időpontot arra, hogy ne a feladatunkra koncentráljunk, nem tudom megállni egy mosoly nélkül. Kicsit el kell gondolkodnom, hogyan is válaszolhatnék erre a megannyi kérdésre. Ám az teljesen elképzelhetetlennek tűnik, hogy ne felelnék rájuk.
- Ha jól emlékszem, alig egy évtizeddel a találkozásunk után már a 13. osztagban szolgáltam. A kinevezésem már bonyolultabb - sóhajtok, ahogy az esetre gondolok. A körülmények nem voltak ideálisak. Talán sosem voltak azok. Azonban a véletlenek játéka folytán az osztagnak szüksége volt rá, s mégis… Máig jó döntésnek tartom, hogy lemondtam róla. - Hét évvel ezelőtt kértek fel a 3. osztag hadnagyának. A kapitányom kérését nem éreztem úgy, hogy módomban állna visszautasítani, még ha ez azt is jelentette, két hadnagya lesz az osztagnak. Lassan három éve, hogy visszaadtam a karszalagot. Saját döntésemből mondtam le a rangról - a legtöbben nem szokták megérteni, miért, így nem is térek ki ennek indoklására. Nem bántam meg, a visszalépés nagyon sok szempontból előnyömre vált. Akárcsak a hadnagyként töltött rövidke idő tapasztalatai. - Ami az emberi életemet illeti… Azt hiszem, nagyjából. Bizonyos részletekre már nehezemre esik visszaemlékezni. De azt hiszem, sosem tudnám teljesen elfeledni - tudom, hogy szokatlan. Magam sem értem, miért ily meghatározó a számomra az a tizennyolc rövidke év. Ám valamiért nem merültek feledésbe. De mostanra megtanultam elengedni a fájóbb pontokat, és csak azokra koncentrálni, amiket meg is szeretnék őrizni.
Kurama-san találatát érdeklődve hallgatom. Az idő egészen használhatónak tűnik. Ha a Gotei Juusantai azzal számolt, itt kell eljutnunk a helyszínre, bizonyára bele kellett kalkulálniuk a feladatainkba az odajutásunk idejét is.
- Nem volt alkalmam. Mikor az Emberek Világában éltem, még csak zeppelineket használtak a polgári repülésben - ha jól emlékszem, inkább a Nagy Háború után kezdtek komolyabban foglalkozni a repülőkkel. S ezt sem saját magamtól, vagy a szüleimtől tudom. Aztán azóta már azt a háborút sem így nevezik, ha helyesek az értesüléseim.
- A két és fél óra vállalható időtartam. Az alatt lehetőségünk is lesz tovább tanulmányozni az ügy aktáját - bólintok Muneji-san felvetésére. Nem hiszem, hogy most kellene kísérleteznem olyasmivel, ami fiatalabb nálam. A vonatok is jócskán átalakultak emberi életem óta, azonban ezek legalább a föld felszínén voltak már akkor is, amikor éltem. Valamivel jobban bízom abban, hogy képesek lesznek célba juttatni.
Nem szeretnék beleszólni abba, ahogy Muneji-san és Kurama-san megbeszélik a további információszerzés részleteit. Ők már jobban összeszokott csapat, és magam sem kerestetnék mást, ha lenne rá lehetőségem. Így teljes egyetértésben foglalom el az üres helyet és nézem a tájat egy kis ideig. A kérdést hallva fordulok vissza Muneji-san felé.
- Semmi baj. Régen nehéz lett volna róla beszélni. A szüleim az Egyesült Államokba akartak küldeni vele. A jegyesemmel kellett volna találkoznom, életünkben először. Kiskorunk óta leveleztünk, de kétlem, hogy működött volna - ráztam meg a fejem. Erről még igazából senkivel nem beszélgettem. Talán csak unokafivéremmel, vele is csak azzal a néhány alkalommal, amikor emberi életünkben találkoztunk. Máig nem tudom, vajon a szüleim engem gyászoltak jobban, vagy a miattam véglegesen elvesztett befolyást. Számomra egy kötöttségekkel telt élet lezárását hozta a halál. Számukra egészen biztosan nehezebb volt. Már nem neheztelek a gyerekkorom miatt. Talán az egyetlen, amit bánok, hogy ezt nem mondhattam el nekik. Ám ez olyasmi, amit nem is biztos, hogy valaha észrevettek.
- Megkaptam a hely adatait, amit bázisának használt, de ezt nem tudom értelmezni - felelek a feltett kérdésre, és a kelléknek kapott lélekmobilt elővéve próbálom elővarázsolni az adatokat*. A képet a társaim felé mutatom, hátha ők ki tudnak venni rajta valami használhatót. - Bocsáss meg a kérdésért, de mióta járőrözöl az Emberek Világában? Rengeteg ismereted van a világról, majdnem több mint olyanoknak, akik csak pár évtizede kerültek közénk - ez a kérdés már egy ideje nem hagy nyugodni. Ha eddig mind a ketten az Őrosztagok kötelékében szolgáltunk, vajon miért nem találkoztunk? Persze, tudom, többszáz shinigami teljesít szolgálatot. De csaknem száz év telt el, s még csak nem is láttuk egymást az eddig eltelt évtizedek során. Ha ettől eltekintek, akkor is fontos információnak tűnik, mennyire támaszkodhatok rá a világgal kapcsolatban.
A helyszín felé haladva önmagában az irányzékunk nyugtalanít. Borzasztóan zavaró, hogy nem tudom megmondani az okát, hiába próbálkozom lélekérzékeléssel. Egyszerűen megmagyarázhatatlan jelenségnek tűnik. Megértem Kurama-san vonzódását a másik irányban futó túraútvonalakhoz. Kellemesebb útirány lenne. Azonban nem nyaralni jöttünk ide.
A padlásszoba lehangoló, s egyben rettenetesen vészjósló. A szétszórt iratokon kívül azonnal a falra kihelyezett térképet veszem észre. Az egész olyan, mintha kapkodva, kissé mániákusan végezte volna a nyomozását az ide rendelt halálisten. Ha ő is azt érezte, mint mi, akkor emiatt nem tudom hibáztatni. Én is mihamarabb meg szerettem volna, és meg is szeretném oldani az ügyet. Egyik ujjamat végigvezetem az X-szel jelölt ponttól a bekarikázott területig. Még számomra is egyértelmű, hogy a mi pozíciónk és a híd helyzetét jelölte az elődünk.
- Meglehetősen érdekes ábra. És figyelemre méltó, hogy egy ilyen régi festményt meg tudott szerezni - állapítom meg, mikor Muneji-san felhívja a figyelmem az ábrára. Elgondolkodva figyelem a szemléltetést a mesébe illő szörnyről. A legendát hallva számomra is egyértelművé vált, mit is akarhat ábrázolni. - Gondolod, hogy adjuchas lehetett? - pillantok az okfejtést hallgatva Muneji-san felé. Tény, hogy a legenda démona meglehetősen intelligens. De nem hiszem, több évszázad után visszatérne a régi vadászterületére. - Van a legendának nyugtalanító pontja. Nem hiszem, egy hollow várt volna egy évet a bosszúval, vagy hogy csak egy lelket kaparintott volna meg, a többit pedig érintetlenül hagyta volna. Az egész történet valahogy nyugtalanító - rázom meg végül a fejem, ahogy jobban belegondolok az egészbe. Nehéz úgy elindulni valamerre, hogy ennyi kérdőjel szerepel az egészben. Túl sok az ismeretlen részlet.
- Talán átsiklottunk valami felett - veszem át Muneji-santól a jegyzetet. Nem tetszik, hogy ő is éppoly tanácstalan, mint jómagam. Mintha körbe-körbe haladnánk, és nem jutnánk egyről a kettőre. A lejegyzett szavak pedig csak még inkább abba az érzetbe kergetnek, hogy az előttünk iderendelt tiszt kezdte elveszíteni józan ítélőképességét. A kérdésre sóhajtva nézek fel.
- Nem tudom. A legendáknak talán van valóság alapjuk, talán nincs. Ha annak idején hollow volt a kiváltó ok, kétlem, hogy a véletlenen kívül lenne köze a két esetnek egymáshoz. Ám ha mégis valami más… - ez a gondolat önmagában is aggasztó. - Ha valami más okozta, és ugyanaz tért vissza, különös, hogy nem kaptunk sokkal részletesebb tájékoztatást - sajnos a megállapításaimmal még nem jutunk előrébb. Csak a térképre tudok mutatni, mint egyedüli használhatónak tetsző nyomra: az legalább megmutat számunkra egy irányt, amin elindulhatunk. Legalább egy pontos helyszínt és környezetet a tájról, ahova tartunk. Még mindig úgy érzem, közel sem áll a rendelkezésünkre elegendő adat ahhoz, hogy tovább tudjunk haladni.
- Bármennyire elhamarkodottnak tűnik, nem látok más megoldást. Egyszerűen nem áll rendelkezésünkre elegendő ismeret ahhoz, hogy előzetesen felkészüljünk arra, ami ránk várhat - hozom meg a végső döntést, bár úgy fest, ebben egyetértünk. Így legalább annak biztos tudatában indulhatunk el a híd felé, hogy a döntés konszenzusos volt. Azt pedig külön is jó ötletnek tartom, hogy az itteni feljegyzéseket valamilyen formában magunkkal visszük. Talán a terepen több értelmet nyernek majd, mint itt. Még egyszer, utoljára a térkép felé fordulok, hogy meg tudjam jegyezni a várható terepviszonyokat. Azok talán még segítségünkre lehetnek így más információk hiányában is.
Amint visszatérünk az eredetileg kiszemelt úthoz, ismét az a megmagyarázhatatlan, nyomasztó érzés környékez meg. Még mindig nem tudom beazonosítani, mitől lehet ez. Így inkább igyekszem odafigyelni a többi érzékszervemre is, hátha azok kisegíthetnek majd.
Megértem Muneji-san suttogását, amikor a híd látótávolságon belülre kerül. Az okát nem tudnám megmagyarázni, de magam is így érzem helyénvalónak a stratégiánk megtárgyalását. Csupán azzal nem értek egyet, melyikünk menjen előre. Ám a tekintete alapján nem hiszem, ezen érdemes lenne vitatkoznom.
- Ha elhatároztad magad, nincs semmi, amivel rábeszélhetnélek a cserére, igaz? - teszem fel azért a kérdést. Szeretnék esélyt adni számára, hogy meggondolja magát. - Ha ragaszkodsz hozzá, támogatom az ötletet. Ha nincs ellenedre, használnék egy kis láthatatlanságot magamon és Kurama-sanon, hogy a meglepetés ereje biztosan velünk maradhasson. De kérlek, légy óvatos. És ha bármit veszélyesnek ítélsz, jelezz, hogy segíthessünk. Jobb volna, ha mi nem mennék túlzottan közel, ameddig nem tudunk biztosat - ajánlok kiegészítést a tervhez. Ha Kurama-sannak nincs ellenére, át is venném Muneji-santól, hogy a használni tervezett kidou valóban elfedhessen mindkettőnket.


*Google Maps számára értelmezhetetlen

Karakterlap

Ukitake Juushirou

Eltávozott karakterek

Hozzászólások: 212

Hírnév: 5

Infó

Tárcában: 1 899 700 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:A híd
« Válasz #6 Dátum: 2018. Ápr. 21, 11:41:06 »
Ahogy közeledtek a hídhoz, megtéve persze az előre megbeszélt előkészületeket, láthatjátok, nem épp kis méretét. Az Agi híd hosszú, a középkor óta ugyan felújították, ám régies, eredeti jellegét megőrizte, szélessége még mindig inkább két szekérhez van mérve, mint modern gépjárműhöz. Egy kisebb völgyön ível át, a hangok alapján ennek alján vízfolyás található. Talán ez az okozója a ködnek is, amely a hidat és a völgy fölötti tájat befedi. Nem túl sűrű, éppen csak rontja  a látási viszonyokat, de bőven elég ahhoz, hogy bizonytalanságot keltsen - emberi léptékkel ez teljesen logikus magyarázata lehetne annak, hogy valaki olyasmit láthat, ami nincs is ott.

Muneji
A köd ellenére is tartod magad az elképzeléshez, hogy először te lépsz rá a hídra. Igen sokáig nem érzékelsz semmi váratlant, vagy a környezetbe nem illőt. A híd közepe felé haladva azonban egyre biztosabb vagy abban, hogy van valaki előtted a ködben.
Pontosan a híd közepénél, egy fiatal nőt látsz a korlátnak dőlni. Világos, könnyű tavaszi kabátja alatt sötét tunikát visel, vörös színű farmerrel. A hídnak támaszkodva, mélabúsan tekint maga elé, sötét haja lágyan omlik a vállára. Összességében pontosan úgy fest, mint akit szerelmi bánat gyötör, mint akit éppen most hagyott el a szerelme, és ide jött volna, hogy magányában szomorkodhasson. Mindent egybevetve még együttérzést is kiválthat benned, ám öltözködése, hiába modern, akaratlanul is egy régi emléket idéz benned: mintha már elképzeltél volna egyszer hasonlót, egy mesét hallgatva, csupáncsak abban a hídon magányosan ácsorgó nő vörös hakamát, sötét köntöse fölött világos köpenyt viselt.
Ha úgy döntesz, egyelőre elhessegeted az emléket és közelebb mész a hölgyhöz, szeme mozgásából láthatod, hogy észrevett téged, ám nem fordít rád különösebben nagy figyelmet, bánata túlzottan hatalmas. Rajtad állsz, leállsz-e vele beszélgetni, vagy úgy döntesz, tovább haladsz.
(click to show/hide)
(click to show/hide)

Mei (& Kurama)
Az álcátokul választott láthatatlanság védelmében figyelitek, ahogy Muneji lassan eltűnik a szemeitek elől a hídon megtelepedett ködben. Közben felfedezhetitek a híd környékét is, mert a várakozás önmagában kifejezetten idegtépőnek bizonyul.
Kurama a völgyben látni vél valamit, amit a ködben nem tud tökéletesen kivenni, erre hívja fel a figyelmedet. Ha együtt alászálltok a lankákon, amik a feltételezett vízfolyás felé vezetnek, különös, távolabbról ágnak tetsző elemeket fedeztek fel a földön. Kuramának ez volt gyanús már odafönn is. Ha közelebb merészkedtek hozzájuk, közvetlen közelről egyértelmű, hogy nem ágak, még csak nem is állati agancsok: csontok, emberi maradványok, a közelükben néhány ruhafoszlány is található. Köztük fekete szövet, mely kísértetiesen emlékeztet az általatok viselt uniformisra.


Karakterlap

Date Muneji

Eltávozott karakterek

11. Osztag

*

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
13 450 / 15 000

Hozzászólások: 32

Hírnév: 5

Infó

Tárcában: 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Kardok és Rózsák egylete

Reiatsu szín:
Viharkék (szél elemi)

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#DC143C (crimson) // #FBD46B


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:A híd
« Válasz #7 Dátum: 2018. Máj. 17, 23:21:20 »
  – Mondhatjuk. Halovány emlékeim vannak róla emberi életemből. Nővérem mesélt róla, mikor ágynak dőltem. Sajnos eléggé homályosak arról az időről az emlékeim, szóval nem tudom felidézni teljes egészében a történetet – feleltem Mei-san kérdésére az Agi-hídat érintő tudásomat illetően. Őszintének kellett lennem, még ha kellemetlen is, hogy valójában nem túl kielégítő az információ, amit a hellyel kapcsolatban tudok szolgáltatni. De mégis ez is jobb, mintha semmit sem tudnánk. – De Kurama biztosan fel tudja frissíteni az emlékeimet – tekintettem le a kis barátomra, ki lelkesen helyeselt szavaimra.
  Beletúrtam hajamba, gondtalanságot gyanítottam az ügy kezelése mögött, a gyanúm pedig beigazolódott Mei-san szavai által.
  – Szóval tömören hazulról gyakorlatilag semmi használhatónk nincs? Még egy kevéssé szokványos interferencia sem, amit a 12. osztag mért esetleg a hídról, amikor az eltűnések voltak? – kérdeztem, majd bizonytalanul pillantottam le Kuramára, hogy meggyőződjek arról a megfelelő kifejezést használtam e. Megkönnyebbültem helyeslő bólintását látva. Nem igazán tudtam így mi alapján elindulni a nyomozás tekintetében, ezért egyelőre félrehelyeztem a témát, míg nem tudtunk meg Kuramától többet.
  – Elvesztem a részletekben és az egyik legfontosabb dolgot meg sem kérdeztem! Arról van információnk esetleg, hogy név szerint ki tűnt el? – A feladatunkat tekintve tisztában voltam vele, hogy ez nem kifejezetten volt jelentős. Viszont én szerettem tudni, ismerni névről is a dolgokat, személyeket.
  – Olyan hamar? – szökött ki a számon meglepett kérdésem. – És csak most találkoztunk? – felsóhajtottam, amiért megannyi lehetőségem lett volna igazából Mei-sannal találkozni, de ennyi év távlatában mégis csak most futottunk össze. – Szóval hét éve – bólintva konstatáltam a számot. Tíz éve eléggé foghíjasan követtem szemmel a Gotei 13-ban történt változásokat. Csak azokkal voltam tisztában többnyire, ami engem érintett. Bár Kirihitoha osztagváltása is újdonságnak hatott nekem. – Miért határoztál úgy, hogy lemondasz a rangról? – kérdeztem rá óvatosan. Nem sűrűn hallottam ranglemondásról a vezetőségnél nyomósabb ok nélkül. – Ne haragudj! Nem kell rá válaszolnod, ha nem szeretnéd! – hajoltam meg felé bocsánatkérésem jeléül. Nem szándékoztam tolakodó lenni, és amint tovább gondoltam, rögtön jött a felismerés, hogyha az orromra akarta volna kötni, akkor valószínűleg kitért volna rá. 
  – Értem. Örülök, hogy nem veted meg régi életedet. Kellemes dolog emlékezni, egyébként nélküle üresnek érzi magát az ember – jegyeztem meg eltűnődve. Nem tudtam jobban belemerülni amiért Kurama jelezte, hogy a kért információkat előkereste.
  Örültem, hogy végül a vonatot választottuk. Ha nem egy ilyen rizikós küldetésen lennénk, még kifejezetten ajánlottam is volna a repülést, hogy Mei-sannak is legyen lehetősége megismerkedni a közlekedés ezen módjával. De jelen helyzetben sajnos a szórakozást mellőznünk kellett. Jobban örültem volna, ha egy kevéssé hivatalos módon futunk össze. Így olyan kevés időnk van a szabad beszélgetésre.
  – Hozzá kellett volna menned úgy, hogy még soha nem találkoztatok ezelőtt? – mérhetetlen döbbenttel szökött ki a számon a kérdés. Kirázott a hideg a gondolattól, holott anno az én helyzetem sem volt különb. Ugyan csak feljegyzésekből volt lehetőségem megtudni, de már kiskoromban eldöntötték kit kellett volna elvennem. – Eléggé valószínű, hogy nem működött volna – jegyeztem meg orrom alatt. – Családi befolyás növelése miatt lett volna? Ne haragudj, hogy így meglepődtem az előbb, de túl sok mindent magamra vettem a mostani világból és valahogy nehéz elképzelnem egy kapcsolatot anélkül, hogy a felek komolyabban megismernék egymást előtte.
  Némán szemrevételeztem a telefon képernyőjét, melyet Mei-san mutatott felénk. A telefon mustrálására alatt tettem fel apró társamnak a kérdést.
  – Kurama, tudod rögzíteni az adatot?
  – Könnyedén! Mei-san, nem haragudna meg, ha kicsit kölcsön kérném a telefonját? – érdeklődött a tőle megszokott sajátos udvariasságával. Amint a mancsa ügyeibe kapta a készüléket már azon is serényen dolgozott. 
  – Kurama remekül tájékozódik, főleg ha tisztában van a helyrajzi adatokkal. Így még telefon se kell nekünk, hogy megkeressük a helyet, majd Kurama elvezet minket oda – mondtam el Mei-sannak, hogy világos legyen számára Kurama korábban felé irányzott kérése.
  Zavartan mosolyogtam a kérdésen. Megtisztelőnek éreztem, hogy Mei-san úgy látja tapasztaltabb lennék ezzel a világgal kapcsolatban azoknál, akik ide születtek bele és kerültek át végül valamilyen sajnálatos módon a túlvilágra.
  – Ami azt illeti eléggé régóta. Mióta a Gotei 13-ban teljesítek szolgálatot, azóta rendszeresen veszek részt hosszabb-rövidebb járőr feladatokon. Az utóbbi időben már személyes okok is idekötnek. De összességében ennek köszönhetem tudásomat a helyi dolgokkal kapcsolatban – avattam be ebbe Mei-sant. – Valójában eléggé vonzó ez a világ, ha alaposan megismeri az ember, akkor nem igazán vágyik vissza Soul Societybe. Sokkal fejlettebb és maga módján szabadabb a kötelezettségek ellenére is, amivel a járőrözés jár. Viszont valószínűleg a beosztásom az oka annak, hogy eddig nem találkoztunk odaát. Az elmúlt tíz évben ritkán tértem vissza Soul Societybe, szinte az egész évtizedet ideát töltöttem. – Ez a legésszerűbb magyarázat. Nem kerteltem, ha tudtam volna kinevezték, valószínűleg megpróbáltam volna találkozni vele. Cseppet sem tántorított volna el a gondolat, hogy esetleg Mei-sannak nincs rólam emléke. Egy kísérletet így is-úgy is tettem volna.
  Az eltűnt shinigami szobájában felvetettem a lidérc teóriáját. Mei-san álláspontja az általam elképzeltek ellen szóltak. Nem háborogtam érte, részemről is csak felvetés volt. Egy dologban viszont egyetértettünk: valóban nyugtalanító volt ez az egész. A történet, a jegyzetek és a kupleráj, amiből alig tudtunk előhalászni valami használhatót.
  – A legenda eléggé régi. Mikor gyerek voltam, már akkor létezett a történet. Az pedig jócskán az Edó-korszak elején volt. Talán annak idején a Gotei 13 nem is foglalkozott az üggyel, így nincs is mihez viszonyítaniuk – szavaim közben leguggoltam, hogy a földön szétvetett holmikat jobban átmustrálhassam, míg Kurama elkészíti a másolatokat.
  – De a semminél azért többünk van, Mei-san – somolyogva álltam fel. – Tudjuk, hogy van ott valami és feltételezhetőleg ez a valami, veszélyes. – Én mindezt kellő mennyiségű információnak találtam, még ha nem is kielégítően elégnek. Vigyáznunk kellett, bármivel is állunk szemben.
  Vártam Mei-san ítéletét a híd közelében felvetett tervre. Ha az a valami úgy tudja, egyedül vagyunk, már az is hatalmas előnyöket jelenthet nekünk. A visszakérdezésre csak határozottan bólintok. Az én ötletem volt, úgy volt tiszta, ha én leszek a csali. Ráadásul a meséből kiindulva az oni, vagy akármivel is álljunk szembe, jobban haraphat a férfiakra. Nem is említve Mei-san hajdani rangját. A Gotei 13 nem szokott vaktában kinevezni tiszteket. Ő nagyobb ütőerőnek számíthat hozzám képest.
  – Kuramára nem muszáj az erejét pazarolnia, Mei-san! Kurama képes magát elfedni, ha gondolja – fedte fel a kis róka azonnal egyik különlegességét. Hozzánk hasonlóan igyekezett halkan beszélni.
  – Rendben – bólintottam rá az ötletre. – A jelzésem egyértelmű lesz, ha kell segítség. Hogyha nem találok semmit, majd visszajövök ide – fűztem hozzá a tervhez. Miután a részleteket tisztáztuk, megvártam, míg használják magukon a láthatatlanság varázslatot, csak ezután indultam el a híd felé.
  A baljóslatú köd miatt lépteimen lassítottam, mikor az Agi-hídra tettem a lábamat. Ösztönösen vettem fel kezembe Genbut, mikor láttam valamit kibontakozni magam előtt. Élével felfelé a karomra fektettem a pengét, hogy a kimonóm ujja eltakarja a kisméretű lélekölőmet.
  Nem éppen egy fiatal nőre számítottam. Arcomon nem sikerült lepleznem meglepettségemet. Képtelen vagyok ereszteni a nosztalgikus emléket, mely a hölgy látványa idézett fel bennem. A viselet közötti eltérés sem zökkentett ki. Viszont hiába támaszkodtam lélekenergia érzékelésemre, semmi különöset nem éreztem felőle, vagyis szó szerint semmit. Ez pedig még jobban aggasztott. Főleg, hogy pillantásából úgy szűrtem le, mintha látna, holott nem póttestben tartózkodtam éppen. Erről viszont csak egy módon győződhettem meg.
  – Nem hiszem, hogy biztonságos egy fiatal hölgynek egyedül lennie egy ilyen helyen – jegyeztem meg, miközben megtámaszkodtam a híd korlátján két lépéssel odébb a lány mellett. Nem akartam udvariatlan lenni, viszont elbízni sem terveztem magamat. Szemem sarkából tartottam szemmel a hölgyet. Markomban tartott lélekölő jelenléte pedig határozottan megnyugtatott a nyomasztó környezet ellenére is. Érdeklődve vártam reakcióját.
  – De hisz nem vagyok egyedül, mindketten itt vagyunk – mosolyba öntött válasza egy pillanatra elbizonytalanított. Lehet tévedtem. Lehet, hogy csak egy ártatlan ember. Genbu viszont nem hagyott kizökkeni ennél a pontnál. ~ Ha ember, akkor miért nincs lélekenergiája, miért lát minket? ~ A felvetetett kérdés jogos volt. Hálás voltam, hogy társam emlékeztetett erre a részletre. Tiszteletben tartottam, hiszen ritkán segít ilyesformában nekem.
  – Egyelőre. De nem félsz, hogy eltűnünk? Mint ahogyan sokan előttünk? – kérdeztem rá. – Biztosan hallottál már róla, nem? A nyomtalan eltűnésekről a hídon – talán felesleges volt megkérdeznem. A sajtó bizonyára felkaphatta a dolgot. – Mi történt, hogy ennek ellenére is idemerészkedtél egyedül? – Kérdésemet követő halk kuncogására kissé felé fordulok. Bosszantott, hogy ilyen óvatlanul kezeli a helyzetet, mégis valamilyen szinten valahogy tetszett ez az enyhén lázadó hozzáállása.
  – De hát így izgalmas az élet. Meg aztán, ez a tökéletes randihely, közel és távol, ahol kettesben lehet lenni. Te is ezért választottad, nem?
  – Én nem randevúra jöttem – a szavak bizonytalan tónusban hagyták el ajkamat –, azt hiszem… – Valóban… miért is vagyok itt? Genbu mintha emlékeztetni próbálna erre az apró részletre. Viszont nem tudtam levenni a hölgyről a tekintetemet. – Igazad van, kellemes hely. Ha szállingózna a hó, akkor még hangulatosabb lenne.
  – Valóban. De hát pont ezért hívtál el, nem? – Helyeslően nyitottam szóra éppen a számat, amikor a hölgy pimasz felhangú kérdése megakasztott. Az Agi-híd története egy pillanatra kúszott be az elmémbe. A főhőst rá akarta szedni az oni. Viszont ellenállt neki, de én? Én most majdnem hagytam magamat megvezetni.
  – Sajnálom, de… – kihúztam magamat, fölényeskedve pillantottam le a nőre. – Nem vagy az esetem. Így sose hívnálak el, főleg úgy, hogy nem is ismerlek. – Nem vettem le róla a tekintetemet. A vészharang egyre hangosabban csenget tudatom alatt. Készen álltam, hogyha szükséges, akkor Genbut bármikor feloldhassam, hogy leadjam Mei-sannak a jelet.
  – De hát... Ismerjük egymást már mióta... Csak gúnyolódás lett volna minden? – megtört kérdésére megtántorodok. A csalódottság, amit áraszt magából, bűntudatot ébresztett bennem korábbi szavaim miatt. Az érzés, mintha egy régi ismerőst bántanék, elkeserített. Nem akartam ezt. Nem ez volt a célom szavaimmal. Nem is értem, hogy miért mondtam ezt neki.
  – Kérlek, bocsáss meg! Nem akartalak megbántani… Nem is értem, miért mondtam ezt az előbb – szégyenemben a híd deszkáira vezetem a tekintetemet, miközben balommal zavaromban megvakarnám a tarkómat. A mozdulatot viszont megakasztja az érzés, hogy fegyver van a kezemben. Miért van nálam penge? Miért akarnám bántani egy barátomat? Mi a fene ütött belém?
  Felpillantottam a lányra, könnyeit látva összeszorult a torkom. Egy szó nem jött ki belőlem, mérhetetlenül elszégyelltem magamat. Borzalmas vagyok, még egy vigasztaló szót sem tudok kipréselni magamból…
  – Akkor átölelnél? Kiengesztelésül? – félénk kérdésére, azonnal rábólintottam. Megindultam felé, hiszen ha már egy szót nem tudok szólni, inkább megragadom a lehetőséget, hogy fátylat borítsunk a korábbiakra. Hirtelen ér Genbu mennydörgő hangja, mely figyelmeztetőül csengett fel bennem.
  ~ Muneji! A francba, nem ezért jöttünk ide… Ha megteszed, nem fogok veled menni, értetted? ~
  Egy csapásra ugrott be minden. Nem értettem, hogy feledkezhettem meg a veszélyről és az oniról, ki előttem állt. Miért akartam átölelni? Nem rágódtam tovább ezen a kérdésen, Genbu figyelmeztetése nyomán nem pazaroltam erre az időt. Inkább megemeltem lélekenergiámat annak reményében, hogy a szélörvény távol tartja tőlem a nőt, míg feloldom a lélekölőmet.
  – Ten ni mesarete, Genbu! – meglepődtem, hogy lélekölőm a korábbi viselkedése ellenére is magára öltötte shikai formáját. – Yoarashi no Kage! – szinte azonnal aktiváltam a technikát. A képesség tíz sötét színű felleget idézett meg körülöttünk. A hozzám legközelebb esőbe ugrottam bele, majd lőttem ki belőle egy Juugeki Byakurait. Tudtam, hogy ezzel felfedem magamat, viszont az oni sem volt vak. Látta, hová ugortam, így gyakorlatilag nem buktattam el magamat, mert egyértelmű volt, hogy melyikben lapulok meg éppen. Csak azután próbáltam meg elugrani onnét egy másik felhőbe, amint leadtam a jelet Mei-sanéknak.
  Bal irányba haladtam el a másik felhőbe. Hallottam, ahogy odakint a nő őrjöngeni kezd.
  – Most meg itt akarsz hagyni?! – A kérdésre kedvem lett volna válaszolni, hogy nem hagytam el roppantul „vonzó” társaságát. Habár szívem mélyén minél távolabb akartam volna tudni magamat tőle. Akárcsak a mesében, egy aranyderes hátán elvágtatva, a kérdés ellenére sem fordulva vissza, csak tovább lovagolva, hogy mielőbb biztonságba érjek.
  Viszont én nem a mese főhőse voltam, várakozásra kényszerültem, és míg így tettem. Megengedtem magamnak, hogy megfigyeljem a környezetemet. A helyen megülő nyomasztó érzés valahogy kezdte világossá tenni, miért nem érzékeltem eleinte lélekenergiát felőle. Remélem Mei-san hamar ideér. Nem tudom, hogy meddig tudom a megtévesztéssel megvezetni… És nagyon remélem, hogy Kurama elég bölcs lesz ahhoz, hogy ne fedje fel magát előtte. A rókák köztudottan természetes ellenségei az oniknak. Csak még jobban felkavarná az állóvizet.
(click to show/hide)
(click to show/hide)

Karakterlap

Neliel Tu Oderschvank

Moderátor

*

Hozzászólások: 204

Hírnév: 7

Infó

Tárcában: 1 721 700 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Plátói

Kivel áll kapcsolatban?:
Staff *3*

Mottó:
"Omlik az ég, egy mesére zuhan... Na és akkor most mi van?"

Post szín:
2BCCFC


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:A híd
« Válasz #8 Dátum: 2019. Jan. 26, 01:35:19 »
Üdv!

A küldetéseteket lezárom!
Mivel a karakterek leadásra kerültek, nem részesülnek jutalomban.