Szerző Téma: Park  (Megtekintve 2974 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Murasaki Yumiko

Akadémista

*

Szint: 0.

Lélekenergia:

60% Complete
3 500 / 15 000

Hozzászólások: 6

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 4 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Indigo

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
A fájdalomtól lesznek valóságosak az emlékek.

Post szín:
#DDDDF9


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Park
« Válasz #45 Dátum: 2019. Febr. 21, 20:51:28 »
Régi és új diák

Unottan kecmergek ki az előadó teremből. Az utolsó óra történelem volt, amit rémesen unalmasnak találok. A mai különösen száraz volt. Nem arról van szó, hogy nem tudnám megjegyezni, csak egyáltalán nem érdekel, hogy miként és mikor jött létre a Gotei. Felőlem akár meg is pusztulhatnak a shinigamik. Én csak azért vagyok itt, hogy megtanuljam az erőmet használni, a többit haszontalannak tartom. Egy sóhaj hagyja el a számat, amíg Asukára várok a folyosón, majd úgy döntök, végül inkább egyedül indulok el, később úgy is összefutunk majd a szálláson. Jól esik, amint a friss levegő megcsapja az arcomat, miközben az oktató épületből kilépek. Egy hírtelen elgondolástól vezérelve a park felé veszem az irányt. Magabiztosan lépdelek már az ismerős ösvényeken, hiszen számtalanszor jártam már itt. Valójában mindig itt vagyok megtalálható, ha némi magányra vágyom az Akadémia nyüzsgésétől, ami az utóbbi időkben egyre többet fordul elő. Úgy érzem, mintha állandóan dühös lennék valami miatt. Nem tudom pontosan kire vagy mire és miért, egyszerűen csak feszült vagyok. Félek, hogy egy nap talán nem tudom irányítani ezt és olyat teszek valakivel, amit megbánok. Akaratlanul is Rei jutott eszembe. Vajon én is így végzem, hogy egy nap saját magam okozom azok vesztét, akik fontosak nekem? A folyó felé közeledek, amikor a természet hangjai között egy közeli lélekenergiát is kiszúrok. Tanárok csak ritkán járnak ki ide, és ha az is lenne, őket már felismerném, így bizonyára tanuló lehet.
- Jó gyorsan ideértél, pedig az előadás még csak most ért véget. Vagy talán bent sem voltál?
Azt hittem, hogy egyedül leszek, hiszen a legtöbb diák ilyenkor az ebédlőbe igyekszik, vagy pedig a szállására, hogy letegye a jegyzetfüzeteit meg egyéb dolgokat. Ez rám persze nem vonatkozik, hiszen semmit nem érnék azzal, ha le is jegyzetelnék is ugyan, úgy sem tudnám visszaolvasni. Szerencsére nincs rá szükség, elég, ha hallgatom az előadást, úgy is megmarad a lényeg.

Karakterlap

Minami Junko

Hadnagy

11. Osztag

*

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
11 000 / 15 000

Hozzászólások: 42

Hírnév: 7

Infó

Tárcában: 8 300 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Sárgászöld - Testhez közel sárga, testtől távolodva színátmenetesen zöldbe válik.

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
„Létezem, mert a harc éltet, és élek, hogy másokért harcoljak.”

Post szín:
#C7ADDF (főszín), #EDC0BB (Zanpuszín)


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Park
« Válasz #46 Dátum: 2019. Márc. 07, 11:09:25 »
Régi és új diák
Nosztalgia-vasúton



Sok minden történt vele az utóbbi időkben. Legtöbbükre azonban vissza se akart gondolni, mert mostanában, mintha a negatív események előnyt élveztek volna. Mély levegővétellel megállt az akadémia kapuja előtt, és visszatekintett egyetlen féltve őrzött emlékére: idős lelkek bíztatták őt a Shinigami-létre. Céltalan kutyaként csatangolt előtte, meg utána. Kidouban soha nem remekelt, gyorsnak aligha nevezhette magát, ámbár kardforgatásban annál ügyesebbnek bizonyult. Gyorsan ki tudott alakítani kapcsolatot  az akkor még üres fegyverrel, melyben azóta Kinshijakuiro foglal helyet. Junko komolyabb feleként.
Talán furcsa, hogy visszalátogattam?, mélázott el, miként lassan beljebb sétált. Fel akarta mérni, mennyit változott a terep legutóbbi látogatása - vizsgájának ideje óta.
Gyakran felmerülhetett másokban: miképp volt képes egy olyan „félkegyelmű”, mint ő, befejezni rendesen tanulmányait, és felölteni a fekete ruhát? A fentebb említett dolgai miatt ezen Junko maga is csodálkozott. Tekintve, nyitottabb szívvel, nagyobb lelkesedéssel állt neki tanulni… Optimistaként szemlélte a világot… Klisé ide, vagy oda! Apró szavakról beszélünk, mik annál nagyobb súllyal bírtak a szótárában.
Nem volt biztos abban, helyesen cselekszik -e. Viszont már átlépte a küszöböt, ennek eredményeképp két oldalról is meglepődött, megszeppent tekintetek fogadták. Mindez eszébe juttatta régi énjét, tőle kezdett eltávolodni, gyors tempóval.
A régi Junko mindenkihez odament beszélgetni. Ahányszor megismételte, annyiszor fordítottak neki hátat, hogy aztán összesúgjanak.
~ Ugh, látod milyen gyerekes?
~ Csak figyelmet akar! Hah, hagyjuk itt srácok, menjünk inkább a parkba!

Sose beszélt arról, egy ponton mennyire elszomorították. Okvetlenül senki se viselkedik úgy, ahogy! Ő sem. Idiótának állították be. Azzá vált - látszólag.
Még csak az első pár napját ölelte fel a fejében. Ám onnantól hamar változásra adta a fejét, szóval annyira tán rendelkezett tervekkel. Kevéssel. Megjátszotta, hogy érdekli az anyag, és hidegen hagyja a környezetéből érkező, késként belé vájó szavakat. Megjátszotta, mert a fordított pszichológia erejével élve fenntarthatta lelkesedését, míg titkon mások hozzáállása felé nagyon is fájt a szívének.
~ Azóta vagy te, te? - szólalt meg Kinshijakuiro hosszas hallgatás után.
~ Uhm – bólintott alig észrevehetően gazdája ~ Ezek szerint van valami befolyása annak, hogy nosztalgiázom.
Barátságosan feljebb kúsztak szemöldökei. Mosolygott.
A kardlélek pedig a lila hajú belsővilágának pavilonja mellett ült közvetlenül. Kényelmesen felemelte szárnyát, és a tollait rendezgette.
~ Rám hatást gyakorol. Nem akarom elkiabálni, ám most kevésbé tűnsz annak, aki csak játéknak tekintené a harcot.
~ Valóban? - vakarta fejét ~ Az emlékek miatt vagyok komolyabb, de a harc játék!
Felöltötte magára jellemző, széles mosolyát. Kinshijakuiro ha tudná, fejét fogta volna. Elkiabáltam.
- Úú, paaark!
Ezzel megtört a hosszas elmélkedés keserű vasútja. A lányka legalább úgy robogott ki, mint aki a büdös életben nem látott még zöld füves tájat. Két szép szemével észrevett valakit egyedül üldögélni. Mivel felvetült benne a beszélgetés emléke, és különben se akart magányos farkasként folyton csak baktatni… ez jó ötletnek tűnt.
Az ismeretlen viszonylag hamar hozzászólt, valamiféle előadás kapcsán. Kissé oldalra billentette fejét, amit nem biztos ő érzékelni tudott. Junko ugyanis észrevette, hogy kötést viselt a szemein. De nem szólt rá semmit, csak csendben megtette azt a hiányzó pár lépést a folyóhoz, és leült elé törökülésben.
- Én ugyan bent voltam, de nem mostanában! - vallotta be kacarászva – A nevem Junko. Téged hogy hívnak?
« Utoljára szerkesztve: 2019. Márc. 07, 13:02:17 írta Minami Junko »