Szerző Téma: Watanabe Yuusuke  (Megtekintve 272 alkalommal)

Description: Remastered

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Watanabe Yuusuke

Shinigami

Shinigami - rangjelző

*

Szint: 6.

Lélekenergia:

60% Complete
34 500 / 35 000

Hozzászólások: 45

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 33 200 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Azúrkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Házas

Kivel áll kapcsolatban?:
Ninomiya Mitsuko - felesége

Post szín:
#0073e6


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Watanabe Yuusuke
« Dátum: 2018. Ápr. 14, 02:11:19 »
~ Adatlap

Név: Watanabe Yuusuke
Nem: Férfi
Kaszt: Shinigami
Szül. ideje: Június 3.
Kor:28 évesnek néz ki, valójában elhagyta már a százat.
  • Emberként: 28
  • Lélekként: 104
~ Előtörténet

Indulásra kész vagyok, mihelyst magamra öltöm egyenruhám, majd az ajtóhoz megyek és hátra sem nézve kilépek a szabadba. Korán reggel van még, jóformán hajnal, senki más nincs az utcán, csak azok, akiknek feltétlenül szükséges. Ilyen például az az árus is, aki kézikocsiját maga után húzva siet el mellettem a közeli piac felé, hogy időben ki tudja pakolni portékáját, amit eladásra szánt aznap. Biccentek felé,  illetve valami jó reggelt-félét is köszönök félhangosan, amit nem hiszem, hogy meghallott. Tűnődve, jókedvűen folytatom utamat így hajnalok hajnalán a néptelen utcákon. Minden nap fent vagyok már nagyon korán. Keveset alszok, mégsem vagyok fáradt valami miatt. Ezt páran már az orrom alá dörgölték a helyiek közül, bár inkább viccesnek szánt üzenetként, semmint rosszindulatból. Alapvetően mindegyikükkel jóban vagyok. Nem tartom egyiküket sem barátnak, inkább ismerősnek. Nagyon kevés barátom van, épp úgy, ahogy én akarom, jónak látom. Az egyik ilyen - fogalmazzunk így - barát, maga a természet. Fák, bokrok, patakok folyók, hegyek, völgyek, állatok, minden, ami a természethez hozzátartozik. Imádom a természetet. Minden megnyilvánulását. Itt érzem magam otthon igazán. Bár egy házban élek jelenleg, az csak afféle ideiglenes otthon. Igazán odakint érzem jól magam. Leginkább a magasságokat kedvelem, hegyeket, dombokat. Akkor nyugszom meg igazán, mikor egy hegytetőn leülök, kifújom a levegőt, és letekintek az alant elterülő vidékre, gyönyörködök benne. Mindig is így volt, és így is marad. Gondolataimat visszairányítom a hegytetőről az előttem elnyúló hosszú utcára, minek végén már látni a városkapu tátongó száját, és az amögött elterülő vidéket. Vidáman köszöntök jó hangosan az utcát söprögető félig süket öregasszonynak, aki fogatlan mosollyal vigyorog vissza, majd megszaporázom lépteimet. Pillanatok alatt elérek az utca végét jelző kapuhoz, majd némán biccentek az ott posztoló álmos városőröknek, ahogy elhaladok mellettük. Jó nap ez a mai. Előző este kigondoltam mai napi úti célomat, és már maga a gondolat is jókedvre derít. Mindegyik törzshelyemet imádom, de van egy, amit különösen szeretek, és segít ellazulni. Ezt viszont meglehetően ritkán keresem fel, csak ha úgy érzem, hogy már hiányzik. Egy fákkal körülvett tisztás, ami mellett a közelben hallani egy vízesés zubogó, halk hangját, ahonnan a víz egy kisebb folyó formájában folytatja az útját, kettészelve a tisztást, ami magamban a Béke Szigetének kereszteltem el. Biztos, hogy nem ez a valódi neve, de én ezt adtam neki. A tisztás közepén már nem voltak fák, csak gyönyörű zöld fű, virágok, növények, és méhek melyek a dolgukat végzik, szépen beporozva a lehető legtöbb virágot. Mélyet szippantok a friss, reggeli hűvös levegőből, majd elhelyezkedem a tisztás közepén, lefekszek a földre, majd jóleső nyögések közepette kinyújtózkodom. Ruhám pillanatok alatt átnedvesedett a harmatos avartól, de ez a cseppet sem érdekel, hisz ez is hozzátartozik a dologhoz. Ekkor érezni igazán, hogy megnyugszom. Nem tudom, mi miatt. Nem tudom mi hajt ki a zsúfolt, zajos városból ide, ahol szinte senki sem jár, de valószínűleg pont a zsúfolt, piszkos, zajos mivolta. Miközben a felhőket nézem, óvatlanul is furcsa gondolatok jutnak az eszembe.
~ Ötödik éve már, hogy itt vagyok. Hosszú idő, de úgy tűnt, mintha egy szempillantás alatt múlt volna el... - ötlik a fejembe a gondolat. ~ Öt éve már, hogy kiléptem az élők világából, és ide kerültem...még csak öt éve..vagy már öt éve? Különös... - Észre sem veszem, hogy a nagy elmélkedésben közben csukódnak le a szemeim, és néhány pillanat múlva már el is alszok. Valószínűleg a kevés alvás ilyenkor bosszulja meg magát, de nem zavar. A megkezdett gondolatmenetet folytatva emlékképek sokagása ömlik tudatalattimba, és állnak össze egy egész, mozgó képpé, filmvetítéssé. A képek gyors visszapörgésbe kezdenek, majd egyenletesen lassítva megállnak egy jelenetnél, ami öt évvel ezelőtt játszódott le...
Egy hideg, téli vasárnap reggel éppen a teámat szürcsölgetem a konyhában, mikor valaki kopogtat az ajtón. Bár nem ér teljesen váratlanul a vendég, mégis felvonom a szemöldököm. Nem ismerek senki mást, aki ilyen kora reggel eljönne hozzám, csak egyetlen embert. Magamban elmosolyodva állok fel az asztaltól és megyek ajtót nyitni, majd miután ez megtörténik, arcomon ténylegesen megjelenik egy széles vigyor, amit az ajtóban álló embernek küldök.
Jó reggelt, Yuusuke! - nem ás az, mint legjobb barátom Kazuma. Egészen kicsi korunk óta ismerjük egymást. Együtt játszottunk a kertben, a ház körül, a környéken, s bár felnőttünk és valamennyire meg is komolyodtunk, a gyerekes, komisz énünk mindig előtörik belőlünk ilyenkor, mikor találkozunk egymással. Megannyi csínt követtünk el gyerekkorunkban, ami összekovácsolt minket, testvér helyett testvér lett számomra.  Bár ez mostanra átalakult, érettebb lett. Most már együtt járjuk a vidéket, kirándulunk, felfedezünk. Felnézek rá, tisztelem Őt, és remélem, hogy Ő is ugyanígy érez irántam.
- Összepakoltál mindent? - kérdezi a mindig mosolygós, jókedvű, barna hajú, nálam valamivel alacsonyabb srác.
- Már tegnap délután, nem bírtam várni... - válaszolom izgatottan.
- Be vagy sózva, mi? A barlangnál tovább nem jutottunk még soha. Most megérett a pillanat erre. Ma megtesszük! - kezd bátorító szónoklatba Kazuma, amire hevesen bólogatok. A Zordfok hegy csúcsát ezidáig nem sikerült meghódítania senkinek, ennek ellenére vannak szép számmal, akik megpróbálják ezt. Barátom és én is ezek közé tartozunk. Szent célul tűztük ki magunknak, hogy mi leszünk az elsők, akik elérik a hőn áhított hegy csúcsát, és örökre beírjuk magunkat a hegymászók történelmébe. Hosszú idő után lesz ismét alkalmas az időjárás arra, hogy egyeltalán meg lehessen ezt próbálni, és ezúttal élni fogunk vele.
Jókedvűen bólintok, majd megiszom teám maradékát, odalépek a fogashoz, és felveszem utazókabátom. Egy pillanat erejéig visszapillantok a konyha másik végében lévő ajtóra, és gondolatban elköszönök a szüleimtől. Nem akarom őket felkelteni. Hétvége van, nincs munka, hadd aludjanak, pihenjék ki magukat, úgyis dolgoznak eleget. Ezzel a gondolattal lezárom ezt a témát a fejemben, majd kinyitom az ajtót, és kilépek rajta. Néhány lépés után Kazuma felzárkózik mellém, és jókedvűen, cseverészve indulunk útnak a hegy irányába. A körülbelül másfél órás út hamar eltelik, mindig van közös témánk, sosem unatkozunk, mikor együtt vagyunk. Az idő kellemesen hideg, gyakorlatilag szélcsend van, tökéletes a hegymászásra, ami tovább fokozza jókedvünket. Ahogy haladunk előre, az addig egyenletes ösvény előbb enyhén, majd egyre erőteljesebb emelkedésbe kezd. Kezdünk mindketten egyre izgatottabbak lenni, hisz tudjuk, hogy közel vagyunk már a célunkhoz. Kellő magasságban vagyunk ahhoz, hogy belássuk az alattunk elterülő gyönyörű vidéket, így megállunk pár percre gyönyörködni, illetve hogy kulacsainkból felfrissítsük magunkat kicsit. Mindketten tudjuk, hogy most következik az út neheze, de ez zavar egyikünket sem. Néhány perces nézelődés után folytatjuk utunkat, majd hamarosan elérünk a híres-neves barlanghoz, ahol már annyiszor voltunk. A hegyi ösvény ettől kezdve átvált egy igencsak meredek, életveszélyesen keskeny útra. Nem véletlenül nem hódította meg még senki sem a csúcsot. Erre egy tábla is figyelmeztet a barlang mellet. Elszántan állunk meg a kicsit ferdén álló figyelmeztető jelzés előtt. Mindkettőnk arcán ugyanaz az elszántság tükröződik. Nem véletlen, hogy ismerőseink is úgy beszélnek rólunk, mintha testvérek lennénk. Szinte mindenben hasonlítunk egymásra, eltekintve attól, hogy Kazuma barna hajú, az én üstököm pedig piszkosfehér. Magam sem tudom, miért ilyen. Egyszerűen csak kifehéredett egyik évről a másikra. Ezt a környékbeliek közül sokat isteni jelként azonosították be, amit én rendre ki is használok és viccelődök vele ha alkalmam nyílik rá. Egyeltalán nem zavar, hogy ilyen színű a hajam. Legalább kicsit kitűnök a tucat közül. Ránézek Kazumára, majd elszántan bólintunk egymásnak, és elindulunk..Arcomon száras mosollyal hagyom el a "Vigyázat, balesetveszélyes szakasz!" táblát. Ma biztos sikerülni fog. Ma nem bukunk el, ezúttal győzedelmeskedünk!
Elég öt perc ahhoz, hogy rájöjjek, ez korántsem biztos. Idefent egyeltalán nem olyan kellemes és csendes az idő, mint lejjebb volt. A szél viharosan fúj, bele-bele csap hajunkba, szemünkbe minduntalan havat szór, amitől alig látni. Az eddig bokáig érő friss hó itt már térd fölé ér, ami szinte ellehetetleníti a haladást. Bár viszonylag kis távolságot tettünk meg  a barlangtól számítva, mégis egy örökkévalóságnak tűnt. Elszántságunk hamar megcsappan, inkább már visszakívánkozunk, legalábbis én..de ha már eddig eljöttünk, itt már nem fogunk meghátrálni. Előttünk nem is olyan messze kirajzolódni látszik már a hírhedt Zordfok csúcs, utunk célja. Szinte karnyújtásnyira van, sőt, érzem, ha kinyújtom a kezem, meg is tudnám már fogni a csúcsát...
Hirtelen visszatérek gondolataimmal a jelenbe, mivel furcsa zajt hallok a közelből.
- Te is hallod ezt, Kazuma? - ordítom oda neki, pedig alig egy méterre áll csak tőlem, de a süvítő széltől alig hallani egymást. Tekintetemmel keresni kezdem a zaj forrását, és felnézek a fejünk fölé. Amit látok, attól egy szempillantás alatt megfagy a vér az ereimben. Egy hatalmas, mindent elsöprő lavina száguld felénk, amit esélyünk sincs elkerülni, mégis minden pillantással az egérutat keresem, jól tudom,  hogy minden hiába.
- Kazuma, vigyázz! - Ordítok még egy utolsót, de nyilván barátom is látja, hogy mi közelít felénk, és ugyanolyan tehetetlen, mint én. Hát ennyi lett volna? Így ér véget az életünk? Gyakorlatilag maga a cél végez velünk, amiért annyit fáradoztunk, és mégsem értük el. Hát majd Ő eljön értünk. Ironikus. Még hallom Kazuma utolsó kiáltását, mikor elér minket a hatalmas tömeg hó. Ebből nincs menekvés, itt a vége. Elsötétül minden, és nem marad más, csak a csend...
Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telt el, mikor kinyitom a szemem. Felülök hirtelen, majd megtapogatom az arcom. Túléltem volna? Nem lehet, egy ilyen lavinát senki sem él túl. Hitetlenkedve nézek körbe, majd vizsgálom meg magam jobban. Tekintetem megakad a mellkasomból kilógó láncon, és elakadó lélegzettel veszem tudomásul, hogy valami nagyon nincs rendjén. Két kézzel megfogom, és elkezdem rángatni, mint valami dugót, amit ha kihúznak, minden helyreáll, de nem történik semmi. A lánc továbbra is konokul ragaszkodik a mellkasomhoz. Egyelőre annyiban hagyom ezt a problémát. Majd később foglalkozok vele, most elő kell kerítenem valakit, szólni, hogy mi történt. Segítséget kell hívnom. Óvatosan talpra állok, és ellenőrzöm, nem tört-e el valamim, de mivel nem tapasztalok sem fájdalmat, sem rendellenességet, hamar útnak indulok. Nem tettem még meg két lépést sem, mikor egy mentőruhás férfit pillantok meg valaki felett térdelni. Mintha az új küldte volna az utamba ezt a jóembert, odaszaladok, majd megszólítom.
- Kérem segítsen, a barátomat és engem elkapott az előző lavina, én jól vagyok, de Ő lehet, hogy megsérült. - Ijedten gondolok Kazumára, hogy esetleg komolyabb baja eshetett. Észre sem veszem először, hogy a férfi meg sem mozdul, mintha nem is hallotta volna, amit mondtam neki. Újra megszólítom, kicsit hangosabban, hogy biztosan eljusson hozzá a hangom, de megint semmit. Ekkor már kezdek kijönni a béketűrésemből, és bár alapvetően nem szoktam ilyet csinálni, indulatosan nyúlok a férfi válla felé azzal a céllal, hogy vegyen már végre észre. Ami ekkor történik, az végképp kicsapja nálam a biztosítékot. Nem hogy nem tudom megrázni a mentős vállát, egyenesen átnyúlok rajta. Hitetlenkedve nézek saját tenyerem, hogy ez hogyan lehetséges.
~ Nem, az nem lehet...kel lennie más magyarázatnak..! - meredek saját tenyeremre még mindig, majd hirtelen felkapom a fejem, mert megjelenik egy másik hegyi mentős férfi is, aki megszólítja az addig mozdulatlan társát, akit én próbáltam megszólítani, ám a hóban térdelő orvos megelőzi őt.
- Meghalt. Nem tudtam már rajta segíteni. - szól szomorúan és feláll a test mellől. Táskájából egy pokrócot vesz elő, hogy a holttestre takarja, amíg el nem szállítják. Mielőtt ezt megtenné, futó pillantást vetek a hóban fekvő holttestre, és attól, amit látok, elakad a lélegzetem. Saját magamat látom a földön, élettelenül. A sokktól földbegyökerezett lábbal bámulom saját arcom, míg pár pillanat múlva eltakarja az orvos által ráterített takaró.
~ Hogy lehetek egyszerre két helyen? - kérdezem magamtól, de már sejtem a választ. A választ, ami abszurd, mégis, nincs más magyarázat erre az egész lehetetlen helyzetre.
- A társa túlélte, bár élet veszélyben van. Azonnal a sürgősségire kell szállítanunk! - szól kissé idegesen, sürgetve az orvos.
Szinte meg sem hallom a kettejük lejátszódó beszélgetést, annyira meg vagyok döbbenve még mindig...nincs más magyarázat. Meghaltam, és mégsem. De akkor hogy lehetek még itt? Egyeltalán hol van az az itt? Hogyan maradtam itt és miért? És mihez kezdjek?! Kezdek egyre jobban pánikba esni. Egy utolsó teszt gyanánt odalépek a közelebbi orvoshoz, és meglengetem közvetlenül az arca előtt a kezem...semmi reakció, mintha ott sem lennék. Valószínűleg nem is vagyok, ez, ami most vagyok, csak egy hátramaradt halvány mása a néhai valómnak. Csak egy szellem, vagy egy lidérc, semmi több. Hihetetlen ez az egész, mégis ez a legkézenfekvőbb magyarázat. Meghaltam...de nem kerültem át..vagy..nem kerültem el innen. Itt ragadtam...de miért? És hogyan? Egyeltalán mi ilyenkor a teendő? Mi a megfelelő eljárás? Örökkön-örökké itt fogok céltalanul bolyongani a világban, míg az idő okán szépen bele nem tébolyodok? Ez lenne mindenki sorsa? De akkor miért nem látok egyetlen más lelket sem?
Egymás után törnek rám a nyomasztóbbnál nyomasztóbb gondolatok, ami mellett eltörpül a tény, hogy valójában meghaltam. Kimondhatjuk, mert ez történt. Kétségbeesetten nézek körbe, hogy most mihez kezdjek. Hirtelen nem jut eszembe más, minthogy hazamenjek. Legalább Őket lássam még utoljára, mielőtt elindulok...de hova?
Üres tekintettel, teljesen letaglózva indulok hazafele. Észre sem veszem az cseppet sem elhanyagolható tényeket, hogy például nincs lábnyomom, nem vagyok magam után nyomot a hóban, csak megyek előre, gépiesen. Folyton az jár az eszemben, hogy hogyan tovább, ez az egész hirtelen jött, és nincs elég erőm megküzdeni vele egyedül. Mégis, úgy érzem, hogy mennem kell egyenesen előre, abból baj nem lehet. Majdcsak kikötök valahol, ahol segítségre lelhetek...
Lábaim hirtelen megállnak maguktól, mintegy parancsszóra. Felnézek, és látom, hogy az erdő széli házunk előtt állok.  Alig múlt el pár óra azóta, hogy elhagytuk legjobb barátommal ezt a helyet. Akkor még nem sejtettük, hogy ez lesz a vége. Nemrég történt, s mégis, oly távolinak tűnt az egész. Mintha egy másik életben történt volna..ez részben igaz is...Tényleg egy másik életben történt. ..
Lassan elindulok a ház felé és néhány méter múlva megállok az ablak előtt. Nem megyek be...minek? Jó itt kint is. Amiért jöttem, azt úgyis látom innen.
odabent a konyhában két alak, egy férfi, és egy nő. A szüleim. Vajon sejtik már? Biztos nem, különben nem kávéznának mosolygósan beszélgetve reggel a konyhában. Mit tettem velük. Felelőtlenségem miatt fájdalmat okoztam nekik, mert fájni fog nekik, mikor megtudják, ez nem kétséges. A magam sorsa nem érdekel, viszont a nekik okozott kétségbeesés, a fájdalom az, ami marcangolja a lelkemet. Itt hagytam őket, és még csak elbúcsúzni sem volt alkalmam. Jobb szememből egy vékony könnycsepp indul útnak, ami szép lassan végigcsordul az arcomon.
- Ég veletek... - mondom érzelmektől elfojtott rekedt hangon. Ennyi. Többet nem tudok mondani. Sajnálkozhatnék, magyarázkodhatnék órákig, semmi értelme nem lenne, hisz úgysem hallanák egyrészt, másrészt pedig a tényeken nem változtat. Legalább Kazuma túlélte. Remélem hogy felépül, és a körülményekhez képest boldog életet élhet tovább. Ha már én nem.
Egy hosszú pillanat erejéig még figyelem szüleimet, majd megfordulok és elindulok...de ismét...hova is? Merre? Mihez kezdjek? Csak állok egy helyben családi házunk udvarán és gondolkodom hogy hogyan tovább. Észre sem veszem a ház oldalához lazán, flegma módon támaszkodó férfit, aki engem figyel. Szájában egy szál cigaretta, amiből vékony csíkban gomolyog felfelé a füst.
- Végeztél..? - szólal meg egykedvűen, olyan tekintettel, mint aki egy nem túl szórakoztató TV-műsort néz épp, ami épp csak lefoglalja valamennyire.
Magam sem tudom, hogy miért, de egyeltalán nem ijedek meg a hirtelen hang hallatán. Az elmúlt rövid időszak kiölhetett belőlem minden ilyen dolgot. Már nem akarok mást, csak hogy elmúljon ez az egész rémálom, hogy csend legyen, nyugalom, de legalábbis ne ez legyen, mint most. A férfi felé fordulok, akinek a keze az oldalán lévő katana markolatán pihen. Nyilván akar tőlem valamit, de nem érdekel. Azt akarom, hogy végre megnyugodjon minden.
- Tedd, amit tenned kell. - szólalok meg halkan, érzelemmentes hangon.
- Nem is érdekel, hogy mire készülök? - néz rám egykedvűen a férfi, aki fekete ruhát visel.
Válaszként csak megrázom a fejem. Öljön meg, tüntessen el végleg, úgyis erre készül. Amaz megvonja a vállát mintegy beletörődésül, majd komótosan, lassan kihúzza karját a tokjából, majd felém tartja. Hogy pontosan mit is csinál, azt nem látom, mert ekkor szikrázó fény jelent meg, nem is magából a kardból, hanem inkább belőle. Az egész pár pillanatig tart, ami alatt semmi mást nem érzek, mint végtelen nyugodtságot. Hát végre megtörténik, lepihenhetek.
A fény hirtelen elhalványodik, helyét sötétség veszi át, s én kiballagok az idő folyamából, ki tudja meddig.
Kinyitom a szemem, és az első dolog, amit szemem elé tárul, egy sötét sikátor, amiben magamhoz tértem. Fogalmam sincs, hogy hol vagyok, de az bizonyos, hogy nem maradhatok itt. Óvatosan felállok, majd néhány tétova lépés után sietve távozok a barátságtalan sikátorból, majd széles, emberekkel teli utcán találom magam. Megszólítom az első szembejövő személyt, aki a közelembe kerül, egy fiatal nőt, akit Akiyonak hívnak. Tőle megtudom, hogy valójában hol is vagyok, és hogyan kerültem oda. A hír, hogy valójában lélekként új életet kell kezdenem egy Rukongai-nak hívott helyiség északi peremterületén, valósággal sokkol. Mihez kezdek? Senkit sem ismerek itt. ..Hirtelen megkordul a gyomrom és rádöbbenek, hogy piszok éhes vagyok.
~ Nincs ezzel probléma, máskor is előfordult már, ez teljesen természetes... - gondolom egykedvűen. Akiyo még ott áll mellettem, kérdően néz rám, nyilván azt hiszi, hogy valami mentális idegbajom van, úgy nézek meredten a semmibe. Megrázom a fejem, és ráemelem azúrkék tekintetem a nőre, és mosolyogva szólalok meg.
- Ne haragudj, de hol tudok a közelben enni egy keveset? Farkas éhes vagyok. - A nő szeme elkerekedik egy pillanatra, majd hamisan elvigyorodik, és útba igazít, majd elköszönünk egymástól.  Nem tudom mire vélni a gesztust, de magamban gyorsan túljutok rajta, mert most fontosabb dolgaim vannak. A nagyjából fél órányi baktatás alatt bőven van időm megszemlélni új otthonomat. A látvány nem valami hívogató, de a semminél mindenesetre jobb. Kell találnom magamnak egy helyet, ahol élhetek, tetőt a fejem fölé, egy ágyat, ahol alhatok. Az út, amin haladok hirtelen elkanyarodik, és megpillantom az épületegyüttest, ami leginkább egy hatalmas iskolára emlékeztet. Ennek kell a helynek lennie, legalábbis Akiyo leírása alapján. Gyönyörű, régi stílusban épített több szintes egység, fallal körülvéve, minek bejárata egy hatalmas kapu. Odasietek a kapuhoz, megszólítom az ott őrködő katonát, majd megtudakolom tőle, hogy hol kaphatok mielőbb ételt.
- Ha éhes vagy, jó helyen jársz. - mosolyodik el az őr, majd betessékel az Akadémia belső területére, merthogy ez a Shinigami Akadémia, a kapun lévő tábla szerint, Először észre sem vettem, hogy mi van a táblán, annyira el voltam foglalva azzal, hogy ételhez jussak.
Az őr utasít, hogy kövessem, én pedig szorosan a nyomába szegődök. Hosszú folyosókon vezet át, mindegyik folyosó tele van ajtókkal, és némelyik nyitva is van, így belátni, mikor elhaladunk mellette. Kivétel nélkül osztályterem mindegyik. Elérünk egy ajtóhoz, ami előtt megáll a tiszt, és bevezet az irodába, ahol egy középkorú férfi ül egy íróasztal mögött. Tekintete nyomban elárulja, hogy egy tanárral van dolgom. Leültet az asztala előtti székre, és beszélni kezd. Nagyjából fél óra alatt a végére ér és megtudok minden fontosat. Azt nem mondom, hogy meg is értettem, de megtudtam legalább. Éhségem azzal magyarázható, hogy az átlagosnál magasabb reiatsum, úgymond lélekenergiám van, és ezáltal képes vagyok elsajátítani azokat a dolgokat, amik ahhoz kellenek, hogy Shinigami válhasson belőlem. Tetszik az ötlet. Jobb, mint ott aszalódni Rukongaiban, az valahogy nem csábít. Így legalább vihetem valamire..talán. természetesen rögtön rábólintok a dologra, és megkezdem másnap a tanulást, kiképzést. Bonyolult varázsigéket tanulok nap mint nap, könyvtárban ülök, vagy épp harcművészetet tanulok. Legjobban a karddal való harcot szeretem, illetve a kidouk használata is jól megy. Mikor azonban katanával vívok, akkor érzem magam igazán felszabadultan, mintha nem is harcolnék, hanem egy lassú táncba kezdenék, és a penge a partnerem. Én vezetem, ő pedig engedelmeskedve követ, köröz körülöttem. Hónapok, évek telnek el így, és én minden nappal egyre többet és többet tudok meg az engem körülvevő világról. Többet között azt is, hogy a Shinigamik állandó harcot vívnak a hollowok ellen, hogy megvédjék a lelkek világát ugyanúgy, mint az élőkét, amit nem rég magam mögött hagytam. Tanulok a Zanpakutuokról, lélekölőinkről, hogy akkor válik igazán halálistenné valaki, mikor fel tudja oldani a lelkében a korlátokat, és szabadjára tudja engedni igazi erejét. Ezt azonban nem mindenkinek sikerül elérni, de legalábbis nem ugyanúgy, nem ugyanakkor. Ezért képezzük magunkat éveken át, hogy készek legyünk, mert csak akkor válaszol hívásunkra lelkünk annak a része, ha elég erősek vagyunk hozzá.
Hónapok óta próbálom elérni, jómagam is, mindeddig hiába, bár serényen gyakorlok nap mint nap, a külön erre a célra tartott órákon. Ezzel párhuzamosan már jó ideje kínoznak lidérces álmok, amiben újraélem saját halálom, illetve folyamatosan a félig kidőlt, barlang melli táblát látom, és az amellett vezető ösvényt. Minden alkalommal verejtékezve riadok fel, akárhányszor csak ezt az álmot látom. Egyszer elég volt átélni, nem kívánom többször. Ilyenkor rendszerint nem fekszem már vissza, úgysem tudnék elaludni, így jóval az óra kezdete előtt ott ácsorgok már a tanterem előtt, ahova ki van jelölve aznapra a gyakorló óránk...
Türelmetlenül várom becsukott szemekkel, hogy elkezdhessük a gyakorlatot. Oktatónk szerint nincs más dolgunk, mint megtalálni az utat lelkünk mélyére..azonban ez sokkal nehezebb, mint hiszi. Hülyeség. Ha legalább nem egyedül kéne próbálkoznom, hanem párban, valakivel, sokkal egyszerűbb lenne.
Gondolataimba ekkor akarva-akaratlanul is Kazuma alakja ugrik be, ahogy bátorítóan mosolyog rám és kezével egy hegy irányába.
~ Te nem jössz...? - kérdezem önkéntelenül is barátomtól, ám Ő megrázza a fejét.
- Ezt az utat neked kell megtenned. - szól sokat sejtetően, és már nem mosolyog.
Nem tudom mire vélni a dolgot, de azt teszem, amit mondott, és elindulok a hegy irányába, ami furcsán ismerősnek tűnik, de hirtelen nem tudom honnan. A magányos ösvény enyhén emelkedik egyre feljebb és feljebb, majd egy idő után, egyre meredekebb lesz. Elhaladok egy tisztás felett, ahonnan belátni az egész környéket, gyönyörű képet festve világunkról, amit ezúttal pillantásra sem méltatok. Valami hajt előre, valami megmagyarázhatatlan késztetés, erő. Nem tudom mi az, de érdekel. Tudni akarom, mi vár az út végén, így megszaporázom lépteimet. Pár perc után elérek egy barlanghoz, ami mellett egy enyhén megdőlt tábla áll az út mellett, és ekkor rádöbbenek, hogy valójában hol vagyok. megtorpanok és rémülten nézek el a tábla melletti ösvényre. Tudom, hogy mi történt ott, nagyon is. A félelem jegyes tőrként tép bele lelkembe, ahogy felsejlenek előttem a halálom előtti utolsó pillanataim. Az a mindent elsöprő elemi erő, ami akkor tartott felém, olyas valami, amit nem lehet elfelejteni. SOHA. Mégis, valami arra késztet, amit nagyon nem akarok. Hogy újra betegyem a lábam arra az átkozott helyre.
Ekkor egy másik gondolat röppen be a fejembe..
~ De hisz már halott vagyok, mit árthat nekem az a lavina? Csak egy emlék, semmi több... - tétován a táblára emelem tekintetem, majd elképedve tapasztalom, hogy nem az van ráírva, mint akkor.
~ "Nyúlj ki az égbe, az álmaid felé, és akkor megleled az igazságot." - olvasom némán a táblára írt szöveget, majd megérik bennem az elhatározás, és elszántan elindulok a tábla mellett továbbinduló ösvényen. Ekkor veszem észre, hogy a múltban lejátszódó eseményben itt brutális hóvihar tombolt, most azonban nem. Épp csak szállingózik a hó, hatalmas pelyhekben, és a szél inkább csak simogatja az ember arcát, semmint megpróbálná letépni azt. Aggódva nézek a fejem fölé, várva, hogy mikor temet maga alá a hatalmas tömeg hó, de semmi ilyesmi nem történik. Az egész hegyen csend és nyugalom honol. a távolból mintha hívogató hangokat hallanék, de beazonosítani nem tudom. Nem tehetek mást, folytatnom kell az utat. Lábaim enyhén remegve lépnek egymás után méterről méterre,ahogy lassan haladok előre. Egy utolsó, éles kanyar után felérek a hegytetőre, a világ tetejére, ahol vakító fény fogad, és megpillantok egy teremtményt, ami egy hatalmas sziklán pihen, és ugyanolyan azúrkék tekintetével, mint ami nekem van, engem néz.
Egy sárkány. A hegy tetején, amint engem néz. Bizonyára engedtek valamit a levegőbe az óra előtt, mert igen nagyokat kamillázok épp, legalábbis ez az első gondolat, ami eszembe jut.
- Hát eljöttél végre. - zendül az óriásgyík mély, szinte földöntúli hangja. Mi kéne felelnem? Hogy igen, eljöttem? Mire számít? Mit vár el tőlem? Fogalmam sincs, így inkább szemügyre veszem a bestiát. Hatalmas, hirtelen saccolva körülbelül négy emelet magas lehet, pikkelyei azúrkék színben pompáznak, és verik vissza a napfényt. Két hatalmas szárnya, bár most a teste körül nyugszik, betakarva azt, biztosra veszem, hogy fesztávolsága eléri a tíz métert, sőt, egészen biztosan meg is haladja azt. Izmoktól dagadó testén megannyi helyen hegyes tüskék százai foglalnak helyet, mancsai, illetve lábai húsz centis, borotvaéles karmokban végződnek. Háta mentén végig ugyan úgy tűhegyes tüskék sorakoznak, ám ezek jóval nagyobbak a többinél, gerince pedig egy három méteres farokban végződik, amivel nyilván iszonyatosan nagyot tud ütni.
Nyelek egy hatalmasat. Nem szívesen kelnék harcra egy ilyen szörnyeteggel. Be kell látnom, hogy nicns ellenséges szándéka, hogy is lehetne? Hisz tudom, hogy mi Ő...inkább, hogy Ki Ő.
- Te vagy az..igaz? A Zanpakutuom lelke. - nézek rá áhítattal vegyes tisztelettel. Közelebb lépek a sárkányhoz, óvatosan megérintem. Érzem a nyers erőt bőre alatt, és azt is, ahogy az engem is átjár. Ekkor hirtelen, mintha csak lámpást gyújtottak volna elmémben, újra megszólalok.
- Aoki...- suttogom a nevét a lélekölőmnek. Úgy mondom ezt, mintha mindig is tudtam volna, pedig nem. Mégis, valahogy ismerem, megértem, mintha már ezer éve ismerném, holott szinte semmit sem tudok róla valójában. Nem értem, de nem is számít. A sárkány válaszként behunyja a szemét, sóhajt egyet, pofájából kékes derengés tör elő, mire önkénytelenül is arcom elé emelem tenyerem, és becsukom a szemem. A következő pillanatban kinyitom, de már nem a hegytetőn vagyok, hanem a gyakorló órán, és akkor megértem, hogy valójában mi történt. A Zanpakutuom végre megmutatta magát előttem, és erejének természetét....
A következő hónapokban egyre jobban és jobban megismerjük egymást Aokival. Minél több dolgot árul el magáról, annál jobban össze szinkronizálódunk. Megmutatja nekem képességeit, és hogy azokat hogyan tudom előnyünkre fordítani harcban. Azt mondta, gyorsaságomra és erőmre alapoz, ezért nem aktív, hanem inkább passzív képességekkel ruház fel, amiknek hasznát vehetem az előttünk álló harcokban. Nap-nap után edzünk, gyakorlunk közösen, mikor pedig szabadidőnk engedi, saját ,belső világunkban beszélgetünk egymással, az iskola kertjének tisztásán, ahova a tanulók járnak, hogy könnyebben kapcsolatba léphessenek lélekölőjükkel.
Mindazonáltal, mikor eljön az utolsó, mindent lezáró vizsga napja, izgatottan, de elszántan várjuk mindketten az előttünk lévő próbát. Tudjuk jól, hogy mivel kell szembenéznünk, felkészítettek rá.
Velünk együtt öten lépnek be a küzdőtérre, ahol már vár minket a mesterségesen előállított hollow, akit le kell győznünk. Jól tudom, hogy ez a lény meg sem közelíti erőben, sem intelligenciában, sem pedig méretben az igazi példányokat, mégis jó alapként szolgál. Közösen, együttes erővel rontunk neki a bestiának, ami néhány perces elszánt harc után sikerül is leterítenünk..
Utólag kapjuk meg a többi vizsgánk eredményét is, amit én nem nézek meg egyből, majd inkább később. Ráérek. Sokat gondolkodtam az elmúlt időben arról, hogy melyik lenne a helyes választás, de még nem sikerült döntenem. Igazából mindegy, hogy melyikbe megyek, vagy melyikbe osztanak be, az számít csak, hogy hasznos tagja legyek a Shinigami társadalomnak, és segíthessek egy jobb hellyé tenni a világot...
Ekkor végre valójában felébredek, immár sokadszorra a történet alatt, és felállok a tisztás közepén. kezem megindul zsebem felé, ahonnan előhalászok egy papírt, amin díszes betűk sorakoznak egymás mellett, kirajzolva egy bizonyítványt, amit a Shinigami Akadémián állítottak ki. Majdnem minden eredményem jó, vagy kiváló. Arcomon széles mosoly jelenik meg, majd összehajtogatom a hivatalosan lepecsételt papírt, és visszarakom a zsebembe. Már tudom, hogy hol a helyem, és lassú, de határozott léptekkel elindulok, hogy jelentkezzek a 13. osztagba.../




~ Kinézet

Kopott, viseltes shinigami öltözéke több helyen elszakadt, egykori kapitányi haorijának maradványát sálként hordja. Magassága 182 cm, egykor középhosszú fehér haja ami a válláig ért, most nagyjából a háta közepéig lóg le. Hajdanán szikrázó zafírkék tekintete most inkább halvány derengés, semmint csillogás, ami komoran mered a semmibe. Edzett, izmos, megannyi csatában megedződött testén több nagy, hosszú sebet sejtető heg található.


~ Jellem

Régen: Megfontolt, céltudatos, és kicsit kíváncsi. Szereti alaposabban meg ismerni az adott dolgot, ami érdekli. Sokat kérdez, de mindig tudja hol vannak a határok. Inkább kétszer rákérdez egy dologra, hogy biztos legyen benne. Imádja a természetet, naponta hegyi túrázik, vagy egyszerűen csak sétál egy erdőben, esetleg egy parkban leül és hallgatja a természet hangjait, ebből kifolyólag nehezen lehet kihozni a béketűréséből. Rossz szokása, hogy nem veti meg a szakét.
A végletekig hűséges és szerelmes Feleségébe, Ninomiya Mitsukoba, akiért tűzbe tenné a kezét...tette is, nem egyszer.
Most:Senkiben sem bízik, csak magában. Az egyedül eltöltött idő bizalmatlanná, kissé ellenségessé tette. Hajdani vicces kedvének immár nyoma sincs. Tekintete állandóan ellenség után kutat, mintha bármelyik pillanatban rátámadhatna valaki. Nehezére esik másokkal beszélni, kommunikálni, jobb szereti a magányt.


~ Zanpakuto/képesség


Neve: Aoki Za Kyodai Souryuu (Aoki a hatalmas azúr sárkány)
Fajtája: Kidou, azon belül is jég alapú
Shikai parancsa: Hyouketsu, Aoki! (Fagyassz, Aoki!)
Shikai kinézete: A parancsszó elhangzása után a katana alakja megváltozik, laza, össze nem kapcsolódó jégkristályok alkotják. Formája miatt törékenynek tűnik, inkább kiállítási darabnak, semmint halálos fegyvernek, a látszat azonban csal. A kard pengéje világoskék, jeges színben pompázik egészen a markolat aljáig, a többi része pedig fehér jégcsapokból áll.

>Skihai alak<

Támadások:
A zanpakutuo képességei jórészt passzív képességekből állnak, mivel Suke igen járatos a kardforgatásban. A shikai forma képességeivel elsősorban arra hivatott, hogy Sukét asszisztálja végrehajtott támadásai közben, amiket remekül kombinál a passzív képességekkel.

Hyoumu (hegyi köd):
A parancsszó elhangzására dermesztő, hideg, és szinte átláthatatlan ködöt hív le a hegyekből. Míg tart a passzív képesség, Suke sebessége háromszorosára nő. Az ellenfél ezzel szemben szinte alig lát, így a támadásokra sem képes időben reagálni. Az ellenfél gyorsasága, sebessége nem változik, csak észlelési képességei korlátozódnak le némiképp.

Aisu Tate (Jégpjajzs):
Yuusuke képes a shikai és bankai szintjén megidézni ezt az alapvetően védekező képességet. A parancsszó elhangzása után a bal kezén egy fagyási folyamat indul meg, ami néhány másodperc múlva felveszi igazi alakját, egy tömör jégpajzsot.
Ezzel Yuusuke képes a közelharci és távolsági támadásokat kivédeni, illetve a kidouknak is ellenáll bizonyos szintig. Gyengéje, hogy csak egy támadást bír teljes egészében kivédeni, ezért okosan kell használni. Minél több támadást hárít vele Yuusuke, a pajzs védelme annyiszor osztódik, és végül teljesen elporlad. Utána egy ideig nem is tudja használni. Bankai a kifejezetten erős támadásokat is képes kivédeni, de csak egy támadást képes teljes egészében kivédeni, utána már sérülésekkel jár, ha Suke óvatlanul használja, mielőtt teljes egészében el nem múlik a hatása.


Hokkyoku Sawaru (fagyos érintés), passzív képesség:
Ez a képesség automatikusan aktiválódik, mikor Yuusuke előhívja shikai képességét, és bankaiban is aktív marad.
Lényege, hogy ha Yuusuke eltalálja és megsebzi ellenfelét, a kard által okozott seb és annak közvetlen környéke megfagy, ezzel is lassítva az ellenfelet, és fájdalmat okozva neki. Nem halálos, de nagyon hatékony az ellenfél lassítására, hátráltatására.


Bankai parancsszó: Souryuujin Aoki (Azursárkány király Aoki)

Yuusuke anyagi valót ad lélekölője szellemének azáltal, hogy megidézi, aki egy hatalmas, kb 15 méter magas Azúrsárkány. Minden parancsának engedelmeskedik, emelett önálló akarata is van.

Képessége:
Aisu Bakufuu (jég robbanás) a sárkány kitátja pofáját és egy hatalmas robbanást idéz elő jégből. Nagyjából úgy néz ki, mint Rukia Hakuren-je.
Yuusuke bankai formájában nem tudja használni a Hegyi köd képességét, ami érthető, hisz egy 15 méteres Azúrsárkány mellett nem sok értelme lenne elárasztani köddel a környéket, viszont Suke alakja körül megformálódik egy aura, ami hópelyhekből áll és Yuusuke sebessége és reflexei a shikai formában kapottak többszörösére nőnek.

Ezenfelül Aoki képes minden olyanra, amire egy 15 méteres monstrum képes.


>Aoki alakja bankaiban<
~ Szeret-nem szeret

Szeret:
 + A családja
 + Saké
 + Lustálkodni
 + A hideg helyeket
 + Enni

Nem szeret:
 - Quincyk
 - Arrancarok, hollowok, lidércek
 - Papírmunka
 - Takarítás
 - Csalódást okozni


~ Felszerelés(ek)

Régi kapitányi haorijának maradványát kívül semmi nincs nála, csak az esküvői karika gyűrűje, amit magán hord.

« Utoljára szerkesztve: 2018. Ápr. 14, 02:13:32 írta Watanabe Yuusuke »


Karakterlap

Hirako Shinji

A Yuuniverzum ura

Adminisztrátor

*

Hozzászólások: 79

Hírnév: 4

Infó

Tárcában: 3 459 950 ryou

Technikatár
Ajándék küldése



  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Watanabe Yuusuke
« Válasz #1 Dátum: 2018. Ápr. 16, 13:08:05 »
Üdvözlet!
Először is gratulálni szeretnék magamnak, amiért sikerült elolvasnom, és túlélnem.  8) Nagyon szépen felépített előtörténet, és nem találkoztam benne nagyobb logikai bukfenccel. Azonban mégis lenne pár észrevételem, amikre a későbbiekben oda kellene figyelni.

  • Igekötők. Csak akkor írjuk külön az igétől, ha az ige után következik, vagy közéjük ékelődött egy másik szó. (pl.: meg szeretné tanulni) Te ezeket következetesen külön írtad. Például már rögtön az elején a megismerni igét.
  • Vesszők. Na, ezekből rengeteg hiányzik. A "hogy, de, aki, stb." szavak elé mindig vesszőt kell tenni.
  • A Lélektovábbképző Akadémia nagybetűkkel írandó, mivel tulajdonnév.

  • A halálisten szót egybe írjuk.


Ha a fent említett hibákat kijavítod, akkor semmi akadálya nincs annak, hogy ELFOGADJAM! 8)

Első szinten kezdesz 5000 lélekenergiaponttal, és kapsz 4000 ryou költőpénzt is! Ezenkívül választhatsz ötöt az animében/mangában megtalálható Kidouk közül. Készítsd el az adatlapodat!

Üdvözöllek a fórumon, további jó játékot! ~~~*>*~~~