Szerző Téma: Watanabe Yuusuke, avagy az elfeledett shinigami visszatérése  (Megtekintve 324 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Watanabe Yuusuke

Shinigami

Shinigami - rangjelző

*

Szint: 6.

Lélekenergia:

60% Complete
34 000 / 35 000

Hozzászólások: 45

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 33 200 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Azúrkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Házas

Kivel áll kapcsolatban?:
Ninomiya Mitsuko - felesége

Post szín:
#0073e6


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

5 évvel ezelőtt lezajlott események...

Késő este van, és Soul Society nagy része már az igazak álmát alussza. Én mégis fent vagyok, és komoly arccal, töprengve, gondolataimba mélyedve haladok a 10. osztag kapujának irányába. A kaput őrző shinigamik félálomban őrködnek, de mikor meglátják, hogy közeledek feléjük, azonnal haptákba vágják magukat, és a megfelelő módon adják tiszteletüket felém. Nemtörődöm módon bólintok feléjük, nem rovom meg őket most. Nem tudja végigkoncentrálni az ember az egész éjszakát, akármennyire lelkiismeretes katona is, mindemellett, komolyabb gondok miatt kell aggódnom.
Egy órával ezelőtt egy pokollepke zavarta meg esti óráinkat otthon, és azonnal mennem kellett eligazításra a parancsnoki központba. Karakura városát mindig is veszélyeztették a hollowok, arrancarok, espadák, mindenféle ellenség, és nekünk mindig készen kell állnunk arra, hogy bármikor bevethetnek minket. Katonák vagyunk. Ez a dolgunk. Életünk csak másodlagos, a szolgálat az első. A veszély gyakorlatilag mindennapos, amit átlagos, kisebb rangú halálistenek oldanak meg nap mint nap, hogy zavartalanul folyhasson az élet az emberek világában, ám ezúttal úgy esett, hogy egy erősebb tiszt jelenlétére is szükség van. Az eligazítás során kiderül, hogy egy csapat shinigami élére neveznek ki ideiglenesen, hogy végére járjunk a dolognak. Karakura városát éjjelente több, rendszertelen támadás érte az elmúlt hetek során, kiszámíthatatlan sorrendben, illetve több, Karakurába kivezényelt őrshinigami is nyomtalanul eltűnt. Információ hiányában csak arra hagyatkozhatunk, hogy a támadók valószínűleg arrancarok, de legalábbis hollowok, viszont azt, hogy hányan vannak, és mire képesek, nem tudni, továbbá azt sem, hogy milyen erősek. A küldetéssel kapcsolatos információ finoman szólva is hiányos, ezért gondolták odafent úgy, hogy egy magasabb rangú tisztnek,- jelen esetben Nekem - kell felügyelni a műveletet. Ha minden jól megy, egy egyszerű lidércvadászatról van szó, és rövid időn belül megoldódik, viszont ha nem...
Átlépve a kapun egy pillanatra megállok, előkotrok egy doboz cigarettát a zsebemből, és rágyújtok egy szálra, majd lassú léptekkel folytatom utamat. Magam sem tudom, hogy miért titkolom, de csak nagyon kevesen tudják, hogy dohányzom. Inkább amolyan kényszercselekvés, semmint szokás. Csak stresszes helyzetekben szoktam rágyújtani, tehát kijelenthető, hogy életem kilencven százalékában gyakorlatilag dohányzom. Magamban elmosolyodok...teljesen nyilvánvaló, hogy miért nem tudja senki, hogy bagózok. Cseppet sem tetszene annak a Vörös Hajú Démonnak odahaza, akit mindennél jobban szeretek. Így van. A Feleségemnek fogalma sincs róla, és ez maradjon is így. Nem kellenek a felesleges bonyodalmak, és nincs kedvem magyarázkodni sem, egyébként se tenném, jogom van dohányozni...titokban. A szál cigi bőven elfogy, mire hazaérek, teszek róla, hogy még véletlenül se maradjon nyoma a dohány szagának. Mitsuko még fent van, mindig megvár, ha el kell mennem otthonról, főleg akkor, ha ilyen hirtelen, Nayoko pedig minden bizonnyal alszik. Mielőtt hazának venném az irányt, teszek egy kis kitérőt az osztag kertjében, amitől kicsit megnyugszom lelkileg. Itt mindig megnyugvást találok, ha valamiért feldúlt lennék, az osztag legbékésebb helye, nem számítva az otthonomat. Átsétálok a hídon, ami a kis tavacskát szeli át a kert közepén, majd a túlparton, mikor elhaladok két rózsabokor mellett, amik telis-tele vannak gyönyörű fehér rózsákkal, leszakítok egy-egy szállal életem fényeinek, majd folytatom utam. Pár eseménytelenül eltelt perc után haza is érek rendben, majd belépek a szobánkba, és óvatosan behúzom magam után a rizspapír ajtót. Hálószobánkba belépve meglátom Feleségem, amint az ágyunk szélén ül szorongva.
- Indulnom kell, sajnos. A helyzet azonnali megoldást követel. Gyűlöllek itt hagyni titeket, Te is tudod.. - mondom neki őszintén, szomorúan, csendesen. Tudja Ő is, hogy igazat mondok, és azt is tudja, hogy tehetetlen vagyok, mennem kell. Fordított helyzetben Ő sem tehetne mást. Kapitányok vagyunk, ez a dolgunk. Odalépek hozzá, letérdelek elé, hogy arcom egy vonalba kerüljön az övével, majd gyengéden végigsimítok arcán, és bátorítóan rámosolygok. Próbálom saját nyugalmam áthelyezni belé, nem tudom mennyi sikerrel, mikor én magam is végtelenül feszült vagyok.
- Elbúcsúzok Nayo-tól is.. - szólalok meg halkan. Ezután halkan átmegyek Nayoko szobájába, és megállok az ágya szélénél. Csendes, egyenletes szuszogása biztosít róla, hogy mélyen alszik. Mosolyogva nézek Lányomra, majd odahajolok, adok a homlokára egy búcsúpuszit, mire Ő álmában elmosolyodik. Bármire képes lennék értük, Ők ketten képezik az életem, csak nekik élek. Ha Ők nem lennének, sok mindent máshogy csináltam volna az életben, de megtanultam felelősségteljesen viselkedni, főleg, ha a családomról van szó. Egy hosszú pillanat erejéig még gyönyörködve nézem lányom békés arcát, majd ruhám felső zsebéből előveszem a másik szál fehér rózsát, és lerakom neki az asztalra. Nem akarom felkelteni emiatt, ha minden jól megy, úgyis hamar visszaérek, de nem akarom itt hagyni valami kis kedveskedés, ajándék nélkül. Óvatosan felállok az ágya széléről, majd kilépek szobájából, és behúzom az ajtót magam után. Újra megpillantom gyönyörű feleségem, arcán enyhe szorongást vélek felfedezni, aminek nem örülök. Tudom, hogy aggódik értem, én is ugyanígy teszek, mikor Neki kell elmennie, sőt még jobban, mert én szeretem őt jobban, nem fordítva. Odalépdelek Kedvesem mellé, majd gyengéden magamhoz ölelem. Állát óvatosan megemelve kap tőlem egy búcsúcsókot.
- Sietek haza, ne aggódj. - próbálom halk szavaimmal megnyugtatni, majd egy utolsó búcsúölelés után ellépek mellette, de még az ajtóból visszamosolygok rá, majd kilépek az éjszakába. Már nem mosolygok. Gyűlölöm itt hagyni Őket. Gyűlölöm, hogy nem tudom, mi van velük. Hiányoznak már most, pedig még el sem hagytam Soul Societyt. Minden egyes alkalommal, mintha szívem, lelkem egy darabkáját hagynám ott Mitsuko és Nayoko mellett, de sajnos nem tehetek mást, kötelességem van, amit teljesítenem kell. Lassú léptekkel elindulok a senkai kapu felé, ami előtt a gyülekező pont ki lett jelölve, de néhány méter után saját lelkemet marcangolva még hátra nézek egy hosszú pillanat erejéig a Családom irányába, majd erőt veszek magamon, megrázom a fejem, nyugalmat erőltetek magamra, és magabiztos léptekkel folytatom utam, elvégre ha mielőbb látni akarom Őket újra, akkor mihamarabb végeznem kell ezzel a feladattal és azt csak összeszedetten, koncentráltan lehet.
A kapuhoz érve biccentéssel köszöntöm az ott összegyűlt húsz tisztet. Csupa zöldfülű, ám akad köztük egy-két magasabb rangú is.
- Jól van. Mindenki itt van? Feladatunk egyszerű. Karakura városát hetek óta rendszerint éjjelente, teljesen véletlenszerű időpontokban hollow jellegű támadások érik. Több, Karakura Városába kihelyezett shinigaminak nyoma veszett már, de a támadások kiindulópontját, sem pedig okozóját, okozóit mindeddig nem sikerült beazonosítani, és semlegesíteni. Annyit tudtak eddig kideríteni a Seireiteiben, hogy a belvárosban bukkantak fel több helyen az elmúlt éjszakák során. Küldetésünk, hogy felkutassuk, beazonosítsuk, majd ennek megfelelő módon rendezzük a veszély forrását. - foglalom össze a jelenlévőknek higgadtan a küldetésünket. Többük arcán félelmet látok, megint másokén elszántságot. Nem kívánok az elején senkit sem rendre teremteni, vagy megfedni, elvégre shinigamik vagyunk, és profi módon kell kezelnünk a helyzetet. Ez egy ilyen szakma. Aki nem bírja, kiszáll. Vagy meghal.
Mondandóm befejezése után odalépek a Senkai Kapu őreihez, és kiadom a parancsot, hogy nyissák meg azt. Amint materializálódik a kapu és megjelenik a fekete pokol-lepke, elszántan előre lépek, hogy a kis csapatot vezetve elsőként lépjek be a kapun, majd érjek ki a másik oldalán. Természetesen, mivel nem kiemelten fontos küldetés, amint a kapun átlépek, megjelenik mellkasomon az erőmet nagyban lekorlátozó pecsét. Nem különösebben vagyok oda érte, ám sajnos a szabály az szabály. Tartalékaim így meglehetősen le vannak korlátozva, és nem tudok erőm teljében harcolni. Ekkor már hajnalodik, a város pedig csendben alussza még az igazak álmát, ahogy illik. Magam köré gyűjtöm embereimet, majd pár szóban összefoglalom, hogy hogyan is képzelem el a hadműveletet. Négy fős csoportokra bomlunk fel, és egymástól megegyező távolságra egy kört alakban vesszük fel az őrpozícióinkat a belvárosban. Az éjszaka maradéka eseménytelenül telik el, majd a nappal, és a következő éjszaka is. A 4 fős csoport tagjain, akikkel épp tartózkodom - biztonsági okokból pár óránként helyzetet változtatok, így míg maguk a csapatok a kijelölt helyükön várnak, én csapatról-csapatra mozgok. - kezdenek meglátszani a fáradtság, illetve az unalom jegyei. Bár jómagam nem mutatom, én is egyre feszültebb vagyok, mert semmi sem történt eddig, csak várunk és várunk. Néha-néha megtöröm a csendes őrködést egy-egy beszúrt kérdéssel, amivel átmenetileg magához térítem a srácokat, illetve a lányokat, mivel nem tartom helyesnek, hogy esetleg pont úgy ér minket támadás, mikor nem figyelünk. Gondolataim minduntalan saját kis Családomhoz röppennek el, akik SS-ben vannak, és várják, hogy hazatérjek. Egyre nagyobb bűntudat nehezedik lelkemre, mert azt ígértem nekik, hogy hamar hazaérek, mégis egyre tovább és tovább tart ez a küldetés. Kapitányi Haorim belső zsebéből kulacsot halászok elő, majd iszok egy kevés vizet, miközben visszakényszerítem gondolataimat a jelenbe, távol Mitsukotól és a Kislányunktól. Jobb, ha most nem rájuk gondolok...
Eltelik még egy nap, és még egy, még mindig semmi. A várakozás lassan felőrli az én türelmemet is, bár nem tehtek semmit. Folyamatosan tartom SS-el kapcsolatot a pokol lepkéken keresztül, de onnan mindig az a parancs jön vissza, további utasításig ugyanazt kell tennünk, mint eddig. Az emberek fáradtak, csüggedtek, és már szeretnének visszatérni otthonukba...Én is. Aznap éjszaka éppen az egyik tiszt viccét hallgatjuk négyen, és arra gondolok, hogy a szituáció még szórakoztató is lenne egy étterem, vagy fogadó, kocsma berkein belül, mikor az amúgy is csendes éjszaka hirtelen egyenesen rideggé, hangtalanná válik. Valami megváltozott a levegőben. A nevető tiszteket egy kézmozdulattal elhallgattatom, és feszülten figyelem a környéket. Egy árnyék mozdult meg tőlünk két saroknyira az egyik sikátorban, de a lény alakját nem láttam, viszont azt már most érzem, hogy a fenyegetés hollow eredetű. Magam sem tudom, hogy tudtak úgy észrevétlenül belépni Karakurába, hogy csak akkor vegyem észre őket, mikor már ilyen közvetlen közel vannak, a fáradtságom számlájára írom. Kezem Aoki markolatára vándorol, amitől egyből megnyugszom, és határozott mozdulattal húzom ki tokjából, ezzel egy időben a többi tiszt is ugyanígy tesz. Némán, kézjelekkel mutatom nekik, hogy követjük az árnyékot, legyenek résen, és vigyázzanak magukra, mert nem tudjuk, mivel állunk szemben. Villámgyors shunpoval ugrok az árnyék után, remélem még időben beérem, hogy lássam is, valójában mivel állunk szemben, ám mire odaérek a sikátor elejéhez, a lény már befordul a másik sarkon, és eltűnik a szemem elől. Társaim minden bizonnyal követnek engem, bár nyilván nem olyan gyorsak mint én, jócskán lemaradnak tőlem. Óvatosan, ám tempósan folytatom utamat a sikátor belseje felé, harminc, negyven méter után jövök rá, hogy valóságos sikátor labirintusban vagyok épp, úgy érik egymást a keskenyebbnél keskenyebb utcák. Nincs időm most ezen gondolkodni hosszasabban, mivel megérzem a hollow energiáját folytatnom kell az üldözést. Hallom, ahogy társaim is megérkeznek a sikátor bejáratához, de nem nézek hátra. Nem kell nagyon törnöm magam, mert ahogy sietek előre az egyik útkereszteződésnél belépdel elém a lény amit egész idáig követtem. Hogy hollow, ahhoz kétség sem férhet, de hogy pontosan milyen erős, arról fogalmam sincs. Fogát csikorgatva, torkát földöntúli morgás hagyja el, ahogy írisz nélküli szemeivel, farkasnak csak jobb híján mondható lidérc néz rám. Zanpakutom magam elé tartva, mindenre elszántam készülök támadásba lendülni, ám ekkor a hátam mögül fájdalmat sikoly hallatszik, amire hátra fordulok, hogy megnézzem mi történt, és amit látok attól megfagy a vér ereimben. Eddigi csapatom tagjaiból három körül van véve ugyanilyen lényekkel, a negyediket, egy barna hajú fiatal srácot a saját osztagomból pedig épp széttép két további lidércfarkas. Ezzel egyidőben a környékről elszórtan minden irányból hasonló fájdalmas, halálsikolyok jutnak el hozzám ,és ebben a pillanatban megértem, hogy mi is történt. Soul Society ismét csúnyán alábecsülte az ellenséget, és minket küldtek bele ebbe a helyzetbe, én pedig, a helyzetet tetézve, elkövettem egy kapitális hibát, és hagytam magam odacsalogatni, ahova az ellenség akarja, ahol előnyben vannak velünk szemben.
Magamat okolni azonban nincs időm, mert az eddig rám vicsorgó farkas egyszerre támadásba lendül, de olyan gyorsan, hogy még elhajolni is alig tudok. Nyilvánvalóan sokkal erősebbek, mint a közönséges hollowok, sokkal magasabb szinten lehetnek, és megannyi lelket fogyaszthattak már el életük során. Nos, az enyémet nem fogják. Ahogy a bestia földet ér a hatalmas ugrásából, morogva megfordul, és ismét támadásba lendül, azonban most résen vagyok, és egész egyszerűen levágom a lidércet egy villámgyors csapáddal. Fellélegezni azonban nincs időm, mert ekkor váratlanul, a mellettem lévő épület tetejéről egy másik, ugyanilyen szörny ugrik rám lesből, teljesen váratlanul, így elhajolni sem tudok időben, és a lidérc karmai egy hosszú, mély vágást vágnak a felkaromon. Fájdalmas szisszenéssel veszem tudomásul a bevitt találatot, majd egy shunpoval hátra ugrok. Látom, hogy a seb mély, de nem súlyos, majd később rendbe hozzák a 4. osztagnál. Összehúzott szemekkel összpontosítani kezdek, hogy egy hadouhoz elegendő lélekenergiát gyűjtsek össze, ám a technikát nem áll módomban használni, mert ekkor további három hollow érkezik hátulról, ugyan úgy támadásra készen, mint a társuk elől. Nyilván végeztek a csoportom tagjaival, és most rám fáj a foguk. Magamban átkozom ezt az egész istenverte helyzetet, hogy ennyi jó shinigaminak kell meghalnia egy nem törődöm, félretervezett akció miatt. Haragom egyre csak gyűlik, és eldöntöm, hogy végzek mindegyik lidércfarkassal, majd ennek az egésznek a végére járok. Ennyit megérdemelnek a halott társaim. Az viszont feltűnik, hogy a mögém érkező három szörny lényegesen nagyobb méretű, mint az, amelyik az előbb fentről megtámadott, tehát nem csupán megölik az ellenségeiket, el is fogyasztják őket, és erősebbek lesznek. Undorodva húzom el a számat. Nyilvánvaló, hogy mi ment végbe a sikátor onnansó végében, míg én el voltam foglalva itt elől.
Ekkor azonban több irányból diadalittas üvöltések sora hangzik fel, ezzel mutatva, hogy a többi csoport is hasonló végre jutott, mint az enyém, és gyilkosaik minden bizonnyal felém tartanak. Ennyi farkassal nem tudok egyszerre megküzdeni egy ilyen kis helyen, ezért Lélekölőm segítségére kell hagyatkoznom.
- Hyouketsu, Aoki! - hívom elő Zanpakutom shikai formáját, miközben magam elé tartom kardom. Arcomon elégedett vigyorral nézek a lidércfarkasokra, akik időközben körülbelül húszan vesznek körül minden irányból. Lassan egy kört írok le a levegőben Aoki hegyével, majd csendesen elmormolom a parancsszavát: - Hyoumu! - szinte azonnal, ahogy elhangzott az idézés, sűrű, hideg, átláthatatlan köd ereszkedik a környező vidék nagy részére, amiben én tökéletesen látok, ám az ellenség maximum szaglására, és hallására tud hagyatkozni. Már ez is valami. Villámgyors shunpokkal ugrok farkasról farkasra, intézem el őket egyesével. Némelyik ügyesebb, mint a másik, és sikerül kivédenie első támadásomat, csakhogy utána a második vágás ugyan úgy végezzen vele, mint elődeivel. Nagyjából már a lidércek felével végezhettem, mikor hirtelen minden eddiginél mélyebb, erőteljesebb üvöltést hallok a közelemből. Megfordulok, és látom, hogy a sarkon lassan, magabiztos léptekkel egy mindegyiknél nagyobb, kétségkívül iszonyatosan erős példány közeledik felém. Pofájából nyál, vagy franc tudja mi csorog a földre, csak jobb híján mondtam, hogy nyál lehet, mert kékesen világít. Hollowmaszkja teljesen befedi fejét csupán alsó állkapcsa maradt érintetlenül, viszont húszcentis szemfogai nem kecsegtetnek semmi jóval. Mégjobban megdöbbent a tény, hogy bár megidéztem passzív köd képességemet, a lény egyenesen rám néz, pontosan tudja, hol vagyok, és nem hat rá a képesség. Szemeiben szinte értelem tükröződik, Ő lehet hát az Alfa, a farkasok vezére, aki eljött, hogy lerendezze a dolgot, egyszer s mindenkorra. Kétségbeesetten nézek körbe, mivel a környék teljességgel alkalmatlan ahhoz, hogy megidézzem Aoki bankai képességét, erre tehát nem hagyatkozhatok. Mást kell kitalálnom, azonban az Adjuchas hamarabb cselekszik, mint én. Hatalmas, vérfagyasztó üvöltést ereszt meg felém, ami nem csupán egy üvöltés, hanem egy képesség is. Érzem, hogy mozdulni sem bírom, egész egyszerűen megbénított az üvöltésével. Ha nem lenne rajtam a pecsét, valószínűleg nem hatott volna a képesség rajtam, ám sajnos ott van a mellkasomon, ezzel aláírva a halálos ítéletemet.  Még látom, hogy a bestia lekuporodik, ugráshoz készen, karmait meresztve, vigyorogva, majd egy hatalmas ugrással megindul felém, azonban nem csak Ő, hanem társai is, akik, mikor megjelent az Alfa, ugyanúgy mintha még tovább erősödtek volna a puszta jelenlététől is. Próbálom Aokit magam elé emelni, hogy legalább a szemből érkező támadást háríthassam, de meg sem mozdul a kezem. Beletörődök sorsomba, hogy ugyanaz fog velem is történni, mint társaimmal, csak engem nyilván az Alfa fog elfogyasztani, hogy még erősebbé váljon. Hát ennyi lenne? Csak egy szó hagyja el ajkaimat, miközben mind a tizenegyen rám vetik magukat,  és elsötétül a világ.
- Sajnálom...


Karakterlap

Ninomiya Mitsuko

Kapitány

Shinigami

8. Osztag

*

Szint: 10.

Lélekenergia:

60% Complete
51 000 / 65 000

Hozzászólások: 47

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Nőegylet

Reiatsu szín:
arany

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Házas

Kivel áll kapcsolatban?:
Watanabe Yuusuke

Post szín:
orange


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Watanabe Yuusuke, avagy az elfeledett shinigami visszatérése
« Válasz #1 Dátum: 2018. Ápr. 23, 20:49:11 »
5 évvel ezelőtt lezajlott események...

Egykedvűen teszek-veszek a kis otthonunkban, miközben Nayo-chan, egy szem lánykánk szorgosan segít a rend rakásban. Bár lehet csak azért, mert megígértem  neki, hogy ha elpakolja a játékait, és picit rendet rak a szobájában, akkor kaphat egy kis epres fagyit még így este, lefekvés előtt. Hiába, az eper imádatát tőlem örökölte, ezt nem tagadhatjuk. Most azonban sokkal fontosabb dolgok járnak a fejemben. Suke távolléte mindig aggállyal tölt el, főleg ha épp feladatokat teljesít. Az érkező pokollepkék valahogy sose hoznak túl sok jó hírt. Mondhatjuk, hogy már a nevük se túl barátságos. Most is csak azért érkezett egy, hogy elszakíthassa tőlem Szerelmemet. Jelen pillanatban - habár csodaszép lények - borzalmasan utálom a pokollepkéket. Sose tudhatom, hogy mikor jön el az a pillanat, hogy többé nem tér haza egy általuk hozott küldetés miatt. Fogalmam sincs, hogy mit tennék akkor, ha nem láthatnám többet. Talán mélyen magamba roskadnék, kizárnám a külvilágot, esetleg elvonulnék remetének a hegyekbe, Nayocchan-t pedig édesanyáméknál hagynám egy időre. Bár tény és való, hogy ilyesmikre még csak véletlenül se szabad gondolnom, mert bevonzom vele a rosszat, de mégse tudok megállást parancsolni a folyton cikázó gondolataimnak.
Kedvesen szólok oda a nagy lánykánknak, hogy lassan ideje lenne lefeküdnie. Jó gyerekhez híven erőteljes ellenállásba ütközöm, amint kimondom a lefekvés és alvás szavakat. Hiába, gyerekként senki se szeret aludni, felnőtt korára pedig megtanulja megbecsülni azt az időt, amit erre az igen fontos tevékenységre fordíthat. Sajnos most édesapjától nem tud elköszönni, de bízom benne, hogy azért hamarosan hazaér, hogy bepótolhassa, még ha addigra lányunk már mély álomba is zuhant. Én magam még képtelen lennék aludni, túlságosan aggódom érte. Egy ideig fel-alá járkálok a nappaliban azon gondolkodva, hogy vajon minden rendben van-e, és hogy talán lassan ideje lenne már összekapnom magam, mert kezdek túlságosan sokat aggódni. Így még a végén túl hamar megráncosodom, aztán Suke kiszeret belőlem, és elhagy. Én ezt nem akarom. Nagyon nem. Szinte látom magam előtt, ahogy elém áll, majd teljesen fapofával közli: “Ronda lettél, elhagylak”. Mikor már sikerül kisétálnom magamból a kilométerhiányomat, úgy döntök lezuhanyzom, hátha kicsit a forró víz helyre zökkent. Ha nem, hát megpróbálkozom a hideg vízzel, attól legalább biztosan felébredek, és kijózanodom picit, így ébren várhatom meg Egyetlenemet, kevésbé kusza gondolatokkal, azonban sajnos csalódnom kell. A zuhany alól kiszállva továbbra is azon gondolkodom, hogy vajon mikor ér már haza. Magamhoz ölelném és többet nem engedném sehova, még ha a kötelessége is szólítja. Engem is szokott, elvégre ugyan az a foglalkozásunk, de mégis...
Immár hálóingben, az ágy szélén gubbasztva pillantok az ágyunk melletti órára. Még nincs itthon. Mély levegőt véve, tárt karokkal dobom magam hátra az ágyban. Csak így, keresztben, miközben elmerengve bámulom a plafont. Utálok várni. Utálok aggódni. Azt pedig még inkább utálom, ha ezt a kettőt egy időben kell végeznem. Fárasztó, és csak még inkább úgy érzem, hogy el kezd húzni az ágy. Szinte magába szippant, és átölel, azonban ez az ölelés valahogy mégsem ugyan olyan, mint amilyen az én Jegesmackómé.
Halk neszezést hallok a bejárat felől, türelmetlenül ülök fel az ágyban. Megjött volna? Vagy valaki más érkezett? De akkor mégis kicsoda? Bambán, kissé álmatagon pislogok a szoba ajtaja felé, abban reménykedve, hogy talán egyetlenem érkezett meg, és valóban. Megnyugodva sóhajtok fel, mikor meglátom.
- Már aggódtam. Nagyon… - válaszolok csendesen. Nayocchan már az igazak álmát aludssza, szerencsére neki nem volt gondja az elalvással. - Nem mehetne helyetted valaki más? Nem akarom, hogy megint elmenj…
Habár tudom, hogy a válasz nemleges, mégis szinte muszájnak érzem, hogy feltegyem a kérdést. Ha őt hívták be, valószínűleg már eldöntötték, hogy márpedig neki kell mennie, ha törik, ha szakad, nincs mese. Érintése mindennél jobban esik és némileg meg is nyugtat, azonban mégis... borzalmasan érzem magam, hogy most itt hagy bennünket. Kezemet megnyugtatón, jelezve hogy semmi gond, kezére helyezem.
- Minden rendben lesz… ugye? - kérdezem keserédes mosollyal.
Persze tudom mi lesz a válasz, de akkor is… Csendesen bólintok, mikor jelzi: elköszön lányunktól is. Szomorú lesz, hogy nem köszönhetett el apjától, de így legalább nyugodtan aludhat ma éjszaka. Nem úgy, mint az anyja… Amíg Suke lányunktól búcsúzik, a tőle kapott rózsát vázába helyezem, hogy minél tovább szép maradhasson.
Visszatértekor óvatosan helyezem a vázát a kis asztalon, majd aggódva bújok hozzá. Tudom, hogy ez a feladata, a kötelessége, de… miért? Ki tudja, hogy érezhetem-e még karjai erős szorítását? Makacsul fúrom bele arcom mellkasába, és inkább annak dünnyögöm, mintsem neki:
- Légy nagyon, nagyon óvatos, és lehetőleg egyben gyere haza. Minél hamarabb. Ha másért nem is, hát Nayocchanért.
Érintését államon érezve engedek neki, hogy felemelje fejem, és búcsúzóul megcsókoljon. Egy kisebb könnycsepp gördül végig az arcomon, melyet próbálok elrejteni előle, vélhetően szerencsésen. Tisztában vagyok vele, hogy mivel járhat, ha egy kapitányt is berendelnek egy küldetés teljesítésére. Lehet, hogy sértetlenül hazaérkezik, de lehet, hogy többet sosem láthatom.
Aggódva intek neki búcsúzóul, mikor kilép az ajtón. Igyekszem összeszedni magam, igyekszem visszafogni magam. Félek ha nem próbálkoznék ezzel, utána szaladnék, és nem engedném, de tisztában vagyok a következményekkel, hogy mi történhetne, ha ezt megtenném. Parancs megszegése, árulás, miegymás, melyek akár halállal is büntethetőek. Kénytelen vagyok elviselni, hogy itt hagy bennünket feladata teljesítése érdekében. De úgyis visszatér hozzánk… ugye?
A napok egyre csak telnek, és én tűkön ülve várom, mikor térhet már haza Suke. Kötelességet teljesít, ezt én is tudom, azonban kicsit feleslegesnek érzem, hogy napokig állomásozzanak az Emberek világában, ráadásul ennyien. Sajnos azonban nem én hozom a döntéseket, nem utasíthatom a feljebbvalóimat, hogy ez az egész márpedig szerény személyem szerint ostobaság. Bevallom, talán az aggodalom is hozzátesz mindehhez. Mármint, hogy így vélekedek erről a feladatról. Türelmetlenül várom minden egyes nap, hogy jelentkezzen, hogy tudjam él, és jól van. Még ha némileg unatkozik is jelenleg, az a fontos, hogy életben legyen… Az a fontos, hogy tudjam, visszatér hozzám....
Egyik nap azonban váratlan üzenet érkezik hozzám, miközben békésen hajtogatok papír repülőket a jelentésekből. Valamivel le kell magam kötni, ha egyszer unatkozom… Ráadásul a kis hűtőm tartalma is kezd kiürülni, ami igencsak szomorú. Szólom kell Kobaa-channak, hogy lassan ideje lenne hoznia egy kevés süteményt, különben elfogyok, mire az én pici Jegesmackóm visszatérne. Az üzenet, melyet kapok azonban nem sejtet túl sok jót. A főkapitány hívat magához, melynek hallatán a gyomrom szinte pillanatok alatt görcsbe rándul és érzem… tudom, hogy Sukével történt valami.
A főkapitányi szoba elé érkezve mély levegőt veszek, és próbálok némi nyugalmat erőltetni magamra, azt kántálva, hogy biztos nem vele történt valami. Biztos minden rendben, és a főkapitány úr csak valami feladattal szeretne engem is megbízni, hogy elterelhessem a gondolataimat. Persze mindannyian tudjuk, hogy ez nagyjából lehetetlen lenne, mindennek ellenére próbálom magam győzködni, hogy minden a legnagyobb rendben.
A soutaichou szavait hallgatva egyre inkább érzem, hogy nem… semmi sincs rendben. Egyáltalán. A legkevésbé sem. Szinte ledermedve hallgatom végig, ahogy elmagyarázza a helyzetet, és próbál együttérzőn részvétet nyilvánítani, melyből már szinte semmit se fogok fel. Habár holttest nincs, vagy eltűnt, mégis úgy kezeli, mintha biztosra venné, hogy már nincs életben. Hangja mintha hirtelen halk zümmögéssé halkulna. Csak az egyre hangosabban és erőteljesebben zakatoló szívverésem hallom, és érzem, hogy egyre inkább szétáramlik bennem a kétségbeesés. Lassacskán tudatosul bennem, hogy a Férjem, az egyetlen igazán fontos ember az életemben - természetesen a lányunkon kívül - nincs többé. Nyugalmat erőltetve magamra, megköszönöm a főkapitánynak, hogy ezt így, négy szemközt közölte velem, majd szinte robot módjára fordulok meg és indulok az iroda bejárata felé, majd az osztag kapuja felé. A kapun túl aztán végül a könnyek is megtalálják az újtukat, és megállíthatatlanul kezdenek végig csorognak az arcomon. A falnak támaszkodva próbálom összeszedni magam, de képtelen vagyok rá. Lábaim megrogynak, és egyre inkább csúszok le guggolásba, majd végül fenekem megtelepszik a hideg kövön. Cseppet sem érdekel most, hogy hogy akár fel is fázhatok. Az egészségemnél most sokkal nagyobbat vesztettem. Én legalábbis most így érzem. Magányosnak. Elhagyatottnak. Összetörtnek. Mintha lényem egy része tűnt volna el, hatalmas űrt hagyva maga után, amit semmi más nem lenne képes újra megtölteni.
Még mindig könnyeimmel küszködve tápászkodok fel a földről. Ruhám ujja már teljesen átázott a könnyektől, de mit sem törődve vele indulok el hazafelé, könnyektől elhomályosodott látással, bukdácsolva, azon gondolkodva, hogyan is közölhetném Nayocchannal, hogy édesapját többé nem láthajta...

Karakterlap

Watanabe Yuusuke

Shinigami

Shinigami - rangjelző

*

Szint: 6.

Lélekenergia:

60% Complete
34 000 / 35 000

Hozzászólások: 45

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 33 200 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Azúrkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Házas

Kivel áll kapcsolatban?:
Ninomiya Mitsuko - felesége

Post szín:
#0073e6


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Watanabe Yuusuke, avagy az elfeledett shinigami visszatérése
« Válasz #2 Dátum: 2018. Ápr. 25, 23:20:21 »
Sötét és csend van. Mintha aludnék. Lehet, hogy alszom is, és csak álmodom az egészet. Az egész csak egy különleges, misztikus álom, amivel csak elmém játssza velem a bolondját. Kósza hangok ütik meg a fülem, de csak úgy, mintha távolról hallanám azokat. Lábak, nem, inkább mancsok halk, tompa puffanása, ahogy a talajt érintik minden egyes lépésnél. Ezekhez halk morranások, vicsorgások is társulnak, mintha kommunikálnának egymással a lények, amikről álmodom. A hangok aztán egyre közelebbről hallatszanak, majd már közvetlen közelről, s ekkor rájövök, hogy nem álmodom, s még nem is haltam meg. Orrom hirtelen orrfacsaró bűz üti meg, s kénytelen kelletlen magamhoz térek lassacskán. Lassan kinyitom szemem, de épp csak résnyire, többre nincs erőm. Arcomtól alig pár arasznyira megpillantom az egyik farkas pofáját, így legalább már tudom, hogy honnan jön a bűz. Semmihez sincs erőm, s minden porcikám fáj. Annyit bírok felfogni az egészből, hogy az egyik ocsmányság hátán fekszem keresztbe, fejem a föld felé lóg,testemen megannyi karmolás és harapás lehet, legalábbis a mindent eltöltő fájdalomból erre tudok csak gondolni, de megmozdulni nem tudok, vagy nem is akarok. Fejem pont olyan szögben van, hogy látom, ahogy a felkaromon ejtett mély karmolásból lassan vércseppek hullnak a földre, apró ösvényt festve a talajra. Ha másra nem, hát erre talán jó lehet, egy nyom, amit majd később követni tudnak, amikor keresnek. Ha keresnek majd egyeltalán. Az, hogy meg fogok hamarosan halni, nem kétséges. Már az is érdekes önmagában, hogy még élek. A tény, hogy még nem öltek meg, hanem visznek valahová magukkal, azt sejteti, hogy terveik vannak Velem. Vagy csak már nem éhesek, hisz tele ették magukat nem rég. Megtartanak későbbre. Az előétel megvolt, a főfogást pedig majd csak később tálalják ízlésüknek megfelelően. Légzésem nehézkes, csoda, hogy egyeltalán magamhoz tértem, de abból, hogy szemeim minduntalan és egyre erősödő késztetéssel akarnak lecsukódni arra következtetek, hogy ájulás környékez. Sok vért veszhettem, és valószínűleg úgy bántak el velem, hogy épp csak életben maradjak. Érzem, hogy egyre csak vonz maga felé a megnyugtató feledés, sötétség, ahol semmi gondom nincs, s miután megpillantom, hogy az elől haladó Alfa megnyitja a Hueco Mundoba vezető gargantát, újra elvesztem eszméletem, ki tudja mennyi időre....
Egy hatalmas puffanás térít magához. Az érkező fájdalom tudatja elmémmel, hogy valószínűleg engem löktek le a földre, ahol most mozdulatlanul fekszem. Érzem, ahogy visszatér eszméletem, és lassacskán újra kinyitom a szemem. Zihálva emelem fel fejem, és nézek körbe. Hogy hol vagyok, ahhoz kétség sem férhet. Millió hely közül is egyből felismerném a jellegzetes sivatagi, száraz, szikkadt, egyenesen aszott tájat. Elhoztak a saját világukba, hogy kedvükre szórakozhassanak velem. Hogy ezt fogják tenni, abban biztos vagyok, viszont abban is, hogy nem fogom magam könnyen adni. Nem leszek ezeknek a mocskos kutyáknak a gumicsontja, amit kedvükre csócsálhatnak, mint valami játékot. Vérrel fognak fizetni ezért a vacsoráért, mégpedig a sajátjukkal. Ha másért nem, hát a kapitányi büszkeségem miatt is. Körülnézek, és látom, hogy a lidércfarkasok közre fogtak, szűk kört alkotva körülöttem, egyfajta arénát. Mindegyik szemében vérszomj, ahogy vicsorogva, morogva néz rám. Minden erőmet összeszedve tenyereimet a földhöz nyomva tornázom fel magam először térdelő pozícióba, majd pár pillanat múlva, s nem kevés fájdalom árán álló helyzetbe kényszerítem testem. Térdeim meg-megremegnek, ahogy alig bírják el a rájuk nehezedő terhelést a sok sérüléstől. Nem baj, már nem kell sokáig szenvedniük nekik sem, de előbb van egy kis elintéznivalóm.
A kör közepén áll velem szemben az alfa, ugrásra készen, mint egy élethű szobor. Kék, írisz nélküli szemeit rám szegezi, pofájából csorog a nyál, ahogy mustrálja a mai menüt, egy minden bizonnyal különösen erős és ízletes lélekenergiával rendelkező shinigamit. Az oldalamhoz nyúlok, és meglepve tapasztalom, hogy Lélekölőm még az oldalalom van, mi több teljesen harcra készen. Gúnyosan elmosolyodok, és érzem, hogy egy hosszú, mély vágás van az arcomon, ami eddig nem tűnt fel. Nem bántak velem kesztyűs kézzel, mikor rám vetették magukat, de nyilván csak így tudtak harcképtelenné tenni. Nyilván az volt a tervük, hogy életben tartanak, s ide hoznak, hogy majd itt kényekre-kedvükre játszhassanak velem. Életben tartottak, de nem épen.
Lassan kihúzom Zanpakutom a tokjából és magam elé tartom jelezve, hogy nem fogom magam könnyen adni. Tisztában vagyok vele, hogy túlerőben vannak, és esélyem a nulláénál is kevesebb a túlélésre, mégis, lelki szemeim előtt egyre csak fel-felragyog a családom, mint a legfényesebb csillag az éjszakai égbolton. Életben kell maradnom. Értük. Várnak haza. Szabadjára engem maradék reiatsum, mire a körben álló farkasok mind lekushadnak a földre, s rémült morgásba, nyüszítésbe kezdenek az Alfával együtt. Számon elégedett s egyben gonosz vigyor suhan át a reakciójuk láttán. Nyilván erőmtől rémültek meg ennyire, nem volt alkalmam Karakurában teljesen felhasználni azt, mondhatni semmit sem belőle. Ám most nem így fog történni. Levágom az összeset, s majd valahogy kijutok innen, haza, Szemem Fényeihez. Mitsuko és Nayoko gondolatára új erőre kapok, s összpontosítani kezdek ahhoz, hogy újra aktiválni tudjam Lélekölőm shikai formáját, mikor kuncogást hallok hátam mögül mély, reszelős hangon.
A következő pillanatban olyan mértékű erejű, súlyú reiatsu érinti meg minden érzékszervem, amelyhez hasonlót soha nem éreztem eddig. Szinte a földhöz nyom, mozdulni sem bírok. Fogalmam sincs mi lehet ez, éreztem már hasonlót mikor a múltban egy-egy espadával harcoltam, de azok meg sem közelítették ennek az erejét. Mozdulni sem bírok, ugyan úgy, mint Karakurában, mikor az Alfahím rám ordított. Nem is maga a hatalmas tömegű energia az, ami megrémít, hanem az azzal érkező tömény gyűlölethullám és gonoszság, ami mintha magát a lelkemet ostromolná, majd söpörné el magával örökre a semmibe.
- Csak nem azt hitted, hogy Tőled ijedtek meg ennyire? Ugye nem ezt hitted, halálisten... - a hang, úgy hangzott, mintha egyenesen a pokolból jönne. Maga a színtiszta gonoszság szólalt meg a hátam mögött. Próbálok hátranézni, vagy legalább megmozdulni, hogy lássam, vagy halvány fogalmam legyen róla, hogy mivel állok szemben, de mindhiába.
- Okos kutyák ezek. S mivel Én vagyok a gazdájuk, úgy döntöttek, hogy elhoznak nekem ajándékul. Királynak járó ajándék, mondhatom. Bizonyára azt hiszed, itt fogsz meghalni. Okos gondolat, valóban ez fog történni. - Ekkor egy nyilalást érzek hátam jobb oldalán, éles szúrást, majd érzem, hogy mellkasomon előbukkan egy katana, amit rajtam szúrt keresztül az ördögi teremtmény. Ekkor a valaha érzett legerősebb fájdalmat érzem, pedig párszor már megvágtak, mégsem bírok mozdulni. Érzem, ahogy forró vérem végigcsordul felsőtestemen, és a földre csöpög, szinte folyik. Elképesztő fájdalommal jár minden levegővétel, amit veszek az életben maradásért, s a vérveszteségtől máris homályosulni kezd látásom, lábaim érzem, hogy nem bírják a terhelést, mégsem rogynak össze, valószínűleg a lény hatalmas mennyiségű ereje, energiája talp talpon, kényszerít arra, hogy állva maradjak. Aoki, akit eddig a markomban tartottam most a földre esik, ahogy ujjaim elengedik a markolatát s tompa puffanással landol a homokban, kis porfelhőt hagyva maga után. Ezzel együtt mintha maradék csepp erőm is elszállna, s előre dőlve a porba zuhanok.
- Azonban nem lenne ildomos Tőlem, ha szimplán levágnálak. Azt akarom, hogy szenvedj. Hosszan. Fájdalmasan. Itt fogsz meghalni ebben a kopár sivatagban, segítség nélkül, egyedül, a kétségbeesés legmélyebb, legsötétebb gödrében. Ég veled, Shinigami... - utolsó szavai után még morog valamit egy olyan nyelven, amit nem értek, de egyre homályosuló látásommal még látom, hogy a Lidércfarkasok mind eloldalognak félősen, nyüszítve. Nyilván nekik adott parancsot a visszavonulásra. Aztán nem marad más, csak a csend. Nem hallani mást, csak a saját zihálásom, ahogy mozdulatlanul fekszek és nézek a semmibe. Próbálom kinyújtani a kezem, elérni zanpakutom, ami ott van tőlem alig pár arasznyira, mégis, karom nem engedelmeskedik akaratomnak, meg sem mozdul. Aztán lassan körvonalazódni kezd előttem egy alak, előbb halványan, majd egyre erőteljesebben válik délibábszerű jelenésből egészen valóságossá, s néhány másodperc múlva megjelenik előttem Mitsuko, a feleségem alakja, mosolyogva, nevetve, ahogy engem néz, és kinyújtja felém kezét. Szívemben melegséget érzek, ahogy látom Szerelmem gyönyörű arcát, amit legszívesebben megérintenék, végigsimítanék rajta gyengéden. Karom hirtelen nagyon lassan bár, de megmozdul az alak felé, s kezem épp érintené az Övét, mikor egy utolsó sóhajtás után elsötétül a világ...
Aztán hirtelen arra leszek figyelmes, hogy valaki a Nevemen szólítgat, egész közelről, szinte mintha a fülembe suttogna.
~ Hát felébredtél végre...ideje volt. Kapd össze magad, mert ki kell innen jutnunk. - hallom zanpakutom, Aoki atyáskodó, mégis tudálékos hangját elmémben.
~ Mi történt? Azt hittem, hogy itt a vége, hogy meghalok. - válaszoltam lélekölőmnek a megnyitott gondolatcsatornán, amin az imént szólt hozzám.
~ Valóban közel álltál hozzá. Azonban az ellenséged elfelejtette azt az apró, ám korántsem elhanyagolható tényt, hogy a halálisteneknek van lélekölője, és hogy az a gazdájának a lelkét képezi, annak része, s soha, semmilyen körülmények között nem hagyná meghalni lelkének másik felét. Én vagyok Te, Te pedig Én, ne feledd! Mindazonáltal a sebeid nagy részét el láttam. - Érzem Aoki megrovó hangját, s tudom, hogy igaza van. Sokszor elfelejtjük mi, halálistenek, hogy Lélekölőnk nem csupán eszköz, hanem lelkünk egy része. Nem csak használni kell, mint egy tárgyat, hanem törődni vele, segítségül hívni, gondját viselni. Igazat adok Lélekölőmnek, jobban kell rá figyelnem a jövőben, hisz most Neki köszönhetem, hogy életben vagyok. Miután elvesztettem az eszméletem, valószínűleg utolsó csepp reiatsumat segítségül hívva materializálódott, és megmentette az életem.
- Nem vagyok méltó hozzád...- szólalok bűntudatosan, szégyenkezve immáron nem gondolatban, hanem valósan.
~ Bőven lesz még időd pótolni a hiányosságokat... - szól rám Aoki újfent, majd érzem, hogy megszakítja kettőnk között a tudati kapcsolatot, és elvonul lelkem mélyére pihenni. Számat elhúzom a kioktatás hallatán, majd kinyitom a szemem, amit eddig direkt csukva tartottam, mivel gondolatban beszélgettem Aokival, s körülnézek. Meglepve konstatálom, hogy egy kis barlangban fekszem, valószínűleg még Mindig Hueco Mundoban, a semmi közepén. Legalábbis erre tudok gondolni Lélekölőm sürgető szavaiból. S valóban, miután óvatosan talpra állok, és ellépdelek a barlang szájához, ott a lehető legsivárabb táj tájul elém, valamint az örökké fent lévő hold, ahogy bevilágítja a pokolnál is feketébb, örökké éjszakában fürdő Hueco Mundo táján.

Napjainkban zajló események...

A hűvös éjszakai szél belekap kapitányi haorim maradványába, amit jelenleg sálként hordok, illetve amolyan maszkként, hogy megvédje az arcom a Hueco Mundoi portól, és homoktól. Magam sem tudom már, hogy mióta vagyok itt. Az idő múlása, mint olyan, itt megszűnt létezni, a táj és a hely kondíciója miatt. Homlok ráncolva pásztázom az alant elterülő síkságot, aminek monotonitását megtöri néha egy-egy kósza fa, vagy sziklaegyüttes. Szinte már alig emlékszem arra, hogy hogyan néz ki Karakura, vagy akár a Gotei 13...nyilván azért nem tévednék el, ha visszatérnék, de fogalmam sincs, mennyi az annyi. Egyszerűen idebent, ideát, idefent, idelent, vagy nevezzük akárhogy is, elveszíti az időérzékét az ember...Ha visszatérnék...ez a gondolat szöget üt a fejembe, ahogy tovább kémlelem a vidéket. Innen nincs kiút, illetve van, de csak egy. Legalábbis ismereteim szerint. Ha Uraharával kapcsolatba tudnék lépni, vagy üzenni neki, nyilván megoldaná, hogy haza térhessek, de mivel erre nincs lehetőség, marad az állandó  harc, félelem, reszketés, kétségbeesés, kétely...ezek jellemzik manapság a napjaimat. Egész napos harc, menekülés, túlélés. Miután felépültem úgy ahogy, hamar rájöttem, hogy bármennyire is elrejtem a lélekenergiámat, előbb utóbb megtalálnak Hueco Mundo lakói, hisz számukra én lakoma vagyok. Nem telik el nap úgy, hogy legalább egyet ocsmányságot ne vágnék le, azonban csak jönnek, és jönnek. Továbbá arra is rájöttem, hogy senki sem fog értem ide eljönni, hisz fogalmuk sincs, hogy élek. Ha látni akarom a családomat, nekem kell elmennem hozzájuk, Ők nem fognak. Csak, és kizárólag ez tart életben minden nap. Mitsuko és Nayoko arcképe. Őket nem felejtettem el. Kettejük arca mindvégig, minden nap tökéletesen, teljesen tisztán rajzolódik ki emlékeimben. Nem számít, hogy egy hónap vagy egy év telt el azóta, mióta itt vagyok, akkor is csak miattuk élek, és harcolok, semmisítem meg nap mint nap a hollowokat, vagy ami épp elém kerül. Egy valakit azonban nem sikerült még elkapnom. Az, aki harcképtelenné tett a puszta jelenlétével, majd átdöfött hátulról, azóta sem került elő, nem láttam, nem hallottam felőle, egyeltalán semmit. Még csak érezni sem éreztem, pedig azt a töménytelen mennyiségű reiatsut nem lehet elfelejteni egykönnyen. Még csak beazonosítani tudtam, hogy mi lehetett, pedig volt rá időm bőven, hogy kiléte felől elmélkedjek. Sem én, sem pedig Lélekölőm nem tudtunk elfogadható magyarázattal szolgálni az eredetéről. Ő az egyetlen, akitől félek, Ő az én nemezisem...
Viszont a kis állatkája,  - akit magamban csak Alfának neveztem el, hiszen a nevét nem tudom - már más dolog. Erejét már nem egyszer éreztem, s volt már, hogy egy kevésen múlt csak, hogy elkapjam, ám ezidáig eredménytelen maradt az utána folytatott hajtóvadászatom. Bosszút akarok, és meg is fogom szerezni, mindegy, mibe kerül. Azért is fontos ez, mivel vele, általa, őt felhasználva talán visszajuthatok Karakurába, az élők világába. Shinigami létem miatt az eleve lehetetlen, hogy magamtól gargantát tudjak nyitni, így ez az egyetlen megoldás, hogy egy más által nyitott átjárót használok fel. Számtalan alkalmam volt az utóbbi időben, hogy visszajussak, ám az utolsó pillanatban valami mindig bekrepált.  Türelmem lassan felőrli a várakozás és a sikertelenség, nem tagadom, de ki kell tartanom, annál is inkább, mert egyszer szeretném újra látni a családom. Magányos elmélkedésemnek egy hirtelen megérzett lélekenergia vet véget, és visszarángatom figyelmemet a jelenbe azonnal.
- Itt van... - suttogom Aokinak izgatottan, mire Ő természetesen kioktat, hogy gondolati úton kéne kommunikálnom vele, nem pedig hangos nyelvi beszéddel. Számít ez bármit is? Ugyan kivel beszélgetnék rajta kívül? Aoki mindvégig velem volt, erőt öntött belém, bíztatott, tanáccsal látott el. Csak és kizárólag benne bízok, senki másban. A megérzett energia természetesen az Alfáé. Nagyon hosszú ideje próbálom már lekövetni, eddig sikertelenül. Többször éreztem már jelenlétét itt Hueco Mundoban, de elérni sosem értem egészen addig, míg sikerült úgy ahogy leszűkítenem megjelenéseinek területét és egy viszonylag behatárolt területet megjelölnöm, amin belül fel szokott bukkanni. Ennek a területnek a közepén fekszik ez a sziklás rész, ahol épp gubbasztok, s megéreztem a bestia közeledtét. Kis idő múlva feltűnik alakja, nem messze tőlem, s egy szikla mögé lebukva próbálom elkerülni, hogy meglásson vagy megérezzen. Ez persze nevetséges, hisz ha kiterjesztené az érzékeit, nyilván könnyen megtalálna, de nem bízhatok semmi a véletlenre. Nyilvánvalóan már rég elfelejtett, hisz úgy hagytak ott, hogy haldokoltam.
Ekkor hirtelen megáll megáll a bestia, bök egyet az orrával a levegőben, minek hatására a garganta szinte azonnal megnyílik, mintegy meghajlítva a síkot, s egy nagy fekete lyukat hasít a térbe. Ráérősen ballag át a kapu bejáratán, majd tűnik el abban. Most kell cselekednem, még mielőtt bezáródna az átjáró. Az idegességtől remegő végtagokkal shunpozok villámgyorsan előre, és még épp elérem a kaput, mikor szép lassan kezd összezsugorodni, illetve bezáródni. Igyekszem minél gyorsabban felépíteni magam előtt a reishiből álló kis "járólapokat" amikre rálépek, de nem olyan egyszerű, nem egyszer nagyon kevésen múlik, hogy lezuhanjak a sötétségbe. Aztán egyszer csak megpillantom az átjáró végét, s egyik pillanatról a másikra Karakurában találom magam. Hirtelen fel sem fogom, hogy véghez vittem, amit már oly régóta tervezek, hogy visszatérek, pontosabban hazatérek. Sikerül annyit felfognom, hogy egy sötét raktárféleségben vagyok, mikor megpillantom ellengésem, amint velem szemben áll, pofáját kitárva, vicsorogva. Az adjuchas nyilván tudta, hogy követem, csupán meg akarta adni azt az örömöt, hogy visszatérek az élők világába, mielőtt megöl. Arcomon hasonló kifejezés jelenik meg, teljesen átadom magam az eltelt idő alatt felhalmozódott haragnak, bosszúvágynak. Előrántom Aokit a tokjából, és egyből neki rontok a Lidércfarkasnak, ám hamar be kell látnom, hogy a puszta bosszúvágyam nem elég ahhoz, hogy megöljem. Erőnk jóformán egyenlő, egyikünk sem bír a másikkal, itt már nem vesszük hasznát a különleges képességeinknek, a harc az puszta erőn fog múlni, hogy ki akar jobban élni. Több percnyi elkeseredett élet-halál harc után mindkettőnk több sebből vérzik. Szemöldököm felszakadt, mikor találkozott az arcom a bestia mancsával egy óvatlan pillanatban és most vékony csíkban patakzik le az arcomon a vér. Azonban a Farkas sem néz ki jobban. Testét számtalan hosszú vágott seb csúfítja, bundája nem egy helyen csatakos a vértől, ahol Aoki felszántotta bőrét. Mindketten zihálva, erőnk határait feszegetve állunk egymással szemben. A lidérc hátát enyhén domborítva készül rám ugrani, én pedig összegyűjtöm megmaradt erőm egy shunpora, amivel aztán az Adjuchas mögé kerülök, még mielőtt Ő felszeletelhetne borotvaéles karmaival, én mélyesztem bele Aokit markolatáig a Lidérc testébe, hogy a hegye kibukkanjon a Lény másik oldalán...
- Édes a bosszú... - suttogom zihálva az Alfa fülébe, miközben az egy utolsó rándulással végleg kimúlik, nem mozdul többé, s testét átadja az enyészetnek.
A harctól és a vérveszteségtől kimerülve dőlök neki egy közeli szekrénynek, ami az raktárépületnek egyik sarkában foglal helyet, tőlem alig egy méternyire. Hát ez is bekövetkezett. Csak állok ott enyhén nekidőlve a bútordarabnak, s észre sem veszem a felém közeledő két Lélekenergia forrást, ami közül az egyiket már rég fel kellett volna ismernem, de jelenlegi ideg-illetve testi állapotom miatt aligha ezt elmulasztom, pedig Ő az egyik legfontosabb nekem a Világon.
« Utoljára szerkesztve: 2018. Ápr. 25, 23:21:55 írta Watanabe Yuusuke »


Karakterlap

Ninomiya Mitsuko

Kapitány

Shinigami

8. Osztag

*

Szint: 10.

Lélekenergia:

60% Complete
51 000 / 65 000

Hozzászólások: 47

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Nőegylet

Reiatsu szín:
arany

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Házas

Kivel áll kapcsolatban?:
Watanabe Yuusuke

Post szín:
orange


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Watanabe Yuusuke, avagy az elfeledett shinigami visszatérése
« Válasz #3 Dátum: 2018. Júl. 24, 11:35:26 »
Lustán heverészek az íróasztalomra borulva. A papírmunkával kéne foglalkoznom, de inkább amellett döntök, hogy majd holnap elintézem. Mióta Mina is elhagyta a hadnagyi pozíciót, újra a nyakamba borult minden feladat. Persze nem haragszom, cseppet sem, hiszen mindenkinek eljön az a pillanat az életében, amikor úgy dönt, hogy elege van, és inkább fogja magát és elvonul a világ elől. Én is megtehettem volna mindezt néhány évvel ezelőtt, amikor a lányom apja eltűnt és többet nem tért vissza. Összeszedhettem volna a dolgaimat, és elindulhattam volna a nagyvilágba, hátrahagyva mindent és mindenkit, hátrahagyva lányunkat, a szüleimet és a Gotei 13-at. Mégis… úgy döntöttem, hogy maradok. Még mindig él bennem a remény, hogy egyszer csak előkerül, hogy betoppan az ajtón, arcán széles mosollyal, hogy mindaz, amit hallottam akkor, nem igaz. Nem igaz, hogy nincs többé, eltűnt, meghalt, szétporladt, és újra részévé vált a körforgásnak.
Lomhán nyúlok az asztalomon álló közös fotó felé, ujjaimmal megérintve, végig simítva azt a pontot, ahol Őt látom. Gyengéden, kedvesen. Szavakba önteni se tudom, hogy még most is, mennyire hiányzik, hogy mennyire magamhoz akarom ölelni, hogy mennyire hiányoznak kedves szavai, az érintése, közelsége. Ez alatt a pár év alatt nem sikerült túltennem magam az eseményeken, az elvesztésén, de igazából nem is nagyon akartam. Nem akartam felejteni, nem akartam eltemetni, vagy tudomást sem venni a róla, elvégre a múltam - és egyben az én részem is, mint ahogy Nayokoé is. Inkább elfogadtam. Változtatni rajta már nem tudok.
Mélyet sóhajtva tápászkodom fel székemből, karomról próbálom a rátapad papírosokat a lehető legnagyobb óvatossággal lefejteni. Értékes papírok, jelentések ezek, melyeket tisztjeim adnak be megszabott időközönként. Habár még most sem igazán veszem komolyan munkám ezen részét, megbecsülöm a tisztek által beléjük fektetett energiát. Néhány éve még papír repülőt hajtogattam volna belőlük, most szépen felhalmozott papír kupacként magasodnak az asztalomon, amik csak arra várnak, hogy Shunsui ellássa őket bélyegzőmmel. Habár elég idegesítő egy alak, mégis úgy tűnik, hogy hasznomra válik az irodában. Számtalanszor kiérdemelte már a büntető munkát, de azt hiszem valahol azért élvezi, elvégre a társaságomban lehet, és még nem földeltem el a viselkedése miatt a kertben. Bár ami azt illeti, valószínűleg csak ártana a kerti növényeknek a benne lévő alkoholmennyiséggel....
Az ajtó felé indulva, mély levegőt véve próbálom kitisztítani a fejem, és jókedvet erőltetni magamra. Tisztjeim nem láthatnak összetörve, elvégre a vezetőjük vagyok, aki támaszuk a bajban, legyen az munkával, vagy magánélettel kapcsolatos. Muszáj azt mutatnom, hogy egy erős és stabil kapitány vagyok, akire bárhol, bármikor támaszkodhatnak, habár ez az utóbbi időben nem igazán sikerült úgy, ahogy szerettem volna.
Nagy lendülettel csapom ki irodám ajtaját, és szinte azonnal bele is botlok egyik tisztembe, aki ijedtében szinte azonnal ledermed küszöböm előtt. Test- és kéztartásából ítélve kopogni szeretett volna, de úgy tűnik, megelőztem.
- Katou-san - állapítom meg látogatóm kilétét, némileg meglepődve, fejem kicsit oldalra billentve.
Nem számítottam az érkezésére, így igencsak váratlanul ér a találkozás. Látszólag siethetett, hiszen elég erőteljesen liheg, kezével az ajtókeretbe kapaszkodik, mintha bármelyik pillanatban összeeshetne.
- Mi történt? - kérdezem továbbra is meglepetten, majd az ajtóból arrébb lépve, beinvitálom: - Jöjjön be nyugodtan. Azt hiszem akad még egy kis epertea. Bár ahogy elnézem, talán egy kis bornak, vagy sake-nak jobban örülne.
Arcomon széles mosoly terül szét, elvégre tisztában vagyok vele, hogy osztagom tagjai sokszor nem vetik meg az alkoholt, ami talán nem is probléma. Engem legalábbis sose zavart. Tisztem azonban lassan, fáradtan rázza a fejét jelezve, hogy nem kíván élni a lehetőséggel. Helyette inkább mély levegőt vesz, majd belekezd mondandójába:
- Ninomiya taichou… a férje… úgy tűnik életben van…
Pár pillanatba bele telik amíg agyam feldolgozza az új információt, és a zihálás által megszakított mondatot egy teljes, összefüggő mondattá illeszti össze. Lábaim megrogynak, összeesni készülök, azonban még időben sikerül támaszt találnom az ajtókeret személyében. A férjem életben van. Vagyis nem halt meg. Mindvégig életben volt. Él, és én magára hagytam. Nem kerestem, nem kutattam elég kitartóan.
Könnycseppek gördülnek végig az arcomon, ahogy egyre tisztábban kirajzolódik előttem: cserben hagytam a férjemet. Egyszerűen feladtam, és eltemettem. Tudhattam volna, hogy él, hiszen semmi se maradt utána, egyszerűen csak... eltűnt…
- Hol van? - pillantok tisztemre, aki zavartan pislog rám. Látszólag fogalma sincs, hogy mit is kéne tennie ilyen helyzetben. Nem hibáztatom, valószínűleg eléggé kétségbeesett látványt nyújthatok, azonban kérdésemre nem felel.
- Azt kérdeztem… hol van? - kérdezem ismét egyre türelmetlenül.
A tiszt összerezzen, valószínűleg hallatszik hangomon, hogy egyre ingerültebb vagyok. Nem rá haragszom, nem is a Sukére, sokkal inkább saját magamra, amiért ennyire ostoba voltam, és ennyire könnyen hagytam az egészet. Nem harcoltam azért, akit szeretek.
Végig hallgatom a történetet, miszerint a lélekenergiáját vélte felfedezni a 12. osztag az Emberek világában, igen nagy mennyiségben, és ez csak egyet jelenthet. Harcol valakivel. Talán megvan az esély arra, hogy újra elveszíthetem most, hogy van lehetőségem visszakapni. Nem késlekedhetek. Visszasietek az irodába és magamhoz ragadom zanpakutomat. Remélhetőleg nem lesz rá szükség, azonban mégis biztosabb, ha nálam van. Sietve szedem össze Misa-chant, akit felügyeletemre bíztak, lévén most tért vissza a Gotei 13-hoz, és a 46-ok egyelőre szeretné szemmel tartani a vaizard lányt. Ki tudja, mit tervez, ha egyáltalán tervez valamit.
Egy pokollepke segítségével küldök üzenetet a főkapitányak. Abban csak reménykedhetek, hogy megbocsátja majd: nem személyesen jelentettem a férjem feltűnését, azonban valószínűleg már ő is értesült mindenről. A 12. osztag már szólhatott neki is, és készül csapatot küldeni érte, azonban mindenképp szeretnék én odaérni elsőként, és hazahozni. Nekem minden bizonnyal jobban örülne, és nem kezelném árulóként abban a pillanatban, ahogy meglátom.

Próbálok magamra erőltetni némi nyugalmat, ahogy egyre közeledünk ahhoz a helyhez, ahonnan a lélekenergiát érezték. Aggódva pillantok Misa-chanra. Félek, hogy talán későn érkeztünk.
- Tartsd nyitva a szemed. - szólok kísérőmnek arra az esetre, ha netalántán valaki csak egy rossz tréfát akart volna űzni velünk. Ebben az esetben azonban az illető igencsak megemlegeti.
Lassú, óvatos léptekkel indulok el, hogy körbe nézhessünk a raktárban. Igyekszem a lehető legpontosabban bemérni kedvesem lélekenergiáját, azonban az igencsak gyengécske. Túl sokat időztünk.
A helyet végig pásztázva megpillantok valakit, egy szekrénynek dőlve. Lélekenergiája alapján sikerül megállapítanom ki is az, azonban szívem azonnal összeszorul látva a sérüléseit, melyek közül pár talán igen súlyosnak is bizonyulhat. Kész. Elkéstünk. Talán csak utolsó perceiben, pillanataiban lehetünk együtt, újra...
Sietve shunpozok hozzá, s letérdelek mellé. Kezemet óvatosan arcára helyezem.
- Nincs semmi baj… Minden rendben lesz… Itt vagyok, Jegesmackóm - suttogom kedvesen, el-elcsukló hangon. Vígasztalón simítom végig először haját, majd az arcát is. Szemeimbe hatalmas könnycseppek szöknek, azonban ennek ellenére széles, boldog mosoly jelenik meg arcomon. Boldog vagyok, hogy még épp időben érkeztünk. Sérülései egy részét talán nagyjából rendbe tudom tenni annyira, hogy szállítható állapotba kerüljön. Óvatosan próbálom elfektetni a földön, miközben kedves, megnyugtató szavakat suttogok neki.
Suke jelen pillanatban igen szörnyű látványt nyújt. Számomra legalábbis mindenképp. Nem így akartam viszont látni, nem ilyen állapotba, közel a teljes végkimerüléshez, közel ahhoz, hogy újra elveszítsem. Minden bizonnyal az elmúlt pár év nem csak testileg, de lelkileg is igencsak meggyötörték. Talán már nem ugyan az, akit megismerhettem, azonban elhatároztam, hogy mindenképp kitartok mellette, bármi is legyen az ára. Nem hagyhatom ismét magára… Nem árulhatom el ismét. Nem hagyhatom cserben.
Keikatsuval próbálom némileg rendbehozni sérüléseit, ám előbb - mivel lélekenergiáját igencsak felhasználta, azt kell valamennyire visszatöltenem a technika segítségével.
Reménykedve kérek Misa-chantól egy kis segítséget. Sajnos annak ellenére, hogy kapitány vagyok, és édesanyám a 4. osztagnál szolgál, nem ismerek túl sok gyógyító technikát. Talán Misa-chan okosabb, és ismer párat, amivel be tud segíteni. Ketten gyorsabban haladunk, és talán még a főkapitány által küldött egység előtt képesek leszünk befejezni a munkálatokat és lábra állítani Sukét, hogy hazavihessük, és otthon viselhessük gondját a továbbiakban. Persze minden bizonnyal már az sem lesz egyszerű feladat, hogy ismét velem lehessen, elvégre a 46-ok nagy valószínűséggel igyekeznek majd szemmel tartani, de ami azt illeti, azt hiszem Misa-chan mellett talán elbírok még egy személlyel, aki nem mellesleg a férjem is...