Egykedvűen, szinte unottan pakolom egyik ellátmányos ládát a másik után a nyolcadik osztag étkezdéjének raktárába. Ma ezt a feladatot kaptam. Nem mondom, hogy túlságosan fel lelkesített volna a beosztás, de ez van sajnos. Visszatérésem óta ilyen és ehhez hasonló feladatokat oszt ki nekem drága Feleségem, ami érthető az Ő részéről is egyrészt, de én magam részéről többre vágyom. Megértem, hogy biztonságban akar tudni, és harcnak még csak a közelében sem akar látni Mitsu, de még az edzőtermek közelében se nagyobb, mégis, kezd unalmas lenni. Mégis meddig kell még ilyen unalmasabbnál-unalmasabb dolgokban segítenem? Jóllehet, maga a 46-ok tanácsa nem kötötte időhöz a "rehabilitációt és megfigyelést", magam részéről már épp eleget regenerálódtam, és kezd elegem lenni az örökös szemmel tartásból is. Persze megértem ezt is. Mindent megértek. Követni kell a protokollt, évekre eltűnt, majd a semmiből előkerült ex-kapitányokat rövid pórázon kell tartani, ám ettől még nem lesz jobb kedvem. Elégedetlenül szusszantok egyet, majd elmarok egy almát a doboz tetejéről, amit épp elhelyeztem a raktárban, és rágcsálni kezdem, miközben nekidőlök a raktárajtónak. Gondolataimba mélyedve nézek be a raktárhelyiségbe, ami tele van ellátmánnyal, majd megvonom a vállam. Fontos dolog ez is. Valakinek meg kell csinálni, és senki számára nincs kibúvó. Jómagam is csináltam még anno a 13. osztagnál töltött időszakomban, bár ott az idő túlnyomó részében őrködtem inkább. Az jobban megy.
Merengésemből halk szárnyak suhogása ránt vissza a jelenbe, s oldalra fordulva megpillantom egy pokollepkét, ami épp a fejemtől néhány arasznyira lebeg a levegőben rám várva, hogy átvegyem az üzenetet. Nem mondhatnám, hogy túlzottan repesek az örömtől, gondolom mennem kell a mosdókhoz takarítani, ez Kedvesem Kedvenc "büntetése" számomra, mióta visszatértem előszeretettel próbál ilyen dolgokra rávenni. Persze fogalma sincs róla hogy eszem ágában sem volt egyszer sem megtenni neki ezt az örömöt, és inkább másra bíztam a kiadott wc-pucolást. Bár az sem hatna meg, ha tudna róla. Almás ládákat még csak elcipelek, na de wc-kefét nem fogok a kezembe venni. Soha.
Annál is inkább meglepődök, mikor átveszem az üzenetet, és egyeltalán nem mosdópucolásról van benne szó, hanem..egy lehetséges küldetésről? Két szemöldököm elkezd emelkedni, majd el is tűnik lelógó hajam fürtjei alatt, ahogy egyre inkább meglepődök az üzeneten. Létezik ilyen? Küldetésre küldenek? Ilyen rövid idő után? Magam részéről arra számítottam, hogy életem hátralevő részét porosabbnál porosabb raktárhelyiségek meg seprűtartó szekrények kipucolásával fogom tölteni, majd az emiatt kialakult súlyos asztmám miatt ideje korán nyugdíjba vonulok, de hazudnék ha azt mondanám, hogy nem örülök a lehetőségnek. Minden bizonnyal bizonyítanom kell, hogy még megvan bennem minden, ami kell. Hamar úrrá lesz rajtam az izgatottság, és egy utolsó harapást megejtek az almámból, majd behajítom a nyitott ajtón át a raktárba, így az szép ívben röpül végig a helyiségen, hogy elfoglalja helyét egy már bepakolt láda tetején. A maradék néhány tucat ellátmányos ládát ott hagyom, ahol vannak, szétszórtan a raktár előtt. Majd más megcsinálja. Muszáj lesz. Mitsu nehezen elviselhető, ha éhes, és ezt a tisztek is tudják.
Kezdetben ráérős tempómat egyre növelem, majd végül már szinte futok az első osztag felé, és a futás át is megy hirtelen shunpozásba. Annyira szomjazom már a bevetést, igazi küldetést, hogy nem bírok várni, és szép nyugodtan haladni. Minél előbb megtudom, hogy miről van szó, annál jobb. Persze idő előtt odaérek a kijelölt helyre, ám nem bánom. Zsebemből előhalászok egy szál cigarettát, majd jókedvűen rágyújtok, és pöfékelni kezdek. Hamarosan ismerős lélekenergiát észlelek közeledni és meg is látom a távolban a felém közeledő Nő alakját kirajzolódni. Nem mondhatnám, hogy sokat tudok Misáról, vagyis jobban mondva semmit. Ugyan ott volt akkor, mikor visszatértem Karakurába, de érthető okokból akkor nem tudtunk jobban megismerkedni, azóta pedig nem is találkoztam a Nővel, jóllehet ugyanabban az osztagban vagyunk. Épp végzek a szál nikotinadaggal, és finoman porrá őrlök lábammal a földön a csikket, mikor odaér a Lány hozzám, majd kissé zavartan mosolyogva bár, de köszön, amit én hasonlóan viszonzok Neki. Kissé nehezemre esik még a vigyorgás meg mosolygás, amit az elmúlt évek számlájára írok, de igyekszem minél előbb visszabillenni a megszokott körforgásba, mindennapi életbe. Viszont Misa kérdésére egy pillanatra én is lefagyok. Jobban belegondolva, a pokollepke által átadott üzenetben egy szó sem szólt arról, hogy tulajdonképp hova megyünk, vagy mit fogunk csinálni. Lehet, hogy szó sincs itt semmiféle küldetésről, csak én hitettem el magammal, mert már annyira ki vagyok éhezve egy kis kalandra, akcióra.
- Öö, az igazat megvallva fogalmam sincs. Csak annyiból állt az üzenet, hogy jelenjek meg itt, én pedig rohantam ide. Lehetséges, hogy túlreagáltam a dolgot, és szó sincs küldetésről, de ne aggódj, nem lesz baj. Ez biztos valami teszt, vagy ilyesmi. - próbálom megnyugtatni a Lányt mosolyogva, bár magam sem sikerült teljesen meggyőznöm, gyanítom, Őt sem. Viszont Misa szavai szöget ütöttek a fejemben. Jóllehet, magamról tudom, hogy megfigyelnek és rövid pórázon tartanak, de nem tudtam másról, aki ugyanilyen státuszban, de legalábbis hasonlóban lenne, mint én. Nyilván nem helyénvaló pont most rákérdezni, hisz az időpont nem alkalmas most erre, de majd azért később rákérdezek, ha lesz rá alkalmam. Szerettem volna tovább fűzni a szót, valamivel megnyugtatni Misát is, és mindenekelőtt magamat, ám mielőtt megszólalnék, feltűnik egy alak tetőtől talpig elfedve, kinek rangjelzésében a második osztagét vélem felfedezni, ami mindenesetre gondolkodóba ejt. Ami kevés tapasztalatom van azzal az osztaggal kapcsolatban, az sem jó. Visszatérésem után hozzájuk kerültem kihallgatásra, s jóllehet ők "kíméletes bánásmódnak" titulálták munkájukat, magam részéről bőven hagyott javítani valót munkájuk. Növekvő ellenszenvemen az sem segít, hogy megüti a fülem az alak mormogása. Szinte biztos vagyok benne, hogy direkt beszélt olyan hangosan, hogy mi meghalljuk, ami tovább növeli idegességem. Legszívesebben leütném a pasast, de legalábbis leköpném jelenlegi idegállapotomban, azonban vissza kell fognom magam. A procedúra része ez is, és nekem fejet kell hajtanom a nagyérdemű Tanács akarata előtt, bármennyire is sérti is a büszkeségem. Sértegetéseire gúnyos mosollyal próbálok válaszolni, jóllehet azt mások inkább vicsorgásnak titulálnák.
A bemutatkozást ezúttal átugrom, felesleges, hisz úgyis tudja ki vagyok. Egyébként is lehet olyasmi szaladna ki a számon, amit nem akarnék. Küldetésre kell mennünk, nem pedig baráti találkozóra. A tény viszont, hogy végre valami igazi, halálistenhez méltó dolgot tehetek, valamennyire megnyugtat, felvillanyoz, még ha az csak pár jelentéktelen hollow levágásában merül is ki. Elszántan lépek be a senkai kapun társaim után utolsóként, csakhogy a másik végén ki is érjek alig néhány pillanat múlva, legalábbis én így éreztem. Karakurába való átlépésem zökkenőmentesen zajlott, nem mondhatnám, hogy nagyon megérintett a város képe. Sokszor voltam már itt, és valószínűleg sokszor is fogok még jönni. Halálistenné való válásom óta jobb szeretem a Seireiteit, nem vonz annyira az emberek világa, ám ha jönni kell, jönni kell. Gúnyos, gyűlölködő mosolyom továbbra is fenntartom Ragyou Kaname-nek, aki beszédével ezt bőven kiérdemelte, ám mikor fenyegetőzni kezd, kezem megfeszül Aoki markolatán. Ez azért mégiscsak több a soknál. Nem tartom magam dezertőrnek, akármit is pletykálnak, vagy vélnek rólam Seireiteiben, és az, hogy a tiszt folyamatosan irritál beszólásaival, nem könnyít a helyzeten. Épp válaszra nyitnám a számat, mert sértegetéseivel sikerült kihúznia nálam a gyufát, azonban félbeszakítja mondandómat egy közvetlenül előttem elsuhanó dárda...meg Kanamét is. Nem mondhatnám, hogy annyira sajnálom a tagot, bár a halálát egyeltalán nem kívántam, mindenesetre reagálni nem marad sok időm, mivel Misa még nálam is gyorsabban reagál a hirtelen támadásra, és máris egy közeli épület mögött találom magam fedezékben. Elismerősen Misára pillantok, nem gondoltam volna, hogy ilyen erős, persze a látszat nagyon sokszor csal, elég ha a Feleségemre gondolok. Sikerült megtapasztalnom az elmúlt évek hatására kettőnk erőszintje között beállt különbéget..az Ő javára. Viszont most nincs időm arra, hogy ilyeneken gondolkodjak, visszakényszerítem magam a jelenbe, ahol jelenleg támadás alatt állunk, és ennek megfelelően kell viselkednem. Nem idegen tőlem a harc, egyeltalán nem, inkább izgatott vagyok, semmint feszült, bár a feszültség mindig, mindenhol ottvan, csak már észre sem veszem. A tiszt halálával most nincs időm foglalkozni. Sajnálatos eset, ami gyanakvásra adhat okot a Tanácsnál, de majd megmagyarázzuk, ha eljön az ideje. Most az a fontos, hogy mi ne harapjunk főbe. A falnak lapulva kémlelem a környéket, miközben lélekölőm előhúzom halkan sayájából, de ellenséget sehol sem látok. Nehéz helyzetben vagyunk, hisz azt sem tudjuk, mivel állunk szemben, viszont a tény, hogy egy olyan lény támadott meg minket, és ölt meg egyet közülünk anélkül, hogy bármit is érzékeltünk volna előzetesen, aggodalomra ad okot. Homlokom összeráncolódik a töprengéstől, miközben Társamra pillantok, akin a kétségbeesés első jelei kezdenek megmutatkozni. Fontos, hogy a veszélyben hideg fejjel gondolkodjunk, ám hazudnék ha azt állítanám, hogy minden esetben menne ez nekem is. Bal kezem, ami épp szabad, hisz jobbomban tartom Aoki markolatát épp elindulna, hogy Misa vállára helyezzem, hogy némiképp megnyugtassam, és visszakényszerítsem a jelenbe, mikor hátborzongató hang üti meg fülemet, minek hatására földbe gyökerezik a lábam. Egyeltalán nem szokványos félelem mardossa bensőmet. Olyan, amit legutóbb öt éve éreztem, ám azóta sosem, és azelőtt sem. De nem, az nem lehet, hogy az a Lény térjen vissza, aki akkor majdnem megölt. Nem egyezik a hangjuk, bár nem lepne meg, ha tudna alakot változtatni. Akkor sem voltam még kész a halálra, és most sem, nem engedhetem, hogy az ellenség efféle mocskok trükköket űzzön az elménkkel, de a félelem egyre csak úrrá lesz rajtam. A mellettem álló Misa kérdésére csak számra teszem bal kézfejem mutatóujját, ezzel csendre intve Társamat, miközben próbálom beazonosítani a hang forrásának helyét, mondanom sem kell, hogy sikertelenül.
- Koncentrálj! - suttogom végül a Lánynak, jóllehet, nekem sem megy ez egyszerűen.
Az újból megszólaló émelyítően kedves, kislányos hang azonban vészesen közelről érkezett, és abban a pillanatban megbizonyosodok afelől, hogy támadónk talált ránk előbb, nem pedig fordítva. A fentről érkező, szinte földöntúli hang irányába fordulok, és látom, hogy egy kislány áll a fejünk felett a falon, és negédesen mosolyogva néz ránk. Az eddig érzett félelem most mintha a sokszorosára nőtt volna. Szinte újra átélem, ahogy a hátulról rám támadó alak katanájának éle átdöf, és felbukkan a másik oldalon, kiállva mellkasomból. Ha valamikor, akkor, és ott, féltem. Nem tagadom. Végtagjaim mozdulni sem bírnak a zsibbadtságtól, bár hallom Misa hangját közvetlen közelről, mégis úgy érzem, mintha kilométerekre állnék a Lánytól, annyira magába szippantott a múlt ezen jelenése. Lehet, hogy ez az egész csak illúzió, lehet más, mindenesetre ki KELL magunkat szabadítanunk a félelem fogságából. Jobb ötletem nem lévén, bal karom, ami egyébként iszonyatosan nehezen akar reagálni akaratomnak előbb lassan, majd határozottan meglendítem lélekölőm pengéje felé, majd határozottan végighúzom bal tenyerem annak élén. Az érkező fájdalom visszaránt a valóságba, s bár nem múlik el a félelem teljesen, legalább a magam ura vagyok, és képes vagyok úgy-ahogy tiszta fejjel gondolkodni. Nem érdekel különösebben a szerzett seb, majd később bekötözöm, és ennyi. Jómagam nem nagyon rétek a gyógyításhoz, meghagyom ezt másnak. Egy valami viszont egyértelmű, így jelen pillanatban, valószínűleg esélyünk sem lenne legyőzni a kislányt. Túlontúl sok rejtély övezi körül, és megfelelő információ hiányában nem hiszem, hogy akárcsak ártani tudnánk neki. Támadásunk jutalma valószínűleg két további dárda lenne, mindkettőnknek egy-egy. A visszavonulás mellett döntök hirtelen. Felesleges kimerítő támadásokat megidézni, hisz azt sem tudom, hogy hatásosak lennének-e. Egyébként sem tartom jó ötletnek, hogy Kisiskolás Lányokat kaszaboljak le Karakura kellős közepén. Nem tenne jót az amúgy is tépett imidzsemnek. Jobb ötletem nem lévén, halkan elsuttogom Zanpakutom Shikaiának parancsszavát, és azonnal megidézem annak Hyoumu képességét, dermesztő, átláthatatlan hideg köddel árasztva el a környező területet, hogy legalább egy kis egérutunk legyen. Bár én remekül látok és tájékozódok a ködben, azt sajnos nem tudom megmondani, hogy Misa is hasonlóan éli-e meg a helyzetet. Az ellenségek alapvetően nehezen jutnak át ezen a képességen, ám nem tudom, hogy a Lány képes-e rendesen látni benne. Tekintetem Misára szegezem, aki mintha fel se nagyon fogta volna, hogy mi történt az elmúlt pár pillanatban, látszólag teljesen megbénította a félelem, ami engem is meg-megkörnyékez továbbra is. Itt az idő, most kell menekülnünk, amíg lehet, de nem tudunk addig, míg kicsiny csapatunk egyik tagja mozdulni sem tud a félelemtől. Odalépek a Lányhoz, szembeállok vele, majd sérült bal kezemmel erőteljesen megrázom a vállát, hátha ez magához téríti.
- Misa! Térj észhez! Indulnunk kell, MOST! - szólok erélyesen a Lányhoz, bár a kislány még mindig a falon áll, és kitartóan mosolygok, amitől legszívesebben elhánynám magam azonnal, cselekednem kell. Nem tudom, hogy lát e kettőnket, vagy sem, mindenesetre biztos ami biztos lélekenergiát kezdek összegyűjteni egy kidou megidézéséhez.
- Hadou 50: Rei no kuron! - szólok halkan, az idézést ezúttal kihagyva, ami miatt nyilván gyengébb lesz a kidou, ám ez most nem lényeg. Csak és kizárólag az elterelés miatt használtam, az ereje most mellékes, sőt talán jobb is így. Későbbre kell tartalékolnom az erőm. Az idézés hatására szinte azonnal megjelenik a lélekenergiából álló képmásom, amit a saját magam helyére állítok. Ha a kislány támadni észül, annak tudatában teszi talán, hogy az igai énemet döfi át lándzsával. Még ha nem is így van, talán nyertem magunknak pár pillanatnyi időt, ami elég lehet ahhoz, hogy visszavonulnunk. Persze ez csak akkor működik így, ahogy elterveztem, ha ellenségünk valóban nem lát szinte semmit a ködben. Amennyiben nem volt hatásos rá a képesség, az elég kínos ránk nézve. Akárhogy is, nincs időm arra, hogy megbizonyosodjak erről, sérült kezemmel, amiből továbbra is lassan, csepegve szivárog a vér megfogom Misa kezét, és erőteljesen húzni kezdem magammal az épület sarka felé, hogy minél távolabbra kerüljünk a Kislánytól. Emlékeim szerint kell lennie valahol a közelben egy raktárépületnek, és villámgyorsan afelé veszem az irányt, remélem időközben Misa is észhez tér, mert egyedül nem sokra megyek. A raktár alig pár blokknyira van, nem tudom, hogy ez megfelelő távolság e ahhoz, hogy kicsit meghúzzuk magunkat, viszont jobb ötletem jelenleg nincs. Az épület már rég zárva van, nem használják semmire, legalábbis én nem tudok róla. A bejárathoz érvén nemes egyszerűséggel letépem az ajtón található olcsó lakatot, majd betessékelem rajta Misát. Mielőtt jómagam is követném Társam, gyorsan letapogatom a környéket, hogy megbizonyosodjak arról, hogy nem követett senki, bár ez a Kislány rejtélyes erejét figyelembe véve, lehet, hogy felesleges cselekedet. Nem látok veszélyre utaló jelet, így hát követem a Lányt az épület belsejébe, ahol reményeim szerint valamit ki tudunk majd találni, hogy hogyan tovább. Mindenesetre most egyelőre békésnek tűnik a helyzet, így deaktiválom Aoki shikai formáját, amitől értelemszerűen nyomban meg is szűnik az általam megidézett Hyoumu képessége néhány utcával odébb. Halkan kifújom a levegőt, majd a Lány hátának szegezem tekintetem.
-Nem esett bajod? - kérdem halkan, mögötte állva, majd a saját tenyeremre pillantok, amit magam vágtam meg. Elhúzom a számat, majd nem törődöm tovább a sebbel. Majd később, most nem alkalmas, előbb valamit ki kell találnunk ez ellen a helyzet ellen, és ehhez Misára is szükségem lesz.
