Szerző Téma: Naminohana  (Megtekintve 310 alkalommal)

Description: ~ Flowerlike patterns on waves in the Japan Sea in winter ~

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Kimito Misa

Reiatsu GPS

Vaizard

*

Sanseki

Szint: 5.

Lélekenergia:

60% Complete
29 500 / 30 000

Hozzászólások: 114

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 1 300 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Naminohana
« Dátum: 2018. Máj. 01, 18:24:38 »
Hosszú hajamba kapott a kora tavaszi szél hűvöse, és ez emlékeztetett arra, mennyit változtam az utóbbi időben, s mintha most mindezt semmissé tettem volna azzal, hogy ott vagyok, ahonnan indultam. Mély levegőt vettem, a fülem mögé söpörtem a kósza tincset, lehunyt szemmel próbáltam nyugtatni magam, hogy nincs semmi baj, ez csupán egy átlagos nap lesz, átlagos feladatokkal. Sose gondoltam volna, hogy ekkorát is tévedhetek egy dologgal kapcsolatban, ám akkor, mikor reggel elhagytam a Tamachi birtokot, és könnyű léptekkel a nyolcadik osztag felé vettem az irányt, még nem sejthettem, hogy ez a nap akár az utolsó is lehet rövidke életemben.
Úgy indult, mint az elmúlt hét bármelyik reggele. Felkeltem, összekészülődtem, majd elsétáltam az osztaghoz, és igyekeztem felmérni, Kyousuke merre lehet, hogy a lehető legkevesebbet érintkezzünk. Szívem szerint osztagot is váltottam volna, de nem tudtam, melyik kapitány vállalna akkora terhet, hogy folyamatosan felügyelet alatt tartson, amire természetesen nem szorultam rá, azonban ez a Negyvenhatok tanácsát szemernyire sem érdekelte.
Nem nehezteltem a férfira, teljesen jogos volt a haragja irányomba, egy percig sem kételkedtem afelől, hogy képtelen elfelejteni a közöttünk történteket. Azonban nem volt más választása, nekem még ennyi sem, egyetlen esélyem maradt, amivel igyekeztem élni, legfőképp azért, hogy megtaláljam Maya~san gyermekeit. Az ikrekért képes lettem volna bármire, és a legkevesebb az volt, hogy elviseltem a férfi megjegyzéseit, vagy villámló tekintetét.
Általános tevékenységnek számított, hogy az osztag körüli teendőket elláttam, már, ami a takarítást, és hasonlókat illeti. A negyedik osztag sok mindent megcsinált, azonban a körleteket, folyosókat, edzőtermeket, és a kertet is nekünk kellett rendben tartanunk, így nem maradhattam ki én sem ezen feladatokból. Régebben kézbe se vettem volna a seprűt, nem, hogy használjam azt, azonban ezek az idők Karakurában végérvényesen elmúltak. Masen mellett igazán rutinos lettem a takarításban, és egyáltalán nem zavart, hogy ilyesmit kell csinálnom, egészen kikapcsolt.
Talán ez volt az oka annak, hogy egy pillanatig észre sem vettem az apró, fekete pillangót, ami felém igyekezett. Az utóbbi években nem láttam egyet sem, így egészen meglepett az ismerős bizsergés, ami a hatalmába kerített, mikor meghallottam, hogy küldetésre küldenek. Volt egy rövid momentum, a másodperc tört része, amikor átfutott testemen az izgatottság, hogy valami shinigamihoz illőt tehetek végre, de ezt igen gyorsan megmételyezte a kétség. Hiszen felügyelet nélkül az otthonomat sem hagyhattam el, nem hogy más tisztekkel együtt lássak el feladatokat, ez egészen furcsa döntés a Gotei Juusantaitól.
Ennél már csak az lepett meg jobban, hogy Watanabe~san várakozott az első osztagnál ott, ahová engem is hívtak. Nem is küldetés lenne, hanem valami egészen más? Visszavonják az engedélyt, hogy továbbra is nagyjából szabadon közlekedjünk Seireiteiben? Kissé talán aggodalmasan nézhettem a férfira, de aztán igyekeztem erőt venni magamon, és egy bátortalan mosolyt is megengedtem felé, majd meghajolva köszöntem neki.
- Watanabe~san… Önnek mondtak bármit is, miért kell ide jönnie? – Feszített belülről a kétely, és a tudatlanság ezt egyáltalán nem gyengítette. Yukezo talán elért valamit a Negyvenhatoknál, de az ő kedvük olyan szeszélyes, mint a tavaszi időjárás. – Kicsit ideges vagyok, azt hittem, hogy hónapokig fognak figyelni minket. – Magyaráztam zavartan, majd magam köré fontam karjaimat, mielőtt hosszasan a hajam birizgálásába fogtam volna, mióta ismét megnövesztettem, folyton ezt csináltam, ha gondolkoztam, vagy várakoztam.
Aztán feltűnt egy alak, de egyáltalán nem olyan, mint akire számítottam, azt hittem, hogy az első osztag egy tisztje lesz majd, aki eligazít minket. Ehelyett azonban egy második osztagos jelent meg, szinte egész testét elfedte az egyenruha, csak a szemei látszottak ki, ezüstösnek látszódtak, és kifejezetten unottnak. Ez engem viszont egy cseppet sem nyugtatott meg, amikor először megláttam, a szívem is kihagyott egy pillanatra, hiszen nem sok jóra számíthat, akiért a niibantai, vagy az omnitsukidou érkezik.
Szerettem volna elszaladni, olyan messzire, hogy sose találjanak meg. Egyszer sikerült már, mért ne menne még egyszer? Biztos vagyok benne, hogy Masen mögött elbújhatnék, és a Gotei Juusantai nem árthatna nekem. De vissza kellett fognom magam, túlságosan is belelendültem a gondolataimba, hiszen azt sem tudtam még, miért érkezik a tiszt.
- Még, hogy én felvigyázzak két dezertőrre, akiknek úgy tartja kedve, hogy visszatérjenek, nevetséges… – Jól hallható volt a motyogása, mintha nem is akarná titkolni, csupán úgy intézné, mintha véletlen hallottuk volna meg. Szégyenletes, hogy ilyen gyerekes dologgal próbálkozik, ha igazi férfi, mondja ki a véleményét, ha nem, akkor pedig tartsa meg magának. – Ragyou Kaname vagyok, a második osztag tisztje, velem kell jönnötök az Emberek Világába, ahol néhány lidércet kell elintéznetek, nekem pedig nyakon csípnem valakit, ez számotokra nem érdekes. – Szinte csak felbüfögte a szavakat, le se lassított, mikor mellénk ért, elsétált mellettünk, a senkaimon felé.
Kifújtam az addig benntartott levegőt, és elindultam utána, bizonyos voltam benne, hogy több információt nem fog az orrunkra kötni. Watanabe~sanra pillantottam, de nem igazán tudtam eldönteni, mit vétettünk a másik tiszt ellen, egyikünk sem azért volt távol, mert úgy tartotta úri kedve. Mindegy is talán, valószínűleg hasonlóan reagáltam volna néhány évvel ezelőtt én magam is, nem vethetem a szemére, hogy kedvetlen velünk kapcsolatban.
Olyan gyorsan átértünk a dangaion, hogy időm sem maradt a gondolataimba mélyedni, és máris az Emberek Világában találtuk magunkat, számomra egészen ismerős volt a terep. A hatalmas gyárépületek, a szürkeség, fémes csövek, és füst között akár meg is pillanthattam volna azt a raktárt, amely eddig az otthonomul szolgált. De nem kalandozhattam el, kezem a zanpakutoum markolatán pihent, készen arra, hogy a parancsnak megfelelően végezzek a felbukkanó lidércekkel, viszont egyetlen egyet sem érzékeltem.
- Ragyou~san… – Kezdtem volna bele, de még a mondatot se tudtam befejezni, azonnal lepisszegett.
- Cssst! Hallgass! – Mordult rám, hátra se pillantva. – Csak csináljátok, amit Seireiteiben mondtam, amikor jön egy lidérc, ti megölitek, nem nagy cucc. És meg se forduljon a fejetekben, hogy megléptek, előlem úgy se tudnátok, és felhatalmazásom van, hogy abban a pillanatban végezzek veletek. – Itt mintha a nevetést igyekezett volna egészen gyatrán visszafogni. – Szóval elég, ha csak azt látom, hogy rossz irányba tértek ki egy támadás elől, azt dezertálásnak veszem, és azon nyomban végzek veletek. Nem hagyok időt… – Ironikusnak is nevezhettem volna, hogy eme félmondatnál egy hatalmas dárda hasított keresztül a testén, azonban abban a pillanatban nem volt lehetőség ezt kielemezni.
A testem magától mozdult, a sok edzés bizony megtette a hatását, semmivel sem törődve megragadtam Watanabe~san egyenruháját, és berántottam egy épület mögé. Csak miután úgy tűnt, hogy megfelelő fedezéket sikerült találni, tértem magamhoz, és eszméltem rá, mi is történt valójában. A második osztag tisztjét, aki azért jött velünk, hogy szemmel tartson minket, megölték. Mégis ezek után, hogy mehetnénk vissza Seireiteibe?
Összeszorítottam ajkaimat, mielőtt tehetetlenségem egy hangos üvöltésben kitört volna belőlem. Miért nem érzékelem, ki lehetett az, aki megtámadott minket, és mégis hogyan lehetséges az, hogy egyetlen csapással végzett azzal a tiszttel? Csak úgy cikáztak fejemben a gondolatok, valószínűleg kívülről is látszott, hogy képtelen vagyok válaszolni rájuk, kétségbeesettnek látszódhattam, a szemem ide-oda cikázott, mintha csak valamit olvasna a levegőben.
- Ugyan, Neko~chankák, gyertek elő! Cicc~cicc! – Az édelgő hangtól felállt a tarkómon is a szőr, mintha csak kínozni akarnának vele. – Legyetek jók, és gyertek szépen ide, hozzám! – Egy szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy azon nyomban végez velünk, ahogy ránk talál, de a hangja visszhangzott a számtalan épület és cső között, lehetetlen lett volna megmondani, hogy merről jön.
- Mégis… mit kellene tennünk, Watanabe~san? – Valahogy elveszettebbnek éreztem magam, mint eddig bármikor, mintha a félelem feszítené a hasfalam, majd szép lassan felfelé kúszna a torkomba, egyre szűkítve azt.
Behunytam a szemem, és igyekeztem csak a légzésemre koncentrálni, mintha ezzel képes lennék megnyugtatni magam. Azonban nem tehettem mást, ha elveszítem a kontrollt, képtelen leszek visszafojtani őt, és nagyobb bajba kerülhetünk, mint amekkorában vagyunk.
- Hát itt bujkáltok, Neko~chankák! De jó, hogy megvagytok! – A hang úgy kúszott végig a hátamon, mint egy undorító rovar.
Hirtelen néztem fel, és velünk szemben a falon állt a hang gazdája, egy apró termetű, kisiskolásnak tűnő lány. Nem érzékeltem felőle semmi különöset, és ez rémisztőbb volt, mintha mindkettőnknél erősebb volna, csak remélni mertem, hogy Watanabe~sannak van valami ötlete, mert nekem semmi se jutott eddig eszembe.
- Ki… ki vagy te? – Kérdeztem remegő hangon, rá se ismertem magamra. Mégis mi az, amivel képes egy kislány ilyen velejéig hatoló félelmet kelteni bennem, pusztán azzal, hogy beszél? Nem tudtam… erre sem ismertem a választ.

Karakterlap

Watanabe Yuusuke

Kapitány

Shinigami

10. Osztag

*

Szint: 7.

Lélekenergia:

60% Complete
35 500 / 45 000

Hozzászólások: 64

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 32 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Azúrkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Házas

Kivel áll kapcsolatban?:
Ninomiya Mitsuko - felesége

Post szín:
#0073e6


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Naminohana
« Válasz #1 Dátum: 2018. Máj. 02, 14:00:02 »
Egykedvűen, szinte unottan pakolom egyik ellátmányos ládát a másik után a nyolcadik osztag étkezdéjének raktárába. Ma ezt a feladatot kaptam. Nem mondom, hogy túlságosan fel lelkesített volna a beosztás, de ez van sajnos. Visszatérésem óta ilyen és ehhez hasonló feladatokat oszt ki nekem drága Feleségem, ami érthető az Ő részéről is egyrészt, de én magam részéről többre vágyom. Megértem, hogy biztonságban akar tudni, és harcnak még csak a közelében sem akar látni Mitsu, de még az edzőtermek közelében se nagyobb, mégis, kezd unalmas lenni. Mégis meddig kell még ilyen unalmasabbnál-unalmasabb dolgokban segítenem? Jóllehet, maga a 46-ok tanácsa nem kötötte időhöz a "rehabilitációt és megfigyelést", magam részéről már épp eleget regenerálódtam, és kezd elegem lenni az örökös szemmel tartásból is. Persze megértem ezt is. Mindent megértek. Követni kell a protokollt, évekre eltűnt, majd a semmiből előkerült ex-kapitányokat rövid pórázon kell tartani, ám ettől még nem lesz jobb kedvem. Elégedetlenül szusszantok egyet, majd elmarok egy almát a doboz tetejéről, amit épp elhelyeztem a raktárban, és rágcsálni kezdem, miközben nekidőlök a raktárajtónak. Gondolataimba mélyedve nézek be a raktárhelyiségbe, ami tele van ellátmánnyal, majd megvonom a vállam. Fontos dolog ez is. Valakinek meg kell csinálni, és senki számára nincs kibúvó. Jómagam is csináltam még anno a 13. osztagnál töltött időszakomban, bár ott az idő túlnyomó részében őrködtem inkább. Az jobban megy.
Merengésemből halk szárnyak suhogása ránt vissza a jelenbe, s oldalra fordulva megpillantom egy pokollepkét, ami épp a fejemtől néhány arasznyira lebeg a levegőben rám várva, hogy átvegyem az üzenetet. Nem mondhatnám, hogy túlzottan repesek az örömtől, gondolom mennem kell a mosdókhoz takarítani, ez Kedvesem Kedvenc "büntetése" számomra, mióta visszatértem előszeretettel próbál ilyen dolgokra rávenni. Persze fogalma sincs róla hogy eszem ágában sem volt egyszer sem megtenni neki ezt az örömöt, és inkább másra bíztam a kiadott wc-pucolást. Bár az sem hatna meg, ha tudna róla. Almás ládákat még csak elcipelek, na de wc-kefét nem fogok a kezembe venni. Soha.
Annál is inkább meglepődök, mikor átveszem az üzenetet, és egyeltalán nem mosdópucolásról van benne szó, hanem..egy lehetséges küldetésről? Két szemöldököm elkezd emelkedni, majd el is tűnik lelógó hajam fürtjei alatt, ahogy egyre inkább meglepődök az üzeneten. Létezik ilyen? Küldetésre küldenek? Ilyen rövid idő után? Magam részéről arra számítottam, hogy életem hátralevő részét porosabbnál porosabb raktárhelyiségek meg seprűtartó szekrények kipucolásával fogom tölteni, majd az emiatt kialakult súlyos asztmám miatt ideje korán nyugdíjba vonulok, de hazudnék ha azt mondanám, hogy nem örülök a lehetőségnek. Minden bizonnyal bizonyítanom kell, hogy még megvan bennem minden, ami kell. Hamar úrrá lesz rajtam az izgatottság, és egy utolsó harapást megejtek az almámból, majd behajítom a nyitott ajtón át a raktárba, így az szép ívben röpül végig a helyiségen, hogy elfoglalja helyét egy már bepakolt láda tetején. A maradék néhány tucat ellátmányos ládát ott hagyom, ahol vannak, szétszórtan a raktár előtt. Majd más megcsinálja. Muszáj lesz. Mitsu nehezen elviselhető, ha éhes, és ezt a tisztek is tudják.
Kezdetben ráérős tempómat egyre növelem, majd végül már szinte futok az első osztag felé, és a futás át is megy hirtelen shunpozásba. Annyira szomjazom már a bevetést, igazi küldetést, hogy nem bírok várni, és szép nyugodtan haladni. Minél előbb megtudom, hogy miről van szó, annál jobb. Persze idő előtt odaérek a kijelölt helyre, ám nem bánom. Zsebemből előhalászok egy szál cigarettát, majd jókedvűen rágyújtok, és pöfékelni kezdek. Hamarosan ismerős lélekenergiát észlelek közeledni és meg is látom a távolban a felém közeledő Nő alakját kirajzolódni. Nem mondhatnám, hogy sokat tudok Misáról, vagyis jobban mondva semmit. Ugyan ott volt akkor, mikor visszatértem Karakurába, de érthető okokból akkor nem tudtunk jobban megismerkedni, azóta pedig nem is találkoztam a Nővel, jóllehet ugyanabban az osztagban vagyunk. Épp végzek a szál nikotinadaggal, és finoman porrá őrlök lábammal a földön a csikket, mikor odaér a Lány hozzám, majd kissé zavartan mosolyogva bár, de köszön, amit én hasonlóan viszonzok Neki. Kissé nehezemre esik még a vigyorgás meg mosolygás, amit az elmúlt évek számlájára írok, de igyekszem minél előbb visszabillenni a megszokott körforgásba, mindennapi életbe. Viszont Misa kérdésére egy pillanatra én is lefagyok. Jobban belegondolva, a pokollepke által átadott üzenetben egy szó sem szólt arról, hogy tulajdonképp hova megyünk, vagy mit fogunk csinálni. Lehet, hogy szó sincs itt semmiféle küldetésről, csak én hitettem el magammal, mert már annyira ki vagyok éhezve egy kis kalandra, akcióra.
- Öö, az igazat megvallva fogalmam sincs.  Csak annyiból állt az üzenet, hogy jelenjek meg itt, én pedig rohantam ide. Lehetséges, hogy túlreagáltam a dolgot, és szó sincs küldetésről, de ne aggódj, nem lesz baj. Ez biztos valami teszt, vagy ilyesmi. - próbálom megnyugtatni a Lányt mosolyogva, bár magam sem sikerült teljesen meggyőznöm, gyanítom, Őt sem. Viszont Misa szavai szöget ütöttek a fejemben. Jóllehet, magamról tudom, hogy megfigyelnek és rövid pórázon tartanak, de nem tudtam másról, aki ugyanilyen státuszban, de legalábbis hasonlóban lenne, mint én. Nyilván nem helyénvaló pont most rákérdezni, hisz az időpont nem alkalmas most erre, de majd azért később rákérdezek, ha lesz rá alkalmam. Szerettem volna tovább fűzni a szót, valamivel megnyugtatni Misát is, és mindenekelőtt magamat, ám mielőtt megszólalnék, feltűnik egy alak tetőtől talpig elfedve, kinek rangjelzésében a második osztagét vélem felfedezni, ami mindenesetre gondolkodóba ejt. Ami kevés tapasztalatom van azzal az osztaggal kapcsolatban, az sem jó. Visszatérésem után hozzájuk kerültem kihallgatásra, s jóllehet ők "kíméletes bánásmódnak" titulálták munkájukat, magam részéről bőven hagyott javítani valót munkájuk. Növekvő ellenszenvemen az sem segít, hogy megüti a fülem az alak mormogása. Szinte biztos vagyok benne, hogy direkt beszélt olyan hangosan, hogy mi meghalljuk, ami tovább növeli idegességem. Legszívesebben leütném a pasast, de legalábbis leköpném jelenlegi idegállapotomban, azonban vissza kell fognom magam. A procedúra része ez is, és nekem fejet kell hajtanom a nagyérdemű Tanács akarata előtt, bármennyire is sérti is a büszkeségem. Sértegetéseire gúnyos mosollyal próbálok válaszolni, jóllehet azt mások inkább vicsorgásnak titulálnák.
A bemutatkozást ezúttal átugrom, felesleges, hisz úgyis tudja ki vagyok. Egyébként is lehet olyasmi szaladna ki a számon, amit nem akarnék. Küldetésre kell mennünk, nem pedig baráti találkozóra. A tény viszont, hogy végre valami igazi, halálistenhez méltó dolgot tehetek, valamennyire megnyugtat, felvillanyoz, még ha az csak pár jelentéktelen hollow levágásában merül is ki. Elszántan lépek be a senkai kapun társaim után utolsóként, csakhogy a másik végén ki is érjek alig néhány pillanat múlva, legalábbis én így éreztem. Karakurába való átlépésem zökkenőmentesen zajlott, nem mondhatnám, hogy nagyon megérintett a város képe. Sokszor voltam már itt, és valószínűleg sokszor is fogok még jönni. Halálistenné való válásom óta jobb szeretem a Seireiteit, nem vonz annyira az emberek világa, ám ha jönni kell, jönni kell. Gúnyos, gyűlölködő mosolyom továbbra is fenntartom Ragyou Kaname-nek, aki beszédével ezt bőven kiérdemelte, ám mikor fenyegetőzni kezd, kezem megfeszül Aoki markolatán. Ez azért mégiscsak több a soknál. Nem tartom magam dezertőrnek, akármit is pletykálnak, vagy vélnek rólam Seireiteiben, és az, hogy a tiszt folyamatosan irritál beszólásaival, nem könnyít a helyzeten. Épp válaszra nyitnám a számat, mert sértegetéseivel sikerült kihúznia nálam a gyufát, azonban félbeszakítja mondandómat egy közvetlenül előttem elsuhanó dárda...meg Kanamét is. Nem mondhatnám, hogy annyira sajnálom a tagot, bár a halálát egyeltalán nem kívántam, mindenesetre reagálni nem marad sok időm, mivel Misa még nálam is gyorsabban reagál a hirtelen támadásra, és máris egy közeli épület mögött találom magam fedezékben. Elismerősen Misára pillantok, nem gondoltam volna, hogy ilyen erős, persze a látszat nagyon sokszor csal, elég ha a Feleségemre gondolok. Sikerült megtapasztalnom az elmúlt évek hatására kettőnk erőszintje között beállt különbéget..az Ő javára. Viszont most nincs időm arra, hogy ilyeneken gondolkodjak, visszakényszerítem magam a jelenbe, ahol jelenleg támadás alatt állunk, és ennek megfelelően kell viselkednem. Nem idegen tőlem a harc, egyeltalán nem, inkább izgatott vagyok, semmint feszült, bár a feszültség mindig, mindenhol ottvan, csak már észre sem veszem. A tiszt halálával most nincs időm foglalkozni. Sajnálatos eset, ami gyanakvásra adhat okot a Tanácsnál, de majd megmagyarázzuk, ha eljön az ideje. Most az a fontos, hogy mi ne harapjunk főbe. A falnak lapulva kémlelem a környéket, miközben lélekölőm előhúzom halkan sayájából, de ellenséget sehol sem látok. Nehéz helyzetben vagyunk, hisz azt sem tudjuk, mivel állunk szemben, viszont a tény, hogy egy olyan lény támadott meg minket, és ölt meg egyet közülünk anélkül, hogy bármit is érzékeltünk volna előzetesen, aggodalomra ad okot. Homlokom összeráncolódik a töprengéstől, miközben Társamra pillantok, akin a kétségbeesés első jelei kezdenek megmutatkozni. Fontos, hogy a veszélyben hideg fejjel gondolkodjunk, ám hazudnék ha azt állítanám, hogy minden esetben menne ez nekem is. Bal kezem, ami épp szabad, hisz jobbomban tartom Aoki markolatát épp elindulna, hogy Misa vállára helyezzem, hogy némiképp megnyugtassam, és visszakényszerítsem a jelenbe, mikor hátborzongató hang üti meg fülemet, minek hatására földbe gyökerezik a lábam. Egyeltalán nem szokványos félelem mardossa bensőmet. Olyan, amit legutóbb öt éve éreztem, ám azóta sosem, és azelőtt sem. De nem, az nem lehet, hogy az a Lény térjen vissza, aki akkor majdnem megölt. Nem egyezik a hangjuk, bár nem lepne meg, ha tudna alakot változtatni. Akkor sem voltam még kész a halálra, és most sem, nem engedhetem, hogy az ellenség efféle mocskok trükköket űzzön az elménkkel, de a félelem egyre csak úrrá lesz rajtam. A mellettem álló Misa kérdésére csak számra teszem bal kézfejem mutatóujját, ezzel csendre intve Társamat, miközben próbálom beazonosítani a hang forrásának helyét, mondanom sem kell, hogy sikertelenül.
- Koncentrálj! - suttogom végül a Lánynak, jóllehet, nekem sem megy ez egyszerűen.
Az újból megszólaló émelyítően kedves, kislányos hang azonban vészesen közelről érkezett, és abban a pillanatban megbizonyosodok afelől, hogy támadónk talált ránk előbb, nem pedig fordítva. A fentről érkező, szinte földöntúli hang irányába fordulok, és látom, hogy egy kislány áll a fejünk felett a falon, és negédesen mosolyogva néz ránk. Az eddig érzett félelem most mintha a sokszorosára nőtt volna. Szinte újra átélem, ahogy a hátulról rám támadó alak katanájának éle átdöf, és felbukkan a másik oldalon, kiállva mellkasomból. Ha valamikor, akkor, és ott, féltem. Nem tagadom. Végtagjaim mozdulni sem bírnak a zsibbadtságtól, bár hallom Misa hangját közvetlen közelről, mégis úgy érzem, mintha kilométerekre állnék a Lánytól, annyira magába szippantott a múlt ezen jelenése. Lehet, hogy ez az egész csak illúzió, lehet más, mindenesetre ki KELL magunkat szabadítanunk a félelem fogságából. Jobb ötletem nem lévén, bal karom, ami egyébként iszonyatosan nehezen akar reagálni akaratomnak előbb lassan, majd határozottan meglendítem lélekölőm pengéje felé, majd határozottan végighúzom bal tenyerem annak élén. Az érkező fájdalom visszaránt a valóságba, s bár nem múlik el a félelem teljesen, legalább a magam ura vagyok, és képes vagyok úgy-ahogy tiszta fejjel gondolkodni. Nem érdekel különösebben a szerzett seb, majd később bekötözöm, és ennyi. Jómagam nem nagyon rétek a gyógyításhoz, meghagyom ezt másnak. Egy valami viszont egyértelmű, így jelen pillanatban, valószínűleg esélyünk sem lenne legyőzni a kislányt. Túlontúl sok rejtély övezi körül, és megfelelő információ hiányában nem hiszem, hogy akárcsak ártani tudnánk neki. Támadásunk jutalma valószínűleg két további dárda lenne, mindkettőnknek egy-egy. A visszavonulás mellett döntök hirtelen. Felesleges kimerítő támadásokat megidézni, hisz azt sem tudom, hogy hatásosak lennének-e. Egyébként sem tartom jó ötletnek, hogy Kisiskolás Lányokat kaszaboljak le Karakura kellős közepén. Nem tenne jót az amúgy is tépett imidzsemnek. Jobb ötletem nem lévén, halkan elsuttogom Zanpakutom Shikaiának parancsszavát, és azonnal megidézem annak Hyoumu képességét, dermesztő, átláthatatlan hideg köddel árasztva el a környező területet, hogy legalább egy kis egérutunk legyen. Bár én remekül látok és tájékozódok a ködben, azt sajnos nem tudom megmondani, hogy Misa is hasonlóan éli-e meg a helyzetet. Az ellenségek alapvetően nehezen jutnak át ezen a képességen, ám nem tudom, hogy a Lány képes-e rendesen látni benne. Tekintetem Misára szegezem, aki mintha fel se nagyon fogta volna, hogy mi történt az elmúlt pár pillanatban, látszólag teljesen megbénította a félelem, ami engem is meg-megkörnyékez továbbra is. Itt az idő, most kell menekülnünk, amíg lehet, de nem tudunk addig, míg kicsiny csapatunk egyik tagja mozdulni sem tud a félelemtől. Odalépek a Lányhoz, szembeállok vele, majd sérült bal kezemmel erőteljesen megrázom a vállát, hátha ez magához téríti.
- Misa! Térj észhez! Indulnunk kell, MOST! - szólok erélyesen a Lányhoz, bár a kislány még mindig a falon áll, és kitartóan mosolygok, amitől legszívesebben elhánynám magam azonnal, cselekednem kell. Nem tudom, hogy lát e kettőnket, vagy sem, mindenesetre biztos ami biztos lélekenergiát kezdek összegyűjteni egy kidou megidézéséhez.
- Hadou 50: Rei no kuron! - szólok halkan, az idézést ezúttal kihagyva, ami miatt nyilván gyengébb lesz a kidou, ám ez most nem lényeg. Csak és kizárólag az elterelés miatt használtam, az ereje most mellékes, sőt talán jobb is így. Későbbre kell tartalékolnom az erőm. Az idézés hatására szinte azonnal megjelenik a lélekenergiából álló képmásom, amit a saját magam helyére állítok. Ha a kislány támadni észül, annak tudatában teszi talán, hogy az igai énemet döfi át lándzsával. Még ha nem is így van, talán nyertem magunknak pár pillanatnyi időt, ami elég lehet ahhoz, hogy visszavonulnunk. Persze ez csak akkor működik így, ahogy elterveztem, ha ellenségünk valóban nem lát szinte semmit a ködben. Amennyiben nem volt hatásos rá a képesség, az elég kínos ránk nézve. Akárhogy is, nincs időm arra, hogy megbizonyosodjak erről, sérült kezemmel, amiből továbbra is lassan, csepegve szivárog a vér megfogom Misa kezét, és erőteljesen húzni kezdem magammal az épület sarka felé, hogy minél távolabbra kerüljünk a Kislánytól. Emlékeim szerint kell lennie valahol a közelben egy raktárépületnek, és villámgyorsan afelé veszem az irányt, remélem időközben Misa is észhez tér, mert egyedül nem sokra megyek. A raktár alig pár blokknyira van, nem tudom, hogy ez megfelelő távolság e ahhoz, hogy kicsit meghúzzuk magunkat, viszont jobb ötletem jelenleg nincs. Az épület már rég zárva van, nem használják semmire, legalábbis én nem tudok róla. A bejárathoz érvén nemes egyszerűséggel letépem az ajtón található olcsó lakatot, majd betessékelem rajta Misát. Mielőtt jómagam is követném Társam, gyorsan letapogatom a környéket, hogy megbizonyosodjak arról, hogy nem követett senki, bár ez a Kislány rejtélyes erejét figyelembe véve, lehet, hogy felesleges cselekedet. Nem látok veszélyre utaló jelet, így hát követem a Lányt az épület belsejébe, ahol reményeim szerint valamit ki tudunk majd találni, hogy hogyan tovább. Mindenesetre most egyelőre békésnek tűnik a helyzet, így deaktiválom Aoki shikai formáját, amitől értelemszerűen nyomban meg is szűnik az általam megidézett Hyoumu képessége néhány utcával odébb. Halkan kifújom a levegőt, majd a Lány hátának szegezem tekintetem.
-Nem esett bajod? - kérdem halkan, mögötte állva, majd a saját tenyeremre pillantok, amit magam vágtam meg. Elhúzom a számat, majd nem törődöm tovább a sebbel. Majd később, most nem alkalmas, előbb valamit ki kell találnunk ez ellen a helyzet ellen, és ehhez Misára is szükségem lesz.
« Utoljára szerkesztve: 2018. Máj. 02, 14:38:23 írta Watanabe Yuusuke »