Szerző Téma: A császár serege I.  (Megtekintve 331 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Mizushima Seiun

Shinigami

2. Osztag

*

Szint: 6.

Lélekenergia:

60% Complete
34 300 / 35 000

Hozzászólások: 89

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Vanília Fan Egylet

Reiatsu szín:
Lila

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Özvegy

Kivel áll kapcsolatban?:
• Kuchiki Kai

Mottó:
The way to have power is to take it.

Post szín:
#C37EE6 és #800080


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

A császár serege I.
« Dátum: 2018. Máj. 06, 14:12:42 »
(click to show/hide)
Egyre nehezebben igazodtam ki magamon az utóbbi időben. A második osztagnál töltött hónapok kemény edzései megviseltek, ugyanakkor az izmaimon átsuhanó fájdalmas görcsök mégsem jártak valódi kínnal. Sokkalta inkább ösztönöztek arra, hogy legközelebb még több lendületet és erőt adjak bele a gyakorlatokba. Lihegve, lefőve egyenesedtem fel és helyeztem vissza kardomat a sayába, majd simítottam ki izzadtságtól csapzott, hullámos, vörös tincseimet arcomból, hogy a csuklómra erősített hajgumival laza kontyba fogjam loboncomat. Oldalam kissé szúrt, a tenyérnyi vörös folt nehezítette a lélegzetvételt, de nem törődtem túlzottan vele. Jobbomat emeltem edzőpartnerem felé- szükségtelen a bocsánatkérése: az úgyis pusztán a nememnek, vagy a rangomnak szólt volna. Jelen helyzetben, shinigamiként pedig szerintem mind a kettő lényegtelen. Nagyot nyújtóztam, roppant a vállam- egy pillanatra meglepődve pislogtam magam elé. Szerettem úgy gondolni magamra, mint csiszolatlan gyémántra, amiből előbb- utóbb fényes ékszer válik. Persze, jelen állapotomban inkább hasonlítottam egy szaunából előmászott zombira, így sietős léptekkel távoztam a női zuhanyzók felé. El kellene merengenem rajta, mennyire megváltoztam- szolgálatom kezdetének idején nem szívesen használtam volna közös helyiségeket, de az eltelt másfél, kis híján két év alatt gyökereimben indult el a változás. Már nem rezzentem meg egy hangos szótól és az a tudat sem ejtett kétségbe, hogy akár életet kell kioltanom- tartozzon az akármelyik fajhoz. Valami inspirált, tegyek szert minél több erőre és tudásra, acélozzam lelkemet és szilárdítsam vázamat, hogy meg tudjam védeni azokat, akik számítanak. Nem csak a számomra fontos szeretteket, minden ártatlan lelket, akit csak képes vagyok elérni. Homlokomat a zuhanyzó hűvös csempéjének támasztom, míg jobbommal próbálom elérni a törölközőt és gyors mozdulatokkal szárítom meg magamat. Míg öltözködöm, nem tűnik fel a pillangó, ami elszánt mozdulatokkal köröz köröttem, minduntalan próbálkozva azzal, megérintsen. Szárazra dörgölöm tincsimet és kiegyenesítem őket, majd kardomat derekamra csatolva megindulok otthonom felé, öntudatlanul teljesen figyelmen kívül hagyva a lényt, ami fokozódó erőszakossággal cikáz alakom körül.
- Marshmallow! Jó fiú, gyere anyához. - Éppen, hogy ujjaimmal lenyomtam lakásom kilincsét, az ajtón belül már fel is hangzott a jól ismert ugatás. Bolyhos kis bundájával kutyám boldogan ugrált előttem, míg le nem guggoltam megvakarni füleit. Ekkor jutott el tudatomhoz a feszült morgás és a lény jelenté, ami mindezt kiváltotta. pillanatokig üres tekintettel tanulmányoztam a fekete pillangót, s némán hallgattam végig mondandóját. Mind azután, amit hallottam, mellkasomban nehézkes, ideges űr kezdett el zsibongva terjedni, mozdulatomba dermedve néztem magam elé. Egy újabb küldetésről lenne szó? Hosszú sóhajt hallatva egyenesedtem fel és siettem a konyhába, hogy tetemes mennyiségű élelmet és vizet készítsek ki kedvencemnek. Ezután villámlépésre váltva siettem a főkapitány irodájába, ahol a parancs szerint meg kellett jelennem, méghozzá sürgősen. Mit tudnék erre mondani? Tőlem telhető módon siettem… de azért vannak prioritások. A kutyám pedig jelenleg a legfelső helyek egyikén foglal helyet, nem fogom étlen-szomjan otthagyni…
A barna ajtó előtt lefékezve futó pillantást vetettem az öltözetemre, felületes simításokkal tüntettem el a kóbor gyűrődéseket. Éppen kopogtam volna, amikor a jól ismerten mély, öblös hang morajlása megütötte füleimet.
- Jöjjön csak be, Mizushima-san.- Nem tudom, másokból is kiváltja-e főkapitányunk hangja a hűvös ideglelést, de én megrezzenő kézzel nyitottam be az ajtón. Lelki szemeim előtt másodpercek alatt pörögtek le az előző és ezzel együtt első küldetésem kezdetének mozzanatai- és azok, bevallom, kísértetiesen hasonlatosak voltak a jelenlegihez. Mély levegőt lépve léptem be hát, ajkaimon udvarias mosollyal. Meglepetésemre egy számomra eddig ismeretlen férfi is tartózkodott az irodában a kapitányon kívül, aki marcona kezeivel egy sárgás mappát szorongatott egykedvűen. Kékjeim végig szaladtak a férfi vázán, majd visszafordultam a főkapitányhoz.
- Fujimoto-san… - Középmagas hangom elakadt, ahogyan a kapitány felemelte kezét és csendre intett. Szemöldökeim kissé megemelkedtek, de nem adtam egyéb jelét a meglepődöttségemnek. Kapitányunk az ismeretlen férfi felé fordult, a mappát az asztalra dobva keresztbe fonta karjait és hatra dőlve székén köszörülte meg torkát, mielőtt belekezdett volna mondandójába.
- Nos, nem véletlenül kérettem ide önöket eme kési órán. Az utóbbi napokban, az emberi világban járőröző katonáink furcsa eltűnésekről és meghatározhatatlan lélekenergiáról számolnak be, amik kifejezetten egy környékre korlátozódnak Karakura városában. Valamint, aranyszínű páncélzatba burkolt katonákat láttak a helyszínek környékén…  Ámbár próbálták felderíteni a forrást, aki ezzel kísérletezett, sajnos… nem tért eddig vissza. - Itt már elhagyta ajkaimat egy törődött sóhaj. Számtalan ötletem lett volna rá, mégis mi lehet az ok- elég volt visszaemlékeznem a ragályra, ami megtámadta azokat a lelkeket és az én feladatom volt a megtisztításuk. Ajkaimat összepréselve vártam a fojtatást, fél szemmel a másik halálistenre pillantva. - Seiun-san, Fujiwara Kosuke a Kidoushuu egyik új tisztjének kíséretében, az ön vezetésével derítsék fel, mégis mi történhetett. Ki áll ennek a háttertében és ha a helyzet megkívánja, likvidálják. A Nyugati kapuknál nyitnak önöknek egy átjárót, amin áthaladva a legutóbbi eltűnések közelébe érkeznek. Az egyéb szükséges információkat tartalmazza a dosszié, amit majd induláskor kapnak meg. - Úgy láttam, ezzel el lett mondva minden, amit a kapitány közölni akart. próbáltam lenyelni a torkomban összegyűlt gombócot, de az sokkal szúrósabbnak és ragaszkodóbbnak bizonyult annál, hogy le tudjam gyűrni. Így a férfi előtt kilépve jobbomat kardom markolatára helyeztem, megnyugodva az abból áradó erőteljes, éhes vibrálástól. Könnyű ám belemerülni a tévhitbe, hogy mentesültem a gyávaságtól. Most mégis, tompán kígyózik végig gerincemen a félelem érzése, de nem magam miatt aggódtam. Lélektükreimmel a mellém érkező shinigamira pillantottam.
- Örvendek a megismerkedésnek, Fujiwara-san. Bár talán kellemesebben hatna, ha nem ilyen szituációban történt volna a bemutatkozás. - Megtettem a kötelező tiszteletkört, amit mindenki felé helyesnek látok, közben töretlenül haladtam célunk felé. Seiretei időjárása álnok módon hazudtolja meg az eseményeket: lenge, nyári szellő fuvallata kap tincseimbe; az égbolton nyoma sincs felhőknek. Az a fajta napsütés ölelte körbe a várost, ami nem sokkal alkonyat előtt narancsba vált. Mintha ténylegesen nem shinigamik és emberek tűnnének el, csak egy rossz álom lenne az egész…
Bár ami engem illet, a vállaimra telepedő agóniát türelmetlenül ráztam lefelé folyamatosan. Nem lenne célravezető, ha felzaklatottan érkeznék meg odaátra, hibát követnék el, ami elindítaná a hegyomlást és pillanatok alatt maga alá temetne minket tévedésem kihatása. A kapuk előtt lefékezve balomat nyakamra helyeztem és türelmesen vártam be a férfit, majd a marcona, köpcös, csuklyás tiszt felszólítására átvettem a magam dossziéját. ami némileg vaskosabbnak tűnt a másiknál, amit Kosuke-kun kezébe nyomtak. Ahogyan lapoztam a mappa sárgás pergamenjeit, tekintetem úgy vált egyre sötétebbé és komorabbá.
- A dossziét feltétlenül juttassák vissza Fujimoto-san saját kezébe. Senki más nem láthatja a részleteket rajtam és rajta kívül. A jelentésemet közvetlenül neki fogom megtenni. Valamint, tájékoztassák Mizushima Tenkait távollétemről. - Nem kellett sok időnek eltelnie, hogy visszataláljak a hideg és határozott énemhez. - Kosuke-kun, kérem mellőzze az önkéntes akciókat és körültekintően járjon el. Ne feledje, minden élet számít. - Ujjaimmal szorosabbra vettem a fogást a markolat körül és beleléptem az örvénylő, dimenziók közötti átjáróba.

« Utoljára szerkesztve: 2018. Máj. 16, 02:35:45 írta Mizushima Seiun »

Karakterlap

Fujiwara Kosuke

Eltávozott karakterek

Kidoushuu

*

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
5 000 / 15 000

Hozzászólások: 10

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 5 000 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:A császár serege I.
« Válasz #1 Dátum: 2018. Máj. 07, 23:02:45 »
-Ma sem hoztál semmit!
Csattan fel egy ismerős hang. A bánat, némi megjátszott harag és sok-sok csalódottság érződik rajta. Lassan nyílnak fel szemeim. Fókuszálnom kell a homályos alakra akinek arca csak néhány centire van az enyémtől. Vöröslő, mandulavágású szemeit ezer közül is felismerném. Szőke fürtjei arany boglyaként ül aprócska fején.
-De nem is viszek el semmit.
Felem higgadtan és fejére helyezem a kezemet. Megborzolom a feje búbját. Durcásan tűri, sokat nem ronthat a frizuráján. Lassan feltápászkodom és kinyújtóztatom tagjaimat.
-Az a minimum!
Puffogja, s csettintésére a talajon lévő hatalmas aranyozott kapu feltárul. Egy csigalépcső vezet lefelé. Engme azonban jobban érdekel az ami felettünk van. Végig nézek a torony belsejében. A mélyedések hátsó falain bársony szövet vöröslik markáns színeivel. Minden fakkban egy-egy fekete penge díszeleg. Elégedetten mosolygok.
-Hozhatnál valami újat is...
-Persze-persze... Idővel fogok.
Utána indulok a csigalépcsőn. Az arany rácsozat ízlésesen tekereg a lépcsőfokok és a simára csiszolt fa kapaszkodó között. A lépcső tengelyét képező lánc fonat pedig masszívan tartja a szerkezetet. Alig, hogy kilátok a mennyezet alól hatalmas kupleráj tárul elém. A Végtelen helységben melynek falait a végtelenbe vesző aranyszínű derengés adja, hatalmas kupleráj van.
-Ch... Nem azt mondtam, hogy mire legközelebb jövök, rakj rendet?
-Nem fér el...
Mondja az apróság vállat vonva és átszökkenve a korláton egy tranómbulinra érkezik amiről tovább repül egy viktoriánus kort idéző francia ágyra. Arany és vörös bársony ahogy illik.
Fejemet ingatom az akción. De már nem erőlködöm a dologgal. Lassú vontatott léptekkel trappolok lefelé a lépcsőn. Mondhatni nehézkesen zötykölődöm.
-Különben sem az én hibám.
-Neme? Te vagy itt állandóan.
-De én csak te vagyok. A lelkedben neked kell rendet tenni.
Hangjából kiveszett a gyermek. Arcáról is eltűnt a sértettség. Némi bánat üti fel a fejét.
-Nem szeretem a kuplerájt...
Közben bort tölt egy arany kupába és elnyúlik az ágyon.
-Na eridj!  Tegyél rendet te magad... különben is vendéged van.
Azzal csettintett egyet és a semmiből eredő világítás megszűnt.
-Ch...Kizárt... a kis rohadék.
Húzom el a számat. Szinte azonnal a fejemre pottyan az üres arany kupa. Alig hogy földet ért arany porrá válik és visszatér a raktárba. Nagy levegőt veszek és lassan fújom ki. Felnyílik szemem. Az ölemben keresztben fekszik a kardom, normális állapotában. Az ajtó felé fordulok, hogy ki lehet az a fennemlített vendég. Várok, de nem kopog. Biztosan nem fontos. Már örülnék neki, hogy megúsztam a kellemetlenkedőket, de akkor libeg be a képbe egy pillangó. Úgy fest mégsem úsztam meg a dolgot. Egy pár másodpercig szugeráltam, hogy biztosan nem engem keres. Végül feladtam a dolgot és megböktem. Sokkal előrébb nem voltam, úgyhogy oldalamra erősítettem a kardomat és elindultam.
Az irodához érve határozottan bekopogtam és már nyúltam is a kilincsért, így mire megkaptam az engedélyt már csak löknöm kellett az ajtón, hogy benttalálja mamgam.
-Uram.
Hajoltam meg illedelmesen. Bemutatkozni nem láttam értelmét. Tudja kit hívott ha meg nem akkor úgy is elfelejti a nevem ha mondom. Mélyen a mappájába volt temetkezve így csak intett, hogy foglaljak helyet. Vélhetőleg várunk még valakit. Nem kellett kétszer mondania. Talán nem is tette volna. Abban sem voltam biztos, hogy realizálta teljesen a jelenlétem. Végül nem firtattam a dolgot. Némi várakozást követően a Főkapitány egyszer csak megszólalt. Erre felkaptam a fejem és szóltam volna, hogy egyébként vagy tíz perce itt vagyok, de valaki benyitott mielőtt ezt a meggondolatlanságot végig vittem volna. A lány felé fordultam és végig néztem rajta. Biccentettem felé köszönés képen. Többre nem volt idő, mert a mappa csattant az asztalon, jelezve, hogy a kapitány végzett az olvasásával. Rá emeltem tekintetem és hallgattam. Szemöldököm megszaladt mihelyst szóba került az emberek birodalma. Az aranypáncél csak még jobban felcsigázott. Értékes szuvenír. Szemeim szinte csillogtak, pulzusom is megugrott az izgalomtól.
Az eligazítást követően elhagytuk az irodát. Illedelmesen előre engedtem, majd behúztam magunk mögött az ajtót.
-Részemről az öröm. Mizushima-san.
Fejemet előre biccentem, hogy a formaságoknak is, ugyan csak minimálisan, de eleget tegyek.
-Rá se ránts, és szólíts csak Kosuke-nek.
Utunk a nyugati kapuhoz vezetett. Menet közben javaslatot tettem az útvonal módosítására, hogy hamarabb odaérjünk. Alig hogy megérkeztünk kezünkbe nyomtak egy-egy mappát. Gyorsan átlapoztam az enyémet, majd egy aranyszínű kapuba ejtettem.
-Főleg a miénk. Nem vagyok az a hős típus.
Válaszoltam Seiunnak némi közönnyel hangomban.
-Megint mész guberálni?
Kollégám felé pillantottam aki a kaput kezelte. Nemes egyszerűséggel csak megmutattam neki, hogy milyen szép hosszú középső ujjam van. Addig le se engedtem az ujjamat amíg át nem értünk a másik dimenzióba.
-Baromarcú.
Dörmögtem az orrom alá végezetül.

Karakterlap

Mizushima Seiun

Shinigami

2. Osztag

*

Szint: 6.

Lélekenergia:

60% Complete
34 300 / 35 000

Hozzászólások: 89

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Vanília Fan Egylet

Reiatsu szín:
Lila

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Özvegy

Kivel áll kapcsolatban?:
• Kuchiki Kai

Mottó:
The way to have power is to take it.

Post szín:
#C37EE6 és #800080


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:A császár serege I.
« Válasz #2 Dátum: 2018. Máj. 16, 03:21:44 »
A kapitány irodaajtajának csukódása után hosszú sóhajt hallattam és hideg tenyereimet homlokomra tapasztottam, majd égő szemeimmel kinéztem a folyosó ablakán. Ujjaimmal a zanpakuto markolatán doboltam, fejemben felcsendült a feszült morgás, ami a szellemem nemtetszését volt hivatott közölni… De ezúttal én voltam az, aki figyelmen kívül hagyta a másik reakcióit. Nyelvemmel megnedvesítettem kiszáradt számat és szemöldökeim kissé megemelkedtek Fujiwara Kosuke mondanivalójától, éppen elindulva torpantam meg és fordultam vissza a férfi felé.
- Főleg a miénk…? - Felegyenesedve fekete íriszeire függesztettem lélektükreimet. - A feladatunk a probléma megoldása és az esetlegesen foglyul ejtettek megmentése. Katonák vagyunk, akik parancsot kaptak. - A nem hős típus megjegyzésével csak tovább növelte aggodalmaimat. Nem várom el, hogy élő pajzsként vesse oda magát az ellenség elé, arra a célra én magam tökéletesen meg fogok felelni. Amahara feszültsége az utóbbi időben mételyezi az én borongós lelkemet is, talán mindkettőknek erre a küldetésre lesz szükségünk ahhoz, hogy mozdulva összetörjük a minket egy helyben ácsorgásra késztető burkot. - Ha nem célja a helyzet megoldása, mi ösztönzi arra, hogy velem tartson? - Kérdeztem hangomban rezgő hidegséggel. Ugyanúgy nem voltam képes megérteni a hozzá hasonlókat, mint ahogyan én sem voltam megértve általuk. A negyedik osztagnál töltött hónapok alatt sem volt más célom, mint a lelkek segítése. Ez volt az a remegő szalmaszál, amibe kapaszkodtam, és amiért egyre ridegebben küzdöttem a mai napig. Elsötétülő kékjeimmel egy utolsó pillantást vetettem vékony arcára és elindultam a kapuk felé. Rugalmas léptekkel szeltem át a várost, a férfi nem sokkal ugyan, de le volt maradva mögöttem, figyelmen kívül hagytam indíttatását neheztelésem okán. Mire megérkezünk a helyszínre, a lehető legjobb lenne összeszednem gondolataimat és rendezni őket, mivel nem állt szándékomban… túl nagyot hibázni. Éreztem, ideje lenne némi időt szánnom a helyváltoztató technikám fejlesztésére, mert éppen csak, hogy jobb vagyok egy kezdőnél és ez nem ad túl sok büszkeségre okot. Bár a menekülést sosem tartottam erénynek, meglehet ezért is hanyagoltam el a hohou technikákat.  Úgy gondoltam magamra, mint egy gyalogra, akinek az a feladata, hogy hátra maradjon, biztosítva a többiek hazajutását. Engem nem várt haza Marshmallowon kívül semmi, csupán a négy fal és a közéjük ékelődött csendes űr, amit hazug módon mindenáron megpróbálok megtörni tévképzetekkel. Képekkel, amik vidámságot árasztanak. Néztél-e már úgy végig lakásod díszein, hogy idegenül hatott látványuk? Minden egyes alkalommal éreztem a falakból áradó homályos, mély sötétséget, amit vállrándításokkal próbáltam száműzni. Megmozdultam, gépiesen folytattam napi feladataim elvégzését, felhúztam arcomra a tökéletesen megmunkált műanyag és porcelán maszkot, majd hazaérve fáradtan csuktam be magam mögött az ajtót. Ha nem lett volna az ezerszínű állat, aki örömmel csaholva szaladt volna elém karjaimba vetve magát, talán rég feladtam volna emberségemet. Célokat tűztem ki magam elé: először visszatértem Seiretei szolgálatába, majd hadnagyként próbáltam tovább öregbíteni a Kidoushuu dicsőségét. Nem az én választásom volt a pozícióról való lemondás, a körülmények hozták magukkal. Nem hiszem, hogy bárki is önként jelentkezne egy olyan feladatra, amire engem elküldtek. Olyan ember nem, akiben szemernyi jóérzés is van, én pedig kifejezetten nehezen viseltem az eseményeket, mivel egykor anya voltam. Néhány rövid, fényes hónapig, ami után nem következett semmi más, csak gyász. Talán ezért sem féltem az életemet, csupán egy eszköznek tekintem, amivel megvédhetek másokat. És a nagy és nemes cél mellett ott zubog az önzés mocsara is, mindenkit, aki szeretek én akarok megvédeni. Az én kardom legyen az, amin az ellenségük pengéje csattan és rajtam próbáljanak átjutni, hogy ártsanak nekik! Ajkaim szorosabban préseltem össze, míg elengedtem az oldalamon függő kard markolatát és néma pillantást vetettem Fujiwara arcélére. Célunkhoz megérkezve olyan stílusú megjegyzés és gesztus tanújává váltam, amit neveltetésem - és nem családom pozíciója- miatt nem hagyhattam szó nélkül.
- Kosuke-kun. - Hangom árnyalt, jeges rezgését hallva a kapuval foglalatoskodó halálisten is rám szegezte tekintetét, amit sötéten villanó íriszekkel viszonoztam. - Szolgálatban van tudtommal. Ehhez méltóan legyen kedves viselkedni, vagy kénytelen leszek jelezni visszatérésem után Naomi-sama felé a magatartását. - Felvázolhattam volna annak is a lehetőségét, hogy én magam nevelem meg a férfit, de az nem igazán vallana rám… de ettől még eljátszottam a gondolattal.. Amennyire fodrozódott a gerincemen felkúszó indulat, nem álltam messze tőle és valóban eljátszottam a gondolattal, hogy tájékoztatom a Kidoushuu kapitányát. Meglátogatásom időszerű volt, szerettem volna megismerkedni a bátyám és az ő közös gyermekével. Valamint, egykori kapitányom hogylétének gondolata is sokat foglalkoztatott. Halkan fújtam ki a levegőt, s vele együtt némi feszültséget is, majd a dangaiba lépve az átjáró falát kémleltem, míg átértünk a túloldalra. Az emberek világának levegője sokkal másabb aromájú volt, mint amihez seireteiben hozzászoktam, ezen minden egyes alkalommal elcsodálkozom, amikor itt járok. Minden bizonnyal a füstöt okádó gyáraik és a kerekeken guruló fémeszközeik számlájára írható a különbség. Arcomat melengette a nyári levegő melege, mégis libabőr vert ki, ahogyan körülnéztem a fás területen. Éppen időben fordultam hozzá hátra, hogy lássam az átjárót bezáródni és megérkezni társamat.
- Elméletileg, ha kiérünk az ösvényen az erdőből, két saroknyi távolság fog elválasztani a legutóbbi helyszíntől. Nos, akkor, mehetünk? - Húztam fel könyökömig egyenruhámat és szorosan feltűrtem. Ami engem illet, kifejezetten zavart a lenge öltözék még edzések során is és akkor még egy éles küzdelemről nem is beszéltem. Mialatt kifelé haladtunk a cseppnyi erdőből, szorgosan az ösvényen járva, mely Karakura városába vezet, próbáltam érzékelni valami szokatlant és minél közelebb értünk a helyszínhez, annál erőteljesebben éreztem valamiféle lenyomatot, amit nem tudtam mihez társítani. Bár ezzel nem okoztam meglepetést, hiszen ha a 12. osztag sem volt képes egyelőre eredményre jutni, én sem fogok, míg szemtől szemben nem állok majd az ellenséggel.
- Maga is érzi? - Húztam el számat megtorpanva, ujjaimmal finoman érintve a férfi vállát. Örvénylő, bizsergető sugallatként ragyogott az a szemernyi lélekenergia-maradvány, amit célunkhoz érve nem tudtam nem észrevenni. Körbepillantva élő vagy akár holt lelket nem láttam a területen. A város egy elhagyatott részén lehettünk, valahol a külterületen kívül, de még a városhatáron belül. - Arrafelé. - Mutattam jobbommal az irányt és sietősen megcéloztam az üres épületet. Belépvén nem találkoztam ellenséggel, de képtelen voltam megállni, hogy ne lépdeljek lefelé az egyik folyosóról nyíló lépcsősoron. Talán megállhattam volna megvitatni a shinigamival, hiszen éppen én magam voltam az, aki felszólította, tartózkodjon az önkéntes akcióktól. A fém nyekergett lépteim súlya alatt, orromat betöltötte a dohos penészszaggal vegyülő vizeletszag, és enyhe nemtetszéssel ráncoltam szaglószervemet, de el is engedtem a dolgot ennyivel. - Óvatosan. - Szóltam hátra, hiszen nem volt túl stabil a lépcső, amin lefelé igyekeztünk és maga az épületnek a szerkezete is erős kívánnivalót hagyott maga után. Nem vettem volna szívemre, ha már a kezdet kezdetén sérüléssel gazdagodik Kosuke-kun. Az sem töltött volna el örömmel, ha a fejünkre szakad a monstrum… Apró nyikkanással tudatosítottam, hogy az utolsó lépcsőfokok hiányoznak, így egy elegánsabb ugrással küszöböltem ki a problémát. Az attrakció során felkavarodó porban tüsszentettem egyet és már-már bocsánatkérően vetettem kékjeimet társam arcára. Itt erősebben éreztem, hogy valami jelen van. - Nézzünk körül, rendben? - Azzal a lendülettel meg is indultam és hálás voltam, amiért még nappal volt- egyébiránt semmit sem lehetett volna kivenni. Az épület hiányzó ablakain beszűrődő gyér fény pontosan elegendő volt a félhomály megteremtéséhez, így még ha korlátozott viszonyok között is, de láttunk. Nem foglalkoztam az ujjaimra tapadó mocsokkal, tüzetesen mozdítgattam el a törött berendezési tárgyakat vagy vasrudakat, magam sem értve, mit keresek pontosan. Régen, gyermekként, vagy akár fiatal hajadonként eszembe sem jutott volna, hogy kesztyű nélkül érjek bármihez is, ami nem makulátlanul tiszta. Csupán átsuhant rajtam a gondolat, mégis futó mosolyra késztetett egykori széplelkűségem. Az évek megváltoztattak, erősebbé tettek. Vagy érzéketlenebbé? Megfogalmazás kérdése ez is. Töretlenül nyomulok előrébb, újabb szeméthalmot felfedezve, amikor is a kelletlenül, de társammá szegődött férfi felé fordulok.
- Segítene elmozdítani? - Egy sötétségbe burkolózó mélyedést láttam kibontakozni, amit elfedett egy halom törmelék, ami egy fémlapon nyugodott. Természetesen egyedül is megoldhatnám a helyzetet, de ha ketten húzzuk arrébb, lényegesen kevesebb zajjal jár, ami helyzetünket tekintve csak előnnyel járhat. Mire pedig Fujiwara-kunnal hozzálátunk a művelethez és talán már haladnánk is, fülemet fülsértő recsegés-ropogás hangja üti meg. Érzem, hogy néhány millimétert süllyed talpam és kérdőn pillantok a halálistenre, mialatt a föld alattunk hangos morajlással megadja magát és beszakad. Kapaszkodó után nyúlnék, de csak a levegőbe markolok bele és néhány tégladarab el is talál, mialatt zuhanok. Sikítani nem marad időm, annyira megdöbbenek és mikor testem hangos puffanással földet ér, belém nyilall a fájdalom is. Koponyámat mintha izzó parázsból álló erő akarná szétfeszíteni, felnyögök, ahogyan hozzáérek. - Fujiwara…kun?- Nem látok semmit sem, abban sem vagyok biztos, hogy a férfi is lezuhant-e velem együtt, bár mintha láttam volna elborulni az ő vázát is…

Karakterlap

Fujiwara Kosuke

Eltávozott karakterek

Kidoushuu

*

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
5 000 / 15 000

Hozzászólások: 10

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 5 000 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:A császár serege I.
« Válasz #3 Dátum: 2018. Jún. 09, 14:55:06 »
Hirtelen megtorpanását látva reflex szerűen emelkedett a szemöldököm a magasba. Kérdőn néztem rá. Amikor vissza kérdezett változatlan arckifejezéssel bólintottam.
-Igen.
Hiszen egyetértek a nézőpontjával. Egy rövid eszmefuttatást tartottam afelől, hogy mi is lehet a célom, mi az ami engem igazán motivál. Végül jobbnak láttam nem bevallani, hogy van pár ember a kivégzés végrehajtóknál akiket már sikeresen magamra haragítottam a megnyerő és tapintatos modorommal. A pecsét még meg sem száradna a halálos ítéletemen, ezek addigra már szabadjára engedik a Sōkyoku-t.
-Céljaim között van az ügy felgöngyölítése, de holtan nem fog sikerülni. Ahogy a halálunk sem fogja kiváltani az elrabolt lelkeket... Nem fogok 1-2 lélekért meghalni ha élve több százat...ezret menthetek meg.
Vonom meg vállamat lezseren. Egyszerű matematika van a dolog mögött.
-A többség érdeke felülírja a kevesekét.
Részemről itt le is zártam a dolgot. Nem óhajtom egy nálam magasabb rangú tisztet még a küldetés előtt magamra haragítani. Nem arról van szó, hogy nem tudnék élni a tudattal, de nem egy életbiztosítás mindenkivel rosszban lenni.
Vállrándítással rendezem le magamban, hogy nem igazán ad a szavamra. Még egy sunyi szemforgatást is megejtek.
~Magas rangú tisztek...

***

-Elnézést.
Kértem bocsánatot és biccentettem Seiun felé. Egy szúrós pillantást még vetettem a kollégára mielőtt kiléptünk volna Seireitei-ből. Nem láttam értelmét ellenkezni. Nagyon önfejűnek és vaskalaposnak tűnt a hölgyike. Ha leállnék vele pattogni továbbra sem jönnék ki jól a dologból. Így jobb híján némán követtem, elkerülve a további rossz pontokat a gestapónál... vagy Gestanyónál. A daingaiban haladva egyértelmű jelei mutatkoztak, hogy lassan átérünk a túloldalra. A legszembetűnőbb a távoli fény rohamos növekedése volt. De az első kevésbé észrevehető az a levegő minőségének a változása. Kilépve a túloldalon nagyot és mélyet szippantottam ebből a nehéznek érződő levegőből. Nem volt egy kellemes érzés de valahogy jólesett. Ilyen lehet az a bűzpálca amit az emberek szívogatnak.
-Vágjunk bele.
Feleltem egykedvűen és megindultam az oldalán. Nézelődtem és füleltem. Főként a szememmel kutakodtam. Jó szemem volt a szokatlan dolgokhoz. Elvégre engem azok érdekelnek. De most nem láttam semmi különöset. Seiun hívta fel a figyelmemet, hogy van itt valami. Amit nem szemmel kell látni. Megtorpantam egy pillanatra.
-Valamit mintha... igen.
Állapítottam meg végül ahogy tudatosult bennem is a dolog. Ez a fajta kutakodás nem volt az erősségem. A lélekenergia annyira hétköznapi dolog, hogy többnyire nem is veszek róla tudomást. Amelyikről érdemes tudomást venni az általában úgy vagy olyan mértékben mutatkozik, hogy akarva akaratlanul is tudomást vesz róla mindenki. Seiun hamar bemérte az irányt így odasiettünk. Én megtorpantam az ajtóban. Nem tűnt túl bizalom gerjesztőnek a hely. átfutott az agyamon, hogy szóvá tegyem de ismerős terepen sem hallgatott rám, idegen helyen még ennyi esélyét se láttam. Fejemet behúzva léptem át a küszöböt. Fintorogva szagoltam a levegőbe. Ez már nem az a kellemesen kellemetlen, mint a csípős kaja volt, ez a levegő gyakorlatilag gyomorforgató volt. Lábam elé nézve lépdeltem. Tisztes távolságból nézelődtem. Lelkileg még nem sikerült túljutnom ezen a lepratelepen. Seiun talált egy lejáratot. Kérdésére csak bólintottam. A lépcsőn lefelé haladva megerőszakolva magamat átlendültem a helyzeten. Feladatunk van amit teljesíteni kell és valószínűleg be kell mocskolni a kezemet. A lépcső alján lemondóan sóhajtottam amivel megadtam az utolsó löketet is a dolognak. Már nem figyeltem oda, hogy esetleg belerúgok valamibe, neki megyek valami koszos dolognak. Pár tárgyat is már odébb lökdöstem, hogy egy-egy zeg-zughoz is eljussak.
-Jövök.
Mondom és el is indulok, hogy odaverekedjem magam ebben a kuplerájban. Megfogom a lemez másik végét, alig, hogy megemeltük a talaj különös hangokat hallat. Felkapom a tekintetem a másikra aki szintén így cselekszik. Pillantásunk össze akad, majd a háttér elmosódik. Na nem egy szerelem első pillantásra, hanem mert elindultunk lefelé.
-Bakudou no 30: Shitotsu Sansen!
Hadarom el, mire a háromból két penge Seiun felé halad. Sajnálatós módon elvétve őt, így a Kido a falba csapódik. A harmadik pedig engem szegez a falhoz. Bal kezembe éles fájdalom nyíllal amikor áthalad rajta a Kido. Kissé a falhoz is ver, így oldalam is megérzi a becsapódást. A fentről hulló rengeteg törmelék ellen azonban nem véd. Egy hatalmas adag por és néhány kisebb-nagyobb fadarab kopog a fejemen. Ledolgozva róla ezt az idióta fejfedőt. Fújtatva köpködöm a benyelt port. Majd feloldom a technikát és az alattam kialakult törmelék kupacra huppanok. Kezemet masszírozva keresem a társamat. Kisvártatva hallom a hangját. Kevésbé tűnik energikusnak, mint korábban.
-Én megvagyok. Ön is jól van?
Kérdezem tovább haladva a hang irányába. A lassan elülő porban megpillantom. Elsőre csak egy kupacnak tűnt a sok közül aztán végül kirajzolódott rendesen. Leguggolok hozzá és végig nézek rajta.
-Elég komolynak tűnik... Ért a gyógyításhoz Seiun-san?

Karakterlap

Mizushima Seiun

Shinigami

2. Osztag

*

Szint: 6.

Lélekenergia:

60% Complete
34 300 / 35 000

Hozzászólások: 89

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Vanília Fan Egylet

Reiatsu szín:
Lila

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Özvegy

Kivel áll kapcsolatban?:
• Kuchiki Kai

Mottó:
The way to have power is to take it.

Post szín:
#C37EE6 és #800080


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:A császár serege I.
« Válasz #4 Dátum: 2018. Aug. 26, 04:24:58 »
Nyeltem egyet, mielőtt válaszoltam volna, még magam is meggondoltam mondandómat, ne hangozzon túlzottan élesen vagy ridegen. Nem voltam már hadnagy, hogy megfeddjem a kidoushuu akármelyik tisztjét is, de nehezemre esett elengedni múltam e részét még akkor is, ha csupán néhány hónapig tartott. Büszkévé tett a tudat, hogy Shiranui-san alatt szolgáltam, ráadásul fuku kidochoként, egyébként sem kevés egómat csak növelte ez az egykori pozíció.
- Tehát ha úgy látja, hogy nem képes megbirkózni a feladattal, inkább meghátrál, semmint megpróbáljon megoldást találni? - Nos, ezt nem feltételül így kellett volna csinálni. Azt hiszem, pontosan ezért akartam várni pár pillanatot, mielőtt szólásra nyitottam a számat. Legközelebb remélhetőleg jobban fog menni, nem akartam összeveszni még indulás előtt a tiszttel, akinek az életéért feleltem. Halk sóhajjal engedtem el a dolgot, mivel még nem tartottunk az út végén én sem tudtam, hogyan akarnám megoldani a lehetetlennek tűnőt. Nyeltem egyet és elengedtem bőszen szorongatott kardomat, Kosukéra pillantva észrevettem a szemforgatását, ajkaimat összepréselve vonultam el mellette. Szerencséje, hogy éppen kissé szégyenben érzem magamat, amiért erőteljesen nyilvánultam meg, különben ezért ha le nem is téptem volna a fejét, pár keresetlen szavam lett volna hozzá. De ha nem is veszem el maradék jó kedvét rögtön, a küzdelem során megeshet, hogy véletlenül hagyom egy kicsit izzadni és csak ezután sietek a segítségére… a bosszút kiérdemelte. Rám nem jó ötlet szemet forgatni…
Megnyugvással nem, csak bizonyossággal töltött el a tudat, hogy nem hallucináltam be azt az apró, éppen hogy pislákoló lélekenergia foszlányt, aminek bizsergését nem tudtam nem észlelni. A gyávaság halovány szikrája égetett belülről, hogy jobb lenne hátat fordítva menekülni haza és nyakig betakarózva odabújni a kutyámhoz, de sokkal erősebbé vált a kíváncsiság, így előbbi szent szavaimat én magam szegtem meg és kissé felelőtlen módon rontottam be az épületbe, valamelyest ügyelve rá, a lehető legkevesebb zajt keltsem. Így is sikerült annyi zörejt kelteni, hogy egyértelművé tegyük jelenlétünket, de ez nem aggasztott: ha van valami itt, akkor az így már biztosan előmerészkedik előbb-utóbb. A fiatal férfi segítségével gyorsan vizsgáltuk át az erjedő szaggal átitatott épületet, s ugyan tényleg igyekeztem nem jelét adni neveltetésemből származó finom lelkűségemnek, néha el-elfintorodtam, amikor valami gyomorforgatóbb dolgot fedeztem fel. De még ezek sem voltak használhatóak, egyedül a fémlap látszott reményt keltőnek… és tévedésem nem is lehetett volna nagyobb. Az a gondolat formálódott bennem, hogy hagytam volna inkább békében rozsdásodni tovább az enyészet vaskos karmai között, amikor fémes-rémes ropogással és recsegéssel szakadt be alattam a talaj. Kosuke hamarabb reagált nálam meglepő módon, de kidouja így is célt tévesztett, én nem álltam meg a levegőben- megeshet, sokkal súlyosabb sérüléseket szereztem volna, mint így, hogy elegánsnak szemernyit sem nevezhető módon hullottam a törmelékkel együtt az alagsor lucskos, mocskos lében úszó aljzatára. Pár másodpercig semmit sem látok, később jövök rá hogy ki kellene nyitni a szememet, de a meleg folyadék, ami szemembe csöppen megakaszt a helyiség feltérképezésében. Jobbommal érintem meg a leginkább sajgó részt és ujjaimat elvéve a gyér fényben is felismerem a rubintvörös folyadékot.
- Oh. - Pislogok párat, mire a fájdalom robbanásszerűen sokszorozódik meg. Kissé távoli hangon szólalok meg, mindössze azért engedek meg ennyi figyelmet sérülésemnek, mert nem egy élet-halál harc közepén vagyunk. Van egy kis időnk szenvedni… - Legfeljebb agyrázkódásom lehet egy kisebb felületi sérüléssel. Igen, értek. A negyedik osztagban kezdtem a szolgálatot. - Mosolyodom el és halkan ejtem ki a Keikatsut nevét. Kezemet zöld fény veszi körbe és ragyogó ujjaimat a sérüléshez érintem, a könnyebbség szinte azonnal érzékelhető. - Tudna némi fényt… - Akad el szavam és nyelek egyet. A teremben, ahová érkeztünk morranó, kaparászó, matató hangok terjednek, és teljességgel bizonyos vagyok benne, semmiféleképpen nem eredhetnek a még lefelé szállingózó omladékból. Megszüntetem a gyógyító kidout és megmarkolom kardomat, talpra állok. Nem minden fájdalom nélkül, de koránt sem olyan instabilan, mint ahogyan két perccel ezelőtt feküdtem a szemétben. Én magam hirtelen nem tudok felidézni semmilyen kidout, amivel lebegő fényt tudnék magunk mellé varázsolni, de a fentről leszűrődő fény is elég ahhoz, hogy miután megszokja szemem a homályt, lássak valamit mozdulni. Gerincemen végigszalad a hideg, előrébb lépve vonom elő a kardot, ami ad némi magabiztosságot. - Ki van ott? - Ütök meg egy erélyesebb hangot Kosuke elé lépvén. Gyenge, szinte észrevehetetlen lélekenergiát érzékelek: egy emberét és egy ismeretlen lényét.  A valami moccan, felénk indul, hallom, hogy egyik oldalára nagyobb súly nehezedik. - Washiboushi. - Nem ez lenne az eredeti célja a kidounak. Nagyon nem. De helyzetemet tekintve jobb ötletem nem akadt és valamelyest javít látásomon a kidou. Annyit, hogy a felém csapódó kardot téríteni tudom. Ellököm a fegyvert magamtól, hátrébb lépve támadok előre, megpróbálva eltalálni a gyomrát- feltehetőleg azt, ha humanoid lényről beszélünk… - Kosuke! - Szólalok fel, amikor egy jól irányzott ütéssel eltalálják államat és hátrébb esek, egyenesen vissza a folyadékba, amiről nagyon szeretném elhinni, semmi köze emberi testnedvekhez a szaga ellenére sem. Újult erővel támadok előre, furcsállom ellenfelem kardját, mély és öblös dübbenéssel csapódik pengéje az enyémnek. Szívem a torkomban dobog, régen éreztem ennyi izgalmat és félelmet, ez azonban hamarosan eloszlik, mert Kosuke brillírozásának köszönhetően hamarosan a lyuk alá csalogatja ellenünket, így felismerem az agyagszerű anyaggal bevont, sérült katonát. - Mi a pokol ez?! - Döbbenek meg. Nem kellene tudnia mozogni: mellkasa közepe táján méretes lyuk tátong, és ami még hihetetlenebb, üres belülről. - Egy.. báb..? - Motyogom magam felé és megindulok felé. Mibenléte ellenére egyáltalán nem gyenge, minden támadása nehezen hárítható és bár nem képes válaszolni, morgása szüntelen. Ha nem érezném saját képességeim kigúnyolásának, feloldanám shikaiomat és elsimítanám a problémát, de akkor nem láthatnám, hogyan löki kardját Kosuke felé. Én magam az eszméletlen felé lépek, letérdelve mellé futólag felmérem állapotát: vészesen gyenge, de stabil. Mintha kómában lenne… A következő másodpercben elshunpozom, mert ha nem teszem, akkor bordáimat péppé zúzza a lény lába. Megmarkolja a férfit, aki látott már szebb napokat is és a nyakában lógó amuletthez érve megtorpan. - Nem. Itt maradsz! - Hördülök fel és ugrok feléjük, tökéletesen elszánva rá, hogy megakadályozzam, belépjen a megnyíló átjáróba. Elérem a férfit, belekapaszkodom ruhájába, elszántam markolom és rántom magam felé. Nem engedem! Rákulcsolom ujjaimat baljára, elfordulok a cserép(?)lény ütése elől valami szerencsétlenül groteszk pózt felvéve és halk reccsenést hallok. A katona az átjáróval együtt tűnik el, de áldozata karjaim között hever, vállát még mindig markolja a lény letört karja. Kieresztem az eddig visszatartott levegőt és óvatosan lefektetem, Kosuke felé indulok. Elég csúnya ütéseket kapott ő maga is, mielőtt hozzálátnék az ismeretlen gyógyításához, meg kell győződnöm róla, mennyire van rosszul…

Karakterlap

Fujiwara Kosuke

Eltávozott karakterek

Kidoushuu

*

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
5 000 / 15 000

Hozzászólások: 10

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 5 000 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:A császár serege I.
« Válasz #5 Dátum: 2018. Aug. 27, 23:11:08 »
Unottan hallgatom a hangos állapotfelmérését. Számomra egy igen is bőven megtette volna. A sok sallangból arra következtetek, hogy megmarad. Az is kiderül, hogy volt a negyedik osztagnál szolgált. Külön jó hír.
-Kiváló.
Jelentem ki közönyösen és térdemre támaszkodva felegyenesedek mellette. Félre értés ne essék, örülök, a magam módján. Rengeteg kellemetlenségtől menekültem meg azzal, hogy önellátó, és van olyan állapotban, hogy így is tegyen. Mielőtt körülnéznék az elülő porban le sandítok rá. Úgy fest már neki is kezdett a sebei gyógyításának. Én a csuklómat masszírozom, a Kido utóhatása miatt még jót tesz neki némi törődés. Kérdésére nem felelek, csak bólintok.
-Byakurai...
Motyogom mire fehér villámok kezdenek cikázni ujjaim között bevilágítva a közvetlen környezetünket. A különös zajra összeszalad a szemöldököm. Szabad kezemmel kardomhoz nyúlok.
-Hirogare...
Suttogom mire a markolat alakot vált a tokban. Ahogy Seiun elém lép én egyet hátrébb lépek, hogy jobban kilássak mögüle. A kezemben cikázó villámokat is a magasba emelem, hogy jobban lássunk és Seiun árnyéka a lehető legkevesebbet takarjon az előttünk lévő terepből. Valami nagyon furcsa tűnik fel és két pillanattal később Seiun padlót fog. Ekkor döntök úgy, hogy ideje ezt a kidot arra használni amire való világítás helyett. Elengedem a támadónk irányába. Úgy tűnik nem tetszett neki túlságosan. Rögvest engem vett célba.
~Na tessék, kellett nekem itt hősködni...
Byakurai ide vagy oda nem igazán gátolta a mozgását. Jobbnak láttam nem pazarolni több energiát a kelleténél. Vívni sem lenne túl célszerű. Egy harcedzett tisztet is maga alá gyűrt, akkor nekem még annyi esélyem sincs ellene. Így csak hátrálok és igyekszem a támadásai elől kitérni, amíg nem vagyok rá kényszerítve a kincstárból sem húznék elő semmit. Hiszen az az enyém...
A támadó egészen jól kivehetővé válik amint a lyuk alá érkezik. Ezen kissé megrökönyödöm. A pillanatnyi figyelem elegendő ahhoz, hogy támadónk vészesen közel kerüljön. Csapását látva jobb híján magam elé emelem a kezeimet.
-Enkosen!
A kido rengeteg védelmet nyújt de így is taszít rajtam néhány métert és egy poros szekrényben, vagyis ami maradt belőle a becsapódás után, találom magamat. Az eset zajos volt mint sem fájdalmas.
-Bah...
Zsörtölődöm magamban a kupac alatt. Néhány másodpercre megpihenek. Ahogy ismét csatazajra leszek figyelmes lerúgom magamról az oldal falat és a rajta lévő törmelék jó részét. Kiugorva a kupacból már csak a záródó kaput látom és Seiunt egy ismeretlen alakkal a karjaiban. Körbepillantottam és úgy tűnt nincs több ellenség.
-Erről ennyit.
Leenegdtem, tartásom lezserebbé vált. Az adrenalin is kezdett távozni, így kezdtem érezni a becsapódás nyomait. Kissé bicegtem miatta.
-Nem fogják elvinni ha csak úgy ott hagyjuk?
Mutatok az eszméletlen tag felé mielőtt Seiun akár egy kérdést is feltehetne. Ellépve mellette pedig haladok tovább a manuszhoz. Ha még a főnök vállán van a kéz akkor azt míg elhaladok mellette, megpróbálom egy hanyag mozdulattal levenni róla és csuklóból hátra passzolni neki.