A kapitány irodaajtajának csukódása után hosszú sóhajt hallattam és hideg tenyereimet homlokomra tapasztottam, majd égő szemeimmel kinéztem a folyosó ablakán. Ujjaimmal a zanpakuto markolatán doboltam, fejemben felcsendült a feszült morgás, ami a szellemem nemtetszését volt hivatott közölni… De ezúttal én voltam az, aki figyelmen kívül hagyta a másik reakcióit. Nyelvemmel megnedvesítettem kiszáradt számat és szemöldökeim kissé megemelkedtek Fujiwara Kosuke mondanivalójától, éppen elindulva torpantam meg és fordultam vissza a férfi felé.
- Főleg a miénk…? - Felegyenesedve fekete íriszeire függesztettem lélektükreimet. - A feladatunk a probléma megoldása és az esetlegesen foglyul ejtettek megmentése. Katonák vagyunk, akik parancsot kaptak. - A nem hős típus megjegyzésével csak tovább növelte aggodalmaimat. Nem várom el, hogy élő pajzsként vesse oda magát az ellenség elé, arra a célra én magam tökéletesen meg fogok felelni. Amahara feszültsége az utóbbi időben mételyezi az én borongós lelkemet is, talán mindkettőknek erre a küldetésre lesz szükségünk ahhoz, hogy mozdulva összetörjük a minket egy helyben ácsorgásra késztető burkot. - Ha nem célja a helyzet megoldása, mi ösztönzi arra, hogy velem tartson? - Kérdeztem hangomban rezgő hidegséggel. Ugyanúgy nem voltam képes megérteni a hozzá hasonlókat, mint ahogyan én sem voltam megértve általuk. A negyedik osztagnál töltött hónapok alatt sem volt más célom, mint a lelkek segítése. Ez volt az a remegő szalmaszál, amibe kapaszkodtam, és amiért egyre ridegebben küzdöttem a mai napig. Elsötétülő kékjeimmel egy utolsó pillantást vetettem vékony arcára és elindultam a kapuk felé. Rugalmas léptekkel szeltem át a várost, a férfi nem sokkal ugyan, de le volt maradva mögöttem, figyelmen kívül hagytam indíttatását neheztelésem okán. Mire megérkezünk a helyszínre, a lehető legjobb lenne összeszednem gondolataimat és rendezni őket, mivel nem állt szándékomban… túl nagyot hibázni. Éreztem, ideje lenne némi időt szánnom a helyváltoztató technikám fejlesztésére, mert éppen csak, hogy jobb vagyok egy kezdőnél és ez nem ad túl sok büszkeségre okot. Bár a menekülést sosem tartottam erénynek, meglehet ezért is hanyagoltam el a hohou technikákat. Úgy gondoltam magamra, mint egy gyalogra, akinek az a feladata, hogy hátra maradjon, biztosítva a többiek hazajutását. Engem nem várt haza Marshmallowon kívül semmi, csupán a négy fal és a közéjük ékelődött csendes űr, amit hazug módon mindenáron megpróbálok megtörni tévképzetekkel. Képekkel, amik vidámságot árasztanak. Néztél-e már úgy végig lakásod díszein, hogy idegenül hatott látványuk? Minden egyes alkalommal éreztem a falakból áradó homályos, mély sötétséget, amit vállrándításokkal próbáltam száműzni. Megmozdultam, gépiesen folytattam napi feladataim elvégzését, felhúztam arcomra a tökéletesen megmunkált műanyag és porcelán maszkot, majd hazaérve fáradtan csuktam be magam mögött az ajtót. Ha nem lett volna az ezerszínű állat, aki örömmel csaholva szaladt volna elém karjaimba vetve magát, talán rég feladtam volna emberségemet. Célokat tűztem ki magam elé: először visszatértem Seiretei szolgálatába, majd hadnagyként próbáltam tovább öregbíteni a Kidoushuu dicsőségét. Nem az én választásom volt a pozícióról való lemondás, a körülmények hozták magukkal. Nem hiszem, hogy bárki is önként jelentkezne egy olyan feladatra, amire engem elküldtek. Olyan ember nem, akiben szemernyi jóérzés is van, én pedig kifejezetten nehezen viseltem az eseményeket, mivel egykor anya voltam. Néhány rövid, fényes hónapig, ami után nem következett semmi más, csak gyász. Talán ezért sem féltem az életemet, csupán egy eszköznek tekintem, amivel megvédhetek másokat. És a nagy és nemes cél mellett ott zubog az önzés mocsara is, mindenkit, aki szeretek én akarok megvédeni. Az én kardom legyen az, amin az ellenségük pengéje csattan és rajtam próbáljanak átjutni, hogy ártsanak nekik! Ajkaim szorosabban préseltem össze, míg elengedtem az oldalamon függő kard markolatát és néma pillantást vetettem Fujiwara arcélére. Célunkhoz megérkezve olyan stílusú megjegyzés és gesztus tanújává váltam, amit neveltetésem - és nem családom pozíciója- miatt nem hagyhattam szó nélkül.
- Kosuke-kun. - Hangom árnyalt, jeges rezgését hallva a kapuval foglalatoskodó halálisten is rám szegezte tekintetét, amit sötéten villanó íriszekkel viszonoztam. - Szolgálatban van tudtommal. Ehhez méltóan legyen kedves viselkedni, vagy kénytelen leszek jelezni visszatérésem után Naomi-sama felé a magatartását. - Felvázolhattam volna annak is a lehetőségét, hogy én magam nevelem meg a férfit, de az nem igazán vallana rám… de ettől még eljátszottam a gondolattal.. Amennyire fodrozódott a gerincemen felkúszó indulat, nem álltam messze tőle és valóban eljátszottam a gondolattal, hogy tájékoztatom a Kidoushuu kapitányát. Meglátogatásom időszerű volt, szerettem volna megismerkedni a bátyám és az ő közös gyermekével. Valamint, egykori kapitányom hogylétének gondolata is sokat foglalkoztatott. Halkan fújtam ki a levegőt, s vele együtt némi feszültséget is, majd a dangaiba lépve az átjáró falát kémleltem, míg átértünk a túloldalra. Az emberek világának levegője sokkal másabb aromájú volt, mint amihez seireteiben hozzászoktam, ezen minden egyes alkalommal elcsodálkozom, amikor itt járok. Minden bizonnyal a füstöt okádó gyáraik és a kerekeken guruló fémeszközeik számlájára írható a különbség. Arcomat melengette a nyári levegő melege, mégis libabőr vert ki, ahogyan körülnéztem a fás területen. Éppen időben fordultam hozzá hátra, hogy lássam az átjárót bezáródni és megérkezni társamat.
- Elméletileg, ha kiérünk az ösvényen az erdőből, két saroknyi távolság fog elválasztani a legutóbbi helyszíntől. Nos, akkor, mehetünk? - Húztam fel könyökömig egyenruhámat és szorosan feltűrtem. Ami engem illet, kifejezetten zavart a lenge öltözék még edzések során is és akkor még egy éles küzdelemről nem is beszéltem. Mialatt kifelé haladtunk a cseppnyi erdőből, szorgosan az ösvényen járva, mely Karakura városába vezet, próbáltam érzékelni valami szokatlant és minél közelebb értünk a helyszínhez, annál erőteljesebben éreztem valamiféle lenyomatot, amit nem tudtam mihez társítani. Bár ezzel nem okoztam meglepetést, hiszen ha a 12. osztag sem volt képes egyelőre eredményre jutni, én sem fogok, míg szemtől szemben nem állok majd az ellenséggel.
- Maga is érzi? - Húztam el számat megtorpanva, ujjaimmal finoman érintve a férfi vállát. Örvénylő, bizsergető sugallatként ragyogott az a szemernyi lélekenergia-maradvány, amit célunkhoz érve nem tudtam nem észrevenni. Körbepillantva élő vagy akár holt lelket nem láttam a területen. A város egy elhagyatott részén lehettünk, valahol a külterületen kívül, de még a városhatáron belül. - Arrafelé. - Mutattam jobbommal az irányt és sietősen megcéloztam az üres épületet. Belépvén nem találkoztam ellenséggel, de képtelen voltam megállni, hogy ne lépdeljek lefelé az egyik folyosóról nyíló lépcsősoron. Talán megállhattam volna megvitatni a shinigamival, hiszen éppen én magam voltam az, aki felszólította, tartózkodjon az önkéntes akcióktól. A fém nyekergett lépteim súlya alatt, orromat betöltötte a dohos penészszaggal vegyülő vizeletszag, és enyhe nemtetszéssel ráncoltam szaglószervemet, de el is engedtem a dolgot ennyivel. - Óvatosan. - Szóltam hátra, hiszen nem volt túl stabil a lépcső, amin lefelé igyekeztünk és maga az épületnek a szerkezete is erős kívánnivalót hagyott maga után. Nem vettem volna szívemre, ha már a kezdet kezdetén sérüléssel gazdagodik Kosuke-kun. Az sem töltött volna el örömmel, ha a fejünkre szakad a monstrum… Apró nyikkanással tudatosítottam, hogy az utolsó lépcsőfokok hiányoznak, így egy elegánsabb ugrással küszöböltem ki a problémát. Az attrakció során felkavarodó porban tüsszentettem egyet és már-már bocsánatkérően vetettem kékjeimet társam arcára. Itt erősebben éreztem, hogy valami jelen van. - Nézzünk körül, rendben? - Azzal a lendülettel meg is indultam és hálás voltam, amiért még nappal volt- egyébiránt semmit sem lehetett volna kivenni. Az épület hiányzó ablakain beszűrődő gyér fény pontosan elegendő volt a félhomály megteremtéséhez, így még ha korlátozott viszonyok között is, de láttunk. Nem foglalkoztam az ujjaimra tapadó mocsokkal, tüzetesen mozdítgattam el a törött berendezési tárgyakat vagy vasrudakat, magam sem értve, mit keresek pontosan. Régen, gyermekként, vagy akár fiatal hajadonként eszembe sem jutott volna, hogy kesztyű nélkül érjek bármihez is, ami nem makulátlanul tiszta. Csupán átsuhant rajtam a gondolat, mégis futó mosolyra késztetett egykori széplelkűségem. Az évek megváltoztattak, erősebbé tettek. Vagy érzéketlenebbé? Megfogalmazás kérdése ez is. Töretlenül nyomulok előrébb, újabb szeméthalmot felfedezve, amikor is a kelletlenül, de társammá szegődött férfi felé fordulok.
- Segítene elmozdítani? - Egy sötétségbe burkolózó mélyedést láttam kibontakozni, amit elfedett egy halom törmelék, ami egy fémlapon nyugodott. Természetesen egyedül is megoldhatnám a helyzetet, de ha ketten húzzuk arrébb, lényegesen kevesebb zajjal jár, ami helyzetünket tekintve csak előnnyel járhat. Mire pedig Fujiwara-kunnal hozzálátunk a művelethez és talán már haladnánk is, fülemet fülsértő recsegés-ropogás hangja üti meg. Érzem, hogy néhány millimétert süllyed talpam és kérdőn pillantok a halálistenre, mialatt a föld alattunk hangos morajlással megadja magát és beszakad. Kapaszkodó után nyúlnék, de csak a levegőbe markolok bele és néhány tégladarab el is talál, mialatt zuhanok. Sikítani nem marad időm, annyira megdöbbenek és mikor testem hangos puffanással földet ér, belém nyilall a fájdalom is. Koponyámat mintha izzó parázsból álló erő akarná szétfeszíteni, felnyögök, ahogyan hozzáérek. - Fujiwara…kun?- Nem látok semmit sem, abban sem vagyok biztos, hogy a férfi is lezuhant-e velem együtt, bár mintha láttam volna elborulni az ő vázát is…
