Szerző Téma: Álmok földjén  (Megtekintve 248 alkalommal)

Description: +18

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Mizushima Seiun

Shinigami

2. Osztag

*

Szint: 6.

Lélekenergia:

60% Complete
34 300 / 35 000

Hozzászólások: 89

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Vanília Fan Egylet

Reiatsu szín:
Lila

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Özvegy

Kivel áll kapcsolatban?:
• Kuchiki Kai

Mottó:
The way to have power is to take it.

Post szín:
#C37EE6 és #800080


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Álmok földjén
« Dátum: 2018. Máj. 06, 22:45:45 »
(click to show/hide)

Álmatlanul feküdtem ágyamban, a puha, plüsshöz hasonlatos anyagú takaróval már-már orromat is betakartam és némán fürkésztem szobám sötét mennyezetének határait. Ablakom hetek óta tárva-nyitva állt a nap teljes hosszában, így most arcomon éreztem a hűvös szellő simítását. Teljes sötétség ölel körbe és lehunyom szemhéjaimat, amik szinte lángolnak a fáradtságtól. Izmaim nehezen engednek mozdulatomnak, amivel tenyereimet arcomra fektetem, hogy hideg ujjaimmal hűsítsem az érzést. Osaka-san kemény tempót diktál. Bár jelleme alapján egy végtelenül kedves és bohókás fiatalembernek mondanám, kíméletlen edzésterveket állít fel. Sokszor üti meg füleimet a panaszkodás társaim részéről, de én magam engedelmesen hajtom végre az utasításokat- végtére is, ő értünk van és nem ellenünk. Azért, hogy ha úgy adódik, hazatérjünk a csatamezőről és a családunk körében hajtsuk fejünket álomra… Már az, aki rendelkezik ilyennel. Szám kesernyés mosolyra húzódik, megérzem Marshmallow orrát arcomon és a puhatolózó bökdösést. Szelíden simítom meg kusza szőrét, fejemet bundájába fúrva lélegzem be a kellemes vanília illatot, ami belőle árad. Kevésen múlik, hogy ne süllyedjek bele a homályba, de véletlenül megrezzent a mellettem fekvő állat, ami elég is volt ahhoz, hogy elillanjon a pillanat. Elfojtottam egy ásítást és félrehúztam a takarót, majd az ágy szélbe kapaszkodva vettem erőt magamon és úgy, ahogy volta, shortban elindultam a konyha felé egy pohár hűvös vízért. Ha pedig már ott voltam, gépies mozdulatokkal láttam neki a másnapi ebédem elkészítéséhez - a hűtőből elővettem a csirkemellet, amit már felszeleteltem és serpenyőt hevítettem. Türelmesen, mondhatni vontatottam öntöttem olajt a serpenyőbe és az időközben fűszerrel meghintett húst is belepakolgattam. Amíg sült, elkészítettem a tojástekercseket… és így tovább egészen addig, amíg az ablakon át nem szűrődött a hajnali fény, én pedig meghökkenve, kezeimben villát és ételes dobozt tartva rápillantottam az órára. Azután tovább vezettem tekintetemet és feltérképeztem az asztalt… Midőn lemondó sóhajjal pakoltam el a mosatlanokat és láttam neki az ebéd elcsomagolására. Igazából ismét annyira belemerültem gondolataimba, hogy több emberre főztem. Szükségtelenül… Alsó ajkamat beharapva pakoltam be egy fekete hátizsákba az ételes dobozokat-, ha én magam nem is tudom mindet megenni, az osztagom tagjai közül valaki biztosan segít. Példának okáért, a hadnagyom. Benne nem hiszem, hogy csalódnom kellene.
Az elsők között voltam, akik beértek az osztag területére. Nem szokásom sokat bíbelődni a készülődéssel, végül is nem hivatalos ügyben járok el. Jobban fogalmazva, nem nemesi ügyben… De mielőtt megindultam volna, elkövettem azt a hibát, hogy belenéztem a tükörbe. Egyszerű alapsminket tettem fel, ügyelve arra, hogy a szemem alatti sötét karikákat a lehető legtökéletesebben elfedjem… és még így is korábban érkeztem a megszokottnál. Ösztönösen indultam a konyha felé és miután elmartam egy teljes bögre kávét, laposakat pislogva dőltem egy asztalnak, hátsó felemet támasztva. Mondanám, hogy átszellemülten kortyolgattam a forró, fekete nedűt, de hazudnék, az pedig nem erényem. A lötty borzalmas volt, mint természetes módon az univerzum összes vacak minőségű kávéja-, de a fekete lé mostanában olyan mértékben fogyott a Lelkek Birodalmában, mint ha vízből lett volna. Gyanakodó pillantást vetettem a kezemben tartott edényben hömpölygő lére. Elképzelhető lenne, hogy csak ez is víz, kávé aromával…? Elhessegettem a gondolatot, kézenfekvőbbnek tűnt az, hogy a minőség gyengítésével oldják meg a mennyiségi problémát. Anyagilag egyedül így tudják kiszolgálni a vevői igényeket… Apró nyöszörgést hallatva tüntettem el az utolsó kortyot és vörös tincseimet fülem mögé simítva indultam el Makiro irodája felé, hogy átadjam a tetemes mennyiségű ételt, amikor is a látóterembe beleröppent a túlságosan ismerős képződmény. Szemöldökeim összébb vonódtak, balommal kiszedtem az arcomból a lepkét és jobbommal töröltem ki a könnycseppeket szememből. Meglehet, ez a lepke hallott belső információkat az előzőtől, akivel dolgom volt… és hosszú percekig ignoráltam. Azért lehetett ilyen elszánt… Mondandóját hallva azonban a fáradtság úgy olvadt le rólam, mint ahogyan a vaj válik zsíros tócsává a tűző napon. Gyomrom babaökölnyi méretűre szűkült: azonnal jelentkeznem kell a 4. osztag laboratóriumában. Tétován mértem végig vázam azon részét, amit láttam belőle- nem láttam jelét ragályos betegségnek. Semmiféle gondolat nem körvonalazódott bennem, tőlem telhető leggyorsabban értem a céltól elválasztó ajtóhoz. Gyors mozdulattal igazítottam kinézetemen, s bár éreztem a lélekenergia közeledését, összerezzentem a rám kiáltó halálisten elnyűtt, mgas hangjjától.
- Végre már, hogy ideértél! Igyekezz, nem érek rá egész nap a tipegésedet csodálni. - Hessegetett befelé a bejáraton, mintha csupán valami kóbor állat lennék. Nem mondom, a másodperc tört részéig dermedten álltam, ezután felszegett fejjel és sötét tekintettel figyeltem az arcát. Nem várom el, hogy szolgálatban nemesként kezeljenek. Viszont…
- Elnézést a késésért. Azonban kedves… - Kékjeim a mellkasán díszelgő, aranyozott névtáblát tanulmányozták. - Miyazuki-kun, jobb lenne, ha megtanulna az önt körülvevő lelkekkel tisztelettel beszélni. Még a végén tájékoztatnom kell a feletteseit, hogy nem megfelelő stílusban kommunikál a kollégáival. -  Mosolyodtam el szelíden és ujjaimmal elmozdítottam a tolóajtót. Nem tudom, mennyire szűrődött be hangom, de nem kedvelem a tiszteletlenséget és fel is lépek ellene, ha módomban áll. A mellkasomban gyűlő feszültséget erőteljes szusszanással igyekeztem száműzni, ezután a teremben összegyűltek felé fordultam. Egy magas, ősz, eléggé megviselt shinigami állt nem messze tőlem, mellette egy talán egy méter magasságú, tömzsi nő, akinek homlokából két szarv ágaskodott a külvilág felé. Előbbi… beszélgetőpartnerem is megjelent, feldúltan tolta fel orrára szemüvegét és megkerülve minket az épület mennyezetéről lelógó gigászi monitor felé indult, hogy a billentyűzeten félelmetes tempót diktálva pötyögni kezdjen.
- Anou… Watanabe-san, Mizushima-san… - Az apró nő hangja épp, hogy hallható volt, ezért erősen kellett figyelnem rá, hogy mégis mit mond. Megrovó pillantással jutalmazta a férfi vad és hangos pötyögését, ezután citromsárga szemeit a kezében tartott mappán tartva lapozgatni kezdte a szürkés lapokat, közben hadarni kezdett.- Hetekkel ezelőtt vettük észre először az elmeséltek alapján, hogy több shinigami is hasonló rémálmokkal küzd. Persze, ebben semmi meglepő nem lenne, még akkor sem, ha ugyanazok a sémák bukkannának fel, mint a város képe, vagy hollow-tisztítás… - Kacarászott egy sort zavartan, mielőtt folytatta volna. - Azonban minden álomban megjelenik egy kivehetetlen körvonalú nő, aki embertelen félelmet ébreszt a páciensekben és ő maga kedve szerint alakítja az álmok lefolyását. - Elhallgatott, a kijelző felé mutatott, amin megjelent az előbb emlegetett alak homályos képe. Nem tudtam szabadulni a kellemetlen, hűvös érzéstől, ami lassan ölelt körbe. Az a naiv gondolat keringett elmémben, hogy már találkoztam vele valahol. Valahol, a közelmúltban… Karjaimat összefontam magam előtt, szemöldökömet ráncolva erőltettem agyamat, eredménytelenül. - Pár nap alatt azonban ezek az álmok eldurvulnak. Nem tudjuk, hogy hogyan lehet rá mód, de… az álmodók átélik a történéseket. Úgy értem, a valóságban is. - Változott a kép, nyolc darab fénykép jelent meg, kórházi ágyon fekvő emberekről. Az egyikük mellkasa fel volt tépve, belső szervei groteszk valódisággal hevertek mellette. A második képen a férfi végtagjai hiányoztak, az ágy mellett hevertek, mintha csak valaki odatette volna őket… A gerincemen felkapaszkodó ideggel vegyült hányingertől vezérelve elfordítottam fejemet. Úgy éreztem, eleget láttam ahhoz, hogy felfogjam, miről is beszélt a nő.
- De ha ezek az emberek kórházban feküdtek, ráadásul megfigyelés alatt, mégis hogyan fordulhatott elő velük mindez? - Hangom távoli, jéghideg volt. Ujjaimmal annyira szorítottam karjaimat, hogy ujjperceim elfehéredtek és alkarom zsibbadni kezdett- mintha ezernyi hangya rohangált volna a bőröm alatt.
- Erre értettem, hogy átélik az álmaikat. Azok, akiket ide hozattunk megfigyelésre, mindannyian ugyanúgy haltak meg. A legutolsó álmuk során elszenvedett sérülések megjelentek a testükön. Bármivel próbálkoztunk, nem tudtuk őket megmenteni. - Összepréselte ajkait, türelmetlenül és bosszúsan. Én igyekeztem minél előbb feldolgozni a hallottakat, de nehezemre esett, most először. Mégis mi a pokol képes ilyet művelni egy halálistennel?!
Ezalatt Miyazuki-kun otthagyta a monitort és kisietett a teremből, hogy percek múlva karjaiban egy halom mérőeszközzel térjen vissza. Én legalábbis ezt szerettem volna hinni, a formájukból kiindulva halvány lila ötletem sem volt, mikkel szaladgál… Az eddig környékező balsejtelem szinte arcon csapott.
- Jelen helyzetben nem tudunk mit kezdeni ezzel az egésszel. Az az igazság, hogy ez az entitás legvalószínűbb módon rukongaiban ténfereg áldozatokra vadászva, de akárkit küldtünk eddig oda… - Nem éreztem szükségét annak, hogy befejezze a mondatot. Nyeltem egyet és jobbommal megkerestem kardom markolatát- szükségem volt némi lélekerőre, bátorításra, józan észre ahhoz, hogy összeszedetten tudjak beszélni. Mély levegőt vettem, szótlanul vártam a folytatást, ami végül meg is érkezett, megtörve a kínossá váló csendet.
- Arra szeretnénk megkérni önöket, hogy menjenek oda és göngyölítsék fel az ügyet. Nem… nem veszthetünk több halálistent. - Közel járt hozzá, hogy elpityeredjen. Megértem őt, az én szívem is minden egyes dobbanással nehezebbé és nehezebbé vált. Beletúrtam derékig érő vörös tincseimbe, semmitmondó tekintettel néztem egykori osztagom zöld növényzetét az ablakon át. Részemről ez abban a pillanatban eldőlt, amint ismertették a helyzetet. Ismét Watanabe-san felé fordultam, kimért mozdulattal léptem előre és szavaimat egyenesen a nőhöz címeztem. A címeres névjegyes férfit nem voltam képes beszélgető partnernek tekinteni.
- Mindent meg fogok tenni, hogy sikerrel járjak. Más nevében azonban nem hozhatok jelenleg döntést, a helyzet túlságosan súlyos és veszélyes. Mondja, Watanabe-san… Velem tart?- Nem láttam még sosem a shinigamit, de nem ráncigálhattam magammal akarata ellenére egy olyan küldetésbe, ami jó eséllyel az életünkbe kerülhet.
« Utoljára szerkesztve: 2018. Máj. 06, 23:02:14 írta Mizushima Seiun »

Karakterlap

Watanabe Yuusuke

Shinigami

Shinigami - rangjelző

*

Szint: 6.

Lélekenergia:

60% Complete
34 000 / 35 000

Hozzászólások: 45

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 33 200 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Azúrkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Házas

Kivel áll kapcsolatban?:
Ninomiya Mitsuko - felesége

Post szín:
#0073e6


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Álmok földjén
« Válasz #1 Dátum: 2018. Máj. 10, 17:21:47 »
Növekvő aggodalommal követem az előttem sietős léptekkel haladó negyedik osztagos tisztet. Fejemben egymást követve cikáznak a gondolatok, hogy mégis mi a fenét akarhatnak tőlem. Hirtelen jelent meg előttem a pokollepke nemrég, miközben a 8. osztag edzőtermeinek egyikét söprögettem. Vagyis az egyik lélekklónom söpört, én meg a szertárban aludtam ezalatt, de ez most mellékes. Előbb kell felkelnie a 8. osztag Nagytiszteletű Kapitányának, hogy velem efféle munkákat végeztessen. Persze a pokollepke egyből megtalált rajta nem fogott a megtévesztés, de ez megint mellékes. Aggódva bár, de rögvest útnak indultam hát, hogy eleget tegyek a felkérésnek. Csak útközben kezdett mindenféle baljóslatú gondolat az eszembe férkőzni, főleg pedig azután, hogy egy apró, szinte törpe termetű Női tiszt várt a laboratórium előtt. Először azt hittem, hogy rutinszerű ellenőrzés lesz csak, egyszerű protokoll követés, semmi több. Visszatértem után, míg a 4. osztagnál voltam karanténban, tájékoztattak az orvosok, hogy további fél évig szúrópróbaszerűen meg fognak vizsgálni, hogy nem történt e maradandó károsodás a szervezetemben a Hueco Mundoban töltött öt év alatt. Igen ízléses megfogalmazás volt ez, nyilvánvalóan nem akarták azt mondani, hogy attól tartanak, hogy valami hollow-pokolfajzat tért vissza az alakomban, aki majd elkezdi mészárolni a Seireitei lakóit, vagy egy hollowját irányítani képtelen vaizard lépett át a Gargantán anno Karakurában, vagy mindkettő, esetleg egyik sem. Megértem döntésüket. Régen magam is hasonlóan gondolkoztam volna egy ilyen esetről, azonban az, hogy velem történt meg mindez, rögvest más fényben állítja be a dolgokat, és most már jómagam is másként gondolkodom a világ néhány dolgát illetően. Régen inkább a parancsait vakon követő kapitány, hűséges és szófogadó katona voltam, aki nem kérdőjelezett meg semmit, csak végrehajtotta a kapott parancsot. Ez jórészt most is így van, bár most már jobban hallgatok a józan eszemre, illetve a szívemre is. Régen mindennél többre tartottam azt, hogy megvédjem Soul Societyt, és csak utána a családomat...most gondolkodás nélkül hagynám a porba hullani egész Seireiteit, csakhogy a szeretteim, barátaim megmeneküljenek. Akárhogy is, valószínűleg egy egyszerű rutinvizsgálatról van szó, ám mikor látom, hogy nem egy egyszerű kezelőbe visznek, hanem tovább kell követnem a tisztet, aki egyébként a köszönésen kívül egy rohadt szót sem szólt még hozzám, bajlós gondolataim támadnak, és ez tovább fokozódik, mikor egy nagy laboratóriumba vezetnek, majd egész egyszerűen otthagynak. Vállam felett hátrapillantok az ajtóra, ahogy az becsukódik mögöttem, mintha csak egy halálos ítélet lenne. a negyedik osztagtól kicsit mindig is kirázott a hideg, jóllehet semmi rosszat nem tettek nekem, sőt, ellenkezőleg. Életeket mentettek, de akkor is. Tekintetemmel körbejárom a helyiséget, valami menekülő útvonalat keresve, ha esetleg olyanra akarnak rávenni, amit nem akarok. Elég volt egy testüreg-vizsgálat, mikor visszatértem, köszönöm szépen. :|
Kisvártatva kinyílik az ajtó, és hatalmasat sóhajtok, mikor többen lépnek be rajta. Ettől még lehet testüreg-vizsgálat lesz a vége, de legalább nem egyedül, és nem csak nekem. Persze az is lehet, hogy utókezelésre hívtak be. Megszámlálhatatlan kisebb-nagyobb sebhely, heg, harapás, szúrásnyom van felsőtestemen, bár a lábaimra is jutott belőlük bőven. Nem volt egy sétagalopp az elmúlt öt év, kaptam hideget, meg még több hideget, meleget viszont egy cseppet sem. Mellkasomon még most is meglátszik egy mély három hosszú sebből álló karmolásnak a nyoma ami kereszt irányban csúfítja el felsőtestem, amit egy különösen undok és kitartó Lidércfarkassal vívott harcban szereztem még Hueco Mundoban. Amennyit tudtam levadásztam közülük. Ezt azóta sem tudták eltüntetni.
Akárhogy is, megnyugtatóbb a helyzet most, hogy már nem vagyok egyedül. Jobb az ilyen dolgokat csoportosan átvészelni, semmint egyedül. Szemeim a mellém terelt vörös hajú, feltűnően csinos shinigami-lányon legeltetem, legalább van egy szép dolog is ebben az istenverte laboratóriumban, bár mondanom sem kell, hogy az illető nyomába sem ér Mitsuko-nak. MELLette csak halvány derengésnek tűnik, de tagadhatatlanul csinos. További méregetésnek azonban nincs helye, mert a törpe, akinek szarvak állnak ki a fejéből? Igen, szarvak, jól megnézem magamnak, tényleg szarvak állnak ki a fejéből, mindegy is, szóval beszélni kezd hozzánk, míg társa elpucol a számítógép fele, és pötyögni kezd.
Fejem kissé előre döntve hallgatom a törpét, hisz alig hallani hangját. Legszívesebben rászólnék, hogy beszéljen már hangosabban, vagy pedig a rohadt hangosan pötyögő másik tiszthez lenne pár keresetlen szavam, de féken tartom nyelvem, legalábbis megpróbálom. Homlokráncolva hallgatom a nőt, majd tekintetem a monitorra emelem, amin egy sejtelmes női alak jelent meg, de többet nem tudtam a képből kivenni. Magam részéről elvagyok a rémálmokkal, szinte régi ismerősként üdvözlöm őket minden éjszaka, ezért is alszok jóval kevesebbet, mint régen. Persze Kedvesemnek ezt nem árultam el, minden alkalommal, ha felébredek egy-egy álomtól, csendben fekszek tovább Mitsuko mellett, mert nem akarom Őt is felkelteni, szólni pedig végképp nem, túlontúl is aggódna értem, azt pedig nem akarom. Persze az én álmaimban nincsenek nők, ellenben többször is átéltem már a jelenetet, ahol támadóm, átszúr hátulról, noha alakját nem látom, csak a hangját hallom, de a rémálmokban egy különösen gonosz hollow-pofa bámul rám és vigyorog az égen, miközben térdre esem, majd lassan, arccal előre dőlök a homokba.
Csendesen hallgatom a nőt, ahogy beszél, egyelőre nem szólok közbe. Érdekesen hangzik, amit mond, főleg így, hogy körvonalazódni látszik, hogy nem megszondázni akarják a hátsóm, hanem nyomozni küldenek. Persze gondolom nem csupa szívjóságból. Arcomon savanyú mosoly jelenik meg. Nyilván azért választottak engem, mert értem úgymond nem kár. Egy feláldozható valaki vagyok, akit senki sem hiányolna, ha esetleg hasonló sorsra jutna, mint a képeken szereplő áldozatok. Rezzenéstelen arccal nézem végig az összes fotót. Már rég nem hatnak rám az ilyen dolgok, katonaként megtanultam ezzel együtt élni, főleg, hogy nem egyszer a saját vérem folyt a nagyobb jó érdekében. Nem árt,ha körültekintő az ember. Meglehet ezek csak képek, de nem ritka, hogy észre lehet venni hasonlóságokat, nyomokat, jeleket a holttesteken, amiket később hasznosítani lehet, de egyelőre semmi nem tűnik fel, csak az, hogy igen "jó" munkát végzett a gyilkos minden eset alkalmával.
Végig csendesen gondolkodom, míg a két nő beszélget egymással. Sajnos semmi nem ugrik be így elsőre, ami előbbre vihetne minket, így további nyomozás szükséges. Persze valószínű, hogy egy különösen undok hollow vagy arrancar áll a háttérben, legalábbis a shinigami-gyilkosságokat ezzel magyaráznám, de korántsem biztos.
~ Nem veszthetünk több shinigamit? - kérdezem magamtól ironikusan-rosszallóan, hallva a nő szavait. Ez a valami megölt egy csapatnyi halálistent, akiket utána küldtek, persze, küldjünk utána még kettőt, hadd rágcsáljon kicsit, mit számít nem? Főleg ha az illető dezertőrnek van is kikiáltva, dupla nyereség. Nem azzal van gondom, hogy küldetésre kell mennem. Az emögött álló gondolkodásmóddal van problémám. Nem tetszik, idegesít, kétségbe ejt, elszomorít. Persze meglehet, hogy másról van szó, és csak beképzelem az egészet, de úgy tűnik, a 46-ok tanácsa szándékosan intézi úgy, hogy a lehető leghalálosabb dolgokat kapjam meg mindig, mint a múltkor is...nem számít, állíthatnak elém bármit, gúnyosan vigyorogva fogok minden elém állított akadályt félresöpörni, és arcul köpni a vén bolondokat. Bebizonyítom, hogy több, mint alkalmas vagyok, sőt!...Persze, csak amíg nincsenek szondák a küldetésben. Már elmondtam ezzel kapcsolatos gondolataimat az imént, nem fogom magam ismélelni. :|
- Van más választásom? - mosolygok savanyúan továbbra is. - Menjünk. Minél előbb végzünk, annál jobb. Egyébként Yuusuke vagyok, vagy Suke. Nem szeretem, ha Watanabe-sanoznak. - teszem hozzám kicsit barátságosabb hangnemben. Mindenhol az udvariaskodás, mintha legalábbis nemesek lennénk. Nem mintha ismernék egyet is...legalábbis nem tudok róla. Mondjuk amennyit én tudok a nemességről, tőlem aztán akármi is lehet...
Persze udvarias vagyok, főleg nőkkel, de a megnevezéses dolgokat kihagyom, nem az én világom, csak akkor használom, ha feltétlenül szükséges.
- Van bővebb információjuk, hogy Rukongai melyik kerületében kezdjük a nyomozást? Akármilyen nyom, amin esetleg elindulhatnánk? - teszem hozzá még szarvacskának, mielőtt elindulnék a kijárat felé.


Karakterlap

Mizushima Seiun

Shinigami

2. Osztag

*

Szint: 6.

Lélekenergia:

60% Complete
34 300 / 35 000

Hozzászólások: 89

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Vanília Fan Egylet

Reiatsu szín:
Lila

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Özvegy

Kivel áll kapcsolatban?:
• Kuchiki Kai

Mottó:
The way to have power is to take it.

Post szín:
#C37EE6 és #800080


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Álmok földjén
« Válasz #2 Dátum: 2018. Aug. 26, 03:14:41 »
A teremben zajló beszélgetés zsivaját csak a gépek berregése zavarta, meg az én egyre sötétebbé váló pillantásaim, amit a mellettem álló halálistenre vetettem. Nem tudom, hogy Watanabe-kun mit gondol, de én elég nehezen voltam képes leküzdeni a rajtam minden áron úrrá lenni kívánó pánikkal vegyes aggodalmat. Bennem még élénken élt legutóbbi küldetésem nyoma, sokszor nem is voltam képes nyugodtan végigaludni az éjjeleket. Felriadok, harcolok a testem köré tekeredett, átizzadt takaróval, mintha csak egy újabb eszét vesztett lélek lenne, akinek ki kellene oltanom az életét. Katona voltam és vagyok, tudom, mit vállaltam. Vagyis, azt hittem, hogy teljesen tisztában vagyok vele, mégis csak a közelmúltban sikerült megértenem mire is adtam a fejemet. Meglehet, nem viselt volna meg ennyire az eset, ha nem veszítettem volna már el egy gyermeket… bár közelíthetem meg bármelyik oldaláról a történteket, nincs olyan ép lélek, akit ne tört volna meg az, amin átmentem. Most pedig itt állok, küszöbén valami olyasminek, ami csöppet sem tölt el reménykedéssel. Mintha pontosan azért nekem adták volna ezeket a feladatokat, hogy vagy odavesszek, vagy maradék kitartásomat is elveszítve kiégett bábként remegjek még az engem megfújó széltől is. Bíztam abban, hogy elég eldönteni, mától én bátor leszek.  Tanulmányozva az elém vetített képeket azonban rá kell jönnöm, édeskevés ez a sikerhez! Szinte megbénít a félelem, nem akarok én is így járni- akkor sem, ha ezúttal tényleg nem hagynék hátra senkit sem, aki hiányolna. Tenkai fájó szívvel gondolna rám, őt megviselné… de a szüleimmel sosem volt jó a kapcsolatom, bennem csak potenciális lehetőséget láttak, amivel vagyonukat növelhetnék. Tomoe irányában felelősséget éreztem, Kai révén ő is a családom részévé vált, de még vele sem ápoltam olyan viszonyt, amiből azt hihetném, megtörné elvesztésem tudata. Halk sóhajt hallatva piszkáltam meg hajamat, csak hogy tegyek valamit, ne álljak olyan dermedten az elhangzottak fényében. Végül is, egy főnemeshez, egy volt hadnagyhoz mindez nem illik- határozottnak kellene lennem.
A szituáció merev kínosságát csak növelte a velünk szemben állók izgágasága, mintha már taszigálnának is kifelé minket az ajtón, hogy levethessék a még éppen az ő vállukat nyomó felelősség terhét. Halk sóhajjal bólintottam a férfi szavaira.
- Elnézést, akkor a továbbiakban Yuusukénak hívom. - Adj lehetetlen feladatot egy nemesnek. Íme. Nem emlékszem, hogy lenne bárki is, akit hosszabb időn keresztül a keresztnevén tudtam volna hívni, a bátyáimon, egykori férjemen és Tomoén kívül. De náluk érthető, ők a családom. Ez a férfi meg… nem. Mindenesetre, azt leszűrtem megnyilvánulásából, hogy ő sem lelkesedik az akcióért túlzottan- legalább van egy közös pont bennünk. - Vagy jobban szeretné, ha Sukénak nevezném? - Saját magam alatt vágom ki a fákat. Lényegtelen, a közeljövőben valószínűleg meghalok úgy is, azelőtt pedig ennyit igazán megpróbálhatok kierőszakolni magamból, nem igaz?
Az apró, kissé érdekes külsejű nő Yuusuke kérdésére felé fordult, száját összepréselte, messziről lerítt róla - már ha helyes volt a megítélésem-, hogy még beszélnie is kellemetlen az esetről. Mit ne mondjak, pont így kell kedvet adni valakinek ahhoz, hogy a halálba induljon. Nem mintha nem mennék, bár konkrétan rettegek, az elveimmel teljesen szembemegy a helyzet. Nem hagyhatom, hogy valamiféle lény kedvére mészároljon! - Eléggé kiszámítható módon, a 78-as körzetben és azt azt körbevevő helyszíneken támad. Ama javaslatom lenne, hogy ott kezdjék meg a kutatást. Már megtettük az előkészületeket a kapu megnyitására, így akár indulhatnak is, a laboratórium előtt nyitnak egy kaput önöknek. - Fejezte be mosolyogva és még egyszer végigsimított frizuráján.
- Remek. - Csúszott ki belőlem pikírten véleményem és jobbomat rákulcsoltam kardom markolatára. Inkább rá sem néztem a férfira, aki mellettem ácsorgott, sarkon fordulva lépdeltem kifelé. Jobb mielőbb elhagyni a helyszínt, még azelőtt, hogy olyat mondanék, amit később megbánnék. Fejemben tompán lüktetett a fájdalom, még az is megfordult bennem, hogy küldenem kellene egy pokollepkét Tenkainak, nézzen rá Marshmallowra és ha úgy alakul, akkor vegye gondjaiba. Egy apró fintor kíséretében messzebbre hessegettem a gondolatot magamtól és sietősebbre vettem utamat.
- Remek kis napok elé nézünk, nem igaz? - Kérdeztem savanyúan Yuusukétól, miután konstatáltam, hogy egyedül maradtunk. Gondolom, ők most szépen megisznak egy csésze teát és örülnek, hogy pillanatnyilag nem az ő problémájuk az arctalan nő kiléte. Balomat tarkómra függesztve masszírozom fájó nyakamat és már messziről meglátom volt osztagom tagjait, akik a kapu megnyitásával foglalatoskodnak. Kissé elnehezül a szívem, sokszor eszembe jut a Kidoushuu és bár nagyon szeretem a Nibantait, nincs olyan nap, hogy ne vágynék vissza hozzájuk… vagy a negyedik osztagba. Mindenütt önmagam voltam, mégis kicsit más verzióm, meglehet, most vagyok a leginkább saját magam. Fejlődöm, ezt nem vitatom, ami kétséges az út, amit bejárok közben és a végkifejlet; teljesen új személlyé válok-e, vagy megmaradok valamennyire Seiun? Ehhez hasonló kérdések csapongtak bennem mikor lefékezvén megtorpantam a két tiszt előtt.
- Gondolom, a feladatunk fajtája fel fog jogosítani minket a teljes szintű lélekenergia használatra és nem kell visszafognunk magunkat. - Pillantottam Yuusuke kékjeire. Ami engem illet, a finomkodás messzire el fog kerülni. Természetesen nem fogom ártatlanok testi épségét kockáztatni, de meghalni sem áll szándékomban. Ha mást nem is, a kutyát még meg kell etetnem…
- Mizushima-san! Milyen felüdülés újra látni önt!- Hajolt meg előttem az egyik tiszt szinte azonnal, hogy bekúsztam látóterébe. Arcomon flmosollyal viszonoztam az üdvözlését- jól esett a tudat, hogy van, aki kedvel volt osztagomból. Kissé túlzásba vittem a szigorúságot, nem feltétlen tett jót nekem a hatalom…
- Önt is, Fukuoka-kun. Reméljük, nem kell sokáig várnunk a viszontlátásra. - Ujjaimmal még mindig zanpakutomat szorongattam és mély levegőt véve léptem az átjáróba. Nem tartott sokáig az átkelés, nem is merült fel közben semmi szokatlan, mégis megemelkedő pulzussal léptem ki a túloldalon. Megszokni lehetetlen a köztes világot… A 78-as körzet festőinek cseppet sem nevezhető látképe tárult szemem elé és szégyenszemre kellett elismernem, idejét sem tudom már, mikor jártam itt utoljára. Szabadidőm jelentős részét edzéssel vagy pihenéssel töltöm, szemernyi hangulatom sincs világot járni olyankor. A hegy magasan nyújtózva tört a felhőtlen égbolt felé, a sűrűn elhelyezett szegényes házak mozaikja elnyúlt, míg a szem ellátott, egyszerűen összefabrikált bódékban árulták termékeiket azon kevesek, akiknek megadatott a lehetőség valamiféle üzlet nyitására.
- Ha már itt vagyunk… Én azt javaslom, együnk valamit és vitassuk meg azt a pár dolgot, amit tudunk. Hátha jutunk valamire… - Vetettem fel ötletemet Watanabe-kunnak és vállát megérintve mutattam egy nem túl messzi tákolmányra, ami felé rögvest meg is indultam és két méretes sült tintahalat vásároltam, szándékosan figyelmen kívül hagyva az esetleges meglepett vagy rosszalló tekinteteket, amiket jelenlétünk váltott ki. Az egyik példányt a férfi kezébe nyomtam, sajátomba jóízűen beleharapva vettem egy mély levegőt. - Jó étvágyat! - Jobb ötlet híján cselekedtem így, legalább eddig is csinálok valamit. - Mit gondol? - Kérdeztem két falat között az őszes halálistent.
« Utoljára szerkesztve: 2018. Aug. 26, 03:16:19 írta Mizushima Seiun »

Karakterlap

Watanabe Yuusuke

Shinigami

Shinigami - rangjelző

*

Szint: 6.

Lélekenergia:

60% Complete
34 000 / 35 000

Hozzászólások: 45

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 33 200 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Azúrkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Házas

Kivel áll kapcsolatban?:
Ninomiya Mitsuko - felesége

Post szín:
#0073e6


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Álmok földjén
« Válasz #3 Dátum: 2018. Aug. 29, 17:28:25 »
Talán én vagyok az egyik legjobb választás erre a küldetésre. Nem azért, mert nem lenne nagy kár, ha esetleg kinyiffannék közben, hanem a mibenléte miatt. Nem vagyok túl jóban az álmokkal, mióta visszatértem. Leginkább rémálmok gyötörnek, nem alszom jól. Vagyis, jobban mondva, egy rémálom gyötör, de az szinte minden éjjel. Mitsukonak nem tűnik fel, mert már annyira hozzá szoktam, hogy verejtékezve felriadok az éjszaka közepén, hogy profi szintre emeltem ennek végrehajtását. Most már csak simán kinyitom a szemem, és ennyi. Nem zihálok, nem ugrálok, semmi. Nem akarom, hogy aggódjon miattam. Felesleges. Rájöttem, hogy valójában meghaltam odaát, amikor átszúrtak hátulról. Hiába éltem túl, meghaltam. Ami azóta van, azt csak extra időnek, szórakozásnak tekintem. Miközben az aprócska nő beszél - mármint a negyedik osztagos, Seiun nem az a törpe fajta - kelletlenül a tegnap éjszakára gondolok. Megint felriadtam, természetesen. Sajnos azt még meg kell szoknom, hogy rendszertelenül jön az álom. Nem minden nap, van hogy egy-két éjszaka kimarad, csak hogy utána újult erővel támadjon, és az addig megnyugodni látszó lelki világomat ismét a feje tetejére állítsa. Lelki szemeim előtt megjelenik a sötétségbe burkolózó, arc nélküli alak, amint vérfagyasztóan kuncog. Nem látom az arcát, nem tudom hogy néz ki, de érzem, hogy engem néz. Vizslató tekintetét érzem saját magamon, mint egy kiéhezett vadász, aki vigyorogva, nyálát csorgatva szegezi kiéhezett tekintetét a prédájára. De az arca. Az arcát nem látom. Akkor sem láttam. Csak éreztem, hogy egy katana átdöfi a testem. És a hang. A mindent bejáró, mindent megmérgező, vérfagyasztó, kegyetlen hang. Olyan, mintha egyenesen a pokolból jött volna. Ki tudja, talán valóban onnan jött. Attól tartok, hogy ezt sosem fogom elfelejteni, noha kitűztem célul, hogy bosszút fogok állni, visszamegyek, és elpusztítom a szörnyeteget, ami ezt tette velem. És nevetni fogok, miközben végignézem a haláltusáját. És jól fog esni.
A révedezésből Seiun hangja ránt vissza a jelenbe. Valószínűleg elbambulva néztem magam elé, és olyan dolgokat láttam, amit más nem. Két gyors pislogás után magamhoz térek, és a Nőre emelem tekintetem.
- Bocsánat, hogyan...? - kérdezek vissza értetlenül. Nem értettem az első mondatát, amit hozzám címzett, annyira beleéltem magam a gyilkolás önfeledt örömébe. Aztán valami mégis beugrik, hogy megszólításról kérdezett, szóval gyors megköszörülöm a torkom, és válaszolok.
- Yuusuke, vagy Suke. Nem szeretem a hivatalos megszólításokat. Személytelen. Nem vagyok az a típus. - mosolygok joválisan a Nőre. Kapitányként is nehezen szoktam meg a rangnak kijáró megszólítást, noha kénytelen voltam elfogadni, főleg, ha egy idegen osztagból érkezett hozzám valaki. A tisztjeimmel általában barátságos, egyenesen baráti viszonyt ápoltam, de ők is ugyan úgy tisztelettel beszéltek velem, mikor megszólítottak. Túl tartózkodónak véltem, zavart mindig is.
Önkényesen eldöntöm, hogy Simán Seiunnak fogom hívni a nőt. Nem ismerem, nem tudok róla semmit, de ez van. A régi kapitányi szokásaimról nehéz leszoknom, noha jelenleg nem vagyok az. Ez változhat. Egyébként is, attól, hogy a rang már nincs meg, a hírnév megmaradt, az pedig bőven elég ahhoz, hogy ilyeneket megtehessek..és egyébként sem érdekel különösebben. Ha nem tetszik, majd szól.
Az eligazítás végeztével megfordulok, és szótlanul követem társamat a kijárat felé. Nem érzek semmi különösebbet az előttünk álló megpróbáltatásokkal kapcsolatban. Meghallgattam az eligazítást, felfogtam, beletörődtem. Nem érzek semmit. Egyeltalán. Kicsit üresnek érzem magam, de nyilván ez amolyan mellékhatás tekintve, hogy mi történt velem. Csak egy üres héj vagyok, amiben nem "lötyög" lélek. Csak működök, mint egy gép. Ez persze valamelyest megváltozik, mint Szerelmem közvetlen közelében vagyok, de hazudnék ha azt mondanám, hogy nem kényszerítem magam arra, hogy boldognak látszódjak, mikor Vele vagyok. Nehezen húzódik mosolyra a szám, és még nehezebben érzek nyugalmat, vagy boldogságot. Seiun kimondottan feszültnek tűnik. Meg tudom érteni, sokat egyből beadták volna a kulcsot, mihelyst meghallják, mivel állnak szemben. Teljesen természetes reakció az idegesség, feszültség egy ilyen dolognál, ám mégsem érzek semmit. Egy dolog tud csak megijeszteni jelenleg a világon. Vele még rendezni fogom a számlát.
- Feszültnek tűnik, Seiun. - jegyzem meg tényként. - Ne aggódjon, nem lesz gond.- próbálok bátorítóan viselkedni, miközben feltűnünk a kidoushuu tagjai előtt, akik már megnyitották a kaput. - Seireiteiben vagyunk, itt nincs rajtunk a pecsét, csak saját magunkon múlik, hogy mennyire fogjuk vissza magunkat. - Mondom csendesen, és magamban hozzáteszem, hogy én semennyire. Senkinek nem adok esélyt, hogy kárt tegyen bennem. Egy személynek tartogatom ezt az örömöt, Ő pedig nincs itt..legalábbis remélem. Persze ez nem jelenti azt, hogy őrült - vagy 11. osztagos- módjára kezdek el vagdalózni minden irányba, amit csak érek, de ha olyan erős az ellenfél, hogy megkívánja, én sem fogom visszafogni magam. Régi ismerősként üdvözlik  a Nőt, ami arra enged következtetni, hogy van múltja az adott osztaggal, ami meg arra enged következtetni, hogy bár fiatalnak tűnik, nem biztos, hogy az is. A látszat csal, főleg itt, Seireiteiben. Kapitányként töltött éveim alatt én is megfordultam a legtöbb osztagnál, bár csak ideiglenesen, és vendégként. Nem ugyanaz, ha valaki adott ideig egy osztagnál szolgál, vagy csak átutazóban van. Ennek megfelelően engem le se nagyon ejtenek a kaput nyitó tisztek, persze egyeltalán nem zavartatom magam. Jobb szeretem manapság, ha észrevétlen maradok. Ez persze nehéz.
Egykedvűen, szinte unottan lépek a Nő után az átjáróba, hogy néhány perc elteltével kijussak a másikon, és Rukongaiban találjam magam. Beletelik pár pillanatba, míg szemem hozzászokik a napsütéses időhöz az átjáró sötétje után, majd miután ez megtörténik, körbejáratom tekintetem a környéken. Szemeim előtt a Rukongai koszos, füstös, kissé talán romos területeinek egyike tűnik fel. Egyszerű itt az élet, egyszerű módon élnek a lelkek. Nincs nagyzolás. Persze vannak kerületek, ahol módosabb lelkek élnek, de ez nem tartozik közéjük. Nem zavartatom magam, mikor a közelünkben elhaladó lelkek kissé talán félénk, de rosszalló tekintettel néznek ránk. Nem hibáztatom őket, elvégre nagy részüket mi juttattuk ide. Nyugalmat ígértünk nekik, egy új életet. Legtöbbjük azt gondolhatta, hogy a paradicsomba küldjük őket. Fájdalmas leckét kaptak. Ettől eltekintve persze többé - kevésbé meg vannak itt, de itt sincs nyugtuk a hollowoktól. Szinte mindennaposak a támadások. Mi, a katonaság pedig, noha igyekszünk fenntartani a rendet, ez nem mindenhol sikerül. Joggal neheztelnek ránk.
Kicsit kezdek éhes lenni, így kapva kapok Seiun ötletén, miszerint együnk. Kissé derültebb hangulatban, már-már jókedvűen bólintok a Nőnek, és lépek utána az ütött-kopott bódénál ácsorgó árus felé. Kicsit rosszallóan csóválom a fejem, mikor rendel nekem is egy adagot. Férfiként nem szoktam hozzá, hogy engem hívnak meg, általában én állom a cekket, így mivel már így alakult, úgy döntök, hogy az italokat én állom, kérek két korsó gyömbér sört és az egyiket a nőnek adom. Megmondom őszintén, nem vagyok túlzottan  oda a tengeri kütyükért, sőt, igazából nem is igazán eszem őket, tekintve, hogy Mitsu nem tud főzni - még mindig :| öt év alatt megtanulhatott volna, igazán :| - így kissé bizalmatlanul szemezek a kezembe nyomott cuccal. Hirtelen azt se tudom, hol kezdjek neki, így a legkézenfekvőbb dolgot választom. A fejét be harapok, gondosan elkerülve a másik oldalon lévő csápokat. Azoktól rosszul vagyok, ha csak rájuk nézek. Az íze viszont meglep, kellemesen jó, más mint amire számítottam, így hamar megnyugszom, és jobb kedvűen folytatom a majszolást. Viszonzom a Lánynak - akivel a gesztusa miatt időközben egyből barátibb kapcsolatban állapítom meg magam- a jóétvágyat, majd kérdésére elgondolkova húzom össze a szemöldököm.
- Nem tudom. Nem adtak túl sok információt. Lehet körbe kéne kérdeznünk, vagy egyszerűen csak megvárni, míg besötétedik, hátha történik magától valami. Így elsőre elég hollow gyanúsnak tűnik, viszont azok meg nem elég intelligensek ahhoz, hogy ilyen módon gyilkoljanak. Túlságosan ösztönlények. Lehetséges, hogy egy erősebb adjuchas, vagy arrancar van a dologban, de az is lehet, hogy egy lélek kattant meg, és egymás után végez mindennel, ami az útjába kerül. Az, hogy az áldozatok mit látnak álmukban, nem jelenti azt, hogy valóban egy nővel lenne dolgunk. Kicsit ködös az egész...ilyenek ezek az álmok. - foglalom össze véleményem tömören. Tényleg több dologról is lehet szó, ám, amíg nem tudunk meg többet, ezek nem többek találgatásoknál. Tények kellenek.
- És Te? Mit gondolsz? Lehet, meg kéne kérdeznünk ezt az árust, hátha tud valamit, amin elindulhatunk. Mi baj lehet végülis, nem? - kérdem meg két harapás közben, miközben kvázi letegezem a Nőt. Nem nagyon zavartatom magam, Ő is elég közvetlennek tűnik, nem látom értelmét, hogy itt személyeskedjek. Persze, mint mondtam. ha nem tetszik neki, szól. A tintahal nagy része elfogyott már, jól lehet a csápjaihoz hozzá se nyúltam, és nem is fogok, szépen kidobom a bódé melletti szemetesbe...valahogy viszolygok az csápoktól meg az ilyen dolgoktól. Egyébként maga a kaja nem volt rossz, így jólesően öblítem le torkom a gyömbér sörrel.