Szerző Téma: Murasaki Yumiko  (Megtekintve 401 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Murasaki Yumiko

Akadémista

*

Szint: 0.

Lélekenergia:

60% Complete
3 500 / 15 000

Hozzászólások: 6

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 4 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Indigo

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
A fájdalomtól lesznek valóságosak az emlékek.

Post szín:
#DDDDF9


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Murasaki Yumiko
« Dátum: 2018. Máj. 09, 00:39:53 »


Jelenleg használt Név: Murasaki Yumiko (紫 優美子)
Nem:
Kaszt: Akadémista
Kor:
  • Emberként: 0 év
  • Lélekként: körülbelül 150 év
Negyedik karakter indításához szükséges havi stat: megvan


"Ha gyönge a lelked, tompa a kardod éle."

~ Előtörténet ~

Korán kelek. Lélegzetük egyenletességéből úgy hallom, hogy a szobatársaim még nem ébredtek fel. Valójában nem most ébredtem fel, sőt, nem sokat aludtam az éjszaka. Az elmúlt éjjel egy nem várt látogatót kaptam. Egy kísértetet a múltból, ha úgy veszem. Lélekenergiát ugyan nem éreztem felőle, de kétséget kizáróan Yume hangja volt. Megváltozott ugyan, mint ahogyan emlékeztem rá, de még így is felismertem. Olyan érzetet keltett, mint aki sok mindenen ment keresztül – még többön, mint amin eddig. Bár ott állt mellettem, mégis távolinak érződött, mintha az eltelt idő alatt távolabb sodródtam volna attól a világtól, amit ő képviselt. Egy könyvet hagyott itt maga után, meg egy kérést, majd anélkül távozott, hogy bármit kérdezhettem volna tőle. Jellemző.

Csendesen, vigyázva, hogy fel ne ébresszem a többieket, átsettenkedek a mosdóba. A szokásos teendőkön felül külön figyelmet fordítok arra, hogy lemossam a mostanra odaszáradt vért a szemem körül. Egy pillanatra meggondolatlan voltam. Csupán egyetlen pillantást akartam vetni rá. Talán, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg ő az-e, vagy csupán kíváncsi voltam, ő hogyan változott meg, még én idáig jutottam. Nem volt jó ötlet. Az éjszakai fényviszonyok miatt nem láttam semmit olyan rövid idő alatt, amég sikerült kinyitnom a szemem. Csupán azt értem el vele, hogy megint újra éljem azt a fájdalmat, mely azóta is a lélektükrömben ég.

Felveszem az egyenruhámat, majd a szememre is új kötést teszek. Ezután magamhoz veszem a Yumetől kapott könyvet, hátha lesz alkalmam megszabadulni tőle, és indulnék is az udvarra, amikor Asuka – az egyik szobatársam – hangját hallom.
- Hová mész ilyen korán, Yumi-chan?
Megtorpanok. A hangja álmos és erőtlen, ezekben a percekben ébredhetett. Talán pont én ébresztettem fel véletlenül.
- Esetleg edzeni készülsz? Mert, ha igen akkor vidd a kardod is!
Fordulok arrafelé, ahonnan a hang jött. Hallom a takaró súrlódását és az ágyszerkezet kattogását, ahogy felkel. Gyorsan végig futom a lehetőségeket a fejemben, mire lehet szükségem a mai napra. A tankönyveimet amúgy sem szoktam elvinni az előadásokra, úgy sem venném semmi hasznukat. Csak a Yumétől kapott könyv és a fuvolám van nálam.
- Csak kiszellőztetem a fejem. Nincs szükségem a kardomra.
Később ugyan lesz zanjutsu edzésünk, de majd akkor visszajövök érte. Nem értem, miért érzik szükségesnek, hogy beleüssék az orrukat abba, mit miért teszek. Nekem is van eszem, tudok vele gondolkodni. Nem mintha bármi ellen meg kellene védenem magam itt, az Akadémia őrzött területén, de ha mégis megtörténne az elképzelhetetlen, akkor is több hasznát veszem a saját két öklömnek, mint egy gyilkolásra teremtett fegyvernek. A lépéseinek hangja pillanatok alatt átszeli a szobát, majd megragadja a szabad karomat, kezembe nyomja a kardomat, és ellentmondást nem tűrően rákulcsolja a markolatra az ujjaimat, azt üzenve, hogy tartsam erősen.
- Te is tudod, hogy azt mondták a beiratkozáskor, hogy a kardunkat mindenhová magunkkal kell vinnünk. Fogadd meg a tanácsom és vidd magaddal! Kérlek, kérlek, kérlek...!
Kételyem valószínűleg kiült az arcomra is, ezért is érezheti szükségesnek, hogy az előbbinél is vehemensebben lépjen fel. Az éjszaka történtek miatt még mindig feszült vagyok, így semmi kedvem most ezeket a köröket lefutni vele, hogy még egyszer elmondja ugyan azt, amit a múltkor is. Viszont megbántani sem akarom, így ez egyszer kivételt teszek.
- Rendben, rendben, magammal viszem.
Elveszem a fegyvert, majd megszabadítom magam a szorításából és újra megindulok az ajtó felé. Lélegzetvételéből hallom, hogy még mondani készülne valamit, de megelőzöm.
- Ha sokat hangoskodsz, az egész szállást felvered.
Igen vicces hallani, hogy ahogy beléfojtódik a már majdnem kimondott szó, de erőt veszek magamon, hogy ne nevessem el magam és inkább arra koncentrálok, hogy eltűnjek a tetthelyről, mielőtt más ötlete támadna.

A korai időpont miatt még alig vannak a folyosókon, így gyorsabban tudok haladni, mint általában, anélkül, hogy attól kellene tartanom, hogy beleütköznék valakibe. Közben Yume kérésén jár az agyam. Még is mit képzel magáról… Hírtelen megjelenik, és azt hiszi, hogy csomagkézbesítőt fogok neki játszani? Ugh… Fogadok azt hitte, hogy újat mondhat ezzel. Hát nem. Magam is felfedeztem már nem sokkal idekerülésem után, hogy Rei is itt van az Akadémián. Nehéz is lett volna eltéveszteni a lélekenergiáját, mely olyan sötét, mint a feje belülről és olyan rakoncátlan, mint az egész kölyök együttvéve. Ám egyelőre még nem hívtam fel a figyelmet a jelenlétemre. Nem tudom, hogy egyáltalán fel akarom-e. Ha úgy tetszik, most halott embernek minősülök. Hátrahagytam a régi életemet és eltűntem azok elől, akik egykoron ismertek. Yume mégis megtalált. Magam sem tudom eldönteni, miért borít ez ennyire ki, mikor már elhatároztam, hogy nem foglalkozok a múlttal. Vagy, hogy mi zavar jobban. Az, hogy ennyi évig életjelet sem adott magáról, vagy, hogy még mindig azt hiszi, a történtek után is még tartozok neki bármivel. Minden esetre ezt a könyvet még eljuttatom Reinek, ha már ilyen felelőtlenül csak úgy itt hagyta nekem. Elég méretes és nehéz is. Vajon mi lehet benne? Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne valakivel felolvastatni, Yume dolgai elég furák tudnak lenni. Csak ekkor veszem észre, hogy nem tudatosan, de a hajamban lévő virágot igazgatom, amit még tőle kaptam több mint fél évszázaddal korábban.

A fapadló jellegzetes nyikorgását egyszer csak a föld és fű hangja váltja fel, ahogy az udvarra lépek. A szokásos helyem felé tartok annak a résznek a közelében, ahol a felsőbb évesek a jinzent szokták gyakorolni. Meg is találom a sziklát, amire lerakom a könyvet és a kardomat. A közeli fa árnyékától hűvösebbnek érződik a szellő, mint eddig, de nem bánom. Így kezdek neki a szokásos gyakorlatomnak, mely azóta már-már egyfajta rekreációs tevékenységgé nőtte ki magát. Miután kellően kinyújtóztatom az izmaimat, felhuppanok a kőre és magam alá húzom a lábaimat, hogy ne közvetlenül a hideg kövön üljek.
Megpróbálom kiüríteni az elmémet, melyre most igen nagy szükségem lenne. Elképzelem magam, amint teljes sötétségben lebegek, először kizárva minden érzetet, ami a külvilágból jönne. Ezután mélyeket lélegzek. Minden alkalommal a levegővel együtt kifújva a felgyülemlett dolgokat, melyekre nincs szükségem és melyektől meg akarok szabadulni. Harag, félelem, bánat, fájdalom, gyengeség, együttérzés, még csupán csak az üresség marad. Majd elkezdem kiterjeszteni az érzékelésemet. Az első, amit észreveszek magam mellett, az a saját lélekenergiám, de nem belőlem jön, hanem a kardomból. Halovány, gyenge, mint egy éppen csak pislákoló gyertya. Ebbe még mindig beleborzongok időnként. Abszurd érzés, hogy a saját reiatsumat a testemen kívüli forrásból érezzem, mintha emiatt hiányozna most már egy darab belőlem, amit ezentúl már csak ez tud bepótolni.

Távolabb „tekintek” a környező épületekbe. Az Akadémia még csak most kezd éledezni, mozgolódni. A sok-sok apró lélekenergia pont, ahogy a szobájukban sürgölődnek, már ami a tanulókat illeti. Néhány korán érkező tanár auráját érezni lehet itt-ott felbukkanni, már aki nem rejti el. Ekkor a szememben az égető fájdalom visszatér, reagálva egy ismerős jelenlétre, mintha csak erre érkezne válaszként. Csupán egy röpke pillanatra észreveszek egy újabb, az enyémhez szinte megszólalásig hasonlító reiatsut a mellettem lévő fa lombkoronájából. Ez visszaránt a valóságba, minden eltűnik, csak magam maradok, legalábbis így érzem. Ezen még csiszolnom kell.
- Kimiko, mit mondtam neked a leskelődésről?
Várok a földet érés hangjára, ami meg is történik, eleven kuncogás kíséretében.
- Lenyűgöző, Nee-sama. Azt hittem, jól elrejtettem magam, de az érzékelési képességeid sokat fejlődtek.
Hmm, csak hiszed – gondolom magamban. Csupán szerencsém volt. Ha nem a meditációm közben jelenik meg, valószínűleg nem vettem volna észre, és még így is a szemem „figyelmeztetett”. Nem a saját érdemem.
- Hízelgő, de tudhatnád már, hogy bókolással nem érsz el nálam semmit.
- Elnézést, csak nem akartalak megzavarni.
Valahogy ezt sem hiszem egy percig sem. Mégis mióta zavartatta magát valaha is ilyesmi miatt. Jön-megy, amikor kedve szottyan. Olyan érzésem van, mintha mindig forralna valamit a háttérben.
- Nem zavarsz, csak az őrök ki ne szúrjanak.
Mondom, miközben továbbra is ügyelek a légzésemre, ha legalább a „környezeti” tényezőket már nem is tudom kizárni.
- Amiatt nem kell aggódnod, te is tudod, hogy képes vagyok már vigyázni magamra egyedül is.
Letelepedik ő is mellém, majd egy kis ideig mindketten némán ülünk egymás mellett. Van egy olyan érzésem, miszerint egész idő alatt engem figyel.

Végül ő töri meg a csendet.
- Ohh! Az ott a lélekfegyvered? Megnézhetem?
Kétség kívül költői kérdésnek szánja, mert választ nem is várva felkapja mellőlem, majd bizonyára alaposan szemügyre veszi, mert hallom, ahogy ki is vonja és suhint vele néhányat teszt képpen. Alig érezhető segélykérés fut át a tudatom határán. Magányosság, szomorúság, kétségbeesés, pánik. Mint amikor egy csecsemő felsír, ha elragadják az anyja kebléről és olyan valaki veszi kézbe, akitől távol akarna kerülni minden áron, de tehetetlen, erőtlen.
- Csak óvatosan. Szerintem nem kedvel téged.
Szerencsére nem kell nyomatékosabban utalnom rá, hogy tegye le, azonnal meg is teszi, ám nem marad egy pillanatra sem nyugton, rögtön újabb dolog ragadja meg a figyelmét. Amint a kard csörrenése jelzi, hogy visszarakta mellém a kőre, máris a könyv gerincének pattanását hallom, ahogy éppen nyitja fel a kemény fedőlapot. Gondoltam már, hogy előbb-utóbb szemet vet rá, vagy talán ez érdekelte a kezdetektől fogva és a kard csupán elterelés volt. Határozottan, de gyorsan mozdul is a kezem oda, ahova előzőleg letettem a könyvet, lecsapva a fedelét, amitől ő riadtan nyikkan fel, majd valószínűleg egy kicsit odébb is hőköl. Kihasználva a helyzet teremtette lehetőséget, úgy húzom vissza a kezem, hogy egyúttal magamhoz veszem a könyvet is, így már nem próbálkozhat.
- Az a könyv… honnan szerezted?
Hangja bizonytalanul indul, mint akinek fogalma sincs, hogyan kezdjen hozzá, de mindenképpen felkeltette az érdeklődését. Mégis mi a fene ez a könyv, Yume?
- Az egyik vizsgához kell. Nem az enyém, éppen visszaadni készültem.
Fogalmam sincs, bevette-e ezt a hírtelenjében fabrikált hazugságot, de nem faggatózik tovább a dologgal kapcsolatban, így egy rövid időre újra csend telepedett közénk. Ezúttal én töröm meg.
- Most már ideje órára mennem…
Belecsúsztatom a kardomat az övembe, majd lecsusszanok a kőről, amin ültem és elindulok arra, amerre emlékszek, hogy az Akadémia épület van. Egyszer csak rántást érzek a ruhámon a jobb karomnál.
- Várj, Nee-sama…!
Olyan gyorsasággal és erővel jön, hogy majdnem hátra esek, de az utolsó pillanatban mégis sikerül visszanyernem az egyensúlyomat, amikor feleszmél, és enged a szorításon.
Habár fiatalabb nálam, kettőnk közül ő az erősebb, még ha ezt mindig tagadja is, amikor felhozom. Visszafordulok felé, még ha nem is láthatom.
- Ha nem haragszol, lehetne még egy önző kérésem, mielőtt elmész?
Hangja telve van bűnbánó reménykedéssel. Ekkor már rájövök, mit is akarhat, és nem bírom megállni, hogy egy apró mosoly ne telepedjen az ajkaimra, ahogy próbálom elképzelni az arckifejezést, amit most vághat.
- Csak egy kicsit.
Visszaülök, majd kiveszem az övemből a fuvolámat. Megvárom, hogy érezzem fejének nyomását az ölemben, majd mielőtt belekezdek, még belekócolok a húgom hajába. Azt a dallamot játszom, amit mindig is játszottam a saját magam és az ő megnyugtatására is, mikor még kicsik voltunk és amit ő tanított meg nekem újra, hogy neki játszhassam. Kétségtelen.
- Pont olyan, mint régen. Még mindig nem tértek vissza az emlékeid?
Tovább játszom, anélkül, hogy megszólalnék. Hallgatásom a válasz a kérdésére. Nem mondom még egyelőre meg neki, mégis mennyire emlékszek, mert magam sem vagyok még benne teljesen biztos, hogy teljesen elmúlt az amnéziám, de egy bizonyos, többet tudok már, mint amit elmondok neki. Megvagyok elégedve a jelenlegi helyzettel és attól félek, az igazság tönkretenne mindent, mint ahogyan a múltban is, ezért inkább hazugságokba burkolom magam, de nem tudom, meddig tarthatom ezt még fenn.

Jó darabig így lehetünk, mert már másodszor kezdek neki a dallamnak. Eredetileg nem így terveztem, de mégis úgy érzem, szeretném a végtelenségig elhúzni ezt a pillanatot. Az idő azonban nem áll meg miattunk. Lélekenergia forrás közeledését érzem, valószínűleg Kimiko is, mert azon nyomban mozdul is. Csupán egy másodperc, de már itt sincs. Olyan hírtelen és nyomtalanul tűnik el, mintha sosem járt volna itt, mintha csak az egészet én képzeltem volna. Én is elteszem a fuvolát, majd egy alig hallható „Vigyázz magadra.” hagyja el a számat.
- Yumi-chan! Végre meg vagy! Mit csinálsz itt? Mindjárt elkésel az előadásról!
Asuka az, akinek a közeledését éreztem, és akinek kiáltása visszaránt a valóságba. Bizonyára engem keresett, amiért reggel úgy elviharzottam, utána pedig nem vagyok még az tanteremben. Egy darabig még nem reagálok rá, helyette úgy teszek, mintha a felhőket nézném az égen. Már ha valóban vannak, nem tudhatom. Mikor már közelebbről hallom a lépések zaját, odafordulok a hang irányába, mintha akkor hallottam volna meg a közeledését.
- Tudnád mutatni az utat?
Magam is eltalálok már az Akadémia területén mindenhova, de azért néha jól tud esni, ha nem kell számolgatnom és találgatnom a fordulókat, ha épp nem akarok egy teljesen másik helyre kilyukadni. Más valaki reiatsuját követni sokkal kényelmesebb, főleg, mikor nem árt sietni is, így gondoltam, teszek egy próbát, de úgy tűnik, ő túl sokat képzel a kérésembe, ami már problémás.
- Fogd meg erősen az egyik kezem! Sietnünk kell, mert nem akarom, hogy bajba kerülj a késés miatt!
Ahelyett, hogy egyszerűen előttem menne, magával akar húzni. Szerencsére ezúttal stabil helyzetben vagyok, és neki amúgy sincs akkora ereje, mint a húgomnak, így könnyedén ellenállok és kiszabadítom magam a szorításából. Nem vagyok én holmi rongybaba, akit mindenki kedvére ráncigálhat.
- Magam is tudok járni.
Jegyzem meg kissé szemrehányóan, majd magamat is meghazudtoló lendülettel felpattanok és meg is indulok arra, amerre emlékeim szerint mennem kellene most.
- Ha nem sietsz, el fogsz késni.
Jegyzem meg a lefagyott Asukának, aki hallhatóan talán nyelni is elfelejtett a hirtelen változó reakcióim közepette.
- Hékás! Ne hagyj itt engem, mikor érted jöttem!
Kiáltja utánam, miközben felzárkózik mellém, de nekem ekkor már máson járnak a gondolataim, miközben a többi arra járót kerülgetem már a folyosókon. Mint például, hogy miként fogom a könyvet anélkül átadni Reinek, hogy találkoznom kelljen vele. Illetve az is csak most tudatosul bennem, hogy teljesen megfeledkeztem ma a reggeliről is…

A cselekmény játszódott 2016 December elején.


~ Kívül ~

Átlagos, ovális fej, közepesen széles áll, pisze orr, nőies, lágy arcvonások. Kinézetre húszas éveinek elején/közepén jár. Szemei igen élénk lila színnel rendelkeznek, már-már úgy látszódak, mintha izzanának, ha valaki abban a ritka pillanatban részesül, hogy láthatja, mert szinte mindig lehunyva tartja őket, még akkor is, ha nincs rajta kötés. Sötét lila hajszíne talán a legszembetűnőbb jellegzetessége. Egyenesre vágott hajvégeit csak két hoszabb tincs töri meg elöl az arca két oldalán, melyek jelzik eredeti hajhosszát, mielőtt levágta volna. 173 cm-es magasságoz karcsú testalkat társul, ám izomtónusából látszik, hogy pusztakezes harchoz edződött. Harcon kívüli mozgása óvatos, megfontolt, csak jól ismert környezetben vesz nagyobb lendületet.

Bal oldalon egy fehér liliom van a hajába tűzve, melyet vörös, pamacsokban végződő zsineggel megkötött masni rögzít. Nyakában fekete és szürke, gömb és magatama alakú kövekből kirakott nyakláncot hord. Szemén szinte állandó jellegges kötést található, mely a bal oldalon kissé leterjed az arcára is, ezzel fedve egy égési sérülést, mely egy négyes karomnyomra hasonlít. Hasonló sebesülés található bal vállán is, mely a hátára is ráterjed, ezért a mellkasára tekert fásli a bal oldalon egy váll körüli kötésben egészül ki. Mikor éppen nem akadémiai egyenruháját hordja, igyekszik olyan öltözetet viselni, mely a lehető legkevesebbet mutat kötéseiből.


~ Belül ~

Mindig is makacs gondolkodásmódjáról és erős, bátor jelleméről volt ismert. A vele történtek hatására személyisége a felszínen megkeményedett, ám belül továbbra is esetenként tanácstalansággal, félelemmel és haraggal küzd. Korábbi leleményes gondoskodó jelleme a balesete óta csak nyomokban található meg és helyét csendes és visszahúzódó természet vette át. Konoksága ellenére megadja a tiszteletet, ha szükséges és engedelmeskedik a parancsoknak, amennyiben rangidős személytől kapja, de időnként megmutatkozik nyers modora is. Titkait szereti megtartani magának és ehhez hazudni is gond nélkül képes. Talán legnagyobb gyengesége leendő shinigamiként, hogy képtelen az ölésre és már egy élet kioltásának gondolatától is rosszul lesz. Úgy gondolja, hogy rossz emberek nincsenek. Mindenki jónak születik és csupán a körülmények kényszerítenek vagy tesznek valakit aljassá. Igen jó memóriával rendelkezik és gond nélkül képes még sok idő eltelte után is visszaadni, amit hallott vagy érzett.

Annak ellenére, hogy már sejti, zanpakutoujához egyedi kapocs köti, nem szívesen használ kardot harcban és inkább pusztakezes ismereteire és alapszintű kidou tudására támaszkodik. Mivel szemeire nem hagyatkozhat, így többnyire igen kiváló hallása és lélekenergia érzékelése, valamint tapintás alapján tájékozódik.

Kedvel
Nem kedvel
- esőcseppek hangja
- nem várt, de hasznos segítséget
- szél érzete a bőrén
- virágok illata
- ha valaki szavak nélkül is megérti
- ha lenézik "vaksága" vagy a sérülései miatt
- segítséget, ha egyedül is meg tudná oldani
- ha valaki bele akar szólni abba, hogy miként cselekedjen
- fegyvereket, különösen, ami vág, vagy amivel ölni lehet
- semmirekellőket, haszontalanokat


~ Zanpakutou/képesség ~

Az akadémiára való felvételkor kapott asauchi, mely jelenleg még csak a zanpakutouvá alakulás felé tart, egy átlagos görbületű, két shaku hosszúságú katana. Jellegzetessége, hogy tsubája egy nagyrészt üreges, egy ponton megszakított fehér gyűrű, mely egy helyen illeszkedik a szintén fehér anyaggal bevont markolathoz.

Yumiko a szemeiben "csapdába esett" lélekenergia miatt képtelen hosszabb időre kinyitni azokat az elviselhetetlen fájdalom miatt. E fájdalmat kismértékben akkor is érzi, ha azok csukva vannak, illetve felerősödhet egyes személyek közeli jelenlétére, azonban jelenlegi állapotában többre nem képes.


~ Felszerelések ~

Nyaklánc: Kétfajta szemből áll. Túlnyomó részt sötét gömbök, melyek színe és felületének tapintása a lávakőére hasonlít, azonban annál kicsit sötétebb és nem találhatóak rajta lyukacsok. Minden ötödik ilyen szem után egy csontszínű, magatama formájú darab következik. Magán a nyakláncon nem található semmilyen kapocs, amivel ki lehetne oldani és az átmérője is túl kicsi ahhoz, hogy át lehessen emelni a fejen. Minden eltávolításra szolgáló kísérlet (még Yumiko részéről is) egy védő varázs aktiválódásához vezet, mely megakadályozza ezt. Eredetileg shinigami lélekerejének lezárására szolgált, azonban egy baleset folytán a nyakék megsérült és folyamatosan veszít erejéből, ami így Yumiko látens halálisteni örökségének fokozatos felébredéséhez vezet.

Virág: A hajában hordja egy különleges fehér liliom leszakított virágát, mely lélekenergiát nyel el a viselőjétől, ezáltal soha nem hervad el. Akkor nyílik azonban csak ki, ha olyan valaki hordja, vagy tartózkodik a közelében, akinek a reiatsuja "kedvére való". Az elnyelt mennyiség túlságosan csekély ahhoz, hogy bármilyen negatív tünettel járjon.

Fuvola: Egy feketére festett ryuuteki (龍笛), mely eredetileg Yumiko anyjáé volt és amit mindig magánál tart. A hangszer oldalára jól látható karakterekkel van felvésve a Yumiko (優美子) név, mely tapintható is. Bár az évek során jól megtanult játszani rajta, azonban a hangszer sajátossága mégis abban rejlik, hogy a benne lévő mágia miatt hangja bármilyen érzelmi állapotból képes lenyugtatni, mindegy, hogy ki, vagy mit játszik rajta, azonban csak Yumikora, húgára és rokonaikra van ilyen hatással, mindenki más egyszerű muzsikának hallja.

Karakterlap

Neliel Tu Oderschvank

Moderátor

*

Hozzászólások: 202

Hírnév: 7

Infó

Tárcában: 1 721 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Plátói

Kivel áll kapcsolatban?:
Staff *3*

Mottó:
"Omlik az ég, egy mesére zuhan... Na és akkor most mi van?"

Post szín:
2BCCFC


  • Profil megtekintése

Elérhető Elérhető

Re:Murasaki Yumiko
« Válasz #1 Dátum: 2018. Máj. 10, 00:29:39 »
Szép estét! :3

Kellemes volt olvasni az előtörténeted, igazán rejtélyes a karakter és a múltja. ^w^ Azért Reivel ne bontsák le az Akadémiát... :roll:
Egy szó, mint száz, a karaktert elfogadom! ^-^


Szint: 0. szint
Lélekenergia: 2500 LP
Kezdőtőke: 4000 ryou


A pontozás: indulásként kapsz minden képességedre 1-1 pontot, ezen kívül pedig szabadon eloszthatsz 8 pontot (az LP-d után, és SS-hez tartozás végett) a képzettségeiden, amik a következők:

  • Fegyverforgatás
  • Hakuda
  • Kidou
  • Helyváltoztató képesség
Elosztott pontjaidat itt jelentsd le, majd válassz szintednek megfelelő 5 canon shinigami technikát!
Jó játékot az oldalon! ^-^