Szerző Téma: Floofyland  (Megtekintve 512 alkalommal)

Description: Magánküldetés Ninomiya Mitsuko és Watanabe Yuusuke számára.

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Matsumoto Rangiku

Eltávozott karakterek

*20-as karizma*

Hozzászólások: 58

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 3 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Floofyland
« Dátum: 2018. Máj. 13, 12:28:53 »


... Floofyland. Egy olyan hely, amit csak nagyon különleges személyek látogathatnak meg. Mondhatnánk úgy is, az igazán szerencsések. Egyáltalán nincs benne a köztudatban. A shinigamik sem ismerik, azt se tudják, mi fán terem. Rukongaiban is csak pletykákat hallani róla a piacon. Floofyland, Soul Society paradicsoma... a végtelen béke és nyugalom szigete. Bárki fizetne érte bármennyit, hogy egyszer elmehessen, meglátogassa. De senki sem tudja hol keresse, hogy lehet odajutni, senkinek nincsenek bizonyítékai a létezéséről. Flooflyand, amiről azt tartják, csak a jólelkű gyermekek álmaiban létezik ...

Éppen Rukongaiban sétálgattok, úgy döntöttetek jót fog tenni a házasságotoknak egy kis kikapcsolódás. Nem szerettetek volna izgalmakat, csak egy kedves délutánt kettesben, így a belsőbb kerületek mellett maradtatok. Észak-Rukongai felé vettétek az irányt, egy csendes, romantikus sétát reméltetek. A város nyüzsgésében pedig sikerült belekeverednetek a szokásos, szombati ócskás piacba. A legfinomabb ételeket lehet, viszonylag elérhető áron megvásárolni. Tradicionális észak-rukongaii street foodokat próbálhattok ki. Kutathattok a végtelen bizsuk és kacatok vásárában. Szórakozás is akad bőven, ugyanis mutatványosok, artisták is szórakoztatják a népet, sőt, még egy bohóc is van.

A bohóc körül egészen sok gyermek gyűlt össze, aki nem fél tőle, az kifejezetten jót szórakozik a előadásain, bénaságán. Kivéve egy kislány, aki a távolba révedve nézi a forgatagot, próbál napirendre térni valami felett. Újra elpityeredik, és ezt sem érzi megfelelő elfoglaltságnak. Megfordul, és futásnak ered, egyenesen nekifut Yuusukének.

- Elnézést! - kért bocsánatot meghajolva, könnyes szemmel. Alig tízéves kislánynak tűnik, és kifejezetten aranyos arca van. Ellenben a ruházata kifejezetten furcsa, kitűnik a tömegből. - A bácsi meg a néni shinigami...? - kérdezte nagy ámulattal, oldalra döntött fejjel bámult titeket és még a szája is elnyílt közben. Na meg persze hirtelen félni is kezdett tőletek, maga elé húzta a kezeit és hátrálni kezdett. - A néni és a bácsi tud segíteni nekem megmenteni a világot? - kérdezte végül vékony, gyermeteg hangján.

Határidő: 2018. 05. 20. 23:59

Karakterlap

Watanabe Yuusuke

Kapitány

Shinigami

10. Osztag

*

Szint: 7.

Lélekenergia:

60% Complete
35 500 / 45 000

Hozzászólások: 64

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 32 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Azúrkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Házas

Kivel áll kapcsolatban?:
Ninomiya Mitsuko - felesége

Post szín:
#0073e6


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Floofyland
« Válasz #1 Dátum: 2018. Máj. 15, 14:05:06 »
- Mitsukooo, készen vagy már......?! - zendül hangom a nappaliból, ahol épp türelmetlenkedve ülök a kanapén. Kínomban már kivittem a szemetet is, pedig nem vall rám ilyesmi, sőt, szellőztettem is, meg elpakoltam pár cuccot. Régen magamtól ilyet még véletlenül sem csináltam volna, azonban most úgy érzem, kicsit nem árt, ha teljesítek egy szem Asszonykám előtt. Kicsit meg kell szeretgetnem a lelkét, meg a sajátomat is. Az elmúlt öt év rányomta a bélyegét mindkettőnk életére, az Övére talán még jobban, mint az enyémre, de ebbe most ne menjünk bele. Lassan ott tartok, hogy nekiállok elpakolni az elmosogatott evőeszközöket, de aztán meggondolom magam. Az már tényleg túlzás lenne. Nem szobalány vagyok, hanem Férj! Meg egyébként is, még a végén túlságosan is hozzászokna sz ilyen dolgokhoz, és mindent velem csináltatna. Nem baj, ha egy kicsit el van kényeztetve, de nem kell mindent megcsinálnom helyette, meg nem is fogok! :o Persze fogalmam sincs Mit csinál Egy Szem Epres Muffinom épp, nem látom, én a nappaliban vagyok, ő meg a szobában, vagy a fürdőszobában, mosdóban, nem tudom. Lehet átöltözik, vagy éppenséggel fogalmam sincs a Női dolgokról. Nekik mindig van valami, amivel órákig pepecselhetnek, mindenesetre én a megszokott shinigami ruhámban vagyok. Mitsu meg lehet, hogy már itt sincs, itt hagyott, faképnél, mert rám unt! Szép nap a mai, önkényesen úgy döntöttem, hogy nem otthon fogunk pihenni, hanem kirándulunk egyet, sétálunk Seireitiben, vagy ahova utunk visz. Jót fog tenni mindkettőnknek, s egyébként sem lehet otthon feküdni egész hétvégén, bár tudom, hogy Miccu azt tenné a legszívesebben. Végre aztán előkerül életem szerelme, aki épp olyan csodás, mint mikor megismertem. Sőt, azóta ha lehet fokozni, még gyönyörűbb. Szemeim boldogan felcsillannak, mikor meglátom Mitsukot, gyönyörű haját, szépséges arcát, és egyébként is, egész valóját. Maga a tökéletesség. Azóta sem tudom, mi beszélte rá, hogy velem kezdjen, de megfogtam vele az isten lábát, és el nem eresztem, soha. Ezt megfogadtam.
- Gyönyörű vagy, mint mindig, Szerelmem. Készen vagy? Mehetünk? - bókolok neki, miközben odalépek hozzá, kezembe veszem az ő kezét. Puha, selymes bőrének érintése mindig megnyugtatott, ha valamiért feszült voltam, vagy rosszkedvű, most sincs ez másként. Amit tettem velük, talán soha nem fogják kiheverni, ezért is igyekszem annyira Kedvében járni. Talán egy nap majd megint tud úgy rám nézni, mint annak előtte.
Gyorsan elhessegetem a borús gondolatokat, miközben elkezdem húzni Egyetlenem a bejárati ajtó felé, hisz a mai nap kirándulni megyünk. Úgy gondoltam, jót tesz mindkettőnknek egy kis kimozdulás a szürke mindennapok monotonitásából, így kapva kaptam az alkalmon mikor tegnap meghallottam két osztagbeli társam beszélgetését, miszerint terveznek ellátogatni Rukongai belsőbb kerületeinek egyikébe. Megtetszett egyből az ötlet nekem is, így siettem is haza, hogy megosszam Feleségemmel az ötletet. Így indulunk ma útnak az ismeretlenbe úgymond, hogy kikapcsolódjunk kicsit. Utunkat Észak Rukongai felé vesszük, bár engem annyira az úticél nem érdekel, sokkal inkább Lelki Társam közelsége. Vele a világ végére is elmennék, ha kérné. Szorosan magamhoz ölelem séta közben és nem eresztem, bár kétlem, hogy szabadulni akarna.
Rukongaiba érve aztán a világ kicsit megváltozik. Nekem mindig is jobban tetszettek a belsőbb kerületek nyüzsgő, zsibongó, élettel teli utcái, terecskéi. A Gotei 13-ban minden olyan unalmas, színtelen, szinte élettelen. Persze ott is lehet szórakozni, kikapcsolódni, de nem ugyanaz. Itt minden élettel teli, mindenfelé nyüzsögnek a lelkek, mindenki intézi a saját dolgát, utcai árusok kínálják portékáikat, gyerekek szaladgálnak az utcákon egymással fogócskázva, mi pedig egymáshoz bújva sétálunk közöttük, mígnem hirtelen megpillantok egy táblát, ami egy elforduló utcára mutat, rajta pedig az "ócskás piac" felirat díszeleg. Szemeim nyomban felcsillannak, ez kell nekünk, van ott minden, ami csak a szórakozáshoz, kikapcsolódáshoz kell!
- Nézzük meg! - indítványozom Kedvesemnek, majd el irányt is változtatok a piac felé, ahova pár perces séta után megérkezünk. Hirtelen azt sem tudom, hova nézzek, annyi minden tennivaló akadna, de lehetőség szerint mindent ki akarok próbálni, és szerintem Mitsuko is. Persze a piac minden várakozásomat felülmúlja, mindent meg akarok nézni egyszerre. Persze az első dolog, amit mindketten megpillantunk, az a kajás részleg. Be is szerzek mindkettőnknek egy-egy Taiyaki sütit, hogy legyen mit majszolnunk, miközben egyre beljebb haladunk a piacon. Lélek ér lelket szinte, olyan nagy tömeg van, hiába mindenki szereti a piacot. Észre sem veszem magamtól, hogy milyen boldog is vagyok, talán először vagyok igazán önfeledt, mióta visszatértem, remélem Mitsuko is így gondolja, bár efféle gondolatokra nincs idő, hisz észreveszek egy standot, ahol mindenféle dolgokat lehet nyerni, ha ügyes az ember. Az előttünk lévő vizes edényben fából készült halak úszkálnak egymás mellett, mindegyik alján egy szám van, s minél nagyobb számú halat halászol ki a mini pecabottal, annál nagyobb a nyereményed is. Fejcsóválva nézem a halakat és azok gondolkozom, melyiket halásszam ki, majd megérik az elhatározás, és kikapok egyet a közepéről. Jutalmam nem marad el, majdnem a legfelső sorból választhatok ajándékot, ahol azért már egész szép dolgokat is lehet látni. Szemem egyből megakad egy plüssmacin és rámutatok, hogy azt kérem. Amint megkapom, azzal a mozdulattal nyújtom is át Egyetlenemnek a plüssmackót, egy lágy csókkal egyetemben, remélem tetszik neki, hisz neki nyertem. Elviheti magával az irodájába, vagy ahova csak szeretné, hogy mindig vele legyek!
Utunkat folytatván megannyi árus és ételstand mellett haladunk el, van mit nézni, bámulni, különféle ócskás, bizsus standok mellett haladunk el, mindent megnézünk, amit csak lehet. Szívem szerint mindenhol vennék valamit Egyetlenemnek, de annyi pénz nincs a világon sajnos. Egy idő után aztán ritkulni kezdenek a standok, helyüket átveszik a különböző mutatványosok, meg ilyen levegőben repkedő lelkek(akiknek nem jut eszembe a neve hirtelen). Nem mondhatnám, hogy túlontúl lenyűgöznek ezek engem, röpködni én is tudok, ha akarok, és az sokkal mulatságosabb, de azért megállunk megnézni, őket is, mert úgy látom, Mitsunak tetszik. Én inkább a környező terepet nézem, semmint az artistákat (közben eszembe jutott a nevük, először articsókát akartam mondani, de az biztos nem az...) és szemem megakad egy gyerektömegen, s morfondírozni kezdek, hogy vajon mit nézhetnek ennyien, mert az attrakciót épp takarja egy sátor abból a helyzetből, ahol mi állunk.
- Nézzük meg, hogy ott mi van! - indítványozom Szerelmemnek, majd megvárom jóváhagyását és csak azután indulunk megnézni. lelkesedésem rögtön alábbhagy, mikor meglátom, hogy az apróságok egy bohócot néznek ennyire, aki őket szórakoztatja. amennyrie emlékszem, gyerekkoromban én is szerettem a bohócokat, de azóta láttam egy-két kísértetiesen bohócra hasonlító hollowot, szóval most inkább ijesztőnek tűnik, semmint szórakoztatónak. Mindenesetre figyelem az előadását, próbálom magamnak bemagyarázni, hogy igenis szórakoztató, amit csinál, de sehogy sem sikerül.
- Szerinted sem annyira vicces? - súgom oda Mitsunak, majd megpuszilom a nyakát, mert most épp mögötte állok, és úgy ölelem át, hátulról. Finom illata csiklandozza orrom, ahogy közel hajolok Drágámhoz. A meghitt pillanatot azonban valami megzavarja, hogy egy apró lökést érzek oldalirányban. Oldalra fordítom a fejem, és akkor veszem észre, hogy egy kislány futott nekem, valószínűleg nem vett észre, és útban voltam. Eszem ágában sincs leteremteni, vagy valami, sőt, inkább aggódva pillantok rá, hogy nem esett-e esetleg valami baja.
- Nincs semmi baj. -  válaszolok bocsánatkérésére mosolyogva, miközben Kedvesem lehajol a kislányhoz, hogy egy vonalba kerüljön az arca az övével. Láthatóan kicsit össze van zavarodva, vagy csak én festek nagyon félelmetesen, remélem inkább az előbbi. Sosem volt rám jellemző, hogy kinézetemmel gyerekeket ijesztgetek, ezután sem tervezem ezt bevezetni. Kérdésére csak mosolyogva bólogatok, átadom a szót inkább Feleségemnek, Ő jobban ért a gyerekekhez Nálam. Kifejezetten aranyos apró kis lánykáról van szó, lehet elszaladt a szüleitől, és elvesztette őket, így azokat keresve szaladt belém, bár az öltözéke igencsak furcsa, kitűnik a tömegből. Különösebben nem lepődök meg, sok furcsaságot látni főleg Rukongaiban, csak megjegyezem inkább magamnak.
- A világot? - kérdezek vissza révedezésemből kizökkenve, bár lehet, hogy rosszul hallottam. Persze lehet, csak játszik velünk, hisz gyerek, de nem nagyon tudok mit felelni, inkább Mitsuko-ra pillantok, hogy Tegye meg helyettem. Persze segíteni fogunk a kislánynak, hisz miért ne tennénk? Aztán leguggolok Szerelmem mellé, hogy az én arcom is egy szintbe kerüljön a kislányéval, majd rámosolygok kedvesen, bátorítóan.
- Persze, hogy segítünk. Én Yuusuke vagyok, Ő pedig a Feleségem, Mitsuko. És téged hogy hívnak? - kérdezem barátságosan, miközben megsimogatom a buksiját. Lehet, hogy fehér a hajam, de nem vagyok ijesztő, sőt, nagyon is cuki tudok lenni, ha akarok.


Karakterlap

Ninomiya Mitsuko

Kapitány

Shinigami

8. Osztag

*

Szint: 10.

Lélekenergia:

60% Complete
51 000 / 65 000

Hozzászólások: 56

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 1 400 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Nőegylet

Reiatsu szín:
arany

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Házas

Kivel áll kapcsolatban?:
Watanabe Yuusuke

Post szín:
orange


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Floofyland
« Válasz #2 Dátum: 2018. Máj. 19, 17:04:08 »
Kicsit idegesen szaladgálok a fürdőszoba és a háló között, mint akinek teljesen elment az esze. Igyekszem minél hamarabb elkészülni, hiszen Suke már vár rám a nappaliban. Ettől a gondolattól egy pillanatra megtántorodom a szoba közepén. Még most is kissé nehezen hiszem el, hogy ennyi idő után visszatért. Hogy újra velem van, hogy átölelhetem, hogy érezhetem a közelségét. Szemeimbe könnycseppek szöknek, ahogy vissza gondolok az elmúlt pár évre. Nehéz időszak volt mindkettőnk számára, s minden bizonnyal nem csak én, de ő is rengeteget változott ez alatt az idő alatt. Azt hiszem mondhatjuk, hogy ismét meg kell egymást ismernünk, ezért is hajlottam rá, hogy a mai napot egy naaagy sétával töltsük. Sok dolog van még, amit meg kell beszélnünk, sok történet van, amit el kell mesélnünk, elvégre hosszú ideig nem láthattuk egymást.
Merengésemből Kedvesem hangja ránt vissza, ijedtemben pedig ugrok egy picit. Nem azért, mert megijesztett volna, inkább csak attól, hogy ráeszméltem: Suke még mindig a szomszéd szobában várakozik, valószínűleg egyre türelmetlenül, én pedig csak állok a szoba közepén, bambulok ki a fejemből, és az egereket itatom a múlt eseményein gondolkodva, ami igencsak nagy hiba.
- Még 5 perc~ - kiáltom ki a szobából.
Ismételten megindulok a fürdő felé, szemeimet törölgetve, majd odaérve megragadom a sokadik hajkefém, és sietve próbálom hatalmas loboncom megfésülni, kevés sikerrel. Egy halk reccsenést hallok, majd a kezemben lévő hajkefe nyelére pillantok. Remek, egy újabb kefének inthetek könnyes búcsút. Némi szenvedés után kiműtöm hajamból a maradványokat, és előveszek egy újat a fürdőszobában lévő szekrénykéből. Mindig van pár extra hajkefém ilyen esetekre.
Pár pillanatig belebambulok a tükörbe, igazítgatom a hajam, a ruhám. Muszáj, hogy egyetlen szem Jegesmackómnak a legcsinibb formámat hozzam, majd mikor úgy vélem, hogy minden rendben, és minden a helyén van, széles mosollyal az arcomon szökdécselek ki Szerelmemhez.
- Köszönöm - válaszolom enyhén elpirulva, bókját hallva - Persze, indulhatunk
Kicsit összerezzenek, mikor megérzem kezének érintését sajátomon. Még mindig nem szoktam hozzá jelenlétéhez. Olykor azt hiszem, hogy csak saját képzeletem játszik velem, és valójában Suke nincs is velem. Szerencsére ennek ellenkezőjéről már meggyőztek, így nem kell befeküdnöm a 4. osztaghoz, de így is hihetetlennek érzem ezt az egészet...
Most azonban van lehetőségünk az együttlétre, így ki is használjuk azt. Bevallom, az utóbbi időben nem nagyon sétálgattam se Seireiteiben, se Rukongáiban, csupán az osztag kertjében ejtőztem, gondolataimba merülve, esetleg szundikálva, így most jó lesz ismét körbenézni Suke társaságában. Szívem szottya közelsége nyugalommal tölt, és ez csak fokozódik, mikor séta közben szorosan magához ölel. Megszámolni se tudom, hányszor vártam ezt a percet… hogy újra a közelében lehessek.
Rukongaiba érkezve - ha lehet - kissé még közelebb húzódom Kedvesemhez, hogy biztosan ne keveredjünk el egymás mellől. Nem akarom ismét elveszíteni most, hogy újra egymásra találtunk.
Sétánk közben egy táblát pillantunk meg, melyen egy “ócskás piac” felirat díszeleg. Habár én magam sose kedveltem az ilyen piacokat, Jegesmackóm lelkesedését látva nekem is megjön hozzá a kedvem, így széles mosollyal bólintok jelezve, hogy szerintem akár szét is nézhetünk, ha már a közelben járunk, és amúgy is bámészkodunk. Pár perces séta után meg is érkezünk, és kissé meglepetten konstatálom, hogy maga a piac jóval nagyobb, mint ahogy azt én elképzeltem. Eddig azt hittem, hogy az ócskás piacok picik és koszosak, meg ilyesmi, de ez… elég nagy volt, ráadásul sikerült szinte azonnal kiszúrni azt a területet, ahol a kisebb kajás bódék állnak, mindenféle jóval megpakolva. Miután sikerül beszereznünk egy kis sütit, boldogan kezdek neki a majszolásának és folytatom tovább a nézelődést Egyetlenem társaságában. Rengeteg a lélek a piacon, azonban valahogy mégsem zavar. Hosszú idő után azt hiszem először érzem úgy, hogy a dolgok kezdenek a jó irányba terelődni, hogy az életem rendeződik, és innentől kezdve most már tényleg minden szuper lesz. Elvégre a férjem visszatért hozzám, mondhatni a halálból, elvégre mindenki úgy gondolta, hogy meghalt, és sose fog visszatérni hozzánk. Ám most mégis itt van, velem, ezen a piacon, és közösen barangoljuk végig az egészet.
Egy játszó standhoz érkezve, Suke máris beleveti magát a pecázós vásári játékba. Lelkesen szurkolok neki, és valószínűleg ezért is lehet, hogy sikerül azt a halat kikapnia, amiért cserébe a legfelső sor nyereményei közül válogathat. Egyből sikerül kiszúrnom a plüss jegesmackót a sorban, amit meg is kapok, hiszen Kedvesem pont azt választja számomra. Csillogó szemekkel kapok utána, és természetesen Férjem után is, hogy egy kellemes, lágy csók kíséretében megköszönhessem neki. Hiába… ismer, és talán az ilyen dolgokban nem is igazán változtam. Ugyan úgy rajongok az eperért, evésért és a macikért, mint annak idején.
- Köszönöm~ - szorítom magamhoz a mackót, s párom kezét ismét megragadva rángatom tovább a tömegbe.
Sétánk során megannyi érdekes dolgot látunk, többek között artistákat. Hiába tudok én is tök csinin ugrabugrálni, ők valahogy mindig le tudtak nyűgözni, legfőképp a kecsességükkel, hogy milyen könnyedén és színpadiasan tudnak egy-egy mutatványt előadni. Persze tisztában vagyok vele, hogy ehhez rengeteg munka és kitartás szükséges, elvégre jómagam is rengeteget dolgozom azért, hogy jó legyek abban, amit csinálok. Az már más kérdés, hogy az utóbbi időben szemmel láthatóan pocsékul csinálok mindent, amit csak lehet, elvégre mindent ott szúrok el, ahol csak lehetséges. De most, hogy támaszom ismét velem van, minden más lesz, érzem.
Egy újabb bólintással, és egy csendes “rendben”-nel jelzem, hogy mehetünk tovább, de szemeimet nem sikerül levennem az össze-vissza ugráló artistákról, végül azonban mégiscsak sikerül. Kár volt, hiszen a következő állomásnál egy bohócot sikerül megpillantanom. Sose kedveltem őket. Mármint… a létezésüket elfogadom, azt is, hogy valaki számára vicces, ha valaki állandóan hülyét csinál magából és másokból, de én annyira nem tudok nevetni rajtuk. Valahogy úgy érzem, hogy a mások felé mutatott jókedvvel és vidámsággal valami mást akarnak elkendőzni.
- Menjünk vissza inkább az artistákhoz - suttogom, hogy más ne hallja, csak ő.
Nem áll szándékomban megbántani a bohócokat, ha egyáltalán hallják, amiről épp beszélünk, elvégre nekik ez valószínűleg fontos, és látszik, hogy élvezettel csinálják.
Kissé meglepődve pillantok le, mikor valami - vagyis inkább valaki - nekünk ütközik. Egy nagyjából tíz éves kislány az, aki könnyes szemmel kér tőlünk bocsánatot. Ruhám ujjában kotorászva húzok ki onnan egy zsebkendőt. Leguggolva a lánykához, egy széles, megnyugtató mosoly kíséretében átadom neki, hogy megtörölhesse vele szemeit.
- Igazán nincs semmi baj. Jól vagy, ugye? Nem esett semmi bajod? - kérdezem az állapotáért aggódva. Persze annyira nagyon kemények nem vagyunk, mint mondjuk egy beton fal, de azért még se lehet kellemes egy apróságnak, ha nekünk szalad.
Kérdésére helyeslően bólintok, majd hozzáteszem:
- Bizony, shinigamik vagyunk. Miben állhatunk állhatunk a rendelkezésedre, nagylány? - kérdezem kedvesen.
Nem ez az első eset, hogy valaki ennyire rácsodálkozik Rukongaiban, hogy shinigamik vagyunk, elvégre nem sokunknak szokása kijárni, és a környéken nézelődni. Sokán talán félhetnek is tőlünk, ami nem csoda, hiszen akad néhány igen őrül, és nagy szájú tiszt is, akik olykor nem bírnak magukkal... Meglepődve veszem észre, hogy a kislány óvatosan hátrálni kezd, miután megtudja, kik is vagyunk.
- Persze, elvégre… a világ megmentése a feladatunk, erre esküdtünk fel. - magyarázom neki, hiszen valóban így van. A világok közti egyensúly megtartása a feladatunk, és ez ha azt nézzük valóban azt jelenti, hogy szinte naponta mentjük meg a világot attól, hogy egymásba omoljanak a dimenziók és ezzel örökre megsemmisüljenek. Az persze meg se fordul a fejemben, hogy a leányzó talán másfajta megmentésre gondolhat, elvégre maximum 10 éves lehet. Ebben a korban egy gyereknek még a játékra és szórakozásra kell koncentrálnia.
- Pontosan mitől szeretnéd megmenteni a világot, kedvesem? - teszem fel végül a kérdést, mikor realizálóik bennem, hogy valójában neki kellene segítenünk a világmegmentősdiben. Bár korát elnézve elképzelhető, hogy valamiféle játékról lehet szó.

Karakterlap

Matsumoto Rangiku

Eltávozott karakterek

*20-as karizma*

Hozzászólások: 58

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 3 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Floofyland
« Válasz #3 Dátum: 2018. Jún. 16, 19:34:13 »


 - A nevem Sayuri - válaszolta a lányka félénken, és kicsit hátrébb húzódva, ahogy Yuusuke lehajolt hozzá. Elfogadta a zsebkendőt Mitsukotól és belefújta az orrát, megtörölgette kicsit az arcát. Nem szerette ezeket a borzalmas kérdéseket, de muszáj volt belemennie. Nem maradhatott csendben, nem hallgathatott. Segítségre volt szüksége, nagyon is, akármit mondtak a többiek. Morális dilemmában volt és tépelődött még egy kicsit, mielőtt még alsó ajkába harapott volna. Nagy levegőt vett és nekikezdett.

- Jöjjenek velem, kérem! - indult el a lányka, és amilyen aprócska volt, olyan gyorsan mozgott a tömegben és nehéz volt követni őt. Nagy nehézségek árán mégis elvitt titeket, kicsit távolabb a zsivajtól és a vásártól. A kis agyagházba a hátsó bejáraton osont be, intett nektek, hogy kövessétek. Amikor már biztonságban érezte magát, csak akkor kezdett el magyarázni.
 
- A mi világunkat. Rukongai egy olyan világát, amit soha, semmilyen körülmények között nem ismerhetnének felnőttek! Itt nincsenek játszóterek, mégis van egy hely, ahol a legboldogabbak vagyunk... - kezdte el a mesét halkan, félénken. Az apró ágy alól egy krétát vett elő. - Ez a kulcsa, így lehet bejutni - mutatta meg nektek, de nem adta volna oda semmi pénzért sem.

Egyáltalán nem tűnik hitelesnek a gyermek, és amit mondott. Furcsa világ Rukongai-on belül, ami gyerekeknek készült? Egy kréta a kulcsa? Biztosak lehettek benne, hogy ez egy badarság, amit kitaláltak. Egy vicces kis játék. Ám mielőtt még ebbe a hitbe ringatnátok magatokat, Sayuri egy kört rajzol a padlóra, a kréta nyomán a szivárvány minden színében játszó vonal jelenik meg. Amint teljes lesz a kör, a padló eltűnik, helyette színes forgatag, látszólagos végtelenség jelenik meg. Hiába nézelődtök a lyukba, nem láttok semmit.

- Floofyland nagy bajban van, Mitsuko-néni és Yuusuke-bácsi! És ha nem segít valaki, akkor... akkor... - kezdett bele a lány hebegve, de ismét eleredtek a könnyei. Ahelyett, hogy tovább mesélt volna, egyszerűen beleugrott a lyukba és el is tűnt. Amennyiben úgy döntötök, komolyan veszitek a kétségbeesést a lány arcán és  könnyeket a szemében, ti is utána ugorhattok. Minden esetre, amennyiben túl sokat hezitáltok, a mágikus köröcske szűkülni kezd, úgyhogy nem sok időtök van.

Ha átértek Floofylandbe, egy fontos dologgal szembesültök egyből. A lélekenergiátoknak se híre, se hamva. A lélekölőtök nem több, mint egy egyszerű fegyver. Nem tudjátok a reishit a talpatok alá gyűjteni. A kidouk esélytelenek. Ja, és még egy fontos tény... ti zuhantok, hihetetlen magasból.

Határidő: 2018. 06. 24. 23:59

Karakterlap

Watanabe Yuusuke

Kapitány

Shinigami

10. Osztag

*

Szint: 7.

Lélekenergia:

60% Complete
35 500 / 45 000

Hozzászólások: 64

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 32 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Azúrkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Házas

Kivel áll kapcsolatban?:
Ninomiya Mitsuko - felesége

Post szín:
#0073e6


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Floofyland
« Válasz #4 Dátum: 2018. Jún. 17, 14:47:35 »
Alapjáraton jól kijövök a gyerekekkel, hisz nekem is van egy Lányom, igaz, Nayo-chan már felnőtt, kész Nő lett belőle, szépsége vetekszik az Édesanyjáéval, de ettől még ugyan úgy az én kislányom marad az idők végezetéig. Mindig mosolygós, barátságos vagyok velük, bár volt már rá példa, hogy sikítva futottak előlem, mert megijesztettem a hajam színével, vagy nem tudom...pedig nem vagyok egy félelmetes fajta, bár most, hogy kissé csapzottabb lettem, meg úgymond "viharvertebb", lehet más az összehatás, mint eddig. Dolgozom az ügyön, hogy újra régi fényemben tündököljek, de ez időbe kerül. Ettől függetlenül hagyom Feleségemnek, hogy átvegye az irányítást "gyerek ügyben". Mégiscsak Ő a Nő! :o Persze én is részt v eszek a beszélgetésben, de hagyom, hogy kibontakozzon Mitsu, aki neki is lát a gyerkőc módszeres vigasztalásához. Nem csoda, hogy Nayochanból olyan kis tökéletes shinigami lett! Ilyen anya mellett csak az válthatott belőle!
- Örülök, hogy megismerhetlek, Sayuri-chan! ^-^ - mosolygok rá szélesen, majd arcomra fagy a mosoly, mikor  kislány kicsit hátrálni kezd tőlem. Hát mégis ijesztő vagyok! T.T Kedvem lenne odabújni Mitsuhoz, hogy engem vigasztalgasson, ne a kislányt, mikor engem nagyobb megrázkódtatás ért, de visszafogom magam, annál is inkább, mert segítséget kért, és mint shinigamiknak, kötelességünk segíteni a lelkeknek, meg egyébként sem hagynánk magára egy kislányt.
Továbbra is mosolyogva bólintok, mikor arra kér minket Sayuri hogy kövessük, elvégre megígértük neki, hogy segítünk. Megvárom, míg Kedvesem feláll, és csatlakozom hozzá. Közben megfogom a kezén, és úgy megyünk a Kislány után. Most, hogy visszatértem, ha csak mellettem van, sosem eresztem el. Eleget voltam távol, nem kívánok ezután hosszabb időre megválni a családomtól, minden alkalmat megragadok, hogy magamhoz szorítsam Őket. A kis Apróságot alig tudom nyomon követni, olyan pici, viszont annál gyorsabb. Meg kell szaporáznom a lépteimet, hogy a nyomában maradjak, de a tömeg miatt ez igencsak nehezemre esik. Egyik kezemmel igyekszem utat törni a zsibongó, szórakozó lelkek között, másik kezemmel pedig továbbra is Szerelmem kezét fogom, nehogy elszakadjon Tőlem, vagy én Tőle. <3 Egy-egy másodpercre szem elől tévesztem ugyan a kislányt, ám sosem annyi időre, hogy teljesen el tudjon tűnni előlem, s mikor egy kicsi, rozoga, nem sok jót sejtető agyag kunyhóba beszalad, egy pillanatra megállok a bejárat előtt, Kedvesemnek egy pillantással jelzem, hogy én megyek be előbb, s Ő kövessen, majd belépek az ajtón. Ha támadó hollowokra meg mindenféle ocsmányságra is számítottam, csalódnom kellett, hisz az égvilágon semmi különös nincs a kunyhó belsejében, leszámítva a kislányt. Megvárom, míg Kedvesem csatlakozik hozzánk, odahúzom magamhoz közel, majd Sayuri felé fordulok, hogy megkérdezzem, mi a probléma, ám még előttem belekezd mondandójába, amit érdeklődve hallgatok végig.
Érdeklődésem azonban hamar átcsap értetlenkedésbe, majd azután kétkedésbe. Mégis mit tudna csinálni egy krétával? Ajtót rajzol a falra? Persze, megértem, hogy tág a gyerekek képzeletvilága, de azért ennyi mindent benyelni egyszerre nem olyan egyszerű, legalábbis nekem. Nem tudok semmiféle világról a Rukongaion belül, olyanról meg aztán végképp nem, ami a gyerekeknek készült, és csak nekik van fenntartva. Meglehet persze, hogy igazat mond a kislány, de inkább tűnik szakállas viccnek, amit egy rosszcsont talált ki, mert épp unatkozott, míg a szülei nincsenek otthon. Kétkedve nézek a Kislányra, majd pedig Mitsukora felváltva, nem nagyon tudom teljes egészében elhinni, amit hallottam, nem tudom, hogy Párom erről hogy vélekedik
- Te mit gondolsz? Eléggé sántít a dolog, nem? - kérdezem suttogva, miközben tenyeremmel eltakarom a szám, hogy még halkabb legyek. Engem egyeltalán nem győzött meg, persze lehet, hogy én vagyok ilyen korlátolt képességű, vagy csak túl sokáig voltam bezárva Hueco Mundoba...:/ Persze, ha csak szórakozik velünk, készségesen eljátszom, hogy elhiszem amit mondd, hisz csak egy kis csöppség, aki unatkozik.
Mire visszafordulok, hogy megnézzem, mit is csinál Sayuri, a kislány már rajzolt egy kör a padlóra a krétával, amit elővett az ágy alól. Ezzel még nem is lenne probléma, de színes vonalat rajzol maga után a kréta, és miután teljessé tette a kört, a padló egész egyszerűen eltűnik, egyfajta átjárót képezve...valahova. Meghökkenve nézek a cuccra  földön, gyanakodni kezdek arra, hogy a tea, amit indulás előtt ittunk otthon, talán nem sima teakészítmény volt, hanem hasonló ahhoz a rettenethez, amit a múltkor Yuke itatott velem. Amit akkor haluztam, azt máig nem hevertem ki, az a hülye meg viccnek vette az egészet. Soha többet mákteát! Ha ez nem lenne elég, a kislány még bele is ugrik a lyukba, és eltűnik, teljesen. Remek. Eddig csak szórakozott velünk, most meg még a végén menthetem ki a szennyvízelvezető rendszerből, ami a ház alatt van. Ha egyeltalán oda vezet a lyuk, mert hova máshova vezetne..? Most már tényleg kezd sok lenni ez az egész. Óvatosan odalépek a lyukhoz, hogy belenézzek, látni-e valamit ,de a sötétségen kívül semmi sem fogad a lyuk alján. Zavaros ez az egész. Lehet inkább meg kéne keresni a szüleit, azt szólni nekik, hogy ha szeretnék a lányukat viszont látni, megtalálják a latrinában a házuk alatt, de hazudnék ha azt állítanám, hogy nem látszott a Kislányon az, hogy komolyan gondolta, amit mondott.
- Nem kéne inkább megkeresni a szüleit, Drágám? - nem nagyon van ínyemre, hogy a gyerek után vessem magam a lyukba, ami meg ráadásul szűkülni is kezd, ahogy a szélénél toporgok. Még a végén beleszorulok, és az egyik felem itt marad, a másik meg ki tudja, hogy hol jut ki!
Mire feleszmélek, kedves Szívem Szottya egész egyszerűen elrongyol mellettem és beleugrik a lyukba, seggel előre. Csak így. Engem meg ott hagy, csak úgy, és eltűnik, mint az aranyóra.
- MEG VAGY TE HÚZATVA?! - ordítok utána a lyukba, de nem jön válasz, sőt abban sem vagyok biztos, hogy hallotta, amit ordítottam utána. Most mihez kezdjek? Tényleg keressek segítséget valakitől? És mégis mit mondanék? Kérem segítsen, a Feleségem leugrott a padlón egy Kislánnyal, és nem tudom hol vannak! Ez még így gondolatban is hülyeség, küldenének vissza rehabra a 4. osztaghoz, mire annyit mondanék, hogy fapapucs...
Nincs mit tenni...bele kell ugranom nekem is! T-T Még egy utoljára kétségbeesetten körbenézek a helyiségben, mintha az ódon, szürke, néma falaktól várnám a megváltást, aztán odalépek a lyuk szélén, ami már felére zsugorott eredeti méretének, így igencsak kapkodnom kell magam, hogy beleugorjak. Leguggolok, kezem a kör széléhez rakom, közelebbről is belenézek a lyukba, hátha valamit, akármit ki tudok venni, hogy mégis hova a búbánatba készülök beleugrani, de semmit nem látok. Hát ennyi.
- Nem vagyok normális... - motyogom magamnak, aztán eszembe jut, hogy nem csak Sayurit kell kihozni onnan, hanem Mitsut is, ez pedig olyan elhatározottságot ad, hogy nem tökölök tovább, előre dőlök, és fejest ugrok a lyukba. Elhatározottságot, de nem bátorságot.
Hamarosan meg is bánom előbbi döntésem, mert amint átérek, és zuhanni kezdek, magam sem tudom hova, rájövök, hogy itt bizony szar van a levesben. Mintha egy hatalmas, hermetikusan elzárt területre kerültem volna, ahol se reiatsu, se reishi, semmi. Csak én, meg a zuhanás. Mitsu, Sayuri sehol. Valószínűleg ennyi volt. Hülyére két shinigamit a gyerek még életében utoljára, aztán öngyi lett, mi meg bedőltünk neki, és utána ugrottunk meghalni. Szép. Éppcsak hogy visszatértem Seireitibe, máris palacsintává fogok válni hamarosan a földön, mert hogy sebességemből ítélve igen hamar padlót fogok fogni, az biztos. Pánikolva próbálok valamit, akármit, de semmi használható kidou nem jut eszembe, Aokit, zanpakutomat pedig hiába szólítgatom, nem válaszol.
- ÚRISTEN! MEGHALOK! MITSUKOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOO T-T VALAKIIIIIIIII SEGÍTSEEEEEN!! TT-TT - ordítok magamból kikelve, totál bepánikolva. Férfiúi büszkeségem valahol a Rukongaiban maradt a lyuk másik oldalán, és egyeltalán nem érdekel, hogy ki hallja, amit épp csinálok. Ha legalább látnám Szívszerelmem gyönyörű arcát, és szemeit, meg melleit (xD), legalább úgy halnék meg, hogy még valami gyönyörű dolgot láttam utoljára a halálom előtt, de így...? Taknyom nyálam gyönyörű szép ívben hullanak alá mögöttem a levegőben, én pedig megállíthatatlanul be fogok csapódni a földbe, mint valami emberi meteor!  Viszlát, világ! T-T
« Utoljára szerkesztve: 2018. Jún. 19, 20:34:38 írta Watanabe Yuusuke »


Karakterlap

Ninomiya Mitsuko

Kapitány

Shinigami

8. Osztag

*

Szint: 10.

Lélekenergia:

60% Complete
51 000 / 65 000

Hozzászólások: 56

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 1 400 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Nőegylet

Reiatsu szín:
arany

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Házas

Kivel áll kapcsolatban?:
Watanabe Yuusuke

Post szín:
orange


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Floofyland
« Válasz #5 Dátum: 2018. Aug. 19, 01:14:42 »
- Igazán örvendek, Sayuri-chan
Arcomról továbbra sem tűnik el a kedves mosoly. Az, hogy Sukétől kicsit megijed cseppet sem lep meg, elvégre férjem jelen állapotában még egy gyermek számára igencsak ijesztő látvány lehet. Sok minden történt vele, és ez meg is látszik rajta, a gyerekek pedig igen érzékenyek olyan dolgokra is, amikre mi, felnőttek annyira már nem.
Kissé meglepődve egyenesedem fel, mikor megkér: kövessük őt. Valószínűleg a dolog, amitől “meg kell mentenünk a világot”, nem egy egyszerű dolog, és inkább megmutatná, ahelyett, hogy elmesélné, hogy mi is a probléma, ami igazából annyira nem is baj. Így talán mi is egyszerűbben megértjük.
Sietve indulok meg Sayuri-chan után, nehogy még a végén elveszítsük a tömegben. Másként hogy segítenénk neki a világ megmentésében? ...ami minden bizonnyal egyfajta játék lehet, elvégre ennyi idősen a gyerekek még inkább csak azzal foglalkoznak. Persze nem lenne meglepő, ha mással is, hiszen a Gotei 13-ban is vannak igencsak fiatalnak látszó shinigamik, azonban erről a lánykáról nem tudnám elképzelni, hogy shinigami lenne. Arról nem is beszélve, hogy ha az lenne, valószínűleg futólag már találkoztunk volna. Bár… ki tudja… Én se ismerhetek mindenkit
- Sayuri-chan, lassíts kérlek! - kiáltok után kissé kétségbeesve, de azért továbbra is kitartóan próbálom magam elől elterelni az embereket.
Bár megfordul a fejemben, hogy elkiáltom magam, hogy “Lidérc!!!”, hátha mindenki fejvesztve kezd el menekülni a helyszínről, de megvan rá az esély, hogy halálra tipornak bennünket, miközben próbálunk kijutni a tömegből. Ráadásul itt van Sayuri-chan is, aki sokkal kisebb és törékenyebb, mint mi. Rá is gondolnunk kell. Azonban nem sokáig kell a tömeg miatt aggódnom, hiszen úgy tűnik, meg is érkezünk. De hova is? Látszólag egy sima, egyszerű, agyagból épült házhoz, melybe a hátsó ajtón beosonva jutunk be. De… miért kell osonnunk? Van bárki, aki kifigyelhet minket? Vagy ez már valamiféle játék része?
A leányzó máris mesélésbe kezd, amint biztonságba értünk. Igen élénk fantáziája van, meg kell vallani, hiszen valamiféle titkos… dimenzióról... ? Vagy miről mesél, amit felnőttek nem ismerhetnek. Nem is igazán értem, hogy miért minket szemelt ki magának Sayuri-chan, ha már felnőttek nem is tudhatnak erről a helyről. Bár ami azt illeti, sokak szerint igen gyerekes tudok lenni, szeretek játszani, és gyermeki kíváncsisággal tudom belevetni magam a dolgokba. Lehet, hogy Sayuri-chan valójában emiatt talált meg, és Suke valójában csak szükséges rossz, és én vagyok a gyerekek világának megmentője! ÉN VAGYOK A KIVÁLASZTOTT!!! Persze csak a játékban, mert nyilván nem létezik ez a világ.
- Szerintem csak egyedül érzi magát, és szüksége van játszótársakra. Nem lesz abból semmi rossz, ha belemegyünk a játékba. Egyébként is… neked igencsak kimaradt Nayo-chan gyerekkora. Sayuri-channal most bepótolhatod, vagy legalábbis kipróbálhatod, hogy miből maradtál ki. - válaszolom visszafogott hanggal vigyázva, hogy a Sayu-chan nehogy meghallja. Még a végén elkezd hadakozni, hogy márpedig valóban létezik ez a másik világ, amiről csak a gyerekek tudhatnak, és hogy tényleg naaaagy veszélyben van.
Véleményem azonban teljesen megváltozik, mikor meglátom, hogy az egyszerű krétával a lány egy szívárványszínű kört rajzol a padlóra, majd nem sokkal később a padló eltűnik, és egy… átjáró… veszi át a helyét… Értetlenül pillogok a padlón tátongó lyukra, mely pár pillanat múlva már kíváncsiságba csap át. Óvatosan hajolok a furcsa átjáró felé és pislogok bele. Látni azonban sajnos semmit látok sem látok a kavargó szivárványon kívül. Némileg kérdőn pillantok Sayuri-chanra, aki próbálja elmagyarázni nekünk a helyzetet, azonban némi nehézségbe ütközik. Szemei ismét könnyessé válnak, majd ahelyett, hogy befejezné mondandóját, egyszerűen fogja magát, és beleveti magát a lyukba.
Szívem hatalmasat dobban. Először azért, mert csak úgy belevetette magát az ismeretlenbe. Persze...csak számunkra az, de akkor is… Másodszor pedig azért, mert úgy érzem, korábbi elméletem valóban helytálló lehet. Mármint… hogy…  ...ÉN vagyok a kiválasztott, aki megmenti a csöppcségek csodálatos világát a pusztulástól!!! ÉN vagyok a megmentő, egy igazi hős, sőt ha az Emberek világában használatos elnevezést használjuk, IGAZI SZUPERHŐS VAGYOK!!!
Hátrálok néhány lépést, miközben próbálom átgondolni a helyzetünket. Sayuri-chan beleugrott a lyukba, nekünk pedig utána kéne ugranunk az ismeretlenbe, ami lehet akár csapda is. Persze az lehetetlen, elvégre egy ilyen drága kislány biztos nem csalna minket csapdába...
Az összes lehetséges negatív végkimenetelt elvetve veszek egy mély levegőt, és a lehető legnagyobb lendülettel indulok neki. Én vagyok a hős, meg kell mentenem a bajba jutott gyerekeket!
-Várj meg, Sayu-chan!!!
Suke kérdését meg se hallva, fejemben az előbbi gondolattal, nekifutásból ugrok fenékkel az átjáróba. Jöjjön, aminek jönni kell! Vajon… szuperhős ruhát is kapok, amikor kilyukadok a másik oldalon? Mondjuk nem szeretném kint hordani a bugyimat, szóval remélem valami igazán menő szerelést kapok!
Az átjárón átérve a levegőben találom magam. Zuhanok, mint egy zsák krumpli. Ijedten próbálok megállni a levegőben, mint ahogy azt már annyiszor tettem, azonban képtelen vagyok rá. Sőt, ami azt illeti, Kikai-al se tudok kapcsolatba lépni. Valószínűleg külön dimenzió, külön szabályokkal, vagyis ha nem tudok megállni a levegőben, és Kikai-t se tudom használni, akkor a lélekenergiámnak is annyi. De semmi gond! Elvégre szuperhős vagyok, és minden valamirevaló szuperhős tud repülni! Így biztos nekem is megy! Csak hinnem kell benne. … és hiszek is, amit igyeszek kimondott szavakkal is megerősíteni, így folyamatosan motyogom magam elé:
- Tudok repülni. Tudok repülni. Tudok repülni.
A távolban hallom ahogy Suke ijedten sikolt segítségért, én pedig igyekszem a lehető leginkább hinni abban, hogy tudok repülni, és ha már kellőképp sikerült magammal elhitetni, akkor máris drága férjecském segítségére sietek. Ha pedig nem… nos… ezzel inkább nem is akarok számolni...