Szerző Téma: Kitagawa Azumi  (Megtekintve 487 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Kitagawa Azumi

Shinigami

9. Osztag

*

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
5 500 / 15 000

Hozzászólások: 52

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 4 200 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
LightSeaGreen

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Kivel áll kapcsolatban?:
-

Mottó:
Ha nem emlékszel, honnan jöttél, honnét tudod, hogy merre tartasz?

Post szín:
#F08080


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Kitagawa Azumi
« Dátum: 2018. Jún. 07, 23:20:50 »
"Ha gyönge a lelked, tompa a kardod éle."

~ Adatlap

Név: Kitagawa Azumi.
Nem:
Kaszt: shinigami
Szül. ideje: Körülbelül az 1840-es évek eleje, pontosan nem emlékszik
Kor:
  • Emberként: kb. 25
  • Lélekként: kb. 150
~ Előtörténet

A nevem Kitagawa Azumi.
Hogy milyen volt az éltem, azt kérded? Ülj le, mert hosszú lesz. Tessék, itt van tea is, csak ne bámuld már a szemem!


Szóval... hol is kezdjem. Talán az elején érdemes. Huszonöt éves koromban haltam meg, miután megszületett a lányom, Kitagawa Michie. Az apjáért odáig voltam. Kitagawa Kazuma egy egyszerű asztalos mester volt, valahol északon éltünk egy halászfaluban. Nem voltunk gazdagok, de mindenünk megvolt, amire valaha is szükségünk lehetett. Ezt a mindent úgy hívják, hogy boldogság. Azt mondogatta mindig, hogy a zöld szemem az oka, hogy elvett engem feleségül. Életet látott benne, és első pillanattól egymásba habarodtunk. Ő elkért a szüleimtől, ők meg beleegyeztek, mondván, úgyse nagyon jut jobb egy ilyen halászfaluban, mint a miénk.

A korábbi éveimet azért nem említem, mert nem emlékszem rájuk. Csak az utolsó, a halálom előtti pillanataim maradtak meg tisztán, élesen. Gyermekágyi láz végzett velem, így végül Michie nem láthatta sosem az anyját. A bölcsője felett sírtam, amikor egy egy kéz érintését éreztem a vállamon.

– Szép gyermek, kár volna sírni. Mosolyognia kéne, nem? Hisz most született. – A szívem igen, azt akarta, amit a férfi mondott. De az eszem belül ezt üvöltötte: meghaltál, te szerencsétlen, ki fog gondoskodni róla? Milyen esélyei lesznek így az életben maradásra?
– Elbúcsúzhatnék tőle, uram? – kértem az idegent.
– Persze, de nem hívna inkább csak Kenseinek? – bólintottam a kérésére. Miért is ne, ha az jobban esik neki?

A búcsúzásom után elmagyarázta nekem, hogy ő a Lelkek Világából jött, egy Seireitei nevű városból, és hogy halálisten. Az a legfőbb dolga, hogy a hozzám hasonlókat és az embereket védelmezze, és engem meg átküldjön oda. Legalábbis ennyit felfogtam, mert irdatlanul sokat beszélt.
A lélektemetést viszonylag jól átvészeltem, egész kellemesnek tartottam az utat a Lelkek Világába.
Muguruma Kensei, a kilencedik osztag kapitánya lett példaképem innentől, ő volt az, aki miatt először mosolyogtam halálom óta, ha arra gondoltam, hogy újra látom őt talán.

Rukongainak egy viszonylag jó helyzetű körzetébe kerültem, a tizenhetes számú körzetbe. Szerettem itt élni, a gyógyvizeink első rangúaknak mondhatók, és gyönyörű a vidék is. Én egy idős asszonyhoz kerültem, aki még három lelket fogadott be, akik velem egy időben haltak meg jóformán, talán valamivel előbb érkeztek. Az asszony Takara-san, a gyerekek pedig Toshiko, Reika és Mamoru.

Velük éltem, én lettem a legújabb családtag.
A shinigamik állandó beszédtémának bizonyultak, s engem is kérdezgettek, van-e reiatsum. Volt, egész szépen elő tudtam hozni.

Mamoru és Reika folyamatosan biztattak, hogy ugyan, felvételizzek már a Lélektovábbképző Akadémiára, és ha bejutok, akkor néhanapján látogassam meg őket, és meséljek nekik minél többet.
 – Mamoru-kun, ne viccelj! Kitagawa-san nem is tudna minket itt hagyni, ne kérj ilyet tőle! – pattant fel a félénk Toshiko. Ő volt az, akivel leginkább megértettük egymást, hisz mindketten félénkek voltunk és nehezen nyíltunk meg. Bár lettek idővel pót-gyerekeim, nem feledkeztem meg Michiéről, a kislányomról az emberi világban.

 – Miért is ne? Elmegyek, tanulok, hogy Obaa-san elindíthassa a fogadóját, amit annyira szeretne. Felújíthatnátok a fizetésem egy részéből a lakhelyünket erre a célra. – Nem is rossz ötlet.
Elmentem, és felvételiztem. Másodszorra jutottam be a hatéves képzésre.

Az Akadémián sokfélét tanultunk, nekem leginkább a kidou-oktatás tetszett, ebben jeleskedtem igazán, és hollow-ismeretből. Mivel hosszabb a bal karom a jobbnál, ezért nekem a kardforgatás és a puszta kezes harc egy őrületes rémálom volt, nemegyszer röhögtek rajtam emiatt, és szörnyen irritált.
A shinigami-történelem tanulását annyira nem élveztem, de elmegy-kategóriába tenném. A legfontosabb óránk azonban a tréning, ami felkészített minket a Zanpakutónkkal való kommunikációra meditációs gyakorlatok és rengeteg elsajátítani valóelmélet segítségével.
Volt még haikyu és kalligráfia óra is, választható tárgyakként, Satoshi-kun noszogatott, hogy csatlakozzam én is, de miután egy alkalommal megláttam, hogy mennyien jelentkeztek Aizen Sousuke órájára, inkább hanyatt-homlok menekültem onnét. A nagy tömegeket nem igazán szerettem, eleve gondjaim voltak azzal, hogy fejezzem ki magam. Én voltam többnyire a néma nő, aki azzal a fura, fésűt-sose-látott gyerekkel lógott.
Inkább a költészetes plusz tárgyat választottam akkoriban.
A lélekölőmmel való találkozásom emlékezetes volt. Meditáltam az Akadémia kertjében, egy fa tetején, aminek elég széles volt az ága annyira, hogy stabilan és kényelmesen tudjak rajta ülni.

Víz alatti világ tárult lelki szemem elé. Jó ideig úsztam, amíg megláttam Őt. Mellkasáig leomló hínárok alkották hajkoronáját, aranypántot viselt fején, melynek közepébe gyöngyöt foglaltak.
Egy hatalmas kagylótrónon ült, kezében szigonyt tartott.
 – Üdvözöllek, Azumi! – köszöntött kellemes baritonján a lény. Felülről emberszerű a teste, nyakán kopoltyúk. Szeme azúrkék, orra keskeny, szája vékony, bőrszíne szürkéskék árnyalatú. Deréktól lefelé belugára emlékeztetett, egy tengeri lényre, amely a sellőmitológia alapjául szolgálhatott feltételezések szerint.
 – Ki vagy te?
– Később elmondom. Már vártalak, ez szép csata lesz. Felkészültél, hogy megküzdj velem? – kérdezte, s felém lebegett.
– Mindenképpen harcolnom kell ellened, ugye?
 – Hai. Figyelmeztetlek, ha vesztesz... vége mindennek – közölte. Hosszas csatározásba kezdtünk, s már úgy éreztem, sosem lesz vége, amikor váratlanul megállt. Jó pár sérülést beszereztem, és rendesen elfárasztott, nem igazán fizikailag, szellemileg oskkal jobban leterhelt ez a csata.
Meghallottam Őt:
 – Umi no Shinju. Ez a nevem.

Ez az ötödik tanév végén történt. Ekkor fogadtuk örök barátságot Kimura Satoshival.
De régen volt, te jó ég... ekkora vénlány lennék? Repül az idő rendesen...
Szóval, az Akadémia... a hatodik évben letettem a vizsgáimat, egész jó érdemjegyeket szereztem, démonmágiából lettem a legjobb, ahogy az várható volt, de nem mondtam le az álmomról, hogy a kilencedik osztag tagja lehessek, és Muguruma-sama elé állhassak, hogy lám, mégis találkozunk. Egyetlen barátommal, Satoshival gyakoroltam erre a napra, ez hajtott előre az akadémián is, ez volt az a motiváció, ami miatt én képes voltam lenyelni a csúfolódás békáit.
– Ne aggódj, Okaa-san, menni fog ez. Csak ne görcsölj rá annyira -biztatott, s én meghallottam az a szót, amit életemben senkitől sem. Még azok a rukongai-beli gyerekek se hívtak soha így.
Sejtettem, hogy Satoshi hasonló érzéseket táplálhat irányomba, hisz könnyedén feltérképeztem és olvastam mások érzéseit, az arcmimikájukból, testük beszédéből, arra mégse számítottam, hogy ilyesmit hallok majd tőle.

Sőt... emlékeztetett arra, hogy én anyaként kerültem Rukongaiba egykoron. Satoshi lényegesen fiatalabb lélek volt nálam, tizenkét éves korában halt meg, még itt is gyermeknek számított. A fésű fogalmát én ismertettem meg vele, mert zavart engem, ha nem láthattam az örökösen csillogó, élettől sugárzó barna szemét, mert belelógott rendezetlen haja. Én figyeltem rá, hogy rendezetten öltözzön, s ő mindezt gond nélkül tűrte.
 – Öhm... ugye tudod, Satoshi, hogy én nem... – Hogy fejezhettem volna ki magam? Olyan kényelmetlen a helyzet, s én az érzéseim kimutatásában sosem voltam jó, noha másokat rendkívül könnyen kiismertem. Azért nem mindenkit, de elég jól ment ez, illetve a fotografikus memóriám is sok mindenben kisegített – főleg a tájékozódásban. Szociális készségek terén valamilyen oknál fogva sajnos egy kész csődtömegnek bizonyultam, akárhogy is próbálkoztam jobban megnyílni, nehezen oldódom fel vadidegen társaságban mind a mai napig.
Feszélyez, ha beszélnem kell, én sokkal jobban ki tudom mutatni tettekben.
– Tudom, hogy nem te vagy az igazi anyukám, emlékszem rá. De... de... ő nincs itt, és te egyébként is jobban vigyázol rám. Kiérdemled. Nekem Okaa-san maradsz – közölte olyan határozottan, ahogy én sosem fogok tudni előadni, kommunikálni. Más adottságokkal látott el helyette a sors, amiket akkoriban nem vettem észre, és ha mégis, nehezen fogadtam el személyiségem ezen oldalát. Háborgott a lelkem, akár egy tenger a vihar előtt.

Úgy száz évvel a Winter Wars előtt végeztem az akadémián. Mind a hat kötelező évet kijártam, és kardom shikai-formáját is megtanultam használni. A kilencedik osztaghoz kerültem, mint hatodik tiszt. Elég magas rang, bár én valahogy mégis furcsállottam. Vagyis, inkább nem számítottam rá, hogy tiszi rangot érhetek el, kellemes meglepetésként ért.
Az első találkozásom shinigamiként Kensei-samával igen emlékezetessé vált számomra. Mondjuk úgy, hogy tetőről tetőre ugrálva próbáltam meg shunpóval megközelíteni a kapitányi irodát, úgy ötödszöri próbálkozásra, miután előtte kikötöttem pár teljesen eltérő helyen, amikor lecsúsztam az egyik épületről. Elvétettem az ugrást, pillanatnyi kapkodásból származó figyelmetlenség volt.
– Na, az iratok, kérem! – morgott egy dühös alak, hatalmas iratkupac mögül. Ez volt Ő. Muguruma Kensei, az a Kensei. Mielőtt bárki félreértené, nem, nem voltam belé szerelmes, még csak plátóian sem, azt hajlandó vagyok elismerni, hogy jól nézett ki (nem is kicsit), de csupán barátként tudtam rá tekinteni. Nekem volt egyférjem az emberi világban, akihezmég mindig kötődtem.
 – Bo... bo... bocs... izé... sbanálom... akarom mondani, sajnálom – dadogtam, amint landoltam egyet előtte a hátsómra. Aucs, kellemetlen landolás volt. Az csak még inkább rontott a helyzeten, hogy az arcom olyan fapofa maradt, hogy a kapitány kiröhögött.
 – Látnia kéne az arcát, asszonyom.
 – Inkább nem, ha választhatok. Az új hatodik tiszt, Kitagawa Azumi –
hajoltam meg tisztelettudóan, és összeszedtem a széthullajtott papírokat.
– Maga az? Az, akit a gyereke mellől küldtem át, nem?
 – Emlékszik rám? –
meglepett, hogy képes volt annyi lélek után még emlékezni arcomra.
– Igen. Lehetetlenség elfelejteni egy ilyen arcot, mint a magáé. Üdvözlöm nálunk, a hadnagyom, Mashiro majd körbevezeti. Azért a tetőkön csak módjával ugráljon, nem mindenki díjazza ezt – kacsintott.

A kilencedik osztagnál békésen teltek a napjaim, ugyanaz a visszahúzódó nő voltam, aki zöld szemű, és hosszabb a bal karja, mint a jobb. Hát, ettől jobb dolgokról is megegyezhettek volna azért...volt egy pár... ez van, nem mindenki hangadó típus.
Aztán jött az a fogadás, amit egy khm, kisebb bulin rendeztünk, Mashiro hadnagyommal... remélem, nem emlékszik rá... de fogadtunk, hogyha annyira felnézek Kensei-samára, viseljem én is a számát.
- Ne már, hadnagy! Az olyan kínos lenne. Azt hiszi majd, hogy beleszerettem.
- Miért, nem így van?
- Izé... öhm... hát... -
Na, itt jött el az a pont, amikor elegem lett. Képtelen voltam kimondani, hogy igazából de, vágytam a társaságra, hogy szeressek valakit abban az értelemben is, csak az nem Kensei. Gyűlölöm megbántani a szeretteimet. 
Nem kellett volna belemennem abba az ivóversenybe, ami ez után kövtkezett... egyetlen ilyen kihágásom volt, soha többet, mert eléggé kaptam érte.
A tetoválást egész addig hordtam nyíltan, amíg nem történt meg az a bizonyos eset... Én akkor épp nem voltam ott, szabadnapos voltam, Satoshival meglátogattuk a családom, bemutattam nekik. Mamoru-kun eleinte féltékeny volt, mert azt hitte, lecseréltem Satoshira.
 – Okaa-san sose váltaná le egyikőtöket sem.
 – De... de... már nem is szeret. Veled van. És soha nem is mondta.
 – Igen.

Tanácstalanul nézett rám Satoshi. Itt értettem meg, mennyire fontos, hogy odafigyeljek, mit érezhet más, amikor rám néz, az én kiismerhetetlen, érzelemmentes arcomra.
– Bocsáss meg, Mamoru. Bocsássatok meg, lányok. Azt gondoltam, természetes módon érzitek, amit én. Én nem vagyok olyan jó a mondogatásban, de gondoskodom rólatok, ahogy tudok. - A részükről csoportos sírásba torkollott a beszélgetés. Én Michie óta nem sírtam. Furcsa érzés volt, hogy szorította valami a torkomat, és csípte a szemem. És akkor kibuggyant az első könnyem. Egy pokollepke üzenete szólított vissza Seireitebe.

Megtörtént a baj, az, amire sose gondoltam volna, hogy megtörténhet velünk, a kilencedik osztagon, Kensei-sama mellett.
Kapitány nélkül maradtunk, és értetlenül bámultam a jelentést. Leginkább az bántott, hogy annyira megbíztam benne, és nemcsak én - a társaim is, akikkel együtt dolgoztam. Tiszteltük és szerettük őt, és képtelen voltam elhinni, hogy ilyet tenne, ami azon a fecnin állt. 
Napokig csak sírni tudtam, és kerültem a kapitányi irodát, amilyen messze lehetséges volt. Amikor már a Lélekölőmet se tudtam megidézni, akkor kerekedett felül makacsságomon az egyik tiszttársam, és rám parancsolt, hogy azonnal irány a negyedik osztag és szedjem össze magam.
- Nem lehet... egy áruló dezertőr... képtelenség - sokkoltan vettem át a jelentést, amit mi kaptunk, egyszerűen nem bírtam felfogni az olvasottakat.
– Szükségünk van magára, úgyhogy iparkodjon. Irány a negyedik oszag, majd ott összerakják.


A rehabilitációm időszaka eléggé elhúzódott. Sok-sok terápiába, meditációba tellett, hogy megbékéljek az eseményekkel, hogy feldolgozzam a történteket és magamban el tudjam engedni Kensei-samát. Ez utóbbi a tetkóm miatt lehetetlennek tűnt.

Folyton emlékeztetett rá, miért akartam annyira shinigami lenni, és milyenné akartam válni. Meginogtam, én... én felnéztem Kensei-samára, ő volt a példaképem, olyan akartam lenni, mint ő. És most ennek vége lett. Az identitásom alapjaiban rengette meg, és törte össze, a kedvéért még képes voltam többször is mosolyogni, és több beszéddel is megpróbálkoztam, csak maradhassak az osztgánál. Így már nem tudtam. Nélküle nem volt ugyanolyan a kilencedik osztag.

Lefásliztam a jobb alkarom, és többet nem vettem le, ha tehettem, mert nem akartam, hogy fájjon az emlék, hogy magamra hagytak, és nem csak engem... egy egész osztag maradt vezető nélkül, és Hisagi hadnagyról nem is beszéltem. Őt talán még nálam is jobban megviselte a vezetőségcsere.
 
A Winter Wars idejére tért vissza az erőm, a lélekjelenlétem, és a kapcsolatom is ekkor állt helyre a kardommal.
A negyedik osztagnak örökre hálás leszek, amiért segítették felépülésemet, és kitartok amellett, hogy szerintem ők a leghasznosabb tagjai a Gotei13-nak. Ha ők nem kezelnék sérüléseinket, már nem lenne Gotei13.

A Winter Wars után ismét jelentkeztem, hogy az aktívak közé visszavegyenek, készen állok rá, hogy  minden erőmmel védjem, akiket védeni kell, és Satoshit a fiammá fogadtam.
Hogy Michie lányommal mi lett, a vér szerinti gyermekemmel? Fogalmam sincs, nem hallottam róla sehol semmit, de reménykedem benne, hogy szép élete lett, és boldog itt, Soul Society-ben is.


~ Kinézet

Kitagawa Azumi 165 cm magas, vékony alkatú, nő. Nem igazán izmos, viszont hajlékony, ennek és remek reflexeinek köszönhetően tud szaltózni, de általában nem kérkedik vele, nem tartja különleges csodának. Az már inkább érdekes rajta, hogy barna haja mellé nem átlagos, zöld szempár társul, hisz Azumi amerikai ősökkel is rendelkezik, apjától örökölte szeme színét. Testsúlya arányos, csípőjének szélessége megegyezik vállának szélességével, dereka karcsúbb valamivel.

Ami talán egyedi lehet rajta, hogy egy csöppet aránytalan a teste: a bal karja 15 centivel hosszabb a jobbnál, és felső teste rövidebb a lábainál. Ovális fejforma jellemzi őt, magas homlokát oldalfrufruval takarja el, mely enyhén takarja bal szemét. Leginkább a hagyományos egyenruhát viseli: fehér shitagi, fekete kosode és hakama, fehér obi, és a kardot rögzítő öve, a hagyományos szandál fehér zoknival. Különleges ismertetőjegye, hogy egy szeme színéhez illő, zöld poncsót hord ismertetőjegyként, amit még Satoshitól kapott ajándékba. Különleges helyet foglal el szívében az a ruhadarab.

Az egyenruhája felsőjét utálja, mert a karhossz-probléma miatt speciálisan kell szabatnia, és mindig kiröhögik, ha figyelmezteti őket, de sajnos túl szemérmeskedő ahhoz, hogy be merjen vállalni ujjatlan fazont.
A jobb alkarját csuklótól könyékhajlatig fáslizza, hogy elrejtse a valamivel könyékhajlat alatt lévő 69-es számú tetoválást, ami egy megbánt fogadás eredménye.


~ Jellem

Introvertált személyiség, kommunikációs-emocionális problémákkal tűzdelve. Azumi képtelen jóformán szavakban kifejezni az érzéseit, hisz akkor, amikor ő élt, Japán eléggé zárkózott társadalom volt, ahol nem igazán annyira nyílt a kommunikáció, mint a mai modern világban. Az érzelmeket sejtelmesen, vagy alig fejezték ki több esetben, szigorú illemkeretek között, noha addigra már valamelyest nyitott Japán a külhoni országok felé is – pl. Portugálokkal való kereskedelem, illetve Amerika is bepillantást nyerhetett a szigetországba.

Azumi hűséges típus, azon kevesek, akiknek megnyílik, rábízhatják az életüket is nyugodtan, kész lenne meghalni értük.
Azumi precíz, ha a munkájáról van szó, nem tűri a hibázást, gyakran képes túlórázni, túlhajszolni magát, időnkét úgy kell ráparancsolni, hogy elég. Makacsság és maximalizmus is szorult belé bőven, ami főleg így mutatkozik meg, a munkamániájában. Ha érzelmileg nincs a topon, akkor ebbe menekül, ami nem egészséges, és tudja is jól, azonban tenni nem tud, és nem is akar ellene.
A fiával nagyon jó a kapcsolata, vele képes hosszabb mondatokban is kommunikálni, vele osztja meg a legtöbb élményét, emlékét, titkát.

Fontos számára a biztonságérzet, az állandóság, leginkább ezeket keresi a környezetében, erre törekszik. Ez a zárkózottsága nem csupán kulturális eredetű – leginkább azért fél őszintén kimutatni, mi zajlik benne, mert fél attól, hogy elárulják, becsapják, elhagyják.
Fél attól, hogy fájni fog. Nem akarja többé elveszteni a kapcsolatát szeretett Zanpakutojának szellemével.


~ Zanpakuto/képesség

~ Zanpakuto
Neve: Umi no Shinju (Tengeri Gyöngy)
Fajtája: víz
Shikai parancsa: Tokihanashite kudasai, Umi no Shinju(Szabadulj, Tengeri Gyöngy!)
Shikai kinézete: Az alap wakizashi kéken kezd fényleni, és katanává nyúlik, markolatán királykék szalag jelenik meg.
Támadások: Gejzírágyú/Kanketsusenhou - Gejzír előidézésére alkalmas, a kitörési pont megjelölésével. Jelenleg 4 körig képes ezt használni, ötöt képes megidézni, 4 zanpakutora tett pontonként növekedik egyel a csapdák száma.
Gejzírostor/Kanketsusenbuchi -a kard maga a gejzír alapjává - forróvizes ostorrá alakul, leginkább távolsági harcmodorhoz jó. Ha suhint, az adott pont felé gejzírvíz fog kitörni ostorszerűen.


~ Szeret-nem szeret

Szeret: kidouk, olvasni, a szeretteivel lenni, róluk gondoskodni, másoknak segíteni, bármennyit képes falni grillezett tofuból és omlettből, a vanília-shake a kedvence, ha az emberi világban jár küldetésen, és a mentolos cukorka.
Nem szeret: árulás, hazugság, felszínes fecsegés, halszag, fölösleges erőszak, tűz.


~ Felszerelés(ek)

A zöld poncsó, ami még Satoshitól van, a zanpakutótartó-öv.


~Próbajáték

Szeretnék igényelni. <3
« Utoljára szerkesztve: 2018. Jún. 17, 00:31:43 írta Kitagawa Azumi »

Karakterlap

Neliel Tu Oderschvank

Moderátor

*

Hozzászólások: 202

Hírnév: 7

Infó

Tárcában: 1 721 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Plátói

Kivel áll kapcsolatban?:
Staff *3*

Mottó:
"Omlik az ég, egy mesére zuhan... Na és akkor most mi van?"

Post szín:
2BCCFC


  • Profil megtekintése

Elérhető Elérhető

Re:Kitagawa Azumi
« Válasz #1 Dátum: 2018. Jún. 17, 00:41:07 »
Üdvölet! :3

Sok kis történetet tártál elénk Azumi életéből, amik bemutatták különböző helyzetekben is a karaktered. A Gotei Juusantai sokat változott Azumi rehabilitációja óta, de bizonyosan talál majd olyan személyeket, akik méltóak a nagy Kenseihez. ;)
A kért javításokat elvégezted, épp ezért elfogadom a karaktert! ^-^


Osztag: 9. osztag
Szint: 1. szint
Lélekenergia: 5000 LP
Kezdőtőke: 4000 ryou


A pontozás: indulásként kapsz minden képességedre 1-1 pontot, ezen kívül pedig szabadon eloszthatsz 13 pontot (az LP-d után, és SS-hez tartozás végett) a képzettségeiden, amik a következők:

  • Fegyverforgatás
  • Hakuda
  • Kidou
  • Helyváltoztató képesség
  • Zanpakutou
Ezen felül szinted után 1 pont jár Reishi kezelésre, amit a következő másodlagos diszciplínák között oszthatsz el:

  • Erő
  • Ügyesség
  • Gyorsaság
Elosztott pontjaidat itt jelentsd le, majd válassz szintednek megfelelő 5 canon shinigami technikát!
Jó játékot az oldalon! ^-^