Szerző Téma: Shinginotou - A hűség tornya  (Megtekintve 2196 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Watanabe Yuusuke

Kapitány

Shinigami

10. Osztag

*

Szint: 7.

Lélekenergia:

60% Complete
35 500 / 45 000

Hozzászólások: 64

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 32 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Azúrkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Házas

Kivel áll kapcsolatban?:
Ninomiya Mitsuko - felesége

Post szín:
#0073e6


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Shinginotou - A hűség tornya
« Válasz #15 Dátum: 2018. Ápr. 22, 19:24:44 »
[A múlt visszatér]

Bár a "rehabilitációm" még mindig tart, és nem nagyon szabadna elmászkálnom otthonról, de legalábbis a 8. osztag területéről, vagy leginkább a Feleségem közvetlen közeléből, nem tűröm, ha korlátok közé szorítanak. Eleget bizonyítottam, ha akarom, soha többé nem lát újra senki, mégis hűségemről tettem tanúbizonyságot, hogy visszajöttem, sőt, hova tovább Soul Society "gondjaira" bíztam magam, és a kezükbe adtam a sorsom. Egy olyan kézbe, ami igen gyakran hajlamos ökölbe szorulni, és felelőtlenül ítéletet hozni bárki felett, ha kedve úgy szottyan éppen. Értékelem, hogy sokan próbálnak segíteni és a kedvemben járni, de megszoktam, hogy magam intézem a dolgaimat, ezt is nekem kell. Nem mellesleg pedig sérti ex-kapitányi büszkeségem, ha pesztrálnak, szóval most elég volt, lelépek kicsit. A múltam igen sok dolgot tartalmaz, aminek legtöbbjét még nem rendeztem, vagy pedig fogalmam sincs, hogy épp hányadán áll az adott dolog. A családom csak egy volt a sok közül, s bár persze Ők a legfontosabbak számomra, számtalan régi barátom, bajtársam van akikről semmit sem tudok,  hogy mi van velük, és Ők sem tudnak rólam. Az egyik ilyen dolog maga a Daitenshi, és annak alapítói, illetve tagjai, magamat is beleértve. Nagy vonalakban tisztában vagyok a történtekkel, legalábbis, ha annak lehet hívni azt, amit az elmúlt pár napban magamtól kiderítettem a könyvtárakban, illetve innen-onnan. Hogy az információk mennyire megbízhatóak, fogalmam sincs, lényén, hogy a könyvtárba illetve adatbázisba kerülésük előtt nyilván alaposan megcenzúrázták a dolgokat, és a "történelembe" már az úgymond "kicsinosított, megszépített" verzió került be, ahol mindenki győztes, legyőztük a gonoszt, mindenki fényes páncélban, diadalittasan, hősiesen, boldogan satöbbi. Abban biztos vagyok, hogy a múltban lejátszódott történések egyeltalán nem voltak boldogok, de még csak fényes győzelemről sem beszélhetünk. Ha meg akarom tudni, mi is történt valójában, magamnak kell utána járnom. Ezt pedig nem tudom úgy megtenni, hogy állandóan a sarkamban liheg valaki. Jóllehet a 46-ok tanácsa "további szükséges megfigyelésnek" titulálta, jómagam jóval inkább inkvizíciónak élem meg az egészet, hisz minden sarkon egy zavarban lévő shinigamiba ütközöm, aki mikor rájön, hogy észrevettem, zavarában nem tud mit csinálni, így csak annyit tesz, hogy kínosan vigyorog és szép napokat kíván. Szánalmas. Legalább profikat használnának, akkor lenne az egész dolognak egyfajta súlya, de így...
Az Arkangyalról annyit tudok mindösszesen, hogy amnesztiát kaptak a jelenlegi főkapitánytól, és van egy bázisuk Soul Societyben, továbbá, hogy az általam is nagyra becsült 46-ok tanácsa fennhatósága alá tartoznak. Egyértelmű, hogy a Seireitei bele akar szólni a szervezet dolgaiba, és gondolom teszik is, máskülönben nem lehetne egy saját, legális bázisunk Soul Society kellős közepén.
Épp a 8. osztag kertjében vagyok, egy magas fa koronáján magasan, az egyik ágon, és a fa alatt szitkozódva elfutó tisztet nézem vigyorogva. A kis hülye, azt hitte, hogy észrevétlenül tud követni. Hamarabb kell felkelnie ahhoz, ha nyomon akar követni engem, az nem olyan egyszerű, még Mitsukonak sem. Bár sokat szenvednem, mégis képességeim megmaradtak úgy-ahogy régi valójukban, ami valljuk be, igencsak tekintélyes erőt jelent. Mivel most egy ideig nem kell tartanom az engem körülvevő kémektől, (akiket nem más, mint egyetlen szemem fénye, kedves Feleségem állított rám, mivel Ő nem tudja mindig rajtam tartani a szemét) szabadon járhatok-kelhetek bármerre, természetesen megfelelő óvintézkedések mellett. Reiatsumat amennyire csak lehetséges, elrejtem, majd egy vigyor kíséretében elshunpozok a faágról egyenesen az osztag határát jelző fal irányába. Tudomásom szerint A Daitenshi Seireitei-i főhadiszállása nem messze található a 4. osztag barakkjaitól, és mivel a 4. osztag pont a 8. osztag alatt, közvetlen szomszédságában található, nem vár rám olyan hosszú út. Pár percnyi shunpozás elegendő ahhoz, hogy elérjek az épületegyüttes közelébe, és egy saroknyira a területtől megállok, hogy onnan gyalog folytassam utamat. Rég használtam ennyi shunpot egymás után, ki is fárasztott rendesen, amit enyhe zihálással mutatok ki. Kelletlenül elhúzom számat. Nem szoktam hozzá az efféle gyengeségekhez. Időre van még szükségem, hogy teljesen visszanyerjem az erőmet, illetve hogy akklimatizálódjak a jelenlegi "korral". Gondosan körülnézek, hátha mégis sikerült egy ügyesebb tisztnek a nyomomban maradni, s miután meggyőződök ennek ellenkezőjéről, elindulok az Arkangyal felé. Elmémet minduntalan régi emlékképek rohanják meg, Yuu-chanról, Yukéről, és a többi Daitenshi tagról. Barátok, bajtársak, testvérek. Így tudnám Őket jellemezni. A legtöbb emlékképről sajnos már azt sem tudom, hogy valóban megtörténtek-e, vagy csak a képzeletem szüleményei. Így vagy úgy, hamarosan kiderül. A szállást kísérteties csend veszi körül. Nem mintha zsibongó sokaságra számítottam volna...a szervezet mindig is maroknyi, ám mindenre elszánt katonából állt, nem szórakozni mentünk oda, így is meglep a szinte fülsiketítő csend. A belső kertből továbbhaladva aztán belépek az előcsarnokba. Az egész épületet a puritánság, egyszerűség jellemzi. Nem erőltették meg magukat a tanácsnál annak érdekében, hogy kényelmes, vagy szép helyünk legyen. Megjegyzem, nem is erre használtuk volna sosem.
- Van itt valaki...? - szólalok meg bizonytalanul, s bár nem számítok válaszra, mégis csalódottság lesz urrá rajtam, mikor csak a saját visszhangomat hallom vissza. Hova lett mindenki? Nyilván csak időszakosan tartózkodnak itt a tagok, s egyébként saját dolgaikat intézik szerte a világban, de azért valakinek mégiscsak kéne itt lennie, ha más nem, valami szolgafélének, aki legalább útbaigazít. Persze ennyivel nem érem be, tovább folytatom utamat a földszinten, ahol előbb a hálótermekhez érek, majd ezt elhagyva az étkezőbe érek, ami leginkább egy fogadóteremhez hasonlít. Itt sem találok senkit, csak üres székeket, halvány derengést, amit a falakon elhelyezkedő fáklyák nyújtanak. Elkeseredettségemben leülök az egyik közeli székre, és szomorúan nézek körbe a helyiségben. Úgy érzem magam, mint egy kísértet, aki hosszú idő után visszajött kísérteni a rég elhagyatott házba, hogy örökkön örökké egyedül bolyongjon benne. Sehol egy ismerős arc, sehol egy barát. Ám hirtelen mégis egy közeledő lélekenergia-csomót érzek meg. Valahogy ismerős, ám mégsem. Olyan, mintha ismerném régről, de már nem teljesen ugyanaz, mint volt. Megváltozott, kicsavarodott (?), átalakult, tovább formálódott, mégis az alapja ugyanaz. Biztosra persze csak akkor mehetek, miután kiderült, hogy valóban az-e az adott személy, akire gondoltam.
- Watanabe Yuusuke vagyok, a Daitenshi egykori alapító és vezetőségi tagja. Barát vagyok, nem ellenség...legalábbis remélem...- mutatom be magam a közeledő reiatsu tulajdonosának, aki vagy hallotta, vagy nem, mindenesetre elég magasra emeltem a hangom ahhoz, - ami kissé remeg is az izgatottságtól - hogy előre tudja, nem ellenséges szándékkal jöttem.


Karakterlap

Tamachi Kagami Yukezo

Mad Hatter

Különleges karakter

Daitenshi

*

Daitenshi

Szint: 16.

Lélekenergia:

60% Complete
83 100 / 100 000

Hozzászólások: 128

Hírnév: 12

Infó

Tárcában: 35 300 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Daitenshi

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Sötétkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Házas

Kivel áll kapcsolatban?:
Kagami Ai

Mottó:
It is the end of all hope To lose the child, the faith To end all the innocence To be someone like me

Post szín:
Slategray / Steelblue


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Shinginotou - A hűség tornya
« Válasz #16 Dátum: 2018. Ápr. 22, 22:31:02 »
[A múlt visszatér]
[/color]

A Daitenshi odáig fajult, hogy a 46-ok tanácsa olykor-olykor megbíz minket egy olyan feladattal, aminek tulajdonképpen nincs semmifajta esélye a sikerre. Ha elbukunk, akkor azt ránk terhelik, a siker mellé pedig ugyanúgy nem jár semmi. A hajdanán elit alakulat felhigult, és vezetőnk is csak kémleli a nagy semmit… izé akarom mondani a jelent és a jövőt. Azonban ha a múltba tekintene, akkor régi dicsőségünkre nem húzna ekkora porréteget. Szóval a 46-ok tanácsa kiadta az utászt, el kell menni jó messzire, és visszahozni egy becses ereklyét, amire nem vigyázott az a tisztes gárda, akinek kellett volna. Nem szeretnék neveket említeni, de ha találkozok velük, akkor megmutatom nekik, hogy tulajdonképpen hová is kellett elmennem érte. Szóval egy teljesen vaksötét barlangban vagyok, ahol semmilyen fényforrás nem ad nagyobb rálátást a helyzetemre. Ironikus…
- No gyere már ide, ne húzzuk egymás idejét! Nem érek ám rá erre egész nap- méltatlankodok, majd meg is kapom rá a választ pillanatokon belül. Karmok fúródnak mélyen a hasfalamba, de ez a fajta fájdalom már nem okoz számomra hátráltatást, ezért elkapom a kart, és annak mentén hasítok a kardommal előre. Legnagyobb meglepetésemre a levegőt kaszáltam el. Szitkozódom egy keveset a démonok nyelvén, majd lecsavarintom a végtagot, ami belém mart. A fájdalom attól még éles, és a seb is elég mély ahhoz, hogy a későbbiekben komolyabb gondokat okozzon, ezért gyorsnak kell lennem. Szerencsére az vagyok :D
Előre shunpozok mielőtt még eltűnhet ez az akármi is, és teljesen vakon ahogy felkenődök valamire, rendezem soraimat, majd elkezdem ész nélkül vagdosni azt, amit csak érek. Alig pár perc marcangolás után teljesen átázva a vértől kiapad a sötétség a barlangból. Vérgőzös hangulatomban tekintek végig a csonkokon, majd vihogva még bele-beletaposok a darabokba.
- Szemek a Jackpoton!- pillantom meg az ereklyét, amiért jöttem, majd mikor odashupoztam, és elvettem a serlegre hasonlító tárgyat, megfagyott bennem a vér. A hideg acél a torkomhoz szegeződött, és egy shinigami lélekenergiáját éreztem magam mögött. Hogy nem vettem észre? Tényleg ennyire amatőr lennék? Miért nem vágta el egyből a torkomat?
- Azonnal add át a Vérfolyam Serlegét!- morogta nekem, de ekkor már csak az Utsusemi volt ott. Valóban egy shinigami állt mögöttem, de én akkor sem értem. Mindenesetre egy shunpo után átszúrom a delikvenst, az Utsusemimmel együtt. Meg is halt. Most megöltem egy shinigamit? Egyáltalán mit keresett itt? Felmarom az azonosítóját mielőtt még bárhová is elmennék, majd felmarom a kupát is, és elteleportálok innen haza.
A Tamachi-ház palotájában gyorsan eszközölök egy fürdést, mielőtt még bárhol is meg kelljen jelennem. Ki lehetett ez a shinigami? Azt hiszem kutakodok egy keveset, mielőtt még megírom a teljes jelentést. Természetesen megfeledkeztem a sérüléseimről, illetve vért mostam le magamról, ezért egyáltalán nem tűnt fel, hogy akár belőlem is folyhat az a vér. A fájdalom szokott volt. Mikor kimásztam a kádból, és egy vödörből elkezdtem magamra engedni a vizet, akkor tűnt fel, hogy a szokásosnál jobban csípett a víz. Ekkorra már a vérveszteség is számottevő lett. Mielőtt segítséget tudtam volna kérni, egyszerűen lekapcsolták a villanyt…

~Ébreeeesztőőőő~ ordította egy hang, és én nehezen kinyitom a szemeimet. Újfent sikerült megmentenie az életemet valakinek. Legközelebb talán jobban oda kellene figyelnem. Körbenézek, hogy kinek köszönhetem ezt a kis kegyességet, de csak a házam orvosait látom magam körül.
- Meglepően jól végzitek a munkátokat- nézek rájuk, majd egyből felülök. Éppen hálálkodnának, de aztán megijedve próbálnak visszatartani. Hová a nagy igyekezet? - Nekem is dolgoznom kell!- morgolódom, majd egy kicsit szorosabbra veszem a kötéseket, majd egyenest az ereklye felé veszem az irányt. Semmi. Eltűnt. Úgy egy órát is rászánok, hogy kiderítsem mi lett vele, aztán a kudarc után meglehetősen dühös leszek. Valaki ellopta. Ezután megjelenik egy küldönc, hogy a 46-ok várja a fejleményeket, miután értesültek, hogy hazatértem. Mérgemben majdnem levettem a küldönc fejét. Írtam egy meglehetősen paprikás levelet, miszerint a jelentésben minden benne lesz. Mehetek a Shinginotouba. Minél lassabban érek oda, annál jobb, ezért a szokásostól eltérően még egy riksát is kéretek, aki megkérek arra, hogy kissé tévedjen el. Hosszas bolyongás után megérkezek. Ahogy a kapuhoz lépek, megérzem, hogy van odabent valaki. Sajnos azóta már olyan sok dolog történt, így nem igazán ismerem fel. Mivel most dolgozom, ezért kifejezetten formális ruhában vagyok. A kimonon felül ott van a Tamachi-ház által hímzett és díszített haori, aminek a hátán aranyozottan volt belehímezve a „Villámvándor” becenév. Vagy mi. Nem is igazán értettem, hogy miért hímezték bele, de nem az én dolgom. Szóval feledve minden kötelességemet, egyszerűen csak berongyolok, de mielőtt még beérnék oda, ahol ő maga is tartózkodik, a hangok megzavarnak ismét. ~ Miből gondolod, hogy barát ül bent? Valaki nem olyan régen meglopott. Honnan tudod, hogy nem ő?~. A suttogásokra meglehetősen elkomorodtam. Ez igaz. Honnan tudom, hogy nem ő az, aki meglopott? Nem tudhatom. Ekkor kiszól, hogy ki is ő valójában. A Daitenshi egykori alapító tagja? Az nem lehet…
Kihúzom a tolóajtót, és megpillantom őt magát. Nem emlékeztem arcának vonásaira, sem pedig egyetlen azonosító tulajdonságára, hiszen ő nem tudja, de az én életemben azóta több, mint hat évszázad telt el, és ő vele csak előtte találkoztam. ~Hazudik~ mondta egy női hang, amire azonnal jött a válasz a többiektől ~ ÖLD MEG!!!~. A gondolat ahogy megfogalmazódik bennem, kardot rántok.
- Egykori? Hogy értetted azt, hogy egykori- egy szemvillanás termek előtte, és szegezem rá a kardot - Aki a Daitenshi kötelékébe belép, azt csak a halál mentheti fel a szolgálat alól!- egyértelműsítem, hogy valaha felesküdtünk valamire, aminek laza értelmezésével már találkoztam korábban. Akkor is ugyanez volt a helyzet. Valaki távozni akart. Azt hiszem neki is fel kell ajánlanom a lehetőséget.
- Ha távozni kívánsz, tégy úgy! Tíz perc előnyt kapsz, majd levadászlak- azzal eltettem zanpakutoumat, majd tettem egy lépést hátra. Hidegen pillantottam rá. Tényleg nem ismertem fel. ~ Hiszen ő benne van az emlékeidben! Ott van igen! ~ És mellé olyan fájdalom nyilallt a fejembe, hogy fel is kiáltottam. Megszédültem, és hátrébb lépdeltem. Mikor felnézek, akkor eszembe jut valami homály, valami teaházról. Önkéntelenül formálom meg a szavaimat, amiben nem kevés morgás is benne volt. Mintha akcentussal torzítanám a nyelvet. Sárgásan villodzó szemekkel pillantok fel rá.
- Ha te nem vagy, akkor nem kellene most annyit szenvednem. Ugye tudod, hogy halott vagyok?- kuncogtam a végén, és mutattam fel a csuklóimon a bilincseket - Ha helyet cserélnénk, akkor ezerszer is átkoznád a napot, mikor találkoztál velem- nevettem fel, majd széttártam a karjaimat teátrálisan, és kezemet felé tartottam. Lefelé fordított tenyeremből egy bábu ereszkedett le rejtélyes körülmények között. Egy kislányt ábrázolt. Hitomit. Nyakában kötél volt, és pont úgy vergődött, mint akit felakasztottak volna. Újabb bábuk jelennek. Kira, Shizune és még egy pár. Azok, akik az életüket adták, valamilyen úton módon.
- Látod? Mennyi halál, és te egynél sem voltál ott… Watanabe Yuusuke, te szerencsés fickó vagy- megrántottam a bábukat, és ezzel a mozdulattal a kis figurák jól érzékelhetően élettelenné váltak. Ezután eltűntek, és egy gyors mozdulattal egy kártyalap jelent meg a kezemben. Egy Treff hetes. Forgattam rajta kettőt, már másmilyen volt a színe is, és a száma is.
- Látod? A szerencse forgandó! Visszajöttél, gratulálok! Merre jártál, hogy úgy gondolod mégis inkább jobb itt. Itt, ahol kötelesség felőrölte a becsületet!- kuncogtam még egyet a végén. Szemeimből a legkevésbé sem megnyugtató, kedves, baráti pillantások sugároznak. Sokkal inkább egy tébolyodott elmét tükrözi, aki lehet valóban bevált minden ígéretet, és közben számolja a 10 percet, hogy majd utána diadalittasan végezzen valakivel, aki azt állítja magáról, hogy valóságos!
.

Karakterlap

Watanabe Yuusuke

Kapitány

Shinigami

10. Osztag

*

Szint: 7.

Lélekenergia:

60% Complete
35 500 / 45 000

Hozzászólások: 64

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 32 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Azúrkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Házas

Kivel áll kapcsolatban?:
Ninomiya Mitsuko - felesége

Post szín:
#0073e6


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Shinginotou - A hűség tornya
« Válasz #17 Dátum: 2018. Ápr. 26, 12:52:53 »
[A múlt visszatér]


Tekintetem a közeledő alak irányába fordítom, s nem kevés izgalommal várom, hogy megjelenjen. Vonásaiban Yukét vélem felfedezni, de mégsem ugyanaz már, mint emlékeimben. Akárhogy is, Ő az, vagy így, vagy úgy. Én is változtam az elmúlt időben valamennyit, nyilván rá is hatással volt az idő vasfoga. Arcomon jókedvű vigyor jelenik meg mégis, ahogy egy régi ismerőst pillantok meg egy mogorva újonc helyett, akiről azt sem tudom, hogy kicsoda. Kellemetlen magyarázkodást spórolt így meg nekem Yuke...legalábbis ezt gondoltam az előző pillanatig, most azonban a a helyzet tényleg kínossá kezd fajulni, hisz a srác látszólat nem ismer meg, de legalábbis igencsak ellenségesen viselkedik felém. Egyrészt igaza van. Évekre eltűnök, majd megjelenek, mint egy nyúl, akit kihúznak a cilinderből, valóban különös. Mindazonáltal ami történt, az nem teljesen miattam történt úgy, csak részben, s csak azért, mert évekre eltűntem, - amit én egyébként mindvégig csak néhány hónapnak hittem mindaddig, míg kedves Feleségem útba nem igazított ezzel kapcsolatban - mintsem változott hozzáállásom a Daitenshivel kapcsolatban. Ugyan úgy hű maradtam a társaság eszményeihez, hisz azért csatlakoztam hozzá elsősorban, hogy segítsek Yuu-nak megmenteni világunkat. Túl értékes és szép ahhoz, hogy hagyjuk feledésbe merülni. Hogy erősebb lett Yuke, afelől nincsenek kétségeim. Gyorsasága, amivel előttem terem, katanáját nekem szegezve, Yuu-chanéval vetekszik, pedig Őt is alig tudtam szemmel nyomon követni..igaz is, kíváncsi vagyok, hogy ha Yuke ennyit fejlődött azóta, akkor Ő milyen erős lehet...belegondolni sem merek. Ettől függetlenül büszkeséggel tölt el, hogy ilyen erős tagjai vannak a testvériségnek. Mindenesetre hirtelen felpattanok a székemből és egy lépést hátrálva kerülök biztonságosabb távolságba Yukétől, hogy ha rosszra fordul a helyzet, legalább reagálni tudjak.
- Úgy értettem, hogy ott voltam a megalapító megbeszélésen Yuke. Én voltam az első, akit Yuu beszervezett, és azóta is töretlen hűséggel viseltetek a rend iránt. Talán még Emlékszel, Watanave Yuusuke a 10. osztag egykori kapitánya Vagyok! - próbálok rációt verni Yuke fejébe, s lerántom a nyakamról kapitányi haorim maradékát, amin még kivehető a 10. osztag jelének a fele, - bár igencsak kopottan és koszosan, de kivehető - majd a közeli asztalra dobom, hogy jól lehessen látni. Tény, hogy igencsak zavar, hogy már nincs saját osztagom, de ez változhat. Egyelőre most bizonyítanom kell. Akárhogy is, csak azért, mert most nem vagyok kapitány, nem fogok lejjebb engedni az egómból.
- Viszont eltelt 5 év! 5 év, Yuke, és fogalmam sincs, hogy mi történt Veletek azóta! És eszem ágában sincs menekülni. Gondolod, hogy visszajöttem volna ide, ha menekülni akarnék? Segíteni jöttem, továbbra is a társaság egyik vezetője vagyok, ha tetszik, ha nem! - a beszélgetésben beállt változás rám is rányomja a bélyegét, kezdem elveszíteni a türelmem. Belátom, rosszul fogalmaztam. A Hueco Mundoban eltöltött idő nem olyan irányban változtatott rajtam, mint akartam. Türelmetlenebb, erőszakosabb lettem sajnos, bármennyire is nem akarok az lenni. Talán idővel visszazökkenek a régi kerékvágásba, ám egyelőre nem az vagyok, aki voltam, hogy is lehetnék?
Aztán jobb szemöldököm igencsak megemelkedik, mikor lejátszódik előttem a babás jelenet. Kétség sem fér hozzá, van drámai érzéke a srácnak, és szemléltetni is tudja a dolgokat, pazarul. Első gondolatom, amint megtapasztalom kifacsarodott viselkedését, hogy nem százas a srác, elgurult az egyik kereke, méghozzá nagyon messzire, és azóta sem találta meg. Nem tudom, hogy ez a Daitenshiben leszolgált éveinek a következménye-e, vagy valami más erő volt hatással Yuke elméjére, de hogy ott nagy galibát csinált és azóta sem jött helyre, abban biztos vagyok. Mindenesetre nem teszem szóvá elmeállapota felőli kétségeimet, sőt, megpróbálok teljesen normálisan viselkedni, amennyire a szituáció megengedi azt.
- Valóban nem voltam veletek az elmúlt időben, és nem segíthettem...hidd el, bánom is. Azonban nem a saját jókedvemből tűntem el ennyi időre. Mindenesetre ahogy magad is említetted, a tagság halálig tart. Aki belép, tudja, hogy mit vállal. - húzom el számat kelletlenül. Igen élénken élnek még bennem száműzetésem egyes időszakai. Minden perce tömény szenvedés és kétségbeesett kapaszkodás az életbe, a puszta létért, hogy túléljek, életben maradjak. Egy pillanatra majdnem elszólom magam haragosan, mikor megérzem a srác számon kérő hangnemét. Szerencsés lennék? Lehet, hogy én eltűntem, viszont Társaim sem siettek segítségemre, nem kerestek. Legalábbis nem jelentek meg Hueco Mundoban egyszer sem, hogy megmentsenek, pedig igazán eszükbe juthatott volna, hogy esetleg valami baj van, nem csak úgy eltűnt magától az egyik vezetőjük, és az is logikus lépés lett volna, hogy a hollowok világát is legalább egyszer átkutatják utánam, mégsem történt meg. Nincs joguk ítéletet mondani felettem. Csak egy valakinek van, s Ő megtette már. Aztán mégis meggondolom magam, majd mélyen Yuke furcsán fénylő szemébe nézek.
- Ott voltam a saját halálomnál, Yuke. Nyugodtan kijelenthetem, hogy meghaltam Hueco Mundoban, ha nem is a szó legszorosabb értelmében. Nem emlékszem rá, hogy jöttetek volna segíteni, hogy vissza tudjak jönni a saját világomba. Azt talán nem kell mondanom, hogy mint halálisten, képtelen vagyok gargantát nyitni. Öt évig voltam bezárva Hueco Mundo világába, és nem jött segítség. Nem számítottam rá, mindenesetre jól esett VOLNA. Tőletek is. - jegyzem meg epésen. Sok mindenben igaza van az előttem álló Yukének, viszont Nekem is. Mindkettőnket értek sérelmek a múltban, amiket nem könnyű elfelejteni. Én mégis barátságos, segítő szándékkal jöttem vissza, s még csak fel sem merült bennem, hogy kilépnék, vagy elmenekülnék a kötelességeim felől. a szolgálat halálig tart, nagyon jól tudom, ennek teljes tudatában léptem be a szervezetbe nem szándékozom azt itt hagyni!
- Mindenesetre most itt vagyok. - jegyzem meg nyugalmat erőltetve a hangomra. Amit tudtam elmondtam. Illetve nem. Nagyon sokat nem mondtam még el, de ezek olyan dolgok, amiket nem lehet öt perc alatt elmesélni. Ha Yuke megosztja velem a múltját, illetve a szervezetét, és betekintést nyújt az eddig történtekbe, úgy én is elmondom a saját történetem, de addig csak nagy vonalakban. Ahogy látom még nem bízik bennem, tehát Én sem Őbenne. Ez nem bizalom kérdése. Azért nem bízunk a másikban, mert nem bízhatunk. Megannyi dolog van a világban, ami megtéveszti az embert. Résen kell lenni. Amíg minden kétséget kizáróan meg nem győződünk a másik hitelességéről, nem lehet barátkozni. Hirtelen semmi sem jut az eszembe, amivel meggyőzhetném minden kétséget kizáróan Yukét, hogy valóban létező dolog vagyok, nem csak egy átverés, bármilyen hihetetlen is. Hirtelen eszembe jut valami, ami talán pontot tehet a dolgok végére, és elhiteti Vele, hogy valóban az vagyok, akinek mondom magam. Zsebemből előszedem a kis medált, amit még Yuu-chan adott a szervezet tagjainak nem sokkal a Daitenshi megalakulása után. Elvileg raiatsut raktározhattunk benne, illetve a szervezethez való tartozásunkat igazolhattuk vele egymás felé, de sosem használtam. Nem volt rá alkalmam. A medált is lerakom az asztalra, majd ránézek Yukére, és várom a reakcióját.
- Ezt a medált talán felismered. Neked is van, gondolom, mivel hogy tag vagy. Maga Yuu-chan adta a kezembe évekkel ezelőtt a Daitenshi első tanácskozásainak egyikén. Talán nem kell elmondanom, hogy mire való. - jegyzem meg csendesen, majd várok. Ennél többet nem tudom a saját igazamat alátámasztani. Ha ez sem győzi meg Yukét, akkor semmi. Ám, hogy mégis legyen valami beszédtémánk, mégis tovább fűzöm a szót.
- Készségesen elmesélek Neked mindent, ami velem történt, barátom. De cserébe ugyanezt elvárom Tőled is. Tudom, hogy hirtelen történt ez az egész, de visszatértem. Ha bármiben tudok segíteni a rendnek, készen állok! - ha csak így szóban is, de ismét egyfajta "hűséget" esküszöm a Daitenshinek. Vissza kell szoknom a régi életemhez, és ehhez a Daitenshi is hozzátartozik, csak most már legálisan, mivel akkoriban gyakorlatilag bűnözőknek számítottunk. Mélyen Yuke szemébe nézek ismét, majd kihúzom a mellettem álló széket, és leülök rá. Nem törődöm az esetleges ellenséges szándékáéval. Az eltelt idő alatt nyilván jóval erősebb lett nálam, szóval nem lenne értelme menekülnöm, egyébként sem azért jöttem, és amúgy sem tenném.
- Esetleg ihatnánk egyet...úgy kellemesebb a beszélgetés. A sakét sem utasítom vissza, ha van. Aztán beszélhetünk. Ráérek. - jegyzem meg egy félmosollyal, majd türelmesen várom Yuke reakcióját, meg hogy végre leüljön mellém. Ha inni nem is iszunk, legalább kényelmesen ülve elcseverészünk a múltról. Zsebemből előkotrok egy doboz cigarettát, amihez végre hozzájuthattam itt a Seireiteiben, és rágyújtok egy szálra. Öt év után joggal mondhattam volna magamról, hogy leszoktam, de van, amit nem lehet abbahagyni. Nem is akarnám.
« Utoljára szerkesztve: 2018. Máj. 09, 21:57:13 írta Watanabe Yuusuke »


Karakterlap

Tamachi Kagami Yukezo

Mad Hatter

Különleges karakter

Daitenshi

*

Daitenshi

Szint: 16.

Lélekenergia:

60% Complete
83 100 / 100 000

Hozzászólások: 128

Hírnév: 12

Infó

Tárcában: 35 300 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Daitenshi

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Sötétkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Házas

Kivel áll kapcsolatban?:
Kagami Ai

Mottó:
It is the end of all hope To lose the child, the faith To end all the innocence To be someone like me

Post szín:
Slategray / Steelblue


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Shinginotou - A hűség tornya
« Válasz #18 Dátum: 2018. Máj. 04, 14:10:26 »
[A múlt visszatér]

Mentegetőzik. Kuncogok egy keveset. Azt gondolja, hogy az élete jobb lett azzal, hogy visszatért. Nem hiszem, hogy annyira rossz volt neki ott, mint most itt. Az, hogy itt áll velem szemben, az nem jelenti azt, hogy nem forog cinkelt kockán az élete. Az viszont tetszik, hogy egyáltalán nem kívánja megadni magát. Majd idővel. Bizonyítékot ránt elő hajdani kapitányságáról, amire én csak egy futó pillantást teszek. Watanabe Yuusuke. Emlékeznem kellene minden részletre, hogy ki is ő. Ő világosan tudja, hogy én ki is vagyok valójában. Az már megvan, hogy ő szervezett be a Daitenshibe. Mintha ő lenne az első dominó abban a tragikus sorozatban, aminek összege az életem. Gyakorta változik meg a tekintetem, amivel őt méregetem, érzelmek egész skáláját mutatom fel. A lelkemben dúló vihar sosem csillapodik, egyetlen percre sem. Végigmérem mégegyszer utoljára, majd elgondolkodom, hogy pontosan ki is áll előttem. Kusza gondolataimon most már én sem tudok kiigazodni, ezért úgy tűnhet, mintha elvesztettem volna a fonalat. Elmémben fénysebességgel cikáznak az egymással szöges ellentétben álló motivációk, és ezzel most teljesen kiszámíthatatlan, hogy mit is fogok csinálni. Mikor saját halálát említi, akkor viszont teljes egészében megfordul bennem a világ. Akkor biztos csak hallucináció. Rémülten pillantok rá, és kicsit megszaporodik a lélegzetvételem is. Most hogy mondja valóban nem is igazán tudom, hogy mióta nőnek virágok a padlóból. Ahogy az asztalra pillantok, az elfeketedik, és egy szőrös golyóbisszerű állat jelenik meg rajta. Üres tekintete arra utal, hogy meghalt. Felhasad a bőre, és vér ömlik ki, ami beborítja az asztalt. A férfire pillantok, aki mögött megjelenik a Pokol egy jelenete. Hajdani emlékeim visszakalauzolnak arra az időre, amikor a Daitenshi fénykorát élte, és valóban a világ megmentését siettette. Egy kínzó asztalon feküdt ez a férfi, hasonlóan, mint én, de nem vitték túlzásba a kínzást. Nem volt elég idejük feltérképezni tudatának gyengeségeit, illetve testének törékeny pontjait. Nyúlok a kép felé, de az elfoszlik, ahogyan az egész látomás is. Pislogok egy keveset, és azt látom, hogy a Daitenshi medallionját tartja előttem. Megugrok ijedtemben, és hátrafelé lépdelek. A kezeimet megadóan magam elé emelem, és démoni nyelven próbálom meggyőzni a hallucinációt, hogy vigye azt a közelemből. Ha nem is érti, azt azért érezheti, hogy ez egy teljesen idegen nyelv, ami végtelenül undorítóan hangzik. Hangsúlyai is kényelmetlen helyen vannak, mintha kínt élne át az, aki beszéli. Miért kínoznak megint az emlékek? Hogyan is tudnám meggyőzni! Érthetetlen pillantásait annak vettem, hogy nem érti a szavaimat.
- Azt meg kell semmisíteni- morogtam halkan számára is érthető nyelven. Azt viszont megértettem, hogy segíteni akar. Lehet, hogy mégis valóság? Aki itt áll előttem az valóban az, akinek állítja magát? Hirtelen megszédülök egy picit, és visszatérek a valóságba. Nem látok már semmi különös fényt, és a hangok is letisztázódnak. Így már világos, hogy Watanabe Yuusuke visszatért. Most már emlékszem rá, teljes mértékben. Elmosolyodok, és felpillantok rá.
- Akkor üdv itthon - köszöntöm, és mintha eltűnt volna körülöttem a fenyegető légkör, még íriszem sárgás színe is elapadt. Kedvesebb arcom az eddigi jelenetekhez képest igazi meglepetés lehet. Mintha kicseréltek volna, egyik pillanatról a másikra, egy teljesen másik énem áll előtte. Nem tudni mikor mi következik. Valami italra gondolt, amire én bólintok egyet - Jó ötlet, bár sakét nem tartunk, szerintem egy tea is megteszi- majd ennek előkészítését meg is kezdtem. Szolgáló nem lévén, én magam fogom ezt rendezni. Egy tíz perc múlva visszatérek, és a mák teát felszolgálom. Természetesen ez igazi, úgyhogy ópiátokat tartalmaz. Elégedetten töltök neki, majd leülök én magam is, és magamnak is kitöltök egy csészével. Édesítőt szándékosan nem hoztam, markáns ízét nem szabad elvenni. Magam töltöttem fel a készleteket, így igazán kiigazodom. Sajnos rajtam kívül más nem igazán jár ide. Hát még dolgozni!
- Hosszú idő, sok szenvedéssel- foglalom össze, hogy mik is történtek velem- A Daitenshi örökre megváltoztatta az életemet- néztem fel rá kissé bánatosan, majd ittam egy kortyot a teámból. Jót fog tenni lazító hatása. Körbenézek, hogy biztos nem hallgatnak e le minket, de tulajdonképpen védett környezetben vagyunk. Koncentrálok egy kicsit, hogy megérezzem körbevesznek e minket a hírszerzés ügynökei, vagy inkább békén hagynak most az egyszer.
- Mikor Yuusuke úgy döntött, hogy bővítsük a Testvériségünket, akkor tanítványokat kerestünk. Hárman maradtunk azok közül, akik részt vettek a kezdetekben. Sakai Hitomi, Yuusuke és én. Mi magunk a Daitenshit három divízióra osztottuk. Én magam a felderítés, szabotálás és gyors likvidálás divízióját vezettem, a Youkait. Három tanítványom is lett. A vaizard gyermek Nara Shizune, második osztagos Kazuho Kira és végül egy módosított lélek, akinek hirtelen nem is emlékszem a nevére, de Miyu volt - fintorogtam egy kicsit azon, hogy nem emlékeztem Miyu teljes nevére, de ha eszembe jut, akkor feltétlenül megemlítem - Úgy alakult, hogy sikeresen összerázódtunk, de utána jött a Daitenshi kötelességeinek való megfelelés. Csak a halál vethet véget a szolgálatoknak- néztem Sukére egy kicsit hűvösen- Kiderült, hogy Shizune kapcsolatba került egy démonnal, nevezetesen Belial nagyúrral. Ő időt és teret egyaránt képes volt manipulálni, továbbá üzletkötésekkel foglalkozott. Shizune idejét felgyorsította, és ő maga felnőtt, azonban ennek ára is volt. Eljött a fizetség pillanata, és Shizune búcsúzni kívánt, de ő a tanítványom volt. És talán még gyengéd érzelmek is fűztek hozzá. Ezért Beliallal megegyeztem, hogy vigyen inkább engem- ezután egyenesen Suke szemeibe néztem - És el is vitt- nyomatékosítottam. A szemeim sárgán villantak fel - 613 évig szolgáltam őt, mire sikerült megszerveznem egy hadjáratot ellene, és sikerült legyőznöm. Megöltem őt, azonban ennek is ára volt. Belial ügyes mágiákkal, és fortélyokkal megoldotta, hogy mikor megölöm, akkor életének fele bennem folytatódjon, a másik fele viszont szétszóródott az időben, hogy később visszatérjen bennem- közben füst tört ki a ruhámból, ami alatt az öltözékem átalakult. A hagyományos nemesi öltözék helyett egy öltöny jelent meg, ami módfelett szertelen volt. Fekete volt az alapja a ruhának, azonban sok feleslegesnek tűnő kiegészítő is megjelent. Ilyenek voltak a biztosítótűk, a vörös szalag, ami összefogta a zakóm jobb ujját, az egyik kezemen kék, míg a másikon fehér kesztyű volt. Majd szinte sehonnan elővettem az asztal alól egy kalapot. Ahogy megforgattam egy kártya lapot a kezemben, az egy kicsit felvillant egy-egy pillanatra. Egy káró nyolcas volt. Felmutattam neki, majd ahogy megforgattam, már egy pikk hármas. Utána letettem elé az asztalra, majd elhúztam előtte, és úgy alakult, hogy több lapot is sikerült szétterítenem előtte. Szándékosan nem mondom ki, már csak az óvatosságból. A lapokon a következő szöveget lehetett aranyló, ízzó betűkből kiolbasni: ” Én vagyok Lord Belial. Félig démon vagyok”. Egy csettintésemre eltűnt a szöveg, és pillangókká változtak a lapok, amik körberepkedték a férfit, majd csillámlóan eltűntek. Reméltem egy kicsit, hogy a teának tudja be a látottak egy részét. Szándékosan hoztam tudatmódosító szert, hogy ha később esetleg ezt elárulja bárkinek, akkor rákenhessem a teára. Ezek után folytatom a történetemet- Ha elveszítem a kontrollt, véget ért az utam. Átváltozok örökké, és ez ellen gyakorlatilag semmi sem véd. Persze sokkal nagyobb hatalomra tehetek szert, mint bárki, azonban ez az életembe kerülne. Képes vagyok rövid ideig szabályozni, pont mint a Vaizardok, de valljuk be, azért ez merően más. Az a Tamachi Yukezo, akit te ismersz, az halott. Meghalt ott, abban a palotában. Akit most itt látsz magad előtt, azt hidd el barátom, most látod először- és azt nem tettem hozzá, hogy lesz még sok meglepetése is. Éppen ezért felveszem a cilindert, és egy kaján vigyorral pillantok rá. Megiszom a kis teácskámat, majd folytatom - Kazuho Kirát egy súlyos baleset érte, és az életét azzal mentettem meg, hogy a testét átalakítottam egy hibrid gépezetté. Azonban szellemi energiája megfogyott, és teste most az Andok gyomrában pihen… társaival együtt. Shizune nem bírta elviselni, hogy felemészti belső hollowja, és véget vetett az életének. Mindketten elérték a bankait a tanításaim alatt. Miyu pedig egy módosított lélek, és ráadásul el is tűnt. Nem hiszem, hogy olyan jó sora volna, ha egyáltalán él még- szomorodtam egy kicsit el.
- Node elég belőlem, te hová tűntél el? És leginkább hogyan?- szegezem rá a mutató ujjamat félszegen. Töltök magamnak egy második kört, majd kezembe véve a csészét, meghallgatom a történetét.


Karakterlap

Watanabe Yuusuke

Kapitány

Shinigami

10. Osztag

*

Szint: 7.

Lélekenergia:

60% Complete
35 500 / 45 000

Hozzászólások: 64

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 32 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Azúrkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Házas

Kivel áll kapcsolatban?:
Ninomiya Mitsuko - felesége

Post szín:
#0073e6


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Shinginotou - A hűség tornya
« Válasz #19 Dátum: 2018. Máj. 09, 23:49:20 »
[A múlt visszatér]

Türelmesen nézek Yukére, miközben az egyébként nem annyira kényelmes széken üldögélek. Elmondtam mindent, amivel megpróbálhattam meggyőzni, kijátszottam minden adumat, így kénytelen vagyok rá bízni magam. Fogalmam sincs ugyan, hogy miért viselkedik úgy, ahogy, de jelenlegi állapotát figyelembe véve nem vagyok teljesen biztos benne, hogy csak megjátssza magát. Ennyit nem lehet színlelni, sem pedig szórakozni...meglehet persze, hogy tévedek. Mondandóm végeztével körbepillantok az étkezőben, ahol vagyunk. Rendesen ráférne már egy kiadós takarítás, bár nyilván nem sokszor szokták használni, inkább csak átutazóban fordul meg itt egy-két tag, illetve tanácskozások idején, már ha vannak. A hely állapotát figyelembe véve nem vagyok benne biztos, hogy vannak. Meg kell tudnom, hogy mi történt, mert jelenleg inkább néz ki kísértetszállásnak a Daitenshi központja, semmint egy félig-független katonai szervezet Seireitei-beli főhadiszállásának. Már az is nagy szó, hogy biztosítottak számunkra egy helyet, ahol Soul Societyn belül lehetünk.. Ez nem vall az eddigi vezetésre. Mindenesetre visszakormányzom elterelt gondolataimat a jelenbe Yukéhez. Jobban oda kéne figyelnem, mostanában állandóan álmodozok meg bambulok, mint egy nő...
Kék íriszeim a shinigamira emelem, és figyelem reakcióját a medált illetően. Kétségtelenül telibe találtam ezúttal, legalábbis erre tudok gondolni reakciója láttán. Aztán meg arra is, hogy a srác tényleg bedilizett. Valami olyasmit láthat, amit én nem, hiszen mivel leemelem a tekintetem Yuke arcáról és a medálra nézek, nem látok semmi szokatlant benne. Ugyanúgy fekszik az asztal tetején, mint ahogy odatettem. Semmi másnak nem mutatja jelét, erre Yuke, úgy néz erre a kis ártalmatlan vacakra, mintha legalábbis világokat döntene romba, vagy elszívná az ember lelkét...Maga Yuu-chan adta nekünk ezeket a kis szerkezeteket, nem létezik, hogy ártalmasak legyenek. Valószínűleg tiszta retek lehet a fülem, ki kell mosnom, hisz nem nagyon értettem, hogy mit karattyolt Yuke az előbb. Lehetséges, hogy nem emberi, de legalábbis nem számomra érthető nyelven beszélt? Ugyan miért tenne ilyet?
-Tessék? Nem értettem.... - kezdek bele mondandómba. - Miért kéne megsemmisíteni? Maga Yuu-chan adta nekünk, hogy használjuk, ha úgy hozza a szükség. - fejezem be. Ez igaz is volt. A Daitenshi vezetője és jó barátom adott minden tagnap egy ilyen kis szerkezetet megalakulásunkkor, bár sosem használtam. Nem volt rá lehetőségem. Az utóbbi öt évben szükségem volt minden csepp lélekenergiámra, nem volt felesleg, hogy lecsapoljam és a medálba raktározzam el. Akárhogy is, úgy tűnik, hogy sikerül végül meggyőznöm, amit egy mosollyal nyugtázok. Ugyan nem értem még mindig, hogy mi ütött a srácba, hisz most meg totál ellenkezőjeként viselkedik, mint eddig, bár nem tagadom, hogy a barátságos hangnem jobban tetszik, mint a fenyegető, nem csoda, hisz bajtársamnak, barátomnak tartom, remélem kölcsönös.
A teára való meghívást egy bólintással nyugtázom, legalább van mit inni, bár nem saké, illetve más egyéb alkoholt tartalmazó ital, de a tea is megteszi. Tűnődve nézem Yuke  hátát, miközben eltűnik, hogy elkészítse a teát, és sóhajtva vakarom meg tarkóm, ami hirtelen vakarózni kezd. Jólesően állok neki vakarózni, majd rövid idő után abbahagyom, kinyújtózkodok, és szemem behunyva kezdem összeszedni gondolataimat, hogy mit mondjak neki majd, mit meséljek, ha arra kerül a sor. Az igazat megvallva az öt évem alatt nem sok minden történt, viszont az a kevés, ami mégis, az meghatározó volt, amit soha sem fogok elfelejteni, hogy is tehetném? Kezem Lélekölőm markolatára téved, és szívemben melegséget érzek, mikor eszembe jut Aoki. Ha egy pozitívumot mindenképpen ki kellene emelnem száműzetésem éveiből az az, hogy minden eddiginél közelebb kerültem Zanpakutom szelleméhez. Eddig is jól megvoltunk, azonban a túlélésért folytatott harc során olyan közel kerültünk egymáshoz, olyan mértékben kezdtük el megérteni a másikat, amihez foghatót soha nem is éreztem, és nem gondoltam volna, hogy valaha bekövetkezne. Ismét elgondolkodtam a hülyeségeimen úgy tűnik, hiszen Yuke egyszer csak visszatért a teával, bár fogalmam sincs, mennyi idő telt el azóta, hogy kiment azt megcsinálni. Tényleg jobban oda kell figyelnem, mert a végén még az életemmel fogok fizetni figyelmetlenségemért.
Hagyom, hogy Yuke beszéljen, nem szólok egyelőre. Ehelyett magamhoz emelem az egyik csésze teát, és mélyet szippantok az abból áramló gőzből. Fogalmam sincs, milyen tea lehet, nem éreztem ezelőtt ilyen illatot, még enyhén meg is szédülök, ahogy tüdőmet illetve agyamat ellepi az édes illat. Teámból kicsiket kortyolgatva hallgatom történetét, s nem mondom, nem egyszer majdnem félrenyelek, olyan dolgokat hallok. Emellett az én elmúlt öt évem nem volt több játszótéri homokozásnál csupán, bár én nyilván nem így éltem meg. Mindenkinek meg van a keresztje. Kinek ekkora, kinek akkora. Az enyém ekkora volt, és nem mondom, nem egyszer összeroppantam súlya alatt. Valószínűleg Yuke is. A démonos sztorit azonban egyelőre nem  tudom, hogy teljes egészében elhiggyem-e, hisz olyan hihetetlennek tűnik, bár Yuke kétségkívül nem viccel, és látszólag halál komolyan gondolja azt, amit mond. Halkan füttyentek, mikor meghallom a 613 évet, emellett tényleg semminek tűnik az én öt évem. Szemeim azonban egyenesen elkerekednek mikor végignézem a srác mutatványát. Kétségkívül elmehetne cirkuszba mutatványosnak, van olyan látványos, bár az is igaz, hogy egyre jobban kezdek szédelegni valami miatt, illetve a látásom is el-elmosódik, néha homályos, a hangok meg, mintha távolról visszhangoznának, mintha egy nagy csarnok egyik végében állnék, a másikból pedig Yuke kiabálna felém. A kártyás mutatvány végén félhangosan olvasom el a kártyákra kirajzolódott betűket, de mielőtt jobban megemészteném, a kártyalapok eltűnnek, és pillangók vesznek körül, körbe körbe, majd csillámló fény kíséretében tűnnek el. Hosszú hatásszünet után tudok újfent megszólalni, igen furán érzem magam, és ezen a hallottak sem segítenek.
- Yuke, mégis mi van ebben a teában? Nem sima gyümölcstea, mi? - nyögöm kissé rekedt hangon, miközben megdörzsölöm szemeimet, majd a homlokomat kezdem masszírozni.
- Mindazonáltal, fogadd őszinte részvétem és legmélyebb sajnálatom a társaid iránt. Sokat jelenthettek számodra, és biztos vagyok benne, hogy Te is számukra. - mondom mély, együtt érző hangon, amit komolyan is gondolok. Semmi sem rosszabb annál, mint mikor a szeretteidet, barátaidat veszted el a harcban amiről jól tudod, hogy Ők is és Te is vállaltad, mikor beléptél a szervezetbe, és tudtad, hogy ez lehet a vége. Ettől még nem lesz könnyebb a gyász és az üresség, ami hiányuk után marad. Viszont, most én jövök. Ő mesélt magáról és a múltjáról, úgy illik, hogy viszonzom a gesztust, így egy utolsót kortyolok a teámból, ami ennek köszönhetően (végre) el is fogy, majd beszélni kezdek.
- Egy küldetésre küldtek öt évvel ezelőtt, amit nekem kellett levezényelnem. Rutin munkának indult, a vége mészárlás lett. A mellém kihelyezett húsz tisztet egytől egyig felfalta egy kifejezetten erős és intelligens, fejlett Adjuchas-farkas falka. Jobb híján nevezem csak őket farkasnak, de leginkább azokra hasonlítottak. Természet feletti erejük volt, még egy Adjuchashoz képest is. Alábecsültem őket. Meg kellett volna semmisítenünk őket, azonban fordult a kocka. Mindenkit megöltek, csak engem hurcoltak magukkal át Hueco Mundoba. Aztán ott már -már úgy volt, hogy megúszom, körbeálltak minket a kisebb farkasok, hogy kiálljak a vezérükkel, azonban ekkor valaki, vagy valami átszúrt a kardjával hátulról. Olyan természetellenes energia áradt belőle, hogy olyat még soha életemben nem éreztem. Ez az érzés, a tömény, minden lebíró reményvesztettség, félelem, dermedtség, a biztos halál érzése, ezt nem lehet elfelejteni, és soha nem is fogom. Beszélt is hozzám, noha nem teljesen emlékszem a szavaira. Hosszú és fájdalmas, de biztos halált ígért, majd ott hagyott. Minden bizonnyal arra számított, hogy szépen elvérzek ott helyben, ami meg is történt volna, de Zanpakutom lélekenergiám utolsó cseppjeivel megmentett, és egy barlangba cipelt, hol lábadoztam, sokáig. Erre értettem, mikor az előbb mondtam, hogy mondhatjuk, hogy meghaltam, Yuke. Nem rajtam múlt, lelkem egy része máig ott kísért Hueco Mundoban. Ott hagytam...Mondanom sem kell, hogy mint shinigami, jómagam képtelen voltam Gargantát nyitni az emberek világába, tehát várnom kellett, míg valaki nyit egyet és úgy, hogy azon át tudjak jutni. Öt évet vártam erre, addig napjaim nagy része félelemmel, feszültséggel és harccal tellt. Megszámlálhatatlanul sok lidércet és arrancart vágtam le odaát Yuke. Viszont azt, aki hátulról szúrt le, a mai napig nem tudtam azonosítani. Azt sem tudom, hogy mi volt az. Hihetetlenül erős volt. Még egy espadához képest is, ha ugyan az volt...nem tudom. - akadok meg egy pillanatra mondandóm folytonosságában. Tényleg nem tudom, hogy mi bánt el velem ,és azóta sem derült erre fény. Nem tagadom, rettegek tőle, hogy egy nap újra eljön értem, vagy összetalálkozok vele, mert annyira erős, hogy mozdulni sem tudtam a bénultságtól. Akárhogy is, megrázom a fejem és összeszedem magam, majd folytatom a beszédet. - Vég nélkül özönlöttek, nem lehet őket kiirtani! Öt év után jött el a pillanat, hogy egy megfelelően erős példányt találjak, aki elég stabil átjárót tudni nyitni ahhoz, hogy én is átkeljek rajta. Balszerencsémre pont azzal az Alfával akadtam össze, akinek a mestere megpróbált megölni. Bosszút vettem a bestián és kettévágtam, miután követtem az átjárón keresztül az emberek világába. Ez néhány hete történt. Azóta szorosan a nyomomban van szinte mindenki Seireiteiben. Megértem őket, azonban idegesít. Sokan dezertőrnek titulálnak, pedig nem vagyok az. A kötelességemet végeztem! Parancsot teljesítettem, és ezt így hálálják meg! Tele vagyok elkeseredettséggel és dühvel...és...ennyi. Itt vagyok. Eljöttem hozzád, hogy legalább kapcsolatba lépjek valakivel a DAitenshiből. El nem tudod képzelni, mennyire örülök neked, Yuke... * jobb kezemmel előre nyúlok, és megszorítom a Férfi csukóját. Nem erősen, inkább csak barátsággal. Tényleg sokat jelent nekem, hogy legalább Őt láthatom ennyi év után. Aztán kezemmel végigsimítok az arcomon, majd szemem megakad a medálon, ami még mindig az asztalon hever. Yukére nézek, majd a medálra bökök ujjammal.
- És miért mondtad, hogy el kell pusztítani ezt? - reméltem, hogy további információkkal rendelkezik Yuke a tárgyat illetően, hisz ha igaz, amit mondott, akkor valahogy tényleg meg kell semmisíteni. Szemem most akad meg a Férfi ruházatán, amit viszont nem ismerek fel. Kétségkívül jelképez valamit ,de mégis mit? A kapitányi haori nem így néz ki, mást pedig nem ismerek, ami hasonló lenne.
- És mi ez a ruha rajtad? Ez lenne a Daitenshi egyenruhája? Tetszik. - kérdezem végül Yukétől, bízva abban, hogy erre is magyarázatot ad.


Karakterlap

Tamachi Kagami Yukezo

Mad Hatter

Különleges karakter

Daitenshi

*

Daitenshi

Szint: 16.

Lélekenergia:

60% Complete
83 100 / 100 000

Hozzászólások: 128

Hírnév: 12

Infó

Tárcában: 35 300 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Daitenshi

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Sötétkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Házas

Kivel áll kapcsolatban?:
Kagami Ai

Mottó:
It is the end of all hope To lose the child, the faith To end all the innocence To be someone like me

Post szín:
Slategray / Steelblue


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Shinginotou - A hűség tornya
« Válasz #20 Dátum: 2018. Máj. 17, 16:04:34 »
[A múlt visszatér]

Elmosolyodok végül, és megvárom hogyan reagál a hallottakra, és különösen a látottakra. Ahogy meglátom a verejtékcseppeket a homlokán, tudatosult bennem, hogy hatni kezdett a tea. Ha van valami mélyen elrejtve a kis tudatalattidban, akkor egy kis ópium segít majd felszínre hozni. Persze magamra nem is gondoltam, de a térnek a játéka, a szüntelenül feltünedező képek, és fények meg sem lepnek engem. Ahogy rákérdezett a teára, én csak felnevetek. Hangom persze most visszhangozhatott számára, ami külön ijesztőnek tűnhet, az az, ahogyan én fintor nélkül lehúzom a maradék teát.
- Sosem volt gyümölcs benne- vigyorodom el, majd átdobom neki a staféta botot, hogy meséljen egy keveset most már, pontosan mi is történt vele. Persze miközben mesél, én azért töltök még egy-egy csészével, és ezzel a kancsó tartalma üres lett. Felnézek a mennyezetre, és kényelmesen ellazulok a csavarodó mandalák láttán. A kaleidoszkóp hatás miatt egy pillanatra úgy éreztem, hogy megnyugodhatok. Egy végtelenhosszúra elnyúlt másodperc után fellélegzek, majd hagyom, hogy egy kicsit kisöpörje a szememből a valóság a hallucinációkat. Koncentrációt erőltettem magamra, majd meghallgattam mondandóját. Eltűnésének története valahol kérdőre vont belül egy pár tényt bennem. Ennyire ostobák voltunk? Hueco Mundoban nem kerestük? Pont ott? Ha nem veszek el, talán azonnal megtalálhattuk volna. A Daitenshi fényének ez már a teljes elveszejtése. Ahogy hallom a szavait, úgy gyúl bennem egy nem evilági harag. Az a démon, aki vagyok az teljesen ellentétes azzal a shinigamival, akinek születtem. Azonban van egy pár olyan párhuzam a kettőben, ami miatt szinte kontrollálatlanul jelenik meg bennem a vegytiszta düh. Méghozzá Sierashi Yuusuke irányában. Felsejlik előttem az Ős képe, és íriszeim szinte ragyogtak a méregtől. Megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy én magam vegyem át az irányítást, és utasítsam Yuusukét arra, hogy térjen vissza hozzánk az élők sorába.
- Mind meghaltunk- suttogtam halkan, bár inkább morgásnak tűnhetett a hangom. A teára pillantok, amit gyorsan meg is iszok, hátha feledteti velem ezeket a pillanatokat. Persze nem mondtam el mindent. Lehet nem is baj. Viszont neki szüksége lesz majd a segítségünkre. Tudom milyen az, amikor rettegsz amiatt, mert előbújik rejtekéből az erősebb ellenség. Persze ő most már nincs egyedül. Nem kell győzedelmeskednie, az csupán egy illúzió. Bár, ahogy végignézek rajta, ő nem az a túlélős típus, talán mégis inkább jobb volna, ha gólpasszt kapna. Felsejlik szemem előtt, ahogyan szószerint felrúgom neki azt a bizonyos illetőt, és ő pedig a levegőben egy ollózó mozdulattal lerúgja a fejét. Szinte láttam magam előtt a jelenetet, és elnevettem magam. Villámgyors hangulatingadozásomnak hála már nem vagyok teljesen elveszve a haragomban, de cserébe azért igyekszem nem is emlékeztetnem magam. Mikor a medálra kérdezett, akkor csak úgy összehúzott szemmel próbáltam ráfókuszálni a tárgyra. Már nem olyan tökéletesen artikulálva, de elmesélem neki a történetet.
- Volt egy robbanás. Az Ősi sunyilény azt mondta meghalunk mind, hát sikerült is neki! Úgy alakult, hogy a kő, ami a közepén van, az annak az Ősiségnek a követe, úgyhogy megkövezett minket, hogy megkövüljünk. Remélem érthető voltam - nevettem fel utána harsányan, bár tudom hogy ezeket csak én tartom valóban ennyire viccesnek. Vigyorogva folytattam, de előtte még széttéptem az ingem azon részét, ahová a medál beleolvadt a testembe- Olyan gyorsan történt minden igen! Szóval… - szedtem össze gondolataimat - Belefúródott a kő a mellkasomba, és szépen lassan emésztette fel a testemet, hogy a végén majd kővé változzak. Nem csudamesés? Időzített bomba a nyakadban… pont mint amikor annak a gyilkosnak a hátára szereltem egy…. öh… akkor ezt most hagyjuk - kuncogtam egyet, majd utána hirtelen pillantottam fel rá sötéten, de annál jobb kedvvel. A gonosz pillantott ki belőlem egy pillanat alatt.
- Yuusuke átváltozott- mondtam halkan - Kővé változott… Meghalt- húztam utána -egy nagyon hűvös- mosolyra a számat. Világos volt, hogy komolyan gondolom azt, amit beszélek. Ő tényleg meghalt. Ami most a testében tetszeleg, az már nem Sierashi Yuusuke. Akkor talán Sukét is megtalálhattuk volna időben. Persze volt folytatása a történetnek, ezért hát nem maradhatott el a finálé sem. Elhúztam orrom alatt az ujjam, majd felkönyököltem az asztalra, és államat az összefont ujjaim fonákján pihentettem meg. Így folytattam.
- Egyik nap az történt, hogy a kő, amivé ő változott, egyszerűen csak szétrobbant, és ott volt alatta Ő. Aenom’en vagy mi a lópikula. Egy önmagát Ősnek kikiáltó, többesszámú lélekhalmaz, ami gyakorlatilag csak vár és figyel. Senki sem tudja mire. Én már évek óta nem is láttam, nem is érdekel. Azonban világossá vált, hogy a Daitenshi így szétesett. Nem akarok én az élre állni, nem igazán tehetem meg. De veled Testvérem talán sikerül feltámasztanunk azt a Sierashi Yuusukét, akit te is ismersz- mosolyodtam el. Persze ez sem volt teljesen igaz. Többször megfordult a fejemben, hogy a kezembe veszem a Szervezet sorsát, csak hogy megmentsem az összeborulástól, de aztán jöttek sorra az életem nagyobb kínjai. Attól én még Daitenshi vagyok, és habár ez már lassan csak történelem, egy letűnt kor legendája én lehetnék az, aki újra életet vet belé. Közben persze ez sem feltétlenül igaz. Az igazság útja olyan messzire van már tőlem, hogy már kedvem sincsen visszatérni rá.
- Elsőként jobb, ha rálépünk a megszokott, és ismert ösvényre. Öljük meg azt, aki ezt tette veled- mosolyodtam el félszegen, majd elhúztam a medált, és jól megnéztem. A csillogása olyan mély hatásokat keltett bennem, hogy egy pillanatra meg is szédültem belé. Visszadobtam neki.
- Ezt pedig vigyük ő elé. Lehet pont erre vár. Egy Datenshi felemelkedését a Pokol bugyraiból… habár én szó szerint tettem meg ezt, mégsem lett ettől jobb, de talán ha téged meglát. Talán akkor!- ápoltam egy kicsit a lelkem mélyén pislákoló reményt, majd felnéztem Sukére, és elmosolyodtam. Még mindig élveztem az ópium hatását, bár lehet számára ez idegen, és nem veszi olyan jó néven a valóság teljes torzulását. Legalább kipróbálja milyen az én bőrömben lenni :roll:


Karakterlap

Watanabe Yuusuke

Kapitány

Shinigami

10. Osztag

*

Szint: 7.

Lélekenergia:

60% Complete
35 500 / 45 000

Hozzászólások: 64

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 32 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Azúrkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Házas

Kivel áll kapcsolatban?:
Ninomiya Mitsuko - felesége

Post szín:
#0073e6


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Shinginotou - A hűség tornya
« Válasz #21 Dátum: 2018. Máj. 23, 18:19:07 »
[A múlt visszatér]

Noha életem során megszámlálhatatlanul sok fajta teát ittam már, ilyet még nem. Nem azért, mert olyan szent életű lennék, hanem mert nem úgy hozta az élet. Alapvetően szerettem a teát, persze nem annyira, mint az alkohol tartalmú italokat, de megvagyok vele is. Főleg a mentateákért vagyok oda, de a jégkockával megspékelt hűsítő fajta teákat is szeretem. Mi sem jobb annál, mint nyugisan, lazulva, lazítva iszogatjuk partnerünkkel, barátunkkal a teánkat és beszélgetünk, elmélkedünk az élet dolgairól. Igen, szeretem a teákat de ez, amit Yuke hozott, ez egészen új szintre emeli a teázás fogalmát. Már az első perctől kezdve gondoltam, hogy nem közönséges citromos löttyöt hozott, de nem gondoltam volna, hogy így belecsap a lecsóba. Persze azok után, amiket mesélt, nem csodálom, hogy kicsit le kell szedálnia magát, na de engem is? Egyeltalán amiket mondott, az igaz? Lehet, hogy csak beképzelem magamnak, lehet, hogy nem is mondott semmit, hanem végig csendben volt, és vigyorogva nézett engem, amint beszélgetek önmagammal. magam sem tudom már mi igaz, és mi nem. Annyit tudok, a cucc igencsak kezd beütni, és semmit sem tudok ellene tenni. Valamit motyogok de olyan érthetetlenül, hogy szerintem Yuke sem érti, csak annyit láthat max, hogy bárgyún vigyorgok a teára tett megjegyzésére. Persze beszél hozzám tovább, amire igyekszek oda-odafigyelni, de minduntalan találok valami jobb dolgot, ami elvonja a figyelmemet. Egyre jobban elmosódik a kép, szédülök, és az étkezdét gyéren megvilágító fali fáklyákat a szokásosnál jóval fényesebbnek látom, szinte bántja szemem fényét a látványuk. Behunyom a szemeimet, megdörzsölöm halántékom, mintha csak ezzel a mozdulattal ki tudnám magamból dörzsölni a szer bódító hatását, amit Yuke belekevert a teába. Mondanom sem kell, hogy mindhiába.
~ Meg bizony, mind meghaltunk... - motyogom magamban, és mellé bőszen bólogatok, bár nem is Yukére nézek, hanem az asztal lapját fixírozom, amiből most kis tövises virágok nőttek mindenféle alakzatban és mindenféle színben. Nem rózsák, abban biztos vagyok, más fajta növények. lehet, hogy nem is létező fajtáról van szó, csak én képzelem be magamnak, mindenesetre mutatóujjammal óvatosan megbököm az egyiket, mire az halk pukkanással eltűnt, vörös felhőt hagyva maga után. Tekintetem Yukére emelem, miközben tovább beszél, és megpróbálok oda figyelni, a Férfire koncentrálni, így az asztal tetején tekergőző virágokat szem elől tévesztem, ám mikor pár pillanat múlva visszanézek, már nincs semmi az asztalon. Megrázom fejem gyorsan, és visszanézek Yukére, aki tovább folytatja monológját, jelét sem adva annak, hogy zavarná, amit csinálok.
Kövé válós történetére bambán röhögök vele együtt, bár felét fel sem fogom. Kicsit előre dőlve, összehúzott szemekkel vizslatom a mellkasán a sebet, amit mutat, miközben próbálom elképzelni, hogy a medál oda szépen beépíti magát, vagy beleolvad a testébe, de kevés sikerrel. Ránézek a tárgyra, ami az asztalon hever, és elhúzom a számat. Nem látszk rajta, hogy ilyen nagy erejű, ráadásul rossz szándékkal felvértezett tárgy lenne, ami kővé dermeszt, de mivel Yuke mondja, és bizonyítékokkal is alátámasztja ezt, kénytelen vagyok hinni Neki. Jobban belegondolva, ha igaz minden amit mond, márpedig miért ne lenne igaz, akkor hihetetlenül nagy szerencsém volt, hogy nem használtam a medált. Ha így tettem volna, most valószínűleg egy kőszobor lennék valahol Hueco Mundoban....bár lehet, hogy úgy jobb lenne. Először fel sem fogtam, amit Yuu-ról mondott Yuke, csak utána esett le szép lassan , de annál nagyobbat puffant, és annál jobban fájt.
- ....Yuu-chan..meghalt..? Az lehetetlen... - mondom teljesen ledöbbenve. Ez biztos valami vicc lehet, hisz Yuke is vigyorog, bár ez nem olyan vigyor, mint amikor valaki viccet mesél, vagy olyat mond, amin mások nevetnek. Nem, igazat mond. Sierashi Yuusuke meghalt. kimondva még borzasztóbb, mint gondolatban. Hát ennyi minden történt az elmúlt időszakban? Lelki szemeim előtt megjelennek Yuu-chan jellegzetes vonásai, mindig céltudatos arckifejezése. Legyőzhetetlen tűnt. szinte az is volt. Nagyon sokat tanultam Tőle. A barátomnak tartottam, sőt, még annál is többnek. Testvéremnek. A döbbenet úgy nyomja lelkem, mintha egy hatalmas súlyt dobtak volna arra. Neki mindig voltak ötletei, mindig volt megoldása, nem lehetett olyan reménytelen helyzet, amire ne lett volna valami a tarsolyában, és mégis...volt valami, ami erősebb volt Nála? Nehéz elhinnem, mégis...a mai nap csupa meglepetést hordoz magában, és azt is hatalmas adagokban. Idő kell, mire megemésztem.
Yuke hirtelen visszadobja nekem a medált, ami így kinyújtott tenyeremben landol. Tűnődve nézek rá, majd pillantok vissza s Shinigamira. Tetszett az, amit mondott. Igen, ez a helyes dolog, amit tennünk kell. Itt vagyunk ketten a Testvériség főhadiszállásán, ami csak névlegesen létezik, gyakorlatilag eljárt felette az idő, már nem képez védőpajzsot az emberiség, Soul Society és a rossz erők között, fel kell élesztenünk, értelmet kell adnunk neki újra, és jeleznünk kell mindenkinek, hogy itt vagyunk. Erre esküdtünk fel. Válaszul csak bólintok tettre készen, fellelkesülve. Van mit bepótolnom az elmúlt évekből. Törlesztenem kell a Testvériség felé, vagy ha nem is felé, hát magamnak. Elmulasztott kötelességeimet be kell pótolnom legjobb tudásom szerint, főleg, ha ezzel életeket mentek meg. Bár igazán csak két személy élete érdekelt igazán, de értük bármire képes vagyok, és leszek is, ha meg kell védenem Őket!...Azonban Yuke utolsó mondata olyan változást hozott még mindig szédülő fejemben, mintha lekapcsoltak volna egy villanyt a szobában. A félelem ezer tüske módjára hatolt lelkem mélyébe, feltépve az egyébként is friss, és még teljesen be nem gyógyult sebet. Kezeim remegni kezdenek, ahogy visszaemelem tekintetem Barátomra.
- Megölni....Őt nem lehet megölni Yuke. Hozzá sem lehet érni. Ha érezted volna, amit én, Yuke...nem..Ő érinthetetlen! -  motyogok a félelemtől összezavartan, ám mikor végre ráemelem Yuke arcára a szemem, nem Yukét látom magam előtt, hanem egy sötét alakot. Régi ismerősként üdvözlöm a vérfagyasztó félelmet, amit akkor éreztem, mikor átszúrta testem a kardjával, és meghallottam a hangját, ami a legsötétebb szakadéknál is mélyebb volt, a puszta reménytelenség és halál szólt hozzám akkor, amit nem lehet elfelejteni. Yuke alakja teljesen sötétbe borulva feketén füstölög, és a jól ismert hang szólal meg torkából, egy hihetetlenül gonosz kacajjal társítva, pontosabban ott, ahol csak gondolom, hogy a szája lehet, mert látni nem látom.
~ Jól szórakoztál? Elhitted, hogy megmenekültél, igaz? Hadd ábrándítsalak ki Yuusuke. Csak képzeled az egészet. Valójában még mindig Hueco Mundo kies sivatagában vagy az én rabságomban, és ezt az egészet, amit elhittél, hogy megszöktél, ki szabadultál, csak az elméd játssza Veled, mert Én úgy akarom. Örökké itt fogsz szenvedni, míg ki nem ölök belőle minden emberséget, és utána az engedelmes szolgám leszel, egy igazi, könyörtelen gyilkológép. Nincs menekvés... - mondja a hang, majd egész egyszerűen kinevet. A hang úgy sérti fülem, hogy kénytelen vagyok kezeimet fülemre szorítani, de mindhiába, végig hallom fejemben a kegyetlen hangot. Kinyitom a szemem, és látom hogy az alak időközben felállt, és felém közelít. A rémülettől tágra nyílt szemekkel, szaporán veszem a levegőt, és hirtelen nem tudom, mihez kezdjek. Felpattanok a székről, ami csattanva dől a hátára mögöttem a padlón, de ez most cseppet sem érdekel. Menekülnöm kell, innen nincs kiút. Egyszer már elintézett, még egyszer nem hagyom. Ám sehogy sem siekrül megmozdulnom, az alak pedig egyre csak közelít felém. Kétségbeesetten rántom elő Aokit Sayájából, és tartom magam elé, hogy legalább védekezni tudjak, miközben szaporán lélegezve, egyre jobban szédülve hátrálok előle, amennyire csak tudok, ám hátam hirtelen falnak csapódik, és rémülten konstatálom, hogy nincs hova menekülnöm. Két oldalról elmosódva látom a falon lévő fáklyák éles fényű lángját, ezen kívül smmei mást, csak a lilás-feketés füsttel körbevett sötét alakot, aki egyre csak közeledik felém. Egyre nehezebben veszem al evegőt, már ahhoz is komolyabb erőfeszítést kell tennem, hogy eszméletemnél maradjak. Szemeim minduntalan le-lecsukódnak, és erőszakkal próbálom nyitva tartani őket.
- Nem...nem...! - motyogom magam elé erőtlenül, miközben térdre rogyok. Nem lehet így vége! Élnem KELL! A Családomért, a barátaimért! Nem halhatok meg! Még nem...!
Egy utolsó erőfeszítéssel megpróbálok újra lábra állni, de testem végleg megadja magát a sokknak, és kezem, amivel megpróbáltam magam feltornázni, megcsúszik, majd testem minduntalan lehullik a padlóra. Fejemet oldalra döntve látom, ahogy a sötétségbe burkolózó alak egyre közelebb ér, szinte már előttem van. Valószínűleg el is ér hozzám, és bevégzi sorsomat, bár ezt csak gondolom, hogy fogja tenni, mert elsötétül a világ, valószínűleg örökre...
« Utoljára szerkesztve: 2018. Jún. 06, 22:17:54 írta Watanabe Yuusuke »