Szerző Téma: Krázus  (Megtekintve 192 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Krázus

Különleges karakter

*

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
7 000 / 15 000

Hozzászólások: 5

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 7 000 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Krázus
« Dátum: 2019. Febr. 13, 15:00:42 »


Valódi név: Korialstrasz
Álnév: Krázus (ezt használja mindenhol)
Kaszt: Különleges Karakter
Kor: Ismeretlen (több ezer éves)



Régi tudása megmaradt, azonban most ahelyett, hogy azt az ártatlan emberek védelmére használná fel, csakis a pusztítás miatt használja. Az eddiginél még nagyobb az egoja, és rideg, kegyetlen lett a személyisége. Mindenkinél felsőbbrendűnek érzi, fajtájából adódóan, és ezt nem halasztja el tudatni másokkal, ha úgy hozza a helyzet. Zárkózott, szinte senkivel nem oszt meg semmit, lévén elég sok ellensége akad. Ha valakivel együtt dolgozik, csak annyit oszt meg vele, amennyit feltétlenül szükséges, vagy még annyit sem. Mindig hideg fejjel mérlegel és dönt. Bár egoja hatalmas, sodrából csak nehezen lehet kihozni, mindig csendesen beszél, szinte alig hallhatóan. Lelkiismeretfurdalás és habozás nélkül kihasznál bárkit és bármit, ami szükséges lehet céljai eléréséhez. Válaszait mindig alaposan meggondolja, mielőtt válaszolna beszélgetőpartnerének. Szeret olvasgatni, illetve ha alkalma adódik, mindig bort iszik. Alantas italnak tartja a sört, sakét, ás más egyéb alkohol italokat.



Emberi alakban magassága megmarad 2 méter és testalkata is sovány, nyurga. Szemei vörösen izzanak, haja pedig félhosszú, éjfekete. Arcán szinte állandóan szadista vigyor terül el. Általában zsebre dugott kézzel mászkál, unott kifejezéssel, azt a hatást keltve, mintha állandóan gondolkozna valamin.

Sárkányként:
Egy 10-15 méter magas fekete sárkány, fején tűhegyes tüskékkel, amik végigfutnak egész hátán, a farka végéig. Egész testét fekete pikkelyek fedik, amik megóvják a varázslatoktól ebben a formájában, valamint elég kemények is, tehát a fizikai támadásoknak is ellenállnak egy bizonyos fokig.




Sötét mágia:
Krázus új keletű, korántsem bizalomgerjesztő erejének az alapja leginkább a sötét mágia, azon belül is az ürességgel (voiddal) kapcsolatos képességek.

Prison of the mind (az elme börtöne)
Krázus képes ellenfelét egyfajta bűvöletbe ejteni. Ennek hatására a célpont különféle rémálmok, rémképek rajba lesz, és nem tud mozdulni. Noha elméjében különféle kínzásokat lát, teste nem szenved kárt a képesség használata alatt, jóllehet az illúzió alatt elszenvedett sérüléseket valóságosnak érzi. Az illúzió könnyen megtörhető, ha elég erős az illető akaratereje, vagy egy társa feloldja a bűvöletet.  Ha az illető kidoura tett pontjai nagyobbak, mint Krázus különleges képességekre tett pontjai, akkor könnyen megtörhető az átok.

Voidwalker
Leginkább egy füstből összegyúrt fekete-lilás sötét-elementálra hasonlít. Megidézéséhez Krázus vére kell, mivel konrtaktust köt az idézés pillanatában. A lény érdekessége, hogy mivel gyakorlatilag füstből áll ssze, tetszőlegesen változtathatja alakját, harci helyzettől függően. Krázus minden parancsát teljesíti. Gengyéje, hogy nagy mennyiségű lélekenergiát használ fel ahhoz, hogy ezen a világon tudjon manifesztálódni, így az idézés időtartama 5 perc, ami minden 1000 lp után 1 perccel meghosszabbodik.
Az elementál alakváltó. Krázus tudja használni mind támatásra, mind védekezésre, gyakorlatilag mindenre. Az ellenfél harcstílusához igazodik, tehát arra reagál, ami ellen harcol. Ekkor az ellenfél által használt képesség természetének mindenkori pontjai érvényesülnek támadásaira illetve védekezésére. Tehát ha az ellenfél egy erős zanjutsu technikát használ, akkor annak kivédéséhez, illetve megtámadásához Krázus fegyverhasználatra tett pontjait veszi alapul. Ha Hakudát használnak ellene, akkor a pusztakezes harcra tett pontok számítanak. Nyilván, ha az adott pontszámból Krázusnak kevesebb van, mint ellenfelének, a támadás vagy védekezés sikeres.

Tendrils of the Void (az üresség indái)
Krázus képes fekete indákat (amik inkább hasonlítanak fekete csápokra) megidézni, amik a földhöz kötik, mozdulatlanná teszik az ellenfelet, ha magasabb a különleges képességre tett pontjainak számat, mint az ellenfél védekezése. Az indáknak ki kell nőniük valamiből, így a levegőben nem használható, viszont különböző tárgyakon (pl egy szekrény)tudja használni Krázus. Alapból egy indát tud megidézni, ami rátekeredik az ellenfélre, ahol épp éri, és nem ereszti. Minden különleges gépességre tett 5 pont után plusz egy indát tud megidézni.




"Ha gyönge a lelked, tompa a kardod éle."
A sárkányok hatalmas, repülő hüllőszerű lények. A legtöbb sárkánynak van valamiféle varázsereje, és felettébb magas intelligenciával rendelkeznek. Ők voltak az egyik első intelligens élőlények, akik a világon éltek, élnek. Születésüket homály fedi, nem tudni, hogy a titánok teremtették-e őket, vagy valami más okok miatt fejlődtek így ki. A régi múltban megszámlálhatatlan mennyiségben voltak a világban, de mára annyira megcsappant a létszámuk, hogy már csak itt-ott látni egyet-kettőt. Nagyon sok sárkányfajt tartanak fent, de a legdominánsabbak és a legelterjedtebbek a Vörös, Zöld, Fekete, Bronz és a Kék sárkányok voltak. A titánok minden fajnak uralmat engedélyeztek valami felett. A Vörösek voltak az élet és halál ismerői. Szerettek minden élőt, de ha nagyon nagy szükségük volt rá, halottakat is fel tudtak támasztani. A Zöldek az álomvilág uralkodói voltak, nem jelentett nekik gondot elmerülni a Smaragd Álomban (árnyvilág, szellem/lélekvilág), ahova csak nagyon keveseknek adatott meg bejutni. A Kékekből van a legkevesebb, ők az arkán varázslásban ismerték és érezték otthon magukat. Legtöbbször jeges, hideg területeken lehet megtalálni barlangjaikat. A Bronz sárkányok az időt tudták uralni. Szemük sokszor drágakőre emlékezteti az egyszerű halandókat. A Feketék talán a legelzárkózottabb, legagresszívabb faj, ők a Föld, és minden földben található dolog őrzői. Minden sárkányfajnak megvoltak a maga megtestesülései.
A leghatalmasabbak:
Alexstrasza: Az élet úrnője, a vörös sárkányok vezetője, és képviselője.
Malygos: A mágia ura, a kék sárkányok vezetője.
Nozdormu: Az idő fejedelme, a Bronz sárkányok ura.
Ysera: Az álmok hercegnője, a Zöld sárkányok királynője.
Neltharion: A Föld őrzője, a fekete sárkányok képviselője, és vezetője.

A sárkányok megígérték a Titánoknak, hogy rendre és békére fognak törekedni a világban. A természet védelmezői, és állandó egyensúlyra törekednek a mágiában és a világ dolgaiban. Teljes nagyságukat csak száz év után érik el. Hatalmas termetüket és erejüket különböző varázslatokkal egészítik ki, így félelmetes ellenségek tudnak lenni mindenki számára.
Az öt nagy megtestesülés klánjába tartozó sárkányok figyelik most a világ dolgait. Nem szólnak vele semmibe sem, ami nem igényel sürgős beavatkozást, így tudtak megmaradni az idők során teljes árnyékban, így senki sem tud létezésükről.




Gondolataimba merülve haladtam Karakura Town utcáin az embereket kerülgetve. Vajon tényleg muszáj ezt megtennem? Tényleg szükség van rá? Valóban bele kell avatkoznunk évezredek után az eseményekbe, hogy azok jó irányba haladhassanak tovább? Az emberek megbámultak, mikor elhaladtak mellettem. Nem csodálkoztam ezen, hisz eléggé elütöttem a „normális” kinézet kategóriától. Kevés olyan dolog volt a világon, amin el tudtam volna csodálkozni, koromat tekintve. Utáltam ezt a testet. Olyan érzés volt ebben a formában lennem, mintha be lennék börtönözve, rab lennék a saját testemben, ám szükségszerű volt ez, mint ahogy más is, amit az évezredek során beleszóltunk a világ sorsába. Most viszont kisebb gondom is volt, mint hogy az emberi testem miatt zsörtölődjek, fontos feladatot bíztak rám. Fontos, ám nem biztos, hogy szükségszerű feladatot. Évezredek óta figyeltük az emberiséget, őriztük biztonságukat, figyeltük fejlődésüket. Évezredek alatt egyszer sem kellett olyan szinten beavatkozni a dolgok folyamatába, mint most. Egyelőre nem volt más feladatom, minthogy megfigyelni az eseményeket. Kilétemről, mint eddig sem, úgy most sem tudhatott senki, épp ezért rendkívül óvatosnak kell majd lennem. Ha kitudódik az igazság, azonnal megfelelő intézkedéseket kell majd tennem, hogy az illető elfelejtse valódi alakom. Gondolataim még most is az egy órával ezelőtti beszélgetésen jártak.
- Korialstrasz! Jól tudod, hogy évezredek során mindig vigyáztuk az emberiséget, őrködtünk felettük. Megóvtuk őket minden bajtól. Azt is tudod, hogy nem szoktunk beavatkozni a dolgokba, most viszont megváltozott a helyzet. El kell menned a lelkek világába, Soul Societybe és fel kell ajánlanod a segítségedet a halálistenek számára, és csatlakoznod kell valamelyik osztagba a 13 közül. – rendelkezett Alexstrasza , az élet úrnője.
Figyelmesen végighallgattam a küldetés mibenlétét, ám ez nem jelentette azt, hogy tetszett a dolog. Ami azt illeti, egyel talán nem tetszett az ötlet, hogy emberi alakba bújva itt kell hagynom fajtám otthonát, és kényszer száműzetésben élni egy ideig a halálisteneknél. Ám itt az én akaratom semmit sem számított. Itt felsőbb hatalmakról volt szó, nekem pedig engedelmeskednem kellett, bármiről is volt szó.
- Ne feledd a szabályokat! Senki sem tudhatja meg, hogy ki vagy valójában! Nem szabad kiderülnie, hogy ki az igazi éned! Húzd meg magad csendben, és várj. Figyelj, és őrködj Soul Societyben. Tudod, hogy ki próbál káoszt hozni az emberi világra. Meg kell akadályoznunk!
Ezekkel a parancsokkal indultam útnak, cseppet sem boldogan. Ez volt a kötelességem, védeni az emberiséget, uralkodni az élet és halál felett. Nem tudtam, hogy meddig kell ott maradnom, ahova tartottam. Ha elvégeztem feladatom, értesíteni fognak, és akkor visszatérhetek fajtámhoz, addig viszont, el kell viselnem a jelenlegi helyzetet. Visszakanalaztam gondolataimat a jelenbe, ahol éppen Karakura városának egyik zsúfolt utcáján haladtam. Ahány ember haladt el mellettem, annyian fordultak hátra, és elképedve néztek utánam. Nyilván nem volt mindennapi látvány, hogy egy 2 méter magas vörös hajú férfi egy bottal mászkál a város közepén. Egy csendes kis mellékutcát kerestem, ahol elvégezhetem a varázslatomat. Amerre csak néztem, mindenfelé emberek járkáltak, intézték napi ügyes-bajos dolgaikat. Már az nehéz feladatnak bizonyult, hogy egy csendesebb helyet találjak magamnak, ám végül sikerült, és egy elhagyatott gyárépületre találtam a város széle felé. Évek óta itt állhatott üresen, mert semmi nem volt benne. Kitört ablakok, üres kartondobozok feküdtek itt-ott a poros padlón. Beléptem egy terembe, ami elég tágasnak bizonyult ahhoz, hogy a varázslatot véghezvihessem. Középre sétáltam, majd kezeimmel egy nagy ívet leírva végrehajtottam a varázslatot. Néhány másodperc múlva megnyílt egy kapu előttem. Egy alagúthoz hasonlított, de a végét nem lehetett látni. Egy lepke szállt ki belőle, és várta, hogy belépjek az átjáróba. Tudatommal gyorsan körbepásztáztam a gyár területét, hogy biztos nincs e valaki a közelben. Csak én voltam a gyárban, senki más, így nyugodtan léphettem be az átjáróba, ami nyomban be is zárult mögöttem.
Néhány percnyi séta után kiléptem az átjáróból, és nyomban két őrrel találtam szembe magam, akik gyanakvó arccal méregettek.
- Ki maga, és mit akar itt?
- Nyugalom. Békés szándékkal jöttem, és a főkapitány már vár rám. – mondtam, teljesen nyugodt hangon. Az őrök tovább engedtek, de gyanakodva méregettek, míg el nem tűntem a szemük elől. Feladatom szerint először a főkapitányt kellett meglátogatnom, és átadnom neki egy borítékot, ami gondosan le volt pecsételve a kíváncsi szemek elől, és csak én tudtam, hogy mi állt benne. Sikerült eltalálnom a főkapitány irodájába, ahova be is engedtek. Nyugodt arccal és megfontolva, lassú léptekkel haladtam a kapitány asztala felé.
- Jó napot! Bizonyára tudja, hogy miért vagyok itt. –köszöntöttem, és átnyújtottam neki a borítékot. A főkapitány elvette, felbontotta, és olvasni kezdte. Egy-két résznél elég érdekes arcot vágott, ám én továbbra is nyugodt arccal néztem őt, és vártam, hogy reagáljon. A főkapitány elolvasta a levelet még kétszer, és némi gondolkodás után szólalt csak meg.
- Szóval, maga egy mágus?
- Igen. – jött a rövid válasz.
- És mi oka van egy mágusnak arra, hogy segítsen nekünk?
- Meg van a jó okom rá, mint ahogy maguknak is. Azért jöttem, hogy segítsek a Seireiteinek harcolni Aizen ellen. Nem csak a maguk érdeke, hogy megnyerjék ezt a harcot, ugyan úgy a mienk is. – mondtam. Persze nem ez volt az igazság, de valamit ki kellett találnom, hogy ésszerű legyen ez a látogatás, hisz senki sem tudhatta, hogy mi vagyok, és mi a célom.
- Ezúton is szeretném felajánlani segítségem a Seireitei számára. Rendelkezzen velem. – mondtam, majd enyhén meghajoltam. Büszkeségem megkövetelte tőlem, hogy ne hajlongjak „ilyenek” előtt, de most ezeket az érzéseket is el kellett tennem, legalább egy kis ideig. A shinigamiknak pedig jobb volt, ha csak annyit tudtak, amennyit feltétlen tudniuk kellett, így egyik felet sem fogják kellemetlen dolgok érni.
- Bár furcsa ez az egész, úgy gondolom, nem Aizen egyik kéme, így nem látom akadályát annak, hogy csatlakozzon a Seireiteihez, és segítsen nekünk. Melyik osztagba szeretne tartozni? –kérdezte a kapitány.
- A kilencedik azt hiszem, megfelel. – mondtam. Lényegtelen volt, hogy melyik osztaghoz sorolnak majd. A célom már elértem, és bekerültem a Soul Societybe. Mégis választani kellett, és így az kilencedik osztagot választottam, mivel a 9 az én fajtámnál egy különleges szám.
Ezután beszéltünk még néhány dologról a Seireiteit illetően, majd megköszöntem a kapitánynak fáradozását, és elindultam a kilencedik osztag területe felé.

Krázus – Korialstrasz
Az Őrző bukása – Fall of the Guardian


A múlt

Mi Sárkányok már évszázadok, évezredek óta őrizzük a világot. Óvjuk a földet, és a többi dimenziót attól, hogy az örök feledésbe merüljön az emberek, arrancarok és shinigamik örökös hataloméhes háborúitól. Ezért hoztak létre minket a teremtők (angol nevük The Makers), hogy Ők zavartalanul folytathassák munkájukat az univerzumban, új világokat, bolygókat teremtsenek. Loken, Hodir, Fenrir, Sköll, Yogg-Saron, és a többi Teremtő azért hozott létre minket, hogy a föld békéjét őrizzük időtlen időkön át. Ezzel együtt halhatatlanságot, misztikus, ember feletti erőt kölcsönöztek nekünk, de erőnk így is csak töredéke volt az övéknek. Még a legnagyobbak, az öt Őrző sem közelítette meg hatalomban őket, de ahhoz épp elég volt, hogy rendet tartsunk a Földön évezredekig. A halhatatlanságnak megvoltak az előnyei, de sajnos hosszútávon a hátrányai is megmutatkoztak. Egyrészt örökké éltünk, és ez utat nyitott a folyamatos tanulás, fejlődés útjának. Megtanultunk minden emberi kultúrát egytől egyig. Szokásokat, vallásokat, gondolkozásmódokat, hogy megértsük őket, és megértsük tetteiket. Ennek köszönhetően hosszú éveken át jártunk közöttük, figyeltük őket, vigyáztunk rájuk úgy, hogy ők még csak létezésünkről sem tudtak. Ez mind szép és jó lenne, ha egy idő után ne válna unalmassá. Hiába szórakoztató, hiába ez a munkánk, egy idő után úgy érezzük, hogy több kell, mert ez nem elég. Nem egy társamat láttam már elenyészni csak azért, mert megelégelte az évezredes felvigyázást, és szabad akart lenni. Akkor még úgy gondoltam, hogy ezek bolondok, puszta lázadók, akik nem érdemlik meg ezt a csodálatos „hivatást”. Azóta persze megváltozott a helyzet. Évtizedeken át ringattam magam abba az illúzióba, hogy a nagyobb jó érdekében tesszük, amit teszünk, és tennünk kell, mert ezért hoztak létre minket, de egy idő után rájön az ember – illetve sárkány- hogy ez nem teljesen így van. Sajnos az Én fajtámat is megfertőzte egy kór, ami az emberiséget már kezdetek óta sújtja, és amiért már tengernyi élettel fizettek eddig is, és ezután is fognak. Hatalomvágynak hívják. Hiába kaptam Én és fajtársaim hatalmas erőt, az évezredek alatt már megszoktuk, hogy erőnk segítségével olyan dolgokat tudunk véghezvinni, amit mások nem, és egy idő után már többet akarunk. Persze, mint minden olyan társadalomnál, ahol van felsőbb vezetés, úgy itt is észrevették ezeket az eseteket, és nem mulasztották el büntetlenül hagyni. Kegyetlenül elbántak azokkal a társainkkal, akik máshogy gondolkoztak, mint Ők. Pedig Ők lehettek volta társadalmunk reformátorai, akik új irányvonalakat hoztak volna életünkbe, de úgy tűnt, hogy a vezetők ragaszkodtak a régi jól bevált módszerhez, és minden újítási lehetőséget elutasítottak mondván, hogy a régi rendszer tökéletesen működik, nem kell rajta semmit sem újítani, változtatni. Talán engem is ezért küldtek el a Soul Societybe, mert látták rajtam, hogy kezdek elégedetlenkedni? Az nem lehet, hisz nem adtam ennek semmi jelét. Mindvégig a hűséges, lojális arcomat mutattam feljebbvalóimnak, a hatalomra éheset pedig elnyomtam, elrejtettem szemeik elől, hogy még véletlenül se száműzhessenek közülük. Pedig én minden tőlem telhetőt megtettem, és elvégeztem a feladatokat, amit kértek tőlem. Mégis kissé megingott hitem bennük akkor, mikor ezekhez a szánalmas halálistenekhez küldtek, hogy ott teljesítsek „kettősügynöki” szerepkört. Mondanom sem kell, hogy már akkor sem tetszett a dolog, és az óta is ellenzem, de látszólag senkit sem érdekel a véleményem, hisz én csak egy katona vagyok a nagy seregükben, egy szolga, akinek engedelmeskednie KELL főnökei akaratának, különben nagyon megjárja, és a végén egyszerű halandóként fogja magát találni Karakura egy piszkos utcájában. Ó igen, ez a büntetés. Nem halál, vagy kínzás, egyszerűen elveszik annak a hatalmát és örökéletét, aki nem hajlandó kedvükre tenni. Volt elég időm mérlegelni és átgondolni a helyzetem, míg a Seireiteiben teljesítettem szolgálatot, és arra jutottam, hogy nem vagyok hajlandó többet szolgaként munkálkodni, és nekik kémkedni.

A jelen

Késő este van, már csak az őrjáratot végző tisztek és egy két lézengő alak látható az utcákon, amúgy mindenki otthon van, és vacsorázik, beszélget a családtagjaival, vagy épp a párjával az aznapi dolgokról. Semmi sem utal arra, hogy a közeljövőben is történni fog valami. Pedig fog, csak még nem tudják, de, lehet, hogy jobb is így nekik. Már minden elő van készítve, minden pontosan meg van tervezve, csak a megfelelő időpontot várom, hogy végre elkezdhessem tervem első részét. Még egy apró dolog van hátra egy bizonyos tiszttel, de vele nem lesz gond. Tartozik nekem, és ezt Ő is tudja. Segíteni fog, vagy így, vagy úgy. A 9. osztagbeli szobám ablakain be vannak húzva a függönyök, így senki sem lát be. Persze csak a látszat kedvéért vannak elhúzva, hisz nem kellenek nekem ahhoz ilyesféle kellékek, ha azt akarom, hogy ne lássanak. Mágia védi az ablakokat a nem kívánatos bekukucskálóktól. Ha valaki benéz, azt látja, hogy egy kényelmes fotelban ücsörgök pipázgatva, és egy ezer oldalas könyvet böngészek a mágiáról. Persze ilyesmiről szó sincs, ez csak egy megtévesztés. Valójában, az utolsó védővarázslatokat teszem fel magamra, amik megvédik testem mindenféle külső fizikai és szellemi támadásoktól. Másra nincs szükségem. Sem kardra, sem pajzsra, csak az elmémre, semmi másra. Eltökéltem magam, jó párszor végiggondoltam már az esetleges következményeket, de nem érdekel. Meg kell tennem…Nem is, meg akarom tenni. Elegem van az örökkévaló rabszolgasorsból, és véget fogok vetni ennek egyszer és mindenkorra. Ma este végre szabad leszek… Az utolsó varázslat elvégzése után aztán valóban leülök a fotelembe, és végiggondolom a dolgokat még egyszer, relaxálva, szememet becsukva. Nem kell más tennem, csak a kristályt kell megszereznem, ami segíteni fog céljaim elérésében. Tudomásomra jutott, őriznek a Soul Societyben, azon belül is a 12. osztagban egy rendkívüli hatalommal bíró tárgyat, a Lélek Kristályt. Egy ősöreg istenség hozta létre réges-rég azzal a céllal, hogy a sárkányok felhasználhassák munkájuk során, ezzel is védve a földet. Azonban mint minden nagy halatommal rendelkező nemzet közt, úgy a sárkányok közt is kitört egy hosszú és véres háború a hatalomért. Éveken át mészároltuk egymást. Az egyik ütközetben a Kristálynak is nyoma veszett, és jó ideig nem tudtunk hollétéről, mígnem a shinigamik rá nem találtak, és el nem vitték a Seireiteibe. Persze ők nem tudták, hogy mekkora energiákat rejt magában. Talán jobb is így, hogy csak őrizgetik, mert ha megpróbálnák használni, annak beláthatatlan következményei lennének. A háborút lezáró béke után a vezetők úgy gondolták, hogy jobb, ha a sárkányoktól távol, egy biztonságos helyen őrzik a Kristályt, mindenki érdekében. A tárgyban rejlő hatalmas, és misztikus energia lehetővé teszi használójának, hogy egy kis ideig korlátlan erővel rendelkezzen, és bármit elpusztítson, amit el akar. A Kristály képes rendkívül erős és masszív varázslatok megtörésére is. Erre kell nekem.
Megteremtésétől kezdve minden sárkány lelkébe bele van ágyazva egy ősöreg lekötő bűbáj, ami megakadályozza abban, hogy elhagyhassa klánját. Ez az a varázs, ami aktivizálódik, mikor egy társam meggondolja magát, és függetlenné szeretne válni. Ettől lesznek az évezredek óta halhatatlan sárkányok egyszerű halandók. Azok a társaink, akik megpróbálták elhagyni társadalmunkat, mind erre a sorsra jutottak. Nem egy már meg is halt közülük, betegség, vagy pusztán az öregség miatt. Az előkészületek már megtörténtek, így nincs más hátra, csak végre kell hajtanunk a dolgot. Kinyitom szemem, majd felállok a fotelból, és botomat magamhoz véve kilépek szobámból, és elindulok a 10. osztag felé. Minden csendes, nyugodt. Mindenki alszik, pihen, mulat, vagy a szerelmével andalog. Nem hallani mást, csak a tücskök ciripelését, illetve köpenyem halk susogását, amint a földet súrolja. Remélem Suwun épp a szobájában tartózkodik, és sötét gondolatokon járatja agyát. Úgy van a legnagyobb hasznom belőle, abban az állapotában. Hamarosan már a hálókörletek folyosóit koptatom, és kiterjesztem érzékeimet, minden egyes szobát letapogatva, hogy hányan tartózkodnak bent. Az alacsonyabb rangú tiszteket nem tudom név és személyiség alapján beazonosítani ezzel a módszerrel, de kapitányokat, hadnagyokat nem probléma megtalálni vele. Néhány másodperc múlva meg is érzem a 10. osztag hadnagyának lélekenergiáját, nem messze előttem, a szobájában, egyedül.
Néhány méterrel a bejárati ajtó előtt megállok, s körül nézek. Senki és semmi nincs rajtam és a hadnagyon kívül a környéken, így nincs mitől tartanom. Ha lenne is, egy röpke memóriamódosítással elintézném a dolgot. Egy megkezdett lépéssel elindulok az ajtó fele, majd lábam már a hálószoba padlóját fogja, mikor a lépés befejeződik. Nem volt kedvem felesleges etikettekkel fecsérelni az időmet, így egy egyszerű teleporttal megoldottam a dolgot. A Nő látszólag nem vett észre, vagy nem vette tudomásul, hogy megjelentem, legalábbis erre következtettem abból, hogy nem reagálta le, mikor megjelentem a szoba közepén.
- Itt az idő! Tartozol nekem, és most törleszd az adósságod. Kövess! –szólalok meg köszönés helyett, és térek egyből a tárgyra. Felesleges képmutatónak lenni, Ő is tudja, hogy nem teázni jöttem, hanem mert munka van, amit el kell végezni, és mivel adósom a Lány, ezért segíteni is fog. Mondandóm végeztével sarkon fordulok, és kilépek a szobából, majd az ajtó előtt várok a lányra, hogy csatlakozzon, és indulhassunk a 12. osztaghoz. Utunk során nem szólok a Hadnagyhoz, gondolataimba mélyedve ballagok mellette, és csak akkor eszmélek fel, mikor már ott vagyunk a 12. osztag egyik erősen őrzött raktáránál, ahol több veszélyes és nagy hatalommal bíró varázstárgyat őriznek. Ezért van szükségem Suwun képességeire, hogy kihozza nekem a kristályt. Én is be tudnék érte menni, de nem akarom kitenni magam felesleges erőpocsékolásnak. Szükségem van minden csepp erőmre későbbre, mivel Társaim biztos rá fognak jönni, hogy mit akarok csinálni, és el fognak jönni, hogy megakadályozzanak. Ehhez pedig a lehető legfittebbnek, legerősebbnek kell lennem.
- Bent őriznek egy tárgyat, amire szükségem van. Lélek Kristálynak hívják. Menj be érte, és hozd ki nekem. – szólalok meg csendesen, és adom ki a parancsot. Én kint fogok várni, míg Ő a küldetését végzi, és ügyelek arra, hogy senki se jusson be az épületbe. Végig követem tekintetemmel, míg el nem éri az épület bejáratát, és bebocsátást nem kap. Az őrök miatt nem kell aggódni, nem lesznek emlékeik a történtekről, erről már gondoskodtam. Mielőtt a szobámban meg kezdtem volna az előkészületeket elvégeztem egy bonyolult varázslatot, amivel minden az épület körül tartózkodó őrre egy erős igét szórtam, és módosítottam az emlékeiket, vagyis semmire nem fognak emlékezni. Tervem tökéletes, minden apró részét gondosan terveztem heteken át, így nem csúszhat be hiba sehol. Minden eshetőségre felkészültem, így nem érhet meglepetés, legalábbis így gondoltam. Nem is gondoltam volna, hogy mekkorát tévedek…
Betelelt egy kis időbe, míg a Hadnagy újra megjelent az ajtóban. Mikor megláttam, izgalomtól hevesen verő szívvel siettem oda hozzá, és vettem át tőle a Kristályt kissé remegő kézzel. A tárgy nem volt nagy, 20-30 centi magas és széles, és úgy néz ki, mintha két háztetőt lapjával egymásnak illesztenénk. Egyedül a Kristály belsejében derengő feketés-lilás kis villámok, felhők utalnak arra, hogy valamiféle erővel rendelkezik. Még egy utolsó pillantást vetek a tárgyra, majd a Nő felé fordulok, és érzelemmentes hangon megszólítom.
- Köszönöm. Éld tovább jelentéktelen kis életed, mint eddig. – mondandóm végeztével mutató ujjam a Lány homlokára helyezem, és az Ő memóriáját is törlöm, minden emlékével együtt. Minden jó és minden rossz emléket töröltem az emlékezetéből, mert nem engedhetem meg, hogy eláruljon. Még hálás is lehet érte nekem, hisz sok kíntól és fájdalomtól szabadítottam meg ezzel. Suwun talán észre sem vette, hogy mi történt, ködös tekintettel néz rám egy pillanatig, majd megfordul, és elhagyja a területet. Miatta sem kell már aggódnom. Megvárom, míg alakja eltűnik az éjszakai sötétben, majd behunyom szemem, és mikor következő pillanatban kinyitom, már a szobámban vagyok újra. Kapkodva elhelyezem a Kristályt az előzőleg már előkészített állványára, majd nyomban neki is kezdek a szertartásnak, amivel magamba zárom egy kis időre a Kristály erejét, és végre véget vethetek a több ezer év óta tartó szolgasoromnak. A Kristály elé állok, majd ráteszem kezem a felületére, ami finoman vibrált. Még így, ennyi év után is megdöbbent az a hatalmas energia, ami a belsejében kavarog. Néhány másodpercig még némán bámulom a Kristályt, sóvárgó tekintettel, majd hozzákezdek a dolognak, és egy rég elfeledett nyelven kezdek kántálni, amin már évezredek óta nem szólalt meg senki. Minden egyes szó után egyre erősebben érezni a Kristályból a testembe átáramló energiát, egy ponton azonban az eddig gondosan megtervezett terv és biztosnak hitt varázslat kezdett áthágni valami másba. Éreztem, hogy nem csak az ősöreg isten energiái áramlanak belém, hanem azzal együtt a sötétség, düh, kegyetlenség is. A tervezés és az előkészületek során azt a tényt kihagytam a kalkulációkból, hogy a sárkányok közt dúló háború esetleg megfertőzte, megmérgezte a misztikus tárgyat, és ettől a benne rejlő energiák is megromlottak. Nem gondoltam volna, hogy ez lehetséges, mégis megtörtént. Így már teljesen más fényben világította meg a dolgokat ez a tény, és felismerve a veszélyt, egyből megpróbáltam megszakítani a kapcsolatot köztem és a Kristály közt, azonban már késő volt. Túl sok erőt adott át már a sajátjából, és nem engedte, hogy megszakítsam a kapcsolatot. Éreztem, hogy kezdek átváltozni belül, valami mássá, valami egészen kegyetlenné, amivé semmiképp sem akartam. Erőlködve próbáltam elszakítani a kezem a Kristály felületétől, de nem engedett, hozzám tapadt, és megállíthatatlanul áramlott belém mind az a gonosz és rossz, ami az évszázadok alatt megfertőzte azt, s most engem. Ezzel együtt elviselhetetlen fájdalom hasított belém, és felordítottam a fájdalomtól. Nem a kezemet, vagy más szervemnek okozott fájdalmat a Kristályban levő gonosz erő, hanem egész valómat, esszenciámat gyötörte a fájdalom, és ez mindennél rosszabb volt. A lelkemben játszódott le az egész. Fejemben minduntalan sötétebbnél sötétebb gondolatok kavarogtak, gyilkolásról, fájdalomról, kegyetlenségről, aztán megláttam magát a dolgot is, ami ezt csinálta. Egy fekete-lila felhőkből kibontakozó alak, aminek sárgán izzanak a szemei. Hallottam a hangját a fejemben, először halkan, aztán egyre erősebben. Csak egy dolgot ismételgetett, miközben egyre közelebb ért hozzám.. „Az enyém vagy!”.
Kétségbeesve próbáltam ellent mondani neki, de a fájdalomtól és a Kristály hatalmas erejétől tehetetlen voltam, egyre csak közeledett, és közeledett. Már csak pár lépés választott tőle, és alaktalan arcán sötét vigyor húzódott el, mikor elém ért. Egy utolsó rántással megpróbáltam magam kiszabadítani, ám nem volt esélyem, elért hozzám az alak, és megérintett. Az akkor bekövetkező kín minden eddiginél rosszabb volt. Szaggatta, tépte lelki valómat és nem eresztette el. Éreztem, ahogy Ő és Én eggyé válunk, és kettőnkből valami egészen más lesz. Valami olyan, amit nem akartam, amit mindenképp el akartam kerülni. Már késő. Megtörtént, és nem tudom visszafordítani. Egy ponton aztán már nem bírtam a kínt, és egy utolsó felordítás után összerogyok, és elvesztem eszméletem. Nem tudom, meddig feküdtem a földön, de mikor kinyitottam szemem már nem az a személy voltam, aki azelőtt. Megváltoztam, mind külsőre, mind belsőre egyaránt. Immáron egy új ember vagyok, aki, mint látszólag mindenki más, szabad. Ám ez csak egy illúzió. Újra rab vagyok, méghozzá a magam rabja. Felálltam a földről, majd a közeli tükörhöz léptem, és arcomon gonosz vigyorral néztem az új Krázust. Hajam hosszabb lett valamivel, és vörösről átváltott feketére, szemem, ami eddig smaragdzölden tündöklött, most vörösen izzik, lelkem, ami eddig szabadulni akart, és békésen szeretett volna élni, most sötét, és kegyetlen, tele haraggal. A régi Krázus már csak egy emlék. Az eszméi, vágyai emlékek, amik vele együtt tűntek el a semmiben, és átadták helyüket a sötétségnek. Az új Korialstrasz magasabb szintre lépett, erősebb lett, minden tekintetben. Eszméi, hogy megvédeni az emberiséget, és a földet mindentől, átalakultak. Minél több fájdalmat akarok okozni mindenkinek, ezért elhagyom Seireiteit, és csatlakozok a Hueco Mundoban rejtőző Aizenhez, hogy segítsem a világ és a shinigamik leigázásában. Ezt tűnt a legkézenfekvőbbnek. S mi lesz azokkal, akik az utamba állnak? Elenyésznek, porrá vállnak, megszűnnek létezni.

A jövő

Seireiteiben már nincs maradásom, ezért minél gyorsabban el kell hagynom ezt az átkozott helyet. Nem is várok sokat, csak összepakolok néhány szükséges dolgot és egyből indulok és kilépek egykori szobám ajtaján, hogy a senkai kapu felé vegyem az irányt. Jelen pillanatban egy célom van, amit kitűztem magam elé, az pedig a Soul Society mihamarabb történő elhagyása. Úgy suhanok át az osztagok között, mint kósza árny. Új képességeimmel, amiket igazából még alig ismerek, könnyedén tudom magam álcázni, és ha arról van szó, gyorsan is tudok ölni. Néhány perc múlva más a kapu előtt álló tér közepén állok, és a kissé bamba őröket szemlélem. Ahogy nézem, az igazak álmát alusszák, és ez így is van rendben. A következő pillanatban két tompa reccsenés hallatszik, majd a két őr élettelenül zuhan a földre. Vörös íriszeim diadalittasan csillannak meg a holdfényben. Nem csak hogy szellemileg lettem erősebb, de fizikailag is. Ennél jobbat még csak nem is remélhettem volna azelőtt.
Eleget nézelődtem, ideje indulni. Egy hanyag kézmozdulattal megnyitom az átjárót, majd néhány perc múltán már Karakura városának parkjában állok. Csodálatos hely, itt találkoztam először Ranillal, azzal a kis hülyével. Talán lesz alkalmam megölni, vagy megkínozni, esetleg szívatni kicsit. Most, hogy változás ált be az életemben, temérdek szabadidőm lesz az ilyen dolgokhoz. Nem is időzök sokat, egyből megnyitom a gargantanát, ami eddig nem biztos, hogy ment volna, most viszont bőven van bennem elég sötét erő ahhoz, hogy gond nélkül menjen. Épp lépnék be a kapun, mikor a hátam mögött hirtelen megjelenik egy ismerős, de legalább 200 éve nem érzett energia. Persze, gondolhattam volna, hogy azok után, amit tettem –vagy inkább az után, amit véghezvittem- utánam küldenek valakit.
- Üdvözlet Türastrasza! Rég találkoztunk! – zendül hangom negédesen s szép lassan megfordulok, hogy szemben lehessek a jövevénnyel.
- Hagyjuk ezt Krázus! Tudod, hogy miért vagyok itt. Elárultál minket! – csattan a Nő hangja rajtam, mint egy ítélet. Hangjában nyoma sem volt annak a kedvességnek, ami mindig is jellemezte. Úgy tűnik, hogy nagyon megrendítette az árulásom…szegény.
- Elárultalak titeket…vagy ha más szemszögből nézzük, felszabadítottam önmagam. Van akinek árulás, van akinek szabadság. – hangom nyugodt, majdhogynem monoton hangzik. Nem félek, és nincs is mitől tartanom. Igaz, hogy az előttem álló mágusnő felettem áll rangban, és talán valaham ég erősebb is volt, ám ez mind a múlté. Persze Ő nem tudja, hogy mivé váltam, csak azt, hogy elárultam a népét.
- Tudod, hogy mi ilyenkor a szabály. Velem kell jönnöd! Hogy tehettél ilyet? És miért nézel ki úgy, ahogy? Ennyi év után képes voltál elárulni minket?! Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy tehe… - a megkezdett mondatot már nem tudta befejezni, mert mással volt elfoglalva. Arcán teljes megdöbbenéssel nézett le a mellkasán tátongó nagy lyukra, ahol nem rég még a szíve volt. Térdre rogy, majd szép lassan eldől, és többet nem is mozdul. Így lelte halálát egy, még nálam is idősebb, és hatalmasabb vörös sárkány.
- Ám mégis megtettem. – szólalok meg halkan miközben odalépek a holttest mellé, és megszemlélem „alkotásom”. Nem érzek sem megbánást, sem bűntudatot, inkább beteges örömöt, hogy ezt tehettem. Felszabadultságot! Kifejezetten örömöt szerzett, hogy meggyilkolhattam egy, a régi énemre emlékeztető személyt. Elégtétellel néztem végig, ahogy a fény, ragyogás elhagyta szemeit, és átadta helyét az ürességnek. Talán ez volt az a dolog, ami végleg megbillentette a mérleget, és megértette velem, hogy mi a dolgom. Egy röpke mosoly suhan át arcomon. Felállok és otthagyom a hullát, majd magabiztos léptekkel elindulok az átjáró felé. Odaát nincs mitől félnem, tárt karokkal fognak fogadni egy olyan lényt, aki csak a pusztításnak él.
Odaát is éjszaka van épp, nem is igen van mozgás, mikor kilépek a gargantanából az egyik torony tövénél. Üres, néptelen folyosókon haladok át, alig hallhatóan, csupán a köpenyem halk susogása adja a közelben lévők tudtára, hogy valaki van itt. Az utamba kerülő arrancarokkal ne mtörődöm, rájuk se nézek, gőgös arccal vonulok a nagyterem felé, ahol ott tartózkodik az a személy reményeim szerint, akihez épp tartok. A bebocsájtás egyik szemöldököm feljebb húzom kicsiti a meglepetéstől, hogy az összes espada és néhány fracciónjuk is a teremben tartózkodik. Aizen, mint mindig, most is kifürkészhetetlen arccal ül középen szolgái között. Sokban hasonlítunk egymásra, nem is tudja, hogy milyen sokban.
A kezdeti meglepettség után arckifejezésem átvált a teljesen normál, szintén kifürkészhetetlen, nyugodt arcára. Egy futó pillanatig Ranilra is ránéztem, akiről lerítt, hogy felismert, és egyeltalán nem volt ínyére, hogy itt lát. Illemtudóan meghajolok, majd előadom Aizennek az üzenetemet, majd kiegyenesedek és csendesen várom döntését. Szokásához híven elkezd nyálazni, amitől leginkább a heveny hányhatnék fog el, de jelen pillanatban ezt nem tehetem meg. Jó néhány percnyi elmélkedés után aztán el fogadja La Noches ura az ajánlatomat, viszont az egyeltalán nem tetszik, hogy pont Ranil alá osztott be megfigyelésre. Persze megértem, hogy szemmel akar tartani, de nem ehhez a tökmaghoz kellett volna. Mindegy, a döntését megváltoztatni nem tudom, és nem is akarom. Ha más szemszögből nézem a dolgot, egyből szórakoztatóbb, hisz úgy tudjuk egymást oda-vissza kínozni Ranillal, mint eddig soha. Ezután udvariasan ismét meghajlok, és az espadák előtt elindulok kifelé a teremből, hogy elfoglaljam szobámat. Néhányuk arcán meglepetést, döbbenetet, megint másokén bizalmatlanságot látni. Félúton kifele gondolok egy hirtelent, és megállok Ranil előtt, majd odalépek hozzá és egy csókkal jutalmazom azért, amiért mellé osztottak be. A soron következő pofon tudtomra adja, hogy szereztem néhány kellemetlen percet a Nőnek, már ezért megérte! Ezután, mint aki jól végezte dolgát, hagyom, hogy az egyik szolgáló kikísérjen és megmutassa szállásom, ami már most jobb, mint amit a Seireiteiben valaha is kaphattam volna. Hiába, megérte ez az egész, még ha rosszul is jöttem ki belőle, de ez most a legkevésbé sem érdekel, csak az, hogy egy új élet vette kezdetét ma éjjel.

Az elmúlt időszakban történtek

Krázus csak névlegesen fogadott esküt Las Nochesnek és Aizennek, esze ágában sem állt a shinigamit szolgálni, csupán tervei eléréséhez kellett neki az, hogy legálisan Hueco Mundoban tartózkodhasson. Valószínűleg ezt Aizen is tudta, ennek ellenére elfogadta Krázus segítségét, és hagyta, hogy mint Ranil fracciónja, tevékenykedjen Las Nochesben.
Mondani sem kell, hogy abban a pillanatban, amint a Winter War kitört, Krázus búcsút intett Hueco Mundonak, és magára hagyta Aizent és csatlósait, majd az emberek világában telepedett le egyelőre. Azóta is ott él.




Bor
Kioktatni másokat
Lenézni másokat
Olvasni
A rendet
Mindenki mást magán kívül
Édességek
Zaj
Rohanás
Megalkudni



« Utoljára szerkesztve: 2019. Febr. 14, 18:41:34 írta Krázus »

Karakterlap

Shihouin Yoruichi

Főadmin

Developer :x

Adminisztrátor

*

Hozzászólások: 157

Hírnév: 12

Infó

Tárcában: 4 570 550 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése
  • Bleach szerepjáték

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Krázus
« Válasz #1 Dátum: 2019. Febr. 17, 20:14:48 »
Halihó~

Mivel lényegében már egy korábban, az előző fórumon elfogadott kariról van szó, így nem is mondhatok mást, minthogy az előtörténetet elfogadom.

Szinted: 1.
Lélekenergiád: 7000
Tőkéd: 6500 ryou (előző fórumról áthozott)

Kezdetnek minden képzettségedre kapsz 1-1 pontot, valamint szabadon eloszthatsz további 14 pontot közöttük, melyek a következők:

  • Fegyverforgatás
  • Pusztakezes harc
  • Helyváltoztató képesség
  • Reiryoku manipuláció
  • Különleges képesség
  • Ereklyehasználat

Mindemellett szinted után jár 1 pont Reishi kezelésre, amit az alábbi másodlagos diszciplínák között oszthatsz el:

  • Erő
  • Ügyesség
  • Gyorsaság

Elosztott pontjaidat a Pontozósdi topicban jelentheted le.

Kellemes játékot!

« Utoljára szerkesztve: 2019. Febr. 17, 20:19:55 írta Shihouin Yoruichi »