Szerző Téma: Kuchiki Tomoe pályázatai  (Megtekintve 230 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Kuchiki Tomoe

Kapitány

Shinigami

5. Osztag

*

Kuchiki ház XXX. feje

Szint: 4.

Lélekenergia:

60% Complete
21 000 / 30 000

Hozzászólások: 22

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 1 000 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Férfiegylet

Reiatsu szín:
Akvamarin

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
"No one saves us but ourselves. No one can and no one may. We ourselves must walk the path..."

Post szín:
DarkTurquoise


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Kuchiki Tomoe pályázatai
« Dátum: 2019. Febr. 24, 19:44:10 »


+18!!!
Reszkető kéz sújtott le rám, éreztem, ahogy az izmok ránganak, és ez mosolygásra késztetett. Nem láttam semmit, bekötötték a szemem, amikor idehoztak, mégis jól tudtam, kik azok, akik fogva tartanak. A testükből nem csak reiatsu áradt, ami könnyűvé tette a felismerést, hanem a gyűlölet átható, rohasztó bűze is. Olyasmi ez, amit a lélek képtelen lemosni magáról, már ha élnek ilyesféle szokással egyáltalán.
- Még mindig mosolyog, micsoda szörnyeteg… – Az elhaló suttogás a háttérből jött, valódi rémület volt benne.
- Szörnyeteg? Nem az én kezem véres… – Nevettem rekedtes hangon, mert valóban nevetséges volt a feltételezés is, bár nem alaptalan.
- A sárkányt levágó hős keze is véres, de ettől még a sárkány a szörnyeteg. – Megvetés remegett a hangjában, és düh, mérhetetlen düh.
- Minő megtiszteltetés, hogy sárkánynak tekintesz. – Kiköptem a számban felgyülemlett vért, sajgott minden tagom, de nem adhattam meg azt az örömöt számukra, hogy a fájdalom miatt panaszkodjak.
Hallani véltem, ahogy megfeszülnek az izmai, de ezúttal nem ütni készült, a haragját igyekezett visszafogni. Bár hogy miért, az számomra rejtély volt, lévén jól tudtam, nincs igazából okuk életben tartani, nem pénzért, vagy ereklyéért tartottak fogva. Meg akarták bosszulni Kiku halálát, mintha nem ők tehetnének róla, hanem én. Nevetséges, és igazán alantas jellemükhöz nagyon is illő megmozdulás, csoda, hogy eddig vártak vele.
Felém nyúlt egy kéz, felkészítettem testem az ütésre, azonban csak a szemem elfedő anyagot oldotta le. Egy apró, koszos helyiségben voltunk, ahol csak pislákolt a fény, ám az is elvakított, lévén órák óta csukva volt a szemem. Nem voltak sokan, egy idősebb férfi, két nő, és három fiatalabb fiú, bár Soul Societyben kinézetről nehéz megmondani, hány éves is lehet egy lélek. Nagyon elégedettnek néztek ki, mintha az eredménynek számítana, hogy heten képesek voltak elkapni… bár ha belegondolok, kik is ők, valóban meglepő, és mindez csupán azért, mert nem számítottam rá, hogy egy shinigami segít nekik. Tekintetem a feketeruhás alakra emeltem, szánakozva nézett vissza rám, ami pillanatok alatt felmérgesített. Ne aggódj, kezelésbe veszlek én még…
- Ne bámészkodj! – Csattant arcomon az idősebb férfi ökle, s ennek lendülete engedelmességre késztette testemet, így az ütés irányába csuklott fejem. Micsoda barbár, még szerencse, hogy a hatalmas vagyonunkból futja majd jó magánorvosra, ha ennek még nyoma is maradna. - A lányom gyilkosának a szemébe akartam nézni, még utoljára, mielőtt a pokolra küldöm.
- Igen? Akkor kellene szerezned egy tükröt. – Nevettem, miközben rá emeltem tekintetem, bár nem láttam túl jól, a vér és hogy minden porcikám megdagadt az ütésektől, elhomályosította a látásom.
- Hogy merészeled?! – Emelte meg újra kezét, de az a levegőben megállt, mintha csak megrémült volna az arckifejezésemtől.
- Hogyan is? Hiszen ti küldtétek a házamba, az ágyamba, a te kérésednek tett eleget, mikor az életét adta egy egyszerű családi emlékért, ami annyit sem ér, mint egy asauchi… – Gurgulázóan nevettem, szánalmasak voltak, és még úgy is, hogy meg voltam kötve egy kidouval, képes voltam uralkodni rajtuk. – A te kezedhez tapad a vére, talán jobban, mint az enyémhez, mert én legalább a halálában vele voltam… Te hol voltál akkor, amikor az utolsó lélegzetvételét vette? Amikor a vérébe fulladva feküdt? – Eltorzította arcát a fájdalom, igen, az érzései gyengévé tették, és úgy tűnt, a többiek is osztoztak némiképpen fájdalmában, csak azt tudnám, hogy hol lehet a hetedik. – Valahol vártál a jussodra, vagy magad is éppen gyilkolni készültél? A kapzsiságod miatt halt meg, nem azért, mert egy tőr végzett vele. – Lassan felálltam, ahogy szavaim elbizonytalanították, érezhetően elveszítette az irányítást.
A shinigami felém lépett, mintha csak szeretett volna visszataszítani a földre, ám félutón megállt, mert meghallotta a nyikorogva nyíló ajtót. Mosolyognom kellett, ahogy a hetedik alak is belépett, oldalán a zanpakutoummal, nagyszerű.
- Mit művelsz?! Azonnal menj ki! – Kiáltotta kétségbeesetten, azonban már mindegy volt.
- Nagaredase, Bachiatari! – Suttogtam, és kardom azonnal feloldotta shikai alakját, aminek hatására vörösen terült el az érkező lábainál, majd hozzám kúszva ismét kard alakot öltött. – Köszönöm, már épp kérni szándékoztam! – Oldottam fel az eddig fogva tartó kidout. – Azt hiszem ezúttal nem maradhatok adósotok, igaz? – Előre lendültem, egyetlen támadással vágtam ketté az ajtó felé igyekvő két alakot, kikerülve az idős férfit, neki egészen más sorsot szántam.
Egyenlőtlen küzdelem volt, és véres, de nekem éppen ez kedvezett. A nők sikítottak, és könyörögtek, de könnyeik nem értek el, számomra csupán ugyanolyan söpredék voltak, mint az összes többi. Névtelen, arctalan, bűzlő testek, amik megpróbálták elvenni azt, ami az enyém, azonban ezt se nekik, se másnak nem hagyom soha. A shinigami ruhát viselő alak sem volt immár ellenfél, bármennyire is igyekezett, csupán kétszer találkozott kardunk, mielőtt végső búcsút vett az életétől.
Az egész helyiséget vér, és testrészek borították, minden lépésem cuppanó hangot hallatott, ahogy a megtört, térdelő férfi felé indultam. Kardom visszatért eredeti alakjába, nem volt szükségem a shikai alakra, hogy egy egyszerű léleknek véget vessek.
- Mindent elpusztítottál, ami kedves volt számomra… – Nem emelte fel fejét, ahogy ellépdeltem mellette. – Elégedett vagy, hogy így látsz?
- Ehhez semmi köze az elégedettséghez, ne nevettesd ki magad. Idehoztál, hogy megbüntesselek azért, amit ellenem és a lányod ellen elkövettél, a kezdetektől fogva meg akartál halni. – Nem, mintha számított volna, hogy megpróbál-e küzdeni, nem volt számomra ellenfél. – Te választottál hóhérodul, neked kell elégedettséget érezni, hogy teljesült a vágyad… Kiku után küldelek.
- Ó, az én vágyam tényleg teljesülni fog! – Újra elszántság csendült hangjában, majd a lábam felé szúrt egy apró tőrrel.
Szerettem volna tudatni vele, hogy ennek a küzdelemnek semmi értelme, azonban erre nemigen hagyott időt. A támadást igyekeztem elkerülni, azonban egy vékony csíkban felhasította a hakamám szárát, és kibuggyant a vérem. Nem volt vészes, azonban a korábbi sérülésekkel ellenben sokkal jobban égett.
- Mégis mi a… – Éreztem, ahogy zsibbadni kezdenek a tagjaim, mintha csak szép lassan elhagyna a reiatsum.
- Milyen ostoba véged lesz, te arrogáns szörnyeteg! Egyszerű méreg. Szerettem volna látni a haláltusádat, azonban nem hagyom meg azt az örömöt, hogy te végezz velem! – Hangja már csak tompán jutott el hozzám, de azt még jól láttam, ahogy letérdelve harakirit hajt végre, mint valami hatalmas hős, aki kiérdemelte.
Nem eshettem össze, ha most lefekszem a vérbe, a testek közé, eggyé válok velük a halálban, ezt pedig egyáltalán nem akartam. A haláltól sose tartottam, de hogy ezekkel a szánalmas lelkekkel keveredve válljak tiszta reiatsuvá? Még mit nem! A lábam lassan mozdult, azonban sikerült elkecmeregnem az ajtóig, amit kinyitva szemem próbálta befogadni az ott látottakat. Szinte azonnal éreztem, hogy az Emberek Világában vagyunk, alá kellett írnom, hogy ez egészen ötletes volt tőlük, bizonyosan nem itt kezdene el keresni a családom. Mély levegőt vettem, kijjebb léptem, majd zanpakutoum segítségével igyekeztem megnyitni egy senkaimont, hogy hazatérhessek.

A következő pillanatok már homályosak, csak arra emlékszem, hogy mikor felkeltem, már a magas fűben feküdtem, testemen pedig egyetlen karcolás sem volt. Meghaltam volna? Nem hittem igazán, azt egészen másképpen képzeltem el. Felültem, és körbe kémleltem, a belső világom ismerős színei terültek el előttem.
- Rég láttuk egymást, Bachi. – Rá se kellett néznem a mögöttem álló alakra, jól tudtam, csak mi ketten lehetünk itt.
- Valóban. Haldoklik a tested. – Kifejezéstelen volt a hangja, mint mindig.
- Igazat kell adjak neked, úgy tűnik, közös pályafutásunk befejeződik. Sajnálom.
Nem csak neki szólt, de most csak ő volt itt. Igazából a szüleimnek szerettem volna mondani, már elveszítették két fiúkat, ha az én halálhírem is eléri őket, bizonyosan meghasad a szívük. Mély levegőt vettem, itt nem fájt a lélegzet, de odakint égette a torkomat, bár most semmit se érezhettem mindebből.
- Ez… furcsa érzésem van, Bachi. Ez a halál? – Előre néztem, ahol a könnyű szél ringatta a növényeket, nem voltam igazán szomorú, a halálom miatt nem.
- Nem. Ez a küzdelmed visszhangja, a tested még nem adta fel. – Éreztem, hogy közelebb lép, hátulról karolt át, hogy a fülembe suttoghasson. – Akarsz élni, Kuchiki Tomoe?
Nagyra nyílt szemekkel fordultam arca irányába, és döbbenten pislogtam rá. Szóra nyitottam számat, de egyetlen hang sem jött ki rajta, mintha megnémultam volna.
- Ha tétovázol, elsorvadsz, és meghalsz. Had halljam, mi a szándékod, fiú! Akarsz élni, Kuchiki Tomoe?
- Igen… – Nyeltem nagyot, hangom majd elcsuklott.
- Rendben! Szenvedni fogsz, a lelked olyan kínokat él majd át, amit eddig elképzelni se tudtál, de életben maradsz. – Felemelkedett, majd felém nyújtotta a kezét. - Gyere velem, Tomoe. Megmutatom neked, igazából mi rejtőzik benned…
Megfogtam a felém nyújtott kezet, de az nem húzott fel, nem tartott meg, egyszerűen elsüllyedtünk a könnyű földben. Visszatartottam a lélegzetem, azonban nem éreztem a föld nyomását, és ahogy kinyitottam a szemem, már egy egészen más helyen voltunk.
Bokáig ért a vér, de sokkal sűrűbb volt, mint ahogy elhagyja az a testet, és mindenfelé hús- és csonthalmok hevertek. Felismerhetetlenül vöröslött minden, meg se lehetett volna mondani, hogy emberi, vagy állati maradványok lehetnek. Bachi felé pillantottam, de az ő alakja is megváltozott, eddig inkább tűnt embernek, most azonban inkább démonra emlékeztetett. Egy pillanatra megrémített, ahogy visszapillantott rám, de nyugalomra intettem magam, elvégre ő az egyetlen, aki most segíteni tud nekem.
- Megmutatom neked, milyen a halál, Kuchiki Tomoe!
Megleptek szavai, és csak annyi időm volt, hogy karjaimat magam elé rántsam, de ez sem volt elegendő. Keze keresztül fúródott testemen, s mintha kitépett volna belőle egy darabot. Hitetlenkedve néztem rá, majd ismét le, de az addig ott tátongó lyuk eltűnt, mintha mi se történt volna. Hátrébb léptem, de Bachi ismét támadásba lendült, nekem pedig hiába kattogtak a fogaskerekeim, képtelen voltam megfejteni, mit is akar ezzel elérni.

⟡ ⟡ ⟡ ⟡ ⟡ ⟡ ⟡ ⟡

- Még mindig nem érted? – Észre se lehetett venni a fáradtságot a hangján, mintha nem évek, csak percek teltek volna el. - Mintha csak szenvedni akarnál, újra és újra hibázol.
Nem szólaltam meg, hosszú hajam csapzottan lógott hátamra, ruháim cafatokban lógtak rólam, engem nagyonis megviselt az eltelt idő. Mintha kétszáz évet öregedtem volna, éreztem, ahogy a csontjaim nyúlnak, és a szövetek igyekeznek ehhez idomulni, minden egyes pillanata felerősödött. Remegtek a tagjaim, azonban nem eshettem össze, lábaim már térdig jártak a vérben, a saját véremben.
Odakint talán csak percek teltek el, azonban már vagy száz éve ostromolt Bachi, nap napután, óráról órára tépte darabokra a lelkem. Egyetlen millimétere sem maradt a testemnek, amit ne választott volna már le csontjaimról. Ott hevertem mindenhol körülöttünk, mégis vele szemben álltam, épen. Ettől függetlenül a fájdalom sose csökkent, mindig élesen mart belém, és megszaggatott, hogy már sikítani se maradt erőm.
- Min gondolkozol? – Hallottam veszélyesen közelről, és mire cselekedhettem volna, már megint a mellkasomba kotort karjával.
Vért köhögtem fel, és térdre rogytam. A mellkasom tapogattam, de semmit se éreztem, ismét teljesen ép volt mindenem. Szaggatottan szedtem a levegőt, és fájt minden egyes lélegzetvétel, még se voltam képes abbahagyni. Hányszor felrémlett bennem, hogy ez az utolsó, hogy többet nem állok fel, hogy ezúttal hagyom, hogy végleg darabokra szedjen, és csak elmerülök a vérben. Még se tettem meg, sose voltam képes arra, hogy mások akaratának meghajoljak. Kettétörhetnek, feldarabolhatják a testem, de az akaratom nem hajlik másokénak.
- Meg akarsz halni, Kuchiki Tomoe? – Mellettem térdelt, fenyegetően kifejezéstelen volt a hangja, de csak suttogott. - Elég erős a kín, hogy kívánd? – A torkomra fonódott keze, és a vérbe nyomta a fejem.
A hátamon feküdtem, kapálózva próbáltam lerázni magamról, mintha így kikecmereghetnék a vörös ragacsból. Mikor lett ilyen mély? És mikor engedtem le annyira a védelmemet, hogy ilyen könnyedén megérintsenek? Elfogyott a levegőm, meleg, fémes íz töltött meg belülről, s mintha keveredett volna az én véremmel, pulzált az egész. Elernyedtek a tagjaim, már nem kapálóztam, jótékony zsibbadás futott végig rajtam, ami tompította kissé a szúró fájdalmat. De valami még mindig nem engedte, hogy egybeolvadjak a bíborral, karom szinte magától nyúlt előre, egyenesen Bachi mellkasa felé, keresztül nyúlva rajta.
Erőtlennek éreztem magam, mégis könnyedén hatolt keresztül kezem a vastag, páncélszerű bőrön. Felemelkedtem, és mély levegőt vettem, végre újra éreztem, ahogy megtölti a mellkasom, de aztán a kezemre pillantottam. Szinte összeforrtunk ott, ahol átütöttem mellkasát, és hidegnek tetszett belülről, mintha nem egy élő teste fonódna kezeim köré. Kifejezéstelen arccal tekintett rám, aztán előre lendült karja, és átfúródott a testemen.
Ezúttal nem éreztem fájdalmat, nem éreztem igazán semmit, csak mérhetetlen bánatot, és lassan megértettem mindent. Bachi belém kapaszkodott, izmok és csontok reccsentek, szövetek nyomódtak össze, s mintha szép lassan a testembe ágyazódott volna. Remegő lábakkal álltam fel, hallottam, ahogy vér cseppen a többihez, a szívverésem hasonló ütemben vert, egyre lassulva.
- Bankai! Chidarake Choubuku! – Szinte csak leheltem magam elé a szavakat, mégis ahogy elhagyták a számat, éreztem, ahogy körülölel a reiatsum.
Felnyitottam a szemem, és a dangai falait pillantottam meg magam körül, mintha csak abban a pillanatban ragadtam volna, amikor Seireiteibe indultam. Már nem éreztem a zsibbadást, egyetlen dolog emlékeztetett, hogy majdnem belehaltam egy mérgezésbe, balszememmel semmit se láttam. Mélyet sóhajtottam, és ahogy igyekeztem felállni, éreztem a tagjaimat átjáró fájdalmat, mintha hosszú ideje nem használtam volna őket. Ez sem tarthatott tovább vissza, nem tudhattam, mennyi idő telt el, azonban haza akartam menni, épp ezért a fájdalom ellenére is csak lépdeltem előre…

⟡ ⟡ ⟡ ⟡ ⟡ ⟡ ⟡ ⟡

Napokat töltöttem a szobámban, a plafont bámultam, és próbáltam feldolgozni a hallottakat, az átélteket is nehezen ment, de ami Seireiteiben történt… A szüleim meghaltak, a testvéreim, és Hana~nee pedig eltűntek a támadások alatt, szinte az egész ház üres volt, és ez ellen nem tehettem semmit.
Szerettem volna üvölteni, de nem jött ki a hang a torkomon, a méreg mellékhatásait nemigen fogom egyhamar kiheverni, de éltem. Az orvosok szerint csoda, de én nagyon jól tudtam, hogy ennek semmi köze a csodához, meghaltam, számtalanszor, csupán csak képtelen voltam elfogadni ezt a tényt, így inkább tovább éltem. Bachi segített, de azt hiszem egy részem a családommal halt.
Aztán felgyorsultak a dolgok, amint sikerült ismét lábra állnom, máris a család vénjei igyekeztek felkészíteni arra, ami várni fog rám. Amikor elértem a bankai szintet, és némiképp semlegesítette reiryokum a mérget, az előtörő reiatsu tovább öregítette testem, ahogy a tükörbe néztem, már a gyermeki arcvonások tekintettek vissza rám. Ez talán jobb is volt, mert úgy gondolták, ideje, hogy átvegyem a család vezetését.
Sose gondoltam legkisebb fiúként arra, hogy ennek valaha is eljönne az ideje, de olyan időszakot éltünk át, aminek eshetősége se merült fel egyikünkben sem. Tiszteletlenségnek tartottam volna visszautasítani a tisztséget, még ha úgy is éreztem, túl gyorsan történik mindez. Szükség van rám, és ezt éppúgy szem előtt kell tartanom, mint azt, hogy az eltűntek talán visszatérnek még, ahogy én is tettem.
A Gotei Juusantait legalább annyira megtizedelte a háború, mint amennyire a családomat, hadnagyok és kapitányok tűntek el, vagy haltak meg. Minden bizonnyal magam sem tudtam volna elkerülni, ha itt lettem volna, de ez már sose derül ki számomra. Megemlékezésekre jártam, tiszteletemet tettem a főnemesi családoknál, és hozzánk is sokan eljöttek. Napok, hetek teltek el azzal, hogy igyekeztünk helyreállítani a romokat, és nem csupán az épületeket…
Nem tudtam volna megmondani, melyik volt az a pillanat, amikor úgy döntöttem, hogy kéréssel fordulok a Soutaichouhoz. Az érzéseim megváltoztak némiképpen a Gotei Juusantai iránt, úgy véltem, hogy ha valamiképpen képes leszek változtatni a mostani állapotokon, a jövőben megelőzhetünk majd olyasféle katasztrófákat, mint amik itt történtek.
Néhány napig várakoztatott a Soutaichou, azonban eleget tett a kérésemnek, hogy figyelembe véve a történteket, megpróbálkozhassak a kapitányi vizsgával. Ha nem történt volna mindez, talán sose merül fel bennem, hogy fehér haorit hordva egy osztagot vezessek, azonban követve Byakuya~nii példáját, ez a fajta kihívás már nem rémített meg. A belső világomban töltött évek meghozták gyümölcsüket, s bár mások számára ez nem volt olyan hosszú idő, velem sok mindent megértetett.
Ha mindent figyelembe veszünk, az elmúlt hónapok legkönnyebb akadálya volt a vizsga, ahol csupán a bankait kellett ismertetni, és bemutatni a megjelent kapitányoknak. Úgy hívtam elő Bachit, mintha mindig is csak erre készültem volna, és talán így is van, semmi másról nem szóltak számomra az utóbbi évek, csak hogy megerősítse a lelkem. Korábban csak használtam, ha a szükség úgy hozta, ezúttal azonban éreztem, hogy együtt mozdulunk, lélegzünk, dobban a szívünk. Furcsa érzés volt, semmihez sem fogható.
Amikor megmondták, hogy sikeresen teljesítettem a vizsgát, akkor éreztem a legnagyobb ürességet, hogy ugyan kivel kellene ezt megosztanom? Szerettem volna örülni, elégedettséggel megélni, még se sikerült. A fehér haorival széles vállamon az osztag felé tartva még mindig ezen töprengtem, mintha a séta alatt képes lennék megválaszolni. Talán majd száz év múlva, ha megint ezerszer kell meghalnom, hogy egy alapigazság mélységét megértsem… 

Zanpakutou

Neve: Bachiatari (Átkozott)
Fajtája: Vér
Shikai parancsa: Nagaredase! (Ömölj!)
Shikai kinézete: Bachiatari kiengedés után egyszerűen vérré lényegül, amit Tomoe szabadon tud irányítani, tehát alvasztással keménnyé, majd ismét folyékonnyá is tenni, de amíg nincs konkrét célja, általában kard alakban tartja kezében.

Támadások:

Bachiatari no Hadami (Az átkozott teste)

A kard kioldásával automatikusan életbe lépő képességgel Tomoe képes manipulálni a Bachiatari-t alkotó vért, aminek mennyiségét saját, vagy más vérével növeli. Ez úgy történik, hogy képes 10 méteres körzetből magához vonzani a testet elhagyó vért. Manipulálással a kard alakját, és halmazállapotát tudja változtatni, tehát ha úgy akarja, kemény kardként használja, vagy kezén és lábán formáz „páncélt”, így erősítve ütéseit, és rúgásait, de akár ismét folyékonnyá is teheti, ha úgy dönt.

Bachiatari no Chi (Az átkozott vére)

Tomoe saját vérével, vagy a megsebesített ellenfél vérével (csak az számít, ami már nincs a testben, onnan közvetlenül nem tudja magához venni) képes felhígítani a Bachiatari-t alkotó vért. Az így nagyobb mennyiségű vér, ha folyékony állapotban van, a vele közvetlenül érintkező dolgokra maró hatást fejt ki, azonban ilyenkor maga a vér is elpárolog az oldott anyaggal, így az már ismét nem vehető vissza, tehát utánpótlás nélkül véges a mennyisége.

Bachiatari no Tamashii (Az átkozott lelke)

A zanpakutouval ejtett vágások, legyenek bármilyen apróak, nem húzódnak össze, és annak különleges hatása miatt a vér nem is kezd el ezeknél a vágásoknál alvadni. A képesség hatására, mintha feszülnének ezek a sebek, és anélkül is tovább hasadnak, hacsak nem gyógyítja be azt valaki. (Csak reiatsu alapú gyógyításra szűnik meg a hatás.)

Bankai
Neve: Chidarake Choubuku no Ninaite (Véres átok hordozója)
Fajtája: Vér
Kinézete: A shikaihoz képest nem változik a zanpakutou kinézete, továbbra is vérnek látszik, a környezetre azonban komoly hatással van. Zanpakutoura tett pontok duplája méter sugarú körben a talaj megváltozik, mintha vér kezdene felbugyogni a földből, ezzel kissé ingoványossá azt, majd egészen bokáig beteríti a felszínt. Csontok, testrések úsznak ebben a sűrű, ragacsos folyadékban, groteszké téve a helyet.

Támadások:

Chidaruma (Vér borította)
A bankai feloldásakor megjelenő vér sűrűbb, és ragacsosabb az emberi vérnél, és amit befed (ruha, bármilyen tárgy) azt a súlyánál sokkalta nehezebbé teszi. Minél több vér borít be valakit, annál inkább nehezére esik a mozgás. Emellett a használó képes arra, hogy a shikaihoz hasonlóan változtassa annak halmazállapotát, a földet kiálló nagyobbacska tüskék tarkítják, így folyamatos „fegyvereket” biztosítva a forgatónak.

Chinokatamari (Alvadás)
A képesség neve kicsit megtévesztő, mert igazából nem a vért, hanem a lélekenergiát képes megdermeszteni, ha a zanpakutouval testrészekhez ér. A megdermesztett vérrel kell az adott részhez érni, és ott a reiryoku áramlás megdermed, nagyjából 5-10 centiméter hosszan, és felgyülemlik. Amennyiben ezt elég gyorsan nem állítják helyre, az egyre gyűlő lélekenergia kirobbanhat a testből, nagyobb sérüléseket okozva. Kis területen nem olyan veszélyes, de minél nagyobb kiterjedésen, vagy többször érinti meg az ellenfelet, annál jobban sűríti a testében a lélekenergiát.
(A lélekenergia dermesztése a mozgást nem akadályozza, azonban a reiatsu alapú képességeket gyengítheti, vagy gátolhatja.)

« Utoljára szerkesztve: 2019. Febr. 24, 19:58:23 írta Neliel Tu Oderschvank »

Karakterlap

Kurosaki Isshin

Mesélő

*

Hozzászólások: 5

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 600 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Kuchiki Tomoe pályázatai
« Válasz #1 Dátum: 2019. Febr. 25, 20:26:49 »
Haló! :o

Nagyon szép pályázatot hoztál össze, szépen, aprólékosan kidolgozott képességekkel. Van vér a srác pucájában!

Nem mondhatok mást, minthogy elfogadom a pályázatod! :3 Gratulálok a kapitányi kinevezésedhez!

Ne felejtsd el lejelenteni a kapitányságból adódó plusz pontjaid a Pontozósdiban!

Jó játékot!