Szerző Téma: Dionisia Maribell Vega pályázatai  (Megtekintve 76 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Dionisia Maribell Vega

Espada

*

3. Espada

Szint: 4.

Lélekenergia:

60% Complete
23 500 / 30 000

Hozzászólások: 250

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 21 000 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Las Noches

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Sötétlila

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Karasu Vex

Post szín:
#9900CC // #00CCFF


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Dionisia Maribell Vega pályázatai
« Dátum: 2019. Márc. 20, 16:14:55 »
TRES ESPADÁVÁ VÁLÁS

Engedély megvan: Yoru











Nagyot nyújtózkodtam egy simább sziklaperemen elfeküdve. Nosztalgikus érzés volt a kövön pihenni. Belegondolva, hogy milyen fura volt puha matracon aludni a legelején… Ehhez képest minden fura volt, mégis még mindig a mai napig kényelmesnek bizonyult ez a fajta fekhely is.
- Valld be, azért hozod nekem ezeket a finomságokat, hogy ne akarjak átmenni az embervilágba. – Kermack gorillamozgásával szakított ki a gondolataimból, és lusta mozdulattal lehuppant mellém. A felszálló porra egy percre grimaszolva ültem fel, próbálva elseperni az arcomból.
- Ugyan, pusztán csak illetlenség ajándék nélkül látogatóba jönni. – érdektelenséget színlelve megvontam a vállam. Persze, hogy nem akartam, hogy magától átmászkáljon, akkor már várja meg, hogy idejöjjek látogatóba, vagy üzenjen be a Murón keresztül nekem, hogy húzzam ki ide a seggem és kísérem el. Még úgy is, hogy tudtam, hogy ezt utálja. Mindig ő vezetett fizikai erő terén, csak a savam miatt voltam úgyszólván erősebb, és persze mivel többet táplálkoztam, de fizikailag mindig ő vitte a prímet. Adjuchasok között is a nagyobb testűek közé tartozott, ráadásul hozzám képest nagy öreg, nem hinném, hogy épp örült neki a hiúsága, hogy valamilyen szinten vigyázni akarok rá.
- Életedben nem követted az illemszabályokat. – már mozdult is a karja, hogy elkapjon engem. Ismertem a hangját, ez a hitetlen volt, amikor azonnal tisztázni akart valamit, és amitől legtöbbször menekülni akartam. Ahogyan most is. Már ugrottam is el, belevetve magam a fák közé, a futásom viszont nem sokáig tartott. Néhány kanyar, és meglepetten éreztem, hogy a zsebem hirtelen könnyebb és gyanúsan üres lett. Azonnal változtattam az érkezésem szögén, és egy ággal fékeztem le a lendületem, majd rúgtam el magam visszafelé.
Nem kellett sokáig mennem, leugorva a földre azonnal megtorpantam. Tekintetem érdeklődő szemöldökráncolásba váltott, figyelve, ahogy egy fiatal lány felveszi a földről az kristály hópelyhem. Meg se mozdítottam a fejem, mikor hallottam, hogy Kermack beért, egyből kitettem a kezem, hogy megállítsam és ne is jöjjön közelebb.
- Az az enyém, köszönöm! – kicsit megkeményítettem a hangom, mert nem igazán voltam elragadtatva a tudattól, hogy másnál látom a pelyhem, és még mindig nem voltam hozzászokva, hogy idekint más arrancarokat is lássak.
- Flavia találta most már az övé! – magabiztos mosollyal jelentette ki, miközben elbűvölten nézegette, nem is csoda, a kristály hópelyhem különleges módon folyamatosan hideg mintha jégből lett volna.
- Most esett ki a zsebemből, azonnal add vissza! – kezdtem kissé ideges lenni, nem voltam hajlandó hagyni, hogy bárki ezt lenyúlja tőlem, az enyém és különleges! Egy arrancar se akarnám, hogy ellopja tőlem. – Egyáltalán mit keresel itt?
- Unatkoztam, ezért követtelek. – a mosolya kicsit se lohadt le, sőt valami gonosz költözött belé, mintha más hátsó szándék is lenne a szavai mögött, de nem érdekelt, most csak a kezében lévő kristályomra fókuszáltam.
- Akkor tudod is, hogy tőlem esett ki, azonnal add vissza! – most lett elegem, szemeim már lassan szikrákat szórtak. Úgy éreztem eddig tartott a türelmem, most már szerettem volna visszakapni.
A lány rám nézett, keze pedig elindult a zsebe felé. Nekem az első szívdobbanásommal egy időben mozdult a lábam és azonnal kilőttem felé.
Jókedvű nevetés harsant, és még éppen hogy sikerült kikerülnie a sonidómat, a kristályomat fogó kezét pedig biztonságos távolságba emelte tőlem. Nem, ez nem volt játék, és kimondottan dühített, hogy a tulajdonommal szórakozik és még ilyen látványosan élvezi is.
~Mit akar? Ki ez? – úgy tűnt szándékosan engem akart provokálni, csak azt nem értettem, hogy miért, de már lassan kicsit se érdekelt. A bennem fellángoló düh túl intenzív hővel kezdte égetni a tudatom. ~ Az. Az. Enyém!
- Tudod mit? Ha legyőzöl, visszakaphatod a hideg kristályt. De ha Flavia győz, akkor te leszel a reggelije.
A gonosz fény a szemében még intenzívebbé vált, és most értettem csak meg, hogy valójában nem a hópelyhem kellett neki, hanem én. Ez valami kicsinyes irigység, vagy… Várjunk… Flavia? Ismerősnek csengett a név, mintha Vex említette volna… Nem ő az a kleptomán kiscsaj?
~ Bassza meg egy Espada!
Ha csak feleannyira is lesz erős, mint Vex, nekem annyi…
Gyorsan kizártam a kéretlen gondolatokat a fejemből, a dühöm szerencsére erősebbnek bizonyult, mint bármiféle aggodalom. Nem fogom hagyni, hogy csak azért, mert valahol van rajta egy kibaszott szám, azt lopjon el, amit akar. Arról nem is beszélve, hogy úgy tűnt fel akar falni. Hát próbálkozhat, de eléggé meg tudom ülni a gyomrot…
- Menj vissza! Majd jövök. – deja vu érzés fogott el, ahogy kemény tekintettel fordultam fél szemmel Kermack felé. Valami hasonló hangzott el akkor is, mikor elkaptak és átváltoztattak. Most viszont nem feltartani szándékoztam senkit, és egyértelműen győzni terveztem. És ha arról lenne szó, sokkal biztosabb menekülési terveim is voltak.
- Ez legutóbb se…
- Menj biztonságos távolságra! – keményebbé, mégis aggodalmassá változott a pillantásom. Épp elég, hogy a kristály hópelyhem megszerezte, nem fogom megkockáztatni, hogy megpróbálja előttem őt megenni, és bármennyire is szar érzés ez a gorillának, ha kiengedi ez az Espada a lélekenergiáit, nem biztos, hogy jól fogadná… vagy én.
Nagyon nem tetszett a lány vigyora. A melák két pillanatig várt, azután megfordult és elindult abba az irányba, amerre tudtam, hogy a barlang lesz. Rögtön sonidózott utána a lány is, de számítottam rá, így még időben elé kerültem egy barát indítva a képébe. Azonnal kitért előle.
- Ejnye, ez nem volt szép.
Elengedtem a szavait a fülem mellett, rezzenéstelen tekintettel néztem a szórakozott képét. Nem tudtam, hogy engem akarna felidegesíteni, vagy ez a nőstény szimplán csak ilyen, de nem érdekelt, hogy provokálja önmagát, vagy milyen tornabemutatót ad elő. Ha belegondolok, hogy hogy kellene élveznem a helyzetet, hogy végre van egy kis izgalom, végre ismét komolyabban harcolhatok, egyelőre mégse érzem, erősebb még mindig a bosszúság a hópelyhem miatt.
~ Oké, ennyi! Meguntam!
Nem tudtam mire számít, esetleg azt hiszi ölbe tett kézzel végigtűröm a provokációját, majd védekezek míg ő támad, vagy pont egy ilyen kezdeményezést akart kikényszeríteni, de nem is érdekelt igazán.
Sonidózva azonnal az oldalát támadtam, pont ellentétesen azzal, ahol a kristályom lenne, hogy ne gondolja, az a fő célom, de mielőtt célt ért volna a kezem, ki is tért. ~ Gyors! – de nem volt eléggé. Vagy játszott velem, vagy közelébe sincs Vex gyorsaságához, ebben az esetben pedig még esélyem is van a győzelemre.
Nehezebben tudtam követni a mozdulatait, éppen hogy sikerült emelnem a karom, mikor egyszer csak támadt. Nem ejtett rajtam túl nagy sebet, rosszabbra számítottam, szinte csak karcolás.
- Mitől vagy ilyen kemény?! – úgy tűnt zavarta, hogy nem papírvékonyságú a hierróm, de gyorsan simult az arca. Meg tudott sebesíteni az ütésével, tehát ha nagyobb erőt fog innentől belevinni… Ezt újra és újra eljátszotta, ahogy ő is kapott pár fájdalmasabb találatot.
Ismét arrébb ugrott, keze mozdult, azonban olyan irányba, amitől ismét az egekbe szökött a dühöm. A kardom után nyúlt, én pedig gondolkodás nélkül kipördültem, és csak félig tudta kivédeni az indulatos rúgásom, amitől néhány métert hátraesett.
- Ez fájt ám! Nő létedre egy másik nő arcára célozni… - bár panaszkodott, nem tűnt úgy, hogy túlontúl zavarná, nekem pedig nem állt érdekemben, hogy erre bármit is válaszoljak. És kifejezetten nem is érdekelt…
Nem tudom mit művelt Flavia, nem ismertem a technikát, csak valami kis zöld csillagfélékre lettem figyelmes. Hiába ugrottam arrébb, láttam ahogy egy belemegy a karomba és ez volt csak az, amelyiket biztosan láttam is. Ki tudja kaptam-e még többet. Zavartan próbáltam piszkálni a bőröm, mintha tudnék ezzel kezdeni valamit.
- Mi a…? – ennyit tudtam kibökni, ahogy gondok lettek a látásommal és a kiscsaj alakja eltűnt. Ez így nem jó… Nagy levegőt véve próbáltam megérezni a jelenlétét. Nem volt olyan vészes a helyzet, talán bármi is volt az a kis csillagféle, a szervezetemben lévő sav gyengített a hatásán. Legalábbis szerettem volna ilyesmiben reménykedni.
Egyszer csak éles fájdalom nyilallt a bal vállamba, és jókedvű nevetést kezdtem hallani magam előtt közvetlen. Túl sokáig várt a támadással, a hallásom már szinte teljesen kitisztult, ám ahogy a vállamba mélyedt valami, a nevetés úgy vált fájdalmas sikoltássá. Nagy erővel ütötte át a vállam a csont alatt, de mielőtt kihúzhatta volna a kezét, gyorsan rámarkoltam, hogy ne tudja olyan könnyen elrántani és hátraugrani, ezzel egy időben pedig jó erősen ráharaptam a saját nyelvemre. Talán a kelleténél jobban is. A kesernyés fém íz elöntötte a számat, amit utána az előbbi hang irányába köptem. Ismét felsikoltott, ezután sikerült a vér miatt csúszóssá vált kezemből kiszabadítania a kezét és hátraugrania. Már láttam a körvonalakat, gyorsan tért vissza a látásom is, ő viszont elveszítette a sajátját. A savam hamar átmarta a bőrét és egyre mélyebben marta szét a húst, mire eljutott volna a tudatáig, hogy letörölje, késő volt. A szeme se lehetett jobb állapotban.
- Kölcsön kenyér! – most már én mosolyodtam el gonoszul, és azonnal kihúztam most már a kardom, hogy még mielőtt összeszedhetné magát, véget vessek az egésznek.
- Nusume, Lokje la Insidiosa! – sikította el magát, hiába mélyedt közben bele a pengém a mellkasába. A szájába kellett volna köpnöm már látom, és most is hibát vétettem. Egy mozdulattal kellett volna elmetszenem a torkát. Remélem még ki tudom javítani ezt a hibámat. Látszik, hogy nem vagyok valami jó a kardforgatásban, egy profi biztos tudta volna, hova kell célozni.
Gondoltam, hogy azért van ereje, erősebbnek tűnt nálam, viszont meglepő, de nem olyan nagyon sokkal. ~ Kibírom… – viszont azt kevésbé megnyugvással figyeltem, ahogy begyógyulnak a sérülései, és ez ellen nem tehettem semmit.
- Ez nem volt szép! A véred szétmarja a húst?
Válaszképp megvontam a vállam, mintha csak annyit mondtam volna: Ki tudja?
Már nem vigyorgott… annyira, kissé dühösebb tekintettel nézett végig rajtam. A rózsaszínes véremen, és a bal vállamon és oldalamon egyre inkább elfoszló ruhaanyagon, amit a karomon és oldalamon végigfolyó savval teli folyadék egyre jobban mart szét. Dupla probléma, elég kevesen láthatták eddig a városban, hogy nagyjából milyen képességeim lehetnek, lehet az ütőkártyáim egy részét is elveszítettem. Arról nem is beszélve, hogy nekem még csak nem is vörös színű a vérem, hála a benne lévő lila savnak.
Azonnal támadt, de tudtam védekezni, ami úgy tűnt nem szórakoztatja már.
- Flavia nem ellenség, hanem a legjobb barátod, sose bántanád. – zavartan bámultam, miközben ő mélyen a szemembe nézett. Nagyon furán kezdtem érezni magam, és zavartan. Azonnal abbahagytam a támadást és hátráltam néhány lépést.
~ A barátom…? Miért is támadom? – széles mosollyal lépett ő is közelebb, én pedig próbáltam összeszedni a gondolataimat. ~ Ha a barátom, miért akarom megölni? De hát sose bántanám… – miközben én saját magamban próbáltam rendet tenni, ő felemelte a lábát, mintha rúgni akarna, de nem teljesen az történt, ott kezdett létrejönni a cerója.
~ Ő a barátom, nem támadnám meg, de… ha ő eltalál azzal ilyen közelről… meghalni se akarok. – nem tudtam mi legyen, de az életösztönöm mindig is hatalmas volt, amint lendült a lába és indította a cerót, reflexből próbáltam félreugrani gondolkodás nélkül, de így is rendesen elkapott oldalról. Fájdalmas kiáltással zuhantam a földre, ő pedig ismét felnevetett.
- Na milyen volt? Várj, a következőt nem vétem el.
Nem figyeltem miről beszél, a fájdalom jobban lekötött, és lecsenghetett a hatása bármit is csinált, mert hirtelen egyértelmű lett, mekkora baromság ez az egész, és hogy tényleg zsigeri szinten akarom ennek a kis csitrinek a halálát.
- Libera mi veneno, Polilla Tóxica! – szűrtem ki a fogaimon keresztül gyilkos tekintettel, ahogy feltérdelve rámarkoltam a pengémre. A rózsaszín vér feketévé váltott, és mint valami sűrű kátrány, kúszott fel a kezemen, ellepve az egész karom majd a testem, közben folyamatosan egyre sűrűbb lila felhőbe burkolva engem. Elegem lett! Kardom helyére a karmaim léptek, én pedig elsonidóztam a ceró elől, és Flavia mögé kerültem. Az első támadásom ugyan védte a bottal, de nem kellett sok, hogy megmarjam a karját.
- Ojo de serpiente. – ismerősen csengett a parancs amit kiadott, ezzel talán megidéznek valamiket? Túl közel voltam hozzá, és túlságosan a botra koncentráltam, mikor megéreztem a kis fájdalmat a lábamban. – Na, ez hogy tetszik?
Egy pillanatra ránéztem, majd egy hang elvonta a figyelmem. A kígyó sziszegve kezdett vonaglani a lábam mellett a földön, miután a savval teli vérem a szájához érhetett. Egy gyors taposással vetettem véget az életének, eközben viszont találatot kaptam az oldalamba. Szabad kezem a sebre szorítottam, a számból is vért köhögtem fel.
- Nem rossz. – szélesen, démonian mosolyodtam el jól szórakozva, a sérüléstől talán még jobban. Most kezdtem csak tényleg élvezni, ahogy elöntötte a fejem egy kevés adrenalin, még ha az agyamra is ment a csaj. Ám neki lelohadt a mosolya. – Lluvia! – kontráztam rá, mielőtt még egy kígyómarás érne. Összesen csak ötöt idéztem meg, mert annyi kígyó maradt, egyenként mindet becélozva. Közben lassult a mozgása, úgy tűnt kissé zavarja valami. Tudtam is, hogy mi az. – És neked hogy tetszik? – felemeltem a karmaim, jelezvén, hogy amit érez gyengeség, tompaság, zsibbadtság, mintha szinte nem is érezné a karját, én voltam. A gond az, hogy nem sikerült a Paralízist kiválasztanom. Lila gőz szállt fel folyamatosan az oldalamban lévő sebből, akár akartam akár nem. Nem lesz jó, ha ilyenből kapok még néhányat. Szerencsére azóta nem tudott, vagy nem akart megbűvölni.
Ismét támadtam, amit ő viszonzott is. Jobbnak bizonyult kicsivel még pusztakezes harcban is. Újabb fájdalmas találatot kaptam, amitől felnevetett. Most láttam itt az esélyét, elkaptam gyorsan a botot, ami a markom alatt a sav miatt máris füstölni kezdett.
- Azonnal engedd el, Flaviáé! Még eltöröd! – tudta, miért törne el, és próbált hadakozni, de nem figyeltem rá. Szinte észrevétlenül lassan nagy levegőt vettem, tüdőm viszont oxigén helyett tömény savgőzzel telítődött. Némán szuggeráltam, hogy beszéljen csak tovább, tovább, nevessen, szidjon, csak csinálja, utána pedig a tüdőm teljes tartalmát az arcába fújtam. Nem tudta megakadályozni, hogy a szemét is érje, a meglepettségtől kicsit felkiáltva pedig azt végképp nem tudta, hogy kis levegőt se vegyen, ezzel beszívva. A sav pedig végigmarta a torkát és a tüdejét. Azonnal köhögve elhátrált, és levegő után kapkodott. Ismét megszívtam a tüdőm, odasonidózva hozzá újabb adagot fújtam az arcához. A bot kiesett a kezéből, egyik kezével a szeméhez, másikkal a nyakához kapott, ahogy fájdalmas grimaszba borult arccal próbált levegő után kapkodni. Tisztán látszott már az egész arcán, hogy felmarta és még mindig marja a sav.
Nem hatott meg kicsit sem. Nem lesz még egy esély, alkalom, semmi ilyesmi! Tiszta erővel lendítettem a kezem, és keresztüldöftem a szívén, szabad kezem pedig a zsebéhez érintettem óvatosan, hagyva, hogy az anyag elmaródjon, a kis kristálypelyhem pedig kihullott a földre.
- Úgy látom nem belőlem lett ma a reggeli. – súgtam a fülébe, számból még mindig a maradék lila savas gőz áramlott ki az oxigénnel együtt. Ezt nem szerettem, ha többször szívom fel a tüdőm, azon kívül, hogy többszöri egymásután miatt beájulnék az oxigénhiánytól, mindig van, amit nem sikerül kifújni és az ilyenkor így távozik a tüdőmből fokozatosan.
Még a biztonság kedvéért megforgatva benne a kezem, kihúztam a mellkasából, és elmetszettem a torkát. Nem akartam megkockáztatni, hogy bármilyen csoda folytán felgyógyuljon. Azután hevesen zihálva és vérezve figyeltem, amint a lány szertefoszlik. Nem emésztettem fel. Istenek mentsenek tőle, ha kis esélye is van, hogy rám ragad minimális is ennek a kleptomániájából, fejjel mennék neki a falnak. Romlott kaját nem eszem!
Miután vége volt, megkönnyebbülten hagytam a resurrecciónomat is szertefoszlani, utána pedig elterültem a pelyhem mellé a homokban. Egy percet se tudnék a lábamon állni tovább.
Még néhány perc sem telt el, egy árnyra lettem figyelmes, mire nagy nehezen kinyitottam a szemem. Azt hittem a gorilla érezte, hogy csak az én jelenlétem maradt és visszajött, de nem. Egy fehér alak állt fölöttem, arcát teljes maszk fedte. Franc, felismertem ezt a rohadékot, egy Exequias tag. És nem egyedül. Felülve láttam, hogy még három másik várakozott mögötte.
- Dionisia Maribell Vega? – szögezte felém a kérdést. Zavart, hogy az arcát nem láttam, de a hangsúlyából ítélve amolyan költői kérdés lehetett.
~ Basszus, ezek tudják ki vagyok!
- Nem biztos, hogy akarok erre válaszolni.
És értelme se volt. Olyan kifejezéstelen arccal bámultam a fölém tornyosuló maszkot, amilyen kifejezéstelen volt az is.
- Kérem, kövessen! – ellépett az útból és várt, nekem pedig nagyobb gond lett hirtelen, hogy felkeljek, mit a hirtelen tény, hogy talán nagyobb bajba kerültem most, mint az előbb azzal a kiscsajjal.
- Nem kaphatnék fél órát? – fájdalmas grimasszal pislogtam rá, de ő csak szó nélkül bámult. Fájdalmasan felsóhajtottam az idegesítő alakra, nagy nehezen feltápászkodtam, a kristályom pedig a nadrág még viszonylag vér és sav mentes oldalán lévő zsebébe csúsztattam.
Nagy nehezen odaléptem készen az indulásra. Az illető még várt egy pillanatot, mintha valamin gondolkozna vagy figyelne, aztán egyszer csak lekapta a fehér kabátját. Elképzeltem milyen látványt nyújthattam, a pólóm legalább fele már elmaródott ha nem több, melltartó rég oda, és a nadrágra is rájárt a rúd. A pólót pedig a bőrömön lévő friss, vagy már valamennyire alvadt vér és sebek miatt pedig a mellemnél még csak össze se tudtam volna kötni. Viszont ennek a kabátnak is ez lenne a sorsa, teljesen feleslegesnek láttam, így feltartottam a kezem.
- Köszönöm, de a sebeim és vérem miatt ez is perceken belül mindent mutatna belőlem. – talán túl lényegre törő, de ez volt a szomorú igazság, és túl fáradt voltam amiatt nyavalyogni, hogy ki mit láthat esetleg belőlem. Nem épp volt központi problémám és biztos nem fogok egy maszk láttán zavarba jönni.
A fej mozgásából mérlegelhette a válaszom, ránézett a kezében tartott kabátra, majd újra rám.
- Azért vegye el, amint megalvad a vér, talán lassabban fogja marni.
- Köszönöm… - egy sóhaj kíséretében megpróbáltam kierőltetni magamból egy mosolyt. Tényleg hálás voltam neki, de egyértelműen tönkre fog menni ez a kabát.
Nagy nehezen követtem a fehér alakokat. Nagyobb tortúra volt a visszajutás a számomra, mint ez az egész cirkusz. De egyszer sem noszogattak, hogy siessek már. Nem mintha tudtam volna.
Nekidőltem a falnak, kicsit még élesebben szedve a levegőt, mikor az, aki odaadta nekem a kabátját megállt az egyik ajtó előtt.
~ A világ legszánalmasabb dolga lenne járóbotnak használni a kardom, ugye?
- Menjünk. – intett az arrancar. Miközben követtem őket, egyre inkább azon járt az agyam, mit csináljak. Azért mert kivagyok, még nem biztos, hogy elértem a határaimat, inkább csak kiandalgott belőlem az adrenalin, tehát ha azért amit tettem, meg akarnának ölni, talán tudnék még egy gyors
Féreglyukat megidézni a talpam alá a negyedik toronyba, mielőtt leszúrhatnának.
Nem kifejezetten nyugtatott meg belépve a tény, hogy csak egyetlen másik arrancar volt a nem éppen nagy helységben.
~ Most már talán tényleg minél előbb le kellene lépnem…
- Ő lesz akkor?
Az idegen férfi odavetett kérdésére csak kicsit szaladtak jobban ráncba a szemöldökeim.
- Üdv… - böktem oda neki végül enyhén sok szarkazmussal a hangomban, miközben ismét kerestem a legközelebbi falat, aminek támaszkodhatnék.
- Jól van? – fordult felém az Exequias tag, de a hangjából úgy éreztem, inkább csak kezdi zavarni a látványos szenvedésem.
- Ja… fogjuk rá. Csak amíg nem tudom ismét kiengedni az erőm, mindenem fáj. – és nem valami szép ez az ütött seb, lyuk vagy mi a fene az oldalamban. Direkt meg se néztem, de legalább már nem vérzett, így óvatosan megkockáztattam már a folyosón, hogy felvegyem a kabátot.
- Hova szeretne tetoválást? – az idegen arrancar hangja ugrasztott ki ismét a maszkos alak bámulásából. Tényleg el akartam már tűnni, ha az a rohadék támadna… Ráadásul most megint a sebeimre irányult a figyelmem, amitől úgy éreztem még jobban fáj.
- Mittudomén! Mondjuk a jobb combomra. – legyintettem a másik alak felé, egérutat keresve. Csak azután fordultam az irányába kissé értetlen hunyorgással. – Milyen tetoválás?
- Hogyhogy milyen? Hát a hármas! – pislogott rám a pasi, amit ugyanolyan értetlen pislogással viszonoztam is.
- Milyen hármas?
- Hát a hármas Espadát győzte le, vagy tévedünk? – ismét a maszkos Exequias alak lépett oda hozzám, engem méregetve, de én még mindig csak értetlenül ráncoltam a szemöldököm.
- Nekem is úgy rémlett, hogy az a lány egy Espada volt, de hogy hányas számú, arról fogalmam sincs. – magyaráztam, és nem kerülte el a figyelmem, hogy az maszkos alak legyőzésként hivatkozott arra amit tettem, és nem gyilkosságként. Ez jó előjelnek tűnt, talán mégsem akarnak kinyírni azért, amit tettem.
- Flavia nella Sinestesia a harmadik Espada volt. Ismerősen cseng a neve?
A nyilvánvaló gúnyra csak fújtattam az alak felé.
- Természetesen, azért nem vagyok Teljesen hülye! – csak pont leszarom, kinek mi a száma. Azt se tudtam volna, hogy az a csaj egy egyszámjegyű, ha valamikor nem említette volna Vex a nevét.
- Akkor helyet foglalna? – mutatott egy elég kényelmesnek tűnő szék felé az idegen arrancar, én pedig abban a pillanatban már el is felejtettem, hogy épp mit is akarnak ezek szerint csinálni belőlem, másra se tudtam koncentrálni, csak a székre.
- Aaaah, nekem nem kell kétszer mondani! – szinte felnyögtem fájdalmas megkönnyebbülésemben, és már mentem is a felkínált helyre ledőlni. Még ha csak percekre is ülhetek le, elég lesz annyi, aztán majd otthon valahogy letusolok és a gyógyulást is letudom, aztán rendben is leszek.
- Utána indulunk a trónterembe. – mintegy végszóra kinyitotta a száját a maszkos, mintha tudta volna, hogy innen a toronyba van tervezve az utam.
Úgy pislogtam rá, mintha két feje nőtt volna.
- És oda minek?
- Mert ez Seth parancsa! – bökte oda már hangosabban és minimálisan ingerültebb hanggal, én meg kábé olyan képet vághattam, mintha a fogam akarná húzni, de közben az alakot méregetve morfondíroztam.
~ Vajon ha megpróbálnám leütni, azzal mennyire rontanék a jelenlegi helyzetemen?
- Találkozott már vele?
- Nem. – vágtam rá azonnal, és még épp idejében sikerült lenyelnem a késztetést, hogy hozzátegyem, nem is állt szándékomban ezek után sem.
- Akkor nagyon is itt van az ideje. – bökte oda nekem ismét, és tudtam, ha akadékoskodok, lehet mégis meg akarnak majd ölni, vagy szimplán csak odarángatnak a trónterembe. Egyik se hangzott valami hívogatóan, inkább csak csöndben átkoztam magam körül mindenkit, amíg végre véget nem ér ez az egész baromság.
« Utoljára szerkesztve: 2019. Márc. 21, 01:16:23 írta Dionisia Maribell Vega »

Karakterlap

Kurosaki Isshin

Mesélő

*

Hozzászólások: 4

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Dionisia Maribell Vega pályázatai
« Válasz #1 Dátum: 2019. Márc. 22, 15:04:22 »
Haló! :o

Nagyon szép pályázatot írtál, egy-két elgépeléstől eltekintve nincs baj vele, nagyon tetszik. Azért javaslok a hölgynek egy saválló ruha beszerzését a jövőre való tekintettel. :o 

Nem mondhatok mást, minthogy elfogadom a pályázatod! :3 Gratulálok a Espada-beli kinevezésedhez!

Ne felejtsd el lejelenteni az rangból adódó plusz pontjaidat a Pontozósdiban!

Jó játékot!

« Utoljára szerkesztve: 2019. Márc. 22, 15:13:00 írta Kurosaki Isshin »