Gondterhelt arccal ülök a hatalmas, fából készült dolgozóasztalom előtt, a kapitányi irodában. Eleve sem könnyű egy osztagot irányítania két embernek, hát még úgy, ha nincs hadnagy, legalábbis, jelenleg. Őszintén megmondva jobb így, mintha egy képzetlen zöldfülűt neveztek volna ki a tisztségre. Nem hazudok, a Gote 13-at megtizedelte a háború, és temérdek erős, jól képzett, jóravaló tiszt tűnt el, vagy halt meg a tisztogatások során. Olyan dolog ez, ami a háborúk vele járója, ám átélni, átvészelni nehéz. Nagyon. A képzett, tapasztalt, erős shinigamik tömegével hullottak, hisz Ők lettek először bevetve, hogy az első vonalban harcoljanak. Persze, hogy Ők lettek oda küldve elsőként, hisz semmit sem ért volna az egész, ha a gyengébb, tapasztalatlan shinigamik lennének lemészárolva százával. A veszteségek így is felfoghatatlanok voltak. Ez rányomta a bélyegét egész Soul Societyre. Bár a Jūbantai az egyik legösszetartóbb, legbarátibb, legcsaládiasabb osztag volt mind közül, még ránk is ránk nyomta szörnyű súlyát a háború. Persze itt nálunk bizakodnak. Hisz alakulhatott volna rosszabbul is, mégis, az osztag is megérezte a veszteségeket, de, az alatt a rövid idő alatt, mióta újra én regnálok az osztag élén észrevettem, hogy a negatív hangulat úgy.ahogy elkerüli ezt az osztagot, mintha a tisztek saját magukból merítenének erőt, s ez olyan védőburkot emel az osztag köré, amin nem tud át törni a reménytelenség, és gyász, komorság. Örülök neki, ennek ellenére a helyén kell kezelnem a dolgokat. Míg nem nevezik ki az új hadnagyom, temérdek dolgom van, kora reggeltől késő estig. Szívesebben lennék a Feleségemmel otthon, és tudom, hogy Ő is mindennél jobban vágyik arra, hogy Velem lehessen, de egyikünk sem nyafog, vagy panaszkodik. Tennünk kell a kötelességünket.
A kezemben tartott irat végére érve fáradtan, szemem behunyva dörzsölöm meg halántékom, hogy kicsit magamhoz térjek, majd felállok a dolgozóasztaltól, s a közeli kis polcon található vizes kancsó felé veszem az irányt, hogy felfrissítsem kicsit magam. Ekkor ordítozást hallok kintről, ami kicsit meglep. Nem maga a zaj, hisz itt, az osztagomban valami állandóan felrobban, kipukkan, vagy összedől, törik, szakad, attól függően, hogy miféle csínt követte el az adott tisztek. Komolyan, mintha a Jūnibantai lennénk, annyi durrogtatás van nálunk, mint a feltalálóknál...
Ettől függetlenül, ez most más. Zajnak zaj, de ordítozás, ami viszont nem sokszor fordul elő nálunk, többnyire jókedvű nevetést, kacagást, hahotázást hallani az osztag területén, így jobbnak érzem, ha megnézem, mi folyik itt, tekintve, hogy elég közel lehet, bár nem teljesen értem, hogy miről szól a az ordítozás, csak hangfoszlányok ütik meg a fülem, mert be van húzva a terasz ajtaja. AHogy elhúzom az ajtót, és arcom megcsapja a kellemes, nem túl hideg szél, és áztatni kezdenek az esőcseppek, meglátom, hogy mi történik. Abban a pillanatban, hogy meglátom a lentről elkeseredetten ordító Rei-t, egy pillanat alatt megértem az egész dolgot. Tény, hogy ígértem neki edzést, de legalábbis egy harcot, amit komolyan is gondoltam, de az elmúlt hetekben olyannyira el voltam foglalva, hogy semmire nem jutott időm, és bevallom, kicsit ki is ment a fejemből. Ő viszont egy fiatal Lány, szinte még gyerek, aki nem felejti el az ilyen dolgokat, ráadásul, tekintve a közelmúltban történt eseményeket, teljesen érthető a reakciója. Ez azonban nem magyarázza teljesen a viselkedését, amit ugyan nem ítélek el, pontosan tudom, hogy a düh, harag, elkeseredettség, és az ebből következő érzelmek nem segítik az embert. Sőt...
A teraszon két tisztem jelenik meg, kardjukat kivonva, hogy engem védelmezzenek az esetleges fenyegetés elől. Nevetségesnek tűnik, hisz "csak" egy akadémista áll velem szemben, de nekik ez a kötelességük.
- Visszatérhettek a helyetekre, semmi gond. Megoldom. - szólok csendesen tisztjeimnek, akik eleget tesznek kérésemnek. Kecses ugrással érek földet nem sokkal Rei előtt, kapitányi haorim palásként hull hátamra az ugrást követően, s szigorú tekintetem a Lányra helyezem, nem szólok. Tűnődve figyelem a kezében tartott díszes kardot, ami szépnek szép, ám...célnak nem felel meg. Van egy tippem, hogy kitől kaphatta, ám ez nem több feltételezésnél. Igen, tudom, hogy szeretett mestere eltűnt, halottnak lett nyilvánítva, hisz kapitány volt, így még nagyobb a veszteség, viszont nyilvánvalóan a Gotei számára feleannyira sem nagy, mint Rei számára. Ettől függetlenül az érzelmek, amik most a Lányt vezérlik, nem helyesek.
Némán hallgatom végig monológját, aminek egy részét tudtam már, a többit pedig sejtettem, de most nem ez a lényeg. Egy akadémista nyilvánosan rátámadt egy kapitányra, amit pedig nem hagyhatok figyelmen kívül.
Mozdulatlanul figyelem, ahogy meggondolatlanul jön nekem, bármi terv, vagy taktika nélkül. Móresre kell tanítanom, akármennyire nem szeretném.
Nem hagyok neki esélyt sem arra, hogy egyeltalán közel kerüljön. Már az első támadását félbeszakítom, ahogy néhány méter van már csak köztünk, egész egyszerűen rámutatok, majd bármi mondandó nélkül egy kidout idézek meg, ami egyébként is magas szintű, ám kellő mennyiségű reaitsut engedek bele, hogy elérje a kívánt hatást. KIdouban elég magas szinte fejlesztettem a tudásom, bár még mindig van hova fejlődnöm, akárhogy is, jó ideje megy már a kántálás nélküli idézés. Az így megidézett kidou ugyan nem olyan erős, mintha végig mondanám az idéző szöveget, de...eléri a kellő hatást.
- Bakudou 61: Rukujyoukourou. - az idézés pillanatában jobb kézfejem, amivel a rám támadó Rei-re mutatok, sárgán felizzik, majd a következő pillanatban hat sárga fnyrúd fúródik az Akadémista testébe, teljesen mozdulatlanná téve Őt. Nagyon jól tudom, hogy gyenge kidoubol. Ami azt jelenti, hogy védekezni sem tud ellene kellőképpen. Egyébként is...felesleges lenne.
Lépek egyet előre. Majd még egyet. Lassan, szigorú, irgalmat nem ismerő tekintettel lépdelek a Lány felé, mint egy apa, aki leszidni készül rakoncátlankodó lányát.
Elé érve, egy hosszú pillanatig ránézek, majd felemelem jobb kezem, és egy hatalmas pofont csapok le arcának jobb felére, ami, erőmből kifolyólag talán még fel is szakítja a száját.
- Elég. - szólok ellentmondást nem tűrő hangon. - Elmondom mi lesz. Feloldom rólad a kidout, noha kedvem lenne hagyni, hogy napokig rajtad hagyjam itt, az osztagom közepén, hogy mindenki rajtad nevessen, és megtanuld a leckéd, de nem teszem. Nem szólsz egy szót sem. Csak követsz, s amíg szótlanul követsz, és elérünk oda, ahova megyünk, elgondolkozol kicsit. Csak remélni tudom, hogy vagy olyan érett, hogy tudd, hogy mit kell majd mondanod... -fejezem be mondandóm csendben, félreérthetetlenül utalva, hogy amint elérünk oda, ahova tartunk, elvárom, hogy bocsánatot kérjen. Igaza van bizonyos tekintetben, de csak végtelen jóindulatomon múlt, hogy nem lett az esetből komolyabb baj. Ha nem rólam lenne szó, már a féreg mélyén ücsörögne árulás miatt. Tudom, hogy mit érez, de így nem lehet, ahogy Ő csinálja.
További szó nélkül, csendben indulok el az edzőtermek felé. Nem mondtam, hogy nem fogok foglalkozni Vele, sőt, talán most nagyobb szüksége van rá, mint bármikor. Azonban én nem a Jūichibantai, a 11. osztag kapitánya, Aikawa Chiyo vagyok. Én a Jūbantai kapitánya, Watanabe Yuusuke vagyok. És ha azt akarja, hogy érdemben foglalkozzak vele, hozzám fog igazodni. Vagy eltakarodhat.
