Szerző Téma: Egy mester és egy tanítvány  (Megtekintve 56 alkalommal)

Description: Watanabe Yuusuke vs Kuroji Rei

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Kuroji Rei

Akadémista

*

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
7 500 / 15 000

Hozzászólások: 145

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 13 700 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Sötét

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#003355 #002866


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Egy mester és egy tanítvány
« Dátum: 2019. Márc. 23, 13:54:45 »
Elöntöttek az érzelmek. Lábaim meg sem állnak. Csak futok előre a célom felé. Először a Ramenesnél állok meg, hogy kikérdezzem valamelyik pincér hapekot, hogy nem tudják-e véletlenül hol találom Suke-bát. Biztos vagyok benne, hogy valaki tudni fogja hol lakik. Elvégre gondolom ez lenne a törzshelye vagy tévednék? Egyszer találkoztam az ürgével… na jó. Kétszer, de az enyhén komikus volt. Szerencsére az egyik pincér tudja, hogy hol találom meg pontosan és el is mondja nekem. Nem értettem miért és hogy nem kérdez rá mit keresek itt, de annál jobb nekem. Lehet, hogy felismert és azért segít nekem. Megeshet! Még ha nagyon hihetetlenül hangozhat is a tény. Szerencsére a pincér mutatja, hogy melyik épület is az övé majd útnak is indulok. Nem fogok addig megállni, míg meg nem találom! Honom alatt a hosszú dobozzal, másik kezemben a karddal rohanok át Seireitei utcáin. Nem törődők semmivel. Egy cél vezérel csak engem, hogy megtaláljam Suke-bát! Zavar, hogy csak úgy faképnél hagyott! Nem csak ez! Ahogyan nézett rám, ahogyan beszélt hozzám, zavaróvá vált ahogyan csak vissza kezdtem emlékezni az akkori találkozóra! Elsőnek nem tűnt fel semmi annyira, de most úgy érzem, amit tenni fogok az részben magamért van. Még nem döntöttem el pontosan mi a lényege annak amire készülök éppen, de nem fogok leállni. Muszáj most bátornak és legfőképpen elszántnak lennem. Ebben nem szenvedek hiányt. A papíron lévő név, aki készítette nekem a kardot, motivál arra, hogy valami őrültséget tegyek. Könnyekkel küszködöm miközben lábaimmal taposom az utat. Nem állok meg, nem érzem, hogy fáradnék. Teljes mértékben eluralkodott bennem valami olyan érzés ami nem akar elmúlni. Mintha a tűz sose akarnak kialudni! Futok és csak futok! Egészen addig míg meg nem lelem azt az épületet, ahol Suke-bá van jelenleg. A 10 osztag területénél. Átugrom a kerítést. Amint földet érek, pár lépést előre megyek majd felnézek a teraszra. Kifújom a levegőt magamból majd leteszem a dobozt a földre. A kezemben lévő kardot meg kivonom majd a tokját elhelyezem a dobozba. Amint megvolnék ezzel, határozottan ordítani kezdek a terasz felé.
- Watanabe Yuusuke! Jöjjön le! Most azonnal!
Nem tudom türtőztetni magam tovább. Egyszerre vagyok dühös és egyben valahogyan motivált. Nem is igazából Yuusuke-bára lennék dühös, de egyszerűen még is úgy érzem muszáj itt lenne és megküzdenem vele. Itt és most! Bebizonyítom ennek a fickónak méltó vagyok arra, hogy összemérjem vele az erőmet! Nem vagyok holmi akadémista! Elegem van abból, hogy mindig félre állítanak! Most nem! Nem fogok meghátrálni, se pedig elhúzni innen! Megvárom szépen amint elém kerül majd utána hozzá intézem a szavaimat. Kivont kardom élével felé mutatok, miközben eső cseppek jelennek meg az égboltról. Pengémről a cseppek elnyúlnak majd az éléhez érve lefolynak a földre. Arcomat végig simítja és a könnyeimet is megtisztítja. Viszont még mindig hullatom őket. Ez talán a hangomról is meghallatszik, de nem érdekel. Én ma megküzdők vele!
- Igaza volt! Tényleg nem adtam bele mindent! Többet kellet volna nyújtanom! Jobban igyekeznem! Talán még Chiyo Taichou is itt lenne, ha tepertem volna! Ha hamarabb válok shinigamivá! Ennek most már vége. Nem vagyok kolonc! Miért hiszi mindenki rólam, hogy csak egy csavargó vagyok há? Meg söpredék?! Annak a rohadt nemesnek, fogalma sincs min mentem keresztül! Elvesztettem Nee-chant! Elvesztettem Chiyo Taichout! Nem ismertem soha a szüleimet! Még a családnevemet se tudom! Fogalmam sincs honnan származom! Ennek tetejében! Hiába látják mire vagyok képes csak hátráltatnak és én idióta csak hagyom nekik, hogy még jobban leteperjenek! Elegem volt! Azt akarja, hogy adjak bele mindent?! Kíváncsi arra, hogy mire vagyok képes?! Azt akarja, hogy méltó legyek?! Az elszántságomat akarja látni?! Akkor küzdjön meg velem a szentségit!
Ezután Chiyo Taichoutól tanult alapállásba vágom magam, miközben dühös arckifejezéssel nézek farkasszemet Yuusuke-bával. Tele a hó cipőm mindennel! Az se bánom, ha a shinigamik idejönnek és leakarnak fogni! Nem érdekelnek többé a szabályok! Ma küzdeni fogok! Megmutatom nem vagyok holmi söpredék! Én Rei vagyok! Inuzuriból jöttem! Ha itt kell meghalnom csak legyen! Én már rég nem félek a haláltól!
- Gyerünk!
Ha Yuusuke nem fog nekem jönni akkor én megyek neki teli erőből. Minden egyes kard csapásomba bele viszem a szívemet és a lelkemet! Minden támadásomat úgy fogom kivitelezni ahogyan Chiyo Taichou alkalmazná! Már tudom is mit fogok tenni! Shunpoval fogok neki menni szemtől szembe és egy lefelé ívelő kardcsapást alkalmazok, hogy amikor kivédené legalább érezze a támadásom nem gyenge vagy idétlen próbálkozás. Hanem egy komoly és teli erőből jövő kardnak a csapása, ami szívből jön! Ezután megpróbálok újfent shunpot alkalmazni és a háta mögé menni, hogy onnan intézzek egy bal oldalra ívelt támadást a bordái felé.
« Utoljára szerkesztve: 2019. Márc. 24, 01:01:01 írta Kuroji Rei »

Karakterlap

Watanabe Yuusuke

Kapitány

Shinigami

10. Osztag

*

Szint: 7.

Lélekenergia:

60% Complete
35 000 / 45 000

Hozzászólások: 64

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 32 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Azúrkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Házas

Kivel áll kapcsolatban?:
Ninomiya Mitsuko - felesége

Post szín:
#0073e6


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Egy mester és egy tanítvány
« Válasz #1 Dátum: 2019. Márc. 31, 15:18:21 »
Gondterhelt arccal ülök a hatalmas, fából készült dolgozóasztalom előtt, a kapitányi irodában. Eleve sem könnyű egy osztagot irányítania két embernek, hát még úgy, ha nincs hadnagy, legalábbis, jelenleg. Őszintén megmondva jobb így, mintha egy képzetlen zöldfülűt neveztek volna ki a tisztségre. Nem hazudok, a Gote 13-at megtizedelte a háború, és temérdek erős, jól képzett, jóravaló tiszt tűnt el, vagy halt meg a tisztogatások során. Olyan dolog ez, ami a háborúk vele járója, ám átélni, átvészelni nehéz. Nagyon. A képzett, tapasztalt, erős shinigamik tömegével hullottak, hisz Ők lettek először bevetve, hogy az első vonalban harcoljanak. Persze, hogy Ők lettek oda küldve elsőként, hisz semmit sem ért volna az egész, ha a gyengébb, tapasztalatlan shinigamik lennének lemészárolva százával. A veszteségek így is felfoghatatlanok voltak. Ez rányomta a bélyegét egész Soul Societyre. Bár a Jūbantai az egyik legösszetartóbb, legbarátibb, legcsaládiasabb osztag volt mind közül, még ránk is ránk nyomta szörnyű súlyát a háború. Persze itt nálunk bizakodnak. Hisz alakulhatott volna rosszabbul is, mégis, az osztag is megérezte a veszteségeket, de, az alatt a rövid idő alatt, mióta újra én regnálok az osztag élén észrevettem, hogy a negatív hangulat úgy.ahogy elkerüli ezt az osztagot, mintha a tisztek saját magukból merítenének erőt, s ez olyan védőburkot emel az osztag köré, amin nem tud át törni a reménytelenség, és gyász, komorság. Örülök neki, ennek ellenére a helyén kell kezelnem a dolgokat. Míg nem nevezik ki az új hadnagyom, temérdek dolgom van, kora reggeltől késő estig. Szívesebben lennék a Feleségemmel otthon, és tudom, hogy Ő is mindennél jobban vágyik arra, hogy Velem lehessen, de egyikünk sem nyafog, vagy panaszkodik. Tennünk kell a kötelességünket.
A kezemben tartott irat végére érve fáradtan, szemem behunyva dörzsölöm meg halántékom, hogy kicsit magamhoz térjek, majd felállok a dolgozóasztaltól, s a közeli kis polcon található vizes kancsó felé veszem az irányt, hogy felfrissítsem kicsit magam. Ekkor ordítozást hallok kintről, ami kicsit meglep. Nem maga a zaj, hisz itt, az osztagomban valami állandóan felrobban, kipukkan, vagy összedől, törik, szakad, attól függően, hogy miféle csínt követte el az adott tisztek. Komolyan, mintha a Jūnibantai lennénk, annyi durrogtatás van nálunk, mint a feltalálóknál...
Ettől függetlenül, ez most más. Zajnak zaj, de ordítozás, ami viszont nem sokszor fordul elő nálunk, többnyire jókedvű nevetést, kacagást, hahotázást hallani az osztag területén, így jobbnak érzem, ha megnézem, mi folyik itt, tekintve, hogy elég közel lehet, bár nem teljesen értem, hogy miről szól a az ordítozás, csak hangfoszlányok ütik meg a fülem, mert be van húzva a terasz ajtaja. AHogy elhúzom az ajtót, és arcom megcsapja a kellemes, nem túl hideg szél, és áztatni kezdenek az esőcseppek, meglátom, hogy mi történik. Abban a pillanatban, hogy meglátom a lentről elkeseredetten ordító Rei-t, egy pillanat alatt megértem az egész dolgot. Tény, hogy ígértem neki edzést, de legalábbis egy harcot, amit komolyan is gondoltam, de az elmúlt hetekben olyannyira el voltam foglalva, hogy semmire nem jutott időm, és bevallom, kicsit ki is ment a fejemből. Ő viszont egy fiatal Lány, szinte még gyerek, aki nem felejti el az ilyen dolgokat, ráadásul, tekintve a közelmúltban történt eseményeket, teljesen érthető a reakciója. Ez azonban nem magyarázza teljesen a viselkedését, amit ugyan nem ítélek el, pontosan tudom, hogy a düh, harag, elkeseredettség, és az ebből következő érzelmek nem segítik az embert. Sőt...
A teraszon két tisztem jelenik meg, kardjukat kivonva, hogy engem védelmezzenek az esetleges fenyegetés elől. Nevetségesnek tűnik, hisz  "csak" egy akadémista áll velem szemben, de nekik ez a kötelességük.
- Visszatérhettek a helyetekre, semmi gond. Megoldom. - szólok csendesen tisztjeimnek, akik eleget tesznek kérésemnek. Kecses ugrással érek földet nem sokkal Rei előtt, kapitányi haorim palásként hull hátamra az ugrást követően, s szigorú tekintetem a Lányra helyezem, nem szólok. Tűnődve figyelem a kezében tartott díszes kardot, ami szépnek szép, ám...célnak nem felel meg. Van egy tippem, hogy kitől kaphatta, ám ez nem több feltételezésnél. Igen, tudom, hogy szeretett mestere eltűnt, halottnak lett nyilvánítva, hisz kapitány volt, így még nagyobb a veszteség, viszont nyilvánvalóan a Gotei számára feleannyira sem nagy, mint Rei számára. Ettől függetlenül az érzelmek, amik most a Lányt vezérlik, nem helyesek.
Némán hallgatom végig monológját, aminek egy részét tudtam már, a többit pedig sejtettem, de most nem ez a lényeg. Egy akadémista nyilvánosan rátámadt egy kapitányra, amit pedig nem hagyhatok figyelmen kívül.
Mozdulatlanul figyelem, ahogy meggondolatlanul jön nekem, bármi terv, vagy taktika nélkül. Móresre kell tanítanom, akármennyire nem szeretném.
Nem hagyok neki esélyt sem arra, hogy egyeltalán közel kerüljön. Már az első támadását félbeszakítom, ahogy néhány méter van már csak köztünk, egész egyszerűen rámutatok, majd bármi mondandó nélkül egy kidout idézek meg, ami egyébként is magas szintű, ám kellő mennyiségű reaitsut engedek bele, hogy elérje a kívánt hatást. KIdouban elég magas szinte fejlesztettem a tudásom, bár még mindig van hova fejlődnöm, akárhogy is, jó ideje megy már a kántálás nélküli idézés. Az így megidézett kidou ugyan nem olyan erős, mintha végig mondanám az idéző szöveget, de...eléri a kellő hatást.
- Bakudou 61: Rukujyoukourou. - az idézés pillanatában jobb kézfejem, amivel a rám támadó Rei-re mutatok, sárgán felizzik, majd a következő pillanatban hat sárga fnyrúd fúródik az Akadémista testébe, teljesen mozdulatlanná téve Őt. Nagyon jól tudom, hogy gyenge kidoubol. Ami azt jelenti, hogy védekezni sem tud ellene kellőképpen. Egyébként is...felesleges lenne.
Lépek egyet előre. Majd még egyet. Lassan, szigorú, irgalmat nem ismerő tekintettel lépdelek a Lány felé, mint egy apa, aki leszidni készül rakoncátlankodó lányát.
Elé érve, egy hosszú pillanatig ránézek, majd felemelem jobb kezem, és egy hatalmas pofont csapok le arcának jobb felére, ami, erőmből kifolyólag talán még fel is szakítja a száját.
- Elég. - szólok ellentmondást nem tűrő hangon. - Elmondom mi lesz. Feloldom rólad a kidout, noha kedvem lenne hagyni, hogy napokig rajtad hagyjam itt, az osztagom közepén, hogy mindenki rajtad nevessen, és megtanuld a leckéd, de nem teszem. Nem szólsz egy szót sem. Csak követsz, s amíg szótlanul követsz, és elérünk oda, ahova megyünk, elgondolkozol kicsit. Csak remélni tudom, hogy vagy olyan érett, hogy tudd, hogy mit kell majd mondanod... -fejezem be mondandóm csendben, félreérthetetlenül utalva, hogy amint elérünk oda, ahova tartunk, elvárom, hogy bocsánatot kérjen. Igaza van bizonyos tekintetben, de csak végtelen jóindulatomon múlt, hogy nem lett az esetből komolyabb baj. Ha nem rólam lenne szó, már a féreg mélyén ücsörögne árulás miatt. Tudom, hogy mit érez, de így nem lehet, ahogy Ő csinálja.
További szó nélkül, csendben indulok el az edzőtermek felé. Nem mondtam, hogy nem fogok foglalkozni Vele, sőt, talán most nagyobb szüksége van rá, mint bármikor. Azonban én nem a Jūichibantai, a 11. osztag kapitánya, Aikawa Chiyo vagyok. Én a Jūbantai kapitánya, Watanabe Yuusuke vagyok. És ha azt akarja, hogy érdemben foglalkozzak vele, hozzám fog igazodni. Vagy eltakarodhat.
« Utoljára szerkesztve: 2019. Márc. 31, 15:21:45 írta Watanabe Yuusuke »


Karakterlap

Kuroji Rei

Akadémista

*

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
7 500 / 15 000

Hozzászólások: 145

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 13 700 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Sötét

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#003355 #002866


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Egy mester és egy tanítvány
« Válasz #2 Dátum: 2019. Márc. 31, 17:13:00 »
Elrugaszkodom. Minden erőmet latba vetem! Nem fogom vissza magamat! Minden, ami bennem van kihozom magamból! Viszont a közelébe nem tudok férni. Annyit veszek észre, hogy a testembe fúródnak ezek a sárga vackok. Jó nagy fájdalmat érzek, de nem ordítok. Elviselem! Csak egy pojáca kezdene el siránkozni azért, mert megsérül egy csatában. Én kibírom! A falhoz érve a fájdalom csak pillanatra lesz erősebb. Szerencsére viszont visszatudom fogni magam. Fáj! Piszkosul! De kibírom! Nem vagyok az a fajta, aki ennyitől csak bedobná a törülközőt! Addig küzdők míg van bennem szusz! Méltóság teljesen kiegyenesedem, hogy a szemébe tudjak nézni, ha már mozdulni sem vagyok képes. A kidouval tudta csak megmenteni magát! Váratlanul ér mikor a leszidás helyett egy pofonnal kezd. A pofon pillanatában egy röpke kép jelenik meg előttem. Konkrétan megint ugyanoda kötök ki. A nő arcát nem látom. A kezében fog. Hosszú fekete haját birizgálom. Hirtelen viszont felemel majd így szól. „Rei… ez lesz a te neved. Azt jelenti sugár. Az én sugaram vagy.” Ettől viszont könnyezni kezdek miközben a kidou feloldódik. Földet érve lassacskán feltápászkodom. Felállok majd a kardot is magammal viszem, ami eközben a földön hevert. Követni kezdem szó nélkül. Leszegett fejjel. Amint az edző teremhez érünk és látom, hogy megáll a kardomat újra magam elé emelem. Nem… nem adom fel! Egy cseppetsem fogom feladni!
- Azt várja tőlem, hogy bocsánatot kérjek igaz? Miért? Ennyivel ellenne intézve? Azzal nem megyek semmire! Mitől vagyok én olyan különb? Csak egy söpredék vagyok nem? Nem?! Elegem van…
Lassan Suke-bá felé sétálok miközben a kardomat leengedem. Egyszerűen nem tudom mit tegyek már. Teljesen eluralkodott rajtam a harag. A tehetetlenség, amit már régóta éreztem csak nem foglalkoztam vele. Elvesztettem Chiyo taichout Nee-chant! A szüleimet! Semmit nem tettem azért, hogy ezt érdemeljem! Miért kell azoknak meghalnia, eltűnnie, akik közel állnak hozzám?!
- Nem fogom feladni… ne, hogy azt képzelje, hogy egy olyan akadémista vagyok, aki picsogni jött ide! Adja belém a legerősebb támadásait vagy engedje fel a lélekenergiáját! Én felfogok állni! Tudja miért?! Mert nem adom fel! Majdnem feladtam. Fogtam volna magamat és legszívesebben megszöktem volna! Eljutott az agyamig is! Viszont nem tettem. A kardot… Chiyo készítette nekem. Mert bízik abban, hogy shinigami leszek! Nem nézett suhancnak! Az én hibám, hogy az lett a végzete, ami! Ha mellette lettem volna ő még mindig életben lett volna! A tanárok viszont csak visszatartottak! Ők nem értik! Nekik volt anyjuk. Voltak szüleik!
Potyogni kezdenek a könnyeim. Kezdem érteni. Azért fáj ennyire Chiyo elvesztése mert ő valahol édesanyámat helyettesítette. Nee-chan elvesztése szint úgy fáj. Hisz ő is családtag volt! Segített nekem! Nevelt! Szeretetett adott nekem! Én meg olyan hálátlan voltam vele!
- Mi olyan nehéz megérteni? Én csak megakartam volna védeni hát nem ez lenne a kötelességem? Az apám csak iszákos volt nem törődött velem! Egyedül Nee-chan volt és őt is elvesztettem! Az én hibámból!
Megállok egy percre. Suke-bára nézek. Ez a shinigami. Nem értem miért kezdem törni magam érte. Fogalmam sincs, hogy miért kockáztatok ennyit. Most viszont megfogalmazódik bennem. Nem azért jöttem ide, hogy bizonyítsak. Nem magam miatt! Nem Chiyo miatt és nem is Nee-chan miatt! Nem azért, hogy elmondjam mennyire fáj, amit most érzek! Hanem mert nem akarok senkit elveszíteni többé. Suke-bá pedig az a valaki, akire ez szintén vonatkozik! Meghívott Ramenre, elfogadta amilyen vagyok! Beszélgetett velem! Nem. Többé nem fogom ezt hagyni! Látom a szemeiben! Szenved! Mardossa valami! A szavai is erre engedtek következtetni mikor beszélgettünk! Az eszébe vésem! Hogy álljon fel végre!
- Én már… sok mindenkit elvesztettem. Nem ismertem az anyámat. Chiyo mester viszont olyan volt nekem! Nee-chan volt az egyetlen, aki foglalkozott velem mielőtt Chiyo feltűnt volna! Most meg maga… nem hagyhatom ezt. Hát nem érti?! Ne akarjon nekem hazudni! Tudom, hogy fáj önnek valami! Észreveszem! Az eszébe fogom vésetni! ÁLLJON FEL VÉGRE!
Az utolsó mondatot szinte ordítva mondom. Kardomat magam elé helyezem.
- Watanabe Yuusuke! Tizedik osztag Kapitánya! Arra kérem! Álljon ki velem itt és most! Addig nem fogok innen elmenni amíg ki nem áll ellenem! Küldjön be a féregbe, ha úgy gondolja megérdemlem! De én többé nem fogok többé senkit cserben hagyni! Még magát sem! Rajta! Jöjjön!
Védekező állást alkalmazok és várok. Jöjjön, aminek jönnie kel! Nem tágítok innen az egyszer biztos! Küldje csak rám a katonáit vagy akárkit! Egyszer én már cserben hagytam azokat, akiket szerettem! Többé viszont nem lesz erre alkalom! Ha ez az ára! Legyen!