Soul Society - Lelkek Társadalma > Rukongai

70-es körzet

(1/8) > >>

Hirako Shinji:
Egy lepusztult dombos vidék, ahol nem laknak túl sokan, de azok is csak banditák, akik az átutazó lelkekre vadásznak. A domboknak köszönhetően a körzet számtalan lehetőséget ad az elrejtőzésre...

<< ELŐZMÉNYEK

Hirako Shinji:
Iszonyat a MélybenKüldetés a Hatodik Osztag részére1 Határidő: augusztus 10. - Szómaximum: 750 - Aláfestés: Klikk Takeshi sohase gondolta többnek magát annál, ami. Kisstílű gengszter volt, olyasfajta, aki semmivel sem vágyott többre annál, mint amije éppen megadatott. Megvolt a magához való esze, pontosabban egyfajta természetes dörzsöltsége, aminek segítségével el tudta kerülni, hogy nagyobb zűrbe keveredjen. Ezen tulajdonsága sokszor jó szolgálatot tett neki, elvétve akadt dolga példának okáért a Rukongai rendjének fenntartásáért felelős halálistenekkel. Messze lakott a központtól, a 70. körzet éppen csak egy leheletnyivel számított élhetőbb helynek, mint a számban felette következők. Pont akkora vagyonnal rendelkezett, mely még nem szúrt szemet a nagykutyáknak, ellenben megvehetett bármit, amit megkívánt. Korántsem panaszkodhatott.

Ezúttal mégis beletenyerelt, s meg is itta a levét kapzsiságának. Úgy futott, mintha üldözték volna. Ismét hátranézett és rá kellett jönnie, semmi helye a feltételes módnak, továbbra a nyomában loholnak. A kényelmes élet megtette a hatását, szinte kiköpte a tüdejét, mire átvágott az erdőnek is beillő nagyobb facsoporton. Körülnézett és cifra káromkodás hagyta el száját. Előtte sík pusztaság terült el, melyen üldözői kihasználhatták villámtánc nyújtotta előnyüket, balra pedig egy méretesebb, meredek falu domb foglalta el a látómezőjét, amelybe lyukat vágtak egykoron. Bányalejáratnak tűnt, a bandita pedig nem gondolkozott sokat azon, bemenjen-e. Kardja meglehetősen régi volt, itt-ott rozsdafoltok csúfították a pengét, arra viszont kétségtelenül alkalmasnak bizonyult, miszerint az akadályként szolgáló három fadeszkát szétvágja maga előtt. Aznap ez már a második hiba volt, amit vétett.

Minél távolabb került a bejárattól, a sötétség annál inkább sűrűsödött körülötte, de nem zavartatta magát, rohant tovább, amíg már az orráig sem látott. Lépéseinek zaján és fürgén kalapáló szívén kívül nem hallott semmit, így megállt egy másodpercre, kezét a falnak támasztva próbált lélegzethez jutni. Ujjai valami nyálkás anyaghoz értek, aminek következtében érthető undorral hőkölt hátra, ezzel egyidejűleg lába alatt beszakadt a talaj, ő pedig elhaló jajszó közepette zuhant. Úgy gondolta, itt vágták el élete fonalát, ám esése hamarabb, s fájdalmasabban ért véget, mint arra számított. A talpára érkezett, viszont megállni csak egy pillanatra tudott, mígnem lábai hátborzongató reccsenés közepette eltörtek. Felkiáltott kínjában, hangja messzire visszhangzott az akna egészében.

- Hallottad ezt? - tompán érzékelte a hangot, ennek ellenére összeszedte minden erejét és elkúszott onnan, ahová érkezett. - A lábad elé nézz! Esküszöm, a nyakunkba fog szakadni az egész átkozott kóceráj!

Még a lélegzetét is visszatartotta, miközben a shinigamik elhaladtak felette. Hideg, kék fénnyel világították meg az alagutat, ennek hála elkerülték a járat közepén tátongó lyukat. Ekkor Takeshi elkövette harmadik, egyben utolsó hibáját: síri csendben maradt. Segítséget kérhetett volna, azonban túlzottan tartott attól, hogy bebörtönözik és elveszik mindenét. Így tehát szorosan összeszorította száját, hogy egy hang se csúszhasson ki. A világítás, valamint a beszélgetés egyre távolodott, majd teljesen elhalt. Egyedül maradt a vaksötétben, össze-vissza cikázó gondolataival, valamint a szűnni nem akaró, lüktető fájdalommal alsó végtagjaiban. Sokkot kaphatott, mivel szuszogása egyre hangosabbnak és hangosabbnak hallatszott. Nagyot nyelt, aminek következtében ráeszmélt a tényre: nem önmagát hallja. Páni félelem lett úrrá rajta, ami beindította agytekervényeinek forgását. Tudni illik, nagyon szeretett pipázni, éppen ezért mindig volt a zsebében egy doboznyi gyufa. Remegő kezekkel kotorta elő zsebéből, mialatt a lélegzetvételhez immáron kaparászás is társult. Ügyetlenkedett egy sort, ám végül sikerrel járt. A tűz meleg fénye kis kört rajzolt köré, melynek határán megpillantotta őket. Rémülete ekkor a tetőfokára hágott, ordított, ahogy a torkán kifért, de már elkésett...

Inawamo Yurei:
    Nem éppen ez a legjobb napom, ez bebizonyosodott már. Azért jelentkeztem át ebbe az osztagba, hogy az állandó bent ülés helyett valami izgalmat is átéljek és gyakorolhassak, erre még is mi vár rám? Persze, csak a papírmunka egy nyamvadt irodában. Ennél még a tizenkettes osztag laborja is milliószor jobb, vagy csak most én vagyok a túlságosan hisztis? Ha megtudná a kapitány, hogy ilyeneken nyavalygok, annak nem biztos, hogy jó vége lenne.

   A másik rendkívül fontos gondolatom az, hogy vajon ha végeztem mindennel, akkor elmehetek? Vagy meg kell várni, amíg letelik pontosan a munkaidő? Az újoncok hatalmas hátránya az, hogy azt se tudják, mégis a jelenlegi vezetőjük mit vár el és mit nem a beosztottaitól, márpedig nem éppen lenne kedvező a legelején magunkra haragítani. Úgyhogy csak hátradőlök és egy kis közös időt töltök Kyoukannal, mert a költözködés nagy hevében nem volt elég lehetőségem rá. Ő pedig igényli, nagyon is, pedig akkoriban, mikor megkaptam azt hittem, hogy túlságosan magának való és mindent csak úgy kell harapófogóval kihúzni belőle. Másokkal lehet, hogy ilyen lenne, de mostanában már be nem áll a szája, mikor nekikezdünk társalogni. Most is éppen arról hablatyol a maszktól tompa hangján, hogy hogyan is lehetne megoldani egy komoly matematikai problémát, amin már hetek óta fáradozik. Egyeseknek hogy lehet ez a legjobb elfoglaltsága?
  – És ha ezt kiszámoltuk, a következő példánál... - Nem tudja befejezni a mondatot szegény, mert én egyből közbevágok. Egyrészt unalomból, másrészt mert kíváncsi vagyok a véleményére, még is csak az ő élete egybe lett kötve az enyémmel.
  – Szerinted jól tettem, hogy átjöttem ide? Szinte ugyan úgy érzem magamat. – Egy halk sóhaj hagyja el az ajkamat, miközben a néma világban himbálózom előre és hátra a hintán. Annyira nyomasztó egyes napokon idebent, a megszokott hangok semmivé lesznek Kyoukan királyságában és elég furcsa, mikor egy hosszabb megszakítás után állítok ide be.
– Annak tartod? - Mint egy rossz pszichológus. Nyakon csapnám. Hiába, tudom hogy segíteni akar. – Nem várhatod, hogy egyik napról a másikra fontos ügyeket adjanak neked. Azt sem tudod, hogyan kéne itt végezned a dolgodat. - Igazat mond. Túl nagyra vágyom hirtelen. Annyira elmerülök a társalgásba, hogy beletelik vagy tíz percre, mire észreveszem a pokollepkét, ami az orromon ugrálva próbálja felkelteni a figyelmemet. Nem vártam pont most vendéget, de a semmiért nem szoktak ilyeneket küldeni, így átveszem az üzenetet. Hadd ne mondjam, hogy egyből felbátorodom a fejleményeken és különös módon boldog is leszek. Na nem azért, mert komoly gondok akadtak az osztag körül, hanem mert végre lehetne hasznom is. Tehát kapitányi iroda? Csak most jut eszembe, hogy még be se néztem oda mióta itt vagyok, csak másodkézből kaptam eddig értesítést a feladataimról. Vajon ez fel fog tűnni a felettesemnek?

   Gyorsan bocsánatot kérek Kyoukantól és már rohanok is átvedleni valami tiszta, illatos és illedelmes megjelenésbe, ha már a kapitánynál kell látogatást tennem. Nem jelenhetek meg ilyen igénytelenül! Mások el sem tudják képzelni, milyen olyan ruhát keresni a gardróbomban, ami egyszerre szép és alkalmas arra, hogy azonnal terepre vigyék. Márpedig én nagyon is kényes vagyok arra, hogy mit viselek. Tehát egy levendula lila alsó kimonot húzok magamra és a szokásos egyen felsőt, aminek az aljába fehér pillangókat hímeztem, apró díszítésnek. Nem üt el nagyon a többiekétől, még is egy kis egyediséget varázsol a kinézetbe. Nem ér itt véget a nap és a folytatás miatt már a torkomban dobog a szívem, mert ez lesz az első küldetésem, mint hatodik osztagos tiszt. Jól kell teljesítenem, ha nem akarok minden felettem álló előtt hülyét csinálni magamból. Be kell bizonyítanom, hogy igen is közéjük való vagyok és megéri velem foglalkozni.

   Van pár erősségem, ez egy tény, de sajnos pont nem abba a listába tartozik a tájékozódás, így elütök néhány fontos percet arra, hogy megtalálhassam a kijelölt helyet. Az sem segít a helyzetemen, hogy elvileg a hatodik osztag területe a legnagyobb mind közül, de pár kiadós kérdezősködés után sikerül megtalálnom a helyes utat. Csak kicsit félve, a ruhám ujjával babrálva indulok befele az épületbe és a kapitányi szoba előtt megállva kopogtatok az ajtón. Remélem jó helyre jöttem...
- Inawamo Yurei, szolgálatra jelentkezem taichou - hajolok meg előtte, ahogyan az illem is kívánja.

Satoru Kazura:
Kazura mindig korán kel, elmegy futni néhány kört, alaposan átmozgatja, magát mielőtt szolgálatba állna. Ritka eset, amikor eltér reggeli rutinjától, még a szabadnapjain sem alszik tovább a megszokottnál. Most ezen ritka pillanatok egyike volt, ugyanis Kazura még a szokásosnál is hamarabb kezdte a napot.
A negyedik tiszt, előző este, mint minden este, ellenőrizte a nagyterem hirdetőtábláját, hogy tisztázza magában a következő edzés időpontját, amit mellékesen reggel is megtesz, amikor egy új felhívásra lett figyelmes. A kapitány rakta ki, és egy új küldetést említ, amit maga a kapitány vezetne. Teljesen feltüzelte már maga a gondolat is, hogy láthatja felettesét akció közben, hiszen eddig csak történetekből ismerte az erejét. Sajnos nem volt ott a névsor, hogy mely tiszteket választották ki a feladatra, de Kazura biztos volt benne, hogy ő is kötöttük van, hiszen ki lehetne alkalmasabb erre a megtisztelő munkára, mint az osztag negyedik shinigamija? Izgatottan tért vissza szállására, sokáig fent is volt, egyszerűen nem tudott elaludni. Hosszas forgolódás után nyomta csak el az álom, és mégis nagyon hamar felpattantak a szemei. Meglepő módon nem érezte magát fáradtnak, sőt kifejezetten kipihent volt.
A szokásain nem változtatva esett neki a napnak, egész végig mosolyogva, mégis türelmetlenül. Előző esti izgatottsága a sokszorosára nőtt, sokszor megállt, körbenézett, és csalódottan folytatta, amit félbehagyott. Néha morgott magában egyet, mikor észrevette, hogy még mindig nem hívták a küldetésre, kezdte azt érezni, hogy róla megfeledkeztek. Idegességében már nem tudta mit csináljon, gondolt rá, hogy felkeresi Nanashi-t, hátha edz vele, és eltereli a figyelmét, de eszébe jutott, hogy akkor épp haragban voltak. Vagyis ő haragudott rá, mert a zanpakutojának lelke lassúnak nevezte legutóbbi gyakorlásukkor. Kínjában már a gyorsaságán kezdett dolgozni, bár nem sok kedve volt hozzá, csak azért, hogy Nanashi képébe dörzsölhesse, hogy akkor ki is a lassú.
A nagy gyakorlatai közepette végre feltűnt vágyának pillangója, egy pokollepke, ami a kapitányhoz hívatta. Majd kiugrott a bőréből, amikor megpillantotta, azonnal elkezdett rohanni, habár nem az irodába, ahol számítottak a megjelenésére, hanem a saját lakrészébe. Beviharzott az ajtón, felkapta fehér, ujjatlan haoriját, megigazította magán, hogy tökéletesen álljon rajta, és csak azután indult meg a főnökéhez. Magát a haorit nem szokta hordani, úgy gondolta, hogy nem érdemel akkora figyelmet, de ha a kapitány hívatta, vagy bármilyen hivatalos ügyben kellett eljárnia, ahol fontos volt a rang, akkor mindig magán viselte.
A folyósón ballagva nosztalgikusérzés töltötte el. Nem is olyan régen ment végig rajta elsőnek, hogy bemutatkozhasson Shihōin Yuuken-nek, és elkezdhesse az új életét, most pedig azért masíroz végig rajta, hogy az oldalán küzdhessen, vagy bármi is lesz a dolga. Elmosolyodott, régen nem tudta elképzelni, hogy ekkora megtiszteltetésben lesz része, a bejárathoz érve kopogott, és ismét a válaszra várt, hogy bemehessen.
A nemes már nem volt egyedül, Kazura megállt, mélyen meghajolt, és csak annyit mondott.
- Satoru Kazura szolgálatra jelentkezik.

Kojiro Kuroda:
Üvöltve rázta a rácsokat az elzárt szörnyeteg, az, mitől annyit szenvedett, hála annak a rémnek, hála annak a förtelemnek, újra és újra megérezte ahogy a szíve megtelik örömmel, boldogsággal, élettel, és ismét csalódnia kellett. Nem volt mesebeli virágos mező, nem volt nevetés, nem volt élet, csak kopár földek, csonttokkal borítva, nevetés se szállt a szélben, csupán keserves zokogás, halál járt ott ahol előtte az élet. Remény, remény az a szörnyeteg, amit elzárt magában a félszemű shinigami, immár végleg. Nem reménykedik abban, hogy várja még az öröm, hogy valaki mással is megoszthatja az életét. Az átka ismét beteljesedett, meghalt az, aki ismét megismertette Kojiroval az élet apró örömeit, és a halála után ott maradt két aprósággal, akikről gondoskodnia kell, akiket fel kell nevelnie, akiket szeretnie kell.
De vajon képes lenne rá? Képes lenne őket szeretni? Képes lenne nekik otthont adni? Képes lenne őket felnevelni? A válasz egyszerű volt. Igen! De megteheti ezt? Megteheti, hogy kockáztassa az ikrek életét azzal, hogy velük marad? Hiszen akik fontosak voltak a számára, azok közül már nem sokan voltak életben. Nem teheti kockára az ikrek életét azzal, hogy velük marad. S talán így lesz Kojiro számára is a legjobb, elszakíthatja az utolsó láncszemeket, amik még visszatartják attól, hogy teljesen alárendelje az életét Yuuken~dononak, és a nemes védelmének. Nincs már meg a joga ahhoz, hogy boldog legyen, nincs már joga ahhoz, hogy éljen. Ez a legjobb, amit még apaként megtehet, hogy gondoskodik a gyerekei sorsáról. S erre még ma sort fog keríteni.
Ideje volt készülődnie, küldetésre indul, mégpedig Yuuken~dono vezetésével, természetes, hogy ott kell lennie, és bár az új haoriját nem kifejezetten kedvelte. Túl hivalkodónak tartotta, úgy gondolta, hogy ezzel csak felhívja magára a figyelmet, és csak a kapitányoknak lett volna szabad ilyet viselniük, legalábbis azok, akik kiérdemelték. Bár Kojironak egyik kapitányról se volt semmilyen véleménye, természetesen kivéve Yuuken~donot, máskülönben nem szolgálná a daimyoját, nem adná fel az életét azért, hogy ezzel megmentse Yuuken~donot.
A szőke főnemesben megvolt minden, ami Nobunagaban is megvolt. A nagyság, kiállás, karizma, mind az, ami mutatta, hogy nagy célokra hívatott a férfi, nem pedig egy szürke, átlagos shinigami, aki el fog tűnni a történelem lapjai közt, és csak egy lábjegyzet marad utána. S most nem fog csalódást okozni, a múlt nem fog ismét megtörténni, ott lesz, amikor szükség kell, meg teszi amit meg kell, nem engedi, hogy a daimyoja meghaljon.
Elkészült az öltözéssel, a szemét fehér szalaggal takarta el, lélekölője az oldalán, készen állt az indulásra. A mai napra még szerzett valakit, aki figyel a kicsikre, de holnaptól talán minden más lesz, minden csendes, és üres, megtört váz csupán, ami Kojiro is volt. De ennek így kellett lennie. Még utoljára végignézett a békésen alvó csöppségeken, szeretetteli mosoly jelent meg az arcán, gyengéden megsimogatta a kicsik arcát, amitől összeszorult a szíve, és talán, mintha egy pillanatra némi nedvességet érzett volna végigfolyni az arcán. Ez hát az ok, amiért meg kell tennie, nem érezheti ezt többé, és nem sodorhatja veszélybe a kicsiket. Mindent összekészített, egy-egy képet berakott melléjük, egy képet, ami az anyjukat ábrázolta, már csak el kell őket vinni.
Gyorsan szedte a lépéseket, hogy korán megérkezzen, még a többiek előtt beszélni szeretett volna Yuuken~donoval.
Megérkezve az irodához megállt az ajtó előtt, és hármat kopogott, majd mikor engedélyt kapott, akkor belépet. Bent pedig mélyen meghajolt.
- Yuuken~dono szolgálatra jelentkezem.- felegyenesedett, majd a falhoz állt, hogy ne zavarja a kilátást. Néhány perc múlva szedi össze a bátorságát, hogy megszólaljon.
- Engedelmével Yuuken~dono, bátorkodnám megzavarni valamivel. Pontosabban egy kéréssel. Természetesen csak akkor, ha ez nem gond.- és ha nem volt az…- A gyermekeimről van szó. Szeretném, ha a Fonokhoz kerülnének, akik nevelnék őket, akár a sajátjukat, természetesen nevelés alatt azt is értem, hogy a testőrség tagjának is. Már mindent összepakoltam, amire szükség lehet, elköszöntem tőlük, most utoljára. Nem szeretném, ha bármikor is megtudnák, hogy ki volt az apjuk.- érzelmektől mentes volt a hangja, és csak saját magát említette, úgy gondolta, hogy az nem jelent gondot, ha megtudják, hogy ki volt az anyjuk, akinek a nevét csak azért nem említette, mert még túl sok fájdalommal járt volna, és azt is sejtette, hogy Yuuken~dononak tudomása van az anya nevéről.
- Természetesen csak abban az esetben, ha ez nem jelent semmilyen gondot.- más különben másik megoldás után kell néznie.

Navigáció

[0] Üzenetek főoldala

[#] Következő oldal

Teljes verzió megtekintése