Szerző Téma: Tsuuzoku Tomoe  (Megtekintve 58 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Tsuuzoku Tomoe

Hozzászólások: 1

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 0 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Tsuuzoku Tomoe
« Dátum: 2019. Okt. 17, 15:42:55 »
///Megjegyzés 1: Nem a legjobb dolog megjegyzéssel kezdeni egy ET-t de szeretném elkerülni a félreértéseket. Mielőtt még olyan üzeneteket kapnék, hogy “Találj ki valami eredetit.”, vagy “Miért másolod a Naruto-t?” tisztáznék valamit. Amaterasu nem a Naruto alkotójának a fejéből pattant ki. A japán hitvilágból emelte át. Ebből kifolyólag én miért ne használhatnám fel a kis történetemhez.

Megjegyzés 2: Akinek nem inge ne vegye magára ^^

Megjegyzés 3: A jellemén a későbbiekben szeretném változtatni. Szeretném, hogy jellemfejlődésen menjen át.

Megjegyzés 4: Az ET elején és a végén jelen időben, míg az ET egésze alatt múlt időben írtam. Ennek oka, hogy Tomoe csupán visszaemlékezik.

Megjegyzés 5: "Ha gyönge a lelked, tompa a kardod éle."///


Adatlap

Név: Tsuuzoku Tomoe
Nem: Férfi
Kaszt: (Kezdő) Shinigami
Születési ideje: 26 évvel ezelőtt.
Kor: 20 év emberként, 4 év lélekként.

Kinézet

Kissé nőies, lágy arcvonásokkal rendelkezik. Bőre ápolt, fehéres árnyalatú, melyből igéző zöld szemei eléggé kitünnek. Fehér, egyenes haja miatt sok negativitás érte, de Ő ragaszkodott ehhez az egyedi jellemvonásához. A kimonók mindig is szerves részét képezték ruhatárának mert szívesen hordta őket. Bár haja miatt igen, magassága miatt nem tűnt ki a tömegből, hisz a maga 182 centiméterével átlagosnak mondható.

Jellem:
Sosem voltak nagyra törő vágyai vagy világmegváltó tervei. Teljesíti azt a minimumot amit elvárnak tőle, de valahogy sosem erőltette túl magát. Sohasem törekedett arra, hogy többet nyújtson, hogy bizonyítsa azt, többre képes, még akkor sem ha képes lett volna. Sokszor úgy gondolta, hogy ha jobban teljesít akkor nagyobb lenne az elvárás az irányába, nagyobb lenne a kötelezettsége és ezt Ő mondhatni… nyűgnek érezte. Szeret a barátai, ismerősei és családtagjai közelében lenni és sokszor keresi a társaságot. Ugyanekkor sokszor elvonul és magányosan henyél valahol. Ezt leginkább a természetben szereti csinálni, egy domboldalon vagy egy fa tövében. Ilyenkor mereng, beleveti magát a gondolataiba, továbbá az sem hátrány hogy lustálkodhat egymagában.

Szeret / nem szeret

Szeret:
  • -Szeret társaságban lenni.
    -Szeret egymagában henyélni és gondolkodni.
    -A kimonókat.
    -Az új dolgokat.
    -Tanulni.

Nem szeret:
  • -Túl sokat / túl jól teljesíteni.
    -Sokáig társaság nélkül lenni.
    -A rivalizálást.
    -A felvágást.
    -A számára nyűgnek tartott dolgokat.

Zanpakuto/képességek:

Neve: Amaterasu
Fajtája: Tűz elemű
Shikai parancs: Lángolj a sötétség színeiben, Amaterasu! / Yami no Iro ni Moete, Amaterasu!
Shikai kinézete: Markolata egy teljesen átlagos markolatnak mondható. Korom fekete szövet fedi, amely rombusz alakú formák hagy üresen. A markolat végén egy karikán lóg egy apró medál. A fekete amulett egy napot ábrázol. Amaterasu jelleme megmutatkozik a Shikai kinézetében is. Míg a kard egyik oldala átlagos, kissé felfelé ívelő éles rész akárcsak egy normál katana. Addig a másik oldala hegyes kiszögellésekkel teli, vágásra semmiképp, roncsolásra annál inkább alkalmas. Ez tükrözi Amaterasu két személyiségét. Az éles rész Amaterasu nyugodt, kiegyensúlyozott mivoltja. A fogas pedig az agresszív, harckedvelő és pusztítani vágyó énje. Ebből kifolyólag az előbbi fehéres színű, az utóbbi pedig fekete. Így rá is igaz a shikaik átlagára igaz fekete-fehér színösszeállítás.
Képességek:
Amaterasu no Niou / Amaterasu Lángjai: Amaterasu alap képessége. A fekete lángok kilövése melyeket Tomoe képes irányítani a gondolataival, vagy a kezével. Utóbbi esetében a lángok mozgása egy kicsivel gyorsabb.
Amaterasu no Mamori / Amaterasu védelme: Egy fal amely Amaterasu fekete lángjaiból áll. Mikor Tomoe előhívja a Shikaiat a földbe szúrja a kardját. Ezzel a mozdulattal előhívható a fal ami teljesen körülveszi Őt. Ha maga előtt ívesen megsuhintja a kardját akkor egy részleges falat alkothat. Jelenlegi szintjén ez a lángokból képződött fal két méter magasra csap fel a földről.

Előtörténet

Bevezetés
    Egy domb oldalában süttetem magam a pár centis fűben fekve, számban valami szalmaszál szerűséget rágcsálva. Szinte látom magam, ahogy fekszem itt. Kezeimet a vállam fölé tartva, ujjaimat a tarkóm alatt összekulcsolva. Bár lehet nem kéne az új ruhámat már rögtön az első napon bepiszkolnom. Bár ezen a fekete sihakson amúgy sem látszódna sok minden. Szóval ezt már el is engedtem. Mellettem ott fekszik a fűben a zanpakutoum. A bal lábamat felhúzva, a másik lábam vádliját a térdemen támasztva pihenek. Igazából belegondolva elég sűrűn csinalom ezt, talán túl sűrűn.
~Héy! Te! Igen te! Tudom, hogy hallasz a fenébe is már.
~Mi az? Miért ordibálsz?
~Mi az, hogy miért ordibálok? Hülye vagy? Ha nem haladsz K*RVÁRA elfogsz késni. Fogod? Legalább most az egyszer vehetnéd komolyabban.
~Ebben igazad van. Már kezdtem azt hinni, hogy ok nélkül üvöltözöl a fejemben ezen a szép reggelen, Amaterasu.
~SOSEM ÜVÖLTÖK OK NÉLKÜL. De most jól felhúztál. Told be ide a segged majd én megnevellek.
~Szép reggel…
~Figyelsz te rám egyáltalán?
~Emlékszem…
~Nem, rohadtul nem figyelsz.
~Emlékszem akkor is ilyen fényesen sütött a nap.

A majdnem utolsó vacsora:
     Emlékszem, csodás nap volt. A nap sütött, felhő egy szál se volt az égen. Én pedig a szüleimhez tartottam látogatóba és vacsorára. Talán délután három óra lehetett. Alig volt forgalom. Ez az egyik oka amiért olyan figyelmetlen voltam.
-Apáddal már nagyon várunk. A kedvencedet készítem neked. Kérlek vigyázz az úton.
-Hai, hai. Másfél óra és ott leszek.
-Rendben kicsim, várunk.
-Addig is szia anya.
Ezekkel a záró szavakkal nyomtam ki a telefont. Éppen hogy visszaraktam a tartóba a műszerfalra, akkor történt. Egy kamiont pillantottam meg tőlem balra. Szinte két méterre se volt tőlem és elég nagy sebességgel jött. Az én hibám volt, nem figyeltem eléggé vezetés közben, ráadásul még telefonáltam is. Az én hibám volt, soha nem tagadtam. Észre se vettem, hogy kereszteződésbe értem, a kamiont meg pláne nem, csak amikor már túl késő volt.

     ~Feketeség… mindenhol csak, feketeség. Mi történt? Oh, belém száguldott egy kamion. Az utolsó emlékem a lámpáinak a fénye és a dudájának a hangja. Akkor én most, meghaltam? Hmp… Pedig hányszor. Hááányszor elmondták az oktatáson. "Ne telefonálj vezetés közben."
Ekkor hirtelen "magamhoz tértem". Így visszagondolva ez egyáltalán nem helytálló kijelentés. Egy mély lélegzetvétel kíséretében ültem fel. Mint amikor jó ideje a víz alatt vagy és feljössz a felszínre. Mint egy tipikus magadhoz térés. Körbenéztem, láttam a kamiont a kereszteződés után pár méterrel. Gondolom csak addigra tudott megállni. Előtte ott volt a rommá tört kocsim. Bár nem vagyok egy nyomozó, de az aszfalton látszódtak a guminyomok. Még én is megtudtam mondani, hogy végigvonszolta azon a pár méteren a kocsimat.
~De mit keresek itt? Kirepültem volna az ablakon?
Ez járt a fejemben. Szinte megörültem, hogy túléltem. Már majdnem csodát kiáltottam. Azonban amikor megpróbáltam felállni. Először csak láncok csörgésére lettem figyelmes. Körbenéztem de nem vettem észre a hang forrását. Felálltam és lenéztem magamra, hogy hol sérülhettem meg. Ekkor vettem észre.
~Mi ez? Mégis mi a jó fene ez a valami a mellkasomban?
Óriásira kerekedett szemekkel néztem magamra. Odanyúltam, hogy levegyem magamról, de amikor húzni kezdtem embertelen fájdalom lett úrrá láttam. Most már tudom, hogy az a valami a végzet lánca volt. Pániklova kapkodtam a fejem, ekkortájt érkeztek meg a szirénázó rendőrök és tűzoltók. Jómagam a járművekhez rohantam. Felnéztem a kamion fülkéjébe és megláttam a sofőrt. A feje véres volt, minden bizonnyal betört neki.
-Jól van?
Kiáltottam. Sejtettem, hogy a biztos urak is odajönnek majd, de ami történt, arra nem számítottam. A rendőr aki odalépett egyszerűen csak átsétált rajtam. Ironikus módon mindketten meghökkentünk. Szinte önmagamon kívül, értetlenül kezdtem hátrálni. Tőle a társai kérdezték jólvan-e. Csupán annyit felelt, hogy kirázta a hideg. Nem tudtam mi történik. Csak figyeltem, ahogy kiveszik az ipsét a légzsákok mögül.
-Rendben van. Bár a feje betört és eszméletlen de még életben van. Szerencsés
Ettől a mondattól megkönnyebbültem, de a következőtől ismét pánikba estem.
-Róla ez már nem mondható el. Azonnal szörnyethalt, valószínűleg még a légzsák kinyílása előtt.
Mikor oda néztem láttam, ahogy a tűzoltók épp a kocsim ajtaját feszítik le, majd kiveszik a testem a roncsból. Remegni és apró lépésekkel hátrálni kezdtem. Ekkor jöttem rá, hogy meghaltam.

Nosztalgia
    Céltalanul kezdtem bolyongani. Talán a sors fintora, hogy végül a legközelebbi városban kötöttem ki. Ez a város egy órányira volt a szülővárosomtól, de ettől függetlenül ez sem csak egy város volt. Ide jártam annak idején a középiskolába. Ahol mi laktunk nemvolt középsuli így ide kellet járni, az első évben minden nap két órát utaztam. Az azt követőekben már felvettek a kollégiumba, így némiképp könnyebb volt. Magamba fordulva, a gondolataimmal játszva róttam a város utcáit.
~Most tényleg meghaltam? Szellem vagyok? Gondolom igen. De nem kéne itt lennie valami fénynek aminek a túlvégén az uk-uk-uk tudomisén kicsodám hívogat? Vagy örök kárhozatra ítéltettem?~
Ezek a kérdések jártak a fejemben. Feltehetőleg hosszas órákon át bolyongtam volna még, ha nem zökkentenek ki. Újabb fintora a sorsnak, hogy a nagy bambulás közepette pont az a volt iskolámnál kötöttem ki. Amúgy hiányoltam a tipikus "végig pörög az életem a szemem előtt" dolgot. Úgy fest ha ez nem is történt meg, de valahogy mégis sikerült az életem egy meghatározó helyéhez kilyukadnom. Ez a fránya sors. Valóban egy kifürkészhetetlen valami. Megálltam a főbejárat előtt, néztem ahogy egy-egy diák elsétál odabent. Láttam párat az ablakban ülni. Mint akiknek semmi dolguk. Bár elnézve az időt lehet, hogy valóban semmi dolguk. Az ügyesebb felsőbb évesek már kitapasztalták, hogyan végezzenek hamar a takarítással. Vagy legalábbis egyesek a rájuk eső részt. Szinte már pont arra gondoltam, hogy lassan engedik Őket, amikor a jól ismert csengő megszólalt. Nem változtattak rajta az eltelt évek alatt. Bezzeg a mi osztályunk pár tagja annak idején. Április elsején kiszöktek a takarításból, hogy megbuherálják a csengőt. Aznap a szokványos csengőszó helyett a mindenki által ismert "Haaa-leluya" szólalt fel.
~Emlékek…

     Szinte egybeolvadva egy felsőbb éves csoporttal, folytattam a sétámat. Talán a csordaszellem az oka, vagy az, hogy magam is sűrűn jártam erre, de befordultam velük az egyik út menti parkba. Én leültem a padra, miközben ők félelmet nem ismerve a hinta meg a mászóka tetején ülve társalogtak. Mi is hittük, hogy ez menő és biztos bejön a csajoknak. Kis mosollyal az arcomon figyeltem őket, ahogy kibeszélik az aznapot. Legalábbis azokat a részeit amikor a tanár beléjük fojtotta a szót. Ekkor egy addig még soha nem hallott hang csapta meg a fülem. Távoli volt és alig hallható, azt hittem csak képzelem. De amikor másodszorra hallottam, ráadásul jóval erősebben, már nem tudtam a képzeletemre fogni. Olyan volt mint egy sikoly, de nem emberi. Sokkal inkább valami természetfeletti üvöltés. Fájdalommal és kínokkal teli kiáltás. Pár másodperc múlva a föld is remegni kezdett, újabb pár másodperc múlva pedig saját szememmel meg is pillanthattam a hang forrását. Az a három méteres skorpió szerű szörny egyenesen rám nézett, bele a szemembe majd elüvöltötte magát. Észrevettem, hogy a parkban a srácok nem tudják hova tenni a rengéseket. Éreztem, hogy annak a valaminek én vagyok a célpontja, de Ők is bajba kerülhetnek. Sietve átugrottam a padon és a kerítésen és futni kezdtem, el a parktól, el a fiúktól. A sejtésem beigazolódott, a szörny követni kezdett. Elképesztő sebességgel mozgatta a hegyes lábait. Az egész teste szürke volt. A fejét pedig az az ijesztő fehér maszk fedte, amiről eléggé kitűntek a világító vörös szemei. Percek teltek el, hogy elkezdtem futni, amikor egy kislány sikolyát halottam. A kislány az anyukája mellett sétált és remegve mutatott az engem üldöző valamire.
-Anyu, szörny!
Persze az anyja butaságnak vélte, azt hitte a gyermeke csak játszik vele. De tényleg ott volt, a kislány pedig látta. A baj az, hogy az is látta a kislányt. Egyből felé vette az irányt, szinte nem is törődve velem. Tennem kellet valamit. Felkaptam hát gyors pár követ és elkezdtem vele dobálni. Az egyikkel sikerült eltalálnom a maszkját. Bár sérülést nem szenvedett, de sikeresen felbőszítettem. Számomra ez több mint elég volt. Újra engem vett célba és otthagyta a kislányt. Elkezdtem elcsalni, dobálgatva még egy kicsit. Hátráltam, a kövek pedig fogytak. Ekkor jött Ő.

Shini, micsoda?

     Szinte már alig pár méterre volt tőlem, én pedig lebénulva álltam ott. Visszagondolva talán az elégedettség, hogy megmentettem egy élő kislányt, talán az, hogy már amúgy is halott voltam, mi rosszabb lehet. Naiv és tudatlan voltam, de szerencsémre odaért Ő. Azóta sem tudom a nevét és még csak megköszönni sem tudtam neki. Pedig akkor Ő megmentette az életem, ezzel egy időben pedig lehetőséget adott, hogy kezdetét vehesse az új életem. De ki is volt az a bizonyos “Ő” és mit is csinált? Az emlékeim ködösek ugyan, de mostanra van némi sejtésem a történtekkel kapcsolatban. Egy fekete paca jelent meg előttem, vagyis jobban mondva én ennyit érzékeltem. Egy harci kiáltás, majd a fenevad fájdalmas üvöltése. Végül pedig az utolsó emlékfoszlányom, hogy egy fekete alak áll előttem, aztán minden elsötétült. Mint említettem, mostanra már sejtem mi történt, hisz többet tudok már ezekről a dolgokról. Az a skorpió szerű lény egy Hollow volt és a lelkemet akarta felfalni. Ki gondolná, hogy van halál a halál után. Ironikus ha engem kérdeznek. A kislány pedig azért láthatta, mert a reiatsuja elég magas volt, így amikor a Hollow észrevette Őt azonnal célba vette. Ha nem léptem volna közbe akkor felfalta volna a lelkét. Az a bizonyos “fekete paca” pedig a körzet Shinigamija volt. Biztos megérezte a feldühödött Hollow reiatsuját és odasietett. Az utolsó pillanatokban ért oda, hogy egyetlen csapással kettévágja a maszkját, ezzel megtisztítva a lelkét és Soul Societyba küldje. Az pedig, hogy én elájultam… Nos én a stresszre és a sokkra fogtam de tudom már, hogy ez téves. Amikor megállt velem szembe az Ő reiatsuja azonnal felemésztette az Én, akkor még kezdetleges raiatsum.
     A következő emlékem, hogy kényelmesen érzem magam. Mint amikor lassan felébredsz az alvásból. A szemed még csukva van és élvezed a puha ágyad örömeit, de az a6gyad már érzékeli a körülötted történő dolgokat. Ezért is hallottam az Ő beszélgetésüket, álomnak tűnt akkor.[color]
-Mégis mit kellett volna csinálnom? Hagyjam ott eszméletlenül? Vagy abban az állapotában kellet volna végrehajtanom a lélek temetést? Ha egy rosszabb körzetbe kerül akkor nem szívesen lettem volna a helyébe amikor magához tér.
-Én ezt értem. De az, hogy egyből idehozod…
-Kezeskedem érte. Van reiatsuja és bátorsága is, láttam amit láttam. Szerintem egyszer még remek Shinigami lesz belőle.
-Jólvan értem. Segítek elintézni, de jössz eggyel.


     Mikor felkeltem egy üres szobában találtam magam. Senki sem volt ott, csak egy ágy és egy asztal. Az asztalon egy tálca volt, tele étellel és egy összehajtogatott ruha. Furcsamód valóban éhesnek éreztem magam, mindha előre tudták volna ezt. Elfogyasztottam hát az étket, majd figyelmem a ruhára szegeződött. Egy fehér kimonó volt kék díszítésekkel. Eléggé elnyerte a tetszésem mivel alapjáraton, mindig is kedveltem a kimonókat, így felvettem. Mivel nagyon semmi más nem volt a szobába, a csodára várni meg nem akartam, kinyitottam az ajtót. Először csak kikukucskáltam, az enyémmel megegyező kimonót viselő embereket láttam mászkálni. Erőt vettem magamon és kiléptem, alig tettem meg pár lépést egy hang szólalt meg mögöttem.[/colpr]
-Szóval felébredtél. Jól érzed magad?
Kissé megijedve, meg talán kissé megszeppenve fordultam meg. Egy finom meghajlással kezdtem bele a válaszba.
-Hai! Köszönöm az ételt és a ruhát.
-Ugyan, nem kell ennyire udvariasnak lenni.
-Hai. Esetleg… el tudnád mondani, hogy hol vagyok?
-Ez a Lélekképző Akadémia amit maga Genryuusai-dono alapított megannyi évvel ezelőtt.

-Lélek… Akadé-mia? Lélek mint halott emberek lelkei, szóval valóban meghaltam és ez lenne a menny?
Ekkor beszélgető partnerem elkuncogta magát majd mosolyogva válaszolt.
-Haladjunk akkor sorba. Mi itt mind lelkek vagyunk. Az, hogy meghaltál...Hát, igen is meg nem is. Emberként sajnálatos módon valóban elhunytál. Ezzel sajnos már nem lehet mit kezdeni, de tekintheted ezt úgy, mint egy új élet kezdetét. És igen, hívhatnánk mennynek is, de mi úgy hívjuk, hogy Soul Society.

-Soul Society?

-Igen. Ide kerülnek a lelkek a haláluk után. A legtöbb lélek a külső területekre érkezik, Rukongai-ba. Kivételes esett vagy. Téged egy Shinigami hozott magával, egyrészt mert elájultál, másrészt mert meglátott benned egy lehetőséget.

-Miféle lehetőséget?

-Hogy Shinigami válhasson belőled.

-Shini… Mint Halálisten?

-Igen. Tudom ez, így egyszerre sok neked. Gyere, sétáljunk egy kört. Közben talán megérted.

    A nagyjából velem egykorú tanonc figyelmes volt, lassan és érthetően beszélt. Amikor látta, hogy elcsodálkoztam valamire, vagy lemaradtam akkor megállt. Elmagyarázott mindent, a Shiigamikról, a Hollowokról, és erről a helyről. A sétánk végén egy terembe vezetett be. A legelső padon volt egy papiros és egy íróeszköz. Annyit mondott, hogy szeretné letesztelni, hogy mennyi maradt meg az iménti meséjéből. Utólag megtudtam, hogy ez a felvételim egy része volt.

Már megint a padot kell koptatni.

     -Jól van! Ne feledjétek nem csak a haladó osztályból kerülhetnek ki kivételes Shingamik. Kitartó munkával, vért és verejtéket nem sajnálva ugyanúgy előre törhettek.
Ezzel a mondattal vette kezdetét az Akadémiás időszakom. A gyengébb képességű osztályba kerültem, hisz a reiatsum nem volt olyan magas, mint azoké akik a haladóba lettek besorozva. Elkezdődött az új életem, új lehetőségek, új dolgok… és persze egy totál új világ. Varázslatosnak és mágikusnak tartottam, telis-tele csodákkal és lélegzetelállító dolgokkal. Bár magamat ismerve nem fogok a teljesítményemmel kitűnni a tömegből, de szerettem volna minnél többet ismerni, minnél többet tudni erről a világról. Ennek okán az elméleti órák voltak a kedvenceim. Persze figyeltem én a gyakorlatra is, ami elvárható volt azt teljesítettem. Azonban míg mások órák után tisztásokra és eldugott helyekre jártak edzeni, én jobban preferáltam a könyvtárat, ahol magamba szívhattam minden tudást erről az új helyről. A legkevésbé sem sajnáltam, hogy az emberi életem véget ért, magával ragadott ez a világ. Persze tudtam, hogy egyszer nekem is ki kell mennem és szörnyekkel harcolnom. De amíg lehetett, szerettem volna fejben felkészülni. Az első évemben nem is igazán történt semmi érdekes, szinte csak… elrepült. Az órákon alap dolgokat tanultunk, olyanokat minthogy “Mik a Hollowok.”, “Hogyan születnek.”, ilyenek. Én pedig délutánonként ezeknek jártam utána részletesebben. Sokszor szinte már előre megnéztem magamnak a dolgokat, elolvastam olyanokat amiket csak hetekkel, vagy akár hónapokkal később tanítottak. A rossz szokásom miatt soha nem jelentkeztem, mondván, hogy én tudom a választ. Volt amikor tudtam, de olyan is sokszor volt, hogy az órán világosodtam meg, hogy “Igen az az amiről olvastam, így már értem.”. Néha néha találkoztunk a haladó osztály tagjaival, egynémelyikük a kapott kardjaikkal sétálgatott. Azóta persze tudom, hogy Ők nem átkerült lelkem, hanem már itt születtek, ennélfogva persze többet is tudtak. Shnigamik leszármazottaiként tudták, hogy a zanpaktojuk létfontosságú, így minnél több időt töltöttek velük. Mi ezt nem tudtuk.

    Mint említettem az első év bármiféle jelentősebb esemény nélkül lezajlott. Még csak az osztályom tagjaival sem kezdtem el különösebb kapcsolatot kialakítani, tudtam jó párunk nevét, de ennyi. Őszintén szólva hiányzott is már egy baráti kőr. Ezért is örültem amikor a második évben már nagyobb egyensúlyt fektettek a gyakorlati oktatásra. Mivel az első évben én leginkább az elméletet nyomtam, nem igazán volt senki akivel ezeket megoszthattam volna. Nem láttam mást aki így érdeklődött volna, ezért nem tudtam témát kezdeményezni. Ez megváltozott, hisz a gyakorlati tapasztalatainkat, észrevételeinket már megtudtuk osztani egymással, így én is beszállhattam a beszélgetésekbe.Ez volt az az év, amikor már a Zanpaktouk jelentőségéről és szerepéről is beszéltek az órákon. Persze egyből mindenki elkezdte hordani magával, ahogy én is. Nem igazán éreztem semmi különlegeset a közelében, de kitartóan vittem magammal mindenhova. Az év második felében vette kezdetét a kidou és a kardforgató órák. Persze itt is az alapokkal kezdve, először elmélet, majd annak átültetése a gyakorlatba. Szerencsésnek mondhatom magam, hisz a varázsigéket egész könnyen megtanultam. Persze mindig van egy rejtett zseni, ez nálunk se volt máshogy. Hissori Jinoto. Tehetsége elég hamar megmutatkozott, már az első év vége felé, ez pedig töretlen volt a második évben is. Egy dolog volt, amiben a szöges ellentétemnek mondható, mégpedig a bizonyítási vágy. Lelkesen jelentkezett mindig amikor tudta a választ. Becsültem érte, de néha már az idegeimre ment. De nem csak emiatt hívnám… tehetségnek. Tanultuk, hogy kétféle kidou létezik. A támadó vagyis a hadou, valamint a védekező/ártalmatlanító más néven a bakudo. Mindkettőnek megvannak a saját technikái. Ezeknek a technikáknak pedig számai vennek, ami a szintjüket is jelenti. Minnél nagyobb a szám, annál nehezebb az adott kidou. Ez szinte már-már magától értetődő. Azonban van itt egy csavar, a varázsige segít a végrehajtásban. Mondhati könnyebbé teszi azt, és jobban tudod koordinálni a technikád. A második évben óva intettek minket a varázsige elhagyásától. Tény, hogy hosszú és sok időt veszítesz vele, a meglepetés erejét pedig abszolút elveszi, de veszélyes egy másodéves Akadémistára a varázsige elhagyása. Azonban Ő… Persze, hogy fel akart vágni és az egyik gyakorlati óra alatt megpróbálta. Épp a Byakurai-t gyakoroltuk, mindenki szépen végig mondta a varázsigét, kivéve Ő. Bár maga a technika létrejött, a célpontot is eltalálta vele, de kicsúszott a kezéből az irányítás és hátralökte Őt a technika. A reakció eléggé vegyesre sikerült, egyesek ámultak, míg mások nevettek. A senseinek is tátva maradt a szája egy ideig, aztán persze kioktotta, hogy nem viccből van a varázsige. Számára a fél siker is siker volt.

     A harmadik év már jóval izgalmasabb volt. Talán ez a legjobb szó rá, hisz a gyakorlati órák száma többszörösére nőtt. Nagy lett a hangsúly a kardforgatásra, a kendo alapjait tanították. Persze Jinoto ebben is remekelt. Nem csak a testi ereje, hanem a technikája is lehengerlő volt. Van aki szívesen állt ki ellene párharcra mondván, hogy remek lehetőség a fejlődésre. Én kifejezetten utáltam ellene harcolni, mindig száztíz százalékon küzdött, így alig pár percig húztam ellene. Nem volt ösztönzésem arra, hogy többet adjak bele, ilyen vagyok, voltak sajnos, de máig igyekszem változni. Sajnos a Sensei is észrevette, hogy nem adok bele mindent. Egyre többször rakott össze vele, hogy megpróbáljon kihozni belőlem többet. Igazából nem is ez a lényeges dolog ami történt, bár nem elhanyagolható, de a harmadik évben egy sokkal érdekesebb dolog történt. Az egyik nap kivételes volt, egyrészt mert egész álló nap kendo edzés volt. Persze vagy ötször meg kellett küzdenem Jinotoval az imént említett okok miatt. De ami a nap végén történt… Sosem fejeltem el. Mindenki fáradtan vonult a szobájába az edzések végével, senki sem zaklatott senkit beszélgetéssel, hisz erőnk sem volt rá. Jómagam is az ágyban kötöttem ki, szemeim azonnal álomra csukódtak. Álmomban egy ködös helyen találtam magam. Jópár fa volt a környéken, de nem nevezném erdőnek. Kisebb nagyobb dombok húzódtak, egynémelyeikre talán a hegy kifejezés jobban illett volna. Ezekben barlangok voltak vájva, hol csak egy kis beszögellésként, hol pedig teljesen keresztül fúrva a hegyen. Ha nem lett volna köd, minden bizonnyal egy szép hely lett volna. Viszont a ködön kívül más is aggasztott. Éreztem valakinek, vagy valaminek a jelenlétét. Egy dühös női hang törte meg a fák susogását.

-Ha nem kezded el komolyan venni a dolgokat szétrúgom a segged!
-Kiaz?! Kivan ott?!
Kérdeztem megrémülve. A válasz pedig az előzőtől eltérő hang, egy finom női hangtól érkezett.
-A nevem Am&@%!.
~Nem értem. Mit mondott?
-Hát nyíííílvááán. Annyira nyomi vagy, hogy még a nevem sem vagy képes meghallani. Jobb lesz ha összekapod magad tök alsó, vagy a büdös életbe nem fog eljutni hozzád a hangom. Micsoda idegesítő alak.
-Adj neki időt. Minden bizonnyal sikerülni fog neki. Mi várunk rád, Tomoe.
-Tomoe. Tomoe! Elkésünk.
Akkor keltem fel. Pontosabban, keltettek fel. Aznap végig ez járt a fejemben. Álom volt? Vagy valami más? Nem akartam figyelmen kívül hagyni, és valahol belül éreztem, hogy igaza volt. Azonban igyekeztem az órára figyelni. Kidou elmélet volt, a tanár pedig jó ötletnek tartotta, hogy ha átmenetileg előrébb ugrunk a tananyagban.
-Csakhogy legyen némi elképzeléseket arról, hogy mi várható később. Hadou no SanjuuIch. Hallottatok már róla? Esetleg valaki ismeri a parancsot?
Síri csend volt az osztályban, még Jinoto sem szólalt meg.
-Gondol…
-Ó, Nagyúr a hús és csont burka, minden teremtmény, szárnyak suhogása. Te, ki az Ember nevét hordozod, Pokol és Zűrzavar. Tenger hullámzó akadálya indul dél felé.
Valamiért elkezdtem mormolni félhangosan a varázsigét. A csend miatt viszont így is jól volt hallható. Visszagondolva nem is tudom, hogy miért tettem ezt, de a meglepettség elég nagy volt.
-Úgy van, hibátlan.
Nyugtázta a Sensei, majd elkezdte magyarázni a technikát. Jó páran csodálkozva néztem rám. Nem is feltételezték, hogy én ilyeneket tudok. Éreztem Jinoto enyhén dühös tekintetét a hátamon, még ha csak egy pillanatig is, de elloptam a rivalda fényét és jobb voltam nála. Velem ellentétben, Ő ennek igenis nagy jelentőséget tulajdonított.

Soha többé egyedül.
     Hónapok teltek el a különös álmom óta, azóta semmi hasonló nem történt. Javában zajlott a harmadik év, én pedig egy különös oknál fogva egyre aktívabb lettem az órákon. Vélhetően az álmomban történt dolgok miatt, ráébresztett, hogy többre vagyok hivatott. Vagy legalábbis arra mindenképp, hogy jobban próbálkozzak. Kezdtem egyre népszerűbb lenni az osztályban, nemcsak a hajszínem miatt. Hallottam legendákat, hogy minden száz évben születik egy kivételes tehetség fehér hajjal. Olvastam is a legutóbbi ilyen esetről, Hitsugaya Toushiro. A tizedik osztag volt kapitánya, aki félelmetes sebességgel járta ki az akadémiát, felvételt nyert a Gotei-be, először harmadik tiszt, majd a hadnagyi rangot kihagyva kapitány lett. Zseni volt. Nem azt mondom, hogy nem hiszek ezekben a legendákban, de rám aligha igaz. Nem vagyok zseni, a legfontosabb pedig, hogy én nem Soul Societyben láttam meg a napvilágot. Visszatérve viszont, sokak felfigyeltek rám. A legtöbbje szimplán csak elismerően, egyesek elérendő célként, míg egy valaki riválisként tekintett rám. Jinoto egyre inkább kezdett agresszívan viszonyulni hozzám, az pedig, hogy engem ez hidegen hagyott az egész rivalizálósdival együtt, csak tovább hergelte Őt. A népszerűség átka, akár ezt is mondhatnám. Azonban volt itt más is ami aggasztani kezdett. A Gotei felépítése pofon egyszerű. Közkatonák, tisztek, hadnagyok és persze a ranglétra csúcsán a kapitányok. Minél feljebb vagy a ranglistán annál nagyobb az elvárás és a kötelezettség. Egyszerű, átlag képzettségű akadémista nehezen ér el ilyen rangot. Azonban bármiféle önfényezés és egoizmus nélkül, kezdtem az átlag fölé emelkedni. Nem akartam tiszti rangot, mert úgy véltem, túl nagy nyűg lenne. Sok feladat, nagy elvárások, rengeteg kötelezettség. Emiatt sosem teljesítettem száz százalékon. De az álmom óta nem is henyéltem folyamatosan, mint említettem egyre aktívabb lettem. Az egyik edzés alatt viszont valamiért előjött bennem az ami még azelőtt soha. A bizonyítási vágy. Kidou gyakorlat volt, pontosabban szabad gyakorlás. Nem volt megkötés, a tanár szavaival élve: “Bármely hadou-t bemutathatjuk amelyiket ismerjük, próbáljuk meg a legtöbbet kihozni magunkból.” Szépen sorjában haladtunk. A legtöbbet a Tsuzuri raident használták. Kissé unalmas volt már folyamatosan ugyanazokat a varázsigéket hallgatni mire sorra kerültem. Mindenki más-más erővel vetette be, ezen kívül semmiben sem tértek el. Mintha csak egy normák óra lett volna ahol egy kidout gyakorlunk. Én következtem, feltápászkodtam és szembe álltam a céllal. Mindenki arra számított amit már az előttem próbálkozóktól láthattak. Gondoltam megtöröm ezt a monoton órát. Kissé feloldalasan álltam, a bal lábam előrébb heleztem, a bal kezem pedig kissé behajlítva magam elé emeltem. Kinyújtottam a mutató és középső ujjamat majd vettem egy mély lélegzetet.
-Hadou no Yon: Byakurai.
A villámok előtörtek az ujjaimból és telibe találták a céltáblát aminek a közepén egy kisebb sérülés keletkezett.
-E... Elképesztő!
-De ez csak a Byakurai volt.
-De akkor is, varázsige nélkül ilyen tökéletesen végrehajtani.

Ezek a reakciók fogadták a kis… mutatványom. Szinte nem is figyeltem fel rájuk, kivéve egyre. Egy hangra amit jó ideje nem hallottam.
~Szép munka, Tomoe. Fejlődsz.
~A jó életbe, megküldted b*szki.
Nem akartam további feltűnést kelteni, így nem álltam meg ott lesokkolt arccal. Mivel amúgy is vége volt az órának inkább visszavonultam a szobámba. Olvastam régebben, hogy meditációval könnyebben elérhetjük a zanpaktounk. Mivel a hangokra a fejemben és a sokat emlegetett álmomra nemvolt más magyarázatom, így csak erre tudtam fogni. Gondoltam egy próbát megér, leültem a szoba közepén, kardomat pedig a combomra fektettem. Lehunyt szemekkel koncentráltam, kissé furán éreztem magam, hisz nem csináltam még ilyet korábban. Mély lélegzeteket kezdtem venni, hogy nyugalomba helyezzem magam. Pár perc után sikerült elérnem a kívánt hatást. Ismét a ködbe burkolózott helyen találtam magam. De a köd enyhébb volt és mintha folyamatosan enyhült volna tovább.
-Csakhogy ide toltad a löttyedt segged.
-Üdvözöllek, Tomoe.
-Mutasd magad… vagy magatokat.
A felszállingózó ködből egy alak lépett elő. Egy sárkány alakja, kinek mindkét feje rám szegeződött.
-Te lennél a zanpaktoum?
-Igen.
-Tyhűűű. Neked aztán nem valami penge az eszed. Nemcsoda, hogy a szarabb osztályba kerültél.
-Mostanra képesnek kell lenned meghallani.
-Mit? Hallom a hangod és korábban is hallottam már.
-Mondom én, hogy hülye ez. Mégis mit te istenverte barom, a nevemet mi mást.
-A nevedet?
-Igen. A nevem…

Ekkora a köd teljesen felszállt és minden tisztán látszott, és ekkor keltem fel a meditációból. A kopogás kizökkentett, osztálytársak kerestek, hogy gyakoroljunk együtt. Megráztam magam és elindultam kifelé, miközben kiléptem az ajtón még annyit mondtam magamban, hogy:

~Köszönöm, Amaterasu.
Megtudtam a zanpaktoum nevét, ezzel egy lépéssel közelebb kerültem a Shikai-hoz. A tanév hátralévő részében folytattam az aktivitásom, továbbá egyre többet meditáltam délutánonként. Próbáltam megismerni és közelebb kerülni a zanpaktoumhoz. Próbáltam jó társa lenni.

A vége?

     A negyedik év már jó pár hónapja kezdetét vette. Az akadémiai éveim felén már túlvoltam. Egyre többet tudtam a dolgokról. Éreztem, hogy nő az erőm. Egyre ügyesebb és ügyesebb voltam a kidouban és a kardforgatásban is. Szépen lassan kezdtem shinigamivá válni. Folytattam azt, amit a harmadik évben elkezdtem, csak kiegészítettem még valamivel. A délutánjaim változatosak lettek, egyik nap meditáltam, másiknak olvastam a könyvtárban, harmadik nap a testem fejlesztettem, negyediken kidout gyakoroltam, az ötödiken a kardforgatást, a hatodikon pedig a shunpot. A hetedik? Hát azon pihentem, hisz a pihenés is fontos része a dolgoknak. Ezekről az edzésekről nem beszéltem senkinek, titokban csináltam őket egy kis eldugott helyen, hogy aztán az órákon ne mutassam meg őket. Legalábbis így terveztem, amíg egyik alkalommal nem kényszerültem rá az ellenkezőjére. Kardforgatás óra volt, pár harcokkal. Nem meglepő módon megint összeraktam Jinotoval, az okát már említettem. Ezzel önmagában nem is lett volna gond. Még azzal se, hogy Amaterasu elkezdte kommentálni a küzdelmet.

~Mit finomkodsz vele te barom? Simán kiüthetnéd, ehelyett csak simogatod.
Nem is érdekelt annyira, ekkora már megszoktam, hogy ezen felének mindig van pár érdes megjegyzése irányomban. Viszont nem Ő volt az egyetlen aki közbeszólt.
-Ide figyelj Tomoe! -kiáltotta el magát a Sensei -Ha nem veszed komolyan, ha nem adsz bele mindent, vagy ha veszítesz, esküszöm visszaküldelek az első évesekhez és kezdheted… az egészet… elölről!
~Hallottad te balf*sz?! Ideje, hogy…
~Nem szívesen szólok közbe, de ez most valóban komolynak tűnt.
-Nem kell, hogy megint kioktassatok, én is hallottam.
-Te meg… mégis… kihez… -állt meg egy pillanatra Jinoto
-Nem akartam ezt csinálni, mert ha túlteljesítek lehetséges, hogy tiszti rangot kapjak. Az meg igencsak nagy nyűg lenne a számomra. Legalábbis így gondoltam. Azonban rá kell jönnöm, hogy ha tökéletesen képes vagyok rá, akkor nem is annyira nyűg. Az viszont, hogy újra kelljen kezdeni, na az tényleg nyűg lenne.
Felegyenesedtem, magam elé emeltem jobb kezem, mellyel a kardom fogtam. Szemeimből minden bizonnyal az elszántság és a bizonyítás vágya sugárzott.
-Miféle beállás ez hááá?! -rontott rám üvöltve Jinoto.
-Yami no Iro ni Moete. AMATERASU!
Elkiáltva a parancsot és társam nevét, a földbe szúrtam a kardom, ezzel előhívva a Shikaim. A tűzfal mely felcsapott körülöttem megakasztotta ellenfelem, én pedig kihúztam Amaterasut a földből. A tűzfal alábbhagyott, én pedig ott álltam Jinotoval szemben, kezemben a Shikaimmal. Felemeltem a földről a tekintetem, majd egyetlen shunpoval mögé kerültem. Alig volt tőlem két méterre, így ez nem valami hatalmas teljesítmény. Kardom éles részét a torkához tartottam, ezzel mintsem jelezve, hogy a küzdelem véget ért. Ő még csak akkor fogta fel a pár másodperccel korábbi eseményeket.
-Shi..ka..i.
-E...Ez… Elképesztő. -ámult el a Sensei is pár pillanatig, majd megrázta magát. -A győztes Tomoe!
Innen már viszonylag rövid a történet. A shikai feloldásomnak és a shunpomnak köszönhetően engedélyezték, hogy hamarabb diplomázhassak. Negyed évesként beültem a vizsgára a hatod évesekkel együtt. A vizsga maga zökkenőmentesen ment, nem is igazán taglalnám sokáig.

     ~Hahóóó! Föld hívja a barmot! Elindulnál végre?
~Valóban tanácsos lenne, hisz nem keltene túl jó benyomást ha elkésnél.
~Valóban. Csak elbambultam egy kicsit.
~Bambultál a f*szt. Öregek szoktak a múltról ábrándozni.
Feltápászodok a földről és megindulok az Akadémia épülete felé. Ideje… hogy megtudjam… melyik osztagba osztottak be. Induljunk, Amaterasu!

Lángolj a sötétség színeiben, Amaterasu! /// Yami no Iro ni Moete! Amaterasu!

Karakterlap

Shihouin Yoruichi

Főadmin

Developer :x

Adminisztrátor

*

Hozzászólások: 156

Hírnév: 12

Infó

Tárcában: 4 570 450 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése
  • Bleach szerepjáték

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Tsuuzoku Tomoe
« Válasz #1 Dátum: 2019. Okt. 20, 12:08:08 »
Szép jó napot~ :3 :hippy:

Szép, hosszú előtörténtet írtál nekünk, amiben többnyire minden szerepel, aminek szerepelnie kell. Pár apróságot találtam csak, amik attól, hogy picik, még fontosak. Kérlek, hogy az alábbiakat javítsd:

  • bőven fordulnak elő benne elírások. Ezeket kérlek, javítsd, valószínűleg egy alapos átolvasással könnyen megoldható ez a probléma.
  • a shinigamik nem vihetnek csak úgy át lelkeket Soul Societybe, lélektemetés nélkül. Ez egy fontos eleme annak, hogyan kerül egy lélek SS-be, máskülönben ha egy shinigami a Senkaimonon keresztül vinné magával, behatolóvá válna.
  • egy shinigami nem vihet be az Akadémiára csak úgy egy frissen "átcsempészett" lelket. Ahhoz, hogy valakit felvegyenek az Akadémiára, először egy felvételi vizsgát kell teljesítenie, hogy meggyőződjenek róla: tényleg van elég lélekenergiája a Shinigamivá váláshoz. Erre készült ugye Rukia és Renji is és ez alapján sorolják be, hogy a gyengébb, vagy erősebb csoportba kerül-e be az illető.

Amint megvagy ezekkel a javításokkal, máris repül az elfogadás, mert összességében egy szép, kerek előtörténetet írtál, azonban mint ahogy azt mondtam, a fent felsorolt dolgok fontosak.

Ha megvagy a javításokkal, kérlek szólj, és újra átfutom az ET-t. :3