17-es körzet

[Hirako Shinji]

Kelet-Rukongai egyik legszebb része a hegyes-dombos terület. A kisebb falvak között élővilágban gazdag erdős részek húzódnak, melyek kiválóan alkalmasak kirándulásra, túrázásra. Gyakran átsiklanak felette, méltatlanul, hiszen a körzet gyógyvizei elsőrangúak, néhány forrás közelében csendes fogadók bújnak meg egy-két település szélén.

<< ELŐZMÉNYEK

[Meiou Hotaru]

Gyorsabban, és hatékonyabban.. Az edzés

Most, hogy új osztagba kerültem, úgy döntöttem az életemen is kicsit változtatnom kell. Ez alatt a kétszáz év alatt kicsit elpuhányosodtam. Egy idő után annyira beállandósultak a szürke hétköznapjaim, hogy aztán végül nem történt velem semmi új. Elfelejtettem a régi céljaimat, és vágyaimat. Erősebbé, gyorsabbá, és hatékonyabbá kell válnom. Mindig is ez a cél lebegett a szemem előtt, de valamiért mégis elveszett. Az áthelyezésem egy kicsit felrázott az eddigi bambulásomból, s meg is írtam a levelemet ahhoz az emberhez, akiről az egyik bátyámtól annyit hallottam. Shiroichi Anao, a 10. osztag kapitánya. Még régebben egy osztagban szolgált tisztként a bátyámmal, és már akkor is találkoztam vele egyszer-kétszer, de azóta biztosan ő is sokat változott. A levelemben megírtam neki, hogy fejlődni akarok shunpo téren. Köztudott volt, hogy ő elég profi volt ilyen téren, és mivel volt nála protekcióm, így vettem a bátorságom, és felkértem, hogy tanítson. Ezt ő nagy örömmel vette, és a válaszában meg is írta, hogy szívesen elvállalja ezt a becses feladatot. Az új osztagomhoz is gratulált, azt mondta, hogy Nara taichoutól is hallott rólam. Úgy tűnt a válaszából, hogy Shiroichi-san nem sokat változott az elmúlt egypár évtized alatt. Ez nagyban lefokozta az izgulási szintemet, de azért még mindig meg volt bennem az egészséges lámpaláz. A levelében egy időpontot és egy helyszínt is megemlített, ami ideális lenne számára az edzéshez. Nagyon boldog voltam, a válasza miatt, és azért is, mert már ilyen hamar tudott fogadni. Az edzés napjáig szinte folyamatosan a shunpommal gyakoroltam, nem akartam csalódást okozni az új mesterem számára. Mivel ismerte a bátyámat, így tudott kihez viszonyítani, és ez egy bizonyos szinten elég kellemetlen volt számomra. De persze Shiroichi-sant nem úgy ismertem meg, hogy ő ennyire beskatulyázna, főleg a bátyám után. A helyszín Kelet-Rukongai egyik erdős része volt, ahol minden bizonnyal már várt. Aznap a szél elég erősen fújt, féltem is miatta, hogy akadályozni fog az edzésben, de egy kapitányt a szél erőssége biztos nem rémít meg. Talán csak növelni fogja az elhatározottságomat, vagy valami. Amint megérkeztem a kerületbe, azonnal elfogott az ámulat, hiszen csodaszép táj fogadott. Hegyek, dombok, erdők.. csodaszép hely volt, és még nem is jártam erre. A 17-es körzet. Minden bizonnyal sokat fogok még erre járni, ha esetleg beállandósulna az edzésünk. Mindenesetre ha nem így lenne, akkor minden bizonnyal csalódásként élt meg a mesterem, ami szintén elég.. kellemetlen lenne. Shiroichi-san az egyik erdő szélén várt engem, s már messziről láttam, ahogy integetve jelezte, hogy siessek oda hozzá. Nem is tudom miért izgultam az elején. Ő egy nagyon kedves lány, s csak csupán 5-6 centiméterrel magasabb nálam. Nem fog harapni, és nem lesz bajom. Ha a levélhez volt elég bátorságom, akkor nem most szálljon el. Persze az emberekkel mindig is nehezebb volt a kapcsolatom, mint a levelekkel és a könyvekkel.. de ha nem gondolok rá kapitányként, talán könnyebb lesz az egész.
- Szép napot, Shiroichi-senpai. Köszönöm, hogy tudott fogadni. Nagyon sokat jelent. - nyújtottam felé a kezemet mosolyogva, és közben próbáltam leplezni az izgatottságom.

[Shiroichi Anao]

Gyorsabban és hatékonyabban – Verseny a széllel!

A 10. osztagban jellemzően mindent a tűzre dobunk, főleg, ha jelentésről van szó! De ma levélformájú üzenetet kaptam, nem Pokollepkét – ami 12. osztagos kémnek is elmenne –, vagy jelentésszerű borítékot. Nem ez tényleg olyan volt, mint egy levél! Tétován nyitottam ki a borítékot, pedig nem volt mitől tartanom… tízszer is leellenőriztem, hogy valóban az én nevem szerepel rajta, tehát biztos, hogy én kaptam! *w* De nem tehetek róla, áthelyezésről szóló levelek is hasonló borítékban érkeztek. Viszont most semmi olyasmit nem tettem, amiért át kellene helyeznie Masa-jiinek! Ugh, kivéve, ha rájött, hogy én festettem be a zoknijait rózsaszínre… Neeem, biztos nem ez áll az egész mögött! ^^”
Szóval, miután lebeszéltem magamat arról, hogy aggódnom kellene és felnyitottam a levelet, amit én kaptam és nem más az osztagban, merthogy az én nevem kanjiai voltak rajta. Márpedig azok az egyetlenek, amiket le tudok írni és ki is tudok olvasni! Több mást még csak hiraganával, ahogy névrokon Naocchan tanította! *.*
Mikor elolvastam – kisebb segítséggel, mert nem minden szótagot ismertem fel – főleg a az aláírás névnél, amit Yama-jii segített felolvasni. Így már azt is tudtam, hogy Hottacchantól jött a levél és, hogy a segítségemet kéri! Annyira megörültem! *3* Naracchintől hallottam már, hogy a 9. osztag új taggal gazdagodott, méghozzá pont vele. Már gondolkodtam azon, hogy írok neki levelet, hogy eldicsekedjek írástudásomról, és most itt a remek alkalom rá! Hiszen, hogy utasíthatnám vissza a segítséget, hogyha egyszer valaki más kéri? *3* Persze mielőtt megírtam volna a válaszomat, örömömben sikítva végigfutottam az egész osztagot és egy csomó mindenkinek megmutattam előtte, hogy levelet kaptam! Én! Hottacchantól! *-*
A válaszomat nagyon hamar megírtam, amelyben megírtam, hogy holnap a Kelet-Rukongai 17. körzetébe várom, még jegesmedvét is rajzoltam neki mellé. Volt ott egy nagyon jó hely, ahol sokat gyakoroltam annakidején, és szerintem Hottacchan fejlődésében is sokat segítene. Bár nem ismertem képességeit és lehet, hogy túl könnyű lesz neki, de legalább foglalkozunk a kérdéssel és legközelebb, ha esetleg megint felkeres, már tudom, hogy milyen gyakorlatot kell kitalálnom! *w* Az osztagban nem nehéz újabb és újabb módszereket kiötleteni, amivel segíthetem a többieket, hogy minél gyorsabbak legyenek, és ha az megy itt a 10. osztagban, akkor talán Hottacchanál is menni fog! :3

Magabiztosságom a nagy nap eljövetelével már nem volt olyan élénk. Iszonyatosan izgultam, hasamban gombóc nőtt, még enni se tudtam. Mondjuk ez sose baj, teli hassal nehéz mozogni. De mégis! T-T Mi lesz, hogyha elrontok valamit és Hottacchan örökre megutál? T3T” Azt nem bírnám megbocsátani magamnak… De enyhe depresszióm közepette azért nem felejtettem el, hogyan kell mosolyogni! Mikor megláttam Hottacchant messziről közeledni, fülig érő vigyorral integettem neki.
- HOOTTAAACCHAN~ *3* – kiáltok neki, fülig érő vigyorral. Ami nyomban el is tűnik arcomról, ahogy kézfogásunk során hallom, hogy miként szólít „Shiroichi-senpai”? - Hottacchan haragszol rám valamiért? T-T Miért hívsz Shiroichi-senpainak? Elég simán csak az A Nao is – hangosan szipogok párat, miközben csendesen zokogok. A Shiroichi taicoutól is hidegrázást kapna a nyuszis mamuszom, ha lenne, de mivel medvés van, ezért nem. De az tudom, hogy néha kell, meg el kell viselni, de az osztagban se igazán szeretem, hogyha így hívnak. Sőt, kötelezem őket, hogy ne merjenek így szólítani! >.> Tudom, hogy nem szép dolog másokat utasítgatni, de egy haori, amit Masa-jii bízott rám nem tesz nagyobbá senkinél! Én is onnan indultam, ahonnan ők, semmi okuk így szólítani!
- Kérlek, ne hívj így, vagy megbántottalak valamivel? T-T Ha a levélnek volt hozzá köze esküszöm, hogy nem direkt volt! Tudod, most tanultam meg írni névrokon Naocchantől, szóval még akadnak hibáim, ha írásról van szó, de becsszó nem direkt írtam azt, ha írtam, amiért most haragszol rám! T3T – hozom fel mentségemül ezt. Hiszen igaz, tényleg most tanulok, mármint írni, így valóban akadhatnak hibáim, amit nem szándékosan ejtek.
- No, de ne itassuk az egereket, még a végén megfulladnak! – veszek nagy levegőt, majd körbefordultam. - Nos, Hottachan, van tipped, hogy miért ide hívtalak? – tárom szét karjaimat. A szél iszonyatosan erősen fújt, mondjuk itt annyira nem érzékelhető az erdő mellett, mert a fák felfogják a nagy részét. De ahova megyünk, hohó! Kicsit várok, hogy meghallgassam Hottacchan tippjeit, majd csak ezután teszem fel a következő kérdésemet.
- Futottál már versenyt a széllel, Hottachan? – mosolyogva fordulok szembe vele. - Sokan elmennek apróságok felett és nem veszik észre, hogy a körülöttünk lévő dolgok sok-sok lehetőséget ad a tanulásra! Én ezen a helyes sokat tanultam, remélem neked is hasznodra fog válni. De előtte bemelegítésként futunk egyet, jó? – mondom, majd válasza után villámtánccal el is indulok az erdőbe. Tempómat Hottacchanhoz igazítom, mert nem szeretném, ha eltévedne itt. ^^” Bár úgy, hogy nem az ösvényt követjük, azaz igazság, hogy én se igazán tudom, merrefelé tartunk. Időnként viszont elfeledkezem magamról és talán megnehezítem Hottacchan dolgát a követésemet illetően. O.o” Ilyenkor igyekszem ismét a szeme elé kerülni, mielőtt véletlenül elszakadnánk egymástól.
Elég sok időt körözünk az erdőben, időnként a földön, máskor faágakon bukkanok fel, néha elejtek egy „Hopsz, nem erre” – kijelentést. Bár igyekszem mellőzni, mert nem akarom, hogy Hottacchan aggódjon! *<*” Sajnos a tájékozódási képességem igencsak gyatra, de hosszas forgolódás során az erdőben végül kilyukadtunk azon a felén, ahova tartottunk. Egy hegyi szirt tárult elénk. A völgybe, amennyire innen le lehetett látni, egy erdő húzódott és további magasba szökő dombok, hegyláncok vették körbe a helyet. Itt a szél nagyon erősen fújt. Az erdő szélénél álltunk, a szirtnek a vége viszont jóval messzebb volt tőlünk.
- Itt vagyunk~ – jelentem ki dalolva, fülig érő mosollyal, miután nagyot szippantottam a levegőből. - Bocsi az előbbit, elvesztettem az egyik jelzést, amit direkt kikészítettem, hogy tudjuk, merre kell menni ^^” Nem volt jó ötlet répát használni hozzá, mert egy nyúl csórta el a jelzőnyomot. Nem is tudtam, hogy vannak nyuszik ebben az erdőben! De végül is ideértünk, nem? *<* – veregetem hátba Hottacchant barátságosan. Hangosan kellett beszélnem, hogy a süvítő széltől hallani lehessen. Micchannak, majd mindenképpen el kell mesélnem, hogy itt találhat nyuszikat, mert ő róla tudom, hogy szereti őket! *3*
Persze apró fecsegésem csak időhúzás volt, szerettem volna rendesen elmondani neki a feladatot, amit remélem nem lesz nehéz, annyira…
- Az lesz a feladatod, hogy a szembe szélen át kell verekedned magadat. Villámtáncot kell használnod hozzá. Nem térhetsz ki jobbra vagy balra, teljesen egyenesen kell végigmenned, egészen a szirtig. Nem szabom meg a tempót, te választhatod meg magadnak. De egy jó tanács: maradj közel a földhöz! – mondom neki, majd demonstrálom hogyan is lehet elmenni a szírt végéhez. Egy kényelmes shunpo tempót választottam hozzá, hogy mozgásomat láthassa Hottacchan is. Nem emelkedtem el a talajtól és egyenletesen koncentráltam reiatsumat a talpamba. Amikor nagyobb széllöket jött velem szembe, akkor kicsit többet összpontosítottam a talpam környékére, hogy le tudjam gyűrni a szembeszél hatásait. Egyik lépésemnél, mikor kicsit magasabbra merészkedtem a talajtól, akkor pár lépésnyit hátra tántorodtam, majdhogynem elestem! ^^” Pedig Hottacchannak még ki is fejtettem, hogy ez nem okos ötlet, mert megütheti vele a bokáját.
- Valahogy így – mondom a szirt szélén elidőzve egy pillanatig, majd visszamentem Hottacchan mellé.
- Kicsit szokatlan lesz a reiatsudat koncentrálnod a villámtánclépésekhez. De ezt te is érzékelni fogod, ha megpróbálkozol vele. Gondolj úgy a szélre, mint egy ellenségre, akit le kell győznöd, de a tudásodat kell felhasználnod ellene nem pedig a két öklödet, vagy a társadat – utalok zanpakutoujára példa gyanánt.
Ezután átadtam neki a terepet, esetleges kérdéseire természetesen szívesen válaszoltam. De azért felkészült voltam, hogyha esetleg rosszul kezd neki a feladatnak, vagy véletlenül rosszul lép, nehogy úgy hátrataszítsa a szél, hogy komolyan beüsse magát. Emlékszem, hogy Tsucchin sokszor megorrolt rám, mikor zöld, kék és lila foltokkal, csúnyán lehorzsolt végtagokkal látogattam meg ilyenkor és nem meséltem el, hogy honnan is szereztem őket. Mert, hogy ez akkor naaagy titok volt! T3T Most már nem az, ha kérdezné, elmesélném neki, de még egyszer sem kíváncsiskodott erről. Lehet, hogy nem is emlékszik már rá!

(click to show/hide)

Kép a szírt elképzeléséhez, nagyjából így néz kii:
http://i58.tinypic.com/3beoj.jpg
Csak kicsivel hosszabb a széléhez vezető út, illetve ahol Hotaru és Anao áll, mögöttük ott van az erdő vége. Meg nem ennyire hepehupás az egész

[Meiou Hotaru]

Gyorsabban és hatékonyabban – Verseny a széllel!

Már régóta szükségem volt edzésre, és most végre eljött az ideje, hogy igazi mestertől tanuljak, ne csak magamtól próbáljak összehozni valamit. Shiroi.. Anao-sa... Nao megfelelő mesternek tűnt számomra, mint kapitány. Bár szokatlan lesz egy kapitányt tegezni, de szerintem egészen aranyos barátot lelhetek benne, bár nem tudom mennyire helyes egy mesterről ilyeneket gondolni. Mindenesetre az előbbi kitörése miatt már nem merek rá úgy nézni, mint egy mesterre, inkább egy nagyon jó barátra, aki segít fejlődni.
- Bocsánat, csak az izgulásom miatt hív..talak így. Ne haragudj, Nao-chan. Ígérem nem fog többet előfordulni! - mosolyodtam el zavaromban, bár nem igazán tetszett a helyzet. Én sokkal jobban szeretem megadni a kapitányoknak az általuk kiérdemelt tiszteletet, de ezzel mindenki máshogyan lehet. Biztos, hogyha Nao helyébe gondolnám magamat, én is kiakadnék egy magázáson. Bár, kinézném magamból, hogy vagyok annyira romlott, hogy élvezném ezt a megszólítást. Mindenesetre én még nagyon-nagyon messze vagyok attól, hogy magasabb rangom legyen a mostaninál, és most nem is ezen kell agyalnom. Nao egy újabb kérdést állított felém, amire igyekeztem képességemhez mérten válaszolni, azaz.. sehogy.
- Nem igazán tudom, hogy miért. Talán mert szép a táj..? - tudatlanságomat próbáltam a borzalmas humorommal elfedni, kisebb nagyobb sikerrel. De a kérdést egy újabb kérdés követte, ami egész jól beindította a fantáziám. "Versenyt futni a széllel." Felszabadítóan hatott még maga a dolognak a hallása is. Nem is tudom miért nem jutott még az eszembe ez a remek ötlet. Akkor hát azért hívott ide Nao ezen a szeles napon. Most már szinte minden kitisztult, de úgy tűnt nem ez lesz az edzésterepünk.
- Nem, még soha nem próbáltam ilyet. Hogy te mennyire bölcs vagy, Nao. Megtiszteltetés tőled tanulni a shunpo alapjait! - mondtam izgatottan, csillogó szemekkel, és vártam az edzés kezdetét.
Bemelegítés. Egyértelmű, hogy ezzel kezdjük, hiszen mindenhol természetes az ezzel való kezdés.
- Rendben, kezdjük. - nyújtom meg mindkét lábam, majd amikor a mester elindult villámtáncával az erdőbe, azonnal a nyomába eredtem. Szerencsére próbálta az én képességeimhez igazítani a sebességét, s ebből is csak az jött le nekem, hogy még mennyire az elején vagyok az utamnak, és még mennyi mindent kell tanulnom. Igyekeztem a lehető leggyorsabban követni a lányt, de néha még ez sem volt elég. Látszott, hogy gyakran elbambul, vagy csak elfeledkezik rólam, és felveszi az alaptempóját, s ilyenkor gyakran szem elől vesztettem. Nagyon kellemetlen volt, de nem álltam le, s egy kis idő után meg is jelent az egyik fa tetején, jelezve merre tovább. Úgy éreztem, gyakran eltévedtünk az erdőben, de nem akartam rákérdezni, nehogy magamra haragítsam őt. Aztán végül kibújt a szög a zsákból és az első "Hopsz nem erre" kijelentésnél, már kicsit elkezdtem aggódni a mester tájékozódási képességei miatt. Persze erre is hamar magyarázatot kaptam, amint megérkeztünk elmondta, hogy az általa készített útjelzést elrabolták a nyulak. Itt egy picit felemeltem a szemöldökömet, de aztán már kezdtem megszokni, hogy ugyan.. ez csak Nao.
Érkezésünk után a feladatomat is hamar megtudtam, s a mester be is mutatta, hogyan is kellene csinálnom. Figyelmeztetett a nehézségekre, és adott egy-két tippet, majd miután végzett a demonstrálással, én jöttem. A szél itt még erőteljesebben fújt, mint az erdőben vagy a körzetben bárhol máshol. Nehéznek tűnt a feladat, de nem akartam megtántorodni, hiszen csak most kezdtem. Naonak is olyan könnyen sikerült, nekem is sikerülnie kell. Na oké, van köztünk elég nagy tapasztalat mennyiség, és hiány.. na meg ő egy kapitány én pedig csak egy tiszt.. és.. oké nem fogom többé magamhoz hasonlítani Nao mestert.
Egy rövidke tétovázás után neki is kezdek az edzésnek, s próbáltam egyenlő impulzusokkal a lábamba áramoltatni a reiatsu-t. Ezután egy normális tempóval megpróbáltam elindulni, ahogyan máskor is használni szoktam a villámtáncomat. Hát nem igazán jött össze. Egy, maximum egy és fél lépést sikerült tennem a szirt vége felé, de a szél annyira erősen fújt az ellenkező irányból, hogy akármennyire is akartam továbblépni, nem engedte útjára a lábamat. A hosszú vörös hajamba csak úgy könnyedén belekapott a szél, s szinte szabályosan vízszintesen tartotta. Néha kicsit lejjebb engedte, néha szabályosan egy irányba fújta. Egy rövid pillanatra elkezdtem figyelni a hajam hullámzását, és közben figyeltem a szél lökéseit. Annyira sikerült rájönnöm, hogy néha erősen, néha gyengébben fúj, de hogy mit tehetnék ez ellen, az nem igazán volt világos.
Nem akartam sokáig egy helyben állni, azonnal megindultam másodszorra, s belekezdtem egy újabb villámtáncba. Az eredmény mondanom se kell, ugyanaz volt. Ismét elkezdtem gondolkozni.. mit is mondott Nao? "Kicsit szokatlan lesz a reiatsudat koncentrálnod a villámtánclépésekhez." Ezzel arra célzott, hogy valamit máshogy kellene csinálnom, mint eddig? Igen, ez egyértelmű lenne, hiszen ez az edzés mégiscsak a fejlődésemet szolgálja, és nem azért van, hogy azt gyakoroljam ami már megy. Újra gondolkodásba kezdtem. Kicsit szánalmasnak éreztem magam, hogy folyamatosan az eszemre próbálok hagyatkozni, és nem próbálkozok addig amíg sikerül, de hát én ilyen vagyok.. elmélkedő.
Ha a szél az ellenségem, akkor tudnom kell az erősségeit, és a gyengeségeit. Minél nagyobb részem érintkezik a széllel, annál nagyobb erőt képes rajtam kibocsájtani. Ha csökkentem a közegellenállást, talán sikerül megindulnom. Megpróbáltam a reiatsummal valahogyan elérni, hogy a szél kikerülje a testemet. Amint sikerült, könnyebbnek éreztem a megindulást, de túlságosan is sok energia felhasználással járt, így a második lépésnél ismét a képembe kaptam az erőteljes széllökéseket. Ez így nem lesz jó. Ha felül nem segíthetek magamon.. akkor alul kell.
Most a talpammal próbálkoztam. Nagy nehezen a lábamba koncentráltam a reiatsut, majd a lépés végeztével az összeset a talpamba sűrítettem, ezzel megkapaszkodva a földbe. Egy. Ismételten megpróbáltam, most a másik lábammal tettem ugyanezt. Kettő. Sikerült végül két teljes lépést tennem a szirt vége felé. Most már két lépéssel közelebb voltam a célomhoz, de a mozgást még ez is nehézzé tette. Mi lenne ha valamilyen szinten kombóznám a kettőt? Mindig mikor lépni próbáltam, a széllökéseket ellöktem magamtól a reiatsummal, majd megkapaszkodtam ismételten a talpamba. Így már sokkal könnyebb volt lépni. A negyedik-ötödik lépésig egész szépen beindultam, s tíz másodpercenként előre jutottam egy lépésnyit. Végül bátorkodtam egy nagyobb lépést megtenni, amit egy erős elrugaszkodással próbáltam elérni, ám ez hiba volt. Bár a szelet egy kis ideig legyengítettem az ugrás idejére, azonban a reaitsum mennyisége nagyban megcsappant, és mire leért volna a talpam, a széllökések ismét elérték a testemet. Már repültem is vissza erőteljesen a kezdőhely felé. Az akkor érkezett széllökés olyan erőteljes volt, hogy amint megcsapta a testemet, azon nyomban elvesztettem az eszméletemet pár pillanatra, s a testem egyenesen egy fa törzse felé repült. Ha oda most betalálok, elég szép sérüléseket szerezhet a gerincem. Tényleg megéri erősebbnek lenni, ha aztán belehalok az edzésbe..? Ennél gyengébbnek még soha sem éreztem magam. Nao.. ments meg.

[Shiroichi Anao]

Gyorsabban és hatékonyabban – Verseny a széllel!

- Jaj, egyáltalán nem kell izgulnod, Hottacchan! – fogom meg a kezét biztatásképpen, hogy elkergessem aggodalmait. - Habár igazából én aludni se tudtam az éjjel, meg enni a reggel! De nem kell engem utánoznod, neked nagyon jó formában kell lenned, mert a feladat nem lesz piskóta! Vagyis persze, hogy nem piskóta… inkább nem mindennapi… de ne aggódj, nem lesz nehéz! És én se fogok kiabálni, hogyha elrontasz valamit, nem vagyok akadémiai tanár! >o< – Az volt aztán az ijesztő. Némelyik sensei miatt teljesen össze tudtam félni magamat. Főleg a zanjutsu oktatótól, a sulis időszak óta egyáltalán nem is jeleskedem benne. Sőt, szívesebben rohannék el az ellenkező irányba, mintsem kiálljak valaki ellen vívni! Mert hát, eléggé gyatrán megy… Hyozanryuu is folyton-folyvást sérteget miatta, és a legkiábrándítóbb, hogy igaza van! T-T Kard alakját veszi magára, ha feloldom a shikait és, amikor bankaiban hozzá vagyok láncolva, nos, azaz igazán nehéz helyzet! 
- Erre nem is gondoltam! – valóban szép a hely, de nem számítottam ilyen válaszra. - De ha csak az alapján választanánk edzőhelyet, mert szép, akkor igencsak lecsökkenne a gyakorlatozásra felhasználható helyszínek száma, nem? :3 – kuncogva vakarom meg a tarkómat. Pedig igen leleményes volt Hottacchantól a megközelítés!
Azaz igazság, hogy Hottacchan jócskán csak zavarba hozott! Azt mondta, hogy bölcs vagyok és, hogy megtisztelés, hogy tőlem tanulhat… ez mind jó, nem? Majd el is dicsekedek velük a 10. osztagban, mert ezek mind-mind dicséretek voltak a képességeimre nézve! *<* Pironkodva legyezek kezemmel, hogy ugyan dehogy, ebből semmi sem igaz, mert nem szép dolog kérkedni a képességeinkkel! Pedig annyira jól esik, hogy így gondolja! *.*
~ Kiscsillag csak, hogy visszatérj a Földre, jelentem, hogy minden dicséret, ami Hotaru-chan kecses ajkát elhagyja, az mind-mind az én érdemem. Szóval térj magadhoz és hagy egyedül fürödni a dicséretek tengerében! ~
Oldalra fordulok és arcomat felfújom a beképzelt sárkány fejemben csengő szavaira. Mert hát miféle érdeme lenne abban, amit én tanultam, és amit én tudok tanítani másoknak? Semmi köze hozzá, vagy tanár bácsiként pillanatokon belül testet ölt mellettünk vagy micsoda? >.> Az lenne igazán a világvége, nem a másik! Nem mintha tudnám, hogy milyen is az…
Mikor bemutattam Hottacchannak, hogy mit is kellene csinálni, mármint ahogy én csinálom, hogy ez alapján el tudjon indulni valamerre. Mert ha ugyanazt tenné, amit én, annak nem lenne semmi értelme! Saját kútfőből kell rájönnie, hogyan oldja meg a helyzetet, mert így fel lesz készülve a váratlan helyzetekre. Naracchinről mondjuk, úgy tudom, hogy megvédi beosztottjait a veszélyektől, de kapitányként az a legszomorúbb, hogy nem lehetünk minden kiküldetésen jelen, hogy a ránk bízott tisztek életét megóvjuk. Mert hát… nem tudunk annyi részre szakadni és van, amikor máshol fontosabb jelen lennünk… Pedig szerintem más nem fontosabb az osztagnál! Kár, hogy nem tudok annyi klónt létrehozni magamból, hogy mindenkit meg tudjak óvni a 10. osztagban! De amúgy se állíthatnék mindenki sarkára testőrséget, mert az azt jelentené, hogy nem bízok meg a képességeikben. T-T Végtére is, mindannyian okból lettünk halálistenek, mindenki meg tanult harcolni, és titkot tartani és kiállni a Gotei 13-ért. Bár én jobban szeretem, ha mindenkinek van valami egyéni célja és nem csak robot akar lenni a szervezet alatt! Mint a 12. osztagos gépek, amiknek se érzésük, se lelkük, brrr… ijesztő! >.<
~ Nagyszerű, sőt, nagyon is érdekfeszítő a gondolatmeneted Kiscsillag! Lassan már kezdem azt hinni, hogy nem is vagy az igazi halálistenem és tetőtől-talpig kicseréltek! Már majdhogynem azt mondanám, hogy igen ez a beszéd és teljes mértékben elfogadlak! Oh, bocsáss meg, tévedtem… ettől még messze állsz! Hát én figyeljek oda helyetted? ~
He~? – Értetlenül nézek fel, hogy megtudjam, Hyozanryuu miképpen is értette újabb aljas sértegetéseit, amire legszívesebben rávágtam volna pár cifra paprikás megjegyzést! Csak semmi olyasmit nem ismertem, ami cifra, és amik kicsit is paprikás.
- Szentséges mumusfog! O.O – végtagjaimba mintha villám cikázott volna át, úgy pattantam fel a kisebb kőről ültemben, amin elücsörögtem, míg Hottacchan próbálkozott. Szempillantás alatt teremtem mögötte, és kaptam el, mielőtt a fa törzsének csapódna. Nem kellemes, sőt egyenesen szörnyű ilyesminek nekiesni lendületből! Egy pillanatig nem kapunk levegőt, fáj is, talán törünk is, amit fájdalmas után rendbe rakatni, még úgy is, hogyha Tsucchin csinálja…
Egyik kezemmel Hottacchan derekát fogtam, a másikat hátratartottam és Tenran által keltett légáramlatot idézek magunk mögé, hogy meg tudjam állítani magunkat a szemből jövő légáramlattal szemben, mielőtt óriásit csattannánk mindketten a fa törzsének.
- Húha, ez közel volt – jegyzem meg mikor sikerül a fától nagyjából egy fél karnyújtásnyira megállni. Megkopogtattam a fa törzsét szabad kezemmel, majd a másikkal elengedtem Hottacchant, miután megbizonyosodtam róla, hogy biztosan talpra tud állni. Kicsit sápadtnak látszott, gondolom nagyon megijedt. Milyen tanár vagyok én? T-T
- Semmi vész, előfordul az ilyesmi! – mondom neki, mielőtt nagyon kétségbeesne. - Én folyton nekiestem ennek a fának, sajnos mindegyik alkalommal ő nyert – nevetem el magamat, hogy oldjam a helyzetet. - De ezért vagyok itt. Ha jól láttam, akkor túlságosan elemelkedtél a földtől. Nem szabad kapkodni! Ennek a feladatnak ez a nagy hátulütője, a sietség. >.< Megmutatnád, hogy pontosan mivel próbálkoztál? – kérem meg rá, és most nagyon is odafigyelek minden mozzanatára, amikor elismétli.
Ha esetleg aggódna azon, hogy megint megismétlődik az előbbi, elhessegetem a kételyeit, mert most még jobban odafigyelek, még egy centire se hagyom, hogy elemelkedjen a földtől! Vagyis annyira nem, hogy megint így járjon, már egy-két centire muszáj felemelnie a lábát, hogy tudjon lépni. ^^”
- Hm… a megközelítés nagyon is jó! – Nekem ilyen eszembe se jutott! - Én mindig úgy sűrítettem a villámtánchoz a reiatsumat, hogy ne döntsön le az erősebb széllöket a lábamról. Tudom, így hallomásra bonyolultan hangzik, mert hát honnan lehet tudni, hogy mikor jön egy nagyobb orkán. De ha odafigyelsz a szélre, akkor igazából itt meg lehet számolni! Ide picit szakaszosan jön el a szél, meg az erdő is beleszól a dologba, ne kérdezd természet teljesen kiismerhetetlen! De emiatt mindig megvan, hogy hány másodpercenként jön egy nagyobb széllöket. Hunyd le a szemedet és próbáld meg először megfigyelni! :3 Utána pedig tudsz úgy játszani a villámtánclépésekkel, hogy könnyedén átverekedd magadat a nagyobb széllöketeken! – mondom el tanácsomat. Félig-meddig mögé álltam, hogyha esetleg felkészületlenül érné a levegő, ami szembejön vele, akkor megtartsam, hogy ne essen hátra.
- Én amúgy néha szoktam azt csinálni, amikor erősebb széllöket jön, hogy a reiatsumat a lépés közben kicsapom magam elé, hogy megtörjem a szelet. Ez arra jó, hogy így korrigálni tudod a lépést, ha esetleg elbizonytalanodtál és fixálni tudod az állásodat, hogy jobban kitarts a szembe jövő széllel szemben – mondtam el saját módszerem egyik trükkjét jó tanács gyanánt.
- Nos, kezdhetjük? :3 – nézek rá Hottacchanra mosolyogva, és ha rábólint, hogy készen áll az újabb próbálkozásra, most én is elindulok mellette. Nem sietettem, az ő tempóját veszem fel és figyelem, hogy mit csinál, hátha újabb tanácsokkal hatékonyabbá tehetem a módszer ráérzésére.
Ha úgy láttam, hogy nagyon rástresszelt, vagy nagyon nem boldogul, akkor megfogom a kezét és segítek neki pár lépést előre megtenni. De én bízok a képességeiben, hiszen az előbbi ötletei is nagyon jók voltak, csak kellett egy kis plusz löket neki! *.*
Mikor odaértünk a szirt széléhez, akkor láthatja azt a csodálatos kilátást, ami itt fogadja az embert. Kellemes virágillat csapja meg az ember orrát, a völgyben húzódó gyümölcsfák által. És lent, a völgy aljában egy színtiszta tó csillog a nap fényében. Imádom ezt a helyet, olyan kellemes, és igazi felüdülés ennyi fáradtság után, ami a szél ellen való viaskodás okozott.
- Gyönyörű, nem igaz? :3 Egy bölcs ember nekem azt mondta, hogyha úgy érezzük céljaink eléréséhez még nagyon sok utat kell megtennünk, akkor se felejtsünk el mosolyogni, mert az erőfeszítéseink biztosan megtérülnek. Engem sokszor segítettek át már ezek a szavak különböző akadályokon! :3 – mesélem el Hottacchannak, miközben a völgy szépségét csodálom. - Megpróbálkozol vele még egyszer? – fülig érő mosollyal fordulok felé és kíváncsian csillogó szemekkel várom válaszát, azt illetően, hogy elpróbálja-e a széllel való versengést vagy sem.
Én mikor először megtaláltam ezt a helyet, egy shinigami társam tanácsára, mikor naaagyon akartam fejleszteni a villámtáncomon. Akkor elképzelésem se volt arról, hogy ilyen szép hely van itt. Mikor feladtam volna a próbálkozást a széléhez való eljutáshoz, azokban a napokban mondta nekem ezt… utána valahogy könnyűnek tűnt a feladat. S miután láttam, hogy milyen szépséget rejt magában a hely, valahogy nagyon egyszerűvé vált ez a kihívás nekem. Mert újra és újra látni akartam ezt a csodás kilátást! 
- De egy versenyben is benne vagyok hazáig! – játékosan fordultam sarkon és shunpóztam vissza az erdő széléhez. - Nos, hogy döntesz Hottacchan? Részemről lehet mindkettő, csak ne terheld túl magad! – nevetve kiáltom vissza neki, hogy magához térjen az ámulatból, ha esetleg még mindig a hely szépségén van leakadva. Teljesen megértem, nem lehet betelni vele.

// Köszönöm a játékot! *.* Remélem, tetszett az edzés és megfelelő lett záró postnak! :3 //

[Meiou Hotaru]

Gyorsabban és hatékonyabban – Verseny a széllel!

A bénázásom elég durván lesújtott. Nem hittem volna, hogy ilyen figyelmetlen és gyenge vagyok. Még nagyon-nagyon sokat kell gyakorolnom, hogy erős legyek. Neki biztosan sikerült volna elsőre is. Néha úgy hiányzik.. de miatta kell erősebbnek lennem, hogy megmutassam neki: büszke lehet rám. Nem adhatom fel az első ilyen bakizás után, sőt.. még a századik után sem! Küzdenem kell addig, míg el nem érem azt a csúcsot, ami után már oly régóta epekedek. Annyiszor kell újrapróbálnom, ahányszor csak szükséges. A kitartásom, és az akaraterőm miatt jutottam el idáig, így hát ezek fognak tovább is segíteni az utamban. Nao félő tekintete után még inkább meginogott alattam a talaj, hiszen nem szeretem a hozzám közel állók aggódását látni, főleg nem miattam.
- Én.. nagyon sajnálom. Kérlek ne haragudj.. nem akartam gondot okozni. - mondtam picit kétségbeesetten, de a bocsánatkérésem után is egyre inkább csak támogatott, és biztatott, ahogy az Naotól elvárható volt. Nagyon örültem neki, hogy ő most a mesterem, hiszen nem hogy csak tapasztalt, de még nagyon kedves is, és érzem, hogy fontos vagyok neki, még ha nem is az osztagából való vagyok, akkor is. Egy kis szusszanás után megkérte, hogy mutassam meg mivel próbálkoztam, ezért hát így tettem. Először is, talpba a reiatsu, majd kilökni, hogy ellökhessem a szelet magamtól. Ez lett volna a módszerem, ami egy bizonyos szintig jó is volt. Viszont tényleg nagyon sok reiatsu-t követelt, és nekem sajnos nincs ebből végtelen, mint egyeseknek. (Célozva ezzel a legyőzhetetlen kapitányokra, akik szinte a szememben isteni erőket képviselnek.) Azonban mégis dicséretet kaptam a módszer kitalálásáért, ami azért elég szépen visszahozta az önbizalmamat. A mester mindig tudja mit kell nekem mondani, amivel újra visszahozhatja a lelkesedésemet. Aztán elmondta az ő módszerét, amit hallgatva csak csillogott a szemem, és alig vártam, hogy kipróbálhassam. Az apró tanácsai, és cseles praktikái mind csak zene volt a fülemnek, és szinte már vissza kellett fognom a testemet, hogy végighallgassam őt, és ne rohanjak azonnal a szirt felé.
- Igen! Kezdhetjük! - válaszoltam lelkesen, majd megindultam a széllökésekkel szemben. Egy pillanatra mégis visszaléptem, mert bevillant az előbbi baklövésem, ám ezt Nao hamar észrevette, és megfogta a kezemet, hogy segítsen az első lépéseimben. Valamiért az egész eset olyan mód ugrott be, mint amikor az anyuka segíti a gyermeke első lépéseit, nehogy elessen, és beverje valamijét. Elmosolyodtam, és a mesterrel együtt megkezdtem a lépegetést. Sokkal könnyebben ment már így, mint az előbb, és ezt mind neki köszönhetem. Egy pillanatra sem bántam meg, hogy őt választottam mesteremnek, és valamilyen szinten magamra is büszke voltam, hogy ilyen gyorsan képes vagyok a fejlődésre. A szirt végéhez közeledve egyre inkább elkezdtem látni a ránk váró csodálatos kilátást. A végén mégis igazam volt, s tényleg a gyakorlóhely szépsége hozta el számunkra a célt. A szirt végén elfogott egyfajta győzelmi dicsőség, s ennek örömére boldogan csodáltam a jutalmamat, ami a szirt előtt elterülő fák, és a tó. Közben félfüllel hallgattam Nao egyik kedvenc mondását, ami anno sokat segített neki a gyakorlásban.
- Gyönyörűszép! És ez a mondat is. Meg fogom fogadni, köszönöm szépen. Nagyon köszönöm szépen! - emeltem fel kicsit a hangomat, hiszen a szél nagyban elfújta volna, ha a szokásos hangszínemen próbáltam volna válaszolni neki.  S kis idő után felajánlotta az újbóli megpróbálását a dolognak, persze most egyedül. Másik lehetőségként egy versenyt ajánlott fel egészen hazáig.
- Igazából.. már eléggé elfáradtam. De mindenképpen meg fogom még látogatni ezt a helyet még. Köszönök mindent, tényleg! - mondtam lelkesen, majd én is óvatosan visszashunpoztam az erdő széléhez, és felkészültem a versenyre hazáig. Egy feltüzelt mosollyal, s pillantással jeleztem Naonak, hogy indulhat, én pedig próbáltam egészen hazáig tartani az iramát kisebb-nagyobb sikerrel.. de leginkább.. sehogy.

// Én is nagyon köszönöm szépen! *-* Nagyon tetszett! *-* Örülök, hogy egy edzés is lehet ilyen mókás! *-* //

[Ayasegawa Yumichika]

Üdv!

Én jöttem lezárni az edzéseteket.
Shiroichi Anao: Jó tanítóhoz méltóan megfelelő segítséggel és tanácsokkal láttad el tanítványodat, hogy el tudja végezni a rá kitűzött feladatot, ezért sikeresnek ítélem meg az edzést, a következő alkalommal te is kapsz jutalmat.
Meiou Hotaru: Próbáltál minél jobban megfelelni mesterednek, akinek segítségével végül sikeresen végrehajtottad az edzést, ezért 500 LP jutalomban részesülsz, amiből az egy pontot shunpora kell raknod,

[Mizushima Hanabi]

Szökésben
avagy egy újabb sikertelen kísérlet

Haláli nyugalommal sétálok végig a város utcáin, miközben igazítok kicsit a fejemen lévő kapucnin, mely nem a hideg ellen véd, hanem a lelepleződéstől. Nem lenne jó összefutni valami szabadnapos testőrrel, aki látásból ismer, egyből rájönne, hogy itt valami nem oké .
Éppen szökésben vagyok. Bár most a legutóbbi, kicsit sem jól sikerült eset után nem végleg szándékozom távozni otthonról, hanem csak egy, egészen rövid éjszakára. Persze, megpróbáltam én beszélni anyámmal és még pár illetékessel, de mindenki nemet mondott a kérésemre, mondván: az én állapotomban veszélyes. Így inkább rájuk hagytam, jobb a békesség. Persze, mehettem volna reklamálni Shuu-hoz vagy Youkohoz, de nem akartam a hisztis lányt játszani. Megértem én a nemet, nincsenek problémáim a szavak értelmezésével, szóval megoldom magam.
Ahogy felnézek az égre, összevont szemekkel állapítom meg, hogy alkonyodik. Ez azt jelenti, hogy már vagy felfedezték, vagy pedig nemsokára fel fogják, hogy megléptem. Tehát jobb lenne sietni, azonban mégsem kezdhetek el villámtáncot használni, elvégre én most csak egy egyszerű, városi lány vagyok, vagy legalábbis annak álcázom magam. Még ruhát is szereztem, hogy beolvadjak. Valamint a lélekenergiámat is próbálom a lehető legjobban visszafogni, ez talán elég ahhoz, hogy ne találjanak meg.
A dolgok egészen jól mennek, már-már azt hiszem, hogy most talán sikerül, elvégre tényleg nem végleg akarok lelépni, ahogy ezt egy levélben meg is írtam - tudom, ismétlem önmagam, de pokollepékét mégsem küldhettem -, szóval még aggódni sincs okuk. Bár ennek ellenére szinte biztos vagyok abban, hogy hatalmas fejmosást kapok, ha megtalálnak, Pedig én igazán nem csináltam semmit, csak próbálom élni a saját életemet, a saját belátásom szerint.
Gondolataimból egy lélek zökkent ki, aki nekem jön, ám szerencsére sikerül talpon maradnom. Éppen utána akarnék szólni, hogy figyeljen már az maga elé, ám olyan gyorsan szalad, hogy időm sincs rá. Furcsák ezek a városi emberek. Nem is foglalkoznék tovább ezzel a jelenettel, ám rálépek egy kisebb barna zsákra, amiben nem tudom eldönteni, hogy mi van. Valahol, mélyen bennem egy hangm azt mondja, hogy ne vegyem fel, ám a kíváncsiságom felülkerekedik. Nem könnyű, bár nem is olyan vészesen nehéz, ahogy pedig kioldom a száját és belenézek, meglepve tapasztalom, hogy élelem van benne. Zöldségek és gyümölcsök. Biztosan baja lesz abból, hogy elhagyta, talán jobb lenne…, azonban még a gondolatmenet végére sem érek, mikor lábdobogást és tolvaj felkiáltást nem hallok. Nem foglalkozom vele, nekem közöm sincs ilyesmihez, ám amikor a „zsák”, „zöldség”, „gyümölcs”, „köpeny” és „kapucni” szavak is megütik a fülem, kezd rossz érzésem lenni. Ahogy gyorsan körbepillantok, rá kell jöjjek, hogy én vagyok az egyetlen, akire ezek ráillenek, meg a lélek, aki elszaladt itt és már nincs itt. A francba!
Ahogy hátranézek az üldözőkre, meg kell állapítsam, hogy nem csak pár lélek van, hanem egy egész tömeg. Nem vagyok hülye, tudom, hogy nem hinnék el, hogy én csak véletlen belekeveredtem ebbe, így eldobom a zsákot és futásnak eredek. Egy így nem jó, ennek nem így kellett volna történnie! Van némi előnyöm velük szemben, de nem sok, valahogy le kell őket állítani. Nekem a beszéden kívül még az az ötletem van, hogy közéjük dobok egy Shakkahout, de az nem lenne túl szép dolog és igazából hatásos se. A villámtánc meg nem oldana meg semmit, csak eltűnnék, ezek az emberek meg tovább keresnének, vagy találnának egy másik barna köpenyes embert és elfognák őt. Ahogy a már nem is tudom, hányadik sarkon fordulok be, az egyik bolt előtt egy halálisten pillantok meg. Legalábbis azt hiszem, hogy az, kicsit furcsa az egyenruhája, viszont a lélekenergiája elég magas. Annak kell lennie!
- Kérem, segítsen! - nézek rá kissé kétségbeesetten, miután meg jelenek előtte villámtáncot használva. Remek, ez még jelent egy kis előnyt. - Az a csapat lélek üldöz, és azt állítja, hogy tolvaj vagyok, de ez nem igaz. Én…én… - a francba, nem tudom megmagyarázni, hogy ki vagyok. Még ha be is vallanám az igazat, akkor sem hinne nekem és őszintén: én sem hinnék magamnak. Egy főnemes, aki a csőcselék elől menekül, mert tolvajlással vádolják. Gyönyörű, mondhatom. Szép fejezet lesz ez abban a tragikomédiában, amit majd az életemről írok egyszer. Már ha lesz rá időm. - Később megmagyarázom - mondom végül, bár nem tudom, hogy mennyire győzöm meg, azt meg pláne nem tudom, hogy mit fogok neki mondani, ha segít. - Ígérem, később mindent megmagyarázok - ismétlem meg magam -, csak kérem, nyugtassa le azokat a lelkeket, nem akarom őket bántani és bármit is mondanék, nem hinnének nekem - pedig szerintem nem is hasonlítok arra a lélekre, aki fellökött, csak a köpenyünk hasonló és mind a kettőnknek a fejünkön van a kapucnija. Abba pedig már inkább nem is gondolok bele, hogy mit szólnának azok, akik ismernek, ha kiderülne, hogy milyen kalamajkába keveredtem. Mit szólna egy testőr ? Istenek, kérlek adjátok, hogy ez ne történjen meg! Ne jelenjen meg senki az ismerős egyenruhában! 

[Xidoumao Wen Shing]

Szökésben
Avagy nincsen rózsa tövis nélkül

A minapi randevúm után kedves kis Hercegnőmmel úgy érzem, valóban az ildomosnál kevesebbet járok haza. De ki vádolhatna ezért, mikor Seireitei és közvetlen környéke tele van a legkiválóbb üzletekkel, és itt minden megvan, mit a lélek kívánhat? Kezdve a bájos eladó kisasszonyokkal. Bár talán nem épp az esti órák a legalkalmasabbak arra, hogy kiderítsem, mivel is kenyerezhetném le legközelebb, akarom mondani, mit próbáljunk ki legközelebb, amiből majd válogatunk a többieknek odahaza. Ilyenkor már zárnak a boltok, így vásárolni ma már biztosan nem fogok, de legalább a szemlélődés végén nyugodtan maradhatok még a környéken, más típusú szórakozásra. Mindig érdekes elfoglaltság a hétköznapi lelkekkel elfogyasztani egy jó italt! Tudnak mesélni érdekes dolgokat, például, hogy melyik az a hely, ahol érdemesebb megfordulni. Vagy hol vannak a legcsinosabb eladók a környéken. Ezek az információk mindig hasznosnak bizonyulnak. ^^
Szerencsére viszont egy-két édességárus még nyitva tart, így arrafelé veszem az irányt. Legalább azért, hogy felmérjem a kínálatukat, hiszen sosem lehet tudni, mikor talál meg legközelebb édes drága Diànxiàm, hogy hívjam meg valami finomra. Amit persze örömmel teszek, de szeretném tudni, merrefelé érdemes keresnem azt a nyalánkságot, amiért pénzt adok ki, ugyanis hitvány minőséget nem veszünk. Ez a mostani üzletecske egész ígéretesnek tűnik, legalábbis az illatokból ítélve a dangojuk nem lehet rossz.
Az mondjuk nagyban megzavarja az idilli nézelődést, és ami azt illeti, számomra az összképet is, hogy hangosan zsibongó lelkeket hallani, mintha valamiféle versenyfutás lenne. Az ilyesmi nem igazán érdekel, de a kiabálás nem igazán illik holmi barátságos versenyhez, így hát arrafelé fordulok. Éppen jókor, ugyanis egy számomra mindeddig ismeretlen hölgyemény érkezik elém. S bár a kívánsága érthető, azért így nagy hirtelen nem igazán tudom összerakni magamban a helyzetet. Ahogy jobban elnézem, miközben a magyarázatot hallgatom, nem tudom nem észrevenni a csuklyája alól kikandikáló vörös tincseket. Yare-yare, ez azért még errefelé sem mindennapos, bár a shinigamik között meglehetősen sokan akadnak ezzel a hajszínnel.
– Nincs semmi baj, kisasszony – simogatom meg a feje búbját, miközben elmosolyodom. Ha én ezt Hercegnőnek elmesélem... De talán még Setsu-xiōng sem hinné el. Már ha épp méltóztat figyelni a gyakorlásai közepette. – Csak arra kérlek, működj együtt és ne ijedj meg, bármit mondok nekik, rendben? Feltételezem, nem akarsz erőszakot alkalmazni rajtuk – azt egy hozzám hasonlatosan gyenge kidous is kiszúrja, ha a hétköznapi lelkek között egy shinigami bukkan fel, ráadásul éppen mellette. Nem tudom, mit keres a Tiszta Lelkek Városán kívül, főleg azt nem, ezt miért nem egyenruhában teszi, hogy ilyesmi fel se merülhessen, de nyilván oka van a döntésének, amit nem most van itt az ideje firtatnom. A kishölgy ígéretében megerősítést nyer a sejtésem is, hogy nem szeretné az üldözőit bántani. – Egy shinigami miért lopna? Magyarázat nélkül is elhiszem, hogy félreértés történt, kedves kisasszony – teszem a vállára a kezem egy bátorító mosollyal. Mindeddig remekül figyelmen kívül hagytam a közeledő tömeget. – Nem fogok visszaélni a bizalmaddal, ígérem – kacsintok gyorsan a lányra, elvégre jelenlegi mentésem meglehet, elsőre megijeszti majd. Végtére is, ha kerülni óhajtja az erőszakot, mégsem bírhatom úgy jobb belátásra az üldözőit, mint Diànxiàm üldözőivel tenném.
Ennek megfelelően a tömeggel egészen addig nem vagyok hajlandó foglalkozni, ameddig ide nem érnek, és el nem kezdik hangosan mondogatni a magukét. Ekkor kezemet a kisasszony válláról a derekára csúsztatom, és picit közelebb húzom magamhoz.
– Uraim, ez a hölgy nem tolvaj – kezdem magyarázatom egy barátságos mosollyal, és ha engem kérdeznek, angyali türelemmel, amiért egyesek száját olyan szavak hagyják el, amiért máskor valószínűleg eltörném az illető állkapcsát. ^^” – Persze, hogy köpenyben van, ilyenkor este megfázna, ha nem abban lenne. Én kértem, hogy viselje, nehogy komoly baja eshessen – magyarázom tovább, szemrebbenés nélkül. Elvégre valóban megtettem volna, ha a színjáték igaz volna. Természetesen az ideges replika sem marad el, bár ezekből a megjegyzésekből nehéz összeraknom a történteket. – Még szép, hogy eldobta a zsákot, ki ne dobta volna, ha egy csoport idegen tolvajt kiáltva üldözi? A menyasszonyom félénk, biztosak lehetnek benne, hogy nincs szó egyébről, mint hogy megijedt, ezért hagyta ott a mai bevásárlást és szaladt hozzám – hogy ennek a kis színjátéknak nyomatékot adjak, ezt követően el is fordulok a csőcseléktől, és szabad kezemmel megsimogatom a lány vállát, már csak azért is, hogy egyfajta védelmet biztosítsak neki a felháborodott lelkekkel szemben. – Látod, kedvesem, nincs semmi baj, az urak csak kétségbeesettek, mert valaki meglopta őket – halkabban beszélek, mint korábban, de odafigyelek, hogy az üldözők is tisztán értsék minden szavamat. Remélem, a vörös hajú kisasszony nincs teljesen elveszve, azzal lebuktathatna mindkettőnket. Pedig már annyira szépen elbizonytalanodtak ezek a mocskos szájú gazemberek!
– Bocsássanak meg, de ha nincs semmi más, akkor mi most hazamennénk – fordulok ismét a csőcselék felé, és pontosan azt látom az ábrázatukon, amit ettől a színjátéktól reméltem: teljes tanácstalanságot. Ahogy egymásra néznek, egészen biztosnak látszik, hogy most feltűnésmentesen el is sétálhatunk innen. – Gyere, kedves, nem kell félned tőlük – mosolygok ismét a lányra. A kezemet nem veszem le róla, a részletekben rejlik a hihetőség, így a hölgyeményt átkarolva szeretném elvezetni a tömeg elől. Majd ráérek bocsánatot kérni emiatt az egész miatt később is, na nem mintha bánnám, ha ilyen kellemes teremtéssel kapcsolatban igaz volna a színjáték, azonban fontos lenne tudnia, hogy valójában nem szándékom vele semmi több, mint elmenekíteni ezen haramiák közeléből. Roppantul kínos lenne, ha félreértené. ^^”

Diànxià: Őfelsége
-xiōng: fiútestvér, barát

[Masachika Shiki Mio]

Szökésben
Avagy Rózsák és Sárkányok között

Még magamban sem tudtam eldönteni, milyennek nevezzem azt, hogy minden új volt körülöttem, mégis a régi időkre emlékeztettek az ismétlődő események. A lelkemet megnyugtatta, hogy ismét szolgálatba álltam, aztán pedig a Negyvenhatok bizalma is, amivel rám bízták a kivégző alakulatot. Abban az időben, mikor a második osztagot vezettem, ez a szakasz még teljesen külön álló volt a Gotei Juusantaitól, tulajdonképpen a Shihouin ház magánhadseregének számított. Furcsa, hogy manapság már nem tartanak rá igényt.
Kissé úgy éreztem, Youko~nee még mindig rajtam kívánja tartani a szemét, ezért kért meg rá, hogy ismét csatlakozzam a testőrséghez. Bár ahogy annak jelenlegi állapotát elnéztem, a néhány kiemelkedő, de több átlagos képességű taggal, talán csak a Mizushimák életét féltette. Még mindig ökölbe szorult a kezem, ha csak arra gondoltam, hajdanán virágzó dinasztiánkkal mit tettek.
Mélyeket lélegeztem, nem engedhettem meg magamnak, hogy elveszítsem a fejem. Összezavaró volt, hogy mennyi év eltelt, és belül még sem változtam túl sokat, számomra minden megállt. Itt azonban annyi minden történt, amit nehéz megszoknom, akkor is, ha egyszerűen muszáj. Rokonok távoztak el, és új családtagok érkeztek, azonban, mintha nagyon gyorsan történt volna mindez. Egyszerre csak azt vette észre az ember lánya, hogy mindenki lecserélődött körülötte, csupán ő áll még mindig megfagyottan, képtelenül a változásra.
Az onmitsukido egyenruháját viseltem, bár már az Amatsuji birtok felé tartottam, letéve a szolgálatot, edzésre igyekezvén. Átlagos napnak indult, és annak is kellett volna maradnia, azonban még el se értem a birtokot, amikor a testőrség két tagja kétségbeesetten állított meg. Hanabi~san, az idősebbik lány, eltűnt. Mivel nem ez volt az első eset, ráadásul korábbi szóváltásról is beszámolt az édesanyja, az idegenkezűségnél valószínűbb a szökés. Azonnal kiadtam a parancsot a birtok teljes körű átkutatására, amit Seireitei utcáinak pásztázása követett. Arról azonban nem szólt a fáma, miért is akart elmenni éjszakára.
Szinte hangosan nyikorogtak fejemben a fogaskerekek, ahogy én magam is útnak indultam. Az ösztöneim azt súgták, hogy olyan helyre mehetett, ahol el tud vegyülni, vagyis sok a lélek, ráadásul kicsi az esélye, hogy felismerjék. Ez Rukongait kellett, hogy jelentse. Újabb testőröket hívtam magamhoz, majd felvázoltam nekik a tervet, milyen alakzatokban közelítsük meg úgy az egyes körzeteket, hogy ne ijesszünk mindenkit halálra. A célunk egy fiatal lány felkutatása volt, aki a pánikot kihasználhatta volna, hogy meglépjen.
Valószínűleg elsiklottam volna a kisebb populációval rendelkező körzet mellett, ha nem érzem meg az ismerős lélekenergia villanást. A Mizushima család minden tagjáét felismertem már, ez az elsők között volt, amiket a testőrségbe állás után megtanultam. Megálltam a városka határában, hogy felmérjem a helyzetet, lassan sötétedett, így elég nagy feltűnést keltett volna, ha mindenhová bezörgök. Végül azonban nem kellett tennem semmit, úgy éreztem, megáldottak a szellemek, olyan mázlim volt, immár másodszor.
A hangos üldözésre szinte mindenki felkapta a fejét, én azonban megláttam azt is, ki után eredt az a csőcselék. Felugrottam a legközelebbi ház tetejére, hogy majd azokon átszökdelve közelítsem meg Hanabi~sant, mielőtt bárki kárt tehetne benne. Különösebben nem figyeltem arra, ki mit beszél, egyetlen dolgot kellett szem előtt tartanom, a Mizushima ház tagjának testi épségét, márpedig ezt most többen is veszélyeztették.
Nemes egyszerűséggel a csapat közepén álló magas alak nyakába érkeztem a közeli ház magasából, köré fonva lábaimat, ezzel megfosztva a levegővétel örömétől. Némi csapkodás után megadta magát, és ernyedten elterült a földön, mire már ténylegesen mindenki felém fordult a csapatból, nagyszerű. ^.^ Pillanatok kérdése volt, hogy felocsúdjanak, de nekem ennyi előny is bőven elegendő volt, erre vártam felépülésem óta. Neki szaladtam az első férfinak, térdén, majd gyomorszáján támaszkodtam meg lábbal, míg végül térdemmel az állára mértem egy rúgást, amitől megvált éber tudatától, én pedig a lendületet kihasználva máris a következő delikvensre vetettem magam. Egyenes lábbal érkeztem gigája felé, ami engedelmesen beljebb nyomódott, mint az egészséges, és mialatt gazdája azzal volt elfoglalva, hogy levegőhöz jusson, a nyakszirtjére mértem egy erősebb ütést. Úgy tűnt, a többiek nem nagyon tudják hová tenni a gyors létszám leépítést, de aztán magukra találtak, és szinte egyszerre rontottak nekem. Ejnye, nem így kell ám bánni egy hölggyel. ^.^
Elhajoltam egy méretesebb fadarab elől, majd azonnal ki is rúgtam a delikvens kezéből, jobb helyen lesz az nálam, címszóval. Valóban, így sokkal hatékonyabb voltam, úgy osztottam az ájulást, mint a Negyvenhatok a parancsokat. Bár a végére úgy éreztem, hogy túl sok időt pocsékoltam el, úgyanis ismét illetéktelen kezek tévedtek az ifjú Mizushimára. Több se kellett, azzal a mozdulattal, amivel az utolsó lelket is megfosztottam tudatától, benyúltam a ruhám belső részébe, ahol a különböző mérgekkel ellátott tűk sorakoztak, majd máris a férfi felé dobtam, akinek a vállába fúródó apró fémdarab máris akcióba lépett. Sajnos azonban a halálos helyett csupán a kábító részig jutottam ez alatt a rövid idő alatt. :/
Eldobtam a fadarabot, majd közelebb lépdeltem a lány, és a mellette heverő férfi felé. Egész ismerősnek rémlett az arca, biztosan emlékeztetett valakire… de kire? Nem tudtam rájönni. Ezután némán végig tapogattam a Mizushima porontyot, mintha csak motozást végeztem volna, pedig csak azt akartam megnézni, nem esett-e baja. Levettem a csuklyát a fejéről, úgy sem kellett már, én tudtam ki ő, mások elől pedig minek rejtőzzön?
- Nagy veszélybe sodorta magát, Hanabi~san. – Csóváltam meg a fejem. – Pontosan az ilyen szituációk miatt kísérik mindenhová testőrök. Mit gondol, mi lett volna, ha nem jövünk maga után? – Kérdeztem szemrehányóan, mintha csak a gyerekemmel beszélnék, eszembe sem jutott, hogy a felettesemnek tekintsem. – Nem mondták el magának, hogy Seireitei falain kívül milyen veszélyes? Az ilyen fiatal lányokat bordélyházakba adják el, ez a fickó sem akarhatott mást, az arcára van írva. – Rúgtam egy kisebbet az ájult férfiba. Remélem, megérzi, amikor magához tér, micsoda alja népség.

[Mizushima Hanabi]

Szökésben
avagy egy újabb sikertelen kísérlet

Ahogy a férfire nézek, nem tudom, hogy mi járhat a fejében, így azt sem tudom, hogy szeretne-e segíteni, avagy nem. Ám úgy fest, hogy kivételesen szerencsém van, a szavai nem arról árulkodnak, hogy oda akar nekik adni. Mondjuk a kezét, melyet a fejemre tesz és azt hiszem, hogy megsimítja azt nem tudom mire vélni. Nem vagyok gyerek, akit nyugtatni kell, illetve olyan bizalmas viszonyban sem vagyunk, hogy ezt tegye. Sőt, ami azt illeti, az égvilágon semmilyen viszonyban nem vagyunk. Hirtelen csak négy embert tudok mondani, aki ezért a mozdulatért szilánkosra törtné a kezét .
- Rendben? - Nézek rá nem kicsit bizalmatlanul, mert ez furcsán hangzik, nem is akármennyire. Ha valami illetlen dolgot próbál meg tenni, isten bizony kap tőlem egy olyan kidout, amit megemleget. Kezdek rájönni, hogy miért is nem bízom annyira a lelkekben. Ijesztőek.
Azt, hogy honnan tudja a halálisteni mivoltomat, inkább nem firtatom. Pedig szívem szerint felvilágosítanám arról, hogy nem minden nagyobb lélekenergiával rendelkező lélek shinigami. De nem teszem, tanultam illemet. Nem szép dolog belekötni abba, aki segítő kezet nyújt nekünk, még akkor sem, ha teljes mértékben indokolt a dolog. Mikor azt mondja, hogy nem él vissza a bizalmammal, csak bólintok. Továbbra se nagyon tetszik ez a dolog.
Mit is szeretne tulajdonképpen csinálni? És miért van a vállamon a keze?!
Ez is azok között szokás, akik bizalmas kapcsolatban vannak, mi pedig továbbra sem vagyunk abban és azt hiszem, a kezét szilánkosra törő emberek száma egyre nő. Mindenesetre nagy késztetést érzek arra, hogy lerázzam magamról. Azonban erre már nincs időm, mert a tömeg odaér hozzánk. Itt várnék valamit, de nem történik semmi, csak az emberek elkezdik mondani a magukét. Öm… nem most kéne akcióba lépni ? Kis híján rá is kérdezek erre, mikor olyasmi történik, ami normális esetben soha sem történhetne meg. Az eddig vállamon nyugvó tenyere a derekamra csúszik és közelebb húz magához.
Ez meg mit képzel magáról, mit csinál O///O? A meglepetéstől köpni, nyelni nem tudok. Érzem, hogy ég az arcom, így inkább lehajtom a fejem. Én még nem voltam ilyen közel olyan férfihoz, aki nem a rokonom. Ez… meglehetősen kellemetlen és zavarba ejtő. Hallom a szavait, az értelmük el is jut az agyamig, ám nem nagyon tudok velük mit kezdeni. A kezemmel, melyet a csőcselék nem lát a szoknyám markolom, nehogy véletlen fel találjam pofozni. Nagyon nagy rá a késztetés . Azt pedig mondanom sem kell, hogy akik eddig a végtagjait törték volna, most kérdés nélkül az életére pályáznának. Úgy néz ki, ez a férfi szeret veszélyesen élni.
- I-Igen, látom - mondom, mikor úgy ítélem meg, hogy ideje lenne megszólalnom. Talán hozzá kellett volna tennem valami olyasmit hogy „drágám” vagy „szerelem” vagy valami hasonló, de én erre nem vagyok képes. Jelenpillanatban szeretném azt hinni, hogy ez a jelenet nem velem történik, vagy ha mégis, akkor ez csak egy rémálom és bármikor felébredhetek. Istenem, de jó is lenne !
A férfi szavai alapján arra következtetek, hogy a végéhez közeledik a színjáték, már kezdek megnyugodni, mikor furcsa, verekedésre emlékeztető hangok ütik meg a fülem és szerintem a mellettem állóét is. Bár ebben nem lehetek biztos. A színjáték alatt először emelem fel az arcom, mely valószínűleg pontosan ugyanolyan vörös árnyalatban pompázik, mint a hajam, ám ez most egyáltalán nem érdekel. Rossz érzésem van ezzel kapcsolatban, rosszabb, mint amikor a férfi azt ígérte, hogy nem él vissza a bizalmammal. Nem is kell sok, hogy meglássam a kör közepén tomboló nőt… akinek az arcvonásai nagyon emlékeztetnek Youkoéra. Alapból sem hiszek a véletlenekben, most meg pláne nem. Felbukkan valaki, aki szétveri az engem üldöző csőcseléket és hasonlít a Mizushima ház testőrfőnökére. Ha nem értem jött, akkor megeszem a nem létező kalapomat .
- Tűnjünk el innen, de nagyon gyorsan - nézek a férfira és már azzal is tisztában vagyok, hogy ennek a közjátéknak hála, egy jóval bővebb magyarázattal kell neki szolgálnom, mint eredetileg terveztem. Hát ez csodálatos! Azonban a menekülésből sem lesz semmi, mert a férfi elterül a földön. Konkrétan úgy dől el mellettem, mint egy zsák krumpli. Nem mintha tudnám, hogy amúgy egy zsák krumpli hogyan dől el, de már hallottam korábban ezt a mondást. Mindenesetre, az ájulás okát először nem értem, ám mikor meglátom a tűket, minden világos lesz.
Remek! A magyarázat előtt még bocsánatot is kell kérnem tőle, hogy belekevertem ilyesmibe. Mondja valaki, hogy ez csak egy rémálom!
Szívem szerint menekülnék a felém közeledő elől, ám tudom, hogy utolérne, valamint a mellettem fekvő férfit is rendbe kell hozni és talán ez a fő ok, ami miatt nem próbálkozom semmivel. Nem tudnék többet a tükörbe nézni, ha itt hagynám csak így. Semmi ellenállást nem tanúsítok, mikor a nő végig fogdos, volt ma már részem kellemetlenebb dologban is.
- Meglettem volna - felelem szűkszavúan a kérdésére. Miért hiszi azt minden testőr, hogy életképtelenek vagyunk nélkülük? - Egyébként öm… - itt megakadok egy pillanatra, mert rájövök, hogy fogalmam sincs kivel állok szemben. - Elárulná a nevét? Könnyebb lenne társalogni, ha tudnám - nézek rá. Remélem, válaszol is, elég furcsa úgy a beszélgetés, hogy ő tudja az én nevemet, de ez fordítva nem igaz. -  Nem hiszem, hogy eladott volna egy bordélynak, a furcsa ruha ellenére szerintem ő is ugyanolyan halálisten, mint maga vagy én. - Bár részben igazat kell adjak, hogy abban is van némi ráció, amit mond. Főleg a furcsa színjáték után. Arra inkább nem mondok semmit, hogy jól láthatóan belerúg a férfi oldalába. Ez nem szép dolog. Földön fekvőbe nem csak képletesen, de gyakorlatilag sem rúgunk bele.
- Azt hiszem, hogy jobb, ha nem hagyjuk itt kiterülve - sóhajtok egyet, majd letérdelek a férfi mellé és elsősorban kihúzom a tűket. Ha pedig a nő megakarna akadályozni, akkor a tudomására hozom, hogy addig nem cipel haza, míg meg nem bizonyosodtam a férfi állapotáról. Márpedig Mizushimákat nem rángatunk erőszakkal... remélem .
Lehet, jobb lenne nekidönteni a falnak vagy ilyesmi, de nekem nincs hozzá erőm, a testőrnő pedig nem biztos hogy finoman csinálná. Jobb a békesség. Amint a tűk kint vannak, félreteszem őket, nem tudom, hogy mit kezdenek velük használat után. Ez követően elkezdek a táskámban kutatni, míg meg nem lelem a ammonium carboniciumot*, melyet indulást előtt dobtam be, hátha jól jön. Bár én a nátha ellen gondoltam használni, nem ájulás ellen.
A tégelyt amiben van, óvatosan a férfi orra alá teszem és egy kis legyezéssel rá segítek a kellemetlen szag terjedésére. Ha minden úgy megy, ahogy a nagykönyvben meg van írva, akkor a célszemély kisvártatva magához tér. Én pedig őszintén remélem, hogy a méreg, amit a testőrség használ, csak eszméletvesztést idéz elő, bénulást nem. Ez utóbbi igen kellemetlen lenne.
- Jól van? - Oké, ez a helyzetet tekintve egy meglehetősen ostoba kérdés, hiszen mérgezett tűkkel találták el. már hogy lenne jól!? - Fáj valamije? Esetleg szüksége van gyógyszerre? Egy kis vízre? Egyedül is fel tud ülni? - zúdítok szerencsétlen emberre egy csomókérdést. - Sajnálom a történteket. Ha tudom, hogy így alakul, akkor nem kérek segítséget - mondom meglehetősen bűnbánóan. Én tényleg nem akartam, hogy ez történjen vele. Még akkor sem, ha szívem szerint továbbra is lekevernék neki egy pofont a korábbiakért.

*Repülősó, amit régen az ájultakkal szagoltattak