Szerző Téma: A Kardok és Rózsák egylete  (Megtekintve 5293 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Kuchiki Sayuri

Eltávozott karakterek

Kidoushuu

*

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
12 000 / 15 000

Hozzászólások: 67

Hírnév: 3

Infó

Tárcában: 4 000 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Gyerekegylet

Reiatsu szín:
Világos rózsaszín

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#E3A2AD | #993355


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:A Kardok és Rózsák egylete
« Válasz #15 Dátum: 2014. Okt. 05, 10:09:00 »
Újoncrablás


Elkerekedett szemekkel, kíváncsi tekintettel, épp csak nem tátott szájjal leste Chiyo minden szavát. Olyasmit, amiről a mese szólt, sosem hallott még, keveset is olyan szépen, mint tőle. Véleménye a virágokról, ezeket hallva egészen megváltozott. Korábban úgy tartotta, hogy a virág az csak virág, legyen az bármilyen szép is. Mindez a rögtönzött történelemórának köszönhetően egészen megváltozott. És bár az volt, mégsem úgy tekintett a hallottakra, mint holmi megtanulandó leckére, amit az iskolában kértek számon tőle. Inkább volt az mese, igazi, tele mindenféle jóval, ami ahhoz kellett, hogy lekösse. Kicsit csalódott is lett, hogy olyan hamar a végére értek. Saját hibájából persze, hiszen kérdezett, ami talán ráért volna később is, és nem szakította volna ezzel félbe.
- Nem, nem, nagyon érdekes volt – mondta mosolyogva, őszintén csillogó szemekkel, és valóban így is gondolta. Többet mégsem akart közbevágni, megkérni, hogy folytassa, hisz nem lehet mindig türelmetlen, így inkább csendben hallgatta. Már csak helyeslően bólogatott a továbbiakra, véletlen sem akarva közbeszólni, nehogy megint megzavarja. Na meg igen illetlen dolog lett volna tőle belekotyogni a másik mondandójába, míg a csokor egyes elemeinek jelentését taglalta. Ez sem volt kevésbé érdekes, vagy fontos, figyelme mégis elkalandozott olykor a korábban emlegetett korba, az előbbi történethez, tele izgalmas titkokkal, cselszövésekkel, mit virágokkal követtek el.
Nagyon szeretett volna még kérdezni, többet hallani. Nem csak azért, mert roppant érdekesnek találta Chiyo tanítását, mi merőben más volt bármi addig tanultnál, de keveseket és régen hallott már igazán jól beszélni, neki pedig minden egyes szaván csüngött. Érthetetlen módon emiatt elnézést is kért, de ő egyáltalán nem bánta, hogy hallgatnia kell, s ha alkalmuk lett volna, nagy örömmel tenné azt akár egész álló nap. De persze megértette, hogy neki is akadnak kötelezettségei, vagy jobb dolga is van az ő szórakoztatásánál, így nem vette zokon, hogy most csupán ennyi jutott.   
- Mindent köszönök. Szívesen hallanék még többet is ilyesmikről. Chiyo-san, lehetne? Persze, csak ha akad szabadidőd, na meg kedved…türelmed hozzá – bele is pirult a nagy magyarázkodásba, lelkesedése töretlen volt ugyan, mégis kissé kínosan érezte magát, hiszen nem volt szokása, és nem is szeretett szívességet kérni. De ha nem teszi, úgy megfosztaná magát egy csomó új, érdekes dologtól, azt pedig vétek volna veszni hagyni, amit még tőle tanulhat, hiszen ettől, az ilyen kis apróságoktól lesz több, kerekebb a világa.      
- Eddig sem szerettelek volna feltartani, menj csak nyugodtan – immár nem is annyira vette megilletődve tőle a kobakjára kapott simogatást, úgy látszik, ez nála megszokott dolog volt. Hálás mosollyal, meghajlását viszonozva búcsúztatta a szélvészként távozót.
Magára maradva körbepislantott, majd gondolva egyet Chiyo alkotása mellé helyezte sajátját. Ezúttal nem fogadta meg a tanácsát, nem állt szándékában hazavinni a virágait. Majd, ha legközelebb jön, mert elhatározta, mindenképp jönni fog még, amikor csak tud, úgy is láthatja majd őket. Nem utolsó sorban itt nagyobb biztonságban voltak, mintha a fél városon áthurcolná szegényeket. Ajánlattal sem élt most, hogy maradhatott volna, hiszen egyébként nem is ide indult, szerencsés véletlen volt csupán, hogy Chiyo mellett kötött ki. Felszedelőzködve maga mögött hagyta a helyet, az édességbolt felé véve az irányt, ahova eredetileg eljutni szeretett volna. 

(click to show/hide)

Karakterlap

Aikawa Chiyo

Félvér kitsune

Eltávozott karakterek

Shinigami

11. Osztag

*

Togishi

Szint: 16.

Lélekenergia:

60% Complete
82 400 / 100 000

Hozzászólások: 531

Hírnév: 9

Infó

Tárcában: 29 150 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Shinigami: Ezüst-kék szegéllyel ; Kitsune: Fekete-vörös szegéllyel

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Mindnyájunknak meg van a saját kis biztonságot adó kabalánk. Csak egyeseké élesebb, mint másoké.

Post szín:
#FFB71C ; #B3FF87


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:A Kardok és Rózsák egylete
« Válasz #16 Dátum: 2015. Jún. 19, 20:13:51 »
Egyletes Éjszaka

Amikor megláttam az újabb vendégünket, döbbenten torpantam meg. Na nem azért, mert annyira elszörnyesztett a látványa. Épp ellenkezőleg! Enyhe reszketés futott rajtam végig, ahogy megláttam, és megéreztem az illatát. Tipikus cica illat. Én pedig köztudottan szerettem a cicákat. Egyből, szinte ellenállhatatlan kényszer fogott el, hogy megsimogassam, megvakargassam a fülecskéi tövét, elérjem, hogy doromboljon nekem. Erre Rin~chan pici cica formában, féltékenyen a vállamra ugrott, és nem volt hajlandó onnan elmozdulni. Fogalmam sem volt, honnan neszelhette meg, milyen gondolatok kavarognak a buksimba.  De senki nem vethet rám semmilyen követ! Extra aranyos volt ugyanis, amikor megszólalt. Már szinte vártam, hogy kicsit mosakodni kezd, vagy valami ilyesmi. Az olyan… aranyosan macskás lett volna. Erős volt az inger, hogy megpróbáljam rábeszélni, had vigyem haza, de sajnos mind a ketten fiúk voltak. Ő is, meg Rin~chan is, és volt egy olyan sejtésem, hogy nem, jöttek volna túl jól ki egymással. Fél kézzel megvakargattam a pici fekete cicám állát, miközben a másik kezemmel mutattam, hogy jöjjön csak beljebb. Igaz, ez a parányi mozzanat cseppett meg is kavart, hisz Naomi~san csak egy vendégről tett említést, nem kettőről. Aki ugyebár Raiden~san volt, a fegyverekkel! Viszont akkor a másik látogató…  pár pillanatig gondolkodtam – amíg átvettem az idős férfitől a szállítmányt, majd bevillant a felismerés! Ha nem Rai~sannal van, akkor csak is újonc lehet! Egy…Cica újonc! Persze mindez röpke néhány pillanat alatt végig futott a buksimon.
   - Hát… ha tágabb értelembe vesszük a dolgokat, akkor így is fogalmazhatunk! - válaszoltam neki széles mosollyal. -Bár, ez nem kifejezetten csoportos tevékenység! Csak egyedül vagyok itt, mivel még nem zártam be, és mivel még vártam Rai~sanra! - mutattam a távolodó férfi után egy aprócska mozdulattal - De mindig örülök, ha új arcok érkeznek! A nevem Chiyo! Benned kit tisztelhetek? - kíváncsiskodtam, még mindig sugárzó lelkesedéssel.
Azzal be is csuktam mögötte az ajtót. Nem volt ám olyan könnyű előlem elmenekülnie egy lehetséges jövőbeli egylettársnak! Ilyen téren Hana~santól sokat lestem el. Főleg saját bőrömön tapasztaltam, hogy is kell ezt csinálni. Vagyis, profi voltam. Még, mielőtt feleszmélhetett volna, minden menekülési útvonala el lett vágva.  És, hogy ez ne is legyen olyan nagyon feltűnő, valamivel kedveskedni is akartam a vendégünknek, abban a reményben, tényleg marad. Első gondolatom a szaké volt, hisz Rin~chan is azt szerette a legjobban. De aztán gyorsan le is tettem róla. Rin~chan youkai volt, viszont Szisza~sanról fogalmam sem volt, hogy pontosan hogy is van. Mármint, cica, és shinigami, de ennél többet tényleg nem tudtam kibogozni. Így reméltem, hogy talán majd ő elárulja. Amúgy is, eddig olyan aranyosan beszélt… titkoltan rajongtam a szóképzését. Viszont a témától nem hagytam magam elkalandozni. Ha szaké nem, akkor maradt a tea. Hátra lestem a vállam fölött. Esetleg még a tej. Minden cica szereti a tejet! Esetleg angol tea tejjel? Végül választási lehetőséget kínáltam neki. Hime~chantól kapott teafűvel főzött teát, és tejet is szolgáltam fel. Biztos, ami tuti! Döntse el ő, mit szeret, ha már én nem tudtam.
   - Szóval, örülök, hogy ide keveredtél! A harcművészet vonzott inkább, vagy egyéb művészeti ág? - pislogtam, majd észbe kaptam - Mármint, itt ezt is, azt is lehet gyakorolni. - hajoltam meg közbe bocsánatkérően - Annak idején az egylet alapítója rájött, hogy a művészeti formák nem épp elkülöníthetők. Egymással szorosan összefonódnak, egymás részei, együtt alkotnak egy egészet! Itt ennek az egésznek, valamennyi formája helyet kap. Szóval, téged melyik vonz leginkább? - csillogó szemekkel vártam a választ.

« Utoljára szerkesztve: 2015. Jún. 19, 20:44:38 írta Aikawa Chiyo »


(click to show/hide)

Karakterlap

Nekomata Hachirō

Hadnagy

Shinigami

4. Osztag

*

4. osztag Hadnagya

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
13 000 / 15 000

Hozzászólások: 25

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 2 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Kardok és Rózsák egylete

Reiatsu szín:
Narancssárgás

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#FF9968


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:A Kardok és Rózsák egylete
« Válasz #17 Dátum: 2015. Jún. 24, 13:04:57 »
Egyletes Éjszaka

Úgy tűnt mégsem egyletes tevékenység folyt éppen, ami nem is volt olyan meglepő, hiszen már elég későn volt. A hölgyemény csak egyedül tartózkodott itt, ha leszámítjuk a távozó öregembert, aki csak kardokat hozott az egylethez, amint látom. Ekkor hasított a fejembe, hogy talán útban vagyok és már ő is menne hazafelé, ha nem lennék itt.
- Nekomata Hachirō a nevem, örvendek a szerencsének Chiyo-sany. - én is bemutatkoztam udvariasan, egy kisebb meghajlás kíséretében. Már ekkor is azon agyaltam, hogy mondjam illedelmesen, hogy akkor én most tovább is állok, hogy ne zavarjak tovább. Ezt így elég faragatlanság lenne kimondani, mert inkább hangzana úgy, hogy nem vagyok kíváncsi Chiyo-sany társaságára, pedig épp, hogy az ő érdekeit nézem szem elől.
- Nem akarok nagyon zavarni, ha már indulni készült Chiyo-sany, akkor majd visszajövök máskor. Különben is csak a fény miatt jöttem ide, hogy megnézzem, ki van itt ilyen későn. Bár tény, hogy a jövőben meg akartam látogatni az egyletet~nya. - próbáltam elmagyarázni, hogy is kerültem ide és hogy nem akarom rabolni az idejét, de úgy látszik nem nagyon tudtam meggyőzni, mert becsukta mögöttem az ajtót.
Valami kompromisszumot akartam kötni Chiyo-sannal, mert bizonyára ő is csak udvariasságból invitált be, de valójában ő is menne már. Nekem se ártani kipihenten kezdeni a holnapi napot, sok mindenkivel kell megismerkednem még az osztagból és nem akarom, hogy egy fáradt hadnagyot lássanak maguk előtt.
- Akkor egy tea elejéig még maradhatok, de utána hazakísérem. Rendbeny? - tettem fel az ajánlatomat, ami mindkettőnk számára előnyös volt, hiszen itt is maradunk egy kicsit, de utána haza is indulunk és közben is tud még kérdezgetni Chiyo-sany, ha még marad valami a tarsolyában.
Elfogadtam a teát és szerencsémre még tej is volt mellé, amit kifejezetten szerettem, ezért jó sokat tettem a teámba, hogy minél finomabb legyen. Jó ízűen kortyolgattam az italomat, de természetesen közben figyeltem is, hogy miket mondd Chiyo-sany. Illetlenség lett volna nem odafigyelni, ha már beinvitált.
- A harcművészetek elsősorban, de főképp az egylet koncepciója az egészséges test és lélek fogott meg leginkább. És a Tai Chi-t is ki szeretném, majd próbálni. Biztos megnyugtató lenne az osztagban való munka utány. - fejtettem ki részletesen Chiyo-sannak a kérdésére a válaszomat, de annál többet is mondta, belefontam azt is, hogy miért esett a választásom az egyletre.
- És Chiyo-sany? Melyik művészeti ágat szereti? - kérdeztem vissza, mint egy jó párbeszédben szokás, hogy mindkét oldalról szálldosnak a kérdések és a válaszok is. Ezután ismételten a teámba kortyoltam, amíg hallgattam a kérdésemre a választ.

Karakterlap

Aikawa Chiyo

Félvér kitsune

Eltávozott karakterek

Shinigami

11. Osztag

*

Togishi

Szint: 16.

Lélekenergia:

60% Complete
82 400 / 100 000

Hozzászólások: 531

Hírnév: 9

Infó

Tárcában: 29 150 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Shinigami: Ezüst-kék szegéllyel ; Kitsune: Fekete-vörös szegéllyel

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Mindnyájunknak meg van a saját kis biztonságot adó kabalánk. Csak egyeseké élesebb, mint másoké.

Post szín:
#FFB71C ; #B3FF87


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:A Kardok és Rózsák egylete
« Válasz #18 Dátum: 2015. Júl. 26, 00:29:30 »
  Egyletes éjszaka

Vooo… nem érvényes a cukiságot ennyire művelni! Főleg, hogy szemmel láthatóan még csak a tudatában sem volt annak, hogy mit is művelt! 
   - Még nem indultam. - mosolyogtam inkább, teljesen őszintén, miközben lopva a félre tett táncszalagokra pillantottam. Lelkesedésemre válaszul parányi cicám erőst dörgölőzni kezdett. Volt egy olyan sejtésem, hogy épp birtoklási kinyilvánítást folytatott. Vagy valami ilyesmit. Fogalmam sem volt, hogy az ilyen hogy is szokott lenni, vagy hogy kell okosan mondani. De hagytam, had élje ki magát. Ő is nagy lelkesen szokott vigyázni rám, amikor meg nekem van ilyesmire szükségem. Szóval nem intettem le, még a sanda gyanakvásom ellenére sem. Inkább csillogó szemekkel lestem a vendégem mondandóját. Aztán félúton kezdett valami motoszkálni a buksim legmélyén. Valami megérzés. Ismerős hatás, amit nem is tudtam hirtelen beazonosítani, hogy honnan is szokott meglegyinteni. De ahogy figyeltem, hogy kortyolgatja az inkább tejet, mint teát, hirtelen egy vaníliás illat kúszott az orromba. Lehet, hogy csak én képzeltem az illatot, de egyből rájöttem, mi is volt ilyen ismerős. Risu~chan is mindig ennyire kapva kapott a dolgokon, ha valami egészséggel kapcsolatos információ szivárgott ki az orra előtt. Elfojtottam az emiatti előbújni készülő mosolyom. Nem akartam teljesen fölöslegesen megbántani szegényt, csak mert az öcsémet juttatta az eszembe ezzel a kérdéssel.
   - Alapvetően a tai-chi alapján van ez a téma körbejárva. A tai chi chuan – ez az az iskola, amelyiket én is jobban ismerem- terápiás jellege főleg akkor kerül elő, amikor a nei kung egy magasabb szintjén a formagyakorlatot gyakorolják. - bólintottam - Rendszeres, lehetőleg napi szintű végzése, vagy gyakorlása nem csak a fizikai egészséget segít elő, de a lelki egészséget is. A javítja a koncentrációt, csökkenti és megszűnteti a feszültséget, amivel nap, mint nap meg kell küzdenünk. Az egyenletes, nyugodt tempó, a folyamatos, kiegyensúlyozott mozgásformák… - hirtelen észbe kaptam, hogy ezzel lehet, inkább csak elriasztom, így abba is hagytam.
   - Én még nem tudtam választani igazából. Annyira egy egésznek a külön részei, hogy nem tudtam szét szedni őket. - mosolyodtam el magam megint, bár most kissé zavartan.
   - Igaz is… ahogy az előbb válaszoltál, óhatatlanul az öcsém jutott az eszembe. Ő is szereti az ilyen dolgokat… - csúszott ki közben mégis a számon, hogy mi foglalkoztatott. - Risu~chan… mármint Airisu.  Negyedik osztagos… ha szoktál arra járni, egészen bizonyos, hogy már összefutottál vele. Valamelyik sarokba alvás közben vaníliát szürcsölgetve… - mosolyogtam magamban. - mármint… bocsánat, tényleg! - szégyeltem is el egy pillanatra magam, amiért egyáltalán előhozakodtam a dologgal.



(click to show/hide)

Karakterlap

Nekomata Hachirō

Hadnagy

Shinigami

4. Osztag

*

4. osztag Hadnagya

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
13 000 / 15 000

Hozzászólások: 25

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 2 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Kardok és Rózsák egylete

Reiatsu szín:
Narancssárgás

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#FF9968


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:A Kardok és Rózsák egylete
« Válasz #19 Dátum: 2015. Nov. 06, 11:50:09 »
Egyletes Éjszaka

Bár Chiyo-san azt mondta, hogy még nem indult, én attól még korábbi mondandójából azt vettem ki, hogy csak a fegyvereket hozó öregember miatt volt itt eddig. Vagyis már nem tartja itt semmi, csakis én. Ettől egy kicsit rosszul kezdtem érezni magam, de különben sem terveztem olyan sokáig rabolni az idejét. Bár ha valóban még nem akar távozni az egylet épületéből, csak én gondolom, hogy udvariasságból hívott be, akkor megint elég kínos lenne a helyzet, hogy haza akarom tessékelni. Lehet, hogy valóban ilyen későig itt tervezett egyébként is maradni és pont ezért lett rábízva a fegyverek átvétele.
- Sokszor szokott ilyen későig az egyletnél maradni Chiyo-sany? - próbáltam megtudakolni, hogy valóban én értettem félre a dolgokat és ezzel a kérdéssel lehetőleg megtudom, amire kíváncsi vagyok. Nem lenne jó, ha továbbra is azt szajkóznám, hogy hazakísérem, amikor ő még nem is akar hazamenni. Vannak biztos többen is, akik szeretik az éjszakát ébren tölteni és kevés alvás is elég nekik. Valamikor én is fent maradok tovább éjjelente, hogy olvassak egy gyertya fényénél.
- Érdekesen hangzik~nya. - szólaltam meg Chiyo-san ismertetője után, amit figyelemmel követtem, miközben a teámat is kortyolgattam. Látszik rajta, hogy egylettagként valóban tudja a dolgát és elég ismerettel rendelkezik a Tai Chiról.
- Ha nem tudott választani, akkor mindegyik művészeti ágat ki akarja próbálni, vagy már ki is próbált~nya? - ha egy egésznek tartja a művészeti ágakat, akkor én erre tudok következtetni, hogy mindegyikből legalább megvan az alaptudása, vagy talán érdeklődőként nézi, hogy mások hogyan csinálják.
- Chiruochiba taichou? Pont ma ismerkedtem meg vele, most tértem vissza a 4. osztagba. Arról nem is beszélve, hogy ki is nevezett hadnagyának, nem tudom, hogy meg tudok-e birkózni a feladattal~nya. - ahogy szóba került Chiruochiba taichou neve, egyből elkotyogtam Chiyo-sannak hadnagyi kinevezésemet, amit talán nem kellett volna. De a pillanat hevében nem tudtam magammal mit tenni, csak úgy kicsusszant a számom.
- Chiruochiba taichouval közeli kapcsolatban van Chiyo-sany, ha már a keresztnevén szólítja? - próbáltam gyorsan terelni a témát hadnagyságomról, hogy inkább a kapitány és Chiyo-san kapcsolatáról essen néhány szó. Csak remélni tudom, hogy nem valami kényes kérdést tettem fel, csak az első eszembe ötlő kérdést tettem fel gyorsan.

//Bocsi a késői postért >.<//

Karakterlap

Aikawa Chiyo

Félvér kitsune

Eltávozott karakterek

Shinigami

11. Osztag

*

Togishi

Szint: 16.

Lélekenergia:

60% Complete
82 400 / 100 000

Hozzászólások: 531

Hírnév: 9

Infó

Tárcában: 29 150 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Shinigami: Ezüst-kék szegéllyel ; Kitsune: Fekete-vörös szegéllyel

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Mindnyájunknak meg van a saját kis biztonságot adó kabalánk. Csak egyeseké élesebb, mint másoké.

Post szín:
#FFB71C ; #B3FF87


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:A Kardok és Rózsák egylete
« Válasz #20 Dátum: 2015. Dec. 06, 21:45:28 »
   Egyletes éjszaka!

- Elő szokott fordulni, viszonylag sűrűn! - bólintottam egy nagyot. Lássuk be, otthon kissé megnéztek volna, ha shikigamikkal gyakorlok, és azok még dobálnak is! Vagy épp fegyverré alakulnak. Muszáj volt olyan órát és helyet találnom magamnak, amikor és ahol nem bukhatok le!  Nem túl elterjedt, hogy emberek, vagy emberszerű lények csak úgy átalakuljanak. És senki nem akart a 12. osztagnál kikötni. Közülünk legalábbis nem vágyott oda senki! Így maradt a sokáig maradás. A kérdésére egy pillanatra elmosolyodtam. Behunytam a szemem, míg  válaszoltam rá.
   - Ezek olyanok, mint egy fa ágai. Egy fához, egy növényhez tartoznak, ha más-más hajtások is. Szóval már volt szerencsém kipróbálni párat közülük! - rápillantottam - Persze túlzás, és nagy fokú tudatlanság lenne a részemről azt állítani, hogy mindet,  vagy hogy valamennyit kiválóan művelem. - Szép is lenne, de számomra nem erről szólt egyik művészet sem. Nem igazán hittem, hogy ha valaki ténylegesen a szívéből alkot, akkor az rossz lehetne. Vagy hogy egyáltalán van jó, vagy rossz művészet.  De nem úgy láttam, értékelné, ha ilyesmibe komolyabban bele szabadulnék, és végeláthatatlan magyarázkodásokba kezdenék.
Inkább kissé eltereltem ilyen téren a témát.
   - Gratulálok! Ha nem is látszódik elsőre, de Risu~chan nagyon a szívén viseli az osztaga sorsát, szóval egészen biztos vagyok akkor benne, hogy ügyes lesz hadnagyként! - mosolyogtam biztatóan, meg váltottam magam is a kevésbé bizalmaskodó nyelvezetre. Az osztagomnál megszoktam a közvetlenséget, és most emlékeztetnem kellett magam, hogy a partnerem azzal, maga nem használta ezt a formulát, hogy én se tegyem  - És igen, elég közeli viszonyban vagyunk, elvégre az öcsém. Az egy szem, nagyon kelekótya kisöcsém! - nem rejtegettem a büszkeségem a hangomban.  - Így nekem elhiheti, kiváló szeme van a tisztekhez! De ha vaníliát akar erőltetni, nehogy engedjen neki! Képes lenne az egész világgal vaníliát etetni - avattam be öcskös szenvedélyébe. Még mielőtt őt is meg próbálja téríteni. Nehogy azért ne merjen ellent mondani, mert a feljebb valója!
   - Most végzett az akadémián, vagy másik osztagba szolgált előtte? - kíváncsiskodtam magam is kicsit.  Meglepett ez a bizonytalansága.



(click to show/hide)

Karakterlap

Nekomata Hachirō

Hadnagy

Shinigami

4. Osztag

*

4. osztag Hadnagya

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
13 000 / 15 000

Hozzászólások: 25

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 2 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Kardok és Rózsák egylete

Reiatsu szín:
Narancssárgás

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#FF9968


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:A Kardok és Rózsák egylete
« Válasz #21 Dátum: 2016. Máj. 26, 21:16:05 »
Egyletes Éjszaka

Kisebb bólogatásokkal veszem tudomást, hogy akkor eddig félreértettem a dolgot és Chiyo-san nem is akart még hazamenni. Remélem azért nem haragudott meg rám, hogy annyira haza akartam kísérni, nem volt bennem semmi rosszindulat, csak udvariasságból ajánlottam fel és persze a tévedésből, hogy már nincs dolga az egylet épületében. De akkor mostantól nem fogom szajkózni, hogy haza kéne mennie, ha máskor is itt szokott lenni ilyen időpontban.
- Értem, és ha egyet kéne kiválasztania, ami talán egy hajszállal, de kedvesebb a szívének, mint a többi, tudna választani Chiyo-sany? - módosítottam egy kicsit korábbi kérdésemen, hátha így már tud kiemelni egyet a sok közül. De nem fogok rá neheztelni, ha így sem szeretne egyet kiválasztani közülük. Nincs azzal semmi, ha kiválaszt egyet, nem lesz attól a többi kevesebb, ha nem azokat választotta. Mindenkinek megvan a saját véleményének kinyilvánításához, így neki is, és nem fogja ezért kritizálni senki, legalábbis én biztosan nem.
- Köszönöm a gratulációt~nya. - egy kicsit elpirultam a dicséreten, hogy biztosan jól fogom végezni a dolgomat, ha Chiruochiba taichou választott ki a feladatra. Még mindig megvannak a kételyeim, de megpróbálok hinni Chiyo-sannak amennyire tudok. - Valóban? Testvérek~nya? - meglepődötté változik az arckifejezésem, ezt nem gondoltam volna, nem tűnt fel a kettőjük közötti hasonlóság. Ha nem árulja el, biztosan nem jöttem volna rá magamtól kapcsolatuk mibenlétére. - Megfogadom Chiyo-san tanácsát~nya. - tettem egyik kezemet a szám elé, hogy kacagjak egy kicsit Chiyo-san vicces megjegyzésén. Eddig még nem fordult elő ilyen eset, de majd ügyelni fogok rá, hogy ne essek a taichou áldozatául.
- Chiruochiba taichou elődjének Yasuji tai... san kutatásaiban segédkeztem egy jó ideig. Ez idő alatt nem láttam el osztaghoz való kötelességeimet, hogy teljes figyelmemet oda tudjam irányítanyi. - magyaráztam el, hogy ez előtt mit csináltam és megint sikerült majdnem Yasuji taichounak szólítanom, még mindig nem sikerült teljesen megjegyeznem, hogy már nem ő a kapitány, hanem Chiruochiba taichou.
- Köszönöm a teát, már későre jár, ideje indulnom. Így is tovább maradtam, mint terveztem. De még biztos vissza fogok jönni, hogy részt vegyek az egyletes foglalkozásokon. Örülök, hogy megismerhettem Chiyo-san. További szép estét~nya. - mondtam ki hálámat a teáért, majd egy kisebb meghajlással elbúcsúztam és kifelé vettem az irányt az egyletből. Egy kicsit hosszú esti sétára sikeredett ez, de nem bántam meg, talán egy kicsit magabiztosabb lettem Chiyos-an bátorító szavaitól és így újult erővel kezdhetek neki holnap a hadnagyi teendőimnek, amiben bár még kezdő vagyok, de igyekszem, minél előbb beletanulni, hogy ne bánja meg Chiruochiba taichou, hogy engem választott hadnagyául.

(click to show/hide)
« Utoljára szerkesztve: 2016. Máj. 26, 21:19:33 írta Nekomata Hachirō »

Karakterlap

Shiranui Naomi

Kapitány

Shinigami

Kidoushuu

*

A Shiranui-ház 4. feje

Szint: 7.

Lélekenergia:

60% Complete
36 000 / 45 000

Hozzászólások: 74

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 11 000 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:A Kardok és Rózsák egylete
« Válasz #22 Dátum: 2016. Szept. 29, 22:10:53 »
Lassú léptekkel haladtam Seireitei utcáin, a kilencedik osztag felé. A régi egyenruháimat már nem lehetett hova bővíteni, így újakat kaptam, amik hasban jók voltak, azonban más helyeken hatalmasnak tetszettek rajtam. Hiába, ha egyszer más helyen nem indultam növekedésnek. :roll: Karjaimat hasamon tartottam, mintha ezzel segíthettem volna magamon annak cipelésében, de így sem mozogtam könnyedebben. Vigasztalt a tudat, hogy már a vége felé járok, lassan karjaimban tarthatom az édes csöppséget, akit a szívem alatt hordok. Most azonban egészen más dolgom akadt.
Elérve a Kyūbantai kapuját, intettem a tiszteknek, akik meghajlással fogadtak, elvégre a Kardok és Rózsák egylete itt kapott helyet, így gyakori vendégnek számítottam. Nem kívántam Nara~taichout zavarni napközben a munkában, így egyenesen az egylet épülete felé vettem az irányt, hiszen a délutáni edzés némi előkészületet kívánt tőlem, főként jelenlegi állapotomban. Bármennyire szerettem volna, hogy ugyanúgy kezeljenek, mint a terhességem előtt, óhatatlanul be kellett látnom, hogy nem vagyok mindenre ugyanúgy képes, mint eddig gondoltam. Lassabbak mozdulataim, gyorsabban elfáradok, és a lehajolás olyasféle művelet, amit csak akkor végzek el, ha muszáj. Elhúztam a számat. Mindig akadt segítségem, de jobban örültem volna neki, ha ismét a régi lehetnék. Szerettem a még meg nem született gyermekemet, semmi pénzért el nem cseréltem volna, azonban a terhesség kezdett némiképpen az őrületbe kergetni. @_@
Mélyet sóhajtottam, és belépve az egylet belső udvarára elégedetten hordoztam végig tekintetem a fűre leterített szőnyegen. A bent elhelyezkedő termek egyike sem volt akkora, ami lehetőséget adna arra, amit ezúttal terveztem. A különleges technikával készült eszközt a Juuniibantainak köszönhettük, bár akár közös fejlesztésnek is mondhatnánk, hiszen a kidouháló nélkül, melyet még rá kell idézni, működésképtelen volna. Ezzel együtt viszont olyan segítséget jelent a Gotei Juusantai tisztjei számára, mellyel meggyorsíthatják a későbbiekben a fejlődésüket. Legalábbis ezt reméltem, mikor felvázoltam elképzeléseimet a tizenkettedik osztag fejlesztőinek.
Levettem papucsomat, és mezítláb léptem fel az eszközre, manapság nem bírtam zoknit húzni, de ezúttal jobb is így. Ahhoz, hogy működjön a technika, összeköttetésben kell maradnom a reiatsuhálóval, ez pedig mezítláb könnyebb, mint mondjuk folyamatosan rajta tartani a kezem. Aztán csak vártam arra, hogy az egylet tagjai, és néhány esetleges újonc megérkezzen. Az osztagokba mind ki lettek küldve a meghívók, elvégre egyetlen egylet sem létezhet, ha nincsenek tagjai, és sosem bővül. Talán nem voltam itt az alapítástól kezdve, de mikor úgy hozta a sors, hogy meg kellett menteni ezt a másoknak oly’ kedves helyet, meg sem fordult a fejemben, hogy ne tegyem meg.
Mosolyogva üdvözöltem ismerős, és ismeretlen arcokat, az utóbbi idők számtalan feladata mellett előfordult, hogy az újoncokkal még nem sikerült találkoznom. Szívesen váltottam volna velük pár szót, azonban ezúttal nem ezért hívtam meg őket, modortalanság lett volna, ha másra használom kevéske szabadidejüket, mint amiért ide érkeztek.
- Üdvözlök mindenkit, régi, és új tagot egyaránt! – Emeltem meg kicsit hangomat, hogy mindenki jól hallhassa, amit mondani szeretnék. – Shiranui Naomi vagyok, az egylet vezetője. – Biccentettem, sajnos a meghajlás nem igazán ment ebben az állapotban. :/ - Azért hívtam meg ezúttal önöket, hogy egy új technikát teszteljünk, mellyel elmélyíthetik, vagy felvehetik zanpakutouszellemeikkel a kapcsolatot. Megkérnék mindenkit, hogy váljon meg lábbelijétől, és mezítláb álljon fel a szőnyegre, a szandálokat pedig oldalt, a fűre helyezzék.
Nem siettem, nincs miért. Mindenkit megvártam, elvégre addig nem kezdhettünk neki, amíg el nem helyezkedett minden egyes shinigami. Ezúttal engedélyt kaptak, hogy szolgálaton kívül is náluk legyen a lélekölőjük, elvégre anélkül nehéz lett volna kivitelezni egy ilyen edzést. Magam is az oldalamon viseltem Mimozát, aki az utóbbi időben igen csendes volt, bár ennek oka még ismeretlen volt előttem. Megvontam a vállam, majd kiderítem, elvégre ebben jó voltam. ^.^
- Rendben, most pedig láthatják, hogy nagyjából fél méterenként van egy-egy vékonyabb bemélyedés. – Mutattam a körvonalban földön elhelyezkedő résekre. – Szeretném, ha kivonva ide helyeznék zanpakutouikat. Fontos, hogy egy helyre egy kerüljön. – Kötöttem ki, mert bár bíztam felfogó képességükben, nem szerettem volna félreértéseket. – Amint ezt mindenki megtette, álljanak vissza a szőnyeg belsejébe!
Mély levegőt vettem, és magam is beszúrtam egy szabad helyre Mimozat. Koncentrálnom kellett, hiszen ezúttal nagy mennyiségű reiatsut kellett felszabadítanom, ám célzottan, és anélkül, hogy a jelenlévők közül bárkiben is kárt tennék. Jól tudtam, hogy a gyengébbekre milyen letaglózóan hathat egy nagyobb reiatsu hullám, az utóbbi időben sokat tanultam lélekenergiáról, és annak megfelelő használatáról.
- Keiame fushitaorero, shi makichirase! Shi hoshi, hachi hirui, juu uta. Terase! (Fényeső hullj alá, és szóródj szét! Négy csillag, nyolc könny, tíz ének. Ragyogj fel!) – A idézés közben néhány kézmozdulatot tettem, ezzel könnyebb volt az egyelőre fejlesztés alatt álló technikát megfelelően használni.
Lassan derengeni kezdett talpam alatt a szőnyeg, egy különös, lótuszra emlékeztető mintát felvéve futott végig rajta a reiatsu minta, egészen a zanpakutoukig, mindenki lábát körbehálózva. Semmilyen különleges érzettel nem járt, a technika inkább összeköttetésül használt a zanpakutouk és a kinti világ között.
- Most pedig szeretném, ha shikai hívószavukkal felszabadítanák a lélekölőjüket. – Mondtam csendesen, még nagy koncentrációt kívánt az, hogy a reiatsu hálót fenntartsam. - Anata no hanabira wo taorefuse, Mimoza! – Oldottam fel magam is a shikai alakot, azonban a megszokott forma helyett megmaradt a leszúrt katanának alakja, helyette viszont megjelent lélekölő szellemem. Mosolyogva fogadtam segítő kezét, amivel megtámasztott, nehogy elessek, miközben arra figyeltem, hogy a többiek miként haladnak. – Fontos, hogy jelen formában ne használjanak kidoukat, és ne lépjenek le a szőnyegről. – Intettem aztán Mimozának, hogy képes vagyok megállni a lábamon. – Ez a különleges kidouszál köti össze a lélekölőket, önöket, és a kardszellemet, hogy jelen tudjanak itt lenni, a legkisebb kidou is képes megtörni a köteléket, és akkor a gyakorlatnak vége. – Jelentettem ki.
Nem volt még teljesen kiforrott az ötlet, de szerettem volna több shinigamival is kipróbálni, elvégre tesztek során jól lehetett alkalmazni. Ha sikeres lenne, sokban megkönnyítené az Akadémisták dolgát, de akár a bankai szintjének elérését is meggyorsítaná, akkor pedig a Gotei Juusantai számottevően erősebb lehetne.
- Most pedig következhet a gyakorlat érdemi része. – Mosolyodtam el. - A shinigamik legerősebb fegyvere a lelkük része, mely fegyver formát öltött, hogy képes legyen támogatni forgatóját, segítse őt. Azonban sok shinigami elfelejti, hogy amit a kezében tart, nem egyszerűen egy darab acél, amit tűzben edzettek, hogy olyan alakú legyen, ami a használójának majd a legjobb lesz. Nem csupán eszközök, velünk éreznek, és néha sokkal több mindenre tudják a választ, mint azt mi sejtjük. – Hordoztam körbe tekintetem a sokszínű társaságon. – Ezúttal azt szeretném, ha a shinigamik megértenék, és ők maguk is éreznék a zanpakutouk sorsát. Hogy lássák, milyen az, amikor vakon irányítják, anélkül, hogy erre előre figyelmeztetnék őket, hogy saját kényükre-kedvükre tesznek velük esetlegesen olyasmit is, amit nem feltétlen szeretnének.
Összefontam mellkasom előtt karjaimat, éreztem, hogy Mimoza a közelemben van, és figyel. Örültem neki, bár jelen pillanatban csak a demonstráció kedvéért idéztem meg. Intettem a szőnyegen kívül álló egyik segítő tisztnek, aki benyújtott néhány fekete szövet darabot.
- Ezzel kösse be mindenki a szemét, és innentől kezdve hangosan nem kommunikálhatnak a kardszellemeikkel. Két esetben szólalhat meg bárki is, ha tőlem szeretne kérdezni, vagy azt szeretné jelezni, hogy befejezi a gyakorlatot. – Ezzel körbeadtam az anyagokat, hogy mindenki felapplikálhassa magára, akár egyedül, akár némi segítséggel. – A feladatok nem lesznek bonyolultak, de koncentrációt igényelnek, épp ezért kérem önöket, ne vegyék félvállról. Mindenki álljon a pálya szélére, egy gong fogja jelezni, mikor kezdhetnek neki a feladatnak, amit minden esetben ismertetni fogok. – Mivel nem beszélgethettek egymással, így nem szerettem volna tovább bonyolítani azzal a helyzetüket, hogy a feladatok is ismeretlenek legyenek.
Újból intettem, és ezúttal néhány üvegtároló került elő, amikben különböző állatok kaptak helyet, kígyók, békák, rovarok, de az egyikben például néhány kiscsibe. A feladat igazán egyszerűen csupán a bizalomról szólt, hogy vakon engedelmeskednek-e a kardszellemeknek, akkor is, ha nagyon nem akaródzik nekik. Mivel javarészt csöndes állatokról volt szó, közben egy hangszóróból sziszegést, kuruttyolást, és ciripelést játszottak be a szőnyegen kívülről.
- Egy sorban vannak a tárolók, mindegyikben más-más állattal. Mindegyikben van legalább egy pénzérme, valahol elrejtve, a cél ennek megtalálása. Akinek sikerült egyet gyűjtenie, az kérem, hogy álljon majd hátrébb, hogy mindenki próbálkozhasson. Az érméhez zanpakutou szellem nem érhet, a shinigami kezét viszont irányíthatja, ahogy jónak látja. – Azzal intettem, hogy megkezdhetik a feladat teljesítését.
Érdekes látni, kit mi vezérel, hogy egyből meg akarják oldani a feladatot, óvatosak, vagy kifejezetten arra törekednek, hogy legalább egy kicsit megizzasszák a shinigamikat. Ha szükséges volt, odamentem azokhoz, akik segítséget kértek, egyébként pedig biztos távolból figyeltem.
- Te nem fogod teljesíteni a gyakorlatokat? – Hallottam Mimoza fojtottan dörmögő baritonját.
- Nem, ezúttal hagyom őket érvényesülni. – Simítottam végig mosolyogva pocakomon. - Majd legközelebb, ha mozgékonyabb leszek.
Amint mindenki a feladat végére ért, jeleztem, hogy a tárolókat kivihetik, és jöhet a következő eszköz. A hatalmas lepelnek tűnő szövetet elvettem, majd leterítettem eléjük. Négy sorban, és négy oszlopban voltak rajtuk körök, nagyjából tizenöt centi átmérőjűek. Semmi különös nem látszott az egyszerű feketeháttéren fehér pöttyöknek tűntek, addig, míg az egyik fel nem villant.
- Ezt csak egyesével tudják megcsinálni, szintén nem bonyolult a mechanikája. A felvillanó körre kell tenni vagy a kezüket, vagy a lábukat, azonban ha olyan felületen marad valamely testrészük, ami már nem világít, apró áramütést fognak érezni. A zanpakutou szellemek csak a fekete részen állhatnak, onnan segíthetik a shinigamikat. Öt percet kell átvészelni a szőnyegen… sok szerencsét! ^.^ – Azzal elindítottam a villódzást.
Nem volt nagy feszültség belevezetve, de azért bárki megérezhette, ha rossz helyre tette a kezét, vagy a lábát. Természetesen nem a kínzás volt a cél, viszont kellett valami motiváció, hogy minél jobban igyekezzenek. Vagy épp ellenkezőleg, minél inkább megpróbálják szabotálni a másikat. A shinigami kapcsolata a lélekölőjével mindig érdekes, sokkal jobb jellemrajzot ad a használóról, mintsem azt gondolná. Miután mindenki eltöltötte a maga idejét, Mimoza összetekerte a szövetet, hiszen láthatóan erre én magam képtelen lettem volna.
- Az utolsó feladat ezek után, remélem, gyerekjátéknak számít immár! – Mosolyodtam el, és a szőnyeg széléhez lépdeltem. - Vakon kell kiválasztaniuk, hogy melyik a saját zanpakutoujuk, majd három támadással meg kell semmisíteniük egy gyakorlóbábut. – Közben halk neszezéssel fel is kerültek a bábuk. - A kiválasztásban nem segíthetnek a zanpakutou szellemek, a támadásban viszont igen! Aki befejezte a gyakorlatot, az tegye vissza a lélekölőjét, és jöhet a következő. – A feladat ismertetése végeztével kiálltam a tűzvonalból.
Reméltem mindenki kihozza magából a legtöbbet, hiszen a gyakorlatok lényege az, hogy minél inkább megértsék, a zanpakutoujukban bízhatnak, és megoszthatják velük a rájuk nehezedő terhet. Néha elfelejtik, hogy bármennyire a lelkük részei, saját gondolataik és érzéseik is vannak. Meg kell osztaniuk egymással ezeket, különben káosz születik a lelkükben és a fejükben, akkor pedig sebezhetőek, legyőzhetőek lesznek.
- Gratulálok mindenki számára, reményeim szerint tanultak valamit ma egymástól! – Bólintottam mindenki felé, miután végeztek. - Megkérném önöket, hogy zárják vissza zanpakutoujukat, a továbbiakban pedig teával és meditációval vezethetik le a gyakorlatot. – Miután mindenki elzárta kardját, én is feloldottam a kidout.
A terem felé indultam, ahol megterített asztal várta a résztvevőket. Fáradt voltam, így csak egy széket kerestem, ahová végre leülhettem, innen figyeltem a további beszélgetéseket, és válaszoltam, ha valaki engem keresett meg kérdéssel. Örültem annak, hogy ilyen jól sikerült minden. Elégedetten simítottam végig a hasamon, úgy tűnt ezúttal ő is érezte, hogy nyugalomra van szükségem, mert nem rugdalózott, ahogy egyébként szokott. Csak azután indultam haza, hogy mindenki elhagyta a helyiséget, senkit sem szerettem volna bezárni. A csillagos ég alatt hazafelé tartva csak az járt már a fejemben, hogy legközelebb nagyobb szőnyeget kellene rendelnem a tizenkettedik osztagtól…

(click to show/hide)

Karakterlap

Narazaki Amaya

Tiszteletbeli tag

9. Osztag

*

Shinigami

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
5 500 / 15 000

Hozzászólások: 80

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 7 700 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
tengerkék

Egyéb hovatartozás:
Kardok és Rózsák egylete

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Mottó:
"Amikor a varázslat elszáll, a valóság megmarad"

Post szín:
#CF74ED


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:A Kardok és Rózsák egylete
« Válasz #23 Dátum: 2016. Okt. 01, 11:44:31 »
                    Bújj, bújj szellem

Kómás fejjel ébredek fel, kinn nem éppen a verő fényes napsütés fogad. Valahogy ilyenkor az ember kedve is olyan mint az idő...szürke. Kitekintve az utcára, minden olyan fakó színbe borult, a csend, pedig majd megsüketít. Kitárom az ablakot, a szél beszökik, és megborzongva fúj át a hideg. Gyorsan be is csukom az ablakot, ám egy kis papíros még épp belopja magát a szobába. Egy meghívó volt, kissé elkallódott, gyűrött állapota ellenére könnyen kivehető volt a tartalma. Elolvasva a kis levelet, nem sokat gondolkodok, hogy ugyan mit is csináljak délután, remek edzésnek hangzik a leírtak, ráadásul Shiranui kapitány fog megtisztelni minket azzal, hogy személyesen tartja majd az edzést...ráadásul itt, a mi osztagunk területén. Bolond lennék kihagyni egy ilyen alkalmat, azonnal készülődni kezdek, miután az asztalomra helyezem a kis papírost, ami eme jó hírt tartalmazta.

~ Ez azt jelenti, hogy ismét edzhetünk?
~ csillan fel Mizushingen szeme.
~ Igen, azt. ~ mosolygom. Neki is nagyon tetszik a kiírt program, hiszen pont a kettőnk kapcsolatára erősítő edzésre lettem meginvitálva...még ha véletlen is. Elolvasva ugyanis, benne állt többek között az is, hogy bármely shinigami részt vehet rajta, tehát magam is. Fel is öltöm az egyenruhámat, kardomat óvatosan kivonom, majd végigsimítom a pengét, és óvatosan visszahelyezem a tokjába. Kardom ritkán panaszkodhatna, hogy rosszul bánok vele. Talán pont ezért nem is teszi meg. Oldalamra csatolom Mizushingent, majd ki is sietek az egylet épülete felé...ami bár a mi osztagunk területén kapott helyet, fogalmam sincs, hogy hol. Így hát szokásomhoz híven, most is háromszor kérek útbaigazítást, mire megtalálom az egylet otthonául szolgáló épületet. Izgalom és kellemes bizsergés járja át a testem, nagyon kíváncsi vagyok, vajon miféle edzésen vehetek részt. Úgy tűnik, kivételesen nemhogy nem kések, én vagyok az első érkező. Valóban meglepődök, így nem is igazán tudom, mit kéne most csinálnom. Zavarodottan hajolok meg Shinarui kapitány előtt, aki mosolyogva köszönt viszont. Sokan összegyűlünk, gondolom mindenhova került pár meghívó. Az esetlegesen ismerős arcokra elmosolyodom, de csupán egy biccentéssel, vagy finom kis intéssel köszöntöm, majd a kapitány belekezd az ismertetésbe. Csinos nő, gyönyörű szemekkel és zöld hajjal, ami nagyon különlegesnek tetszik nekem. Hasa kereksége alapján pedig egy életet hord a szíve alatt, ami olyan csodás érzés lehet. Egy pillanatra elkalandozok, milyen érzés is lehet az, ha terhes vagy, és arra jutottam, hogy biztosan a világ egyik legjobb érzése.

- Szerintem is egy gyönyör, ha életet adhatsz valakinek, de most ide koncentrálj, ha megkérhetlek.
- dorgál meg a zanpakutom. Igaza van,n nem ezért jöttem, így figyelmesen hallgatom végig az ismertetőt. Elfog az izgalom, amikor meghallom, hogy egy teljesen új technikát fogunk kipróbálni. Gyorsan szabaddá is teszem a lábam, ahogyan azt kérték, majd a szőnyegre lépek. Minden szavára figyelek a kapitánynak, valóban ott vannak a bemélyedések, így ki is választok magamnak egyet. Az oldalamhoz nyúlok, és finoman leszúrom Mizushingent. Ezután visszalépek a többiekkel a szőnyeg belsejébe. Talán tévedek, de úgy látom, nem én vagyok az egyetlen, aki izgul. Ez pedig megnyugtat kissé. Ő is leszúrja saját lélekölő kardját, majd koncentrálva kántálni kezd. Elkerekedő szemmel figyeltem, ahogy egy lótuszhoz hasonló minta alakul ki a szőnyegen, elérve engem is...mégsem érzek semmi különöset. Meg is lepődök, de nem mozdulok.
- Mamora, Mizushingen! - oldom fel a shikaimat, de az nem úgy oldódik fel, ahogy annak lennie kéne. Maga Mizushingen, gyönyörű sellő alakban jelenik meg előttem. Látszólag ő is meg van lepve, de nem szól egy szót sem, csupán halványan mosolyog. Csupán szemezek Mizushingennel, aki mindig örült, ha láthatott. Sokat hallottam olyanokról, akik háborúban állnak saját kardjuk szellemével...nos én és a kardom nagyon is jól kijöttünk egymással, úgy tekintettem rá, mint egy testvérre. Átgondolom a hallottakat, és egyetértően bólintok Mizushingen felé, hogy tisztában vagyok azzal, mennyire sokat is tesz értem. Sosem titkoltam előtte...sem ezt, sem mást. Őszinte, jó kapcsolatot ápoltunk, így az első próbát magabiztosan fogadom. Felkötöm a kendőt a szememre, a világ sötétségbe borul. A pálya szélére segít Mizushingen, majd fújok egyett. Akármennyire is bízom a kardomban, azért kicsit ijesztő másra bízni magam. Főleg ahogy meghallom a hangokat. Akár a fóbiáim kilencven százaléka itt lehet, így picit remegni kezdek, azonban megnyugtat kardom érintése. A vállamra helyezi a kezét, és óvatosan megsimít. Erre volt szükségem. A szabályokat meghallgatom, majd rábízom magam Mizushingenre. Bár kezem néha egy kicsit visszahúzom, de aztán hagyom, hogy a szellemem a kezemet az érméhez irányítsa. Félek, mihez érek hozzá, de kardom úgy manőverezett, hogy csupán a pénzérmét érintsem meg, majd a vállamat megfogva hátrébb támogat, ahogy azt a kapitány is kérte. Miután megnyugszom, kitapogatom a derekát a sellőnek, majd hálásan átölelem. Megszokta már, hogy ölelkezős vagyok, így csupán viszonozza azt. Ez felér egy néma köszönömmel tőlem, az ő gesztusa pedig egy nincs mit-tel. A következő feladat már bonyolultabbnak tűnik. Nem maga a feladat, hanem annak kivitelezése. Azért remélem ügyesen hajtjuk végre a feladatot, ahogy én kerülök sorra. Mizushingen az általam nem látható lepedőszerű vászonra vezet, majd ő is elhelyezkedik. A gong hallatán érzem, ahogy a kezei a lábamra fonódnak, igyekezve irányítani azokat. Bár próbálok minél inkább engedelmeskedni, kétszer is elbénázom, és megcsíp az áram. Öt perc után azért megizzadok, és nagyon büszke vagyok magunkra. Remek csapatot alkotunk eddig a kardommal, így most is megölelgetem, akárcsak az első próba után. Hálás vagyok neki, hiszen mindig segítette az utamat, sosem fordított hátat. Ezután a próba után muszáj lesz leülnöm beszélni vele, mert van mit köszönnöm számára. Tulajdonképpen ez a próba számomra azért hasznos, mert bár a kapcsolatom nagyon jó a kardszellememmel, de ráébreszt, miért is működik ez olyan jól. Az utolsó feladat nem tűnt nehéznek. Ott, ahol állok, helyben leülök, és koncentrálok. Mizushingen energiáját keresem, s mikor megtalálom, magabiztosan elindulok. Persze kezemmel kapálózok, nem szeretnék átbukfencezni valaki máson. Kitapogatom a kardom, megsimítom rajta az acélt, felcsúszik a kezem a markolatra. Érzem, hogy ő az, és átjár az erő. Hátulról átölel, karjaimat sajátjaiba veszi, úgy irányítja a mozdulataimat. Már könnyedén átengedem az irányítást, sokkalta jobban át tudom engedni magamat, mint az edzés elején. Meglepő, hogy ilyen rövid idő alatt is észrevehető fejlődést tapasztalok magamon. Kecsesen csapok le kardommal. Az első egy vágás, mellyel egészen biztosan lemetszettem valamijét, hallva a halk puffanást, ami a levágott rész földetérését hivatott jelezni. Megpördülök a saját tengelyem körül, és egy alacsonyabb, vízszintes vágással sebzem meg a bábút, majd hátrébb szökellek, és magabiztosan kimondom a képesség nevét.
- Ameonna! - víz jelenik meg körülöttem. Érzem, ahogy libabőrös vagyok, egy mozdulattal táncra bírom a képességem, és egy másikkal a bábú felé küldöm. Észre sem veszem, hogy Mizushingen már rég nem irányít. Recsegést, ropogást hallok, majd Mizushingen hangját.

- Nagyon ügyes.
- dicsér meg, majd segít levenni a szememet takaró kendőt. A fény hírtelen elvakít, így hunyorgom picit, mire ismét megszokom a külvilágot. Széles mosolyt látok az arcán, legalább annyira széles, mint az én arcomon ülő. A kapitány kérésére visszazárom Mizushingent, de előtte még megígérem neki, hogy tartunk majd egy lelkizős, beszélgetős délutánt tartunk. Visszahelyezem a pengét a tokba, majd a kapitány után indulok. Terített asztal vár ránk, én pedig helyet foglalok. Kezembe veszek egy forró teát, és jólesően beleiszom. Átjár a meleg, nagyon kellemes nyugalom vesz körül. Teljesen ellazulok, mintha minden nyűgtől megszabadulnék. Remek érzés kerít hatalmába.
- Nem tudom, hogy vagy vele...de szerintem ez egy nagyon kellemes edzés volt. Mit szólnál, ha azt mondanám, jót tenne nekünk egy ilyen egylet?
- teszi fel a kérdést. Mosolyogva értek vele egyet, úgyhogy el is határozom, hogy odamegyek Shiranui kapitányhoz, és megkérdezem, hogy fogadnának-e tagként.
- Elnézést Shiranui-sama, nagyon tetszett az edzés...és szeretnék csatlakozni az egylethez. - hajolok meg, majd nyugodtan végigmondom amit szeretnék. Kellemes nyugodtság jár át, így nem jövök zavarba, csupán elmondom, amit szeretnék...úgy, ahogy azt mindig is tennem kéne. A kapitány nagyon kedvesen beleegyezik a dologba, így hagyom is, látszik, hogy elfáradt. Miután elfogyasztom a teám, és megköszönöm azt, hogy részt vehettem egy ilyen edzésen, elindulok hazafelé.
« Utoljára szerkesztve: 2016. Okt. 01, 11:46:11 írta Narazaki Amaya »

Karakterlap

Fuchida Ayumi

Shinigami

9. Osztag

*

Szint: 3.

Lélekenergia:

60% Complete
18 000 / 30 000

Hozzászólások: 46

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 7 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Fehér

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#7d7d7d || #e1d1b8


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:A Kardok és Rózsák egylete
« Válasz #24 Dátum: 2016. Okt. 02, 02:10:20 »


A Kardok és Rózsák egylete egy olyan szervezet, melynek a 9. osztag ad helyet, és úgy érzem, még közel is állhat hozzánk Ayuta-val. Nem azért, mert annyira fegyver mániákusak lennénk, vagy egyetlen egy mozdulatot is ismernénk a Tai Chi-ből, esetleg nagy festőművészek lennénk. Nem.  Azért, mert szeretjük, és tényleg harmóniában vagyunk a kardunk szellemével. Talán azért is, ami történt. A belső világunkba elvonulva tudunk higgadtan gondolkodni. Bízunk a kardunk erejében. Ezzel ő is egyetért, és úgy gondolja, hogy tökéletesen megvan az összhang és kapcsolat közte és a kardja között, de pont ezért tartja feleslegesnek csatlakozni az egylethez. Mondván olyanok járnak oda, akiknek bajuk van. Szerintem pedig sokat tanulhatunk is. Szóval nagy nehezen sikerült meggyőznöm, hogy jöjjön velem.
Nem mi voltunk az egyetlenek. Elég sokan voltunk. Az egyletvezetője, és jelenlegi edzésvezetőnk egy nagyon csodás nő, akinek az aurája is olyan elegáns. Szép zöld szem és haj. Tényleg a terhességtől a nő egyszerűen kivirágzik. Tényleg csodás dolog.
- Remek! Sikerült elrángatnod egy terhes jógára. De ugye nem? Megölöm… Csak a biztonság kedvéért kérdeztem.
Súgta nekem oda Ayuta, de szúrós tekintetemmel jeleztem, hogy nem vagyok az, és ne is nézze már le az edzést az előtt, mielőtt elkezdődne. Tényleg le a kalappal, hogy áldott állapotban is edzést fog tartani. Még akkor is, ha ő maga csak a feladatot fogja elmondani.
- Üdvözlök mindenkit, régi, és új tagot egyaránt! Shiranui Naomi vagyok, az egylet vezetője. Azért hívtam meg ezúttal önöket, hogy egy új technikát teszteljünk, mellyel elmélyíthetik, vagy felvehetik zanpakutouszellemeikkel a kapcsolatot. Megkérnék mindenkit, hogy váljon meg lábbelijétől, és mezítláb álljon fel a szőnyegre, a szandálokat pedig oldalt, a fűre helyezzék.
Gyorsabban kaptam le a szandálomat és a zoknimat a Bátyámtól és pattantam fel a szőnyegre. Eléggé izgatott vagyok, hogy a Zanpakuto szellemével egy teljesen új szinten léphetek kapcsolatba. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz. Jó látni ismerős arcokat. Így egyből az ő kardja mellé szúrom a Zankuto-mat. Szóval a Zanpakuto-m Amaya és Ayuta Zanpakuto-ja között hagyom és lépek hátra. Naomi is leszúrta a sajátját, és a elszabadult Reiatsu-ja mellett sem lehet szó nélkül elmenni.
- Keiame fushitaorero, shi makichirase! Shi hoshi, hachi hirui, juu uta. Terase! (Fényeső hullj alá, és szóródj szét! Négy csillag, nyolc könny, tíz ének. Ragyogj fel!)
Hangzott el a különleges idézés, melynek következtében egy lótuszra emlékeztető mintát felvéve futott végig, és a lábunk alatt is körben megjelent. A technika kiteljesedését követően mindenkinek fel kellett oldania a saját kardját.
- Shibare Renketsuna Kaze!
Meg is jelent a Zanpakuto-m szelleme, ami egy fehér pillangó, és egyből a kinyújtott ujjamra szállt rá. Ayuta-nak egy gyönyörű, kecses fehér szőrű róka, mely egyenesen a jobb lábához sétált. Nem csak a társaság, hanem a Zanpakuto lelkek is oly színesek. Amaya esetében például egy gyönyörű sellő.
– Fontos, hogy jelen formában ne használjanak kidoukat, és ne lépjenek le a szőnyegről. Ez a különleges kidouszál köti össze a lélekölőket, önöket, és a kardszellemet, hogy jelen tudjanak itt lenni, a legkisebb kidou is képes megtörni a köteléket, és akkor a gyakorlatnak vége.
Tényleg jól gondoltam, hogy ez egy roppant kényes technika, ezért ilyen alapszabályokat be kell majd tartanunk. Ayuta-nak ez nem lesz nehéz, mivel nem szereti a Kidou-kat. Renkatsuna Kaze, vagy mint ahogy közös egyességgel rövidítve Renka az ujjamról felszállt a fejemre. Pontosabban baloldalt, mint egy élő hajcsat, míg hallgattuk a feladatot. 
- A shinigamik legerősebb fegyvere a lelkük része, mely fegyver formát öltött, hogy képes legyen támogatni forgatóját, segítse őt. Azonban sok shinigami elfelejti, hogy amit a kezében tart, nem egyszerűen egy darab acél, amit tűzben edzettek, hogy olyan alakú legyen, ami a használójának majd a legjobb lesz. Nem csupán eszközök, velünk éreznek, és néha sokkal több mindenre tudják a választ, mint azt mi sejtjük.
- Aki ilyen, az meg is érdemli, hogy a Zanpakuto-ja ott tegyen keresztbe neki, ahol tud.
A véleményét hangosan kimondta. Teljesen megérdemlik azok, de valakiknek kifejezetten gonosz a Zanpakuto-juk. Szóval mi meg is értjük a sajátunkat és szeretjük. Örülök, hogy Renka az én Zanpakuto szellemem.
– Ezúttal azt szeretném, ha a shinigamik megértenék, és ők maguk is éreznék a zanpakutouk sorsát. Hogy lássák, milyen az, amikor vakon irányítják, anélkül, hogy erre előre figyelmeztetnék őket, hogy saját kényükre-kedvükre tesznek velük esetlegesen olyasmit is, amit nem feltétlen szeretnének. … Ezzel kösse be mindenki a szemét, és innentől kezdve hangosan nem kommunikálhatnak a kardszellemeikkel. Két esetben szólalhat meg bárki is, ha tőlem szeretne kérdezni, vagy azt szeretné jelezni, hogy befejezi a gyakorlatot. … A feladatok nem lesznek bonyolultak, de koncentrációt igényelnek, épp ezért kérem önöket, ne vegyék félvállról. Mindenki álljon a pálya szélére, egy gong fogja jelezni, mikor kezdhetnek neki a feladatnak, amit minden esetben ismertetni fogok.
Ayuta bekötötte a szememet, majd ő is bekötötte a sajátját. Neki nehéz lesz nem hangosan kommentálni a dolgokat, ha olyan helyzet alakul ki. Renka-ban teljesen bízom, így vakon követni sem lesz nehéz. A fejemen pihenve pedig roppant közel érzem magamhoz. Kívül hallok furcsa hangokat.
- Amit hallasz, az leginkább hangszórókból jön, de nem azt mondom, hogy ezek nincsenek jelen. Egy-egy akváriumban vannak, és valószínűleg bele kell nyúlnod, de figyelj!
- Egy sorban vannak a tárolók, mindegyikben más-más állattal. Mindegyikben van legalább egy pénzérme, valahol elrejtve, a cél ennek megtalálása. Akinek sikerült egyet gyűjtenie, az kérem, hogy álljon majd hátrébb, hogy mindenki próbálkozhasson. Az érméhez zanpakutou szellem nem érhet, a shinigami kezét viszont irányíthatja, ahogy jónak látja.
- Tényleg oda kell irányítsalak. Választási lehetőségek a kígyók, békák, rovarok és kiscsibék. Mibe fogadjunk, hogy Ayuta-t a kígyófészekbe vezeti? Melyiket szeretnéd?
Elfelejtettem, hogy valójában meg sem kell szólalnom elég gondolnom rá, amit ő hall és ért. Ebből is látszik, hogy ő túl lát a feladaton.
~ Biztos lehetsz benne. De szerintem nem mérgezők legalábbis remélem. Én a kiscsibék mellett döntenék. Azokat adott esetben el lehet hessegetni az érme felől.
- Akkor menj egyenesen… Rendben, most egy lépéssel balra… Most guggolj le és nyújtsd előre a kezed. Remek. Most vidd le… Nincs ott egy csibe sem. Vedd ki! Nagyszerű. Most állj fel! Fordulj kilencven fokot balra és hátrálj öt lépést. … Nagyszerű. ... Meg is volnánk.
~ Akkor sikerült teljesítenünk a feladatot, igaz?
- Pontosan! Nem volt olyan vészes. … Még szerencse, hogy nem látod és mások sem látják, ahogy Ayuta egyesével kiszedi a kígyókat. Bár esélyük sincs elmászni. Szinte rekordidő alatt teljesítették a feladatot. ... Nem minden párosnak megy ez olyan simán.
- Ha nem rekordidő alatt tettük volna, akkor azok nem is mi lennénk. Szinte nem is kellett beszélnem.
Még nem hallottam a hangját, de tényleg olyan kellemes, mint ahogy Ayuta mesélte. Gondoltam, hogy nem fogja nagy dolognak elkönyvelni a teljesítményüket. Inkább egy teljesítendő minimumnak. Én viszont helyettük is büszke vagyok rájuk.
- Mindenki végzett és most elviszik az állatkákat. Leterítettek egy Twister-t. ... Pörgetnek egy színt és egy testrészt és oda kell tenned a kezed vagy a lábad a megfelelő színbe. Hajlékonyságodra lesz szükséged.
Magyarázta el nekem, mert jól gondolta, hogy még nem találkoztam ezzel a játékkal. Valószínűleg az Emberek Világában ez egy roppant ismert játék. Bár nem tudom, hogy a lelkem egy része honnan tudja? Lehet, a Zanpakuto-knak is van saját könyvtára? Az sem kizárt, hogy előző gazdája rendelkezett ezzel az információval, ami megmaradt az átalakulás után. Sok kérdésre még nem tudom a választ, de az egyletbe megtanulhatom. Legalábbis úgy gondolom.
- Ezt csak egyesével tudják megcsinálni, szintén nem bonyolult a mechanikája. A felvillanó körre kell tenni vagy a kezüket, vagy a lábukat, azonban ha olyan felületen marad valamely testrészük, ami már nem világít, apró áramütést fognak érezni. A zanpakutou szellemek csak a fekete részen állhatnak, onnan segíthetik a shinigamikat. Öt percet kell átvészelni a szőnyegen… sok szerencsét!
~ Bonyolultnak hangzik… És ha nem teszem pont a körbe a kezem?
- Majd irányítalak. … Csak azért is megrázatod?
- Vicces lenne, de nem akarom, hogy úgy tűnjön nincs meg köztünk a harmónia. … Verseny?
- Nem versenyzünk, csak igyekszünk jól megoldani?
Mikor ránk került a sor, akkor nagyon megijedtem. Mi lesz, ha nem sikerül? Mi lesz, ha nagyon megráz. Attól is féltem, hogy mi lesz akkor, ha nem találom el a kört. Mindenesetre egy szuper irányítóm van, akiben megbízom teljesen, szóval ha azt mondja, hogy lent jobbra van a kör, akkor az biztos ott van és le fogok nyúlni érte. Bár roppant kicsavart pozitúrába kellett megtartanom magam, mert ha jól értem, akkor ez is egy játékszabály, hogy a kezemen és a lábamon kívül másom nem érhet a talajhoz. Én magát a játékot nem ismertem korábban, de nem biztos, hogy most kedvet kapok hozzá. Mindenesetre sikerült hiba nélkül megcsinálnunk. Egyszer volt vészesebb, mikor majdnem a körön kívülre csúszott a kezem, mikor egy távolabbi kört próbáltam elérni a lábammal. Tényleg nem egyszerű így teljesen vakon. Felszabadultnak éreztem magam, mikor vége lett.
- Az utolsó feladat ezek után, remélem, gyerekjátéknak számít immár!
- Nem tudom, hogy most rossz vagy jó dolog lapul meg a mosolya mögött.
- Vakon kell kiválasztaniuk, hogy melyik a saját zanpakutoujuk, majd három támadással meg kell semmisíteniük egy gyakorlóbábut. A kiválasztásban nem segíthetnek a zanpakutou szellemek, a támadásban viszont igen! Aki befejezte a gyakorlatot, az tegye vissza a lélekölőjét, és jöhet a következő.
- Harcolhatunk!
Szinte hallottam, hogy Zanpakuto-jának szelleme kimondta a varázsszót az Ayuta-ra úgy hatott, mintha a lottót nyerte volna meg. Imád karddal vívni, és most bekötött szemmel is megteheti. Mint a vak kardforgató.
- Hmm… Akkor gondolom, nem segíthetek, hogy merre indulj.
Erre érzem, hogy leröppen a fejemről. Biztos nem szállt el teljesen. Nem bizony. Tudtam, hogy koncentrációval meg tudom mondani, hogy merre van. Rászállhatott a pengéjére, így segít nekem. Hallom, hogy valaki már most a bábut nyüstöli. Én lassabban indultam el, remélem nem ütközök bele senkibe, és remélem más sem vet szemet az én pengémre. Előre nyújtottam a kezem, természetesen lentebb guggolva és sikerült megfognom a markolatot és éreztem, hogy lelkem szebbik fele rászáll a kezemre. Mert ugyanis tudni illik, hogy az én pengém egy Kodachi, ami kisebb. Ayuta-val ketten nem tudjuk teljesen normál alakba elzárni, így ha rossz pengéhez mentem volna oda, akkor most az élébe nyúltam volna bele. De gond nélkül, első rányúlásra megleltem. Szóval üssük a bábut.
- Akai Soyokaze-val egyszerűbb dolgunk lenne, de menj egyenesen 4 lépést és egy szúrással döfjük le a bábunkat.
Az utasításnak megfelelően tettem, de egy rúgással szedtem kis a belefúródott pengét és döntöttem el végleg. Győzelem? Mindenesetre azt hiszem sikerült végrehajtanunk a feladatokat sikeresen.
- Gratulálok mindenki számára, reményeim szerint tanultak valamit ma egymástól! Megkérném önöket, hogy zárják vissza zanpakutoujukat, a továbbiakban pedig teával és meditációval vezethetik le a gyakorlatot.
Levettem a szemkötőt és mosolyogtam az én gyönyörű lepkémre. Szerintem nagyon jók voltunk. Komolyan. Ez az egész a feltétlen bizalomról szólt. Vakon megbízunk-e a lelkünk egy külön részében, aki ugyan a miénk, mégis van saját akarata. Nem szabad elfojtanunk, elnyomnunk, vagy figyelmen kívül hagynunk. Hallgatnunk kell rá, és többször is kapcsolatba lépni vele, amit sokan nem tesznek meg. Én mindennél jobban szeretem Renketsuna Kaze-t. Soha nem válnék meg tőle. Eddig is közel álltunk egymáshoz, de most még közelebb, ugyanis most konkrét bizonyítást nyert, hogy én vakon bízok benne.
- Visszaszívom. Nem is volt ez olyan rossz.
Örültem, hogy Ayuta sem érezte olyan rosszul magát. Talán ő is közelebb érzi magához a lelke külön részét. Eltéve Zanpakuto-mat, követtem Naomi-t a többiekkel együtt. Amikor volt rá lehetőségünk, akkor közelebb ültünk hozzá egy kicsit beszélgetni.
- Gratulálok a kisbabájához! Kisfiú? Kislány? … Nagyon tetszett az edzés, és tényleg le a kalappal ön előtt. Tényleg nagyon köszönjük. Egy élmény volt. Nekem nagyon tetszett az alkalmazott technika. Nagy koncentrációt igényelt öntől, ami bámulatos. Meg lehet tanulni? Nagyon kíváncsivá tett.
- Tényleg jó volt az edzés és jó lenne, ha még több ilyenen vehetnénk részt.
- Be is mutatkoznánk... Én Fuchida Ayumi vagyok, ő pedig az ikerbátyám Fuchida Ayuta. Mindketten a 9. osztagba tartozunk, és amennyiben lehetséges, akkor szeretnénk csatlakozni A Kardok és Rózsák egyletéhet.
Ezt nyugodtan kijelenthetem, amiben Ayuta bólintása is megerősít. Tényleg csodás és bájos, de mindezek felett okos és kreatív az egylet vezetője és a mostani edzés alkalmával szívesen csatlakoznánk, hogy még többet tanulhassunk és ehhez hasonló edzéseken vehessünk majd részt. Nagyon jó élményekkel távozunk, amint vége a fogadó partinak, és reméljük, ha nem is vesznek be, akkor hasonló edzésekben még lesz részünk.


(click to show/hide)

.
« Utoljára szerkesztve: 2016. Okt. 02, 13:30:13 írta Fuchida Ayumi »

Karakterlap

Chiruochiba Airisu

Vanília Térítő

Eltávozott karakterek

Shinigami

4. Osztag

*

Yonbantaichou

Szint: 6.

Lélekenergia:

60% Complete
32 100 / 45 000

Hozzászólások: 97

Hírnév: 9

Infó

Tárcában: 18 400 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Vanília Fan Egylet

Reiatsu szín:
Ezüstöskék (c6c6f6)

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Férfiegylet

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
alap, #c6c6f6


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:A Kardok és Rózsák egylete
« Válasz #25 Dátum: 2016. Okt. 07, 20:48:17 »

Nyújtózkodtam és ásítottam egy nagyot az irodában, már hajnalodott. ~Aludni kellene. Alvás. Aludni kellene? Lehet. Nem tudok.~ Újabb ásítás tört rám. Napok óta nem aludtam egy kidoun dolgoztam, ami emlékeket zárna el. Ez kutatásokat és alapos tervezést igényelt, csak magamon akartam alkalmazni. Voltak emlékek, mikre nem volt szükségem, nem akartam azokat. Az elmém magától nem zárta el, így én magam akartam elzárni, örökre.
~Nohát! Egy papír! Ki tette ezt ide?!~ Pislogtam nagyokat a hirdetőfalunkra, vagyis egy edzés felhívásra, amit még én aggattam ki, mikor Shiranui-daikidouchou megküldte a Kardok és Rózsák egyletében tartandó edzésének meghívóját. Éreztem, hogy a lelkivilágomból, ami jelenleg őszi tájjá vált, s így ettől a hideg, barnás, levélt hullató, szomorú táj közepén álló kis kunyhóból zanpakutou szellemeim azt kérték, hogy alaposan vegyem szemügyre azt a lapot. Ekkor vettem csak észre, hogy mire is pislogok, vagyis inkább felfogtam, hogy a meghívót nézegetem.
 - Jó ötlet, amúgy is vissza kell vinnem pár tekercset neki. - Bal kezemből átvettem a jobba az üres teáscsészémet, s visszaindultam az irodába, hogy azt a két tekercset magamhoz vegyem, a haoirimat fel vegyem, és a csészémet letegyem.
Mire a kilencedik osztag terültére odaértem már újra nagyjából éber voltam, és a megszokott mosolyom volt az arcomon, vagyis eddig is az volt, csak most már hiteles is volt, jóformán senki se vehette észre, hogy ezzel takargatok valamit. Mert volt mit takarnom, a veszteség ami ért már sok volt, a lelkem világában egy újabb szoba nyílt, s a táj halódni kezdett, szomorú színeket öltött. Arcizmaim még emlékeztek hogyan kell mosolyogni, viszont nem tudtam érzelemmel is kitölteni, viszont nem hagyhattam, hogy látszódjon mindez rajtam, kapitány voltam, erősnek kellett látszódnom. Ehhez meg az kellett, hogy emlékeimet megcsonkítsam, úgy újra az lehettem volna, aki eddig voltam, egy kapitány, de így? Csupán árnyéka voltam, főleg így álmosan, de nem mertem aludni, újra láttam volna, friss volt az emlék, túl friss. Reméltem, ez az edzés segíteni fog pihenni, no meg Shiranui-sannak visszaadhattam kettő tekercset.
Már többen jelen voltak az egyletnél, volt akit ismertem, és volt, akit nem ismertem fel, pedig ismertem, de legyen bárki is, mindenkinek köszöntem mosolyogva. Legtöbben hasonló vidámsággal köszöntek vissza, ez örömöt okozott. Mikor mezítláb kellett felmennünk a szőnyegre a zorim mellé nem csak a zoknimat, hanem a két tekercset is letettem. Ezt követően felsétáltam a szőnyegre. A mondott részekre kissé álmosan pislogtam, megráztam a fejem, s ezzel egy időre újra száműztem az álmosságot a fejemből, aztán én is az egyikbe belehelyeztem a katana pengéjét, míg a saya az oldalamon maradt. Nem igazán értettem, hogy mire készülhetett, de ezt senki se csodálhatta, legalábbis én nem, mert az emlékekkel kapcsolatos dolgok sokkal jobban a fejembe voltak, mint bármi más, jó a vanília is hasonlóan a fejemben volt.
Shiranui-san kidouja által kibontakozó lótuszra gyermeki kíváncsisággal csodálkoztam rá. Nagyon szép volt, és nagy, és szép, bár úgy tűnt, hogy ez csupán egy velejáró effekt volt, de attól még nagyon jól mutatott.
Ohisama wa nemurikomu.
Otsukisama wa warau.
Biwa wa kurayami o uchihorobosu!
Ahogy kimondtam a parancsot a megfelelő ritmusban, ami álmosságomat tekintve csoda, hogy elsőre sikerült, balomon Samuraikatagi jelent meg egyszerű fakó szürke férfikimonoban, amihez ugyan olyan szürke hakamát viselt, aminek az öve fekete volt, jobbomon meg Ginyuushijin állt, jelenleg is cifra ruhában, ami még mindig ugyan olyan mintákat viselt, mint a saya, viszont a színei fakóbbak voltak. A balomon a zanpakutouszellemem a tőle megszokott komoly arccal, feszes tartással állt, míg a jobbomon mosoly húzódott az arcára, s kezét a vállamra tette, ezzel is jelezve, hogy itt van velem. Eddig is tudtam, hogy velem vannak, de így fizikálisan mégis valahogy jobb volt érezni, hogy mellette állnak, s a mosolyom, a mosolyunk hihetőbb volt már.
Én tisztában voltam azzal, amit Shiranui-san mondott, én bármikor rájuk bíznám magamat, sőt mikor harcolok ezt is teszem, nem csupán a saját tudásomra, hanem az ő erejükre is támaszkodtam minden egyes alkalommal, mikor kardot rántottam. Ezek mellett, mivel gyógyítani... Ginyuushijin képes gyógyítani, mások életét, épségét is rájuk bízom... Az arcomra fagyott a mosoly, ahogy a gyógyítás, mások segítésének gondolatától eszembe jutott azok arca, kiket nem is olyan rég nem tudtam megmenteni. Ezért is kellett, hogy elzárjam emlékem, nem a kudarc, hanem a veszteség okozta seb miatt. Be kellett zárnom valahogy ezt a sebet, vagy talán többé sose leszek képes rendesen gyógyítani. Még így is tökéletesen tudták a lelkem társai, hogy mit éreztem, s ekkor a legmeglepőbb dolog történt, Samuraikatagi kezét vállamra helyezte, s rám nézett, én meg a komoly tekintetében részvétet és bátorítást láttam, így rendesen folytatni tudtam az edzést.
 - Ez a sötét kellemes, aludni támad kedve ettől bárkinek. - Jegyeztem meg viccelődve, mikor a fekete anyagot a szemem elé helyeztem.
 - Majd az edzés után aludhatsz, Airi-kun. - Lapogatta meg a fejemet Cifraruha-kun, viszont nem volt semmi kedvem aludni, egyrészt Shiranui-san felé tiszteletlenség lett volna, hogy az edzésén csak úgy elaludjak, másrészt nem akartam álmodni.
S a némaság ideje jött el, mert hangosan nem kommunikálhattunk tovább. Kár hogy nem tudtunk jelelni, bár az is igaz, hogy így vakon nehéz lett volna értelmezni bármelyikük jelelését. Valamint előre éreztem, hogy Ginyuushijintől számíthattam viccekre.
Az első feladat, valami tárolóból érmét szerezni. Nem hangzott bonyolultnak, csupán azt leszámítva, hogy a hangokból ítélve olyan állatok vannak ezekben, amikhez nem sokunknak lett volna ingere hozzá nyúlni. Őszintén megvallva, nekem se volt kedvem csak úgy hozzájuk nyúlkálni, az érintésük nem feltétlen kellemes, no meg ezek mind haraphattak. Kisvártatva Ginyuu-chan odavezetett az egyik tárolóhoz, éreztem, hogy Samuraikatagi-san ott maradt, valószínűnek gondoltam, hogy ő távolról kívánja csak figyelni, ahogy Yuushi-chan szórakozik velem, mert igen, tőle nem számítottam másra. A kezemet a tároló nyílása fölé segítette, aztán egy enyhe nyomással jelezte, hogy itt az ideje keresgélnem. ~Köszönöm, Gin-chan! >.>~
Egy-két perc múlva, miután némán jól kinevethette magát kihúzta a kezem a csak csótányokkal teli tárolóból. Meg is jegyeztem, hogy majd edzés után köszönjem meg neki a segítséget... Aztán egy lépéssel arrébb segített, egy másik tárolóhoz, amiben már megtaláltam az érmét a kígyók között. Még be se tettem a kezem, de már tudtam, mivel Ginyuushijin a felkaromra hullámos vonalakat húzott. Így, hogy kiszórakozta magát az előbbi tárolónál segített, tippet adott, hogy mire is számíthatok, ha beledugom a balomat. Kisebb hidegrázás futott végig a hátamon, annak gondolatára, hogy kígyók között kell vakon turkálnom. Viszont viszonylag hamar meg lettem, bár éreztem, hogy párszor Cifra-kun lehúzta az érméről a kezemet. Ilyenkor fancsali, fanyar grimaszt vágtam. Értettem én a viccet, így mosolyogva karoltam át lelkem társlelkét, mikor visszakísért Samuraikatagihoz.
A következő feladat se hangzott nehéznek, viszont előre éreztem az áramütést, mitől újra kellemetlenül grimaszoltam, és a tenyereimet dörzsöltem, mintha már most megrázó élményben lett volna részem. Ginyuu-kun a vállamat veregette, jelezve, hogy érti, mi jár a fejemben, de nem tudtam, hogy tényleg megint megviccel, vagy lebukott, és most inkább kihagyja. Közben Samuraikatagi az oldalamról leoldotta a sayat, amit először annak tulajdonítottam, hogy útban lesz, és ezzel akar könnyíteni a feladaton. Nos, nem is tévedtem akkorát. Mikor ránk került a sor ketten vezettek a körös szőnyegre, előtte természetesen némán gyorsan lebeszélték, hogy melyiküknek mi lesz a feladata. A gyógyító technikákért felelő lélekrészem helyezte a végtagjaimat a felvillanó körökre, míg a támadó technikákért felelős lélekrészem a saya enyhe ütésével jelezte, hogy ildomos lenne felemelnem valamelyik végtagom. Egész jól ment, úgy tűnt inkább a feladat megoldására törekednek, mikor is mind a két kezemen éreztem ütést. Bár nem én voltam a legsportosabb lélek Gotei 13 őrosztagán belül, de fellöktem a felsőtestemet, hogy egyik kezem se érjen, a jelzések alapján már nem villanó körökhöz. Ekkor történt meg az egyetlen tréfa ezen gyakorlat alatt, mert még csak fölfelé tartott a felsőtestem, alig volt túl a vízszintesten, mikoris a bal lábamban éreztem az enyhe áramütést. Enyhe volt, de ahhoz, hogy felszisszenjek, és a lában felkapjam elegendő volt. Ennek a következménye az lett, hogy orral előrefelé indultam meg, de az orrom ezen gyakorlat alatt nem érte a földet. Mind a ketten elkapták egy-egy kezem, s újabb helyre tették le. Szóval ezt a tréfát leszámítva, és hogy kicsit fárasztó volt, főleg így álmosan, minden baj nélkül végig csináltuk. Mikor félre kísértek a magunk öt percének elmúltával így vakon is szúrós tekintetet meresztettem rájuk, és kaptak egy-egy "kösz srácok" grimaszt is. Viszont utána halkan elkuncogtam magam, mégse akartam másokat megzavarni, Ginyuushijin velem nevetett halkan.
A harmadik, s utolsó feladat se hangzott nehéznek, csupán az első szakasza lehetett kicsit bonyolultabb. Vakon megtalálni a katanát, ami a zanpakutounk alap megtestesülése a világban. Ők nem segíthettek a megtalálásban, és kidout sem alkalmazhattam, pontosabban a követő fecskéket, amivel talán rá akadhattam volna. Viszont ahogy megtettem egy lépést éreztem is, hogy nem kell semmi kidou ide, meg fogom találni könnyen a kardot, főleg, hogyha megfordulok és jó irányba indulok el. Miközben óvatosan haladtam a jó irányba, úgy, hogy nehogy egy shinigami társamnak neki menjek Samuraikatagi és Shiranui-san rövid beszélgetését hallottam:
 - Mindenképpen három darab támadást kell végrehajtani, vagy eggyel is el lehet pusztítani?
 - Természetesen eggyel is megpróbálhatják, ha úgy érzik, hogy annyi elég. ^.^ A három a maximum támadások számát jelöli.
 - Köszönöm. -
Sejtettem, hogy mit akar majd, hogyan támadjak, vagyis támadjunk rá a gyakorlóbábura. A szokványos hollow megtisztító csapással, amit esetleg, hogyha képes rá, akkor a shikaiban biztosított technikával erősítene meg. Egy ideig akadálymentesen haladtam, s igyekeztem Chiyo-tól tanultakat alkalmazni, hogy észrevegyem, hogyha valaki a közelembe érkezne, akkor ki tudjam kerülni. Ennek köszönhetően, mikor már a kardokhoz, vagyis az én kardomhoz közeledtem, valakit derék alatt kellett kikerülnöm, kicsit meg is lepődtem, mivel nem emlékeztem, hogy bárki is ilyen alacsony lett volna a résztvevők közül. A kis kitérés után már ott is voltam egy kard előtt, de az nem az enyém volt, így oldalaztam egy kicsit, és ki is húztam a résből. A pengét lefelé tartva, nehogy megvágjak valakit, megfordultam, s lelkem szellemei felé araszoltam. Biztos nem értem még oda, mikor Samuraikatagi elém lépett, s bal kezét a jobb vállamra tette, míg a jobbal a mellkasomon haránt irányú vonalat húzott a bal vállamtól a jobb oldali bordáim aljáig. Bólintottam, hogy megértettem, hogy mit szeretne, hogy mit csináljak. A kezét még mindig a vállamon tartva odavezetett a bábú elé, s a fegyverfogó kezemet, miben már ott volt a kard előre nyújtotta, így éreztem, hogy nincs közvetlen előttem a bábu. Vettem egy mély levegőt, mikor visszahúztam a pengét, s felidéztem magamban azt, amint Chiyotól a kensei1-t megtanultam, az is vicces edzés volt. Ahogy emeltem a kardot, hogy lecsapjak vele a bábúra, éreztem, amint erőáramlik belém Samuraikatagi kezéből. Éreztem, hogy a kezemben a katana megváltozott, mintha a Namida kakyoku2 pengéjét tartanám a kezemben, vagyis azt is tartottam, mind a tizenöt penge erejét éreztem a kezemben. Tudtam, hogy Samuraiktagi tisztában van azzal, hogy a technikával milyen messze tudok hatni legfeljebb, így csupán az volt a kérdés, hogy... nem is volt kérdés. Mindent bele adtam, úgy képzeltem el, hogy pont a technika határán álla a bábú, így a korlátait feszegetve adtam bele mindent ebbe a csapásba.
Reccs. Kopp.
A bábú közelebb volt, és ahogy hallottam, hogy kettéreccsen, tudtam, hogy vége az edzésnek. S mire a szőnyegen tompán koppant a katana újra az alapformájában volt, én meg meghajoltam Samuraikatagi felé. Így az edzés végére tényleg felébredtem, ezt akkor vettem észre, mikor Samuraikatagi vezetésével a kardot visszatettem a résbe, ahol volt. Ezután már csupán meg kellett várnunk, míg mindenki végez a feladattal, és Shiranui-san bejelenti az edzés végét. A kendőt levettem és kicsit megrovó tekintettel néztem Cifraruha-kunra.
 - Köszönöm a segítséget, Ginyuu-chan...
 - Nincs mit Shounen-chan. - Nevetett rám válaszként, mire én is elnevettem magamat. Meghajoltam feléjük, s elzártam a shikait. A kardot visszakötöttem az oldalamra, s a lábamra visszavettem, ami odavaló, a tekercseket meg a kezembe.
 - Köszönöm a tekercseket, Shiranui-san. - Nyújtottam felé az említett dolgokat, aztán sajnálkozó arccal kimentettem magamat a további maradás alól. - Az edzést is köszönöm, és szívesen maradnék, de... nem maradhatok tovább távolabb a dolgomtól. - Azzal meghajoltam, egy lépést tettem hátra, s újra felegyenesedve visszaindultam az osztagomba. Az emlékelzáró kidoun kellett még dolgoznom, pedig szívesen maradtam volna, de újra erőre kaptam, így vissza kellett térnem a munkához, mielőtt még elfogyna a lendület.

(click to show/hide)
(click to show/hide)
16
4
24
16
15

Karakterlap

Osaka Makiro

Eltávozott karakterek

Shinigami

2. Osztag

*

Szint: 8.

Lélekenergia:

60% Complete
41 400 / 45 000

Hozzászólások: 137

Hírnév: 3

Infó

Tárcában: 31 200 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Onmitsukidou

Reiatsu szín:
vörös

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Bonyolult

Mottó:
"Amikor egy kicsit is kevesebbet adok bele, mint a maximumot, az nem azért van, mert kezdem feladni, hanem mert úgy érzem, mindjárt belehalok."

Post szín:
#B53000


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:A Kardok és Rózsák egylete
« Válasz #26 Dátum: 2016. Okt. 20, 00:15:41 »

Tulajdonképpen halvány, lila gőze sincs, mi fogja ezen az edzésen várni. Még ez a szerencse, ugyanis ez az aprócska tény az, ami ide csábítja. Valószínűleg, ha tudná, mi is lesz a feladata, azon felül, hogy a zanpakutojával gyakorol, messziről elkerülné még a helyszínt is, nemhogy részt venne rajta. Boldog tudatlanságban, gyermeki lelkesedéssel kerekedik fel, hogy fejlődhessen. Hiszen nagyon sok dologban kell még jobbnak lennie, pontosan tudja, hogy kezdő shinigami. Lassan az is leesik neki, hogy az akadémiai képzés nem a tanulás vége, hanem a tényleges tanulás első lépése. Talán a legtöbb személynek ez evidens volna, ő viszont abszolút irreális elvárásokkal szemléli a világot, gyermeki naivitással szemléli a legtöbb dolgot, annak ellenére, amiken keresztül ment. Szépen, nagyon lassan törnek össze az idillikus elképzelései. Afféle védekező mechanizmus ez, bármilyen ismeretlen vár rá, irreális pozitivitással áll hozzá, így legalább addig jó hangulatban van, amíg a valóság be nem visz neki egy-egy balhorgot.
Így van ez most is, ahogy a Kardok és rózsák egyletének edzésére megérkezett. Érdeklődve figyeli a szőnyeget, azt, hogy mit is fognak pontosan kezdeni vele, de nem megy egyelőre túl közel hozzá. Sőt, még kényelembe is helyezi magát, szépen leül törökülésben a fűre, összefonja karjait a mellkasát, csendesen figyeli a többieket és a gyülekezőket. Egyre érdekesebbé válik a helyzet, ahogy a kapitányoktól kezdve a kezdő halálistenekig mindenféle résztvevő összegyűlik, a társaság igen színes lesz.
Naomi mégis kezébe veszi az irányítást, felemeli a hangját és a figyelem máris ráirányul. Ő is odafigyel, bólogat párat, ahogy hallja a felvezető szöveget, de lassan tulajdonképpen tudatosul is neki, mi fog itt történni, mi lesz a feladat. Nem igazán szándékozott sem felvenni, sem elmélyíteni a kapcsolatot közte és a zanpakutoszelleme között. Az egyetlen, amit Ashurától kíván, az nem más, mint hogy maradjon szépen a helyén, és soha többé ne jöjjön a közelébe. A tudatosulással egyenes arányban tágulnak ki a szemei, szűkülnek össze pupillái, és még a szája is elnyílik kicsit.
Megrázza a fejét. Nem, nem lehet ekkora betoji. Össze kell szednie magát, alaposan összeszorítania a fogait és végre bátran viselkedni. Legalább egy kis méltóságot meg kell őriznie, ez jár a fejében, miközben az utasításnak megfelelően veszi le a lábbelijét és a zokniját. Már lelki szemei előtt van a jelenet, ahogy a feladatot hallva, drámaian tovasétál, a többiek pedig nézik, hogy mi a francot csinál, netán valaki még meg is érdeklődi, hova megy, és mikor fog visszatérni. A válasz egyszerű volna: a világ végére és soha. Próbálja túltenni magát az iszonyú felesleges parán, és visszaszerezni pozitív mentalitását. Csak nem lehet olyan nagy baj, még azt sem tudja, mi lesz a feladat. Lehet, hogy tulajdonképpen nem is muszáj majd érintkeznie Ashurával, és megoldja a feladatot feltűnés és látványos lebőgés nélkül.
Immár mezítláb, a többiekkel együtt áll fel a szőnyegre, szintén összefont karral. Az utasításnak megfelelően odalép, hogy a mélyedésbe helyezze a kardját, visszaáll a szőnyegre. Igyekszik tudatosan nyugodt maradni, kontrollálni az érzelmeit. Sok-sok éve végez meditációs gyakorlatokat, nem kellene, hogy ilyen nehezen menjen neki, mégis kicsit szenved vele. Meghallja a következő instrukciót: nem más, mint a shikai hívószóval feloldani a zanpakutot. Emlékszik még, nagyon is tudja, mit kell mondania, de valahogy nem jönnek a szavak a nyelvére. Helyette inkább nagyokat nyel és próbál láthatatlan maradni a többiek között. Mégis, az utolsók között sikerül elsuttognia a szavakat:
– Tachinobore, Ashura – szólítja fel a szellemet, és biztos benne, hogy ez egy borzasztó ötlet, mégis, ha már belekezdett, akkor meg kell csinálnia. Nem retteghet örök életében tőle, hiszen ő a saját lelke része. Hiszen, belőle született meg, abból, amit régen magáénak tudhatott. A probléma az, hogy saját magától is legalább ennyire félt, csak akkor még egészen másképpen fejezte ki. Nem megrettenéssel, elkerüléssel, sokkal inkább a saját agressziójával próbált elnyomni minden ilyet.
Talán ezért éli most meg annyira félelmetesen a pillanatot, ahogy a lángoló démon alakja kirajzolódik előtte. Az elméje feldolgozza a látottakat, és igen lassúnak tűnik minden pillanat. Mintha semmi más nem lenne körülöttük, mintha a világ megszűnne létezni, csak Ashurát látja. Biztos benne, hogy nem képzeleg, hogy éber, hogy ez most tényleg megtörténik vele. Olyan érzése van, mintha már évek óta rémálmok gyötörnék, most pedig valósággá válna az összes lidérc, és félelem. Mind-mind egy lángoló maszk mögé gyúrva. Ashurának tulajdonképpen nincs tekintete, vagy arckifejezése, amit le tudna olvasni, mégis, valahonnan sejti, hogy mit érezhet most.
A fight or flight rendszere lassan kapcsol be, de működőképes. Esze ágában sincs szembeszállni a szörnnyel, lassú, darabos mozdulatokkal hátrál. Mintha az izmai nem működnének rendesen, mintha már a testének sem lenne ura. Megbénítja a félelem, a kábulatból lassan eszmél, és eredne is futásnak, amikor a külvilág felől is információk jönnek felé, sikeresen befogadja őket.
„ … és ne lépjenek le a szőnyegről.” – hangzik az instrukció, ő pedig már emelte a lábát hátrafelé, de végül lassan, a szőnyegre rakja vissza. Kicsit kezd megnyugodni, ahogy Ashura csak ott áll, noha nem tudja pontosan merre néz, mégis magán érzi a tekintetét. Nem tűnik olyan ártalmasnak, de ő mégis izzadva néz körbe, keres valami egyéb menekülési lehetőséget. Nem léphet le a szőnyegről, mert ezzel elrontja mindenki más edzését. Ködös gondolatainak kellemes aláfestés Naomi nyugodt hangja, ahogy arról mesél, mi egy shinigami legerősebb fegyvere, és mennyire nem törődnek a halálistenek megfelelően a zanpakutojuk szellemével. Hallgatja, de még mindig képtelen levenni a szemét a másikról. Megfeszült izmokkal, ugrásra készen áll, tudatosan mély levegőket vesz, hogy kissé lassítsa a féktelen szívverését.
Valaki felényúlt egy fekete szalagot, ő pedig ijedten ugrik arrébb, majd zavart nevetéssel kér bocsánatot és fogadja el az eszközt. Szóval be kell kötnie a szemét… nem is annyira rossz ötlet. Menekülni úgyis értelmetlen lenne. Nem menekülhet a saját lélekdarabkája elől, mert egyszerűen nincsen hova. Amikor a zanpakuto világában jár, akkor is próbálhat elrejtőzni, de esélytelen, mert Ashura jelenléte egyszerűen mindenhol ott van. Rá kell jönnie, hogy így van ez a való életben is, tulajdonképpen mindig vele van a démon, csak nem látja, nem érzékeli. Annyi változott, hogy most itt áll előtte, ebből pedig arra következtet, hogy, ha beköti a szemét, olyan lesz, mint általában. Kicsit elengedi magát, és nyugtató célzattal lerázza az izmait. Lassan beköti a szemét, és mély levegőt vesz. Nem lát semmit, becsületesen bekötötte a szemét.
A feladata nem más, mint, hogy vakon rábízza magát Ashurára. Hogy hagyja, hogy ő irányítson. Pontosan tudja, mi jár a démon fejében, legalábbis ő maga úgy érzi. Nem származna semmi jó abból, ha hagyná, hogy Ashura irányítson, mégis, úgy érzi, ebben a formában nem annyira lehet hatalma felette. Nem a démonban kell keresnie a hibát, hanem a saját önkontrolljában. Úgy érzi, amíg a cselekedeteinek ura marad, addig semmi baj nem történhet vele. Amint némi magabiztosságot, illetve önbizalmat szerez magának, kivárja a sorát, és az egyik tárolóhoz lépked bizonytalanul, hogy nekikezdhessen a feladatnak.
Abban a pillanatban, hogy közel ér, megérzi a háta mögött Ashura jelenlétét. Maga sem tudja, honnan is érzi pontosan, de mintha a belőle áradó hő folyamatosan perzselné a hátát. A nyakán szépen lassan áll fel a szőr, ő maga pedig egész testében remeg. Biztos benne, hogy ezt csak képzeli, és Ashura még mindig ott áll, ahol hagyta, ahogy abban is biztos, hogy a szellem egy pillanatig sem fog neki segíteni a feladat megoldásában. Pár másodperc múlva, egyre biztosabb benne, hogy ő az, érzi a jelenlétét, a forróságot, amitől elszorul a torka. Lelki szemei előtt látja, ahogy a démon mögötte áll, fölé tornyosul, és egész testében, alig észrevehetően remegni kezd.
Nem kérdezhet, nem kérhet hangosan. Nem kommunikálhat a szellemmel, nincs semmi, amivel rávegye. Most úgy érzi, egyáltalán nem ismeri, nem tudja, mi lesz a következő lépése. Azt sem tudja, miért jött ide, miért áll mögötte némán. Vajon arra vár, hogy kezdje a feladatot? Bizonytalanul nyel egy nagyot, majd a tároló felé nyújtja a kezét. Benyúl, és érzi, hogy nem a legszerencsésebb tárolót választotta. Nyálkás bőrt érez, amitől kicsit visszahúzza a kezét. Nem tud a feladatra koncentrálni, mert Ashura jelenléte igyekszik minden mást kitúrni a fejéből. Az első gondolata ellenére nem, nem a kígyókkal teli tárolóba sikerült belenyúlnia. Helyette csak nyálkás békák között kutakodott, eléggé szerencsétlenül tapogatózott, mert fogalma sem volt, merre lesz az érme, és több sikamlós hüllő próbált menekülni a tapizása elől, még azt is el tudja képzelni, hogy már nem is ott van a céltárgy, ahol eredetileg lennie kellett volna.
Igazán furcsa dolog történik vele. A csendes szenvedést egy erőteljes, égető érzés töri meg, a kézfején. Szinte érzi, ahogy perzsel, elképzeli a cisszenő hangot, az égő bőr szagát, annyira intenzív az élmény. Nem lát, a többi érzékére van hagyatkozva, és úgy néz ki, lassan már ezek is becsapják. Viszont biztos benne, hogy ez az érintés, ez Ashura keze. Sokkal kevésbé ijesztő érzés, mint gondolta. Egy aprócska pillanatra már kevésbé érzi magát elveszettnek, és egyedül a sötétségben.  Nem, ez nem fény az alagút végén, ez csak a tűzdémon a hátad mögött. Ugye mennyivel jobb a helyzet?
Meglepetésként éri, amikor Ashura rávezeti a kezét az érmére. Lehet, hogy megunta? Vagy csak szeretné, ha békén hagynám és visszamehetne a saját világába? Megsajnálta? Egyiket se tudná elképzelni róla, így fogalma sincs, miért segít neki. Szívesen köszönetet mondana neki, de szabály az is, hogy nem beszélhet. Pedig annyi kérdése volna hozzá… még nem volt alkalma elbeszélgetni vele, ugyanis a szörny a lávató mélyén feküdt, és azóta, mióta előhívta, egy szót sem szólt hozzá. Most is, legalább olyan feszült csendben léteznek egymás mellett, mint eddig. Talán azért volt hajlandó segíteni, mert abbahagyta a remegést, és végre elkezdett kevésbé jelentéktelen kis féregként viselkedni a szemében. Vagy csak így próbálta meg behálózni és közelebb csalogatni magához? Senki nem tudja pontosan, Makiro sem, így abszolút vegyesen az érzelmei a dologgal kapcsolatban.
Amint megszerezte az érmét, elengedi a kezét a szörny, de még mindig rajta érzi az érintése nyomát. Arrébb áll, hogy mások is meg tudjanak próbálkozni a feladattal. Nagyon furcsán érezte magát, ujjai között forgatta a korongot. Fejben kérdezgette Ashurát, miért tette ezt, de sajnos nem volt jártas a telepátiában egyikőjük sem. Totálisan bizonytalanul állt, és egyre kevésbé félt a másiktól. Lassan megszokta a jelenlétét, hogy a közelében érzi, visszaállt a légzése, a szívverése is a normálisra. Sokkal inkább azért volt feszült, mert várta, mi jön most.
Erre a feladatra jobban oda tudott figyelni, és nyugodtan várta ki a sorát. Szeretett volna az utolsók között nekifogni, ugyanis remélte, hogy addigra már nem annyira fognak odafigyelni. Várakozás közben próbálta felvenni a kapcsolatot Ashurával, egy egészen más síkon. Valahol a beszéden felül nyúlt felé, és próbált vele kommunikálni, valami olyan formában, ahogy az ember fia csak a saját lelkével érintkezhet. Hiába nyúlt felé, biztos volt benne, hogy a tűzdémon észrevette a törekvéseit, azzal az erővel ignorálta is. Ez pedig még inkább elbizonytalanította a helyzettel kapcsolatban.
A szőnyegre kerülve, még inkább kiszolgáltatottan érezte magát, mint az előző feladatban. Ashura ott állt mellette, és látott mindent. Pontosan tudta, hol villannak a fények, azt is, hogy hogyan kellene Makironak mozognia ahhoz, hogy elkerülje az áramütéseket. Egy ideig hasonlóan nézte a shinigami szenvedését, mint előző alkalommal. Látta, ahogy újra és újra megrázza az áram, ahogy bénázik a feladat közepette. Ettől csak még jobban kapkod, még kevésbé tud koncentrálni, és még ha meg is találja a biztonságos helyeket, akkor sem marad ott. És a látvány kifejezetten szórakoztató volt számára.
Makironak viszont iszonyú lassan teltek a másodpercek. Öt perc általában gyorsan elszalad az életünkből, azonban nem egy ilyen reménytelen helyzetben szenvedve. Várja az érintést, ugyanazt a forróságot, mint legutóbb, vagy bármi jelet, amivel Ashura segíthetné a feladatát. Reménykedik benne, mert tudja, hogy itt áll mellette, azt is tudja, hogy csak rá figyel. Mégsem történik semmi, az ég világon semmi, ettől pedig egyre jobban bepipul, a feladat hevében pedig elfelejti kontrollálni az érzéseit, és egyre mérgesebben kapkodja a végtagjait. Lassan sikerül egy picikét ráéreznie a működésére, és ez az a pillanat, amikor Ashura beleavatkozik a feladatba: a kezére lép, illetve igyekszik minél többször a rossz helyre irányítani. Ezzel természetesen még jobban felhúzza Makirot, és érzi, hogy lassan, de biztosan kezd felmenni a vérnyomása, és egyre kevésbé racionálisak a gondolatai.
~ Mikor kényszerítettelek én ilyen szenvedésre, heeeem?!?! ~ ordítja gondolatban, de abban a pillanatban lefagy, és elviseli a következő apró ütéseket. Szinte észre sem veszi, hogy vége van a feladatnak, lejárt az öt perc. Sajgó, bizsergő tagokkal áll fel és lépked arrébb, hogy a következő vállalkozó is nekivághasson a feladatnak. Abban a pillanatban, hogy elhangzott a kérdés, eszébe jutott, ahogy akarata ellenére visszaküldte Ashurát a lávatenger aljára. A hangja, ahogy ordított, miközben lassan elmerült a forró pokolban, újra búcsút intve szabadságától. Pontosan ilyen hangon ordítottak az ő gondolatai is, és picit elszorul a torka, ahogy észreveszi a hasonlóságot. Mintha némi bűntudatot érezne, de… nem engedheti, hogy Ashura szabad legyen. Borzalmas dolgokra akarja rávenni minden alkalommal, amikor szabadon engedi, és tökéletesen kiszámíthatatlan, megbízhatatlan. Hogyan bízhatna benne? Ártani akar mindennel és mindenkinek, és csak felperzselt, kopár talajt hagyni maga után mindenütt. Semmi mást, csak a pusztulás nyomait. Erre a gondolatra ismét csavarodik egyet a gyomra a félelemtől. Mi lenne, ha a démon valójában létezne és csak úgy szabadon cselekedhetne bármit? Ezt már el sem akarja képzelni, de úgy érzi, az elképzelésük a hatalomról és annak használatáról nagyon is eltér.
Hallgatja az utolsó feladatot, és ettől még inkább félni kezd. Szóval a kezébe kell vennie a kardot… és támadni. Szinte érzi, ahogy a tűzdémon fellelkesedik az ötlettől. Ezt akarja, erre vágyik. Hogy végre kézbe vegyék, és használják. Abban a pillanatban, amikor a feladatra kezd koncentrálni, hogy megtalálja a saját zanpakutoját, Ashura közvetetten segít neki. Érzi a meleget, a forróságot. Egyik másik kardból sem árad olyan energia, mint belőle. Mivel a szellem úgy döntött, segít neki, úgy érzi, ezer közül is megismerné, talán a világ másik végéről is megtalálná. Lassan lép oda, még egy nagyot nyel, ahogy kihúzza a helyéről. Meleg a markolata, kellemes, könnyű a súlya, vakon tesztelgeti és próbálja minél jobban érezni. Ismerős, minden mozzanat, amit vele csinál, és biztos benne, hogy ez az övé, ez csak Ashura lehet.
A feladat úgy hangzik, hogy a támadásban segíthetnek a zanpakuto szellemek, és mielőtt még észbe kaphatna, a kardot tartó kezére fonódik egy másik kéz. Az érintése forró, legalább olyan intenzív, mint legutóbb. Fogalma sincs, hogy ezt a meleget érzi-e más is, vagy ő érzi-e egyáltalán, vagy esetleg csak a képzeletének szüleménye, de most ezzel nem tud foglalkozni. Ugyanis már érzi is, ahogy Ashura úgy rángatja, mint egy bábot, ahogy nekiesik a gyakorlóbábunak. Az első támadás nem túl sikeres, mert Makiro nem igazán volt felkészülve rá, és nem kifejezetten használta a reiatsuját hozzá. Érezte, ahogy a szorítás a karján erősödött, és ő is felszívta magát.
~ Ezt akarod? Akkor nesze! ~ húzza fel magát, és már hagyja is, hogy a démon mindent beleadjon, és úgy vágta ketté a bábut. Azonban ez nem volt elég neki, és ismét emelni akarta a kardot. Egy pillanatig hagyta, majd a levegőben megállította kezét, és nem hagyta, hogy Ashura vezesse. Nem engedhette, mert fogalma sem volt, mi, vagy ki van tulajdonképpen a közelében, de az biztos, hogy a feladatot megcsinálta. És ő, Osaka Makiro, nem vág szét ok nélkül mást. Senkit és semmit.
A szorítás erősödött a karján, és próbálta befejezni a mozdulatot, Makiro viszont lefelé fordította a kardot, hogy senkit ne sérthessen meg, saját magán kívül, majd kirántotta a kezét a szorításból. Ashura minden pillanatban próbálta akadályozni, ahogy visszafelé tartott a sötétben, hogy az utasításnak megfelelően visszahelyezze kardját a foglalatba. A kisujját nyújtotta neki, de ez egyértelműen nem volt elég. Nem csak Makiro karját, de az egész lényét akarta irányítani, hogy szabadon tombolhasson és gyilkolhasson. Megunta már a várakozást, és a lávató alján ücsörgést, a bezártságot. Végre önmaga akart lenni – és ebben nagyon is felismerte saját magát, az érzéseket, amikből született. Mégsem engedhetett neki, legalábbis biztosan nem itt és nem most. Még akkor is érzi, hogy próbálja megakadályozni, amikor visszacsúsztatja a kardot a helyére. Szinte érzi, ahogy lassan, de biztosan a tűzdémon dühe körülöleli, és egyre közelítenek hozzá Ashura karmai, és nagyot nyel, próbál lassan hátrálni.
Mindketten megállnak a mozdulatukban, amikor Naomitól elhangzik a gratuláció, és az utasítás, Makiro pedig kap az alkalmon, hogy visszazárja a zanpakutoszellemet. Ashura el is tűnik, mintha hallaná, valahol távolról az ordítását. Sosem fogja elfelejteni a mély hangot, amivel a dühét adja ki magából a szellem és tehetetlenül tűri tovább, hogy a shinigamija nem harcol vele és nem hagyja, hogy kiélje magát.
Makiro viszont örül neki, hogy végre vége van. Lassan leveszi a szemkötőjét, és nagyon furcsa érzésekkel a szívében, hunyorogva próbálja szoktatni szemeit a fényhez. Mély levegőt vesz, halkan szuszog, és ahogy invitálják őket, már megy is, hogy némi teát vegyen magához, és törökülésben helyezkedjen el. Beszélgetni nem kifejezetten van kedve, viszont annál inkább elsüpped gondolataiban és próbálja értelmezni, hogy mi a franc történt az imént. Abba pedig már bele sem gondol, mi lenne a helyes, vagy mi lehetne a megoldás. Azt pedig végképp nem tudja, tulajdonképpen mi járhat Ashura fejében, hogy viszonyulhat hozzá. Először segített, aztán direkt hátráltatta, végül pedig kifejezetten ellene fordult. Fogalma sincs, féljen-e tőle, próbálja-e meg ledominálni, vagy egyszerűen csak kerülje el messziről.
Hm, ez az egylet sem lesz a szíve csücske.

Karakterlap

Fon Kouhei

Eltávozott karakterek

Shinigami

2. Osztag

*

Nibantai fukutaichou / Keiratai parancsnok

Szint: 3.

Lélekenergia:

60% Complete
16 950 / 30 000

Hozzászólások: 93

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 16 200 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Onmitsukidou

Reiatsu szín:
Narancssárga

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Kivel áll kapcsolatban?:
Fon-ház

Mottó:
A róka rengeteg trükköt ismer, a sün csak egyet, de az hatásos.

Post szín:
#b9936c


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:A Kardok és Rózsák egylete
« Válasz #27 Dátum: 2016. Nov. 04, 23:32:48 »
Apró, mégis gyorsan egymást követő léptekkel haladtam előre. Pontosan nem is tudom, hogy miért döntöttem úgy ahogy. Soha nem használtam a lélekölőmet csak ha nagyon nagy szarba kerültem, de az elmúlt időszakban nem igazán volt ilyen helyzet.. most mégis a Kardok és Rózsák egylete felé araszoltam egy zanpu edzésre..  Soha nem gondoltam rá úgy, hogy edzenem kéne a vele való kapcsolatomat pedig egyszer kapitány akarok lenni ahhoz pedig elmaradhatatlan a lélekölővel való harmonikus viszony hiszen kell a bankai is, ami a jelenlegi helyzetemben egy szép kis álom. Így végül ezt tudtam be indoknak, hogy mégis mi vett rá arra, hogy ezt most megtegyem.
Ahogy megérkeztem láttam, hogy már vannak páran előttem és az is feltűnt, hogy senkit.. de tényleg senkit nem ismerek.. Kicsit szégyenlősen biccentettem mindenkinek majd beálltam a tömegbe. Nem szeretem a tömeget.. valamiért abban reménykedtem, hogy jóval kevesebben leszünk vagy, hogy el leszünk egymástól  választva, de a terem berendezése nem éppen ezt sugározta számomra.
Az egylet vezetője bemutatkozott és elmondta, hogy miért is vagyunk itt. Igazából tudtam jól, hogy miért vonszoltam el ide a valagam, de nem baj, legalább elmagyarázta Ő is, hogy mit keresünk itt pontosan meg, hogy valami új rendszert fogunk tesztelni. S azt is mondta, hogy váljunk meg a lábbelinktől. Ez egy kicsit meglepett és nem csináltam addig semmit míg a többiek neki nem kezdtek.. Végül mikor már majdnem mindenki a szőnyegen állt én is gyorsan lekaptam a szandálomat és felpattantam a szőnyegre majd Naomira pillantottam, hogy mondja mi a következő lépés. A szőnyeg kicsit hűvös volt szóval nem bántam volna ha minél hamarabb végezhetnénk..
A következő feladat az volt, hogy a lélekölőnket kivonva helyezzük az egyik bemélyedésbe és fontos, hogy mindegyikbe csak egy kerüljön. Kivontam a kardot majd hosszú léptekkel a hozzám legközelebb lévő bemélyedéshez léptem és elhelyeztem benne és visszacaflattam a szőnyegre ahol ismét a következő feladatot kezdtem el várni. ~ Vajon így hogyan fogunk zanpu kapcsolatra edzeni?~ teszem fel magamnak közben a kérdést.
Az elkövetkezendő pár percben Naomi elmotyogott valami furcsa idéző szöveget aminek következtében a lábai körül valami minta jelent meg majd miután azzal végzett arra kért mindenkit, hogy a hívó szóval szabadítsuk fel lélekölőnket. Ez már jóval érdekesebb volt mint az, hogy mezítláb álldogálok egy szőnyegen sokad magammal és csak bámulok előre mint borjú az újkapura. Szóval vetem egy nagy levegőt és belekezdtem..
-Okrio, Purotekutaー! – mondtam kicsit remegő hangon hiszen eddig egy kezemen megtudom számolni, hogy ezt hányszor tettem meg. Ezután megjelent az én fekete páncélos lovagom körülötte repkedő két fekete pillangóval.. Nem is emlékeztem rá, hogy így néz ki.. olyan rég láttam már..
~ Nocsak.. mi lelte magát úrfi? Nem szokása csak úgy előrángatni engem békés világomból.. ~ kezdeményezett beszélgetést velem a Védelmezőm..
~ Figyelj.. nem traccspartira jöttünk. Most a feladatot kell teljesítenünk ha tetszik.. ha nem.. szóval örülnék ha Te is odafigyelnél arra amit mondanak..~ szólok rá majd ismét Naomira pillantottam és próbáltam úgy csinálni mintha lélekölőm ott sem lenne annak ellenére, hogy folyamatosan beszél hozzám.
A feladat már akkor nem tetszett amikor be kellett kötni a szemünket. Nem elég, hogy egy szemem van, de azt még kössem is be.. S vakon bízzak meg egy olyan személyben akivel körülbelül eddig annyit beszéltem mint az ikertestvéremmel. Na jó mondjuk ez nem igaz.. de majdnem.. Ezután jött a feladat másik része. Valami tárolókról volt szó amikben el volt rejtve valahol egy érme a mit meg kell találni.. Hát ez király.. ráadásul bekötött szemmel… És hangosan nem is trécselhetek a Védelmezővel.. a gondolataim meg cikáznak orrba szájba.. így mégis hogyan teljesíthetném a feladatot?
Ahogyan ez a gondolat végigszaladt az agyamon szuszogást éreztem a tarkómnál.. Hirtelen nem értettem, hogy mégis ki ez vagy mégis micsoda, de valamiért megnyugtatott. Elkezdtem lassabban venni a levegőt és a szívverésem is kezdett visszatérni a normálisnak nevezhetőhöz.
~Te vagy az?~ próbálok kérdezni tőle szépen csendben hátha, válaszol.. Azonban nem szólt egy szót sem.. csak éreztem, ahogy megfogja hátulról mind a két csuklómat majd elkezdett előre tolni, hogy menjek. Ez egy kicsit meglepett, hiszen azt hittem, hogy sokkal nehezebb lesz a feladat, hiszen még soha nem is működtem vele össze.. Ahogy ez eszembe jutott sikerült is megbotlanom valamiben, ami feltehetőleg egy láb volt ráadásul páncélozott.
~Héé.. ne legyél pofátlan!~ szólok rá mérgemben, hiszen mezítláb voltam meg váratlanul is ért ez a gonosz húzás.. Valamiért most nem igazán számítottam arra, hogy valaki fogja magát és megpróbál felrúgni.
~ Majd most megtanulja az ifjú uraság, hogy nem csak állunk és megvárjuk, míg a szánkba repül a sült galamb.. ~ motyogta majd éreztem ahogyan elengedi mind két kezemet és eltűnik mögülem.. A kétségbeesésem visszatért.. A szívem ismét kétszázzal kezdett el verni.. és lihegtem is. Éreztem, ahogyan izzadtság cseppek jelentek meg a homlokomon, de amikor le akartam törölni őket nem éreztem semmit. Nem tudtam hol vagyok pontosan és azt sem tudtam, hogy merre vannak a tárolók, amikből meg kéne kaparintanom egy érmét.. s ez kezdett  idegesíteni is.. hiszen.. nem azért jöttem el ide, hogy most mindenki szeme láttára a sárgaföldig alázzon a lélekölőm..
~Nem teheted ezt Velem!~ mordultam rá mérgemben amire csak egy halk kuncogás volt a reakció. Na szép még pofátlan is. Pedig azt hittem, hogy lesz olyan jó fej, hogy segít megoldani a helyzetet.. S ekkor jutott eszembe a tökéletes megoldás..
~ Kérlek szépen segíts.. egyedül ezt nem tudom megoldani.. S ígérem, hogy ha mindezen túl leszünk akkor sem foglak elfelejteni..~ próbálom kedveskedéssel rávenni a kis mocskot, hogy ne szemétkedjen hanem segítsen nekem hiszen ha így folytatom a többiek már mindennel végeznek mire én megszerzek egy érmét..
~ Na így már jobban tetszik, de aztán szavadon foglak! ~ válaszolt majd éreztem, ahogyan ismételten megfogja a csuklóimat és előretol, majd a jobb kezemet megemeli és belehelyezi valami tárolóba és elkezd vele matatni jobbra-balra majd előre-hátra.. A tárolóban bogarak voltak, amik annyira nem hatottak meg azonban az érmét sehol se találtam, ami azért egy kicsit idegesítő volt..  Már vagy másfél perc telt el mióta kotorászok mikor éreztem valami hidegebbet az egyik sarokban. odakaptam a kezem és heuréka.. megtaláltam az érmét.. Nagy öröm lett úrrá rajtam hiszen ki gondolta volna, hogy ez lesz abból, hogy ott álldogáltam egyedül bekötött szemekkel.
Amint végeztem szinte egyből jött a következő feladat amit egyesével tudtunk csak végrehajtani. Valahogy éreztem előre, hogy valamiért nem igazán fog tetszeni a dolog hiszen a kommunikáció kettőnk közt még mindig nem az igazán ráadásul nem hiszem, hogy kihagyna egy ilyen jó kis lehetőséget, hogy öt percen keresztül szívasson.
Nem is telt el olyan sok idő én kerültem sorra. Úgy éreztem magamat, mint egy kisiskolás az első tanítási napon. Ziháltam, izgultam minden bajom volt.. de végül csak sikerült rávenni magam, hogy ráálljak a szőnyegre ami nemsokára valószínűleg a szart is ki fogja rázni belőlem..
~A jobb lábadat hátra, a balt előre, a jobb kezedet balra.. a bal kezedet jobbra.. jajj bocsánat mégse..- inkább azt is jobbra..~ azonban már késő volt.. Mire átrakhattam volna a másik oldalra a kezemet már éreztem is az apró áramütést ami attól függetlenül, hogy apró volt eléggé kellemetlen is tudott lenni. Az öt perc tiszta kínszenvedés volt.. Többet rázott meg a szőmnyeg mint nem, de a végére kezdtün k egész jól belejönni, de sajnos lejárt az idő így a kiteljesedésünk nem igazán került sorra. Elhagytam a szőnyeget és vártam a következő feladatot már ha van egyáltalán következő.
A következő és egyben utolsó feladatra sem kellett sokat várnom azonban az első fele nem igazán tetszett. Vakon találjam meg a saját lélekölőmet.. ch.. és nem is segíthet nekem.. hát ez mekkora kibaszás már.. azthiszem ezzel a feladattal sikerült úgy körülbelül egy hétre itt tartania.. Mert, hogy valamiért úgy érzem, hogy ez nem fog menni az is biztos..
~Most jön az a rész amikor lenyugszol.. veszel egy nagy levegőt és bízol magadban és a képességeidben lökött gyerek!~ próbál meg megnyugtatni a lélekölőm azonban az utolsó két szavával inkább csak felidegesített azonban volt a mondandójában valami igazság is hiszen ezen rágom magam és csak azon táncikálok, hogy soha nem lesz meg akkor tényleg nem fog sikerülni.
Sóhajtottam egy nagyot majd apró léptekkel elindultam arra fele amerre gondoltam, hogy a kard pihen. Szarul éreztem magam hiszen valószínűleg elég hülyén nézhettem ki kívülről, hogy összevissza sétálgatok bekötött szemmel, de most valahogy nem érdekelt. Az viszont annál inkább, hogy meglegyen és végre szétszabdalhassam a bábukat.
Nem tudom mennyi ideje kóvályogtam körbe-körbe amikor egy halk hümmögést hallottam.. Nem tudtam, hogy ki lehetett az hiszen voltunk ott jó páran, de valamiért úgy éreztem, hogy jó helyen kutatok ezért előre hajoltam és elkezdtem a földet taperolni. Ekkor valami csoda folytán megakadt a kezem egy markolatban amire egyből lecsaptam mint etióp kisfiú a kajajegyre.. Tudtam, hogy az enyém.. éreztem a fogásán hiszen nem kevésszer volt már az a kard a kezemben szóval csak felismerem na meg persze a taps is amit Védelmezőtől kaptam ezt bizonyította. 
~Most pedig élesen jobbra Tőled két lépésnyire van egy bábu!~ igazított útba lelkesen nekem pedig nem kellett ennél több. Fordultam léptem kettőt majd egy szúrást indítottam el egyenesen előre. Éreztem ahogyan a kardom hegye megakad valamiben és egyből jobb oldalra indítottam egy vízszintes vágást s amint a penge a bábuba ékelődött hátrébb ugrottam..
-Most pedig együtt.. Bureido takigawa! – mondom kicsit hangosabban aminek következtében fekete pillangók tömkelege jelenik meg a Védelmező helyett majd egy felhőbe tömörülnek ahonnét pedig nyílvessző sebességével csapódnak egymás után a bábuba szétszabdalva azt.
A kardomat visszahelyeztem a tokjába, levettem a szemfedőt majd a szandálomért mentem. Büszke voltam magamra hiszen úgy tűnik sikerült egy újabb szintre lépnem ami csak elősegíti a kapitánnyá válásomat. Míg a többiek követték Naomit én elköszöntem mindenkitől és elindultam vissza az osztagom edzőtermébe, hogy ezt az egészet levezessem valamelyik analfabétán aki ott szerencsétlenkedik egy bokennel.


"A bölcs ember tanul a hibáiból, az ostoba megismétli őket."

Karakterlap

Fuchida Ayuta

Fuchida család következő feje

Shinigami

9. Osztag

*

Szint: 3.

Lélekenergia:

60% Complete
15 550 / 30 000

Hozzászólások: 58

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 19 700 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Fehér

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#d0cec5 || #7295b1


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:A Kardok és Rózsák egylete
« Válasz #28 Dátum: 2016. Nov. 13, 00:26:16 »


Ayumi magyarázott nekem a Kardok és Rózsák egyletéről, aminek a székhelye pont Osztagunk berkein belül van. Nem is értettem miért akar ő egy ilyen egylethez csatlakozni, ráadásul engem is bele akar rángatni. Rendben szeretem a kardomat, de a többi fegyver annyira nem érdekel forgatás terén. Az ellenük való harcmodor sokkal inkább. A Tai Chi azt sem tudom milyen fán terem, ahogyan azt is leshetik, hogy én majd neki állok csendéletet festeni. Ami leginkább kettőnkre jellemző, ami esetlegesen még érdekessé is teszi, az a kardszellemmel való kommunikáció. De mondtam Ayumi-nak, hogy nincs rá szükségem, ugyanis nagyon jól megvagyunk. Ez leginkább olyanoknak való, akik között zűr van és kapcsolat építés szempontjából vesznek részt ezen a foglalkozásokon. A köztünk lévő kapcsolat majdnem a tökéletessel egyenlő. Ayumi-nak sincs rá szüksége, ugyanis van olyan kapcsolatban a sajátjával, mint a mi párosunk.  De valahogy csak rávett, hogy vele menjek. Leginkább az edzés miatt, ahol adok egy esélyt annak, hogy tudnak valami újat mutatni.
Meg is lepett, hogy nem is vagyunk olyan kevesen, mint azt elsőre gondoltam. Egy zöld szemű és hajú terhes nő érkezett meg, aki megjelenésével is sokak tiszteletét vívta ki. Gondolatom egyből Ayumi-nak súgom oda:
- Remek! Sikerült elrángatnod egy terhes jógára. De ugye nem? Megölöm… Csak a biztonság kedvéért kérdeztem.
Szúrós tekintetével jelezte, hogy ugyan már mégis hova gondolok. Ismerem ezt a tekintetet és alapvetően szokatlan tőle, de egyértelmű jelzés volt a számomra.
~ Merje csak egy mocsok bántani vagy teherbe ejteni a Húgomat! Addig fog élni!
- Üdvözlök mindenkit, régi, és új tagot egyaránt! Shiranui Naomi vagyok, az egylet vezetője. Azért hívtam meg ezúttal önöket, hogy egy új technikát teszteljünk, mellyel elmélyíthetik, vagy felvehetik zanpakutouszellemeikkel a kapcsolatot. Megkérnék mindenkit, hogy váljon meg lábbelijétől, és mezítláb álljon fel a szőnyegre, a szandálokat pedig oldalt, a fűre helyezzék.
~ Remek… Kísérleti nyulak leszünk… Valamiért mégis kíváncsi vagyok rá.
Le kell vetkőzni mezitlábra, de mire észbekapok, addigra már Ayumi kész is van vele. Teljesen be van zsongva. Nem mondom, hogy engem hidegen hagy az a gondolat, hogy új szinten fogunk kapcsolatba lépni a Zanpakuto szellemünkkel, de nem élem bele magam túlságosan, mert mi van, ha a kísérlet nem sikerül.
- Keiame fushitaorero, shi makichirase! Shi hoshi, hachi hirui, juu uta. Terase!
Hangzott el az idézés, miután mindenki leszúrta a maga Zanpakuto-ját, egy számára tetsző helyre. Egy lótuszforma szaladt végig a lábunk alatt, ami nem is olyan rossz. Én nem tudnék ilyen technikát alkalmazni. Biztos irtó nehéz és Én még az alapokat sem tudom…
- Sase Kitsune Toge
Oldom fel, és jelenik meg az általam nagyon szeretett róka szellem. Ayumi mesélt, hogy neki egy lepke, de valójában most láttam először. Igazán szép, és hajdísznek is tökéletesen megfelel. Mindenkinek más és más a kardjának szelleme, de ettől különleges mindenki. Kitsune egyből a lábamhoz sétál, és húzza ki magát. Nincs is tőle büszkébb a helyiségben.
- Fontos, hogy jelen formában ne használjanak kidoukat, és ne lépjenek le a szőnyegről.
Nem mondom ki hangosan, de ha akarnék sem tudnék idézni. Legalábbis úgy, hogy az tökéletes legyen, és ne robbanjon fel.
- A shinigamik legerősebb fegyvere a lelkük része, mely fegyver formát öltött, hogy képes legyen támogatni forgatóját, segítse őt. Azonban sok shinigami elfelejti, hogy amit a kezében tart, nem egyszerűen egy darab acél, amit tűzben edzettek, hogy olyan alakú legyen, ami a használójának majd a legjobb lesz. Nem csupán eszközök, velünk éreznek, és néha sokkal több mindenre tudják a választ, mint azt mi sejtjük.
- Aki ilyen, az meg is érdemli, hogy a Zanpakuto-ja ott tegyen keresztbe neki, ahol tud.
Mondom ki hangosan a véleményemet. Tényleg az olyan meg is érdemli és ezen nincs is mit szépíteni.
Füleltem az instrukciókat. Semmilyen kommentet nem fűzhetek hozzá? Akkor majd Kitsune-val ketten gondolati síkon megbeszéljük, amit kell. A többiek meg higgyék csak azt, hogy mi olyan jók vagyunk, hogy akár szavak nélkül is megértjük egymást, valamint hogy akár képes vagyok az ő szemével is látni.
~ Nem vagy túlságosan magabiztos? Közelébe sem vagy annak a szintnek, de biztosan gyorsabban kapcsolsz a többieknél. … Csak be ne rosálj attól, ami rád vár.
~ Ugyan már! Csináljuk meg bárkinél gyorsabban!
~ Képesnek érzed magad rá?
~ Próbára teszel?
~ Csak aztán nehogy felsülj, mert azzal engem minősítesz le.
~ Nem fogok.
Ayumi-tól nem állok olyan messze, így egész jó ráhallásom van arra, amit Ayumi Zanpakuto szelleme mond hangosan. Figyelek az instrukcióra, miszerint megyek és kihalászom az érmét. Bár felettébb örülök, hogy Renketsuna Kaze eldönti Kitsune helyett, hogy majd Mi mit fogok választani. De ahogy sejtem úgy is az lesz. Nem mintha különösebben zavarna. Meg is indultam és Kitsune nem nagyon korrigált, mert egyből megtaláltam a kígyós urnát. Van egy olyan érzésem, hogy pont elém is rakták azt az urnát. Természetesen belenyúlva egyből éreztem, megfogtam és kivettem. Olyanok, hogy az érme fölé másznak így még le nem takarítom őket róla, addig nehezen férek hozzá. …
~ Ott van! Kicsit balra! Helyes! … Most pakold vissza a kígyókat!
Hallottam az utasítást. Majd az érmével megpróbáltam az említett pozícióba helyezkedni. Ha jól hallom, akkor rekorderek lettünk. Legalábbis a két Zanpakuto beszélgetése alapján. Ahogyan jó hallani, ahogy az általunk ismeretlen új feladat, vagyis játék szabályai elmagyarázásra kerülnek. Feladat ismertetése után nem tűnik olyan egyszerű feladatnak, de örülök ennek a kihívásnak. Ayumi nem olyan, mint Én, ezért is aggaszt, amit hallok, mert nem tudok odaszólni. De jó, hogy ketten megvitatják a kérdéses dolgokat…
- Majd irányítalak. … Csak azért is megrázatod? 
- Vicces lenne, de nem akarom, hogy úgy tűnjön nincs meg köztünk a harmónia. … Verseny?
- Nem versenyzünk, csak igyekszünk jól megoldani.
Remélhetőleg ez Ayumi-t is egy kicsit megnyugtatja. Rendben, akkor hiba nélkül a lehető legpontosabban, és ha lehet, akkor minél gyorsabban. Bár a megvalósítás tényleges nem is olyan egyszerű. Nem vagyok Én olyan hajlékony, hogy egy bőröndbe csomagoljam magam.
~ Gyenge vagy? Nem tudod megvalósítani?
~ Úgy ismersz?
De ha lehet, akkor én többet nem szívesen megyek bele ilyen játékba. Pláne bekötött szemmel, és ha rossz helyre teszem a kezem, akkor megráz. Ez nem volt nekem való, de úgy hallom, hogy a következő nagyon is testhezálló lesz.
- Az utolsó feladat ezek után, remélem, gyerekjátéknak számít immár!
- Nem tudom, hogy most rossz vagy jó dolog lapul meg a mosolya mögött.
- Vakon kell kiválasztaniuk, hogy melyik a saját zanpakutoujuk, majd három támadással meg kell semmisíteniük egy gyakorlóbábut. A kiválasztásban nem segíthetnek a zanpakutou szellemek, a támadásban viszont igen! Aki befejezte a gyakorlatot, az tegye vissza a lélekölőjét, és jöhet a következő.
- Harcolhatunk!
~ Ez az!
Ökölbeszorítottam, majd fel is emeltem a kezemet. Ez a nekem való feladat. Kicsit a vak kardforgató szerepébe bújhatok. Siker esetén az lesz ám a menő dolog. Kitsune jelenléte messzebb távolodott tőlem, aminek csak az lehet az oka, hogy fizikai megvalósulása mellé sétált, így megkönnyítve a dolgomat. Tisztán érzem, éppen ezért nincs nehéz dolgom. Kihúzva pedig indultam is a bábu felé, hogy lecsapjam.
~ Nem kell irányt változtatnod, egyenesen előtted van három lépésnyire. A bábu közel veled egy magas.
Szóval azonnal odarohantam egy suhintással, ha sikerül, akkor megpróbálom a bábu fejét, majd egy másik vágással egy mintát vágni a hátába és felrúgni, hogy annak a bábunak már bizony annyi.
~ De merész vagy egy bábuval szemben. Mi lett volna, ha élő személynek ugrasztottalak neki?
- MI?! … Ilyet ne is mondj!
Kaptam le a szemkötőmet, hogy megbizonyosodjak, hogy valójában a bábut csináltam ki. Egy hatalmas kő esett le a szívemről. Nem csak a most jelenlévők közül nem akartam senkit sem bántani, hanem egyszerűen a kardom képessége miatt nem szeretem azt a hüvelyéből kihúzni, csak akkor, ha az életem múlik rajta. Addig pedig jobb, ha az a hüvelyében van. Úgy is képes vagyok az ellenfelet hatástalanítani.
~ Mert nyuszi vagy használni az erőmet. …
~ A róka és a nyúl párosítás nem egy életbiztosítás, szóval ilyet ne mondj! Csak nem okozok másoknak feleslegesen kínzó fájdalmakat.
~ Tudom. De tudod mi a véleményem.
~ Tudod, hogy tudom. De azt is tudom, hogy szeretsz.
Shiranui Naomi lezárta az edzést. Tényleg nem volt terhes torna, sőt kellemesen csalódtam és nagyon élveztem. Ha pedig ilyen edzések vagy gyakorlatok lesznek, akkor még szép, hogy részt akarok venni rajtuk. De úgy látom, hogy Ayumi is hasonlóan érez.
- Visszaszívom. Nem is volt ez olyan rossz.
Öntöm szavakba gondolatom Ayumi-nak. Kitsune-val tényleg talán még közelebb kerültünk. Természetesen, ha problémája van, akkor azt mindig is megmondta, ezért pedig mindig hálás vagyok neki.
Naomi-t követve és a megfelelő alkalmat kivárva odaültünk és színt vallottunk. Hagytam Ayumi-t beszélni. Magam pedig leginkább egyetértően bólogattam.
- Gratulálok a kisbabájához! Kisfiú? Kislány? … Nagyon tetszett az edzés, és tényleg le a kalappal ön előtt. Tényleg nagyon köszönjük. Egy élmény volt. Nekem nagyon tetszett az alkalmazott technika. Nagy koncentrációt igényelt öntől, ami bámulatos. Meg lehet tanulni? Nagyon kíváncsivá tett.
- Tényleg jó volt az edzés és jó lenne, ha még több ilyenen vehetnénk részt.
- Be is mutatkoznánk... Én Fuchida Ayumi vagyok, ő pedig az ikerbátyám Fuchida Ayuta. Mindketten a 9. osztagba tartozunk, és amennyiben lehetséges, akkor szeretnénk csatlakozni A Kardok és Rózsák egyletéhet.
Nem gondoltam, hogy ezt fogom mondani, de tényleg csatlakozni akarok ehhez az egylethez. Szeretnék több ilyen edzésben részt venni. Tényleg érdekel. Persze még fogalmam sincs, hogy milyen kötelességgel is fog majd járni, ha az egylet tagja leszek… De ha Én leszek a kard, akkor Ayumi csak is rózsa lehet itt.


(click to show/hide)


Karakterlap

Shihōin Souji

A Shihōin-ház XXIV. feje

Hadnagy

2. Osztag

*

Szint: 3.

Lélekenergia:

60% Complete
15 000 / 30 000

Hozzászólások: 35

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 10 700 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
tűz elem alapú

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#816687


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:A Kardok és Rózsák egylete
« Válasz #29 Dátum: 2016. Nov. 19, 19:30:38 »

Halványan derengett számára, hogy valahol valamikor olvasott egy edzésről, ami elősegítheti a zanpakutoval való kapcsolatot. Elgondolkozott rajta, de eleinte úgy volt vele, hogy ezt kihagyja mert sok a tennivalója azonban ahogyan közeledett az edzés időpontja egyre többször jutott eszébe és mindig elterelte a gondolatait és nem igazán tudott odafigyelni arra amit csinál. Ezért végül morgások közepette abbahagyott mindent amivel foglalkozott, elpakolt maga után, oldalára kötötte lélekölőjét és morcos arckifejezéssel indult meg a felhívásban említett egylet helysége felé.
Ahogyan haladt előre találkozott pár ismerős arccal, akik köszöntek neki, de Ő mindenkinek csak biccentett és minél hamarabb tovább állt. Nem volt kedve senkivel sem beszélni, sőt emberekhez sem igazán volt kedve, de tudta, hogy az edzésen biztosan nem egyedül lesz mert ha hozzá eljutott a hír akkor valószínűleg a többi osztagba is meg lett hirdetve és biztos sokan lesznek akik javítani akarnak azon a bizonyos kapcsolaton. Mondjuk Ő átlagos kapcsolatot ápol lélekölőjével, aránylag jól kijön vele, de tudja, hogy ez nem elég főleg ha majd egyszer valamikor szeretné megkapni a nagyobb erőt amit bankainak neveznek. Hiszen a köszönés és egy-két szavas eszmecserék nem elegendőek ahhoz, hogy a lélekölő rábízza a nagyobb erőt hiszen így nem bízhat használójában, hogy arra használja e amire kéne vagy valami rosszat akar elkövetni vele.
Már nem járt messze az egylettől amikor a nagy gondolkodás közepette nem vett észre egy lépcsőt és sikeresen megbotlott benne aminek az lett a következménye, hogy akkorát esett mint egy ólajtó amit kidöntött egy mérges bika. Gyorsan felpattant, leporolta magát majd körbenézett, hogy vajon láthatta e valaki ezt a ballépést, de szerencsére nem látott senkit. Mondjuk tudta, hogy ez nem jelent semmit hiszen Seireiteiben a falnak is füle van meg szeme.. Ráadásul itt is mint az Emberek Világában vannak olyan emberek akik szeretnek pletykálni és ha fingik akkor az már úgy jut vissza a fülébe egy-két napon belül, hogy beszart, de most ezzel sem foglalkozott, ugyanis ezek után megszaporázta a lépteit és meg is érkezett a meghirdetett helyszínre. Vett egy nagy levegőt és belépett a bejárati alkalmatosságon.
Szomorúan könyvelte el magában, hogy többen voltak már jelent mint amennyinek nagyjából örülhetett volna. Biccentett egyet mindenki felé köszönésképpen majd egy mindenkitől távol eső ponton helyezkedett el és nézte meg jobban a helyet. Látott valami szőnyegszerű csodákat, meg azt is látta, hogy mindenhonnan összeverbuválódott csapatba került. Azonban ennél jobban már nem tudta felmérni a terepet ugyanis megjelent az egylet vezetője, aki mellesleg várandós volt. Ezen meglepődött, de más egyebet nem cisnált. Kiderült, hogy Naominak hívják és az is, hogy egy újfajta technológia tesztalanyai leszünk. Erre felcsillant a szeme ugyanis kíváncsi miről van szó mert mint a 12. osztag tisztje nem tud arról, hogy bármiféle készülék vagy segédeszköz lett volna neki legyártva. A szeme egyből a szőnyegekre tévedt, arra gondolt, hogy talán azok lesznek a fejlesztések, de nem kérdez semmit, magában gyűjt információkat, hogy legyen mit továbbfejlesztgetni, ha esetleg arra kerülne a sor, hogy Ő is gyártana ilyesmit.
Kérésre megvált lábbelijétől és az egyik közeli szőnyeghez sietett. Első érintésre kellemetlenül hideg volt talpának, de hamar átmelegedett. Utána ismét figyelemmel követte a vezető kéréseit, mondandóját nehogy lemaradjon valamiről hiszen most egy edzésen van ahol összpontosítani kell majd. A következő kérésnek eleget téve kivonta kardját és az egyik üres mélyedésbe helyezte majd visszalépdelt a már korábban elfoglalt szőnyeghez és ismét Naomira szegezte lilás szemeit.
Közben azon gondolkozott, hogy vajon miféle feladat lesz ha a kardjukat le kellett rakni meg, hogy pontosan mire szolgál a szőnyeg meg, hogy miért is olyan jó, hogy lerakták a lélekölőt akivel jelen helyzetben edzeniük kéne. A választ nem kapta meg egyenlőre azonban kapott még egy utasítást vagyis kérést ami a shikai feloldás volt.
- Otose, Kaju no Sanshutsu – szólította meg lélekölőjének szellemét, aki a kéérésnek eleget téve shikai alakba lépett. Azonban miután megjelent a kard markolatán lévő kis dísz egyből megjelent kardjának szelleme is a fehér hajú, elf szerű fiú. Kisebb biccentéssel köszöntötte míg a szellem intett is neki. Majd Ő is Naomi felé pillantott, hogy megtudja pontosan mi is fog történni meg, hogy milyen csoda folytán került most az emberek közé.
Mindkettejük odafigyelve végighallgatta Naomi szavait és helyeselve bólogattak bizonyos részeknél. Hidekazu tudta, hogy fontos az ha jó viszonyban van a kardjával hiszen annál erősebb is lehet. Ezért is döntött végül úgy, hogy eljön. Azonban mikor kiderült, hogy be lesz kötve a szeme kicsit meglepődött. Erre egyáltalán nem számított és arra sem, hogy hangosan nem kommunikálhat majd kardjával. Így kicsit lehetetlennek érezte a feladatot azonban még látta fél szemmel, hogy kardjának szelleme nyugalomra inti majd kacsint egyet. Ezek után bekötötte szemét és egy nagy sóhaj kíséretében várta, hogy elkezdhesse a feladatot.
Halk neszt hallott amiből arra tudott következtetni, hogy valami vagy valamiket cipeltek. Nem tudta pontosan, hogy mik lehetne a cipelt tárgyak vagy, hogy köze lehet e a feladathoz ezét elkezdett kicsit izgulni hiszen még soha nem csinált olyat, hogy bekötött szemmel, teljes mértékben a szellemre hagyatkozik. Csak reménykedni tudott abban, hogy kellőképpen jóban vannak ahhoz, hogy ezek a feladatok  ne okozzanak majd gondot számukra.
Miután a feladat elhangzott még jobban elkezdett izgulni hiszen azt sem tudta, hogy jelen helyzetben mit kéne tenni, hogyan kéne tennie és azt sem tudta, hogy a szelleme most éppen merre tartózkodhat.  Tenyere elkezdett izzadni és egy kicsit remegni is elkezdtek kezei, de még mielőtt pánikrohamot kaphatott volna puha bőrt tapintottak újbegyei majd valaki gyengéden megfogta kezeit és elkezdte húzni előre. Egyből megnyugodott vagyis úgy érezte hiszen bízott a kardjában és a kapcsolatukban és a feladat sikerében is bízott.
Érezte, hogy társa megállt és Őt is arra késztette majd érezte, ahogyan a keze megemelkedik majd érezte a tároló hűvös falát alkarján, ujjaival pedig valami puhát és kicsit tapintott. Majdnem egyből felismerte a kiscsibéket. örült, hogy nem valami húsevő vagy méreggel rendelkező állathoz lett bepakolva a keze viszont a feladat még itt nem ért véget ezért elkezdett matatni a csibék között hátha megtalálja egyből az érmét.  Azonban a feladat ezen része bizonyult a nehezebbnek ugyanis szelleme csak a tárolóig kísérte el, ebben most nem segített neki. Apró kézmozdulatokkal kezdte el áttapogatni a tárolókat és közben arrébb tolni a csibéket, de nem talált sehol sem egyetlen érmét sem. Ekkor halk hümmögést hallott jobboldaláról majd érezte ahogyan megfogja az alkarját szelleme és a tároló jobb felső sarka felé kezdte el tolni a kezét ahol egy ülő csibét fogott meg. Felemelt  majd kicsit odébb rakta majd megpróbált visszanyúlni oda ahonnan elvileg elvette az előbb az állatot. Hideg fémet érzett mutatóujjának hegyével és egyből boldogság és büszkeség öntötte el hiszen sikerült teljesítenie az első feladatot. Az érmével a kezében és a szellemének segítségével hátrébb trappolt és várta, hogy mindenki végezzen majd jöhessen a következő feladat.
~ Köszönöm! ~ hálálkodott magában addig hátha hallja ilyen állapotban is lélekölője. Nem érkezett válasz szóval arra gondolt, hogy valószínűleg nem hallja ezért többet nem is mondott csak állt és várt.
A második feladat amint elhangzott el is vette az előbbi sikere által érzett magabiztosságát és eltökéltségét ugyanis úgy érezte, hogy ez lesz az a pillanat amikor a kardjának lehetősége adódik arra, hogy megviccelje és ezzel lejárassa mások előtt. Kicsit hátrébb lépdelt, hogy még véletlenül se Ő kezdjen először, de még az elsők közt sem szeretett volna lenni. Fel kellett készülni hiszen valahogyan meg kell oldania, oldaniuk ezt a feladatot is legalább akkora sikerrel és együttműködéssel mint az előzőt.
Miután már úgy érezte elég bátorságot szedett össze magában jelezte kardjának, hogy itt a nagy lehetőség, menjenek. Szó nélkül megfogta gyengéden a kezét és a feladat helyszínére kísérte majd elengedte kezét és hallotta ahogyan eltávolodik tőle. Ennek nem örült, de tenni sem tudott ellene. A gong hallatán szíve kétszer gyorsabban kezdett el verni azonban rázások helyett gyengéd fogásokat érzett végtagjain ahogyan a segítő kezek próbálták jó irányba terelni az ő végtagjait megmentve az apró áramütésektől. Nem tudta mennyi idő telt már el, de érezte ahogyan fárad. Attól félt, hogy még sok idő van hátra na meg persze félt a kisebb fajta viccektől is azonban jó ideig nem történt semmi. Egészen az utolsó fél percig ugyanis akkor sorra érezte mind a kezein, mind a lábain az apró rázásokat majd halk kuncogást is hallott ami annyira ezért számára nem tetszett. Nem értette, hogy ez most mire volt jó hiszen olyan jól kezdtek bele a feladatba erre a végén elrontja.. ~Így bízzon meg az ember a lelkének egy részében.. :x~ morgott magában hátha most már hallani fogja a szelleme, de nem történt semmi. Az idő lejártával a kardja felsegítette és levezette a szőnyegről még mielőtt újraindulna a szőnyeg.
Halkan morgott az orra alatt miközben a többiek közé lett vezetve hiszen egyáltalán nem gondolt arra, hogy ennyire ki lesz szolgáltatva és ezzel kardja vissza is fog érni. Abban is biztos volt ha itt végeznek komolyabban elbeszélget vele, hogy ez nem volt annyira szép húzás és még vicces sem volt. Majd miután kimérgelődte magát azért örült, hogy ennyivel megúszta és nagyjából hibamentesen sikerült teljesíteni ezt a feladatot is. Megtörölte homlokát és a következő feladatot várta hátha valami egyszerű következik ami nem ilyen szivatós lesz mint az előző.
Azonban mikor meghallotta, hogy vakon kell megkeresnie a kardot és Ő nem segít neki ebben minden reményét elveszítette. Nem tudta, hogy mit kéne bevetnie ahhoz, hogy megtalálja a kardot.. Soha nem próbálkozott még azzal, hogy vakon megkeresi vagy hasonló dolgot tenne. Teljesen kétségbe esett és ekkor gyengéd érintést érzett vállán. Magabiztosság növelő és bizalom növelő hatással volt rá ugyanis vette egy nagy levegőt, gyengéden megpaskolta arcának mindkét felét, hogy térjen már észhez menni fog az majd apró léptekkel elkezdett arra araszolni amerre gondolta, hogy van a kardja. Nagyjából emlékezett a terem felépítésére és a dolgok elrendezésére, de sajnos nem tudta betájolni, hogy most merre van. A kezdeti lelkesedése kezdett alább hagyni azonban még mielőtt minden kötél szakadt volna csupasz lábával belerúgott véletlenül valamibe. Egyből arra gondolt, hogy egy szandál, de ahogyan ez a gondolat átszaladt a fején rájött, hogy ez keményebb volt annál. Előrenyújtotta kezeit és elkezdett tapogatózni. Nagy meglepetésére kardot fogott, de egyből rájött, hogy nem a sajátja ugyanis a markolat végéről hiányzott a meggyet formáló díszítés ezért arrébb lépett egy kicsit, de ismét nem a saját kardját találta meg. Kezdett kétségbe esni, de úgy döntött nem adja fel. Harmadjára viszont már a saját kardját találta meg amit diadalittasan markolt meg és vett magához. Ekkor halk tapsot hallott maga mögül majd kardjának szelleme ismét megfogta a kezét és vezette valamerre. Tudta, hogy a bábú felé visz az útja azt azonban nem tudta, hogy mégis hogyan kéne közösen elintézni azt.
Megálltak és érezte ahogyan hátulról simul hozzá segédje majd megfogja a kardot tartó kezét és előre nyújtja. Érezte ahogyan a kard hegye picit megakad a bábba. Visszahúzta kezét, de nem engedte le majd ötven hatvan centivel előrébb lépett majd hirtelen szúrt egyet egyenesen előre. Hallotta ahogyan a kard recsegéssel, ropogással tör magának utat a bábuban majd még mielőtt ellépett volna elmotyogta kedvenc technikáját.
- Kaika Shiro. – a neve elhangzása után kihúzta a kardot és hátrébb lépett. Hallotta a hangos roppanást és recsegést amit annak tudott be, hogy a hajtások sikeresen elvégezték a feladatukat ezáltal neki is sikerült teljesítenie a feladatot. Kikötötte a szemét eltakaró kendőt majd megbirkózott a hirtelen szemét érő nagy fénnyel majd a szelleme felé fordult.
- Örülök, hogy eljöttünk. Szerintem sokat segített. – szólította meg a szellemet aki mosolygott majd bólintott egyet amivel azt jelezte, hogy Ő is így gondolja. Ezután Hidekazu visszatette tokjába kardját aminek következtében megszűnt a shikai is. Vett egy nagy levegőt majd követte a többieket, hogy elfogyasszon a kemény edzés után egy teát és jelentkezzen az egylethez ugyanis így a végére nagyon megtetszett neki a dolog és úgy döntött, hogy jelentkezik. Ennek az elképzelésnek eleget téve Naomi felé fordult.
- Szeretnék én is jelentkezni ugyanis nagyon elnyerte az edzés a tetszésemet. Barátságos volt a légkör is. Szóval minden szempontból megfelelt. ^-^ - intézett kedves szavakat a vezető felé majd miután megitta teáját felállt, elköszönt mindenkitől és elindult vissza, hogy befejezhesse azt amit félbehagyott az edzés végett.


(click to show/hide)