Szerző Téma: Keseichu  (Megtekintve 354 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Keseichu

Hollow

*

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
5 000 / 15 000

Hozzászólások: 5

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 1 400 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Szürke Nővér

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Kivel áll kapcsolatban?:
-

Mottó:
"Csak egy apró szúrást fogsz érezni"

Post szín:
#009999 | #75816B


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Keseichu
« Dátum: 2021. Júl. 08, 00:28:11 »
~ Adatlap

Név: Keseichu
Nem: Férfi
Kaszt: Hollow
Szül. ideje: 1989.07.05.
Kor: 32
  • Emberként: 14
  • Lélekként: 18
~ Előtörténet

"Ha gyönge a lelked, tompa a kardod éle."

Minden amire emlékszem… csupán a jelen volt.. Hogy mi volt? Hogy mi voltam? A feledés homályába bukott, mint a távolba szálló apró széllökés, mi megmozgatta Hueco Mundo homokos környezetét. A távolba meredve csupán a gondolataim merülve állok, miközben sikertelenül próbálok rájönni mi is mozgat engem. Hisz nem tudom mi volt az… mi egykor előre vitt utanom.

-=Elfeledett Múlt=-
Tizennégy év. Nem olyan hosszú idő ez, mint amilyennek gondolják sokan. Egy negyed évszázad csupán, jószerével néha csak egy pillanat csupán egy halandó embernek. Egy átlagos család első gyermekeként jöttem a világra másodmagammal egyetemben. Igen. Volt egy ikertestvérem. Egypetéjű ikrekként nem annyira meglepő, de közel egy időben születtünk. Szinte csak pár pillanat volt csupán aközött, hogy én megszülettem és öcsém máris is követett. Pár másodperc csupán, de egy életre "megbélyegzett” mindegyikünket. Én Sada Eikichi nevet kaptam. Nevem lényegében azt jelenti, hogy „felettébb szerencsés”, mi arra utalt, hogy jó életet szántak nekem. Az életem születésemtől igazából nem volt vészes. Mondhatni, teljesen normális volt. Egy boldog család boldog gyermekeként élhettem. Bár öcsémmel gyakran kerültünk problémákba, de alapjáraton gondatlan és békés életnek volt mondató. Annak ellenére, hogy kettőnk közül én voltam a csendesebb, öcsém volt kettőnk közül az, aki kevesebb bajba került. Tipikusan az a személy volt, aki elkerült minden bajt, én pedig az, aki arccal előre valahogy mindig megtaláltam a legkeményebb földcsomót. Persze nem volt szándékos a részemről, szimplán valahogy a sors mindig úgy hozta, hogy bajba kerültem így vagy úgy, de mindig csak jót vigyorogtunk ezeken öcsémmel. Örültem neki, hogy ilyen testvérem van, és egy pillanatra se fordult meg a fejemben, hogy bárcsak más személy lenne, vagy, hogy miért mindig engem ér balszerencse, nem pedig őt. Életünk felhőtlen volt… de mint minden jó dolog, ez sem tartott örökre.
Nagyjából tizennegyedik esztendömet tölthettem, mikor elért az elkerülhetetlen. Az osztályunk éppen nyaralásról érkezett hazafelé és a víg diák csoport állandó zaja töltötte be a buszt. Öcsém hátul ült a barátaival, míg én viszonylag elöl, szintén baráti társaságban. Épp az úton átélt élményeket beszéltük meg. Semmi se árulkodott arról, hogy baj közeleg. Látszólag ugyanolyan nap volt, mint mindegyik más. Mindaddig, míg egy kamion mély kürtje és a fékező járművek szörnyű csikorgásának zaja meg nem szakított minden beszélgetést. Még láttuk barátaimmal az ablakon túli egyre közeledő jármű villámsebes alakját, majd ahogy a felismerés végig szaladt arcunkon, a pillanat tört része alatt minden elsötétült.

-=Mi fájdalmasabb a Halálnál=-

Közúti baleset volt. A kamionsofőr szabálytalanul közelítette meg a kereszteződést, egyszerűen nem lassított, így mikor hirtelen a busz megjelent a látókörében, már nem tudott megállni. A karambol során a kamionsofőrrel egyetemben kilenc diák vesztette életét, és rengetegen megsérültek. Én pedig sajnos… nem voltam a szerencsések között.
Mikor legközelebb magamhoz tértem a baleset helyszínéhez közel találtam magam, ám semmilyen fájdalmat nem tapasztaltam, pedig tisztán emlékeztem a belénk rohanó kamionra. Pár perc után persze feltűnt a mellkasomba ágyazódott lánc, melynek feszegetése húzása, elemi kínokkal járt. Végül abba hagytam a fölösleges önkínzást és segítéségért kiabálva próbáltam minél hamarabb kiutat találni a kutyaszorítóból. Természetesen… senki se jött a segítségemre. Az utat követve többször próbáltam kocsit, vagy hasonlót stoppolni, de látszólag észre se vettek. Volt, hogy el kellett ugranom, mert attól féltem, hogy elgázolnak. Végül aztán azután jött fel a felismerés, mikor elértem a legközelebbi települést és ismét emberekkel találkoztam… azonban… képtelen voltam velük kapcsolatba lépni. Karom áthatolt rajtuk, hangom nem érte el őket… ekkor a felismerés fájdalmasabb volt minden eddig átélt borzalomnál. Jó ideig csak összekuporodva sírtam egy sikátorban.
Végül aztán mikor könnyeim elfogyatkoztak és újra képes voltam felállni végül megindultam. Haza akartam jutni. Haza a családomhoz… Hosszú és kimerítő út elé néztem, de úgy éreztem, hogy talán megnyugvást találnék az otthonomban. Napok teltek el egymás után, közel két hétig tartott, mire ismét szülővárosom ismerős utcáira léphettem. Ez idő tájt már többször találkoztam hozzám hasonló láncos lényekkel, de sosem mertem megközelíteni őket, ahogy ők se keresték az én társaságomat. Az ismerős ablakon benézve pedig csak olyan fájdalmat éreztem a lelkem legmélyén, mit nem tudtam egyszerűen elviselni. Anyám és atyám a szokásos helyükön ültek a kanapéjukba, szemük még mindig vörös volt a gyásztól, öcsém pedig, üres szemmel bámult maga elé és kábán szorongatta vállára lógó takarót. A családomra nézve, ajkaim szóra nyíltak. El akartam kiáltani magam, hogy még mindig itt vagyok. Hogy nem kell félniük, még mindig létezek. De végül a könnyek törtek csak elő szememből, és végül összeszorított fogakkal elfordulva elrohantam az ismerős háztól, hogy végül lihegve zuhanjak térdre a városhatáron, ahol végül megadtam magam a bánatnak.
Ezután az idő mintha őrült gyorsaságba haladt volna. Nap, mint nap csak üres szemekkel vándoroltam előre, míg elbírt a lábam. Gondolataim egyszerre jártak az otthoniakon és egyszerre zsongott üresség a fejemben. Gyakorlatilag nem éreztem egyáltalán szerencsésnek magam… még hogy felettébb szerencsés… hol volt ebben a szerencse… Innentől kezdve telt-múlt az idő. Mire feleszméltem beköszöntött és el is haladt a tél, mire észbe kaptam pedig már a nyár melegét éreztem szellem testemen. És úgy éreztem… egyáltalán nem érdekel. Az évszakok lassú haladásával én is lassan vánszorogtam egyik helyről a másikra, néha hónapokat töltve egy-egy városban, míg másszor pár órát töltöttem csak el. Néha napján összefutottam pár különös maszkos lénnyel, kik mintha életemre törnének, úgy támadtak rám. Eddig szerencsére minden alkalommal, sikerült leráznom őket, de éreztem, hogy ahogy telik az idő, úgy kezd alábbhagyni az energiám is, hogy tovább folytassam a menekülést. Mintha kezdeném azt érezni, hogy mélyen elül elfogadtam sorsom… és bárcsak felfalnának. Azonban akárhányszor is fordult meg ez a fejemben, akár hányszor is kerültem a feladás szélére, bármennyiszer is kerültem össze ezekkel a torz szörnyetegekkel, mindig eszembe jutottak az első vérfagyasztó találkozásom ezekkel a bestiákkal, melyek újult erőt adtak a további meneküléshez.

-=Út a Túlvilágra=-
Egy esős nap volt az a borzalmas nap. Lihegtem. Ahogy minden erőmet beleadva futottam, szinte minden lélegzetvételemmel éreztem, a torkomban a szúró, égető fájdalmat, amit a kimerülés okozott. Végül megbotlottam, mely során keményen a földbe csapódtam. Felkiáltottam fájdalmamban, majd nagy nehezen feltápászkodtam és tovább rohantam, beszaladva az egyik kisebb utcába. Ahogy befordultam a sarkon láttam, ahogy a maszkot viselő kutyaszerű lények egyre jobban falják a távolságot kettőnk között. Félelem és pánik lett úrrá rajtam, úgy fordultam vissza egyenesen az utca irányába, hogy aztán tovább folyassam reménytelen menekülésem. A lánc, mi mellkasomból lógott, minden alkalommal csendesen zörrent, ahogy a megmaradt pár láncszem meg-megugrott. A fejemből mindennemű gondolat egyszerűen kizökkent. Képtelen voltam józan eszemet felhasználva kiutat keresni magamnak. Az eddigi találkozásaimmal ellentétben ezúttal több ilyen bestia üldözött. Szinte éreztem a nyakamon a leheletüket és képtelen voltam más mire gondolni, mint hogy hamarosan végem. Hallom, ahogy a csontos karmok egyre közelebbről és közelebbről karcolják a kemény betont. Azonban ebben a szürreális helyzetben, ebben a kétségbe ejtő szituációan, mégis az utolsó kép, ami ekkor az arcom előtt megjelent… nem a szörnyek csontos pofája, nem a túlvilági élet zold mivoltjának vége képe volt… hanem az öcsém egykori boldog arckifejezése, ahogy félénk mosollyal rám nézve elvigyorodik… Éreztem, ahogy egy könnycsepp gördül ki a szememből testvéremre gondolván, majd egy borzalmas hörgés mögülem, és minden elsötétül.

Vékony fekete lábaim alig-alig hagynak nyomot a végeláthatatlan sivatag illékony talaján, melyek rövidesen szinte el is törlik annak nyomát, hogy bármikor is itt jártam. Ismét felpillantok végtelen sétám egyik menetén és kellemes jól eső érzés jár át a végtelen út sötétjében. Vajon mennyi ideje sétálhatok csak így? Napok óta? Hetek? Tán hónapok? Esetleg évek? 1-2? Netán ennek öt vagy tízszerese? Fogalmam sincs. És nem is érdekelt se régen, se most. Egyszerűen csak folytatom néma sétámat eme túlvilági közegben, mintha csak keresnék valamit… valamit… vagy netán… valakit…

~ Kinézet

Kissé szokatlan alakú, humanoid hollow, akinek relatív apró termete van. Nagyából 160 centi magas, amennyiben két lábra áll, ám karjai ugyancsak tudnak lábként is üzemelni, így az is előfordulhat, hogy négykézlábra ereszkedik. Karmos végtagjai torz, bogárszerű kinézetűek, görbe gerince pedig görnyedt tartást biztosít neki. Szem nélküli maszkja ellenére, ugyanúgy lát, mint az emberek, nagyjából ugyanolyan szögben, bár pont emiatt a színeket például nagyon tompán látja csak. Hollow testét csontos lemezek fedik, de ezek nem olyan masszívak, hogy komolyabb védelmet jelentsenek, emellett teste is látszólag törékenynek, vékonynak látszik. Az esetek nagy részében zöld vászonszerű anyaggal fedi el testét. Elsődleges fegyverének tüskés faroknyúlványa szolgál, melynek tüskéi gerince mentén ugyancsak folytatódnak egészen a tarkójáig.

~ Jellem

Alapjáraton nyugodtabb, öntörvényű hollow, ami már ezzel a tulajdonságával is kitűnik a többi hollow közül. Gyakran látni, hogy céltalanul bolyong, mintha csak vég nélkül keresne valamit, és arra is gyakran sor kerül, hogy egyszerű lelkek mellett simán elsétál, és minta észre se venné őket. Ennek ellenére van, hogy hollow éhsége eluralkodik rajta, de alapjáraton nem támad csak úgy meg másokat. Jóval gyakrabban látni viszont, hogy megtámad más, állatiasabb alakú hollowokat, ugyanis meglehetősen gyűlöli őket, ami a hollowwá válásának pillanatához köthető. A fajtájához híven nem tudja értékelni a tájak/dolgok szépségét, de képes felfogni a körülötte lévő dolgok folyását és az ok-okozatok lényegét. Értelmes mivoltja miatt, tiszta kommunikációra képes. Az egyetlen olyan személy, akit képtelen megölni, az az egykori öccse az, akire tisztán emlékszik, annak ellenére, hogy egyéb dolgokat egyáltalán nem képes felidézni, csupán az újra és újra őt marcangoló állati hollowok szörnyű fájdalmát.

~ Képesség

Neve: Hiru/Pióca
Típusa: Befolyásoló
Leírása: Gyakorlatilag egyszerű méreg, amelyet a Hollow testén található tüskéi termelnek. A méreg egyfajta idegméreg, ami az emberi ideghálózatot befolyásolja. Fontos megjegyezni, hogy ennek intenzitását a másik lélekenergiájának ereje befolyásolhatja. Míg egy nála minimum 2x gyengébb lény dózistól függően részben/egészben megbénulhat, úgy egy azonos szinten lévő ellenfél csak erős zsibbadtságot érez a sérült területen, míg egy 2x erősebb ellenfél vagy semmit se vesz észre, vagy legfeljebb némi bizsergést tapasztal. A méreg egy idő után automatikusan kiürül a szervezetből, gyógyító Kidoukkal akár hamarabb is. Amíg rendelkezik elegendő lélekerővel, addig a méreg folyamatosan újra termelődik a tüskéjében.

~ Szeret-nem szeret

+ az öccsét
+ a nyugalmat
+ gondolataiban való elmerengést
+ a céltalan sétákat Hueco Mundo végtelen homokdűnéin
+ a homokot
- az állati eredetű hollow-társait
- az egoista lényeket
- a meleget
- az erős fényeket
- a fájdalmat
« Utoljára szerkesztve: 2021. Júl. 08, 17:58:43 írta Keseichu »

Karakterlap

Shihouin Yoruichi

Főadmin

Developer :x

Adminisztrátor

*

Hozzászólások: 174

Hírnév: 14

Infó

Tárcában: 4 485 150 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése
  • Bleach szerepjáték

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Keseichu
« Válasz #1 Dátum: 2021. Júl. 08, 21:03:18 »
Heyho~

Szépen összerakott előtörténet, nekem személy szerint nagyon tetszett, hogy van eleje és vége. :D Néhány apróbb elgépelést találtam csupán, illetve egy olyan észrevételem lenne, hogy a 14 év kicsit távol van a negyed évszázadtól, ami valójában 25 év. ;) Mivel nincs is más, így az előtörid elfogadom.

Szint: 1. szint
Lélekenergia: 5000 LP
Kezdőtőke: 4000 ryou

Kezdetnek minden képzettségedre kapsz 1-1 pontot, valamint szabadon eloszthatsz további 10 pontot közöttük, melyek a következők:

  • Pusztakezes harc
  • Különleges képesség

Mindemellett szinted után jár 1 pont Reishi kezelésre, amit az alábbi másodlagos diszciplínák között oszthatsz el:

  • Erő
  • Ügyesség
  • Gyorsaság

Elosztott pontjaidat a Pontozósdi topicban jelentheted le.

Kellemes játékot!