Sétálóutca

[Elian Barquero]

Felvilágítás
avagy még sincsenek egyedül az emberek a Földön

Még mindig zavarodottan állt a lány előtt, ki valamilyen furcsa maskarában flangált az utcán mégse bámulta meg rajta kívül senki az ég egy adta világon. Furcsállta a dolgot hiszen azért nem mindennapi látvány egy fekete rongyba bugyolált leányzó karddal az oldalán.
- Miiiii??? Te most biztosan csak viccelsz velem. - vágja rá teljesen felháborodva a kijelentésre miszerint a lány még soha nem volt ilyen összejövetelen. - Akkor meg mégis mi a csodáért öltözöl így?  - kérdez rá gyorsan majd pár másodperc múlva meg is kapja a választ miszerint ez lenne az Ő munkaruhája... azt is elkezdi taglalni, hogy szívesebben hordana más ruhát, de sajnálatos módon nem lehet így el is határozta, hogy biztos nem fog ott dolgozni ahol Ő, még ha az lenne az utolsó lehetősége is a Földön.
- Meg kell hagyni érdekes egy elvárása van a munkahelyednek. nem próbáltál még beszélni a cég ruhatervezőjével? Nem valami frappáns ez a köntös gúnya. Ráadásul eltakarja a nőiességed. - kezd el grimaszolni, ahogyan jobban szemügyre veszi Őt és látja, hogy szinte semmit nem lát az alakjából pedig esélyes, hogy nem olyan rossz, mint amilyennek ez az elcseszett gönc mutatja.
- Tényleg megtennéd a kedvemért? *>* - csillannak fel szemei, amikor beszélgetőpartnere felajánlja az átöltözés dolgot. Egyből furcsa gondolatok kúsztak fejébe, amik arról árulkodtak, hogy szívesen végignézné a folyamatot, de egy mosoly kíséretében próbálja ezeket száműzni fejéből, hiszen a végén kínos vizekre evezhet a kis társalgás.
- Nem festem!  - vág morcos arcot hirtelen eme buta kérdésre. Hiszen soha életébe nem festette a haját, de még azt se tudja, hogy azt pontosan hogyan is kéne csinálni. - Születésem óta eme csodás hajszínnel élek együtt! – mondja büszkén, közbe kicsit ki is húzza magát majd körbepillant a tömegen hátha lát valami ismerős arcot, de csalódnia kellett. Egyetlen egy ismerőse se volt a környéken az viszont szemet szúrt neki, hogy nagyon sok ember értelmetlenül néz rá, sőt volt aki meg is állt az út közepén, volt, aki videózta is Őt.
Értetlenül nézett a tömegre meg a lányra amikor közölte, hogy azért nézik mert azt hiszik, hogy a levegőmnek beszél. Nem esett le neki, hogy pontosan mire is gondolhat a lány, zavarodottságában megvakarta tarkóját és halkan kuncogott egyet.
- Hogy érted azt, hogy azt hiszik, hogy a levegőnek beszélek? Hiszen itt állsz velem szemben.. és… és.. elég feltűnő öltözékben vagy… ráadásul egy kard is van nálad… - fakad ki végül hiszen nem tudja magában tartani a dolgot és nem érti ezt az egészet… majd mintha tarkón verték volna.. Leesett neki, hogy mi is lehet pontosan.. hiszen csak őt bámulják a lányra rajta kívül senki nem pillant..
- Azt akarod mondani, hogy Te láthatatlan vagy? – tágulnak ki szemei a kérdés közben majd egy lépéssel közelebb kerül a lányhoz és előveszi a paklit nadrágjának farzsebéből. Kibontja a paklit majd a lapokat szétnyitja kezében majd két tetszőleges kártyába lélekenergiát vezet. Ennek következtében aranyszínben kezdenek villogni és hirtelen a lán fejét megkerülik majd vissza mennek a pakliba.
- Na milyen volt a trükk? – teszi fel a nagy kérdést ugyanis még csak mostanában kezdte el gyakorolni képességét. Pontosan azóta, hogy egy szörny támadt rá nem is olyan régen egy játszótéren és majdnem belehalt, a képessége mentette meg az életét.

[Kurosawa Rin]

Felvilágítás
avagy még sincsenek egyedül az emberek a Földön

El is hiszem, hogy zavarában nem is tudott megfelelően viselkedni, hisz meglátott egy lányt a tér közepén, aki egy fekete maskarában rohangál. Egy karddal az oldalán. Más még meg is ijedne, s hívná a rendőrséget. Bár, elég vicces lenne látni azt, hogy keresnek valakit, akit nem is láthatnak.
-Nem viccelek veled, sajnos.-kuncogtam rajta.
Mikor még éltem elég kevés pénzből gazdálkodtunk, de ha lett is volna rá keret, akkor se mentem volna bulizni. Hisz, akkor még nem olyan személyiség voltam. Illetve a fiatalságom is közbe szólt.
Viszont az idő engem is megváltoztatott. Még mindig ugyan az-az ember vagyok, csak megváltozott az életem.
-Nem beszéltem még vele, illetve látni se láttam. Lehet, hogy nem is létezik. -vállat vontam.
Mivel láttam, hogy nagyon zavarja a ruha, így felajánlottam, hogy átöltözök. Meg azért jobb lenne mást is hallani a ruhámon kívül. Bár, én mindig csak ezt láttam másokon, így megszokottá vált számomra, de neki még ez furcsa lehet.
-Persze szívesen megteszem, de egy gond van. Hol öltözzek át? -a ruhával nem volt gond, mert mindig van nálam, de nem terveztem az utcán átvedleni.
-És nem, az utca, sikátor nem egy megoldás erre. -kuncogtam fel.
-Ah, bocsánat nem tudtam, de tényleg nagyon szép hajad van. -vörösödtem el.
Majd észrevettem, hogy Shisui körülnéz a tömegben. Nem tudtam mit vagy kit kereset, de azt tudtam, hogy majdnem mindenki, csak őt nézi. A tömeg róla beszélt, szegényt videózták és még lehet a fórumokon is tény lett egy férfi a téren. Aki beszél, csak beszél valakinek, aki úgymond nem is létezik. Jobban mondva csak nem látnak engem. Vajon mikor fog neki leesni, hogy erről beszéltem neki végig? Jobb lenne elmenni máshova, hogy ne legyen még nagyobb gond ebből.
-Jobb lenne elmenni innen. -sóhajtottam egyet.
-Úgy értem, hogy csak te látsz engem, az itt lévő tömeg közül. Hisz, neked nagyobb a lélekenergiád, mint nekik. Így, láthatsz engem, de ők csak annyit vesznek észre, hogy te úgymond beszélsz a semminek. Jelenleg téged teljesen hülyének néznek. Ezért ajánlottam fel, hogy menjünk máshová. -fújtam ki a levegőt.
-Eltaláltad~ -mosolyogtam.
Pár másodperc után a fiú közelebb lépett hozzám, majd elővett egy kártya paklit, s hirtelen elkezdte a trükköt. Nagyon lenyűgöző volt, így úgy bámultam, mint egy gyermek, aki most fedezi fel a világot. Még lehet csillogtak a szemeim is.
-Csodálatos~ -elpirosodva tapsoltam meg őt.

[Elian Barquero]

Felvilágítás
avagy még sincsenek egyedül az emberek a Földön

A trükk elég sikeresnek bizonyult a lánynál hiszen mondta is, hogy csodálatos volt azonban csak ekkor tudatosult benne, hogy eddig is Őt bámulták hiszen mint kiderült újdonsült ismerőse láthatatlan volt. Ahogyan körbenézett a tömegen látta, hogy nem egy ember nevet rajta vagy éppen videózza, ami nem minden esetben volt jó a rá való tekintettel.
- Nagyobb lélekenergia? Ez pontosabban mit is jelent valójában? Nem igazán vagyok ezekkel a dolgokkal tisztában… ahogyan azzal sem, hogy ha csak így vagy látható akkor Te mi is vagy pontosan… - vakarta meg a tarkóját még mindig zavarodottan hiszen kezdte magát egyre kínosabban érezni a tömegben ahol jelenleg Ő volt a város bolondja… Vett egy nagy levegőt majd intett a fejével, hogy vonuljanak arrébb beszélgetni egy kihaltabb helyre, félre eső mellékutcába hiszen ha így folytatja nem csak az internet sztárja lesz, de még a rendőröket is kihívják rá, illetve gumiszobába is kerülhet.
Miután sikerült félrevonulniuk ahol jelenleg egy ember sem tartózkodott nem tudta tovább magában tartani kérdéseit amik millió számba kavarogtak fejében..
- Szóval térjünk csak vissza a lényegre.. mi vagy Te? Mi vagyok én, hogy látlak és Te is szoktál látni nagy és csúnya maszkos fekete szörnyeket? - hadarta el mindezt egy levegővétellel majd mikor leesett neki, hogy lehet kicsit tolakodó volt elpirult arccal és széles mosollyal pillantott el az utca másik vége felé ahonnét még látni lehetett a sétáló embereket.
- Ne haragudj ha tolakodó vagyok vagy éppen olyat kérdezek amire nem akarsz válaszolni, de igazán érdekelne hiszen nekem vannak amolyan képességeim… - vakarta meg ismét a tarkóját.. - S pontosan ezért nem tudom, hogy mi történik körülöttem. A képességeim közé tartozott az a trükk is amit mutattam.. ilyet normális ember nem tud végrehajtani… szóval kérlek.. - fordította vissza fejét a lányra majd bociszemekkel kezdett el rá nézni hátha ez segít neki abban, hogy minél többet tudjon meg a dolgokról… 

[Takahashi Ryuunosuke]

~ Külvárosi délután ~

-   Ryuunosuke. Ryuunosuke! – szólal fel fejemben figyelmeztetően a lármázó hang és nem törődve bambulásommal addig nyüstöl, míg újra éberré nem válok.
-   Megint itt vagy? Mi az? – kérdezem sóhajtva.
-   Nem figyelsz. Sok az ember.
-   Tudom. Nem hiszem, hogy valaki belém kötne főleg, hogy most átlagos viseletben vagyok – vállat vonok.
Lassan lépdelve lesek végig a sétáló utca árusainak termékein, végül megpillantok egy nyalókás standot és úgy döntök, veszek egyet. A temérdek nagyságú választék közül épp egy kék, fehér, és sárga színezetű, csavaros mintájú, lapos csiga alakúhoz támad kedvem. Ahogy kifizetem, rögvest ízlelni is kezdem, és nem is kell csalódnom az utcai árusok édességeiben. Tovább indulok és tekintetemet nehezen kerüli el, hogy ritkán látok bárkit is egyedül. Mindenki párban kézen fogva, vagy többen együtt barangolnak. Mosolyognak, nevetnek egymás viccein, és történeteket mesélnek. Hirtelen megállok a kisebb tömeg közepén és hagyom, hogy elhaladjanak mellettem, mintha csak nem is lennék ott.
-  Mire gondolsz? – zúgott a hang újfent.
-   Nem tudnál néha csak úgy egyedül hagyni?
-   Hm, azt hittem épp ez a problémád – élcelődik ezzel a megfigyelésével, ami épp nincs ínyemre.
-   Kuss – Válaszolom magamban, kissé elvörösödött arccal, amit azzal próbálok leplezni mások elött, hogy lefelé nézek, és megyek tovább.
Sosem ment jól az ismerkedés, nem mintha sokat próbálkoztam volna ezzel. Egyedül a cirkuszon belül vagyok érdekeltebb személy, csakis a munka miatt. Azt hiszem emellett csak nyűg lennék mások nyakán. Hozzászoktam az egyedülléthez, és mégis amikor másokat látok együtt, felkeltik bennem azt az érzést, hogy biztosan bennem van a hiba amiért én nem tudok részese lenni egy barátságnak. Hamar elunom magam az ide-oda járkálásban, így leülök egy padra, egyik bokámat a térdemre helyezem, majd rákönyökölök mindkét karommal a vízszintesbe helyezett lábszáramra. „You are lame, boy!” – ötlik fel bennem a hangja annak a lánynak. Egy ideig elgondolkodok rajta, majd égő arcom homlokára csapok egy nagyot, mert igaza van. Ugyan másra értette a dolgot... - Yaaa, miért vagyok ilyen? – teszem fel a költői kérdést, miközben többször is a homlokomra csapok, majd sóhajtok egy nagyot. Hosszú ideje most kapok először szabadnapot, és azt sem tudom mit kezdjek magammal.
Hirtelen egy fura érzésem támad egy bizonyos irányból, amire felkapom a fejem. Felállok a padról, és elindulok az irányába. Vajon mi lehet ez? Élő? Vagy inkább halott? Talán egy hollow? Nem, ez nem lehet az. Ez más... Sürgetett léptekkel haladok előre, hogy minél hamarabb kideríthessem az energiaforrás mibenlétét.

[Minami Junko]

Külvárosi délután
Hogy ne legyél Shinigami: no. 1!

~ Nem igazán érzem most magamban a motivációt - tette le kardját Junko, és leült, majd szétterülve elfeküdt a gyakorlópálya közepén. Pontosan olyan látványt nyújtott így, mint medúza a homokparton.
~ Miért? - érdeklődte Kinshijkauiro.
A lila hajú megrántotta vállait, majd hümmögve az oldalára fordult, háttal neki. Kezével kényelmesen megtámasztotta fejét, míg a másikkal képzeletbeli köröket rajzolt az ujjával a padlóra. Be nem vallotta volna, hogy Aikawa-sant hiányolta! Hallgatni egyszerűbbnek, jobbnak tűnt. Megúszhatta a nehéz fogalmakkal való bíbelődést, az érzések kifejezését, amiben rájött, rettenetes. A vidámságot mondjuk nagyon is jól meg tudta mutatni, hiszen ilyen alaptermészetű. Folyton pörög, nagyon sokat beszél, majd elfárad, és körülbelül úgy terül ki, mint nemrég tette. De mindvégig, míg bírja szusszal, ő nehezen kapcsol le! Legalábbis ez utóbbi volt igaz rá sokáig. Mostanság inkább az előbbi van érvényben. Fogalma sincs, hogy kéne kifejezni önmagát. Nem tudja mit érez, van -e egyáltalán olyan "sablon", mely szerint éreznie kéne bármit is?
~ Csak... valahogy mást csinálnék az állandó gyakorláson kívül - sóhajtotta a hosszú, kínos csönd után. Rövidesen jó hangos korgásba kezdett a gyomra.
~ Úgyhogy szerintem együnk valamit. Gyere! - halvány mosollyal lassan felkászálódott a földről, majd Kinshijakuiroval elmentek ügyet intézni. Junko hamarosan gigaiban császkálhatott az emberek világában.
Kényelmes tempóban sétált közöttük. Hivatalosan megfigyelni érkezett, mivel a Sétálóutca környékéről rengeteg Hollow támadásról számolnak be mostanában, és nem tűnt úgy, hogy rajta kívül bárki vállalkozó szellemű lett volna ennek a kivizsgálásához, vagy a civilek "felvigyázásához, csőszködéséhez", miképp pár társa hívni szokta ezt a feladatot. A fejét rázta.
~ Szerintem a többség felnőtt. Tud futni az életéért, védeni a csemetéit. Mi meg megfigyelünk inkább amúgy is, nem? Például... Az a vattacukor árus gyanúsnak tűűniiik! - próbált némi vidámságot belecsöppenteni a mai napba.
~ Hú, több téren megleptél! Mióta vagy ilyen mély gondolkozású? Ugyanaz a Junko vagy egyáltalán? Miért akarsz vattacukorral kezdeni?! - akadt ki a kardszellem.
A fejét vakarta, miközben a színes édesség listáját böngészte.
- Tehát különböző szín = különböző íz? Úúúú! Azt a világoszöldet kérem!
- Zöld almás, tessen parancsolni! - mosolygott az eladó. Junko pedig örült, mert pénzzel fizetett valamiért, amit szeretett. Más kérdés, jól lakik -e vele? Hát. Biztos nem. De mind emögött egyetértett hű társának rejtett utalásával. Nem mondhatta ugyanannak a személynek magát, aki Aikawa Chiyo előtt volt. Valószínűleg mostanában üt vissza a leginkább a hiánya! Elgondolkodva sétált előre, a földet fixírozva, miközben hébe-hóba szakajtott a vattacukorból egy nagy darabot, és a szájába tömte. Észre se vette a fiút, aki pontosan felé közelít, majd összekoccant vele. Leesett az ínyencség, amit alig öt perce vett. Bekönnyezve, lassú mozdulattal a fiúra emelte tekintetét, majd átölelte őt ösztönösen és hangosan sírni kezdett.
- Hiányzik! - kiáltotta, mire többen felfigyeltek rájuk az elvonuló emberek közül. Fel-feltekintett a sok ismeretlen arc, aztán persze mentek is tovább rögtön. Dolguk van. Junkonak is.
Kinshijakuiro remélte, a nagyon furcsa, szinte komikus helyzetből kivételesen nem fog kínosan kikecmeregni gazdája! Aki, úgy tűnt számára, elkezdett "eszesedni" kicsit, elkezdett benőni a feje lágya. Rá is fért ő szerinte. Más kérdés, itt a "Hiányzik!" kissé olyan, mintha a vattacukorra értette volna a lány. Miért ne? A vigaszt jelentő étel kiben ne okozna űrt?

[Takahashi Ryuunosuke]

~ Külvárosi délután ~

Az érzés egyre jobban erősödik, mintha közelednék valamihez, de még mindig fogalmam sincs arról, hogy pontosan mi felé is gyalogolok. Próbálok visszaemlékezni milyen érzés egy szellemmel találkozni, azonban a memóriám nem épp a legjobb. Épp balra tekintettem amikor hirtelen beleütköztem. Valami keménybe. Majd tört másodperc alatt egy pálcika csattanását hallottam a földön. Teljesen lefagyva, meghökkenve veszem fel a szemkontaktust egy lila szempárral, amely hamar elvörösödik, és vele együtt egy megtört vékony hang is felszólal, ahogy kezei furcsa módon átkarolnak és így belém kapaszkodik. „Hiányzik!”
...Részemről tömören fogalmazva „He?”. Csak bambulok, és nem értem a helyzetet. Gyorsan kezd lüktetni bennem az érzés hogy valamit tennem kell annak érdekében hogy elállítsam a Niagara vízesést, ami pillanatnyilag, de még fizikailag is lehetetlen. Végső kétségbeesésem közepette szólal meg a hang a fejemben.
-   Ryuunosuke. Nézz le! – utasít cselekvésre, amit én gondolkodás nélkül megteszek.
S mint mindig, most is öreg hiba volt hallgatnom rá, mivel felhívta a figyelmem valamire. Azaz, valamiKre, amik szelíden ringatózva lapulnak puhán a mellkasomhoz teljesen érezhetővé téve, hogy tulajdonképpen mekkorák is lapulnak a ruha alatt. Hirtelen visszafolytott levegővel fordítom el a totál vörös arcomat, aztán megfogom a karjait, óvatosan kiszabadítom magam közülük, hátra lépek kettőt, és gyors hajlongásba kezdek, mit sem törődve azokkal, akik végig nézik a jelenetet.
-   Sumimasen! Sumimasen!
Ezután villámgyors tempóban sodrok az első bolthoz ahol vattacukrot látok, ugyanis az iméntiek mellett azt is észrevettem, hogy mit ejtett le a lány. Amint visszatérek egy szintén zöld színűvel, távolságot tartva nyújtom át neki az édességet, azt remélve hogy ezáltal majd sikerül megállítanom a sírását.
-   Umm... Hoztam másikat – felelem kissé elharapva a szavakat, és jobb irányba pislogva.

[Minami Junko]

Külvárosi délután
Hogy ne legyél Shinigami: no. 1!

Szerette Shinigami társait, de mégis inkább jól esett most Junkonak egy azon a világon kívül eső valaki, akit megölelhetett. Ebben a pillanatban volt tiszta sor, miért érez nehézséget a mellkasában, miért több idő ma felöltözni is, és miért menekült halandók közé.
- Úgy hiányzik, úgy hiányziiik!! - ismételgette nagyobb hangerővel, zokogva. A kapitánya eltűnéséről szóló hír, a gondolat amit elutasítani próbált idáig, az előtört, és nehezen viselte. Ám még ha csak egy pillanatra is, de nyugodtnak érezte magát ebben az abszurd helyzetben.
Úgy is, hogy a fiú balszerencséjére akkor pattantak ki Junko szemei, amikor az a bizonyos akció végbement, és őt fixírozták. Értetlenség sugározott belőlük azonban, azt sugallva, a lila hajú nem volt a helyzet magaslatán. Ma mindenhez kicsivel több idő kellett neki, pörgős személyisége ellenére. Ennyire megrázta volna valóban Aikawa Chiyo eltűnése? Netán a lehullajtott vattacukorért is sírt? Egyelőre rejtély marad.
Junko némán pislogott, miként az ismeretlen lassan kibontakozott öleléséből, majd visszament ahhoz az árushoz, akinél ő is megállt korábban. A lány aranyos gesztusnak vélte az apró tettet, és csendben, kipirult arccal vette át az édességet. Viszont fogalma se volt, hogyan kéne illendőn megköszönnie, ezért igencsak félreérthetően fogalmazott; mellesleg ismét könnybe lábadtak a szemei.
- Megbámult és lefizetett édességgel!! - kiáltotta el magát, és sírásnak kezdett. Erre még többen álltak meg, döbbent arcvonással. Sutyorogtak a fiúról, hogy „milyen fura alak”, „szegény lány”.
Úgy tűnt, a lila hajú egy ideig nem fogja abbahagyni, s valami mással kellett előrukkolnia az ismeretlennek, ha meg akarta őt nyugtatni. Legalábbis hosszú percekre nyúlt az esemény, miképp ő látványosan hüppögött-szipogott, míg végül nem győzte levegővel.
- Van egy zsepid? - kérdezte rekedtes hangon. Amennyiben kapott, halkan megköszönte, meglapogatta orcáját, kifújta az orrát, és először elmosolyodott. Ellenkező esetben megfelelt a saját ruha ujja is, mármint ha rögtönözni kellett, akkor Junko nem habozott lépni, légjáratainak tisztán tartása érdekében. De azért remélte, hogy a fiúnál tán csak lesz egy elveszett papír zsebkendő.
Akárhogy is, végül, hogy újra kapott levegőt, kicsit lehiggadt. Tépett picit az almás vattacukorból, oda se nézve az előzőre, amibe azóta már sok kisgyerek beletaposott, vagy sok sietős léptű ember a földbe tiporta. Helyette az ismeretlent fixírozta. Pislogás nélkül.
- Tudom már! - vigyorodott el egyszer csak Junko. Lehet egész idáig azon gondolkodott, mit csináljon az előtte állóval? - Most velem töltesz egy kis időt, és elmegyünk sétálni egy nyugodtabb pontraaaaa!
Számára elég volt egyszer megfogalmazni a spontán jött ötletet. Makacsul tartotta magát hozzá, így ez egy tervvé változott, aminek eredményeképp rámarkolt a fiú csuklójára, és húzni kezdte maga után, előre. Így „rabolt el” egy Shinigami egy idegent.

[Takahashi Ryuunosuke]

~ Külvárosi délután ~

Egyre több a tekintet, mindenki engem figyel... Fogjuk rá, megszoktam már a gyanús alakokat, de azok többnyire csak szétverni akartak. Fura játékot űz a sors, hogy egy idegen lány csak úgy nekiáll ölelgetni. Na meg sírni – ennyire rossz benyomást keltettem benne? Nem is csináltam semmit!
- Mi-miért sírsz? – kérdezem kissé leizzadva a túl sok tekintettől – Ki az, aki hiányzik? 
Talán egy másik vattacukor lenyugtatja és az emberek sem fogják annyira félreérteni az egész helyzetet. Mit is gondolhatnak rólam, így megríkatni egy lányt... Csak odaadom neki, és már itt se vagyok. De a dolog korántsem úgy alakult ahogyan arra számítottam...
- Micsoda?! Dehogy fizettelek le, csak összeütköztünk és le-leesett – dadogni kezdek – É-és gondoltam hozok másikat, mert a-az én... Hibám! – próbálok mentegetőzni, valószínűleg értelmetlenül. 
Fenébe, kellett nekem követnem azt az energiaforrást... Mibe keveredtem – fogom a homlokom - Valamit gyorsan ki kell találnom... De mit?
- A-azt mondtad valami hiányzik, talán elvesztettél valakit? Segítsek megkeresni?   
Reménykedek hátha tudok neki segíteni és akkor abbahagyja végre a sírást. Bár ezen a ponton a mellettünk elhaladó emberek már biztos ezt is félreértenék és valamiféle semmirekellő perverznek gondolnának... Pedig... Pedig... Én nem csináltam semmit.
- Tessék, parancsolj - odanyújtom neki a zsebkendőt, ennyit azért már csak szabad, amúgy sem lenne valami szép látvány, ha egy lány pont a ruhájába fújná ki kendő vagy más egyéb hiányában.
Nagy lélegzetet veszek, most már csak sikerült elérnem valamit, mintha kezdene megnyugodni! Ezaz! Ha kell, bocsánatot kérek még egyszer és már itt se---
- Oy, oy, oy – kezdek egy lábon ugrálni ahogy a leányzó a csuklómnál fogva kezd elrángatni ki tudja hová, ezáltal kissé kibillentve egyensúlyomból - Hová akarsz menni? - kérdezem kidülledt szemekkel pislogva.

(click to show/hide)

Bocs hogy eddig tartott