Hiú ábrándok! Vagy mégsem?
A napsugarak lustán ejtőznek a betonon. Alakjuk hosszú, elnyúló ebben a délutánban. Majdhogynem extrovertált embernek tűnnek, ahogy a boltok kirakatából fénylőn integetve megvilágítanak. Valódi hercegnőnek érzem magam visszafogott, gyöngyökkel díszített ruhámban, melyet egy újabb üzleti ügy okán vettem fel csupán. Nos, privát party alatt fontos megbeszéléseket intéztem egy könyvkiadó tulajdonossal, meglepően a kora reggeli órákban. Maga a rendezvény pedig délutánig húzódott, mert a férfi igencsak elfoglalt a maga életével. Éjt-nappallá téve szórja a pénzt, és kis szünetekkel mindig rendez valamit. Végül is megteheti, nemrég futott be a könyvekkel, amiket apukám írt másodállásban. A két világháborúról szól, az elesettek szemszögéből, fiktív karaktereket mozgatva. Igazán büszke vagyok rá! Elvégre egy borzalmas helyzetet mutat be, melyet az emberi felelőtlenség okozott...
Apukám ma kapott díjat munkásságáért ezen a rendezvényen, én pedig elkísértem őt, és ingyen kaptam három választott könyvet. Ebből kettő a tanulmányaimhoz lesz, egy pedig bővített kiadású lexikon, legendákról. Ki gondolta volna? No igen, élni fogok a szenvedélyemnek. Mellékesen szólva arról, egyetemi szinten fogom tanulni a filozófiát. Azon gondolkodtam, talán tanárnak is elmehetnék később.
Esetleg lehetnék történelem-filozófia szakos, vagy hasznát vehetném annak még, hogy emelt szinten tettem le a fizikát?
Még ki sem pihenem magam, ám drága felmenőmmel most elágazunk kicsit. Ő hazamegy, viszi az ajándékaimat is. Én pedig ahogy vagyok, szépen kiöltözve bemegyek a közeli könyvesboltba, ami már más tulajdona. De nagyon hívogatónak tűnt, külseje ellenére is. Nem csalódom. Nagyon otthonos, barátságos kisugárzása magába zár, majd „fogva tart” három órán keresztül. Elveszek a különféle témakörök között, kedvemre böngészgetek, felfedezem az olvasósarkocskát. Leülök olvasni kicsit, majd leteszem amit kiszedtem, és megyek a következőért.
Miután kellemesen feltöltődöm - mert számomra őszintén, az olvasás ilyen tevékenység -, mosolyogva integetek az idős embernek. Várom a limuzinomat haza. Nem akartam nagy feltűnést kelteni, se a sofőrt megváratni, se azt, hogy értékes helyet foglaljon el mások elől egy nagyobb járművel. Szeretek szerény maradni, noha fehér, csaknem kisesélyiben ácsorogva igencsak feltűnő vagyok egyébként is. Nagyot sóhajtok.
- Jézusom, mi... történt?! - ugrok meg hirtelen.
Mit nemrég nyugalom övez, hatalmas robbanás szakítja meg, illetve az utána maradt füst. Ijesztő visítás, és emberi sikongatások törik meg a csendet. Ezen az úton szerintem nem járnak sokan. Legalábbis sokszor haladtam el itt korábban. Most viszont tömeges menekülés van, majdnem mindenki egy vonalban rohan, vagy az autójával száguld át, gondolom, hogy minél gyorsabban hazaérjen. Értetlenül bámulom az eseményeket, szinte sokkban állva.
Mi történik pontosan? Honnan ennyi ember? Miért menekülnek fejvesztve? Miért taposnak lassan egymáson?
Ha kívülről szemlélnénk az eseményeket, olyannak tűnik minden, mintha egy elvetemült televíziós programot néznék. Felgyorsítva. Nem hinném, ám az engem körülvevők hamar beömlenek a kis utcába, még sürgősebb tempóban. Lassan nekipréselődök a könyvtár falának, és azt is csak a táskám rezgéséből tudom, hogy valószínűleg vagy a sofőr, vagy édesanyám keres. A következő kérdéssel, mi szerint „Hol vagyok?”. Fogalmam sincs ezen a ponton túl.
Ledöbbenek ott, hogy egy nálam sokkalta hatalmasabb… Szörnyeteg kiszemel magának, majd karomnál ragad, felemel magához. Ecsetelni se kell, borzasztóan fáj tőle a balomban minden ízület. A táskám minden benne lévő tartozékommal a földre esik, a különös teremtmény pedig vélhetőleg rátapos, ugyanis pozíciót akar változtatni. Továbbra is hallok rettentő sikolyokat, a közelemben, a lény közelében kiváltképp éleset. Azt se tudom most, mihez kezdjek magammal!
Az íjamat megidézni fél kézzel nem tudom. Eddig csak felkapott, de most úgy szorít, mintha holmi baba lennék! Egykori játékaimmal se bántam úgy, miképp ez a csúfság teszi ezt velem!
Nem gondolkodtam túl sokat a halálon, jelenleg azonban rákanyarodom erre a témára. Nyilván a derekamat beadni nem fogom. Nagyon sok depresszióra hajazó dolog futhatna át az agyamon. Én viszont Kane-t látom még most is – fogalmam sincs, mert reménytelen romantikus lennék, vagy mert ennyire sokat számít?
Fogalmam sincs.
Fogalmam sincs, merre vagy, mit csinálhatsz. Kicsit nehezebben kapok most levegőt. Elgondolkodtál -e azon, valaha bocsánatot kérj -e tőlem? Vagy nekem kellene valamiért? Miért? Eltűntél. Azt mondtad, visszatérsz még, de túl sokáig vártam, sokáig hittem. Sok dolgon túl tudom tenni magam – veled más a helyzet. Ugye megérted a zavarom? Ugye megérted, hogy nem várnék rád többet?
Fogalmam sincs.
Hogy találtál -e nálam jobbat. Van -e már gyereked, és azért nem szólsz hozzám egy szót se. Azért nem adsz jelet? Hol vagy ilyenkor – akkor is, mikor szükségem lenne rád, hogy megments? Magamat nem tudom kiszabadítani ilyen mértékű szorításból. Reálisan átgondolva sem. Van itt egyáltalán bármi ami realitásra mutat? Eddig nem értettem mi történt.
Most kicsit a bordámnál is fáj.
Ez lesz a végső „goodbye”?
Túlgondolom. Mert a jelenből kifolyólag én tényleg elhiszem, meghalhatok. Meghalhatnék bármelyik pillanatban, hiszen nincs garancia az ellenkezőjére. Az elmémet leterhelő információ áradaton, és annál nagyobb kuszaságon túl, valaki mégiscsak „értem kap”. Erősen a karjaiba zár, a földön elenged. Igazából a helyzet megkívánná a beszédet, én viszont hallgatás mellett döntök. Most nem jó, nem jön ki szó a torkomon. Bólintok, mintha teljesen természetes lenne a szörny jelenléte, vagy az engem megmentő egyén látványa. Meglepően könnyedén állok meg a lábaimon, pedig az a szorítás nem olyasmi volt, mint édesapám határozott ölelése szokott lenni. A bordám sajog, ám komoly fájdalomtól mentesnek tudhatom magam testem ezen részén. A probléma a karommal merül fel, aminél megragadott. Kicsit nehezebben mozgatom, ebből még lehet vita a felettesemmel később. Talán ebben az egyben nem jó még, hogy egy pszichopatát választottam főnökül.
Felkapom a fejem a Felisberta név emlegetésére. Nos, eggyel több valaki, aki ismeri a családomat. Helyes, ennek tényében biccentek az ifjú felé, miután arcát is látom. Ismerős vonásai deja vu-t keltenek bennem, de ki akar ilyesmivel foglalkozni? A nálam méterekkel nagyobb „lilaságra” pillantok. Szörnyű, az ők létezése úgy tűnik, több a legendától. Fogalmam sincs, meg kéne -e ezen lepődni, esetleg másképp reagálni. Figyelmemet ismét a fura illető vonzza magára. Az arcom komor, semleges marad, szemöldökeim épp csak megrándulnak, hogy ennyire felkapja valaki a vizet az elfogásomon. Sűrű energiatömeg van kibontakozóban, és megjelenik a szeráf szárnyas íj. Erre már nem tudok mit kitalálni.
- Ismerős az valahonnan! - jegyzem meg hangosan, had hallja ő is, mire célzok. A fegyvere felé biccentek, mire elugrik. Felsóhajtok. Reménytelen esetnek látom a csevegésre.
Viszont a harci készsége jóval szembetűnőbb, határozottabb az enyémtől. Utálom magam másokkal összehasonlítani, de ő tényleg tehetséges. Legalábbis távoli szemlélőként nézve. Amíg egyáltalán képes vagyok szemlélni az eseményeket. A fiú bravúrja rengeteg vért eredményez, mely a különös bestiából folyik szerte-szét. Rosszul vagyok tőle, de elsősorban nem látok, és ezen akarok változtatni! Szóval várom visszatérését.
- Hol vagy, fiú? - kérdezem, majd bizonytalanul elbicegek arra, amerre sejtem őt. Valakit minden bizonnyal sikerül megfognom! Ha nem őt, akkor egy társát. Mindegy! Szégyenletes módon szó nélkül megragadom a pólóját.
- Elnézést, de szükségem van még a látásomra. Később kárpótlom ezért! - magyarázom, miközben a pólójával megtörlöm az arcomat – Nem hittem volna, hogy ez ennyire csíp! Ah, de legalább már jobb kicsivel.
