Emberek Világa > Karakurán kívüli világ

Andok

(1/3) > >>

Neliel Tu Oderschvank:
Az Andok a Föld leghosszabb hegysége Dél-Amerika nyugati partja mentén. Hossza 7000 km, szélessége nagyjából 200–300 km, néhány helyen (a 18° és a 20° szélességek között) meghaladja az 500 km-t (Bolíviában 640 km), átlagos magassága 4000 m. A központi vonulatok oldalairól kisebb hegységek válnak le. Inka eredetű templomok ezreit lehet megtalálni, és barlangjainak több, mint a felét még sosem érintette ember. Pedig ezekben a barlangrendszerekben általában nagy titkok lapulnak, és egy-egy ilyen barlang otthont ad olyan titkoknak, melyekre ember nem teheti kezét. Egyszer még réges-régen shinigamik jöttek el ide, hogy egy megromlott halálistennek méltó büntetést adjanak. Utara Kezomaru aludta itt álmát. Aludta. Most már ébren van, és Tamachi Yukezo minden parancsát várja, meggyalázva ugyan dicső múltját, de megtartva tisztességét. Ugyanis nagy fogadalom köti őt ehhez a névhez, hiszen új "életet" adott neki ez a fiú. Az Andok egyik tágas barlangrendszerében lakik tehát a nagy Sereg irányítója, és Tamachi Yukezo szolgája.

Bár nem csak ez a titok rejtőzködik már hosszú évszázadok óta, a régi inka emlékek legtöbbje is furcsa történeteket mesél el, nagy ember az, ki ezen barlangrendszerek megismerésére adja életét. Eldugott kincsek, legendák, mesék, ősi hagyományok helye ez. A mesés Andok!



Egy titkos barlanrendszer bejárata
Utara Kezomaru barlangjának bejárata

Cleto Seffira:
Yuu

 A lábammal meglököm a szakadék szélén egyensúlyozó, saját kardjával szíven szúrt shinigamit, aki ezután alázuhan. Nem nézem, ahogy összezúzódik a teste a sziklákon, bőven elég bizonyságot kapok a reiatsuja eltűnéséből, nem kell látnom a halálát. Ezen a területen szerencsére ritkábbak, ma valószínű nem kell már többet megölnöm ennél az egynél.
 Belépek a sziklasírba, ahonnan a kutatók ugyan kivitték már a holttesteket, a mellékleteket, mégis elég érdekes hozzá, hogy készítsek néhány fényképet. Ez a sír talán a születésem idején készülhetett, lehet még utána. Furcsa belegondolni, mi lett volna, ha nyugatra indulok kelet felett, ha erre visz az életem. Akkor talán ismertem volna azt, akit ide temettek? Nehéz megszoknom még mindig, hogy évszázadok óta halott embere voltak a kortársaim, rozsdás ócskavas még használati eszköz volt, amikor éltem, a sárga, rohadt könyveket pedig talán meg sem írták még.
 Nem tudom, miért pont itt töltöm a szabadidőmet, miért ezt a helyet választottam a kikapcsolódásra. Sokkal szebb területek is vannak, érdekesebbek, ha a hobbimnak akarok élni, mégis ide jöttem valamiért. Talán pont azért, mert üres, magányos, alig van itt valami, ami a mostani világomhoz tartozna. Itt egyedül lehetek egy rövid ideig, gondolkozhatok anélkül, hogy bármi zavarna.
 Ahogy megérzem a furcsa reiatsut a közelben, azonnal elrejtem a lélekenergiám. Nem félek tőle, bármihez is tartozik, de jobb az óvatosság. Ez valami olyasmi, amit még soha nem éreztem. Még hasonlót sem. Rövid ideig tűnődök csak rajta, hogy talán jobb lenne, ha tovább állnék, de végül elvetem ezt a gondolatot. Lehet, hogy hasznát vesszük, lehet, hogy veszélyes, mindkét esetben jobb, ha gondoskodok róla, hogy ne ártson Las Nochesnek. Nem tudom, mennyire érzékel, de megpróbálom úgy megközelíteni, hogy ne lásson. Emberként könnyedén  ment volna, de ebből a szempontból gyengébb lettem. Már régen nem szorulok rá arra, hogy elrejtőzzek bárki elől.
 Egy nagyobb szikla mögé rejtőzök, amikor megérzem, hogy közelebb van. Egy kicsit meglepődök, amikor külsőre teljesen emberi alakot pillantok meg, hosszú, fekete hajjal, kék haoriban. Emlékszem erre az egyenruhára, bár személyesen soha nem találkoztam senkivel, aki viselné, hallottam történeteket róla, hogy a másik fronton ők győzték le Aizent, amíg én Soul Societyben harcoltam. Ez azt jelenti, hogy az ellenségünk volt, de nem feltétlenül jelenti azt, hogy ma is így van. Ma már sokan egyetértünk abban, hogy Aizen nem szolgálta a társadalmunk érdekeit, csak feláldozható katonák voltunk egy nagyobb célhoz vezető úton. Nem biztos, hogy ez az ember Las Noches ellensége még mindig. De úgy döntök, hogy nem kockáztatok, nem fogok elmenni anélkül, hogy megtudnám, kik ők. Miközben kilépek a kő mögül, és sonidoval megközelítem a férfit, feloldom az eddig elrejtett reiatsumat. Nem fenyegető mértékben, csak hogy tudjon róla, itt vagyok, mielőtt a szemeivel is meglát. Alig néhány méterre állok meg tőle.
 - Üdvözlet- a kezem zsebre teszem, hogy kevésbé tűnjek fenyegetőnek. Bizonyára nem tekint rám úgy, hogy veszélytelen vagyok számára, amit meg is értek. A régi ellenségeskedés nem tűnik el könnyen, és a hollowokra amúgy sem fog soha senki barátként nézni, mert azok lelkeit esszük meg, akiket szerettek, és akiket elveszítenek. Sokan nem értik meg, hogy ez a világ rendje.
 - Sosem éreztem hasonló lélekenergiát... mi vagy te pontosan?- soha nem szerettem az udvariaskodást, a hazug kedvességet, úgyhogy nem teszek úgy, mintha barátkozni akarnék. Egyszerűen érdekel néhány dolog a férfival kapcsolatban, nem is fogom tagadni, hogy ez vezérelt ide. - Soul Societyhez tartozol?- egy sokatmondó pillantást vetek az egyenruhájára. Talán rájön, hogy tudom, Aizen ellen harcolt. Amennyiben a shinigamik egy számomra ismeretlen alakulatának tagja, nincs értelme, hogy tovább folytassam a beszélgetést ez ügyben.

Aenom'en:
CletoKülönös. Tudatában vagyok, hogy nem először járok ezen a helyen, s ezen gondolatomat nem csupán előző életem emlékeinek éles képei bizonyítják, hanem régi korok ködös foszlányai is, melyek feledésbe merültek az évezredek sodrában. Mégis, úgy érzem, most látom először, igazán, teljes valójában az engem körülvevő környezetet. Sokáig mintha fátyolon keresztül szemléltem volna a világot, ám most minden apró részleten elidőzik pillantásom, ismerősnek hat az egész, a részletek mégis újak, ismeretlenek. Magaslaton állok, mezítelen talpaim alatt érzem a szikla hidegségét, azonban nem zavar, nincs jelentősége, teljesen átadom magam az elém terülő völgy látványának. A hegy lábainál erdő terül el, amin nem is olyan rég átsétáltam, élettel teli, a fák itt erősek, az energia fénylő fonalai átszőnek mindent. Érzem az ág végén bimbódzó rügyet, a fa odvában megbújó állatok szívének dobbanását, a lombkoronák lágy hajladozását az enyhe szélben. Sohasem fordítottam elég időt a körülöttem elterülő valóság vizsgálatára, menekülésem az elkerülhetetlen elő l szinte vakká tett. Mennyire ostoba voltam, mennyit veszítettem! A halandóság rohanó folyójában nincs idő megkapaszkodni az értelmetlennek tűnő momentumokban, holott az egész megértéséhez elengedhetetlen az alkotóelemek beható ismerete. Nyugodtság érzete önt el, miközben lélegzetem meleg párája felhőbe borítja arcomat. Persze a nyugalom maga csupán illúzió, minden soha véget nem érő mozgásban van. Némileg oldalra döntöm fejem, valami változás áll be a harmóniában, egy élet hirtelen véget ér, s ismét a körforgás részesévé válik. Nincs ebben semmi meglepő, az elmúlás a létezés velejárója, de valahogy ez túlzottan hirtelen, túlságosan erőszakos, mint amikor egy ragadozó elejti áldozatát… Nem, az a túlélést szolgálja, ami itt történt, az értelmetlen.
Nem esik nehezemre érzékelni a vadász jelenlétét, kiélesedett érzékeimnek ez nem jelenthet kihívást, másrészről feltehetőleg az idegen sem akar elrejtőzni előlem. Hamarosan lépéseket hallok a hátam mögül, azonban támadás nem ér, egyelőre feltehetőleg igyekszik felmérni az esélyeket. Különösebb sietség nélkül fordulok meg, nehezemre esik elszakítani tekintetem a természetről és annak lakóiról. Kissé nehézkes ismét felvenni a társas kapcsolatok fonalát, miután többé sosem leszek egyedül, nem érzem szükségét újabb ismeretségek kiépítésének. Hiszen miért keres társat minden értelmes lény? Biztonságban akarja érezni magát, a többségben nagyobb erő rejlik, mint az egyénben. A hangok szótagokat formálnak, azok szavakká válnak és üdvözlést jelentenek. A kérdés durva, követelőző, gazdája feltehetőleg nincs hozzászokva ahhoz, hogy nem kap választ.
- Üdvözlünk! – hozzá kell még szoknom új hangomhoz, egyszerre mély és magas, mintha egy kórus zengené a köszöntést. – Az, amit látsz, se több, se kevesebb. Nem tartozunk senkihez, hiszen hozzánk se tartozik senki. Ó, hogy ez? – tárom szét karjaimat ezáltal némileg megmozdítva világoskék haorimat, ami magára vonta a fiú figyelmét. – Nehéz észben tartani fizikai valónkat, s az általa közölt információkat. A szellemvilágban daitenshinek szólítanak minket, valószínűleg ez vagyunk, arkangyal.
Vajon mire gondolhat és miért ilyen bizalmatlan? Vérvörös íriszeim lassacskán ráfókuszálnak, s elmém csápjai előre nyúlnak, végigtapogatva, vizsgálgatva az alakot. A reiatsu sajátos formába rendeződik, nincs két ugyanolyan, mindazonáltal a mintázatban fellelhetőek egységes mozzanatok. Találkoztam már ilyen léleklenyomattal, lelki szemeim előtt több száz összecsapás játszódik le egyidejűleg, megfejtve a talányt: arrancar. Harcoltam a fajtájával, viszont az ok távolinak tűnik, nem is vagyok képes felidézni a miérteket. Talán azért, mert veszélyesnek érződik? A tartása közel sem fenyegető, ettől eltekintve körbelengi a halál lehelete. Összeáll a kép, ő volt a rendellenesség okozója. Értetlenül ráncolom homlokomat, mialatt közelebb lépdelek.
- Miért tetted? – teszem fel a kérdést, habár beletelik néhány másodpercbe mire rájövök, ez így nem elég konkrét, lévén nem tudhatja mi jár a fejemben. – Éreztük a rezonanciát, amit egy élőlény pusztulása keltett és ez rajtad is nyomot hagyott. Miért?
Vele ellentétben Én nem vagyok követelőző, tényleges kíváncsiság táplálja érdeklődésemet, vajon mivel támasztja alá tettének jogosságát?

Cleto Seffira:
Yuu

 Egy kicsit meglep a férfi válasza, mert nem egészen olyan, mint amilyenre számítottam. Igaz ugyan, hogy nem tűnik agresszívnak, a beszéde gondolkodóba ejt. Nem értem, miért használ többes számot, mert nem érzem senki más jelenlétét a közelben, de azért így is eléri, hogy feszültté váljak, várjam, hogy mások is előkerüljenek. Ahogy lassan hallgatom, azért az a sejtésem támad, hogy valójában egyedül van. Nem értem, miért beszél úgy magáról, ahogy.
 - Ez a szervezetetek neve? Tehát a shinigamikhoz tartozol?- bár nem értem pontosan a mondandóját, ezt a következtetést sikerül levonnom abból, amit mond. Angyalok nem léteznek, ahogyan talán Isten sem, legalábbis egyikük sem abban a formában, amiben hittük. Mégsem hiszem, hogy teljes ostobaság lenne a létezése, mert igaz ugyan, hogy nem segített, segített, hogy végül megtaláljam a fényt. Ő viszont bizonyára nem angyal, mert számtalanszor kértem a segítségüket, és egyszer sem voltak ott.
 Annak ellenére, hogy talán shinigamikat szolgálja, akik az ellenségeim, nem vagyok benne biztos, hogy végeznem kellene vele. Annak ellenére, hogy szinte semmit nem tudok még róla, valahogy mégis olyan, mintha magasabb szinten állna, mintha egy egészen más világhoz tartozna. És abból, hogy még nem tett semmi fenyegetőt, lehetségesnek tartom, hogy mégsem ellenség.
 - Hogy miért?- néhány másodpercre szükségem van, mire rájövök, miről van szó, és meglepődök rajta, hogy tudja. Az a shinigami nagyon messze halt meg, kilométerekre, még én sem biztos, hogy éreztem volna, ha nem koncentrálok, és mivel nem fogyasztottam el a lélekenergiáját, nem értem azt sem, hogy milyen nyomot hagyhatott rajtam. - Ellenségek vagyunk a shinigamikkal, és örökké azok is leszünk. Végzel velük, vagy ők végeznek veled, nincs más oka- igaz ugyan, hogy ez a példány nem volt túl erős, és könnyedén leszerelhettem volna a megölése nélkül is, de már emberként megtanultam, hogy az ellenségnek nem szabad kegyelmet adni puszta jóindulatból. Egyszer elengedtem egyet, és ő néhány hónap múlva megölte egy barátomat. Azoknak a shinigamiknak, akik szó nélkül rám támadnak, amikor alacsonyan tartom a reiatsumat, nem fogok soha kegyelmet adni, mert hezitálás nélkül végeznének a barátaimmal.
 - Ti is éppen úgy végeztek az arrancarokkal. Vagy legalábbis a barátaid, nem igaz? Néhány éve, a háborúban harcoltatok ellenünk, nem?- Bár elképzelhetőnek tartom, hogy ő személy szerint nem volt ott, bizonyára tisztában van vele, hogy kikkel dolgozik, és nem hiszem, hogy sokáig be tudnák csapni arról, hogy ők is ugyanolyan gyilkosok, mint minden harcos. Talán mi annyiban vagyunk jobbak náluk, hogy nem próbáljuk elhitetni az ellenkezőjét.

Aenom'en:
Cleto- Kapcsolatban állunk a shinigamikkal, de nem tartozunk közéjük. – jelentem ki egyszerűen, s kifejezetten igaznak érzem a szavakat, hiszen egyfajta kiközösítésben részesülünk egészen onnantól kezdve, hogy ismét betettük a lábunkat a Seireiteibe. – Céljaink csupán érintőlegesen fedik egymást, úgy véljük, kölcsönösen kihasználjuk a halálistenekkel kötött kényszerű szövetséget. Számunkra például a magadfajták semmilyen fenyegetést nem jelentenek, küldetésünk jelentősége túlmutat a körforgás értelmetlen csatározásain!
Az Új Fények megtalálásánál jelenleg semmi sem fontosabb, azonban sajnálatos módon hatalmas hátránnyal indulunk, lévén az Alkotó immáron több, mint egy évszázada tisztában van az utódok létezésével, s kíméletlenül levadászik mindenkit, aki akár minimálisan is veszélyezteti fennmaradását. Minden kétséget kizáró hasonlóságot mutat ezen hozzáállás az arrancar világszemléletével, kifacsarodott értékítéletükben valamiért az életeknek közel sem ugyanakkora súlya van, holott valójában az összes ugyanannyira értékes. Kérdését hallva, elmélázva tekintek le ismét a völgybe, miközben emlékképek egész sora rohamoz meg: egy várost látok, ami felett csata dúl, szinte kilátástalannak tűnő küzdelmet egy szörnyeteggel, aki önös céljai által vezérelve a hatalom iránti hajsza közepette elvesztette minden kapcsolatát az őt körülvevő entitásokkal, s a végén teljesen egyedül maradt. Töprengve emelem magam elé jobbomat, amin semmilyen sérülés nem látszik, tökéletes állapotban van, mintha egészen idáig semmire nem lett volna használva. Igen, feltételezhetőleg ez az oka annak, miszerint a lidércnek fogalma sincs róla, hogy ki vagyok. Csupán nyomokban emlékeztetek régi önmagamra, ráadásul a Dangaiban történtek után magam sem tudom biztosan, mennyi maradt meg belőlem, hol kezdődik az Én és hol az ősök felemelkedett közös tudata.
- Igen, emlékszünk a Téli Háborúra… - válaszolok a pillanatnyi szünetet követően, mialatt karom visszatér testem mellé, tekintetem pedig a hollow arcára. – Akkoriban Sierashi Yuusukeként ismertek, a kapitány, az áruló, a tékozló fiú! Sok névvel illettek minket, s nem mindegyik volt kifejezetten kedves. Aizen Sōske ellen küzdöttünk, tisztában voltunk vele, miszerint Las Noches seregei elterelésként szolgálnak, hogy megosszák erőinket, így könnyebben diadalt arathasson. Öltünk-e már korábban? – teszem fel a költői kérdést, amit természetesen rögtön megválaszolok, nem hagyva kétségek között beszélgetőpartneremet. – Történetünk évezredeken ível át, sokszor voltunk harcosok, akik saját ideológiájuk bizonyításáért ontottak vért. Helyesen cselekedtünk? Nem hinném! Önhittségünk vakká tett, de most már tisztán látunk.
Mindig is kifejezetten foglalkoztatott a téma, mely szerint jogunkban áll-e döntést hozni mások felett, hogyha megvannak az ehhez szükséges képességeink: tudás, hatalom, erő. A sokaság érdeke az egyén felett áll-e? S ha igen, mégis ki lenne az, aki képes számot vetni a lelkek között? Hol a határ, ami elválasztja a zsarnokságot a nagyobb jótól? Rengeteg nagy filozófus foglalkozott ezzel a talánnyal és ahányan voltak, annyiféle véleményt fogalmaztak meg ez ügyben. A Lélekkirály kétségtelenül képes erre, meglehet, a válasz a racionalizmusban keresendő, az érzéseket félretéve egyedül az észérveket veszi alapul. A természet rendjének fenntartása, a folytonosság biztosítása sokkalta fontosabb, semmint az egyes személyek. Természetesen ennek megértésére mindaddig képtelenek leszünk, amíg le nem mondunk végleg emberségünkről.

Navigáció

[0] Üzenetek főoldala

[#] Következő oldal

Teljes verzió megtekintése