Szerző Téma: Karakura Town utcái  (Megtekintve 7829 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Hoshi Kazumi

Eltávozott karakterek

Retired Idol

Szint: 9.

Lélekenergia:

60% Complete
47 500 / 60 000

Hozzászólások: 257

Hírnév: 9

Infó

Tárcában: 54 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Raion

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
lilás szürkéskék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Ninurta-Ra'im-Zerim

Mottó:
Jöhet rosszabb is, de te csak mosolyogj a Világra!

Post szín:
#6080a0


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Karakura Town utcái
« Válasz #165 Dátum: 2018. Máj. 15, 21:22:43 »
Süni szelidítés *-*

Teljesen elképedt a kicsike lány reakcióján. A neve, esetleg beceneve visszamondásától halálra váltan pillantott rá. Minden erejével rajta volt, ne tátsa el száját hitetlenkedése közepette, ugyan mi lehet a riadalma mögött. Egyáltalán, miért kérte felejtse el, hogy hallotta. Kérdések egész hada sorakozott fel kókuszában, ami azt akarta makacsul kideríteni, ugyan mi az oka, ennyire fél a névtől, ami elsőként jutott eszébe, tehát nem csak ragaszkodik hozzá, egyenesen a személyisége részét képezi. Neki is remek szokása volt meggondolatlanul Kazumi-ként bemutatkozni. Még is csak édesanyjától kapta! Az eredeti neve! Hiába foglalták szerződésbe, nem tüntetik fel az adatlapján és akár közszereplés, akár magánélet nem veszi elő. Saját magánélete védelmében hozta, néha még is bosszantó tehernek érezte. Kizárólag a szűk baráti, illetve családi köre ismerte. Otthon nevezhették így, véletlen se jusson rajongó, vagy a média fülébe.
Hálát adott az igen kevéske türelmének kibírta faggatózás nélkül, ugyanis Tabby chan magától avatta be a részletekbe. Nem hangzottak valami fényesen. Attól örökbe fogadták, vagy gyámjai lettek, még nem kéne az egész személyazonosságát ágy alá seperni. Nem értette, miért ne használhatná saját nevét! Esetleg tragédia, vagy családon belüli ellentét a szülei és nevelői, netán rokonai között megmagyarázná ezt az ellenséges, elutasító, kirekesztő hozzáállást. Arra viszont nem mentség, hogy a gyerekre kényszerítenek valamit, aminek lényegében ártatlan elszenvedője. Sosem foghatta fel, hogyan képesek egyesek a gyermeken bosszút állni, vagy épp rajta levezetni a feszültséget.
Ezen a ponton gyorsan befékezett. Mély levegőt vett, mielőtt felhergelné önmagát. Nem loholhatott túlságosan előre, hiszen még meg sem tudta a titkolózás, rejtegetés valódi okát. Megeshet teljesen más miatt döntöttek így. Nem lenne szép saját következtetései miatt kelne ki önmagából, főleg, hogy ennyire rémült a mellette ücsörgő lány.
- Ezek szerint örökbe fogadtak? – Fordult enyhén felé. Nem akarta elvetni a sulykolt, úgyhogy szája elé emelte mutatóujját. - Megígérem, kettőnk között marad a neved! Sőt, elárulok neked én is egy titkot! Igazából Kazumi-nak hívnak! Nekem sem szabad használnom a nevemet! Kvittek vagyunk? – Tartotta elé a kisujját. - Megtartjuk egymás titkát? – Mozgatta meg az ujját, hogy szorítsa meg a sajátjával. Cseppet sem bánta beavatta ebbe a részletbe. Kicsikét bűntudata volt, hiszen a visszavonulásával akkora tétje már nem volt annak, kicsoda tudja meg nevét, ettől függetlenül még nem szívesen árulta el mindenkinek. Választhatott, akkor azokat avatta be, akiket a sztárvilág berkein kívül ismert meg és kifejezetten szimpatikusnak talált.
- Tényleg? – Fordította enyhén oldalra fejét a kedves bókra, milyen szép hangzása van nevének. - Ez a művésznevem! Lényegében a Kazumi rövidítése! A tenger írásjeleit használtam hozzá, mert a szülővárosomra emlékeztet! Közel volt az óceán, amit a mai napig nagyon szeretek! – Néhány pillanatra elkalandozott az emlékei között. Hallotta a tenger zúgását, látta a kéklő hullámokat és érezte a homok csiklandozza talpait. Megunhatatlan, gyönyörű látkép volt. - Jártál már az óceánnál? – Hajolt izgatottan előrébb, majd gyorsan visszahúzódott. Próbált féket tenni izgágaságára, nehogy ezzel fokozza a riadalmát, ami nem nagyon akart csökkenni.
Aggódott érte, ezért újabb kísérletet tett, hátha közelebb kerülhet a szülei, nevelői, gyámjai, gondviselői eléréséhez, vagy legalább Tabby chan hazajuttatásához. Nagyon reménykedett, ám az érkező válaszoktól elképedten kapott szívéhez. Cseppet sem volt rendjén ekkora lánynak nincs mobilja, de még csak a gondviselői elérhetőségei sincsenek nála. Kezdett erősen mocorogni benne a tolvaj tigris anyuka, aki hazaviszi a kicsike lányt, aztán rárúgja nevelőire az ajtót, ugyan mit képzelnek magukról. Legalábbis csodás jelenetnek látszódott kókuszában. Kár, hogy sejtette, odáig működne, elvinné Tabby chan-t, aztán azon agyalna, mihez kezdjen a helyzettel.
Gyorsan el is hessegette a gyerekrablás lehetőségét. Arra koncentrált, kicsikét megnyugtassa a lányt, vagy legalább oldhasson a szorongásán. Saját példájából tudta, jobban esett neki, amikor beszélgettek vele, mint rángatták ide-oda és közölték, majd helyette megoldanak minden gondot. A megértés sokkal fontosabb, mint a tettleges segítségnyújtás, amivel jobban ráijeszthet szegénykére. Ezért nyújtotta felé a kezét, hogy jelezze, mellette van, tényleg komolyan beszél.
Már kezdett örülni, amikor Tabby chan emelte a karját, de hála a lepcses szájának, meg is torpant tőle a kicsi lány. Mély levegőt vett, milyen mentő magyarázkodással álljon elő, ne bújjon el teljesen, amikor legnagyobb döbbenetére a lány ajánlotta fel, megmutatja a félelme kiváltó okát. Hirtelen köpni-nyelni sem tudott, csak némi rendszer újraindító pislogást követően bólogatott szorgalmasan. Jobbnak látta, ha ki sem nyitja száját, mielőtt elveszi a bátorságát megjegyzésével.
Nem sejtette a döbbenetét lehet fokozni, de az előtte lejátszódó eseménytől elkerekedett szemekkel és enyhén eltátott szájjal ácsorgott. Hirtelen változott meg a lány lélekenergiája, mármint egyrészt tökéletesen érzékelhetővé vált, másrészt cseppet sem emberi volt, egyenesen arrancar-ra hasonlított. Erről árulkodott az egyenruháját felváltó fehér ruhája. Sejtette most szörnyen meg kellett volna ijednie, hiszen lelkeket fogyasztanak, vagyis épp önként jelentkező vacsorára. Viszont, azzal is tisztában volt, hogy az előtte megszeppenten, félénken összehúzódó lány, így is emberinek látszódott. Nem egyszerű lidérc volt, aki mindenkire rárontott. Mindezek tetejében a lélekenergiája sem kavargott fenyegetően. Inkább hasonlított egy elárvult gyerekre, aki szégyenli önmagát és bizonytalan a környezetében. A kérdésére már egyesen felsóhajtott és oldalra billentett fejjel mosolyodott el. Legszívesebben jó alaposan megölelgette volna.
- Igazán bátor vagy, hogy ezt meg merted mutatni. Nagyon köszönöm! Igyekszem meghálálni a bizalmadat! – Guggolt le elé. Nem lopakodott közelebb, nehogy fenyegetésnek vegye. Kicsit furán csengett gondolataiban, elvégre épp fordítottan viselkedtek. Jobban hasonlított egy cserkésző vadászra, mint űzött vadra. - Tartom a szavam! Ha tudok, segítek neked! – Bólogatott nagyon szorgalmasan. - Akkor…elárulod, mi a baj? – Nyújtotta enyhén előre a nyakát, ne legyen túlságosan erőszakos a kíváncsiskodásával. Majd nem orra esett, miután beavatták a részletekbe. Picikét elveszett a reakciók sorában, mert egyrészt nevetségesen hangzott, mindössze éhes, másrészt ijesztően, ha belegondolt egy arrancar éhes, viszont a szavakat összetéve Tabby chan-nal, már inkább sajnálatot váltott ki belőle. Szegény lány teljesen összezavarodott, mivel ember szeretett volna maradni, miközben a szervezete lidércként lázadt ellene.
- Várj! – Tartotta fel kezét időnyerés céljából, hogy összeszedhesse saját kusza gondolatait. - Miért ne vadászhatnál? Miért nem szabad? Az emlékeid, hogy kapcsolódnak ide? Attól tartasz az emlékeid miatt elveszted az önkontrollod? – Erősen rohant az orra előtt elhúzott fonalak után, viszonylag összerakosgathassa a darabkákat. Ekkor jutott eszébe, milyen könnyedén beszél erről, miközben potenciális táplálék. Nem szerette volna, ha Tabby chan bolondnak nézi, bár nincs kizárva ez a lehetőség sem.
- Ah! Miattam ne aggódj! – Legyintett egyet. - Van egy csodálatos szörny a közelemben, akinek embereket kell ennie! Tudom, kicsikét bizarrul hangzik, ennyire könnyedén beszélek róla…de ő sem bántott és te sem! Miért kéne, csak azért félnem, mert azt mondják, mindegyik szörny, lidérc, arrancar rossz? Önálló személyiségek vagytok! Ha a jellemetek gyönyörű, nem értem az akadályát, barátkozzam veletek! – Vonta meg a vállait. Mondhattak neki bármit, ebből nem engedett. Ha pedig már szóba került az említett vörös óriás, rögtön tovább kalandozott.
- Apropó! Az előbbi szörny barátom! Megengeded, ide hívjam? Ő jobban segíthet abban, hogy csillapítsunk az éhségeden! – Tette össze a tenyereit kérlelően. - Elsőre ijesztő lehet a morcos cica megjelenésével, de nagyon kedves és segítőkész, főleg azokkal, akik hozzá hasonlóan megbélyegzettek az emberek szemében… - Mormogta a mondókája végét már sokkalta halkabban. Sosem értett egyet saját fajtája viselkedésével, de már nem is lenne képes vele azonosulni.
lOVE yOU mORE ~♫

(click to show/hide)

Karakterlap

Tabitha Martz

Eltávozott karakterek

Akiyama Fumiko

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
9 000 / 15 000

Hozzászólások: 13

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 6 400 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Karakura High School

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#00CC99 // #AAF0D1


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Karakura Town utcái
« Válasz #166 Dátum: 2018. Máj. 25, 00:43:26 »
Süni szelidítés

Hoshi-san kérdésén elgondolkodott. Az örökbe fogadás nem tűnt éppen helyénvaló kifejezésnek a helyzetére. Befogadták? Örökbe vették? Mi lett volna a helyes szóhasználat arra ahogyan a családjához került. Ezen a ponton komolyan felmerült benne az a kérdés is, mi alapján is nevezi őket a családjának? Egyáltalán megtehetne ilyesmit? Ezt várják tőle? Vagy ezzel inkább egy határt hágott át, amit nem kellett volna?
- Mondhatjuk - bólintott rá végül a kifejezésre. Nem érezte úgy, hogy leírta volna a helyzetét. De jobbal nem tudott előállni, így ennyiben maradt. Legalábbis úgy nem tudott jobbal előállni, hogy az ne hagyott volna keserű szájízt maga után.
Csodálkozva pislogott fel az idegenre, amikor a saját nevét említette neki, és hogy ő sem használhatja. Emiatt különös, tőle idegen rokonszenvet kezdett érezni irányába. Az első döbbenet után aprócska mosoly kúszott az arcára. Kisujját Umiéba kulcsolta, valahonnan emlékezett erre a szokásra, az eskütételre. Egyszerre tűnt gyerekesnek és mágikusnak számára. Nem értette az okát.
- Megígérem - tette hozzá szóban is, ezzel megpecsételve az alkujukat. Ő legalábbis úgy érezte, ezzel véglegesítette kettejük között a cinkosságot, az apró titkok megtartását. Valamiért elhitte, hogy Umi tényleg vigyázni fog erre, és megőrzi a valódi nevét saját magának. Hitt benne, hogy nem fogja majd elárulni. És ezt a bizalmat nem adta akárkinek.
A becenév magyarázatát érdeklődve hallgatta. Kicsit eltátotta a száját, majd becsukta. Érthető magyarázat volt, és nagyon szép választásnak tartotta. A kérdésen viszont komolyan megakadt és el kellett gondolkodnia.
- Melyiknél? - tette fel a kérdést teljes ártatlansággal. Jelenleg minden szóra, minden kérdésre millió emlék cikázott a fejében. Látta a tengert, hódítók hadát, nyaralást, katasztrófát, rég elfeledett tengerparti városokat, békés életet a szülőfalujában, körös-körül a hatalmas kékséget. Nem tudott volna olyan helyet mondani, amiről ne lettek volna emlékei a tenger partjáról. Össze volt zavarodva ettől, félt tőle. Az emlékek mindig millió érzéssel is jártak. Ő pedig úgy érezte, a puszta emlékképek felidézése is túlzottan sok számára. Az érzelmekkel nem tudott volna megbírkózni, próbált hát elnyomni mindent, ami csak ide tartozott. Érzést, emléket, régi életet. Jobbnak tűnt volna visszatérni az ürességbe, noha pillanatnyilag még az is megijesztette. Sarokba szorítva érezte magát, és nem látott biztonságos kiutat saját maga elől. A csapda bezárult, ő pedig benne ragadt a közepében.
Saját elméjének sötét fellegein Umi kedvessége szinte tényleges csillagként ragyogott át. Úgy érezte, tényleg fontos valakinek az épsége, tényleg szeretnének segíteni rajta. Talán ezért, ha félve is, de bizalmat szavazott neki, megmutatta neki a valódi alakját. A reakciót félve várta, kicsit jobban össze is húzta magát ültében. Várta az ítéletet, titokban arra készülve, most majd visszavonnak mindent és elteszik láb alól, ne rontsa tovább a levegőt. Elvégre nem volt több anomáliánál a rendszerben. Szabadott egyáltalán léteznie? Ebben a formában? A létezése nem volt természetes, ezzel ő is tisztában volt.
A végső reakcióra cseppet sem számított. Eltartott neki néhány hosszú másodpercig, mire képes volt felfogni Umi válaszát, kedves közeledését és érdeklődését. Hogy még így is, a fajtájának tudatában is segíteni szeretne. A kérdésre, hogy tulajdonképpen mi is a baj, megszeppenten gömbölyödött még kisebb sünire, a helyzet kínosságában még el is vörösödött. Hiszen Umi első tapogatózása nem járt messze a valóságtól.
- Csak… éhes vagyok - bökte ki a probléma forrását. Aztán picit jobban is belement a kifejtésébe, mert ez így nevetségesen keveset mondott volna, neki is. - Hogy egyek, vadásznom kellene. De vadászni nem szabad. … Most nem is akarok. Nem akarok több emléket - hajtotta le a fejét a térdeire, hogy ezzel egy kicsit elbújjon a világ elől. A struccpolitikát próbálta alkalmazni, hátha azzal, ő kizárta a világot, a világ is megfeledkezik róla. Pedig tudta, hogy az életben ez nem egészen így működik. Csak hát ő nem is tartozott az élők közé. Valami furcsa, kegyetlen, köztes állapotban ragadt.
A kérdések áradata megint kirángatta kicsit a burkocskájából. Felnézett Umira, teljesen összetörve pislogott rá, mert úgy érezte, valami szörnyen rosszat mondott és zúdított rá szegény segítőkész emberre. De ha már kérdezte, de nem volt benne annyi akaraterő, hogy hazudjon vagy elhessegesse a kérdéseket.
- Ma nem szabad. Egy héten csak egyszer szabad. Az nem ma van - rázta meg picit a fejecskéjét, hogy ezzel is jelezze, ez egy nagyon nagy nem a listácskáján. Még ki kellett volna bírnia, de eleve minden héten egyre gyengébb volt ettől a rendszertől. Kicsit sem élvezte. A folytatáson el kellett gondolkodnia. Umi most sem járt annyira messze az igazságtól. - Új emlékek. Minden új lélek egy új élet emlékei, millió érzés egyszerre. Ez túl sok. A meglévő is túl sok - kezecskéit a fejére szorította. Csak az emlegetésük elég volt, hogy hasogasson a feje tőlük. - Nehéz kordában tartani, amikor küzdenek az irányításért. Jobb, ha nincsenek a felszínen - tette még hozzá suttogva a nagy problémájához. Kellemetlen helyzet volt, hiszen el kellett volna kapnia egy lelket, hogy jobban legyen. De borzasztóan félt egy lélektől, aki csak arra várt, hogy magához ragadhassa a gyeplőt kicsiny létezésük vezérlésében.
- Neked sem biztonságos mellettem, Umi-san - motyogta halkan, és megint megpróbált visszabújni a kellemes kis gombócába, ami megvédte a világtól. Umi reakciójára pislogott fel újra. Nem értette, kiről vagy miről beszél, miféle lényekkel lehet kapcsolatban. Nem értette a gondolatmenetét, de látszott a tekintetén, teljesen meghatódott tőle. Hirtelen nem is tudta, mit reagálhatna minderre. A sírás még jelen állapotában sem igazán szerepelt az opciói között. Kedve lett volna hozzá, csak a kivitelezés nem működött.
- Tényleg tudna segíteni? - kapta fel a fejecskéjét kíváncsian. Nagy szemekkel pislogott Umira, látszott rajta, mennyire reménykedik a helyeslő válaszban. Ehetne anélkül, hogy újabb emlékeket szerezne… szinte lehetetlen ábrándnak tűnt. - Szívesen találkoznék vele - bólintott rá az ajánlatra, aztán megint visszahúzta kicsit a nyakát, és úgy figyelt, megszeppenve. - Nem lesz mérges, ha miattam csak így idehívod? - tette fel a félénk kérdést. Akármennyire csábító gondolat volt számára, nem akart teher lenni senki számára. Márpedig egy ilyen önző kérés eléggé tehernek hatott.
(click to show/hide)