Szerző Téma: Karakura Town utcái  (Megtekintve 4176 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Ninurta-Ra'im-Zerim

Különleges karakter

*

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
20 500 / 30 000

Hozzászólások: 116

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 10 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
rozsda vörös

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#FF2200; #E35C19


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Karakura Town utcái
« Válasz #135 Dátum: 2017. Márc. 14, 22:34:51 »

Élő rokonom? Ez jó kérdés volt. Vajon az isteneket élőknek lehet mondani?  Talán, bár nem emberi viszonylatban. Mert mi az öcsémmel már meghaltunk, szóval ilyen értelemben én nem voltam a többieknek élő rokona. De ezt inkább nem részleteztem. Főleg, mert már családegyesítés is szóba került.
   - Ez tényleg kedves tőled, de nem minden alakváltó hisz ugyan abba. - tartottam fel picit a kacsóm, hogy figyeljen rám. - Mindenki maga dönti el, hogy kiben, és miben hisz. Én követtem az őseim hitét, de ez is az én döntésem volt. - próbáltam megnyugtatni a szavaimmal. -Ahogy mindenki másé is a saját. - A segítség ajánlata őszintén meglepett. Nem mintha eddig nem lett volna segítőkész. De nem tudhatta, miféle veszéllyel járna az, ha belekavarodna emberként egy manipulatív istennő szeszélyes féltékenységi drámájába. Főleg úgy nem akartam ezt eljászani, hogy különleges személy volt. Így hagytam, hogy elterelődjön a témáról a szó. Talán egy ici picit be is segítettem a dologba. Apró félmosollyal figyeltem, milyen lelkesen magyarázott a szülőföldjéről. Arra húztam csak kíváncsian össze a szemöldököm, mikor az akcentusom került terítékre.
   - Ennyire érződik a japán fülnek az akcentusom? - kérdeztem meglepődve. Magamról úgy éreztem, hogy egész jól ejtettem ki a szavakat, bár tény és való, igen csak különbözött a kiejtési mód, mint az akkádé. - Átsejlik az anyanyelvem, bármelyik nyelven szólalok is meg, azt hiszem, ez ellen nem nagyon tudok mit tenni... - őszintén szólva nem is annyira próbáltam. Bár, még talán az egyiptomi volt az ... legalábbis az óegyiptomi, amit szinte majdnem akcentus nélkül tudtam beszélni. Érzékeltem, hogy elgondolkodott.  Hagytam neki időt, hogy végig gondolja, amin járt azt agya. Nem akartam félbeszakítani. Megtette ezt ő saját magának. Egészen annyira, hogy a végén kiderült, tényleg jól sejtettem, és van köze a macskákhoz. Legalábbis élt már olyan alakban. Még ez az egész többszöri élet, és az, hogy valamennyi életére emlékezett, újdonságként hatott a számomra. Így kíváncsiskodtam ilyen irányba.
   - Ezek szerint az, hogy ember légy, nem kritérium ebben az újjászületés kérdéskörben. - mormogtam az észrevételemet, hagyva neki időt, hogy amennyiben tévednék, kijavíthasson. A további kíváncsiskodására jó kedvűen prüsszentettem egyet. - Sosem voltam, egy pillanatig sem ember, hogy emberként viselkedjek - jegyeztem meg épp csak parányit felfele görbülő szájszéllel. Sosem tagadtam, vagy szégyeltem ezt a tényt. - de lássuk be, ha egy tigris, vagy oroszlán, vagy bármilyen nagymacska besétál egy emberektől zsúfolt területre, ott kitör a pánik. A tömeg ösztönösen érzi, hogy préda státuszba keveredett, hisz egy nagyvaddal kell szembe néznie, aki erősebb, gyorsabb, és tapasztaltabb ha vadászatról van szó, mint ők. Így minél távolabb akarnak tőle kerülni minél gyorsabban. - Nyugodtam néztem a szemeibe - Néhány kivételes személytől eltekintve, akiknek nincs félelemérzete, netalán van, de példás önuralommal rendelkezik, rám is így reagálnak az emberek. Nem az ő hibájuk, szimplán ugyanaz a túlélési ösztön lép működésbe, mint amikor egy nagymacska végig sétál az utcán. Mert, hogy az történik, még ha emberi formában vagyok épp, akkor is. - úgy éreztem, meglepően alapos voltam a helyzet körbemagyarázásában.
Figyelmesen hallgattam, ahogy elmagyarázta az istenekhez fűződő viszonyát. Úgy ítéltem meg, hogy ha már ennyi ideje így élt, legalábbis úgy értettem, hogy ennyi ideje élt örző isten nélkül, már épp itt volt az ideje, hogy kapjon egyet. Emberként, neki teljes joggal kijárt, akár több istenség védelmét is élvezze. És különleges emberként, úgy döntöttem, hogy arra a személyre bízom, aki az eddigiek alapján a leginkább hasonlít hozzá, és meg is bízok benne feltétel nélkül. Így keveredett hozzá Anyám egyik amulettje. Egész pontosan ezért adtam neki oda. Pár szóban elmondtam, ki is az istennő, akire rábíztam, gálánsan lefelejtve, miféle kapcsolatban is állok vele. Elégedett fejjel figyeltem, hogy miként reagálta le a történetet. Tetszett, hogy megadta a tiszteletet Bastetnek egyből. Bár már feltűnt, hogy a japánok alapjáraton is hajlongó népek voltak. De Kazumi érzékelhetően őszintén csinálta. Ráadásul a gyűrűje mellé fűzte, amivel, ha nem éreztem volna az illatán, is meggyőzött volna.
   - Bastet úgy hiszem, sok tekintetben hasonlít rád. Ő az az istennő, aki bármit megtenne a családjáért. Emellett egy erős védelmező. Valamikor oroszlán istennő volt Mafdet néven, mára már macska képében szokott megjelenni. Egészen addig, míg nem akarnak a családjához hozzá érni. A családjával egy bújós cica. Viszont, ha valaki ártani akar a szeretteinek, akkor visszavált egy vérszomjas, gyermekeit védelmező oroszlán anyába. Az ösztöneim azt súgják, hogy meg fogjátok jól érteni egymást. Ha megpróbálsz vele kapcsolatba lépni, azt hiszem meg fogsz lepődni, mennyire közvetlen tud lenni. - jelentettem ki a véleményemet. - És ha idegenek is vagyunk, pont most ajánlottad fel a barátságod. Szóval nem teljesen értem, miért vagy ezen mégis meglepődve. -hagytam, hogy az értetlenkedés kiüljön az arcomra. Arra csak még nagyobb kérdőjelekkel lestem utána, amikor felsietett az emeletre, majd pár perc után hallottam, hogy jóval halkabban és lassabban lépkedett vissza. Talán tétovázón? Nem tudtam így megmondani. Minden esetre megvártam, hogy mit is szeretne. Seb* kígyó szemeire mondom, nem kicsit lepett meg, és nem is egyszer. Először is nagy lelkesen egy karkötőt tett a csuklóm köré. Alapjáraton nem idegenkedtem az ékszer viseléstől ám ez a karperec különleges volt. A bennem alvó lélek, akit a nyakamba sóztak, csendesen mocorogni kezdett, ahogy Kazumi ügyködött a csuklóm körül. És ez már a második alkalom volt, hogy ébredezett, mióta itt voltam. Holott eleddig évszázadokig arra se vette a fáradtságot, hogy kinyissa a nem létező fél szemét. Volt egy olyan sanda sejtésem, hogy ki fogom faggatni erről a viselkedésről amint haza mentem. Most azonban egyik meglepetésből csöppentem a másikba. Kazumi egy olyan kis szertartást végzett el ott helyben, amiről nem hittem el, hogy még látni fogok emberektől. Azt meg soha életemben nem gondoltam volna, hogy a részese leszek majd egyszer. Ismertem a mannaz rúnát. Gálánsan hagytam figyelmen kívül, hogy nem voltam ember. A dzsinnecskéim már nem voltak ilyen figyelmetlenek. Lelkesen állták körbe a tenyeremen a készülő alkotást. Kíváncsiságuk a másik tenyeremre is kiterjedt. Nem voltak restek, oda is átiparkodni, hogy a készülő rúna jelét ott is teljes testközelből követhessék nyomon. Nem szólaltam meg, míg áldást kért. Szó nélkül vettem el a kezéből a tollat. Most rajtam volt a sor, hogy elé térdeljek. Óvatosan fektettem a kezét a tenyerembe. Nem voltam hozzá szokva, hogy vigyáznom kelljen egy ember épségére. Alig mertem hozzá érni, nehogy felsértsem a bőrét, vagy összeroppantsam a csontját. Így, hogy a kezembe volt az övé, még inkább madárcsontúnak tűnt. A dzsinnek mintái most az ujjaimat díszítették. Érzékeltem a kíváncsiságukat, és izgatottságukat. Nagyon finoman érintettem csak hozzá a tollat a bőréhez. Körülbelül, mint amikor egy nagyon finom papíruszra próbál a macska nádpálcával írni. Nyugodt, karakteres vonásokkal dolgoztam, nem volt egy bonyolult rúna, magam sem bonyolítottam túl. Mind a két kezére ráírtam. Nem különösebben hatottak meg a henna minták. Még pont találtam rá helyet. Majd a saját két tenyereim közé fogtam az övét. Istenség áldását nem kértem rá. Egyfelől már rábíztam Anyámra, másfelől pedig magam is félisten voltam, nem igazán zaklattam más isteneket. Legfeljebb az igazi szüleimet, de még se mehettem oda az Alvilág urához, hogy áldja már meg ezt az embert. Az sose jelentett jó óment, ha Nergált ilyesmibe belerángatta bárki is. Még mielőtt megfoganhatott volna a fejembe, vetettem is el zsigerből az ötletet. Nem tudtam mással, csak magammal fárasztani. Még úgy is, úgy sejtettem, hogy ötlete sincs, ki is az a Ninurta, vagy ki volt régen. Még úgy sem, hogy épp itt volt előtte.
   - Bármilyen formában légy, vagy bármelyik életed is éld, megkereslek, hogy felajánljam a barátságom - nem tudtam pontosan, ilyenkor mit is lehet mondani olyat, ami jó lenne. Nekem nem volt már több életem. Így több életre átívelően a saját részemről nem ígérhettem semmit. Pár pillanatig némán figyeltem a szemeit. Észre sem vettem, hogy talán a rúnákat látva, akaratlanul is viking nyelven szólaltam meg. Az átlag emberek, vagy kinevettek volna, vagy ölni tudtak volna azért, hogy egy halott nyelv titkát megkaparintsák. Jelen pillanatban nem tűnt fel a parányi baklövésem. Óvatosan engedtem el a kezeit, majd keltem fel a földről. Mosolyogva tartottam elé a két tenyeremet. Valamennyi pici minta ott szaladozott rajta, őt akarták megnézni maguknak. Érzékeltem a ki sem mondott csodálkozásukat a történtekkel kapcsolatban.
   -Azt hiszem, szeretnék tudni, hogy minek is lehettek a tanui. Ahogy Rád is egyre inkább kíváncsiak. Különlegesnek találnak!  - jegyeztem meg egy pimasz félmosollyal. Még mindig ugyanazon a nyelven beszéltem. Ezen is átérződött cseppet az az akkád akcentusom, amit korábban már Kazumi is megemlített. - Ez a szertartás. A rúnák. Mára már nem ismerik az emberek ezeket a fogadalmakat teljes valójukban. A tényleges rituálékkal egybekötött jelentésüket. Mondtad, hogy már több életet is végig éltél. Mennyire ismered a régi letűnt korokat? Szokásokat? És merre éltél korábban? Milyen kultúrákat ismertél így meg? Mindre emlékszel részletesen? - őszinte kíváncsisággal figyeltem a pillantását, a rezdüléseit. - Mennyi időt éltél így meg… ezek alatt az életek alatt?


(click to show/hide)
(click to show/hide)

Karakterlap

Hoshi Kazumi

Ember

*

Idol

Szint: 4.

Lélekenergia:

60% Complete
41 000 / 60 000

Hozzászólások: 197

Hírnév: 8

Infó

Tárcában: 34 300 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Raion

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
lilás szürkéskék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Jöhet rosszabb is, de te csak mosolyogj a Világra!

Post szín:
#6080a0


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Karakura Town utcái
« Válasz #136 Dátum: 2017. Ápr. 04, 19:34:10 »

Igazat kellett adnia abban, mindenki önmaga ura, tehát egyedül dönti el, milyen vallást követ, ha egyáltalán követ, vagy éppen miben hisz és mi alapján él. Kénytelen volt elfogadni ez nem működhet másképpen az alakváltók körében sem, elvégre ők is önállóan gondolkodó lények voltak. Azt nem tagadhatta, némileg sajnálta, még ez sem lehet közös kapaszkodó a körükben, ami kicsikét összeterelhetné, vagy legalábbis összefoghatná őket, de megértette, hogy már erre nincs lehetőség. Ténylegesen régóta szétszóródtak a nagyvilágban, akkor kénytelenek voltak valamilyen szinten beépülni az ottani kultúrába, alkalmazkodni a szokásokhoz. Biztosan nem döntött úgy mindegyikük elrejtőzik az erdők, barlangok mélyére és remete életet folytat. Ebben az esetben, pedig kénytelenek engedni és megszokni a rohanó világ tempóját, újdonságait, furcsaságait.
Mélyet sóhajtott, mert biztosan nem lehetett könnyű. Neki annyival egyszerűbb, mindig egy adott társadalmi körülménybe születik. Ebben nő fel, tehát nem idegen neki a világ, ami körbe veszi. Attól még emlékszik, milyen volt régen, más országokban, más földrészeken, más birodalmakban, még sem zavarja össze, mert tisztában van a szabályokkal, törvényekkel, illemmel és a használt technológiával – már, amennyire képes. Sosem lesz erőssége a különböző fejlesztések megértése, vagy normális használata. Már az okostelefonok is meghaladták képességeit -.
Fájdalmasan gondolt rá vissza, hányszor került kínos helyzetbe, mert nem boldogult velük. Még az emlékei hatása alatt volt, amikor vörös tudós enyhe sértődöttséggel hangjában morrant fel, ténylegesen érzékelhető az akcentusa. Sűrű pislogásokkal bámult rá, mert egyszerre találta édesnek, ahogy kikéri magának és szégyellte magát, mert láthatóan érzékenyen érintette, erre felhívta a figyelmét.
- Nem úgy értettem! Nem sértésnek szántam, Darmore san! – Legyezett szorgalmasan az orra előtt, mielőtt véglegesen a szívére veszi megjegyzését. - Egyszerűen úgy értettem, hogy lehet, hallatszik, de ez teszi különlegessé! Cseppet sem gondolnám zavarónak, meg egyáltalán bele se gondoltam, csak kimondtam, ami eszembe jutott és nem azért bolhából csináljak elefántot, vagy megbántsam, hogy rámutatok egy hibájára…- Szisszent fel összehúzva magát, mivel sikerült olyan szót használnia, amivel éppen az ellenkezőjét bizonyítja szavainak.
- Még mindig nem tartom hibának. Nekem kifejezetten tetszik, ahogy beszéli a nyelvünket! Szívesen hallgatom. –
Magyarázta a szőnyeg sűrű vizsgálata mellett, mert nem igazán mert felnézni, hátha éppen nyársra szeretnék húzni, amiért egy alakváltó és igencsak macskás perzsa tudós büszkeségét piszkálja, ha nem is szándékosan. Kicsikét megnyugodott, miután tovább haladtak és vörös óriás meglehetősen békésen jegyezte meg az újjászületésével kapcsolatos észrevételét. Helyeslően bólogatott, mert valóban nem volt kritérium embernek kell születnie. Akadtak alkalmak, amikor ettől eltért, hiszen nem mindig papnőként kellett vigyáznia a gyűrűre. Többnyire, csak haladt a körforgásban és azt az életet élte, amit kapott, vagy lehet véletlenszerűen dobott neki a sors.
- Gyakran voltam ember, főként nő. – Emelte fel gyorsan a nyakláncán lógó ékszerét. - Persze emiatt! – Tette gyorsan hozzá. - Viszont az is igaz, hogy sokkal több életet éltem egyszerű emberként, mint papnőként. Sosem értettem, miért szükséges bent maradnom a körforgásban. A legtöbb papnő, miután meghal, a lelke nem vándorol tovább. Egyelőre nem kaptam választ, nekem mi dolgom lehet még itt. Talán tőlem várják, hogy megtaláljam az elveszett őrzőjét Ewy-nek. –
Kissé szórakozottan hintázott lábaival. Többször kérdezte Skuld-ot és Ewy-t is, miért nem engedik el, de sosem kapott rá egyértelmű választ. Elképzelése sem akadt az okokról. A hordozókra sosem panaszkodtak, elvégre a családján belül öröklődött. Nem állt mindig közvetlen kapcsolatban a papnőkkel, vagy őrzőkkel. Gyakran teljesen más kontinensen élt és megesett nem is párhuzamosan élt velük.
Tovább nem akart ezen gondolkozni, mert előrébb úgy sem juthatott. Helyette arra fókuszált, mit oszt meg vele vörös óriás a viselkedésével kapcsolatosan. Ütemesen járt mutatóujja száján, ahogy visszaidézte az alkalmakat, amikor több ember volt a közelében, mármint közelükben. Akkor azt hitte, mindössze a külsejéből indulnak ki, de a magyarázata kezdte meggyőzni igaza lehetett ezzel kapcsolatosan. Ténylegesen rettegtek tőle, egyenesen menekültek a közeléből. Még mindig nem értette a reakciójukat. Talán ennek köszönhetően bámult összeszűkült szemekkel vörös óriás felé. Kereste az árulkodó jeleket, de most kifejezetten nyugodtnak látta. Határozottan kevesebb ránc borította az arcát és nem vonta össze annyira a szemöldökét. Nem akarta szóvá tenni, de kifejezetten boldoggá tette, legalább az ő társaságában nincsenek pattanásig kifeszítve az idegei. Cseppet sem egészséges, ha huzamosabb ideig kell elviselni az egekben karmolászó vérnyomást és nem igazán adhatja ki a feszültséget, ami felgyűlik benne.
- Nem hinném baj, hogy önmaga marad. Kedvelem a kihívásokat! – Mosolyodott el, majd kapta szája elé kezét, ne merészeljen újabb butaságot fecsegni. - Úgy értem, hogy szeretek ismeretlen dolgokkal, vagy személyekkel találkozni. – Motyogott a tenyere takarásából. - Sokkal érdekesebb és izgalmasabb teljesen más kultúrát, világot megismerni egy ténylegesen ott élő szavain keresztül. Rengeteggel találkoztam én is, de nagyjából ugyanennyi eltűnt, átalakult, keveredett, vagy formálódott az idők során és mindig izgalmas hallgatni, miben lett más. –
Próbálta valahogy kibogozni, mire célzott volna eredetileg. Kezdte kissé feszélyezni, rövid időn belül már másodjára mond teljesen félreérthető dolgot. Nem beszélve az egész napos alakításáról. Elgondolkozott rajta, bebújik az egyik lekváros üvegbe, aztán aranyhalként kizárólag hallgatóságként lesz jelen, de annyira meglepte vörös óriás a neki adott szoborral, még búra nélkül is hitelesen alakította a kopoltyúst. Eltátott szájjal pislogott a magyarázatán, ugyan mi okból kapta a kicsike macska istennőt. Az elhangzottaktól enyhén zavarba jött, mert egyáltalán nem hitte, ennyire könnyen kiismerhető, bár tény, hogy nem egy bonyolult lélek. Inkább nem próbált magyarázatot találni rá, csak széles mosollyal köszönte meg vörös tudósnak is a kedves szavait. Biztosra vette, rövid időn belül meg fog próbálni beszélni az istennővel, ha másért nem is, hogy bemutatkozzon neki. Ennyit igazán megérdemelt, miután rá bízták a védelmét.
- Említette már maga is, Darmore san. Az emberek elfordultak az istenektől. Már nem igazán szokás ilyen értékes ajándékot adni a barátság megerősítésére. Ettől én még nagyon örülök neki. –
Válaszolta kedvesen, miután tökéletesen látható volt a megrökönyödés az arcán. Nagyon aranyosnak találta és úgy érezte, akkor már ebben a formában illik mindezt viszonoznia. Sietően rongyolt az emeletre, ahonnan már kevésbé magabiztosan tért vissza. Ellenkezést nem kapott a pártfogói irányából, úgyhogy valamivel bátrabban adta át a saját ajándékát vörös óriásnak.
Nem kerülte el figyelmét a korábban látott mozgó tetoválások, amik vörös tudós kézfejét vették ostrom alá. Széles mosollyal üdvözölte a kíváncsi leskelődőket. Nagy volt a kísértés eljátszadozzon velük, mert imádta, ahogy kissé félénken, de nagyon elszántan követték az ujját, amikor feléjük tartotta. Kivételesen ellenállt a csábító ajánlatnak és a rúna rajzolására koncentrált, majd a fogadalmára, amit megosztott vörös óriással. Nem várt cserébe semmit, így nem kissé lepődött meg, miután vele is elismételték a rituálét. Annyira elképedt, majd nem kiejtette kezéből a tollat és a vaknak is feltűnt volna meg se bírt mozdulni. Egyszerűen teljesen leblokkolt a váratlan esettől, attól meg egyenesen kikerekedő szemekkel pislogott Ewy anyanyelvén szóltak hozzá. Beletelt némi időbe, mire megemésztette a történteket és lehet ennek volt köszönhető, teljes természetességgel válaszolt a régen kihalt nyelven, mintha csak pár perce beszélte volna utoljára.
- És én mindig örömmel el fogom fogadni. – Nézett vissza vörös tudósra, aki, mintha erre a megerősítésre várt volna, felállt és elé tartotta a karjait. A rengeteg kígyózó tetoválás, megint felé sereglett. Ott tolongtak a kézfején, ujjain, tenyerén és mindig arrafelé mozdultak, amerről jobban láthatták.
- Az érdeklődés kölcsönös. – Érintette meg vörös tudós kézfejét. - Ők is különlegesek. Nem félnek tőlem és ide mertek jönni hozzám. Igazán bátrak. Csakúgy, mint, aki viseli őket. – Engedte a minták megbarátkozzanak a közelségével, ha pedig szeretnék, körbe vehessék a vörös tudós kézfején pihenő ujjait. Nem mozdította meg saját kezét, míg úgy nem látta, megbarátkoztak a jelenlétével. Utána nem bírta megállni, ne kezdje el előbb vízszintesen, majd körkörösen, egyre nagyobb területen húzgálni az ujjait. Szép csendesen belefelejtkezett a játékba, míg arra nem kapott észbe egy lendületesebb meneküléssel már vörös óriás vállánál jár. Kissé rémülten pillantott fel rá és kapta el a kezét, mert tudta nem szereti, ha piszkálják.
- Elnézést! Belefelejtkeztem a játékba…mármint velük! Nem önnel! – Szorította magához a rossz útra tévedt kézfejét, mint, aki attól tart, újra önálló életre kel és még nagyobb galibát rendez. Kész felüdülésnek élte meg, beszélhetett másról, mielőtt újfent belefelejtkezik a továbbra is felé karistoló minták üldözésébe. A szeme sarkából még rájuk sandított néha, mert szörnyen nagy volt a kényszer, hogy rájuk ugorjon.
- Amennyire az időm és az életkörülményeim engedték. Sokszor előfordult nagy birodalmakban, vagy háborúk korában éltem, de én csak az éhínséget tapasztaltam, vagy a megszaporodó betegek számát. – Próbált erősen a mondandójára és nem a vele incselkedő mintákra fókuszálni. - Gyakran előfordult ki sem mozdultam egy palotából, szobából, trónteremből. A szavaival élve, papnőket nagy becsben tartották. Engem gyakran önző célokra használtak. Jövőt látni hatalmas fegyver egy hadvezérnek, uralkodónak, vagy bármelyik nagyravágyó embernek. – Észre sem vette már önkéntelenül vörös óriás karját tartja szemmel.
- Sok helyen jártam. Bebarangoltam az egész Földet. Az élet, háborúk, gazdák, férjek, gyerekem védelme folyamatosan sodort valamerre a nagyvilágban. Ténylegesen nem sokkal az időszámítás kezdete után születtem a Római birodalom uralta Nabetiai királyságban. Petra-ban láttam meg a napvilágot. Apám római katona volt. Anyám nem sokkal később meghalt, így apám tovább küldött a birodalmon belül. Itt történt sok minden, aminek következtében a Maurja Birodalomhoz tartozó Kalinga államban kötöttem ki. – Ebben a pillanatban következett be, hogy nem bírt magával és ráugrott vörös óriás kezére, pontosabban a rajta díszelgő mintákra.
- Mindenre emlékszem. – Kergette a mintákat kitartóan, immár arra se ügyelve, tartsa a két lépés, vagy legalább fél távolságot. - Változó meddig éltem. Akadt gyerekként meghaltam. Előfordult több, mint harminc évig éltem, de ténylegesen sose tudtam megöregedni. – Foglalta le teljesen a játék, hogy már ott ácsorgott vörös óriás előtt közvetlenül. - Akadtak szünetek az életeim között, de mondhatni majd kétezer éves vagyok. – Fékezett be egy pillanatra, ahogy tudatosult benne, mennyi ideje van már a körforgásban. Eddig szinte sose gondolt bele, ténylegesen hány éves. Furán hangzott kimondva, ennyi lenne.
- Ez sok, vagy kevés? – Pislogott fel vörös óriásra, mert hirtelen még nem esett le szórakozott fejének, kissé túlságosan közel van hozzá. - Ön hány éves? Említette az alakváltók is hosszabb ideig élnek. Ha az akkád bir…- Fagyott le a pillanat töredéke alatt és pislogott hitetlenkedve vörös óriásra. - Tényleg? Ilyen idős? Pontosan mikor? – Hajolt közelebb, mert nem merte hangosan megkérdezni. Egyelőre még nem tért magához az életkorok okozta sokkból, hogy feltűnjön neki, lassan vörös óriás nyakába mászik és elmélyülten fogja a kezét.
- Merre született az Akkád birodalmon belül? Ki volt? Mivel foglalkozott? Mit csinált ott? – Lelkesedett fel még inkább, aminek következtében már lábujjhegyen pipiskedett.
lOVE yOU mORE ~♫

(click to show/hide)

Karakterlap

Ninurta-Ra'im-Zerim

Különleges karakter

*

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
20 500 / 30 000

Hozzászólások: 116

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 10 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
rozsda vörös

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#FF2200; #E35C19


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Karakura Town utcái
« Válasz #137 Dátum: 2017. Ápr. 07, 16:04:04 »

Nem értettem a mentegetőzését. Holott rá se morrantam. Felvont szemöldökkel figyeltem, miként próbálja kijavítani a nem létező bakiját.
   - Akcentusom van. Ezért nem kell mentegetőznöd neked! Nem vagyok japán, ez természetes, hogy érződik a beszédemen. - Az anyanyelved amúgy is egy viszonylag bonyolult nyelv. Nem sokan tudják megtanulni akcentus nélkül. [/b]- jelentettem ki nyugodtan. Ha eddig nem félt tőlem, rejtély volt, hogy most miért kezdett aggódni, meg ennyire görcsösen magyarázkodni.- Szóval nem vettem sértésnek, hogy észre vetted. - nem tudtam hova tenni ezt a kis mozzanatot. Egyelőre azért többet nem fűztem hozzá. Nem faggattam ki, hogy mitől ijedt meg hirtelen, holott nem tettem semmi fenyegetőt. Inkább haladtam tovább. Felpiszkálta a kíváncsiságomat, hogy említette, volt már macska. Őszinte érdeklődéssel hallgattam, hogy mit is mesélt a múltjáról.
   - Őrző? - hajtottam oldalra a fejem - Milyen örző? - ez eddig nem került szóba, mint olyan. Mondjuk logikus volt, ha belegondoltam, hogy Loki nem akármilyen lelkesedéssel kereshette a jövő titkainak kulcsát. Meg ki tudja még hányan mások. És Kazumi sem volt az a gyanakvó természet, sőt. Kifejezetten nem rendelkezett félelem érzettel. Jogos volt, ha adtak mellé valakit, aki pótolta ez irányú hiányosságát.

Felvontam az egyik szemöldököm, amikor kihívásnak lettem titulálva. Tehetséggel hozta elő belőlem a pimasz nagymacskát.Bolond lettem volna veszni hagyni ezt az elszólását is.
   - Kihívás lennék? - érdeklődtem le sunyi mosollyal - Egész pontosan milyen jellegű? - látszott az arcomon az őszinte kíváncsiság. Izgatottan mozdultak meg a füleim, ahogy picit előrébb hajoltam, hogy egészen biztosan ne szalasszam el a válaszát. Elnyomtam a jókedvem, míg hagytam, hogy tovább magyarázzon. Azt is hagytam, hogy el legyen a téma terelve.
Egészen annyira, hogy egy ideig észre sem vettem, ő is ugyanazon a nyelven válaszolt nekem. Talán az is közre játszott, hogy későn eszméltem, szó szerint le lettem újfent támadva! Értem én, hogy én jelentettem ki, meg kéne nekik magyarázni, mit is leshettek meg épp, de erre nem számoltam. Kazumiból újfent előbújt a macska, ami két dologgal járt. Egyfelől, hogy nem fél tőlem, sőt... másfelől, hogy úgy kergette a dzsinnecskéket, hogy öröm volt nézni! Így aztán, mikor realizálta tettét, és rám nézett, csak közvetlen közelről, egy aprócska fél mosollyal néztem vissza rá. Mint ha megégette volna magát, úgy ugrott vissza. Morgástól nem fél, mosolytól igen. Raktáraztam az infót. A további történetet pedig leplezetlen kíváncsisággal hallgattam. Azt képzeltem, hogy maga is viking földön született.
   - Akkor mi az eredeti anyanyelved? - kérdeztem tőle - Edóm eléggé sok népek által lakott város volt! Nabateus? Netalán a Római? Görög? Édesapád kihelyezett tiszt volt Rakmu~ban? Vagy ő is már ott született? - kétezer év. Egyre inkább felejtettem el vele kapcsolatban azt, hogy ember. Egyáltalán nem olyan volt, mint egy közülük. És ez sokat megmagyarázott a fiúból. Kalinga állam megemlítésére szinte érzékelhetően meglepetten pillantottam föl. Két fiam is kapcsolatba volt régen azzal a királysággal. Karnához, és Draupadihoz is volt köze, bár tény és való, lényegesen korábban. Elnyomtam egy sóhajt, ahogy a gyerekek az eszembe jutottak. Nem hagyott méláznom. Majdnem megijedtem, amikor rajtam landolt. Ritka nagy lelkesedéssel vetette bele magát a dzsinn vadászatba. A kis galádok meg naná, hogy kaphatóak voltak a játékra. Incselkedtek vele, képesek voltak hol a pólómba, hol a nadrágomba bújni előle. Éreztem a köztünk lévő kötelékeken keresztül, hogy ritka mód élvezték, ők kerültek a figyelem középpontjába. Ha hagyom, képesek lettek volna, a köteléken keresztül közvetített érzésekkel az én figyelmem is elvonni arról, hogy Kazumi épp miről mesélt. - Akkor annyira nem is idegen sem a perzsa, sem a görög kultúra. Kalinga nem állt messze tőlük - A dzsinnek nem hagyták nagyon a dolgot. Kíváncsiak voltak továbbra is. Meg le se tagadhatták volna, hozzám tartoznak, és ritka mód élvezték a cicázást. És ezek mellett kísérjem figyelemmel az elhangzottakat, miközben maga a beszélő se teljesen figyel oda. Hát, megtettem. A hirtelen kapott kérdésekre a szemeit figyeltem. Érdekes árnyalata volt a kéknek. Teljesen más, mit nekem, vagy a családomnak. Hagytam, hogy enyhén felragyogjon a szivárványhártyám.
   - A kérdésedre válaszként... nekem nem tűnik olyan soknak. Bár emberi léptékkel mérve valószínűleg más lenne rá a válasz. - mosolyodtam el. Már megszoktam, hogy nem félt tőlem, így nem menekültem a közelségétől. Jelét se adtam már, hogy netalán benne van a személyes terembe. Az engem érintő kérdésekre viszont jó kérdés volt, mit is válaszoljak. Őszintén elmondta ő is saját magáról, amit tudni szerettem volna. - Több, mint háromszorosát éltem már annak, amit te végig éltél. Csak én nem haltam meg, és születtem újjá újra és újra. Így igaz, az alakváltók sokáig élnek, bár én már közöttük is öregnek számítok. - szusszantam egyet, jól szórakoztam ezen a kijelentésemen. Talán, ha halandó lennék, ez most aggodalommal kéne, hogy eltöltsön. De nem voltam képes az öregedésre. Így viszont ezek csak szavak voltak. Valami, amivel viszonyítani lehetett. - Gyorsan összetetted a képet! - bólintottam elismerően, hogy annyiból, az akkád vallást tudom magaménak, már ki is sakkozta, hogy magam is akkád volnék. - De nem az akkád birodalomban születtem. Az én időmben városállamok voltak, és Uruk Sumér állam volt. Csak édesanyám volt akkád nemzetiségű, így nekem is az lett az anyanyelvem. Bár hasonlít eléggé az akkád, és a sumér. A sumért is tudom anyanyelvi szinten. - galádkodtam picit pimasz vigyorral, visszautalva a korábbi aggodalmára. - Amúgy Egyiptomba éltem többet. Az a második szülőhazám. - jegyeztem meg, mintegy mellékesen. - Ott Per-Bast városa az otthonom. Meg az az oázis, amiről beszéltem már. Hogy mit csináltam az pedig legyen egy másik alkalom története. - tettem hozzá mosolyogva. - Neked volt olyan, amit jobban az otthonodnak tartasz, mint a többit? Vagy mindig az az otthonod, ahova születsz? - mivel nem születtem többször, így ezt nem tudhattam, náluk hogy működhet. - Vagy hol szerettél lakni leginkább? Ha jól sejtem, a háborúk neked nem voltak a kedvenceid. Melyik háborúkban vettél részt? Közvetlenül, vagy épp közvetetten? -hagytam, had játssza ki magát a mintáimmal közben.
(click to show/hide)

Karakterlap

Hoshi Kazumi

Ember

*

Idol

Szint: 4.

Lélekenergia:

60% Complete
41 000 / 60 000

Hozzászólások: 197

Hírnév: 8

Infó

Tárcában: 34 300 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Raion

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
lilás szürkéskék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Jöhet rosszabb is, de te csak mosolyogj a Világra!

Post szín:
#6080a0


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Karakura Town utcái
« Válasz #138 Dátum: 2017. Ápr. 15, 17:41:26 »

Megkönnyebbült, miután vörös tudós azt állította, hogy nem vette szívére a buta megjegyzését. Nem szeretett volna faltörő kossal neki rohanni az önérzetének azt merészeli mondani, hogy hibásan beszél egy nyelvet. Igazából szebben ejtett jó néhány szót, mint a legtöbb japán. Ahogy pedig ő is említette bonyolult volt ez a nyelv, vagyis inkább megtisztelő és dicsérendő ennyire választékosan, szinten gondolkodás nélkül beszélte. Sok ismerőse még hosszú évek után is küzdött. Gyakran kereste a megfelelő kifejezéseket, amitől a beszéde bizonytalan, sokszor darabos lett. Ehhez képest vörös óriás fennakadások nélkül, folyékonyan társalgott vele.
- Ne haragudjon, hogy még mindig ezen lovagolok, de hol tanulta meg a nyelvünket és mennyi ideig tartott? – Billentette a férfivel ellenkező oldalra fejét, ami enyhén szólva nevetségesen festett, mintha csak utánozná. Szája elé kapta a kezét és jelezte, nem rajta mulat, inkább saját produkcióján szórakozik.
- Csak a mozdulatomon virulok. A tükörképét sikerült produkálnom. – Legyintett a kezével, hogy nem kell vele foglalkozni, ilyen apróság terelik el a figyelmét. - Igazából a nyelvet azért kérdeztem, mert eltekintve az akcentus körüli magyarázkodásomtól az viszont feltűnő, mennyire könnyedén kommunikál. Nem keresi a szavakat, kifejezéseket, szinte a legnagyobb természetességgel beszél. –
Sejtette ebben közre játszhat az is, meglehetősen magabiztos jelenség vörös tudós, de ez akkor sem működne, ha nincs mögötte tényleges lexikális ismeret. Izgatta fantáziáját, vajon merre tanulhatta, ha már említette a könyvek erejében nem hisz, ami ezt a fajta tanulást jelenti. Azt nem tartotta valószínűnek magán tanárt kért fel. Egyrészt a városban tapasztalt pánikszerű menekülések miatt, másrészt nem hiszi, rászorulna ilyen jellegű segítségre. Ha tippelnie kéne, akkor azt mondaná az alapokat teljesen magától sajátította el, legfeljebb valaki, vagy valakik lehettek a közelében, akikkel a társalgást gyakorolhatta. Igazából a nyelvük nehezét inkább az írás jelentette, legalábbis számára az okozott először gondot. Emlékszik gyenge tanuló volt nyelvtanból és helyesírásból.
- Igen, őrző! – Válaszolt kissé nagyobb hangerővel, mint szerette volna. Hirtelen riadt fel a gondolataiból és meglátszott a válaszán. Kínos mosollyal vakarta meg fülénél az állát, megint remekül alakít.
- A gyűrű hordozójának mindig állandó kísérője van. Együtt születnek, általában közel egymáshoz. Többnyire barátok, szerelmesek, ritkább esetben rokonok. Az a feladata védelmezze a veszélyektől a hordozót. – Sóhajtott fel, mert érzékelte dédanyja szomorúságát, illetve heves elégedetlenségét, valamit kifelejtett a történetből. – A jelenlegi hordozó, aki bennem él, sajnálatos módon elvesztette az őrzőjét. Nélküle próbál, vagyis próbálunk boldogulni. Szerencsére Ewy erős és a közelemben van egy másik őrző, aki rajtam tartja a szemét. – Mosolyodott el kedvesen. - Az édesapám. Kivételesen ebben az életben ismertem az édesanyámat, aki az előző hordozó volt és édesapám még életben van. Ez ritkaság, úgyhogy örülök ilyen kegyes volt hozzám Frey úrnő. – Nem volt még példa az őrzők körében arra, hogy egy hordozó konkrétan egy őrző-hordozó páros gyerekeként látta meg a napvilágot és ennyire sokáig legyenek életben, miközben az új hordozó már megszületett. Nem teljesen értette mi, miért történik, ahogy számára az sem volt még mindig világos, miféle szerepe lehet ebben a körforgásban, de boldog volt, mert nagyon szerette az édesanyját és még mindig szörnyen hiányzott neki. Mindig tudta a megfelelő választ mindenre. Megnyugtatta a közelségével és képes volt egyetlen ölelésével elhitetni vele, minden a legnagyobb rendben lesz. Hatalmas támasza és vigasza volt az életben. Nélküle még ennyi év után is elveszettnek érzi magát.
Kész szerencse az elkövetkezendő percekben, olyan csodálatos alakításokat mutatott be, amikkel mesteri módon hozta magát újfent zavarba. Ennek köszönhetően gyorsan elfelejtkezett alakuló rossz kedvéről. Egészen annyira, hogy játékos gyerekként kergette a vörös óriás testén mozgolódó sötét mintákat. Fel sem eszmélt a mókázásból. A célpontok fürkészése közben válaszolt.
- Latin az anyanyelven. – Válaszolta két ugrásszerű minta lecsapás között. - Édesapám kihelyezett tiszt volt. Szicíliában született Messanától nem messze. A dédapja a pun háborúk idején keveredett ide Nápolyból. – Újfent próbálta elkapni a virgonc mintákat, immár finoman ütött vörös óriás bőrére, hátha sikerül lecsapnia őket. - A légió katonájaként járta a római területeket, míg a politika úgy nem döntött, hogy utazzon Kallingába és segítse a Maurja uralkodót. – Hümmentett egyet, miután a ravasz minták, hirtelen váltottak irányt, miközben már azt hitte, újra lecsaphat rájuk. - Azt hiszem örököltem a dédanyám kalandvágyát és nyughatatlanságát. Világot akartam látni! Na, meg hiányzott az édesapám, ezért utána mentem. A dolgok elég rosszul alakultak, mivel az uralkodó megbukott. Apám igyekezte támogatni az erősebb családokat, ám Rómába az a hír jutott el, magának akarja a hatalmat. Megvádolták hazaárulással, elfogták és kivégezték. Engem próbáltak menekíteni az indiai nemesek, de nem sikerült nekik. –
Hallgatott el egy pillanatra, mert eszébe jutott mi lett ennek a történetnek a vége. Beleborzongott az emlékekbe és nem szívesen hánytorgatta volna fel. Valahogy az életei végét, sosem szerette részletezni. Talán a miatt, mert egyik sem azzal ért véget, szépen örök álomba szenderült élete kilencvenkilencedik évében, szerető családja körében. Valamiért ezek sosem adattak meg neki.
- Nem, nem igazán. Egészen a XVII. századig éltem azon a területen. – Mélázott el egy pillanatra. Még a minták vadászatába is belefelejtkezett. - Ne értse félre! Nem tetettem, hogy ismeretlen lenne előttem a kultúra! Ez nálam…elég különös kapcsolat. – Kergette szemmel a csibész mintákat, akik után ádáz ragadozóként vetődött vörös óriás felsője alá. Kitartóan kergetőzött velük, míg el nem bújtak sokkal délibb területeken. Azon a ponton rögvest behúzott kezekkel mordult fel. Morcosan szuggerálta őket bukkanjanak elő, mert oda még játékos hevében sem volt hajlandó eltévedni. Nagy volt a kísértés, de ennyire még a benne munkálkodó kisördögnek sem fogadott szót.
- Emlékszem az életeimre, de nincsenek az emlékek mindig a fejemben. El vannak zárva. Akkor kerülnek csak elém, ha beszélgetünk róla, névvel, évszámmal, valamilyen eseménnyel találkozom. – Rugózott türelmetlenül a ki-kikandikáló mintákra, amiket még nem mert letámadni. - Picit olyan, mintha szenilis lennék! Van sok minden, ami új ismeretként hat, míg nem találkozom valami konkrétummal, ami előhoz csomó adatot a fejemből. – Sóhajtott fel türelmetlenül, majd lendült a végre előbukkanó játszópajtásai után, míg vörös tudóssal kapcsolatban valami be nem ugrott neki. Rögtön felé koncentrálódott minden kíváncsisága és pipiskedett az arca felé, hogy neki szegezhesse kérdését. A kékesen derengő szempártól kissé megbabonázottan pislogott, amit tovább fokozott az érkező mosoly. Földbe gyökerezett lábakkal bökte meg a szája két szegletét.
- Mosoly! – Kúszott arcára is őszinte vigyor. - Határozottan jól áll Önnek, Darmore san! Nagyon tetszik! – Ezek után, némileg lassan jutott el fülébe az információ, hogy vörös óriás, bizony cseppet sem érzi ilyen soknak az életkorát. Elmélyülten fürkészte az arcát, mintha erre keresne rajta cáfolható vonásokat.
- Nem is látszik! – Fűzte hozzá nagyon bölcs bólintással. - Irigylem a macska génjeit! Én lassan sikító frászt kapok, mert kezdek ráncosodni! Mi a titka? – Piszkálta meg saját bőrét a szeme körül. Szinte érezte a ronda táskák és redők sokasságát. Ezután már igazán padlót verte az álla, hogy sikerült összeraknia az évezredeket, amivel megkapta vörös óriás életkorát. Hirtelen nem tudta, most üljön le, mert rosszul lett, vagy azonnal boruljon térdre és könyörögjön kicsike dns után, hogy ő is ilyen remekül nézhessen ki! Nem állíthatta, hogy irigy kutya volt, de azért a konzervdoboz rúgja meg, hogy ennyire dögösen festett több ezer évvel a háta mögött!
- Darmore san! Minden diplomáciai szépérzékemmel kifejezve is menjen a sunyiba! – Válaszolta végül teljes komolysággal. - Igazán nem ér, hogy ilyen jól fest…- Mutatott rajta végig felháborodottan. -…ennyi idősen! Ez kérem a halandók kőkemény vizuális és önérzeti kínzása! Nem beszélve a tudásbeli és tapasz…köhöm előnyökből, amit ennyi idő alatt felhalmozott! – Vörösödött el szép fokozatosan arca, mert természetesen beugrott neki egy csodálatos költői elszólás, ami miért is ne ebben a pillanatban ugrabugrált volna a fejében. Hangosan visszhangzott kókuszában a mondat, micsoda királyi vadmacska és igyekezett nem figyelni rá, de egyáltalán nem sikerült tőle elvonatkoztatnia akármennyire próbálkozott másra koncentrálni.
Nem tagadhatta örült neki, hogy lassan kávéfőző hangokat produkáló buksiját némileg lehűtötték azzal, apránként válaszokat kapott rá pontosan merre született és mit tartott szülőhazájának. Igyekezett visszaidézni a hallottak alapján, akkoriban mi lehetett, de mindössze azokra a szóbeszédekre támaszkodhatott, amit saját életeiben hallott az ókori kultúrákról. Ezekben ténylegesen nem volt jártas.
- Szaván fogom! – Virult fel az arca pillanatok alatt, miután vörös óriás azt említette, majd legközelebb mesél neki pontosabban az életéről. Boldoggá tette, mert ezt néma ígéretnek vette, hogy még igenis fognak találkozni és beszélgetni.
- Hmm. Talán a második. Igazából kétezer év távlatából nézve az a közel harminc év, amit egy-egy területen tölthettem nem sok. Ténylegesen egyikhez sem tudtam kötődni. Mindegyiket szerettem, amennyire lehetett, de mindig más birodalomba, kultúrába, társadalomba, családba, rangba születtem. Sem az identitásom, sem az otthonom, sem a családom nem volt ugyanaz. – Kötötték le újfent figyelmét a vele kacérkodó minták. Ennek kivételesen örült, mert így nem ragadták el az érzések és gubózott be valamelyik sarokba, hogy gombácskákat növesszen.
- Eddig a mostanit emelném ki. Japánban ez a harmadik életem, viszont a legbékésebb is. Ha már említette a háborúkat, zavargásokat és hatalmi harcokat... – Mosolyodott el keserédesen. Vörös óriás fején találta a szöget. Már régen belefáradt az emberek harcaiba és abba folyton belekeveredik akaratán kívül. Kifejezetten örült, végre nyugalom van körülötte, míg ki nem derült rajta múlik az emberek jövője. Úgy fest az a végzete, hogy vonzza a háborúkat, mint egy rossz mágnes.
- Hosszú lista lesz. – Vakarta meg tarkóját kínosan. - Rögtön a második életemben elárultam a férjemet, I. Szapúrt. Ezért meg is öltek. Utána az újperzsa birodalomban voltam gyógyító, de elfogtak és római rabszolgaként láthattam el a légió katonáit. Később Tiberiusz tartott orákulumnak a fronton, hogy segítsem a harcokban. Ezek után lettem először katona. VII. Konstantin hadseregében szolgáltam, majd Nestoritsa bolgár tábornokként küzdöttem II. Bázel ellen. – Nem akart nagyon belemenni a részletekbe. Gyorsan sorolta egymás után, minél kevésbé hassanak rá.
- Következtek a teljesen értelmetlen keresztes hadjáratok. Az elsőben római kereskedőként tartózkodtam bizánci területen és rögtön felkértek segítsem I. Alexioszt. Diplomataként küldtek Jeruzsálembe, de nem jártam sikerrel. A bizánci uralkodó oldalán szálltam harcba…- Hallgatott el, mert eszében sem volt részletezni azt az esztelen mészárlást, amit a nagy térítő hadseregnek nevezett horda művelt. - Próbáltam a város lakóit menekíteni, ezért lefejeztek. – Tartotta kezét vörös óriáson, ahol lecsapott a mintákra. Kezdték elönteni az emlékek, egyre több és ez nem esett jól neki. A képekkel együtt rázúdultak az érzések is, ami kezdett úgy duzzadni, mint egy levegővel teletöltött lufi.
- Két uralkodónő jött a sorban. Szibilla és Szadzsar-Al-Durr. Keresztesek, trónharcok, hatalmi ármánykodások. Ezekért cserébe Umur Ghazi orvosa és szolgálója lettem. A máltai lovagrend elkapott és a harctéren használt gyógyítóként. Újra itáliai lettem a máltai lovagrendben, újra rabszolga és ágyas, miután a család nem tudta kifizetni a Burji dinasztiának a váltságdíjat. Kalóz élet következett, aztán Cornelia Hambroek-ként eljutottam Kínába. Koxinga és fia ágyasaként éltem, miután megölte édesapámat és minden nőt, asszonyt eladott, vagy feleségnek oda dobott a katonáinak. Végre, japánként születtem ezek után, de Kínába adtak férjül politikai okokból. Zhang Ruoai nagyszerű ember volt, rengeteg ellenséggel. Végül, megjártam a második világháborút, mint ápolónő Dr. Chujiro Hayashi lányaként és most...itt tartok. –
Jártak az ujjai ritmusosan vörös óriáson, amiről továbbra sem vett tudomást. Némileg maguk alá temették a képek és lekötötte minden idegszálát, próbálja elkerülni a hatalmasra puffadt érzelmi kupac egyszer csak kidurranjon. Azon munkánkoldott legalább aprócskát zsugorodjon össze. Mindezek tetejében, előmerészkedett régi ellensége is. Egyre nehezebben kapott levegőt. Érezte a fojtogató szorítást nyakán és óriási súlyok nehezedtek mellkasára. Kénytelen volt kicsikét kikapcsolni a külvilágot, mert félt, megint rohama lesz, vagy ha az nem is, oda minden tartása, aztán hisztérikusan sírni fog, vagy üvöltözni, vagy a kettőt egyszerre fogja kivitelezni. Ezt pedig egyáltalán nem érdemelte meg vörös tudós. Nem akarta traktálni a nyomorúságával, hiszen, csak érdeklődött az életei után. Nem sejthette mennyire érzékenyen fogja érinteni, ahogy neki sem volt róla fogalma, ennyire sikerül belegubancolódnia. Szeretett volna megszólalni az egész förtelmes jelenségtől, de egyetlen értelmes mondatot sem bírt összeraknia. Addig meg egyenesen el sem botorkált, hogy megpróbálja kimondani. Nagyobb gondot okozott hiába próbált minél nagyobbakat lélegezni, egyre kevesebb levegőhöz jutott tüdeje. Teljesen lefagyott, mert arra koncentrált, hogy győzködje magát, minden rendben és ne legyen rosszul. El sem tudja képzelni mennyi ideig szöszölt ezzel. Arra tért észhez szép csendesen könnycseppek gurulnak végig az arcán és fulladozó hangot ad ki. Abban a pillanatban összerakta a kirakós elemeit és rögtön arcához kapta a kezeit. Gyorsan hátrébb farolt, ezzel sikeresen felborulva a mögötte árválkodó dohányzó asztalban. Hangosan esett a hátsójára, de nem igazán volt képes a bénaságával foglalkozni. Alig kapott levegőt, bár még legalább eszénél volt.
 - Min….járt…jobb…ban lesz…ek. – Igyekezett felkászálódni a földről. - Add…dig nyu…godtan ol…vass..gass…on, kap…csol…ja be a…tv-t, ker…ressen ha…rapni va…lót a… hű…tő…ben. – Legalább úgy hörgött, mint Darth Vader, amikor porszem került a lélegeztetőjébe. Más esetben biztos röhejesnek tartaná, de jelenleg azért küzdött a fürdőig el bírjon botorkálni. Remélte, ha hideg vízbe dugja a fejét, segít lezsibbasztania az agyát. Nem akart addig süllyedni mentőt kelljen hozzá hívni.
Kénytelen volt megkapaszkodni a mosdókagyló szélében, mert már a lábai sem akartak engedelmeskedni. Remegett, akár a kocsonya, fázott, kiverte a víz, hányingere lett a sok öklendező hörgéstől és nem akart szűnni a mázsás érzés a mellkasán. Annyi ereje nem lézengett meg bírja nyitni a csapott. Hosszasan csimpaszkodott rajta, mire megeredt a jéghideg víz. Nem sok kontrollja maradt, így sikeresen lekoccolta homlokkal a kagylót, amikor odahajtotta a fejét. Igazából a fájdalmat sem érezte. Mindent elnyomott a küszködése. A külvilágot is tompán észlelte, mi történik körülötte.
Sokáig engedte magára a zubogó vizet, hátha helyre billen tőle. Hinni akarta segíteni fog és jobban lesz. Igyekezett ezt támogatni azzal, fokozatosan mondogatta nincs semmi baj, nyugodjon meg. Szinte már egy boszorkány varázsigéjeként ismételgette magában, hátha csodát tesz.
Az isteni közbe avatkozás elmaradt, de a víznek köszönhetően kicsivel már könnyebben bírt lélegezni. A remegés nem múlt el, viszont a hányinger és fejfájás csillapodott. Úgy festett túl van rajta, amitől megkönnyebbülten ült, inkább esett le a csempére. Még percekig kutatott a történtek nyomai után, mire rádöbbent, odakint felejtette vörös óriást. A felismeréstől hatalmasat csapott homlokára. Már határozottan bánta nem szippantotta be a lefolyó és tűntette el a csatornarendszerben. Ennél pocsékabb érzés nem lehetett vendégként! Az alig ismert házigazda egyszer csak földre esik és minden további nélkül elrohan a fürdőbe, majd hosszú időre eltűnik benne.
Percekig győzködte magát, képes kimenni, oda tud állni vendége elé, de még a törölköző fedezékéből is el akart süllyedni szégyenében. Ugyan jobban volt, viszont azt nem állíthatta már tökéletesen ment a járás, megállás és egyenesen állás művészete. A lábai még engedetlenül poroszkáltak, nehezen tartották meg a súlyát. Kénytelen volt a nappali falának támaszkodni, mielőtt kituszkol valamiféle magyarázatot a száján.
- Nem gondoltam ennyire felkavar – Köszörülte meg torkát, ne egy kilencvenéves alkoholfüggő rekedt hangjával csevegjen. - …én…ne haragudjon! Biztos rémesen érzi most magát. Nagyon sajnálom az előbbit és…igen, nyugodtan menjen csak el! Nem hibáztatom, ha ezek után szeretne végre megszabadulni tőlem, meg a furcsaságaimtól. Nem szükséges ezeket a kínos köröket lefutni, hogy semmi baj, mindenkivel megesik. Inkább ne, is hánytorgassuk fel, csak menjen, bátran! –
Lendítette karját az ajtó felé. Önzően hangzik, de már gyűlölte hallani, amikor megpróbáltak úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, majd fél perccel később távoznak, szinte már pánikszerűen. Nem lepte meg, utána sosem szóltak hozzá többet, vagy messzire kerülték. Ha lehet, ezt nem játszaná el vörös tudóssal, csak kívánjanak egymásnak szép estét és vége a történetnek. Nincs már ereje az udvarias, semmitmondó, álszent körökhöz. Ugorják át, aztán hamarabb túlesnek mindketten a nehezén. Már megszokta, gyorsan kiborít mindenkit az eszelős viselkedésével. Igazán nem sértik meg vele, ha ezt közlik és elmennek, mert ez már túl sok egyszerre, vagy úgy egyben.
lOVE yOU mORE ~♫

(click to show/hide)

Karakterlap

Ninurta-Ra'im-Zerim

Különleges karakter

*

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
20 500 / 30 000

Hozzászólások: 116

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 10 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
rozsda vörös

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#FF2200; #E35C19


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Karakura Town utcái
« Válasz #139 Dátum: 2017. Máj. 01, 21:49:53 »

-Már jártam az országban korábban - jegyeztem meg csendesen. Ha pontosak akarunk lenni, a legutóbbi alkalom pont a második Világháborúkor volt. De ebbe nem akartam most túlontúl belebonyolódni. Azért egy elnyomott félvigyorral folytattam - Meg ismertem egy macskát. Innen származott. Küllemre kissé talán furcsa házi macskának nézett ki. A farka... úgy ketté volt vállva. Mintha két farka lett volna. Azt mondta, nekomatának hívják vagy bakeneko~nak a szülőföldjén. Ő kezdett el tanítani a nyelvetekre. Aztán, amikor már eljutottam ide, akkor már volt alkalmam tovább tanulni. - az más tészta, hogy a nyelv tanulás viszonylag könnyen ment.
Kíváncsian kérdeztem rá, hisz egy őrzőről beszélt. Mondjuk elnézve a teljesen alul működő veszélyérzetét, nem csodáltam, hogy az istennője szükségét érezte, hogy valaki vigyázzon rá. Ha a többi papnő is ilyen kaliberű volt, akkor meg főleg! Arra, hogy az édesapja is egy őrző, néma egyetértéssel bólintottam. Az apák ilyen titulus nélkül is kellett, hogy vigyázzák a gyereküket. Nem mondtam ki hangosan, az arcomon se látszódott semmi. Egy kis időre, talán picit hosszabb időre, mint az egy embertől lehetséges lett volna, abba hagytam a légzést. A saját gyerekeimre gondoltam. A két lányomra, és a három fiamra. Eltereltem a szót. Nem volt jó a hely, sem az idő, hogy ezen meditáljak. Ahogy néztem, nem csak a saját figyelmem sikerült kellően alaposan elterelnem. Amikor már a ruhám alatt fogócskázott a dzsinnekkel. Meg épp igen „szigorúan” lettem számon kérve a korom végett. Még így is sikerült egy picit visszakalandoznom hozzájuk. Ámbár, amiket mesélt. Nem voltak olyan idegenek a számomra. Ismertem a helyeket, amiket felemlített. Arra viszont összevontam cseppet a szemöldököm, hogy egyre sűrűbben jelent meg a drasztikus halál, mint motívum. Kicsit sem tetszett így már a történet. Valahogy nem tetszett a történet, hogy az egyetlen ember, aki annyira más volt, mint a többiek, és aki talán jobban megértette a szörnyeket, mint az embereket, ennyiszer halt meg a saját fajtársai keze által. Úgy tűnt számomra, hogy a sorsa is hasonló volt, mint a miénk. Az elmondottak alapján mindenképp. Azt viszont nem értettem, hogy miként volt mindezek ellenére is az emberek között, és hogy tudott az emberekkel élni. Kedves lenni hozzájuk, holott újra és újra megölték. Érzékeltem, hogy nem érinti túl jól a téma. De nem hagyta abba. Sem a dzsinnek kergetését, sem a mesélést. Egész addig mesélte, nem is tudom… mintha az, hogy elmondta valakinek, egy ajtót nyitott volna ki, ami eddig zárva volt, és csak gyűltek mögötte a dolgok. Úgy tűnt, hogy őt is maguk alá temették a dolgok. Ahogy akadozva próbált ott marasztalni, keltem fel, mentem oda hozzá, és kaptam föl. Harmat gyenge tiltakozását egyszerűen figyelmen kívül hagytam. Úgy emlékeztem, hogy ilyen esetekben vagy ágyba szokták az embert fektetni, vagy elviszik fürdőbe. Arról viszont gőzöm nem volt, hogy jelen esetben melyik lenne a célravezetőbb.
Azt mondta korábban, hogy a kutyát fölzárja a szobájába. Jó kérdés volt, hogy a szőrmók mennyire kapta már szét a hálót. Oda amúgy se akaródzott vinnem.
Így maradt a fürdő. Átpakoltam az egyik kezembe addig, míg kinyitottam az ajtót. Ahogy beértünk, óvatosan letettem. Innentől már végképp ötletem nem volt, hogy hogyan tovább.
Egyből a víz alá költözött. Tisztes távolba húzódtam, mert mégis csak vízről volt szó. Persze azért figyeltem, füleltem. Nehogy ténylegesen baja legyen a víztől, mert akkor kihúzom onnan! Ahogy füleltem, úgy tűnt, hogy szép lassan jobban lesz. Amikor már egyenletesen lélegzett, hangtalanul sétáltam ki oda, ahova korábban kérte, hogy várjak. Nem kellett sokat várnom, hogy utánam jöjjön. Még nem állt túl biztosan a lábán. Ettől függetlenül mozdulatlanul vártam, hogy oda érjen.
   -Nem esik meg mindenkivel… - közöltem, amikor épp el akart küldeni. - De nem is él át mindenki olyanokat, amiket te átélhettél.-  Megint csak értetlenül pislogtam, hogy mi rosszat tettem. - Viszont azt nem igazán értem, hogy miért akarsz elküldeni… - döntöttem oldalra a fejem. Bár én kérdeztem rá olyan témákra, amik miatt rosszul lett… Arra már csak hitetlenkedve lestem rá pár pillanatig, mikor beközölte, hogy nem akarja, hogy muszájból maradjak.
   - Gondolom sejted, hogy muszájból nem maradok ott sehol, egy percnél se tovább.
Egy darabig hallgatott, majd azt találta ki, hogy akkor ő nem akar visszaélni, holmi eleddig meg nem talált nagylelkűségemmel. Sóhajtottam egyet. A nagylelkűség, mint olyan, egy magamfajta háború istent messziről, és gyáván elkerült. A bennem élő szörnyről már nem is ejtve szót.
   - Ebben semmi nagylelkűség nincs. Kezdve az elején, barátok vagyunk. Az embereknél nem tudom, hogy hogy szokás, sosem volt még ember barátom. De mifelénk szörnyek fele, ha a macska barátjával van valami, akkor az addig ott marad, amíg csak tud neki segíteni. És ebben azt hiszem, hogy inkább ragaszkodok a saját fajtám szokásaihoz. Szóval - pakoltam oda egy széket, és intettem, hogy foglalja el,  meg mentem most én be a konyhába. Nem tudtam, hogy mennyire gondoltam én ezt jól meg, de azért megpróbálkoztam egy tea főzéssel. Egy enyhén mentás, virág teát választottam. Mire nem jó, ha a macska néhai párját füvesasszonyok nevelték föl…azt még én is tudtam, hogy ilyen esetekben a menta kifejezetten nyugtatóan tud hatni az emberekre. Így neki láttam a mesterműnek. - ha már jobban vagy, és utána mondod, hogy most már menjek el, akkor nem akadékoskodok tovább. De amíg nem érzed magad jól, addig jobb, ha marad melletted valaki. Az eb és közülem, még mindig én vagyok a telefonálni, vagy bármi hasonló dolgot elvégezni képes, multifunkcionálisabb létforma. Bár nem akarom a kutyát se leszólni, de neki nincs hüvelykujja. - pakoltam egy kis cukrot a teába. Lényegesen kevesebbet, mint magamnak tettem volna. De szüksége volt rá, hogy egy ilyen után kapjon a szervezete egy kis utánpótlást. Szinte láttam, hogy reszketett.
Ahogy kész lett a tea, szó nélkül tettem elé, meg ültem le én is mellé.
   - A játszópajtásaid aggódnak, hogy hirtelen eltűntél mellőlük - tartottam elé a tenyeremet - Próbáltam őket megnyugtatni, de attól tartok, hogy nem volt nekik elég. - hagytam, hogy a kis minták oda gyűljenek, ahonnan érzékelhetik a fiút - Meg van egy kérdésük, csak szemmel láthatóan nem merik feltenni. - picit elmosolyodtam - Kazumi… - nem csak ők voltak kíváncsiak, magam is -… mit tudsz a dzsinnekről? - A népemként érdekelt voltam a témában. És reméltem, hogy ezzel nem kérdeztem kellemetlent. Ettől függetlenül ezt nem mondtam ki hangosan. Volt egy olyan sanda sejtésem, hogy megint holmi nem létező nagylelkűségről képzelegne.
(click to show/hide)

Karakterlap

Hoshi Kazumi

Ember

*

Idol

Szint: 4.

Lélekenergia:

60% Complete
41 000 / 60 000

Hozzászólások: 197

Hírnév: 8

Infó

Tárcában: 34 300 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Raion

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
lilás szürkéskék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Jöhet rosszabb is, de te csak mosolyogj a Világra!

Post szín:
#6080a0


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Karakura Town utcái
« Válasz #140 Dátum: 2017. Máj. 06, 15:19:17 »

Nem volt mersze felnézni vendégére. Elmélyülten kémlelte a padló burkolatán keletkezett karcolásokat. Akadt belőlek szép számmal. Egyre több és több került elé, minél jobban fókuszált felszínére. Sokban hasonlított a jelenlegi lelki állapotára. Ténylegesen úgy érezte számtalan hajszálrepedés keletkezett, inkább bukkant fel rajta. Felszakadtak a régi sebek, amitől rémesen hasogatott a mellkasa. Rengeteg fájdalmas emlék tört utat magának, pedig ezeket mélyen elzárta magában. Egyszer már átélte mindet és soha többet nem akarta elővenni egyiket sem. Elég volt a tudat, tompa, szúró érzés, amikor belegondolt az előző életeibe. Nem hiányzott ez az egész lelkét apró cafatokra szétrobbantó káosz a hétköznapjai részese legyen. Szégyen, de nem bírta elviselni. Túl sok gyűlt fel benne ez alatt a két évezred alatt. Gyenge volt minden nap velük kelni, létezni, lefeküdni. Nem felejtkezett meg róluk! A keserves, szomorú, kétségbeesett, reményvesztett érzés mindig elkísérte. Ha pihent, ha gondolkozott, ha énekelt, ha írt, mindig előtérbe kerültek. Ezért sem szeretett tétlen maradni. Ez a nyomasztó, fojtogató erő állandóan megtalálta. A nyomában járt és az őrületbe kergette, ha nem foglalta le magát. Muszáj volt valamit csinálnia, mert nem engedhette meg azt a luxust, szép csendesen belerokkanjon a zaklatásukba.
Másra sem akarta hárítani saját problémáit, főként nem idegenekre. Tisztában volt vele, hogy vörös óriással barátságot fogadtak egymásnak, de akkor sem szokták rögtön a kapcsolatuk első órájában rázúdítani a másik félre minden bajuk. Az egyáltalán nem barátság, hanem a másik, önzetlen fél csúnya kihasználása. Visszaélne vörös óriás kedvességével, ha panaszkodna, sírna, azonnal ráterhelné minden lelki nyűgét. Az embernek éppen elég a saját súlyait cipelnie és cseppet sem szeretné hirtelen, tapintatosság legkisebb jele nélkül átpakolna ezekből vörös tudós vállára, had szenvedjen vele ő. Akármennyire vesztésre állt a csatában, magának kellett kiállnia és nem hátulról irányítania másokat, hogy győzzék le nevében a saját évezredek alatt kitenyésztett démonait.
- Nem akarom, hogy kötelességének érezze a maradást. Köszönöm a segítségét! Innen már meg leszek egyedül is. Nem szokott sokáig tartani.–
Továbbra sem volt képes elszakadni a padló kémlelésétől. Szinten azonnal választ kapott. Nem tudta, mit kéne erre reagálnia. Elhitte a szavait, mert hihetetlen őszinte személynek ismerte meg vörös óriást. Az eddigi viselkedése alapján mindig nyíltan felvállalta a véleményét. Emiatt, még jobban bántotta a jelenlegi helyzet. Saját oldaláról nem tudta ezt az önzetlen nagylelkűséget visszafizetni. Egyszerűen nem bírta megfogalmazni mi van a fejében és a szívében. Szétfeszítették az egymásnak teljesen ellent mondó érzések. Üvölteni, sírni, csapkodni, kiabálni és csendesen ücsörögni szeretett volna egyszerre. Ezt a rémes kavarodást, pedig nem bírta szavakba önteni. Pörgött rajta fejben. Hosszasan kutakodott a megoldás után, amitől, vészesen lelassult az idő. Rémesen sértette fülét a csend, ami beállt közöttük egy-egy megjegyzést követően. Tudta, egyikük sem igazán tudja, mi lenne a helyes, mit kéne mondania. Hallgattak, mert nem akarták a másikat bántani. Gondolkoztak, mik lehetnének a megfelelő szavak. Utálta ezt. Amikor a beszélgetés helyét átveszi a küszködés, erőlködés és ki kell préselni minden egyes hangot.
- Az már feltűnt másképpen gondolkozik, Darmore san. Ha nem is kényszerből, akkor tapintatból sem kell itt ácsorognia és néznie a lehangolt ábrázatomat. Nem várom el, hogy megvigasztaljon. Nem az ön dolga… – Szinte suttogva tette hozzá. - …senkié. –
Megdörzsölte az orrnyergét, hátha csillapodik a koponyáját hasogató migrén. Nem szerette volna, ha addig erősödik, míg összegömbölyödve nyöszörög kegyelemért. Próbálta kicsikét kimasszírozni, hátha segíthet valamicskét. Közben, azért vörös óriásra is igyekezett figyelni, aki nem hagyta annyiban a beszélgetést. Kínjában elmosolyodott a válaszán. Sejtette, hogy ide fognak kilyukadni. Éppen ezt szerette volna elkerülni. Nem akarta, hogy a barátsága miatt legyen kötelessége meghallgatni, gondoskodni róla. Még nem tartottak itt. Ennyire egyáltalán nem volt szoros a közöttük lévő kötelék, még igazán nem is alakult ki. A megegyezésen kívül, még mindig idegenek voltak egymásnak.
- Szörny? – Pillantott fel kérdőn. Hirtelen elfelejtkezett minden siralmas hisztijéről, miután ez az egyetlen szó ütközött dobhártyájának. - Ugyan miért lenne szörny, Darmore san? – Némi tétovázást követően, engedelmesen botorkált oda az elé húzott székhez. Fáradtan rogyott le rá. Továbbra sem szívlelte a kialakult helyzetet, de láthatóan nem jutott semmire az ellenkezéssel, vagy magyarázkodással. Vendége fejébe vette, mit akar csinálni és ebből nem engedett. Haloványan elmosolyodott, mert ténylegesen úgy viselkedett, akár egy makacs cica, aki megy a feje után.
- Nem látom és gondolom magát szörnynek. Tudja, most mire gondolok? Hogy a konyhámban egy hajthatatlan, önfejű, dacos nagymacska tevékenykedik, akit nem lehet eltántorítani az elképzelésétől, mert azt szeretné, jobban legyen valaki más. – Sóhajtott hatalmasat. Hátra döntötte fejét és becsukta szemeit. - Ez inkább csodálatra méltó, mint rémisztő. És igenis nagylelkű, Darmore san. Legalábbis az én szememben egész biztosan! Az emberek gyakran önzőek. A saját érdeküket tartják szem előtt, még a kapcsolataikban is. Sokszor elfelejtkeznek a másik félről. Nem hallgatják meg, vagy nem veszik figyelembe a véleményük, érzéseik egy-egy döntésüknél. Sokszor ráhagynak a másikra valamit, csak, hogy ne kelljen vitázniuk. –
Szedte össze magát, ne boruljon ki megint. Rendezni akarta a fejét és lelkét, amiben sokat segített, akad valaki, aki beszélteti. A fenntartásai ellenére is hálás volt vörös tudósnak, hogy ott maradt vele, akad hozzá néhány szava és egyáltalán mozgást hall maga körül. Egyedül sokkal rosszabb lenne. Bűntudata volt, hogy ilyen könnyedén ellazítja vörös óriás jelenléte, illetve a könnyed megjegyzése. Önkéntelenül mosolyodott el a felszólalásán, hogy neki legalább van mivel telefonálnia.
- Ne becsülje le Neo találékonyságát. Már hívott ki hozzám mentőt. – Mélázott el egy pillanatra, mennyiszer segített már rajta az odafent csaholó szívszerelme. Meg sem bírná számolni a kezein és lábain együttvéve.
- Az emberek barátsága…- Suttogta inkább magának ismétlő jelleggel. - Fenntartásokkal teli. Bizalmatlanok egymással. Én is az vagyok. Félek megnyílni mások előtt. Nem azért, mert ön ember, alakváltó, lidérc, szörny, akármi! Nekem nem számítanak ezek a dolgok. Inkább a saját, kicsinyes és jelentéktelen életemet féltem. Most nem érzem, hogy fel bírnék állni egy újabb csalódásból. Tönkre tenne, ha valakit barátomként megszeretnék és valamiért elveszíteném. Már pedig ezt nem engedhetem meg magamnak! Dolgom van, amit muszáj megoldanom! –
Hagyta el újabb sóhaj a tüdejét, némi időt nyerhessen. Nem akart belegubancolódni a részletekbe. Igazságtalannak érezné, ha ő túl sokat adna a bajából vörös tudósnak, miközben ő meghallgatja és semmit sem ad érte cserébe. A barátságnak pont az lenne a lényege, hogy megosztják egymással a problémáikat.
- Ha ezt a szörny dolgot az alakváltó származása miatt mondja, vagy azért, ahogy önhöz viszonyulnak, akkor, ne haragudjon, Darmore san, de ez hatalmas butaság! –
Legyintett erőtlenül a kezével, mert ismerte, mennyire bántóak tudnak lenni az ilyen megjegyzések, tettek és pillantások. Akkor sem vonhatja ki a hatásuk alól senki, ha éppen olyan erős jellemmel rendelkezik, mint vörös óriás. Gyakran épp az ilyen személyek a leginkább sérülékenyek. Kívülről, látszatra megkeményítik magukat. Hatalmas páncél mögé bújnak, hogy védhessék a lelküket a sok sértéstől. Még lenne is benne némi igazság, hiszen említette, mennyire tönkre tették az emberek.
- Vagy…azért mondja, mert azzá tették? – Sandított fel az elé tartott bögréje fölött. Nem akarta erőltetni ezt a történetet, ezért lakatot tett a szájára. Gyorsan elveszett a forró tea fújkálásában, hátha azzal semmissé teheti az előbbi kirohanását. Örült neki, hogy a minták előbukkanásával, kicsikét elterelődött a téma. Halvány mosollyal emelte oda hozzájuk a mutatóujját és mozgatta meg előttük.
- Ne haragudjatok! Már jól vagyok! – Simogatta meg a fel-alá úszkáló minta halmazt. - Hányan vannak? – Kukucskált a tenyere alá. - Az előbb többes számban beszélt róluk, csak ezért kérdeztem, mert akkor gondolom nem csak egy...mi is? – Pislogott fel a kézfej tulajdonosára. Most kezdett fejében az energiatakarékos izzó felkapcsolni, hogy még sosem látott ehhez hasonló dolgot. Mozgó tetoválásokat semmiképpen, akik elvileg valakik voltak és jól hallhatóan kommunikáltak vörös óriással, mivel vele üzentek neki. Kíváncsian fülelt, mit szeretnének tudni, majd mélyedt el zsibbadó fejében, hátha sikerül kipiszkálnia valamiféle megfejtést a feltett kérdésükre.
- Milyen tekintetben kellett volna? – Kukkantott megint tenyere alá a mintákra. - Mesés? – Húzta arrébb a kezét. - Misztikus? – Rajzolt köröket. - Vagy a valóságban betöltött szerepükről? – Sétált végig ujjaival vörös óriás kézfején. Nem kifejezetten tudatosult benne, éppen az ő bőrén keresztül kötekedik velük. Lefoglalták a játszópajtásai és, hogy végre normális válasszal szolgáljon a feltett kérdésre.
- Nem tűnnek füstből szüle…-Kapta fel fejét ijedten vörös tudósra. - Önhöz vannak kötve? – Legjobb tudomása szerint kifejezetten tárgyakhoz lehetett őket kötni. Nem sűrűn hallott arról, valaki saját testéhez láncol dzsinneket. Az borzalmasan veszélyes és gyakran lehetetlen vállalkozás. Már, pedig más magyarázatot nem talált hirtelenjében, miért látná őket, ha nincsenek fizikális anyaghoz kötve. Akkor nem látná, észlelné, egyáltalán fogalma sem lenne, ott vannak körülötte. Már pedig nem csak szemeivel győződhetett meg róluk. Tisztán észlelte az energiájukat.
- Ez nagyon kockázatos, mindannyiukra nézve, Darmore san! – Szusszant fel aggodalmasan. Ugyan nem ismerte a pontos részleteket, milyen következményekkel járhat a dzsinneknek és hozzájuk kötött személynek ez a kapcsolat, de biztos volt benne nem lehet egyszerű, hiszen nem véletlenül tárgyakon keresztül kommunikáltak velük. Ezzel nem arra célzott, hogy a dzsinnek lennének álnok, sunyi, energia vámpírok. Akadtak közöttük ilyen lények is, de pont annyira sokszínű faj voltak, mint akármelyik másik.
- Mióta vannak együtt? – Fogta kitartóan vörös óriás kézfejét. - Ho-hogy jutott egyáltalán az eszükbe? – Rázta meg fejét értetlenül. Normál esetben nem hinné, bárkinek megfordulna a fejében ez a sületlenség. Nagyon könnyedén elsülhetett volna rosszul is. Mindkettőjüket elpusztítja, vagy az egyikük túlsúlyba kerül, vagy egy torz akármicsoda születik a találkozásukból.
lOVE yOU mORE ~♫

(click to show/hide)

Karakterlap

Ninurta-Ra'im-Zerim

Különleges karakter

*

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
20 500 / 30 000

Hozzászólások: 116

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 10 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
rozsda vörös

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#FF2200; #E35C19


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Karakura Town utcái
« Válasz #141 Dátum: 2017. Máj. 13, 14:28:33 »


Felpillantottam, mit emelt ki a mondandómból. Olyan hevesen tiltakozott az ellen, hogy szörny vagyok, mintha bármi rossz lett volna benne. Holott csak a tényekről volt szó.
   -Az baj, ha szörny vagyok? - kérdeztem vissza. Volt egy olyan sejtésem, hogy amúgy se hagyná annyiba a dolgokat. Nem értettem, miért veszi ennyire a szívére a dolgot. -Az a rész stimmel, hogy nagymacska, és a konyhádban. Az önfejűt, a makacsot,és a dacosat főleg még nem döntöttem el, hogy elfogadjam~e, mint jellemzés - nyomtam el egy pimasz félvigyort. Az emberek taglalásába akarattal nem mentem bele jobban. Tudtam volna mesélni, ahogy ő is. És úgy sejtettem, hogy a korábbi után nem tett volna neki jót, ha ez lett volna most a téma. A hüvelykujj probléma megoldani látszott ezt a történetet. Be lettem avatvam hogy a fent csaholó eb a maga nemében igazi szuper kutya.
   - Kis is jöttek a mentők a kutya csaholásra? - lepődtem meg az ötletre - És hogy tárcsázott? Meg hogy mondta el, hogy hova kell jönniük? - kíváncsian.
Arra viszont elcsendesedtem, amikor újfent a barátságra kanyarodott vissza. Szomorúságot véltem kicsendülni a hangjából, míg beszélt. Holott teljesen jogos volt, amit tett. Hiába emlékezett megannyi életére, úgy sejtettem, hogy most az egyszer volt csak Hoshi Kazumi. (igaz, voltak olyan nevek a korábban felsorol És azért szomorúnak lenni, mert vigyázott magára... arról nem is beszélve, hogy még egy magamfélével is szóba állt.
   -Nem hiszem, hogy az baj lenne, ha vigyázol a lelkedre - mormogtam az orrom alá. Visszakanyarodott a szörny megnevezésre hirtelen. A kérdésére csak picit megmozgattam az orrom.-Is is. - tettem elé a teát, majd ültem le magam is mellé. A dzsinnek már türelmetlenek voltak, hogy mi történhetett vele. Azt érzékelték, hogy baj volt, de nem tudták, hogy miféle. Nem húztam tovább a türelmüket. Észre se vettem, hogy egy mosoly futott át a képemen, hogy közvetlen őket szólította meg. Naná, hogy izgatottak lettek miatta. Nem sűrűn léptek közvetlen kapcsolatba az emberek világával. Hagytam, hogy játsszon velük a tenyeremen. Észre se vette, hogy megkapta az érintés kiváltságát. Nem morrantam fel, ha véletlen hozzám ért ember léttére. Hallgattam a titokról. Magam sem vettem észre, hogy mikor kezdtem megszokni, vagy természetesnek venni a dolgot. Az elmúlt napokban annyit landolt a nyakamba, felejtkezett el magáról, mászott az ölembe, hogy fel se figyeltem rá, szép csendesen megszoktam.
Azért feltettük neki a nagy kérdést, amire a dzsinnjeim kíváncsiak voltak. Éreztem a feszültséget, hogy vajon milyen választ fognak rá kapni.
Jól esett nekik, és talán kicsit nekem is, hogy nem kérdeztünk teljesen idegent. Bár nem tudtam, mennyire van tisztában a régebbi hiedelmekkel. A halott lelkekkel, vagy a tűzdémonokkal. Mára már nem sokan ismerték ezt. Viszont a füsttelen tűzből születő dzsinnek hallhatóan neki is megvoltak.
VAgyis váratlanul ért, amikor ijedten támadt le minket a kérdésével. Hatalmas szemekkel pislogtam rá, hogy mitől ijedt meg ennyire. Mit kiderült, inkább volt aggódás a részéről, mint ijedtség.
   -Ez így igaz, emberek mindig tárgyakhoz kötik őket. - próbáltam megnyugtatni - Viszont egyfelől én nem vagyok ember - mozgattam meg a füleimet - Másfelől én sem közvetlenül a húsomhoz kötöttem őket. De hozzám tartoznak. - jelentettem ki nyugodt hangon. Nem akartam, hogy feleslegesen aggódjon. - Már sok ezer éve összetartozunk. És ők is jól vannak, én is jól vagyok. Szeretnél velük megismerkedni? Mármint mindannyiukkal? A többiek is kíváncsiak. Bár ők még nem tudnak olyan szabadon mozogni. - kérdeztem. A beleegyezésére nyugodt szívvel álltam fel, hogy levegyem a felsőm. Közbe válaszoltam a kérdésére, míg kibújtam a ruhámból. - Egy régi ellentét eredménye. De rajta vagyok az ügyön, hogy mindenki szabadon szaladozhasson - tettem le a székre a felsőm, majd fordítottam hátat Kazuminak. A lapockáman ott volt a fém billog, és az egész hátamat apró írásjelek fedték be. Ahogy érzékelték a kis galádok, hogy mire készülök, ők is besoroltak, mintha el se mozdultak volna. Akkád, egyiptomi, kínai, perzsa, indiai, indián, török, héber írásjelek sorakoztak a saját írásformájuknak megfelelő rendben. - Mivel dzsinnek, más nem látja őket, csak aki amúgy is képes a természet felettit látni. - jegyeztem meg azért. - De hallják, ha beszélsz hozzájuk. Jelen pillanatban kíváncsiak. -tolmácsoltam. - És köszönik, hogy aggódtál értük. - érdekelt, vajon mit fog a helyzettel kezdeni. Hátra lestem óvatosan. Nem voltam hozzá szokva azért még, hogy csak úgy másokat a hátam mögé engedjek.
   -Így is aggódsz miattuk? - ropogtattam ki a csontjaimat, ha már ott voltam. A fém mintát már régen megszoktam, hogy a húsomig van égetve, nem zavart, hogy szilárdabb volt, mint a bőröm. -A mesés és a misztikus ötletek is jöhetnek amúgy. Mindig érdekes, hogy az emberek miket mesélnek rólunk. - vigyorodtam el, hátra nézve. - Ez picit olyan, mint hogy nálatok mi szereplünk a mesékben, történetekben, mítoszokban és hasonlókban. Ki tudja, a szörnyek meg lehet rólatok álmodnak, mesélnek, vagy épp tőletek riadoznak. Bár ez utóbbi annyira nem valószínű. Legfeljebb néhány gyengébb szörnyecske lenne ilyen elvetemült. Bár vicces lenne, valaki azzal ijesztgetné a picijét, mert nem akar időben lefeküdni, hogy ha nem alszik rendesen, eljön egy ember, és megharapja - végig gondolva a dolgot, nem is lenne olyan butaság. Legalább megtanulnák, hogy tartsanak az emberektől. Jutott ez, egy ember lakásán, épp vele társalogva az eszembe. De a kivétel erősíti a szabályt.
   -Mit olvasol ki belőlük? Van ötlet, elképzelés? Épp erről faggatnak, hogy kérdezzelek meg. Milyennek képzeled őket? - tolmácsoltam egy sóhaj kíséretébe. -Picit felpörögtek, hogy láthatod őket…
(click to show/hide)

Karakterlap

Hoshi Kazumi

Ember

*

Idol

Szint: 4.

Lélekenergia:

60% Complete
41 000 / 60 000

Hozzászólások: 197

Hírnév: 8

Infó

Tárcában: 34 300 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Raion

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
lilás szürkéskék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Jöhet rosszabb is, de te csak mosolyogj a Világra!

Post szín:
#6080a0


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Karakura Town utcái
« Válasz #142 Dátum: 2017. Máj. 16, 20:55:57 »

Meghökkent vörös óriás visszakérdezésén. Hozzá hasonló tanácstalansággal pislogott a mennyezetre, legalábbis, ami a kérdéséből leszűrhető volt. Egyáltalán nem mondhatta volna ez problémát jelent neki. Mármint a szörny szónak is rengeteg változata van, amilyen formában lehet értelmezni. A szó határozottan pejoratív és szimplán gonoszra lezsugorító jelentését vetette el. Arról nem tudott nyilatkozni, hogy alakváltóként mennyire lenne elrettentő. Annyiban volt biztos, mint személyt, legkisebb mértékben sem tartotta szörnynek.
- Talán zavarnia kéne? – Bukott ki belőle az észrevétele. Némileg megköszörülte a torkát, mert nem volt szép dolog, kérdésre kérdéssel válaszolni. Picikét eleresztette magát és nem figyelt oda, ne legyen a kelleténél tapintatlanabb, esetleg bántóbb. Az őszinteséget szerette, na meg aktívan űzte, ettől még nem szerette megsérteni vele a másik felet.
- Attól függ, hogy tartja magát szörnynek, Darmore san. – Ütögette meg kicsikét homlokát. - A személyét nem tartom annak. A külsejében sincs semmi rémisztő, bár azt aláírom, hogy a másik alakját még nem láttam. Hogy baj lenne? – Morfondírozott el egy pillanatra. - Nehéz lenne egy macskától azt kérni, legyen hirtelen menyét, nem igaz? – Mosolyodott el haloványan. - Ha valóban szörny, akkor szörny! Kár lenne ezen keseregnem, vagy azt kérnem, legyen más! Mármint ezt úgy értem, hogy minden okkal történik. Ha szörny is, biztos nem így született és történhetett valami, vagy több dolog, ami ezt eredményezte. Ahogy azt se hiszem, ez feltétlen jelenti, valaki csak a rossz színtiszta megtestesülése kell, hogy legyen. Ott vannak a lidércek, vagy a youkai-jok! Vannak közöttük gonoszak, de akadnak sokan, akikkel lehet beszélgetni, viccelődni és nem céljuk, hogy miszlikbe cincáljanak, csak, mert idegen, vagy ember vagyok. –
Őszintén hitte senki sem jobb, mint a másik. Minden megismerés, idő és megértés kérdése. Ha valaki veszi a fáradtságot eltekintsen attól, kinek, milyen a fajtája, milyen pletykák keringenek róla és kizárólag rá kíváncsi, akkor könnyen érhetik kellemes meglepetések. Szerinte mindenki megérdemelte az esélyt, hogy bizonyíthassa nem olyan, vagy azt, hogy ő maga adjon esélyt nekik, ténylegesen őket ismerhesse meg. Ebben akkor is hajlandó volt hinni, ha már számtalanszor ütközött abba a szomorú tényezőbe, gyakran sok személy pont olyan, amilyennek látszik, vagy csak eljátssza, hogy teljesen más. Viszont azok, akik őszinték és nem titkolóznak, bátran felvállalják kicsodák, mindenképpen megérdemlik a lehetőséget.
A konyhából érkező könnyed terelésre, miféle macska lenne, csak enyhén megrázta a fejét. Élvezte ezt az aprócska szóváltást. Közel sem volt benne feszültség, fenntartás, kimértség, távolságtartás. Egyszerű pimasz oda-vissza labdapasszolás volt. Nem tudta, mitől lehetett ez a kicsike váltás. Talán a barátság kötése eredményezte, talán az, hogy kezdtek sok időt tölteni egymás közelében és oldódott közöttük a légkör. Nem értette, de kifejezetten nem is akarta. Élvezte és esze ágában sem volt erre megjegyzést tenni. Tartott tőle, azzal elérné, hogy két lépést hátrafelé tegyenek. Az elmúlt években, ha valamit megtanult az az, legyen hihetetlen tapintatos a megjegyzéseivel, mert sokszor többet árt velük, mint kéne.
- Oh, és mivel tudná cáfolni mindezeket, Darmore san? – Pillantott a konyha irányában serénykedő vendége után. Neo hősi tettét ecsetelő érdeklődésén, csak csendesen felkuncogott. Hihetetlen aranyosnak találta, ennyire komolyan vette a buta megjegyzését. - Ha segít megtanítani neki, biztosan fogja alkalmazni! – Sóhajtott egyet. - Igazából, csak átment a szembe szomszédomhoz. A kedves néni szokott rá vigyázni, amikor hosszabb időre elutazom. Ismeri már, úgyhogy bátran odarobogott. Vakkantott párat, megkaparta az ajtót és áthozta a nénit, micsoda baj történt velem. Szerintem ez önmagában is hősi tett! Nem hagyott magamra a bajban és igyekezett segíteni, ahogy tudott. –
Mosolyodott el szeretetteljesen, mert az ilyen megnyilvánulásai mindig meggyőzték róla, mennyire szeretik és hirtelen elfelejtkezett arról a sok csínytevésről, amit a bosszantása végett talált ki. Tudta, hogy számíthat rá és ott lesz vele, amikor szüksége van. Ha nem is ért volna célt a mentőakciójával, akkor is hálás lett volna neki, mert megpróbálta. Rengeteget tanulhatnának tőle a kétlábú emlősök. Ott volt például a barátság. Nem tudta miért, de arról kezdett mesélni. Kissé beleveszett a fejtegetésébe és arra eszmélt fel, megint a szörny témát feszegeti. Kész szerencse, hogy vörös óriás a szűkszavúságával hamar rádöbbentette, ne erőltesse a faggatózást. Ha már barátok, ráértek erről később, jóval később beszélgetni. Helyette az előkeveredő dzsinnekre figyelt, illetve arra, amit róluk, vagy inkább a nevükben mondott vörös tudós. Némileg megijedt, miután kiderült hozzá vannak láncolva. Ettől rossz előérzete támadt, hiszen az ilyesmi nem lehetett veszélytelen, ahogy rengeteg fájdalmas következménnyel is járhatott.
- Akkor milyen formában tartoznak Önhöz? – Még halovány gyanakvással sandított fel rá, mielőtt feltette azt az aprócska kérdést, amitől lelkesen csillantak fel szemei. Azonnal haptákba vágta magát és lelkesen zendített rá bólogatni. Nagyon szívesen megismerte volna mindegyiküket! Naiv módon azt hitte, majd idehívja őket, vagy mutat róluk képet, vagy kivesz egy szép tárgyat, amihez ténylegesen vannak kötve. Ezzel szemben olyasmi játszódott le előtte! Hirtelenjében köpni-nyelni sem tudott. Teljesen magával sodorták a történtek, hiszen előbb vörös óriás felsője került le, nem kicsikét felzaklatva a megkapó látványra igen érzékeny szemeit. Utána, pedig a hátán kirajzolódó számtalan apócska írásjel borzolta az idegeit. Szája a padlót verdeste, ettől az eszméletlen látványtól! Gyönyörűek voltak a minták és eléggé vonzó külsőt kölcsönöztek az amúgy is izmos és széles férfi hátnak. Nem kicsit lett tőle melege, de ekkor férkőzött gondolatába az előbbi megjegyzés, hogy még nem tudnak szabadon mozogni. Illetve, ekkor tudatosult benne, hogy ők mind élőlények. Kíváncsian lépett oda, hogy közelebbről megnézhesse, pontosan mennyit képes észlelni. Nem hazudik, ha azt állítja, bármennyire próbált kiigazodni a különböző írásjegyek között, képtelen volt hirtelen megtippelni a számukat. Sokan, nagyon sokan voltak az orra előtt. Ez egyszerre volt varázslatosan igéző és aggodalomra indokot adó.
- Mit értett azon, hogy nem tudnak szabadon mozogni, Darmore san? – Bogarászott óvatosan a jelek között. Ismerős vonásokat keresett. Ujjaival serényen követte az alakjukat, míg picikét hátrébb nem lépett a mozdulattól, ahogy szinten az összes létező izmát, inát és csontját átmozgatta vörös óriás. Eltátott szájjal figyelte, mert szavakba se tudta önteni, mennyire volt különleges látvány. Az más kérdés a hangjától a hideg futkosott a hátán. Attól még eszméletlen dögös és esztétikai érzékét kényeztető bemutatónak bizonyult. Rövid időre elérte, kissé megfeledkezve magáról bámészkodjon. Utána már sokkal jobban lekötötte a vállánál található furcsa jel. Nem bírta pórázon tartani kíváncsiságát és arrafelé pipiskedett. Óvatosan megérintette a felszínét. Különösen kemény, rideg, fémes tapintású volt, de egyáltalán nem volt hideg.
- Ez micsoda, Darmore san? – A hosszas és meglehetősen kínos csend hatására, meg szerette volna jegyezni, hogy semmi baj, ha nem akar róla beszélni, azonban megelőzték a válasszal. Elképedten bámult maga elé, majd a billognak nevezett valamire. Sejtette nem önkéntesen vállalkozik valaki, ilyen megbélyegzésre. Aztán eszébe jutottak a szavai, hogy mennyit bántották az emberek, hogy szörnynek gondolná magát. Nem kellett messzire mennie, saját maga győződjön meg róla, mennyire kegyetlenek tudtak lenni.
- Ennek ahhoz van köze, hogy másnak tartják, hogy azt mondta magáról, szörny? – Döntötte finoman homlokát a hátának. Sajnálta és bántotta maga az elképzelés is, ilyesmivel kínozták. Arra pedig egyszerűen elmosolyodott, miután megkapta, ha zavarja az elnevezés, másképpen fogja magát hívni. Mély levegőt vett, mert erre akadt egy tökéletes válasza. Ugyan még picikét sántított, de nagyon szorgalmasan gyakorolta. Remélte tényleg jól próbálgatta, bár az ő leírását és utasításait használta. A szórakozott fejére inkább nem támaszkodott ebben a kérdésben sem.
- Nekem csak, Ninurta-Ra’im-Zerim marad. – Fűzte hozzá csendesen. Kissé meglepte erre, igen heves reakciót kapott. Először azt hitte, valamit nagyon félre sikerült mondania. Ijedten pislogott fel vörös óriásra, mi rosszat tett. - E-e-elrontottam? Vagy nem illik?  – Nézett rá hatalmas szemekkel, de a megnyugtatásra nem történt világvége, csak nem várt meglepetést okozott, halvány mosollyal billentette oldalra fejét.
- Úgy hiszem így helyes! Eddig sem tiszteletlenségből nem használtam…- Halkult el hangja. -…bevallom túl régen beszéltem bármilyen hasonló nyelvet. Kissé berozsdásodtam! – Vakarta meg kínosan tarkóját. A kérésre ismételje el, csak enyhe tanácstalansággal megtette. Nem pontosan értette, mi szükség rá, de szívesen teljesítette. Illetve, ezzel kapcsolatosan akadt még egy aprócska kérdésre. Nagyot nyelt, mielőtt feltette, mert nem akart túlzásokba esni. Sajnálatos módon hajlamos volt átesni a lóval együtt a túloldalra.
- Szólíthatom mostantól ezen a nevén? Vagy, csak, ha kettesben vagyunk? – Pislogott a karja mellett előre és persze felfelé, hogy láthassa, ténylegesen mit szól hozzá az érintett. - Nagyon megsérteném, ha csak a Ninurta-t használnám? – Nyújtózkodott nagy erőkkel. Nem akart rátámaszkodni vörös óriásra, de azért az ő méreteit megkerülni nem volt egyszerű történet. Majd nem sikeresen orra buknia a nagy hadművelet közben. Még épp idejében billentette hátra egyensúlyát, ne bucskázzon előre, vagy csimpaszkodjon fel vörös tudósra. Nem, mintha az utóbbi lehetőség ellen bármi kifogása támadt volna.
A válaszokat követően sorolt vissza mögé. Elszánt fejjel méregette az írásokat. Bőszen követte ujjával a mintákat és már korántsem volt olyan tapintatos, mint első neki futásra. Bátran rajzolta körbe a bőrfelületen rostokoló mintákat. Nagyon keveset ismert fel közülük. Annyi életet élt le számtalan helyen, még sem jött az ihlet, vagy inkább tudás. Ahhoz túl sok kaput kellett volna újra felnyitogatnia, hogy folyékonyan olvassa. Eszében sem volt mindezt megkockáztatni. Viszont, így a ködös emlékek közül nem sok használhatót tudott kibogarászni.
- Nem észlelném, akármelyikük szenvedne. Nyugodtak. Izgágák, de békések. – Magyarázta az ujjai alatt bizsergő energia foszlányokból mit sikerült kihámoznia. - Igazából, Önökért aggódtam. Mennyire viselhette meg magukat ez a kapcsolat, Ninurta san. – Igyekezett minden jelnek egyesével köszönni ujjai segítségével. Ha már a vidáman futkorászó dzsinneket megtisztelte vele, akkor az itt lévők is megérdemelték. A megjegyzésére, hogy talán náluk is mesélnek az emberekről, csak éppen negatív formában, elnevette magát. Könnyen megeshetett így van. Teljesen elképzelhetőnek tartotta volna, ha őket furának, ijesztőnek és rémesnek találnák. Lényegében nem lőnének vele mellé.
- Van egy rajzfilm! Az a címe, hogy Szörny Rt! Egyszer megmutatom Önnek! Biztosra veszem, hogy nagyon bőszen fogja rajta ráncolni a homlokát! – Kuncogott csendesen, mert szinte látta maga előtt, mennyire nem értené a lényegét. - Hallott már ön is az ágy alatt bujkáló mumusokról?  Ott is ilyen rémtörténetek keringenek, hogy az ember gyerekek milyen félelmetesek és ijesztőek! Miközben az ő feladatuk pontosan az, hogy rájuk hozzák a frászt.  Valami ilyesmi lehet ez is. –
Haladt tovább a minták kibogarászásával. Úgy érezte sosem fog a végükre jutni. Hihetetlen sokan lehetettek, ha egyáltalán mindent megtalálta és nem siklott át egy-egy jelölt felett. Nem tudta, miként lehetséges ilyen sokat lekötni, egyáltalán megtalálni. A dzsinnek sem léteztek és léteznek végtelennel számban.
- Annyit elárulna, hogy lett ennyi dzsinnje, Ninurta san? – Hümmentett fel arra a kérdésre, mit lát maga előtt. Nehéz lett volna megfogalmaznia. Ismerős jelek és szavak formálódtak ki előtte. Azonban, ahhoz pontosan megmondja a jelentésüket, megint túlságosan bele kéne pitiszkálnia az előbb felbolygatott méhkasba, amit nem kísérelt volna meg.
-A jelenlegi kútfőmből meglehetősen keveset.  Ez vonatkozik a mesékre és az ideírt szavakra egyaránt. Ne haragudjon, Ninurta san…és ti se haragudjatok! – Magyarázott a megannyi orra előtt díszelgő mintának. - Milyennek képzelném őket? – Ismételte el a kérdést elmélázva. Kizártnak találta teljesen megegyezne külsejük. - Van aki picike, van aki hatalmas, van aki kecsesen vékony és van, aki kicsikét pocakos. Nagyon változatosak, színesek és….nem igazán kavargó füst gombócok? – Tette hozzá kissé bizonytalanul. Ha a lekötést követően megváltozott a formájuk, akkor ez lehet ebben az esetben is élt. Nem volt benne korántsem biztos. Ahogy abban sem, vajon mik lehetnek. Emberi, vagy inkább állatias a megjelenésük. Magukon hordozzák a születési helyük sajátosságait – mivel különböző népek írásjegyeit vélte felfedezni – és az mennyire befolyásolja a személyiségüket. Igazából több kérdése akadt, mint elképzelése.
lOVE yOU mORE ~♫

(click to show/hide)

Karakterlap

Ninurta-Ra'im-Zerim

Különleges karakter

*

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
20 500 / 30 000

Hozzászólások: 116

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 10 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
rozsda vörös

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#FF2200; #E35C19


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Karakura Town utcái
« Válasz #143 Dátum: 2017. Máj. 29, 22:10:30 »

-Menyét? - horkantam fel az ötletére - Miért pont a menyét jutott az eszedbe? Még ha farkas, vagy medve, de menyét - lemondóan megcsóváltam a fejem, miközben a szavaimat meghazudtoló nyugalommal zsörtölődtem - Azt semmiképp se kérhetnéd tőlem, hogy ne csúcsragadozó legyek! - jelentettem ki titkolatlan magabiztossággal - De amúgy azt hiszem értjük egymást. Ez egy meghatározása annak, hogy nem vagyok ember, vagy azon fajok képviselője, amiket az emberek elfogadnak. Persze macska vagyok - figyeltem rá, hogy ne térjek ki rá, hogy pontosan miféle. Ezt a képzeletére bíztam, kíváncsian arra, hogy vajon rá fog~e jönni - de sima állatnak se mondanám magam. A növény meg persze kérdésen kívül esik - nyomtam el egy csendes mosolyt.- Viszont, ha ezekbe nem esek bele, akkor mi volnék? A szörny egy elég egyszerű, és átfogó megnevezése a történetnek. Nem kell részleteire bontani, hogy lélekfaló, démon, alakváltó, vagy mi. - azzal végképp nem száltam vitába, hogy a világ nem csak fekete vagy fehér volt.
Viszontt egy újabb meglepetés ért. Kazumi tovább kóstolgatott. Persze finoman, úgy érzékeltem, hogy még a szavakat is megválogatta, nehogy ténylegesen megbántson. Nem fejeztem ki senkinek, de ez tetszett a lényem macska részének.
   -Cáfolni? - kérdeztem magam is vissza - És mi lesz az ártatlanság vélelmével?
Az ebre csak elégedetten bólintottam. Ezt a verziót teljes mértékben el tudtam képzelni. Ámbár az ötletet, hogy meg lehetne vele tanítani a mentőket felhívni, már bajosabbnak találtam.
   -Meg tudnám vele beszélni, hogy mit és hogy. Bár a hüvelykujj hiány igen csak nagy hátrány lenne, de ha elmondanám neki, hogy miként kell tárcsázni, vagy telefonálni, meg tudná tanulni. De ha csak nem egy alakváltó veszi fel a telefont a vonal másik végén, a csaholásából még mindig nem tudnák, hogy mi a baj. - Ez volt a baj azzal, hogy az emberek már nem értették az állatokat. Talán, valamikor még az én születésem előtt kiveszett belőlük ez a képesség. Már ha egyáltalán bennük volt valaha. - Azt hiszem neki tényleg a szomszéd néni riasztása a limit. De ha a néni megérti, akkor már elérte a célt - úgy tűnt, hogy kölcsönös volt a rajongás a gazda, és az eb között. Legalábbis a hallottak, és ahogy Kazumi mesélt róla. Ráadásul még velem szemben is milyen hangolással próbálta védelmezni. Még úgy is, hogy közbe titkolatlanul félt tőlem.
Nem foglalkoztam többet a kutyával. Helyette a dzsinnek kerültek terítékre. Jól titkolt elégedettséggel nyugtáztam, hogy már koránt se volt olyan sápadt színe, mint mikor az előbb rosszul lett. Ahogy az illatán se érződött úgy a szomorúság.
Nem rezzentem össze, amikor óvatosan a hátamhoz ért. Én ajánlottam fel neki, hogy ismerkedjen meg a többiekkel, és már sejtettem, hogy nem fog a nézelődésnél megragadni. Ha a dzsinnekről volt szó, még az sem zavarta, hogy rajtam voltak, nagyon lelkesen játszott mindig velük. A macska bennem úgy vette, hogy épp őt simogatják. Elnyomtam a késztetését, hogy előbújjon belőlem.
   - Pár ezer év alatt a macska összefut minden féle alakkal. Az egyikükkel különös mód nem jövök ki jól. Ez lett a következménye. De dolgozunk az ügyön, hogy rendbe jöjjön a helyzet. - Nem lett volna muszáj elmondanom. Bár az igaz, hogy túl sok tényt nem közöltem, viszont a lényeg mégis meg volt így. Átmozgattam a hátam, hogy az elmacskásodott csontjaim a helyükre kerüljenek. Alig végeztem, és engedtem le egy jól eső sóhajjal a vállaim, már is kaptam az újabb kíváncsi kérdést. Mivel ott volt egész közel hozzá, de nem éreztem, hogy ténylegesen hozzám ért volna, úgy sejtettem, hogy a billog keltette fel a kíváncsiságát. Jó kérdés, hogy az micsoda. Bajba is voltam kissé, hogy erre mégis hogy kéne válaszolnom. Ha beközlöm vele az egyszerű igazságot, hogy szó szerint az eleven sebbe öntött fém kis jelecskével incselkedik, még a végén megint rosszul érezte volna magát. Ha nem is közérzetileg, de azért, hogy ilyen megeshet. Produkált már ilyet máskor is. Viszont ha meg nem mondok semmit, azért kezdene el aggódni. Mert hogy biztos valami szörnyűség lehetett. Egyik se volt túl fényes kilátás. Végig kellett gondolni, hogy hogy tudjak úgy válaszolni, ne rontsam el teljesen a hagulatát.
   -Egy billog- maradtam végül a legszárazabb ténynél.
Meglepett, hogy ilyen összefüggésekben gondolkodott. Még ha most nem is sikerült eltalálnia.
   - Ha ennyire zavar a szörny elnevezés, hívjam inkább lényeknek magunkat?-mulattatott, hogy mennyire ágált ellene.
Viszont olyat talált mondani, amire megtorpantam. Nem sűrűn fordult olyan elő, hogy egy ember megtanulta volna a nevem. Vagy épp azon szólított volna. Az egy dolog, hogy ő akaratán kívül is megszólította Ninurtát. Holott ember már nagyon nagyon rég nem vette a szájára ezt a nevet.  A gerincemen végig száguldó érzés effelől nem hagyott kétséget, sikeresen hívta elő belőlem az apám örökségét. A lényem mélyén szunnyadó macsak elégedetten szusszant. Úgy tűnt, hogy nem bánja, ha így szólítja Kazumi.  Alig megmozdítva a fejem néztem rá, ahogy mellettem átbújva próbált rám nézni. Ha jól sejtettem, a hangulatom próbálta épp leolvasni az arcomról.
   - Nem mondtál semmit sem rosszul, sem rosszat - néztem a hatalmas kék szemeibe. Nem tudtam eldönteni pontosan, hogy sötétebb acélkék vagy szürkéskék inkább a szivárvány hártyája. Közelebb hajoltam, hogy jobban megszemlélhessem magamnak, ha már úgy is engem figyelt. Picit visszahőkölt, majd kiváncsian hajolt ő is közelebb. Tetszett ez a reakció, bár nem látszódott az arcomon semmi. A szemeit fürkésztem. Sötét volt jó pár árnyalattal sötétebb, mint az enyém, bármilyen alakomban. Végül a szürkéskék mellett döntöttem. - Csak meglepett, hogy így hívtál. Az emberek ritkán tanulják meg a rendes nevem - ezen felelkesedve kért engedélyt, hogy ezután használja is a nevem. Mintha sejtette volna, hogy nem csak a nehezen kimondhatósága miatt szoktak le róla az emberek, vagy inkább szoktak át a Darmore~ra.
   -Ez a nevem! - bólintottam engedély gyanánt. - Nem sértődök meg, mert a nevemen szólítasz. Én is így hívlak téged, nem? - nem fordultam meg, ahogy visszasorolt mögém, és újra a dzsinneknek szentelte a figyelmét.
   -Az ő energiáikat és hangulatukat is érzékeled? - ez megint csak új volt. Szemmel láthatóan jó pár trükk volt a fiú tarsolyába, amivel meg tudott lepni. Nyugodtnak tűntek a számára is. A nyugalmuk alapja volt, hogy bíztak bennem, ahogy az is, hogy jó pár dolgot átvállaltam tőlük. Jóval nagyobb gyakorlatom volt benne, hogy elzárjam a fájdalmat, és ne okozzon szenvedést a hétköznapokban, mint nekik. És lássuk be, mint az uralkodójuk, ezt meg is akartam tenni. Behunytam a szemeim, míg a hátam simogatta. Akkor sem nyitottam ki, amikor egy rajzfilmet említett fel.
   - Mumusok... - volt már dolgom ezzel a kifejezéssel. Ámbár inkább tartottam olyan fogalomnak, mint a szörnyet.  - Azok a mese készítők lehet tudtak valamit - a simogatásának hála felszínre került belőlem a lusta macska. Az egyik széket kihúztam, majd magam elé fordítottam olyan mód, hogy a két karommal rátámaszkodhassak a támlájára. Kellemesen elengedtem magam, ámbár az érzékeim ettől függetlenül éberen radaroztak, vagyis bármikor reakció képes lettem volna egy esetleges támadásra.
   - Ismered a legendájukat, nem? Füsttelen tűzből születnek. Ha megidéznek egy dzsinn~t, azzal nevet, és identitást kap. Ténylegesen "megszületik". Ez pedig azzal jár, hogy utána nem tud abba a közegbe már visszatérni, ahol a többi társa kavarog. Megváltozik az esszenciája, már nem térhet haza. Ezzel jár egy dzsinnt megidézni. Ám az emberek ezt nem tudták, vagy csak nem törődtek? Nem lehet tudni. De újabb és újabb dzsinnt idéztek meg. Sokszor olyan pitiáner okokért szakították ki őket a közös esszenciából, és fosztották meg őket az otthonuktól, ami még emberi szemmel is szánalmas. Lustaságból, arroganciából, de volt, amikor valakit vizsga feladatként idéztek meg. - A hangom, míg ezt meséltem, néhány hanggal mélyebb lett, de még emberi tartományba maradt. - És ha egyszer megidézték őket, utána ugráltatták mindegyikőjüket. Építkezéseket végeztettek velük, futárnak, szolgának, ágyasnak használták őket. Viszont van egy szabály erre. Egyszerre csak egy személy köthet meg egy dzsinnt. Szóval megkötöttem őket, és haza vittem őket. Így, ha nem is a közös esszenciába, de abban a világba élhetnek, ahova tartoznak. És mivel kötés van rajtuk, azt látod a bőrömön, így nem tudják őket mások megidézni sem. - a válaszára, hogy nem igazán tudta őket elképzelni, hirtelen megfordultam a székemen. Kinyújtottam az arca felé a két kezemet. - Megmutatok egyet, ha megengeded, és lehunyod a szemed. - mondtam egyszerűen. Amennyibe belegyezet, magam is lehunytam a szemeim. Egy kép jelent meg mind a kettőnk előtt. A palotám belsejébe voltunk. Egy, mai szóval talán tanácsterem szerűségben. Szőnyegeken ültünk. A kintről beszűrődő fény ezernyi színt vetített a színezett ablakkal szemközti falra. Körülöttem, megannyi formájú lény foglalt helyet. A legtöbben ültek, de volt olyan is, aki inkább lefeküdt, vagy állva maradt. Halk, bár jellegzetes zene szólt a háttérben. Épp egyikünk sem szólalt meg, inkább elmélyülten figyeltük egymást. Próbáltuk kitalálni egymás gondolatait, mielőtt ténylegesen megkérdeztük volna.
- Néhányan így néznek ki. De igazad volt, valóban sok félék! - vettem el a két tenyerem az arcáról.  -Remélem nem volt megterhelő! - fürkésztem az arcát. - És ijesztő? Bár az emlék nem lehetett az, hisz én nem félek tőlük, és az én érzéseim voltak benne. De most visszagondolva az újdonsült játszópajtásaidra… - mód felett érdekelt az arcjátéka.  Szóval feszülten figyeltem.
(click to show/hide)

Karakterlap

Hoshi Kazumi

Ember

*

Idol

Szint: 4.

Lélekenergia:

60% Complete
41 000 / 60 000

Hozzászólások: 197

Hírnév: 8

Infó

Tárcában: 34 300 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Raion

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
lilás szürkéskék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Jöhet rosszabb is, de te csak mosolyogj a Világra!

Post szín:
#6080a0


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Karakura Town utcái
« Válasz #144 Dátum: 2017. Jún. 08, 20:44:29 »

Elmélyülten szemlélődött a jelek között. Nagyon igyekezett rájönni, mennyien vannak a szeme előtt. Ezen cseppet sem könnyített, szinte teljesen összefonódtak vörös tudós lélekenergiájával. Hozzá tartoztak ez igaz, viszont így kifejezetten nehézzé varázsolta a feladatot, kibogozza a tényleges mennyiségüket. Akadt, akiket egyszerűbben, másokat, mindössze az enyhe félelemmel párosuló rejtőzködési kísérletéből szúrt ki. Lényegesen kevesebb erőfeszítéssel különítette el azokat, akik valamilyen okból kifolyólag elütöttek a többiektől. Azt tisztán érzékelte sokan vannak és meglehetősen színes társaság. Szája tátva maradt, micsoda lélekenergia szint, fajta és vérmérséklet kavalkád sorakozik vörös óriás hátán. Elképzelése sincs, hogy bírta elviselni. Neki pusztán a felfedezésük komoly munkát jelentett. Hihetetlenül megterhelő lehetett ennyi személyt, jellemet, hangulatot, energiát elviselni a nap huszonnégy órájában. Nincsenek illúziói azt illetően, csak ugrabugrálnak a bőrén, vagy kizárólag azokat észleli, akiknek az erejét használva, vagy szabadon lennének. Tökéletesen érzi, mennyire aktív a lekötött társaság is. Tehát, biztosra vette alapjáraton mindegyiküket érzékeli, és ezen még módosíthat, éppen kik és mekkora szerepet kapnak. Akárhogy nézi, ez komoly erőpróba mindkét részről.
- Ne vegyétek bántásnak…- Hajolt kicsivel közelebb a mintához, mielőtt feltette a kérdését vörös óriásnak. - Hogy képes elviselni, Darmore san? – Gondolta végig, miként kellene pontosítania szavain, mielőtt nem csak a dzsinneket, de azok tulajdonosát is vérig sérti. - Úgy értem, hogy ennyi lélekkel megterhelő lehet együtt élni. Kívülről is érzékelem milyen virgoncok... főleg most…– Mosolyodott el, micsoda érdeklődést váltott ki a megjegyzése, majd gyorsan megköszörülte torkát, ne bújjon elő játékos kedve és tegyen, kíváncsiságukat minél inkább felfokozó kijelentéseket.
- Arra céloztam, nekem is komoly munka mindegyiküket észlelni, kihámozni, mit szeretnének nekem mondani. Ezt ténylegesen, ilyen mennyiségben és változatban a részeként érezni óriási nyomás lehet! Hogy képes megoldani…mármint, hogy tudják megoldani? –
Tanakodott saját kusza fejében, miként intézik az együttélés koránt sem egyszerű műveletét. Két embernek is művészet ezt kiviteleznie, hát még ennyi léleknek! Komolyan foglalkoztatta a válasz, hiszen lehet komoly extra terheléssel járt vörös óriásnak. Másrészt, csodálatos dolog, hiszen képes velük harmóniában élni. Nem ismerte régóta, de a hangulatán és viselkedésén cseppet sem mutatkoztak hirtelen váltások. Pedig azt már első kézből tapasztalta nyomás alatt bizony könnyen elpattan az a bizonyos húr. Teljesen indokolt lenne ilyen lelki és érzelmi túltöltésre kisebb külső nyomásra kirobbanna belőle a felgyűlt feszültség. Erre semmi sem utalt. Teljesen békés, mármint viszonylag békés volt a közelében. Meglehetősen egyenletes görbén mozgott az indulat és lélekenergia szintje.
- Miattuk sem szereti, ha Önhöz érnek? – Bukott ki belőle az aprócska megjegyzés, amire kicsivel hátrébb húzta az ujjait. Eszébe jutott mennyi ideig maradt tőle tisztes távolban. Érzékelte mennyire nem akarta bizonyos közelségen belül lézengjen, ő pedig mennyire igyekezett betartani, már, amikor észrevette magát. Annyira természetesen engedte most, hogy ilyen békésen játszadozzon a hátán, teljesen kipottyant kókuszából ez mikor is változott meg az előbbi állapothoz képest. Nagyon bőszen kutakodott az emlékei között, de nem talált fordulópontot. Ha mondhatta: jött magától…
Halkan hümmentett erre a furcsa gondolatára, mert lényegében, így történt. Alakult a helyzettel egyetemben. Reggel még arról sem ábrándozott vörös óriás a barátja lesz. Gyorsan alakultak a dolgok, de különösebben nem bánta. Nem akart semmit belegubancolni a kapcsolatukba. Egyrészt arccal a betonra sem akart esni, másrészt csalódni sem akart, cseppet sem úgy alakulnak a dolgok, mint ő azt a rózsaszín hello kitty-vel bélelt fantáziájában elképzelte. Nem akart sem tervezni, sem reménykedni, semmit sem várt el. Hagyta magát sodródni az árral. Lesz, ami lesz, vagy nem. Így, talán kevésbé fog neki fájni és kevésbé kötődik olyasmihez, amiről szó sincs.
- Következménye? – Pottyant ki a kacskaringós gondolatai közül. - A megkötésükre gondolt? – Kukucskált előre enyhén összevont szemöldökkel. Nem kifejezetten tetszettek neki az elhangzott szavak. Gyanakodott rá, itt valami komoly történés áll a dolgok mögött. Tekintve, hogy a nézeteltérések gyakran végződnek bosszúval, vagy legalábbis az egyik fél megsértődésével, ami sokszor vezet ahhoz, bántó dolgot tesz, vagy mond. Komolyan tartott tőle, valamiféle köze lehet az ember kontra sok fájdalomhoz, amit tőlük zsebelt be. Fejében egész szép történet állt össze ezzel kapcsolatban.
- Ugye nem ember? – Sóhajtott fel fájdalmasan. Könnyedén el tudta volna képzelni, bár ehhez a szintű hókuszpókuszhoz nem csekély erőre lehetett szükség, amit ember birtokában nehezen tudott elképzelni. Meglehetősen határos meddig tudják használni és uralni az erejüket. Első kézből tapasztalta a túl nagy erő, milyen káros. Ő személy szerint az életével fizet érte, ami ebben az esetben is ezt jelentette volna. Nem mert nagyon belefolyni ebbe a történetbe. Megfogadta magának nem kíváncsiskodik túlzottan szemtelenül, hiszen lesz még alkalmuk ezeket átbeszélni. Idővel. Elvégre a bizalom sem két óra alatt születik meg. Attól, hogy már most ennyi mindent elmeséltek egymásnak, még jócskán akadnak sötét foltok. Bár, arra nagyon büszke volt a lelke mélyén, végre alkalma nyílt, hogy hangosan is kimondhassa vörös óriás nevét. Ez némileg elterelte a beszélgetés menetét, illetve elveszhetett a gyönyörű kékes-sárgás-zöldes cica szemekben.
Hála a riadalmának valamit elrontott, kicsivel később élvezhette közvetlen közelről a hihetetlen színekben pompázó macskaszemeket. Biztos benne az arcára volt írva, mennyire élvezi, illetve mennyire kíváncsi, ugyan mi lelhette vörös óriást. Eddig nem hajolt hozzá ennyire közel. Gondolta valami van az arcán, valamit súgni akarni neki, vagy orron akarja fricskázni. Valami reakcióra várt és szégyelli magát, de csalódott miután egyszerűen csak eltávolodott tőle vörös tudós. Kárpótolta az engedély, hogy a nevén szólíthatta, ettől még nem szabadult a csüggedtségtől, bár maga sem volt képes megfogalmazni, pontosan mire számított és miért érzi így magát.
- Igaz! Ráadásul maga is a titkos nevemet használja! – Mosolyodott el büszkén. - A családtagjaimon és közeli barátaimon kívül nem szoktam másnak engedni, Kazumi-ként szólítson. Kvittek vagyunk! – Tartotta előre a kisujját. Sejtette, hogy nem fogja tudni vörös óriás mit szeretne vele. - Kisujj eskü! Ön is iderakja a kisujját, összekulcsoljuk és picit megrázzuk! Tudom, hogy gyerekes dolog…meg sok értelme sincs. - Nevetett fel kínosan, miután szembesült vele, nem gondolt bele, talán nem kéne ezzel traktálnia vörös óriást. Inkább visszasorolt mögé és folytatta a dzsinn felfedező körútját. Az érdeklődésre, hogy észleli őket, csak helyeslően hümmentett. Nem gondolta szükséges hosszas ódákat zengenie erről. Eleve a jelek kötötték le figyelmét. Szinte végig rájuk koncentrált, míg arra nem kapott észbe, egyre szélesebb vigyorral nézi vörös tudóst, aki láthatóan kényelembe helyezte magát a széken. Nem bírt magával és szándékosan egy-egy ponton jobban elidőzött, némi szüntet tartott, majd máshol játszadozott. Kíváncsi volt, úgy reagál, mint a macskák. Visszafojtotta kuncogását, miután vörös óriás enyhén mozdult a keze után. Nagyon aranyosnak találta, így ellazult és ugyan csak nagyon haloványan, de követelte a kényeztetést. Le sem tagadhatta, ténylegesen macska lenne.
Miközben hallgatta a történetét erősödött benne a kényszer megvakargassa a füle tövét, vagy az állát. Komolyan kellett arra koncentrálnia odafigyeljen kezére és véletlen se kössön ki a vörös sörényesben. Pedig azok a cica fülek nagyon vonzották! Kész tortúraként élte meg, hogy ne essen nekik. Még szerencse idejében elterelték figyelmét az elhangzó szavak. Oldalra döntött fejjel sóhajtott fel, mert ez igazán önzetlen és kedves tett volt. A saját testét adta, hogy hazamehessenek a rútul kihasznált dzsinnek. Nem bírt magával, erre magától emelte kezét és vakarta meg finoman jobb kezével a fülecskéje tövét.
Megint elfojtotta a hangos véleményét, mennyire aranyos, ahogy erre a tenyeréhez nyomta a fejét. Nem akart erről szólni, véletlen se azt érje el, kellemetlen helyzetbe hozza vörös óriást. Teljes nyugalommal, legkisebb feltűnés nélkül folytatta a beszélgetést, mintha, mi sem történt volna. Egészen addig remekül elvakargatta a fülét, illetve a fején azokat a pontokat, ahova a kezét irányította. Egyáltalán nem zavarta, míg egyszer csak hátra nem fordult vörös óriás a széken. Rögtön azt hitte, most vette észre, éppen vakargatja a fejét.
- Bo-bocsánat! – Engedte el ijedten. - Nem akartam, csak cica és…hát…a cicák szeretik, ha vakarásszák a hátukat, meg a fülüket, meg az állukat… - Mutogatta nagyon lendületesen mire gondolt, nem, mintha nem tudná mindenki, ezek a testrészek merre vannak egy bolyhos macskán. Pontosan itt volt a probléma! Lehet, hogy vörös óriás alakváltó volt, de ettől még emberi. Könnyen előfordulhatott, neki valamennyire sértésnek minősült, ennyire cirmosként kezelik. Komolyan összerezzent mi lesz, bár nem félt tőle, ténylegesen bántaná, de kissé tanácstalanul követte az arcára tett kezeit. Nem értette mit szeretne, de ideje sem maradt kérdezősködni, mivel rögtön érkezett felé a megfejtés, Enyhén fonalat vesztetten biccentett felé. Eltartott pár másodpercig mire ténylegesen felfogta, mi történik körülötte. Kicsikét zokon esett neki a hirtelen felbukkanó kép. Összerezzent az emlékkép hatására. Még nem teljesen volt egyben fejben, de hamar ellazult. Igyekezett az előtte látottakra fókuszálni. Mindent próbált maga körül megfigyelni.
Halványan elmosolyodott a teremben tartózkodó lényektől. Még szívesen nézegette volna őket, ezért csukott szemmel kapott vörös óriás kezei után. A kérdésére csak nemlegesen megrázta a fejét. Jelenleg a legkevésbé sem érdekelte az állapota. Felpiszkálta a kíváncsiságát és élni szeretett volna a lehetőséggel, jobban megismerhesse a dzsinneket.
- Kiket láttam? Lehetséges lenne a minták alapján beazonosítani őket? Szeretném minél többüket látni! – Várt türelmesen, enyhe fészkelődéssel. - Ha lehetséges! Csak mondja, mit csináljak! – Kukucskált fel, mert nem tudta szabad, vagy sem és pontosan mire várnak, vagy, hogy is lehetne ezt megoldani. - Nem ijesztőek! Cseppet sem! Érdekesek! Mármint a hangulata meg színvilága és úgy mindene a helynek! Olyan nosztalgikusan kellemes! Gondolom az előző életeim miatt…– Pislogott hatalmas szemekkel. - Igen, érzékeltem, hogy teljesen nyugodt. Otthon? Igen, azt hiszem, így nevezném az érzést. – Helyeselt magának nagyon büszkén, hogy sikerült megtalálnia a tökéletes kifejezést, amivel pofon egyszerűen leírhatta a benne megfogalmazódó érzés kupacot. Legalábbis ő valami hasonlót érzett, amikor a házában tartózkodott és csupa olyan személyek vették körül, akiket szeretett, akikben megbízott, akik fontosak voltak neki.
- Mi van az újdonsült játszópajtásaimmal? – Nyújtogatta a nyakát, mintha az érintetteket keresné vörös óriás felsőtestén. - Valamit mondtak? Micsodát? – Járt kíváncsian a feje és már közel járt hozzá, megint közvetlen közelről méricskélje az szóban forgó dzsinneket. - Nem ér, nem hallom, mit pletykálkodnak! – Vonta össze sértődötten a szemöldökét, miközben kitartóan tartotta vörös tudós kezeit.
lOVE yOU mORE ~♫

(click to show/hide)

Karakterlap

Ninurta-Ra'im-Zerim

Különleges karakter

*

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
20 500 / 30 000

Hozzászólások: 116

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 10 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
rozsda vörös

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#FF2200; #E35C19


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Karakura Town utcái
« Válasz #145 Dátum: 2017. Jún. 17, 00:33:05 »

Furcsa kérdés volt, amit feltett. Elgondolkodtam rajta. Mármint teljes logikus volt, hogy ez felmerült benne. Csak ettől még nem igazán volt kész válaszom. Ők a népem voltak. Magától értetődőnek tartottam, hogy hozzám tartozhatnak.
   -Talán ez is olyan, mint a sima érzékszervi érzékelés - gondolkodtam hangosan - Mivel nem vagyok ember, másképp reagálok erre a helyzetre. Ahogy, ha jól sejtem, egy embernek kellene mondjuk a hallásommal, vagy a szaglásommal együtt élnie huzamosabb ideig, túlterhelné vele a s,aját fiziológiáját. Lehet ez is ilyen. Ráadásul nem egyszerre szakadtak a nyakamba ennyien! - tettem hozzá - És ahogy nekem a saját érzékszerveim nem zavarnak be. Nem fájdul meg tőle a fejem, vagy bármim, ezt is így szoktam meg azt hiszem. Már olyan régóta vannak velem, hogy igazából az lenne a furcsa, ha nem lennének.  - vettem egy levegőt, beszívva a környezetem illatait. A következő kérdésére szusszanva fújtam ki a levegőm. - Macska vagyok. Az érintés kiváltság, amit idegenek nem birtokolnak csak úgy. Míg ki nem érdemli valaki, nem érhet hozzám. - beláthatatlan következményei lehettek annak, ha csak úgy hozzám akartak volna érni olyanok, akik nem rendelkeztek ilyen jogosultsággal.
Hagytam, hogy a dzsinnekről legyen szó továbbra is. Persze embertől meglepő érzékenységgel kérdezett rá a történetükre.
   -Ember nem hiszem, hogy képes lenne ilyesmire. - nem szándékoztam ezt a részét ennél jobban kifejteni. Talán majd egy másik alkalommal igen.
Ennek ellenére, tökéletesen kiélvezték a dzsinnek a helyzetet, hogy foglalkozva volt velük. Még én is meg lettem lepve, hogy Kazumi megtanulta a tényleges nevem.
   -A Kazumi neved titkos? - lepett meg a kijelentésével, a saját nevével kapcsolatban. Arra se voltam túlságosan képbe, amikor elkapta a kezem, pontosabban a kisujjam.
   -Ez valami titkos szertartás? - kérdeztem, miközben figyelve ráncoltam picit a homlokom. Nem emlékeztem, hogy ilyes féle eskü protokollal találkoztam volna. Lehet, valami japán speciális szertartás volt. -Gyerekekre vonatkozik? - végképp nem értettem. Talán csak gyerekeknek fenntartott fogadalmi mód lehetett…
Őszinte volt a kíváncsisága, és a szomorúsága is a dzsinnekért, amikor meséltem róluk. Talán ez is lehetett az, hogy úgy döntöttem, megmutatok neki egy képet róluk. Érdekelt a reakciója, hogy mit szól, ha szemtől szembe kell megbirkóznia a küllemükkel.
Hát… megint inkább viselkedett természetfeletti lényként, mint emberként. Amikor el akartam venni a két kezem, mert az emlékképet már megszemlélhette, elkapva a mancsaimat tartotta ott őket. Teljesen rápörgött a témára. Végérvényesen elkönyvelhettem, hogy egymás kedvelése a dzsinnekkel kölcsönös náluk.
   - Minta alapján beazonosítani őket... - én éreztem őket.És a legtöbben már jó pár ezer éve nem használt írásjeleket hagytak a bőrömön. Mormogva hívtam a tenyeremre azt a dzsinn~t, akivel a legelső alkalommal kezdett el cicázni. - Dzsinnek. Alakváltók, szóval nincs állandó formájuk, mint neked, vagy nekem. Vannak kedvelt, vagy épp kedvenc alakjaik, de ha van is testük, attól még esszenciális lények. Vagyis legfeljebb a kedvenc formájukat tudom bemutatni neked. Mivel a valós alakjuk maga az esszencia lenne. Már formába vannak kényszerítve, de szokták váltogatni őket. Néha egész meghökkentő alakokkal tudnak elő állni. És most épp azon aggódnak, ha látod őket, nehogy megijedj tőlük.  - elvettem az arca mellől a tenyerem, hogy lássa a mintát benne - Ő például egy igazi kis minden galádságban benne lévő főtútor. -fogtam újfent a két tenyerem közé az arcát. Hagytam, hogy a dzsinnecskéről emlékek lepjenek el. Ámbár arra azért vigyáztam, hogy őt ne árasszák ezek el, csak mert én válogattam. Nem tartott pár pillanatig, míg megkerült, amelyiket a legjobbnak ítéltem. "Lépések zajára pillantottam fel a könyvemből. Nem kellett találgatnom, hogy kicsoda van érkezőbe hozzám. Egy aprócska ember szerű alak kukkantott be a következő pillanatban az ajtón. Óvatosan beoldalazott, majd be is csukta maga után, amilyen csendesen csak tudta.
   -Elbújtatsz? -kérdezte suttogva. Nagyon magabiztosan jött felém. Kis majmóca fülijei idegesen mozogtak a hajába. A majmóca farkincája is félósan tekeredett a dereka köré.
   - Melyik asszonyt bosszantottad már megint fel? - kérdeztem magamban jót derülve az apróságon. Hallva a hangomban, hogy virulok a már-már mindennapos helyzeten, egyből cinkostársnak nevezett ki, és páviános ügyességgel ereszkedett négykézláb, majd lendült fel a nyakamba. Így aztán nagyon bizalmasan súghatta meg a fülembe.
   - Egészen véletlen, nem is értem, hogy hogy, megettem a konyháról egy gwara gyümölcsöt. A szakács már lassan fél órája kerget a habverővel! - látszott az arcán, hogy azt se érti, hogy eshetett meg, már a gyümölcs incidens sem, de hogy ennyi ideig haragot tartani érte..."

   -Mint mondtam, ritka nagy kópé! - jegyeztem meg aprócska mosollyal, miközben a következő mintát hívtam el egy bemutatkozásra. Ő is a tenyeremre költözött a bemutató idejére. - Azt hiszem, hogy ő már picit meglepőbb külsővel szokott büszkélkedni - figyelmeztettem.
"Egy méretes lény magasodott fölém. Ember alakomban voltam nem volt nehéz. Morcosan nézett velem farkas szemet... vagyis esetemben oroszlán szemet.Még én sem tudtam eldönteni, hogy pontosan sárkány feje van, gepárdba oltva, avagy miféle szerzet alakját sikerült kitalálnia. A mintája teljesen gepárd minta volt. Ám a fülei, tökéletes macska füleknek tűntek, ha leszámítottuk azt az apróságot, hogy olyan volt, mintha úszóhártyából feszült volna ki. Hirtelen felmorrant, majd gurgulázó horkantásokkal takarta el a pikkelyes arcát.
   -Azét nem volt ilyen vicces, hogy kinevesd! - jelentettem kis morcos képpel.
   -Már megbocsásson Fenséged, de az volt!- cáfolt rám, furcsa sziszegő hang kíséretébe. Sóhajtottam egyet lemondóan. Innentől már nem volt megállás. Úgy sejtettem, még jó két órán keresztül ezen a furcsa morgós hangján nagyon jó kedve lesz... "
 
Nem fűztem ehhez semmit, mikor előhívtam a következő jelet. Egyelőre azokat mutattam be, akik mozdulni bírtak. A hátamon nehezen mutogattam.
"Egy méretes skorpió szerűség állt velem szemben. Ám a nyaka helyett egy emberi törzs magasodott a torzója elé, amolyan Aqrabuamelu szerű. Három skorpió farka volt, és koránt sem olyan izmos, mint a népem lényei. A feje pedig távol állt az emberi koponyától. Inkább egy fordított, csúccsal az álla fele néző hegyes szögű háromszög volt. A szájszerve az álla irányába, a másik két csúcson pedig a két szeme. A gyakorló pályán voltunk. Nála egy méretes római kard, nálam inkább semmi. Kattogó hangot adott ki, majd megpörgette a fegyverét és felém indult. Ugrottam párat egyhelybe, mielőtt felé lendültem..."
   - Nem kell aggódnod, senkinek nem esett komoly bántódása! - jegyeztem azért meg. Ha már ennyire benne voltunk, gondoltam bemutatom neki a játszó pajtásait. A következő sietett már magától a tenyerembe. Fél mosollyal választottam akkor róla ki egy kis szösszenetet.
"Hangtalanul ólálkodtunk ki a legelső kis makival a nyakamban a folyosóra.
   - Tuti erre van? - kérdeztem suttogva. Naná, hogy tudtam, hol lehet, de a Pöttömke is tanult ezzel.
   - Nem tudom! - éreztem, hogy aggódik a dolog miatt. Épp azt terveztük, hogy a habverős szörnyet rohamozzuk meg egy engesztelés erejére. Nagyon lelkesen kapaszkodott a sörényembe, meg húzta amilyen picire csak tudta, össze magát. Célirányosan, bár látszólag találomra kanyarodtam el a széles folyosón. Egy négy karú, kissé talán humanoid-rovar hibridre hasonlító nőstény nyitott ránk hirtelen. Noha kopasz volt teljesen, de nem voltak szárnyai. Összetett szemekkel nézett rám, viszont két pár karja volt, szimetrikusan egymás alatt. Kis Maki nem viccelt. Mind a négy kezébe habverőt szorongatott. Kissé kreolos bőre kitinesen fénylett.
   -Fenség! -lepődött meg a felbukkanásomon. Csak pár pillanattal később látta meg az utasom. Láttam a mozdulatot, majd a megtorpanást, hogy még se az én nyakamba essen neki a habverővel. Egyelőre nem is tettem le a picit.
   - Ez az Aprócska szeretne veled beszélni! - vigyorodtam el ehelyett..."
- Idáig jutottunk el az emlékbe, amikor érzékeltem, hogy Kazumi megszédült, majd összeesett. Pontosabban a kezeim közé pottyant.
Ennyit arról, hogy nincs baja, meg jól van. Morcosan kaptam föl a kezeimbe, és sétáltam fel vele a szobájába. Korábban mondta, hogy az ebet oda csukja. Csak követnem kellett a hangokat. Benyitottam a háló szobájába. Egy apró fejmozdulattal intettem neki, hogy csináljon helyet az ágyon, majd tettem rá a fiút. Hangtalanul takartam be.
   - Azt hiszem ideje lenne, hogy pihenj! - jelentettem ki morogva.
(click to show/hide)

Karakterlap

Hoshi Kazumi

Ember

*

Idol

Szint: 4.

Lélekenergia:

60% Complete
41 000 / 60 000

Hozzászólások: 197

Hírnév: 8

Infó

Tárcában: 34 300 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Raion

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
lilás szürkéskék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Jöhet rosszabb is, de te csak mosolyogj a Világra!

Post szín:
#6080a0


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Karakura Town utcái
« Válasz #146 Dátum: 2017. Jún. 21, 23:37:01 »

Elveszett a vörös óriás által vetített emlékek között. Annyira lefoglalták a vicces, élettel teli aprócska szösszenetek, észre sem vette kezdi túlerőltetni magát. Többet, még többet szeretett volna látni! Élvezte, hogy ilyen vidám részleteket osztottak meg vele, ahol nem csak a dzsinnek komiszkodtak, de láthatóan vörös tudós is hihetetlen fesztelenül szállt be a közös csínytevésekbe. Önmagát áltatta volna, ha azt magyarázza, nem tetszett neki a látvány. Széles mosollyal szórakozott a jeleneteken, míg annyira túl nem feszítette a húrt, minden előjel nélkül szökött ki végtagjaiból az erő.
Teljesen megszűnt körülötte a világ és arra eszmélt fel, saját ágyában fekszik vörös óriás féltő gondozásában. Legalábbis azt juttatta eszébe, amikor Ricchan bekucorodott mellé gyerekkorában, mert beteg volt és azt akarta jobban legyen. A nosztalgikus gondolattól jól esően húzta összébb magát. Úgy érezte, valami hiányzik az összhatáshoz. Ekkor lebegett be szemei elé az a puha pléd, amivel mindig aludt vörös tudós társaságában. Hirtelen felelevenedett előtte, hányszor zavarták pihenni, amikor a sátorhoz fáradtan állított be. Eleinte nem értette, miért ragaszkodik hozzá vörös óriás, aztán sok minden kiderült róla. Valószínűleg nála tisztában is érzékelte, amikor kimerült volt. Utólag is hálás volt gondoskodott róla, pedig senki sem várta el tőle és akkor még csak azt sem viselte el, hogy ennyire közel legyen hozzá, vagy megérintse. „Az érintés kiváltsága!” Erősen motoszkált benne ez a kijelentés.
- Vörös takaró nélkül nem az igazi. – Jegyezte meg halkan, amire nem kicsi döbbenetére, szinte azonnal rajta landolt az ismerős pléd. Elképedten burkolózott bele, mert tényleg a semmiből került elő. Turpisságra gyanakodott, de tapintásra és illatra is biztos volt benne, ezt használta. - Ezt, hogy csinálta, Ninurta san? Van egy bűvész zsebe, ahonnan elő tud dolgokat húzni? Vagy az egyik dzsinn képessége? –
Pislogott rá hatalmas szemekkel, miközben csendesen közelebb mocorgott hozzá hihetetlen észrevétlen kukacmozgással. Zavarta ennyire messze telepedett le, illetve furdalta oldalát a kíváncsiság, mivel foglalatoskodik. Szorgalmasan nyújtogatta a nyakát, hátha ráláthat a megfejtésre.
- Lehet egy kérdésem, Ninurta san? – Fészkelődött még közelebb és húzta közvetlen mellé a párnáját, amit feje alá rakott. Az egyik díszpárnát pedig odatolta vörös óriásnak. Szerette volna jelezni, nyugodtan igazítsa a háta mögött sorakozó tollhalmot, ahogy neki kényelmes. - Említette az érintés kiváltságát. – Kutakodott szorgalmasan a megfelelő szavak után, miként tudná érthetően elmagyarázni, mire is próbálna kilyukadni.
- Ha jól értettem, ezt ki kell érdemelni. – Hadonászott bőszen a kezével, mielőtt kibökte, ténylegesen mi foglalkoztatja. - Én mit tettem ezért? Mármint, engem már ideenged. Szabad megfognom, meg nem is húzódik el ösztönösen. A homlokát sem ráncolja és el is mosolyodott már! – Mutatta be mutatóujjával, amivel óvatosan megbökdöste a lábát. - Ne értsen félre! Örülök, hogy nem bosszantom a jelenlétemmel! Eleinte bántott, mindig feszült, mert ott vagyok. – Egész remekül belejött, mert már fel sem tűnt neki, elfelejtette abbahagyni. Ütemesen kocogtatta combjához az ujját, miközben beszélt.
- Szerettem volna, ha legalább nem terhelem a jelenlétemmel, ezért is vagyok boldog, tudunk úgy beszélgetni, nem borzolom az idegeit! Meg…bután fog hangzani, de kicsikét irigylem is a dzsinneket! Az emlékeiben…annyira vidámnak, jó kedvűnek és gondtalannak látszódott. Feloldódott a társaságukban. –
Hallgatott el pillanatra, mielőtt felkukkantott vörös óriásra. - Ön szerint nekem is sikerülhet? Vagy, ehhez nekem is dzsinnek kéne lennem? – Bukott ki száján a képtelen felvetés. Széldékes buksival rögtön ráharapott a cérnaszálra, ami ezer és egy gondolatot indított el fantáziájában. - Vajon, milyen dzsinn lennék? – Paskolta meg hirtelen vörös óriás lábát, mert eszébe jutott a nagy ötlet. Energikusan csüccsent fel, mert nem bírt nyugton maradni, még, ha szédelgett is. - Szerencse cica! Az lenne a szuper képességem, hogy, minél többet szeretgetnek, annál ügyesebben tüntetem el a gazdám homlokára telepedő ráncokat! –
Büszkén vigyorodott el, mennyire remek képességet, grátiszban pedig még kinézetet is talált magának. Az idő közben érkező vízszintesbe helyezést engedelmes betegként hagyta. Visszaburkolózott a takaróba. Nem gondolta komolyan az előbbi esztelen kirohanását, ettől függetlenül, pusztán a felvetés kedvéért, még érdekelte egy apró, de annál lényegesebb részlet a dologgal kapcsolatban.
- Lehetnék dzsinn? Úgy értem, hogy magához tudna kötni, Ninurta san? Mint a többieket! – Mutogatott a felsőtestén szaladgáló mintákra. A dzsinnek továbbra is élénken mozgolódtak. Nagyon aranyosnak találta, még mindig izgatottan fészkelődtek. Sajnos nem hallotta, mi járt a kókuszukban, vagy miket mondtak vörös óriásnak. Picit bántotta, hogy nem képesek közvetlenül, akár szemtől szembe beszélgetni.
- Nem vagytok ijesztőek! – Feküdt gyors fordulattal hasra. A feje alá halmozott párna segítségével, éppen fellátott a vörös óriás hasán lévő mintákra, amiket kedvesen simogatott meg. - Életvidámak és nagyon aranyosak vagytok, mint a gazdátok! Ninurta san is nagyon cuki, amikor nem ráncolja a homlokát, bár az is tud aranyos lenni! – Hallgatott el hirtelen, miután szembesült vele, éppen az érintett orra előtt fecseg erről. Óvatosan sandított fel, vajon mennyire sikerült újabb barázdákat pakolnia az arcára. Nem tudta a vágott arckifejezéstől saját maga, vagy vörös óriás képedt el jobban. Picikét fonalat vesztetten pislogott ez most rossz, nagyon rossz, vagy futnia kéne.
- Ennyire szörnyű dolgot mondtam? – Billentette oldalra a fejét, hátha más szögből, valamiféle választ leszűrhet vörös óriás arcáról. Nem mert többet mondani, pedig akadtak mentő, inkább kínos helyzetet fokozó okfejtései az elhangzottakról. Kivételesen hallgatott fejére, ami őrült üvöltéssel rázta lelkét, ne merészeljen még több sületlenséget összehordani. Lakatott tett szájára és megvárta, mit reagál a másik fél. Nem volt egyszerű menet, de a kapott válasz elérte, hogy percekre lelke rejtett zugában nyöszörögjön, mennyire édes lehetett a picike vörös óriás.
- Szívesen megnéztem volna… - Sóhajtott fel ábrándosan, majd kapta szája elé kezét és tett úgy, mint, aki ott sincs, meg semmit se mondott, csak egy kósza hang bemászott a szobába. Megnyikkanni se mert! Levegőt sem mert venni! Halottnak álcázta magát, mint az okos oposszumok a Jégkorszakban! Nem hitte ezt bárkinél működhetne, de inkább hallgasson magyarázkodás helyett! Abból soha semmi jó nem sült ki! Tényleg semmi. Ehhez a megállapításához, pedig néha tarthatná magát.
- A mostani kinézetével sincs baj…egyáltalán nincs...nagyon…- Pörgött agya, ugyan mit mondhatna. -… megnyerő! – Vörösödött el a képe, mert egészen más jelzők ugráltak a kókuszában.  - Egyszerűen arra céloztam, mindenki szereti a kicsike kölyköket és ha felnőttként is ilyen jól fest, akkor biztos kicsinek még aranyosabb lehetett. Ez ilyen ördögi kör szindróma! Mint, amikor azt mondják egy helyes babára nagy szívtipró lesz belőle felnőttként és sok női szívet fog összetörni! –
Csettintett a levegőbe, megtalálta a tökéletes magyarázatot. Épp a saját helyzetén nem javított vele, hiszen azon munkálkodott lázasan, ne arra kerekítse ki a történetet, olyan nyál csorgatni valóan dögös férfi, hogy a hormonjain élve akarják máglyán elégetni, miért kezd vele valamit! Erre, minden igyekezete ellenére, természetesen itt köt ki és most azon kapta magát, hogy nem a mintákat nézi a felsőtestén.
- Oh, te jóságos masnis cica gyűjtemény! – Vetődött vissza a takarója fedezékébe. - Nem mondtam semmit! És nem néztem semmit! Itt sem vagyok! – Magyarázott a fedezékéből kitartóan. Ennél nagyobb égés nem létezett, hacsak a pléd színével egyező hőfoka és bőrszíne nem lenne több a kelleténél.
lOVE yOU mORE ~♫

(click to show/hide)

Karakterlap

Ninurta-Ra'im-Zerim

Különleges karakter

*

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
20 500 / 30 000

Hozzászólások: 116

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 10 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
rozsda vörös

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#FF2200; #E35C19


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Karakura Town utcái
« Válasz #147 Dátum: 2017. Júl. 04, 00:42:45 »

Érzékeltem, hogy kezdett ébredezni. Fellestem a papíruszomból, mert egyre magabiztosabbnak tűnt a mocorgása. Alig helyezkedett el, már a pokrócot hiányolta. Szerencséje volt, hogy otthon volt épp nálam. Egy apró intésemre jelent meg a kezembe, amit rá is terítettem, hátha azzal együtt már hajlandó lesz a pihenésre. Helyette az izgatta a fantáziáját, hogy honnan került a pléd elő. Szusszantam egyet, főleg mert sikerrel beletrafált a dolog lényegébe.
   -Az utóbbi! - avattam be, miszerint az egyik új barátja sietett a segítségemre, hogy rá kerülhessen a takarója. -Bár a bűvész zseb elgondolás se olyan rossz! -tettem hozzá. Elvégre lényegében az történt, mint amit ilyenkor a bűvészek szoktak játszani, csak mindezt természetfelettiben kivitelezve.
A szemem sarkából figyeltem, hogy pokrócba csavarodva, miként igyekezett mellém keveredni. A papíruszommal szemezett, hát úgy fordítottam, hogy ő is láthassa a rajta lévő hieroglifákat. Arra tettem csak le az olvasmányom, hogy kérdezni szeretett volna. Egy szó nélkül néztem rá, várva a kérdését. Sikerült bele kíváncsiskodnia a közepébe.
-Az érintés kiváltsága... - próbáltam pontosan végig gondolni, hogy mi is volt az a pont, vagy az az indok, amiért neki megengedtem, hogy a közelembe legyen, vagy hozzám érhessen, - amit nagyon lelkesen épp tesztelt is- de nem tudtam konkrét pillanathoz kapcsolni. -Nem tudok pontos időpontot mondani, sem pontos tettet. Macskák vagyunk, inkább ösztönösen döntjük el, hogy kit engedünk közel egyáltalán magunkhoz, és kit nem. - és az ösztönös dolgokat megmagyarázni, sosem volt könnyű. - Első soron nem azt figyeljük, nem csak én, de a magam fajták úgy nagy átlagban, hogy mit mond a másik. Erre is figyelünk persze, de a szavak... - egy lemondó intéssel fejeztem be a mondatot. - Az emberek, ha mondjuk azt, közéjük megyek, mindig félnek tőlem. Ezt már beszéltük. Ha kénytelenek eltűrni a jelenlétem, ha némelyeket vonzana az a veszély, ami velem együtt jár. A félelem, bármit is gondolnak rólam, mindig társul hozzá. De te! Azt hiszem, a lelked sokkal inkább olyan, mintha közülünk való lennél, mintha egy ember lennél! - nem a saját nem létező lelkemre gondoltam ez alatt. - Onnantól viszont, hogy erre ráéreztem, nehéz volt úgy gondolni rád, mint egy emberre a sok közül. És mire észrevettem, inkább megnyugtatott, mint bosszantott a jelenléted. - gondolkodtam hangosan. Arra szusszantam egyet, hogy azon filózott, hogy lehetne dzsinn belőle. Akkor nevettem el magam, amikor még azt is kitalálta, hogy milyen dzsinn szeretne lenni. Közben úgy fellelkesedett, hogy feltornázta magát ülő helyzetbe. Amivel csak az volt a baj, hogy ültébe is úgy dülöngélt, mintha már egy korsó alkoholt legurított volna. Szóval visszahelyeztem vízszintes állapotba. Még nem volt olyan jól, mint amennyire élénken. Közbe kaptam meg a kérdését. Egy pillanatra meglepődtem, majd gonoszdi vigyor kúszott a képemre.
   -Az enyém szeretnél lenni?- érdeklődtem le, mellette támaszkodva az ágyon, hogy szemtől szembe tárgyalhassuk meg a dolgot, de neki se kelljen megint felkelnie. Szinte ijedten kérdezett vissza, hogy ezt hogy értettem. -Nem kikötés, hogy csak dzsinneket köthetek magamhoz - egyenesedtem fel, de nem ültem arrébb mellőle. -Vannak páran olyanok is hozzám kötve, akik nem a dzsinnek sorait erősítik. De ők vagy fegyverek lesznek mellettem, vagy a párom. - magyaráztam - Igaz, azok a kötések más félék azért, mint amilyet egy dzsinnel lehet kötni. De nem lehetetlen. - parányi félmosoly játszott a szám szélén, mivel ő eddigre már azon gondolkodott, de nagyon bőszen, hogy vajon belőle milyen fegyver lenne. Ezzel nem is lett volna semmi baj, főleg, hogy nagyon lelkes társalgásba kezdett a dzsinnekkel, akik ezt kitörő örömmel fogadták. Ám közben olyat sikerült mondania, hatalmasra nyílt szemekkel pislogtam rá. Nem akartam hinni a fülemnek. Velem kapcsolatban ezt a jelzőt sosem használták, nem volt miért. Ő is realizálhatta a dolgot, mert ő is meglepődve pislogott, majd kérdezett rám.
   - Hát, nem épp ezek a jelzők szoktak rólam az eszébe jutni senkinek. Talán, amikor még pár hetes kölyök voltam, aminek frissen nyílt ki a szeme, de most...
Halkan elnevettem magam, ahogy nagyon lelkesen közölte megnézett volna kiskölyök koromban, majd tett úgy, mintha ott se lenne egy darabig. Ám ahogy néztem rá felvont szemöldökkel, mosolyogva, egyből magyarázkodni kezdett. Izgalmas vizekre kanyarodott, hagytam had fejtse ki amit akar. Arra szusszantam egy nagyot, próbálva a jókedvem eltűntetni, ne látszódjon annyira, mikor észbe kapott.
   -Masnis cicagyűjtemény? - kérdeztem vissza. Akármit csináltam, a hangom így is elárulta a hangulatom. Azért kíváncsian mentem utána. Nem olyan macska voltam, hogy csak úgy hagyjam elszökni az áldozatom.  - Egyfelől masnis macskákat gyűjtesz? Másfelől mihez kezdenél dzsinnként? Így is elérted, hogy jó kedvem legyen… - telepedtem megint mellé. -Kár lenne érte itt hagyni ezt a Földet, nem? - egy félmosollyal azért nem álltam meg, hogy ne tegyem hozzá - Bár meg kell hagynom, felcsigáztad őket a kérdéseddel. Ahogy azon is jót derültek, hogy hogy neveztél. Azt hiszem, ha személyesen találkoznátok, ijesztően jól kijönnél velük! A legtöbben jóval könnyebb esetek, mint én! És már most kedvelnek. - sóhajtottam, nem mintha bántam volna a dolgot. Meglepő volt, hogy emberként így viszonyult hozzájuk, de a kellemes meglepetés fajtából.
(click to show/hide)

Karakterlap

Hoshi Kazumi

Ember

*

Idol

Szint: 4.

Lélekenergia:

60% Complete
41 000 / 60 000

Hozzászólások: 197

Hírnév: 8

Infó

Tárcában: 34 300 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Raion

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
lilás szürkéskék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Jöhet rosszabb is, de te csak mosolyogj a Világra!

Post szín:
#6080a0


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Karakura Town utcái
« Válasz #148 Dátum: 2017. Júl. 17, 20:43:08 »

Némán ízlelgette vörös óriás szavait az érintés kiváltságáról. Minden igaz értette a hasonlóságot és különbséget kettőjük működése között, mármint az emberek és alakváltók között. Jól vette ki vörös tudós szavaiból, sokkal jobban hagyatkoztak a megérzéseikre, belső ösztöneikre ezzel kapcsolatban. Nem agyalták túl, vagy kötötték különböző szökevényes gondolatmenetekhez az érzéseik megmagyarázását. Engedelmeskedtek az érzéseiknek és nem próbáltak különböző buta illemszabályoknak, előírásoknak, agyalásból származó bizonytalanságoknak megfelelni. Irigyelte ennyire képes megbízni a saját ösztöneiben és szabadon dönteni. Nem keres állandóan jelentéseket, vagy próbál megfelelni egy közeg törvényeinek. Saját maga biztosan nem merne ennyire saját rezdülései alapján cselekedni. Ráfoghatná a társadalomra és azokra a normákra, amiket beleneveltek, de igazából, bátorsága sem lenne hozzá.
- Engem pont az ellenkezője ijeszt meg. Ha nem tudom, miért teszek valamit. Muszáj magyarázatot találnom, vagy kétségbeesem. Bár általában egész jól tudom értelmezni az érzéseimet. Általában. – Mosolyodott el kínjában. Elég bután hangzott, de ez volt az igazság. - Ez valamiféle emberi betegség lehet, mindenre görcsösen akarunk kézzel fogható indokot. –
Sikeresen el is kavarodott ezek után. Hosszasan morfondírozott azon, pontosan mire gondolhatott vörös tudós, amikor azt állította sokkal jobban közéjük valónak érezte, mint embernek. Nem tartotta magát különlegesnek. Ugyanolyan ember volt, mint bármelyik fajtársa a kontinensről, vagy bolygóról. Az egyetlen, amiben eltért az a képessége. Persze ezzel sem volt egyedül. Környezetében többen megfordultak, akik különlegesek képességet birtokoltak. Viszont, nem sokat ismert a miko-kon és szerzetesen kívül, akik közvetlenebb formában érintkeztek volna az isteni, természetfeletti, különleges lényektől hemzsegő világokkal.
- Az erőm miatt? – Billentette oldalra fejét. - Azért, mert istenek erejét örzöm? Hasonló természetfeletti jelenség, mint a dzsinnek, vagy az Ön otthona? – Tartotta szája elé mutatóujját, majd horgasztotta le fejét mosoly kíséretében. Épp most bizonyította be az előbbi szavait. Lelkesen kutakodott magyarázatok után. - Tessék! Rögtön be is mutatom, miről beszéltem az előbb! –
Csóválta meg fejét lemondóan. Valahogy mindig sikerült rácáfolnia, vagy éppen megerősítenie magát a cselekedeteivel. Remek érzékkel robbantotta szét a kijelentéseit, vagy kontrázott rá önszántán kívül. Ez igen komoly betegsége volt, amiből minden valószínűség szerint sosem fog kigyógyulni.
Ezen már kár volt tovább rágódnia, így folytatta gondolatmenetét a rivaldafénybe került természetfeletti lényekkel. Addig pörögtek gondolatai a dzsinnek körül, nagyon lelkesen kezdett arról fecsegni, milyen dzsinn lehetne. Eleinte észre sem vette az idétlen fecsegésével elérte, hogy sokkal oldottabb legyen mellette vörös óriás. Túlzottan lefoglalta a saját butasága és lányos zavara, rendesen figyelhessen rá. Először, attól vörösödött el füle csücskéig, amikor közvetlen mellette kiterülve kérdeztek hirtelen felindulásból teljesen félreérthető dolgot. Ebben a helyzetben, még egy szent sem az ima könyvére következett volna és ő sosem számított ártatlannak, így rögtön elkalandoztak gondolatai. Még szerencse, szinte azonnal helyesbítettek a kissé kétségbe esett visszakérdezésére. Nem tudta eldönteni megnyugodott, vagy csalódott a válaszban. Egyelőre nem mert belegubancolódni, úgyhogy eldöntötte az a helyes válasz, hogy nincs válasz, vagyis ő egy kiváló barát, aki dzsinnként egészen biztosan gazdája javát akarná, tehát remek fegyver lenne!
A kacifántos útvonalon levezetett megállapítása eredményeként bukott ki belőle a találgatás áradat, ugyan milyen fegyver lehetne. Biztosra vette, hogy kicsi lenne, könnyű és nagyon giccses. A leírásból adná magát egy jogar, pálca, vagy hasonlóan értelmetlen dolog, de a szerencse miatt inkább lenne patkó, esetleg más tárgy, ami vörös óriás vallásában ilyen erővel rendelkező tárgynak minősült.
- Ezek milyen kötések? – Csúszott ki száján kíváncsi kérdése. Már késő volt visszavonnia, így csak bűnbánóan pislogott maga elé. - Ha már fegyver és a párja, akkor…- Mélázott el egy pillanatra, majd köszörülte meg torkát. -…kicsivel személyesebb kapcsolat…szóval, hogy….ilyen kapcsolatteremtés lehet. – Küszködött erősen az elemekkel, ugyan hogy írhatná körbe, ne hangozzon túlságosan perverzül, mivel nem arra gondolt első sorban. Igaz, erről már letehetett, hiszen a következő költőinek egyáltalán nem nevezhető elszólásával végérvényesen elérte lángvörös arccal fújjon visszavonulót.
Egyenesen takaró alá fújt visszavonulót. Úgy begubózott még orra hegye sem látszódott ki. Nem mert vörös tudós szeme elé kerülni, még úgy sem, hallhatóan remek hangulatban magyarázott mellőle. Nagyon ostobának és főként perverznek érezte magát. Legszívesebben a föld alá süllyedt volna, annak ellenére, hogy vendége észlelhetően nem vette sértésnek előbbi kirohanását. Végül is, érthető. Kinek ne imponálna, ha miatta jön zavarba valaki. Teljesen érthető, bár ez nem segít az állapotán.
- Igen, masnis cica. – Dünnyögött a takarója fedezékéből. Odamocorgott az ágy túlsó felén árválkodó hello kitty plüsséért. Felvette és mozgó takaró kupacként nyújtotta oda vörös tudósnak. - Nagyon szeretem ezeket a furcsán nagyfejű, masnis, rózsaszín és gyerekes macskákat. Mindent gyűjtök, amin rajta van. Bögre, póló, ékszer, mamusz, köntös, párna, plüss, ágynemű, kanál, sapka…- Tartott rögtönzött felsorolást, ugyanis a kitty felhozatal bemutatásához legalább két napra, ha nem teljes hétre lenne szüksége. Ahhoz alaposan el kéne mélyednie a témában, aminek nem most látta idejét. Untatni sem kívánta vörös tudóst a kimerítő részletekkel.
A feszültséget, vagy inkább zavarát oldani kívánó megjegyzésre, nagyon ügyesen kergeti el vörös óriás ráncait, csak óvatosan kikukucskált fedezékéből. Rossz gyerekként ellenőrizni akarta a látottakat és nem tagadhatta, jól esett neki szembe kerülni vörös tudós mosolyával. Elegendő bizonyíték volt, ténylegesen működik a képessége, bár az tény, még nem lett belőle fegyver, vagy dzsinn.
- Akkor nem bírná abbahagyni a nevetést! – Jelentette ki határozottan a megállapítását. - Attól függ, hova mennék a Földről! Szívesen lennék asztronauta az űrben! Vagy, mennék felfedezőnek ismeretlen világokba! – Folytatta tovább enyhe sértődöttséggel. Valamiért pitiszkálta önérzetét, ilyen remekül szórakoznak mellette, miközben ő épp elsüllyedni készül szégyenében.
- Miért lenne nehéz eset, Ninurta san? – Moccant meg a takaró kupac azt jelezve, éppen oldalra billentette fejét. - Szerintem ezzel ők is egyet értenének, hogy meg lehet Önnel találni könnyen a közös hangot...már, ha engedi. Inkább ebben rejlik a nehézségi fok, vagy tévednék? – Kuncogott csendesen a takaró alatt. Egész kezdte élvezni, hogy nem látják, éppen milyen kifejezés gubbaszt az arcán, bár ez nem mentette meg attól, vörös óriás tisztában legyen vele. Tisztán emlékezett még minden szavára, hogy tökéletesen észleli a hangulatát az illatán keresztül.
- Egyszer szívesen találkoznék velük. Milyen az a világ, ahol élnek? – Nyúlt ki egy párnáért, hogy a feje alá húzhassa. - Az a kevéske, amit láttam az emlékein keresztül nagyon…szépnek látszódott. – Próbálta felidézni a látottakat, bár az meglehetősen kevéskének bizonyult. - Ön sokat van ott, Ninurta san? Bármikor átmehet? Hogy tud egyáltalán odamenni? Van erre külön egy dzsinn, aki átkíséri? – Ütögette meg elmélyülten állát. - Bárki átmehet, vagy csak, aki természetfeletti lény? Én már nem tudnék? –
lOVE yOU mORE ~♫

(click to show/hide)

Karakterlap

Ninurta-Ra'im-Zerim

Különleges karakter

*

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
20 500 / 30 000

Hozzászólások: 116

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 10 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
rozsda vörös

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#FF2200; #E35C19


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Karakura Town utcái
« Válasz #149 Dátum: 2017. Júl. 20, 00:39:12 »

Meglepett a visszakérdezésével. Az arcát fürkészve néztem rá. A korábbiak után nem volt könnyű válasz ez sem.Picit megráztam a fejed.
   - Érdekes az erőd, de nem a képesség az, ami miatt ezt mondtam. Az emberek között is vannak viszonylag sokan, akik valami különleges erőt birtokolnak. - mondtam elgondolkodva - Inkább a reakcióid. Nem úgy viselkedsz, ahogy azt az emberek szoktak! - böktem ki végül azt, ami leginkább megközelítette, miért is mondtam ezt. Majd kissé talán könnyebben folytattam.
   - Az emberek nagyja része nagyban hasonlít egymáshoz! Meg van, hogy milyen viselkedés, milyen reakciót vállt ki belőlük. Vegyük például a jelenlétem. Természetes dolog, hogy félnek tőlem. Hogy ha vonzónak is találnak, attól még ott van bennük a halál félelem teljesen joggal. De ugyan ez igaz, hogy ha mondjuk kiderül, hogy valaki nem ember, akivel találkoztak, netalán beszédbe elegyedtek. Az emberek többsége vagy azt hiszi a másikról, hogy nem mondott igazat, vagy megijed. Van egy kisebb hányad, aki fellelkesül, és ki akarja használni az eseményeket. De te... egyiket se akartad! Napirendre tértél a dolog felett, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Amikről eddig beszélgettünk, azokban sem az emberek pártját fogtad, csak mert emberek. Igyekeztél pártatlanul dönteni. Az, hogy ilyen a jellemed, a saját döntésed, és nem az erőd része! - közöltem vele. - Arról nem is beszélve, hogy egy isten erejével a legtöbben világuralmi terveket szövögetnének.- prüsszentettem egyet. Nem éreztem túlzónak ezt a jellemzést. Ennél sokkal rosszabbakat tudtam volna mondani az emberekre. De nem akartam túl ragozni a dolgot. Picit már így is úgy éreztem, hogy többet mondtam, mint szokásom volt.Hagytam hát, hogy elterelődjön a szó. Nem tettem megjegyzést rá, hogy zavarba sikerült hoznom. Épp csak elnyomtam egy sunyin nagymacskás félvigyort a reakciójára. Viszont sikerült odáig elkeverednie, hogy azon törte a fejét, milyen fegyver lenne belőle.
   -A bizalom és a szeretet az alapja - jelentettem ki -A fegyvereim teljes mértékben rám bízzák magukat, amikor forgatom őket. A testüket és a lelküket egyaránt. Azt is rám bízzák, hogy milyen ügyért forgatom őket, vagy milyen indulatból. Bíznak bennem, hogy védelmezni fogom őket. Hogy nem töröm össze a lelküket. Én pedig rájuk bízom úgy szintén az életemet. Azt hiszem, hogy a fegyvereimként ezt nem kell magyaráznom, hogy hogy is értem - mosolyodtam el. - Persze ez tényleges kötés, nem csak erős bizalmi kapcsolat. De annak a pontos menetét, csak akkor árulom el, ha ténylegesen szerencse cica dzsinn szeretnél lenni! - egyelőre nem akartam olyan témák fele elkanyarodni, hogy miért van mérgem, vagy milyen hatalma lehet nálunk a kimondott szavaknak.
Az időközben pokróckupacot játszó Kazumi fele sandítottam, míg elmagyarázta, meg igyekezett furcsa pokróc-mozgással be is mutatni az említett furcsa küllemű lényt. Azt állította, hogy ez egy macska lenne. Nagyon tüzetesen megszemléltem magamnak. Próbáltam rájönni, hogy miben is hasonlít a fajtámra.
   -És mit csinálnak, vagy tudnak ezek a lényecskék? - adtam neki vissza a kitömött figurát. Izgalmasabb volt, hogy merre menne szívesena földről. Igen kistávokban gondolkodott, valamiért úgy éreztem. Ámbár a felfedező már nem is volt olyan rossz ötlet.
A jellemem nehézségi mértékét firtató megjegyzésre egy gyors grimasz suhant át az arcomon. De inkább nem kommentáltam. Nem sokan osztották volna ebben a világban ezirányú véleményét... újfent. De már tovább is kíváncsiskodott.
   -Nem nevezném egyszerűnem az átjutást. Még az ott élők nagy része sem tud csak úgy magától átjutni ide. Az idézés, ami az egyik ide jutási mód, nagyon kegyetlen dolog. Lehet dzsinnek helyett kapukat idézni, ám ezt csak azok tudják, akik erre fel vannak hatalmazva! És... én örzöm azokat a kapukat, szóval nem ildomos az engedélyem nélkül megpróbálkozni vele. - egy pillanatra megtelt a levegő veszéllyel. Ösztönös reakció volt, olyasmiről lévén szó, ami nagyon nem tetszett. Ám gyorsan, a másodperc tört része alatt eltűntettem a vérszomjam. -Ám ha valakinek engedélyt adok, hogy átléphessen, akkor a faj, mint olyan lényegtelen. Ámbár emberek valóban nincsenek odaát. Ők is úgy vannak vele, mint én. Rajtad kívül eleddig még nem nagyon sikerült nekik egyik emberrel sem megbarátkozni. - a rossz emlékeik meg voltak velük kapcsolatban, nem kevés. Szóval ebben eléggé egyet értettünk, hogy nem erőltettük az emberek jelenlétét. De ezzel pont nem azt az egyetlen kivételt akartuk földbe döngölni tényszerűen. 
Inkább összeráncolt szemöldökkel a pokróc kupacot kezdtem el szemlélni. Látni akartam, hogy mikor fogja megúnni, és előkíváncsiskodni a pokrós alól, hogy ugyan mit művelhetek a hirtelen beállt csendben. Ott vártam a pokróccal szemben, hogy amennyiben úgy dönt, hogy kikukucskál, megszólíthassam.
   -Hogy érzed magad?- kérdeztem meg tőle, amennyiben megtette a leselkedést. Magam alá húztam a lábaim, ahogy óvatosan ráültem az ágyára, szembe vele. Igyekeztem mindig óvatosan mozogni, kellemetlen lett volna, ha összetört volna a kilóim alatt. A korábban szupernek kinevezett kutyát lestem. Felém radarozott, de már nem hangolt, igaz nem akart még felém jönni. - Honnan jött ez a fegyver ötlet? - kérdeztem rá. - Nem sokan akartak eddig dzsinnek lenni olyanok, akik ténylegesen nem azok! Maga a kötés sem szokott vonzó lenni senkinek. - mutattam rá a dolog lényegére. Szusszantam egyet - A gyerekek persze más kérdés. Saját döntésük volt, hogy hozzám kötik magukat, de sem ezt, sem a dzsinneket nem bántam meg. - azt hiszem itt kaptam észbe, és mosolyodtam el. Egyszerre lágyultak el a vonásaim, meg lett szomorkás a képem. - A gyerekek, A nagy lány, és a három fiú. - kapásból orron lettem pöckölve, amit prüszkölő orrmozgással honoráltam, és kaptam reflexből a keze után. Meg számon lettem kérve, hogy azt állítottam korábban, nincs családom.
   - Párom valóban nincs. - szusszantam nagyot - és a gyerekek sem a biológiai gyerekeim. De legalább annyira az én gyerekeim, mind a másik szüleiké. - jelentettem ki magabiztosan.
(click to show/hide)