Szerző Téma: Az új Tamachi palota  (Megtekintve 1494 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Tamachi Kagami Yukezo

Mad Hatter

Különleges karakter

Daitenshi

*

Daitenshi

Szint: 16.

Lélekenergia:

60% Complete
83 100 / 100 000

Hozzászólások: 124

Hírnév: 12

Infó

Tárcában: 35 000 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Daitenshi

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Sötétkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Házas

Kivel áll kapcsolatban?:
Kagami Ai

Mottó:
It is the end of all hope To lose the child, the faith To end all the innocence To be someone like me

Post szín:
Slategray / Steelblue


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Az új Tamachi palota
« Válasz #15 Dátum: 2017. Nov. 15, 21:33:14 »
Játszunk olyat, hogy élve elmehetsz

Rezzenéstelen arccal hallgatom végig, és nem ül ki az arcomra az öröm, hogy tényleg abszolút a kezembe ad mindent, amire csak szükségem volt. Miyazawa Sachiko, azt hiszem eddig tartottad fenn az érdeklődésemet. Ellenben remek dolgokat fogok kihozni ebből is, hiszen azonnal elindult bennem az ötletgyár, hogy mire is tudnám felhasználni ezt a lányt. Mikor elmondja, hogy az apja számára ismeretlen, majd rákérdez Tamachi Ryotára, akkor felsejlik bennem egy emlékfoszlány, amiből szinte azonnal megkaptam a tisztánlátást.
 ~ Tudom már ki vagy te lány, talán jobban, is te magad!~ gondoltam magamban, majd miközben ledöntöttem a maradék teámat, kissé türelmetlenül, végigpörgettem a fejemben a múlt töredékét, aminek tudatos felélesztése szinte valódi fizikai fájdalmat okozott nekem. Ryota arcának vonásai megjelentek a lány arcán, pechjére hasonlít rá valamelyest. És így rengeteg lehetőség került a szemem elé. Felállok és ránézek a lányra. Egy kicsit sajnálom is. Nem tudja még min kell keresztülmennie ahhoz, hogy megértse én tényleg nem az vagyok, akiről hallhatott eleddig. Azt hiszem meg van rá az esélye, hogy első kézből tanulja meg a leckét. Én nem vagyok Shinigami! Ettől fogva a gonoszság elemi szinten a részemmé vált, és ha bárki úgy gondolja van határa ennek, az kifejezetten nagyon téved. Egy kicsit bíztatóan szólok hozzá.
- Kérlek, tarts velem az ünnepségre, amit elvileg azért tartanak, hogy úgy érezzem a család szeret engem, hogy ha megjelenek, akkor nem a félelem az, ami eszükbe jut elsőként - mosolyodok el, majd segítek neki felállni, és ezzel tisztelettel meg is hajlok előtte, hiszen megosztotta velem az idejét, és ráadásul egy számomra kedves elfoglaltságra szánta mindezt. Hagyok még egy pár másodpercet, hogy felkészítsem a lelkem arra, ami odakint vár. Ahogy az ajtóra tekintek, szinte hallom a sötét árnyakat mögötte, ahogy rám várnak. Minden porcikám úgy kívánja ne menjek, ki de muszáj lesz. Reménykedem, hogy a szórakozás, amit elintéztem magamnak, majd kielégíti őket elég időre, hogy egy kicsit csak békén hagyjanak. Mikor kilépünk innen, a sötétség mint egy lepel rám borult, és nem tudtam ellenállni annak, hogy mosolyogva jöjjek ki. Megfordulok, majd mielőtt még a zanpakutouinkat elhoznák, én jól végigmérem Sachikot.
- A költöző madarak közül a legfiatalabbak, akik először találkoznak az ősszel, a hideggel, követik az ösztöneiket, és elindulnak az idősebbekkel délnek, egy olyan utazásra, amiről nem tudnak semmit, mégis úgy érzik, szükségük van erre. Nem tudják mi vár rájuk, elképzelni sem tudják, mégis mennek- ezután közelebb lépek hozzá, majd megfogom a kezét. Ha esetleg el szeretné rántani, akkor érezhetően megfeszül a fogásom. Nem akarom elengedni őt, és ha ez nem lenne elég, akkor most szépen felhozom neki a vádakat - Beismerted nekem, hogy hazudtál, még ha csak részben is. Továbbá elítélően beszéltél Tamachi Ryoutáról. Szoknyapecérnek, és nárcisztikusnak nevezted, az előbbivel családom egész vérvonalára utaltál- hideg, és meglehetősen szigorú pillantásokkal illettem. Ezután fennhangon kiáltottam el magam:
- Elfogni! A zanpakutouját elzárva hozzák utánunk!- mosolyodok el, és nem engedem menekülni. Addig nem eresztem, amíg rá nem teszik a kötéseket, és én magamra kötöm zanpakutoumat, majd végigkísérem a kis csapatot a pincébe, ahol egy börtönhelyiségbe léphetünk be.
- Ha ellenállsz, már el is kezdem írni a jelentést a Gotei Juusantainak, hogyan támadtál meg a saját otthonomban, és halálod ennek az őrnek köszönhető, akit akár ki is tűntetek a jobb történet érdekében- mondom mosolyogva, majd rá is böktem arra a bizonyos őrre. Találomra választottam egyet. A szemem már élénk sárgán villogott. Persze a szokásos procedúrák zajlanak le. Alaposan odakötözik egy olyan kínpadhoz, ami függőleges volt, ámde könnyedén dönthető. Saját építésű, minden igényt kielégít. Természetesen hozták a készletemet is, amin a fájdalom különböző megközelítéseit tartottam számon. Több olyan eszköz is jelen volt, amit a Pokolban lestem még el. Ezután magunkra hagytak. Záródott az ajtó. Hagytam egy egész percet csendesen. Nem szólaltam meg, csak a szemeit fürkésztem. Ezután csak hogy „oldjam” a feszültséget, kezembe vettem egy olyan kést, ami ugyan fűrészes volt, de tépőkampók voltak a fogak helyén, ráadásul különböző szöget zártak be. Majd elnevettem magam, és felrúgtam az egész eszköztárat, ami hangosan csörömpölve terült szét a kövön.
– Csak nem képzelted, hogy megkínozlak?- vihogtam egy keveset utána- Azok után, hogy tudod… - mutattam rá, meg magamra a késsel, majd kifakadt belőlem egy jól eső kacaj- Hát az van kérlek, hogy emlékszem Rád! A fattyúra, akiért tartottam a hátam Ryotának, legalábbis nagyon remélem, hogy te vagy az, és ha nem bólogatsz, akkor megmutatom miért vannak kampók ennek a késnek az oldalán ühüm- bólogattam szenvtelenül, majd felnevettem, és az öltözékem teljesen átalakult a szeme láttára. Füstbe borult a testem egy pár másodpercig, majd egy szakadt, kopottas öltöny került rám, és az elengedhetetlen kellék, a kalap. Kuncogtam neki egy keveset, egyszerűen eldobtam a kést, majd kivettem a zsebemből egy kis üveggolyót.
- Ryota hozzám fordult segítségért. Tudta, hogy élsz, ühüm, bizony tudta! Kellettél neki igen!- mondtam kissé izgatottan- Az édesapám megölt volna téged is, és édesanyádat is, ha megtudta volna mi történt. Ezért aztán nem volt mit tenni, titkolózni kellett! Ryota viszont járkált, mászkált, császkált, útikált meg ilyenek, és ez feltűnt apámnak. Ekkor Manazzo tudod mit tett?- majd felnevettem, és odaléptem közel hozzá, csak hogy érezze milyen az, amikor kiszolgáltatott vagy valami olyasminek, ami bármikor megölhet, vagy csak olyan fájdalmat okozhat, amit még nem tapasztaltál. - Úgyse fogod tudni- sóhajtok egyet lemondóan, majd hátralépek tőle, és megvonom a vállaim- Kémkedni küldött pár jómadarat, hogy megtudja hová járkált, és mikor megtaláltak titeket, akkor történt az, hogy édesapáddal vállvetve levadásztuk az összeset, és ő megfogadta, hogy többet nem fog keresni titeket!- zártam rövidre a sztorit, majd ekkor behozták a zanpakutouját. Arra számítottak, hogy már nem lehet felismerni a kislányt, de látták, hogy az eszközök szanaszét voltak szóródva, illetve azt, hogy nem csinálok semmit az alannyal. Nagyon nem értették mi is zajlik itt, de csak csinálták ami a dolguk, majd bezárva a termet ismét magunk maradtunk. Kivettem a dobozból a zanpakutout, ami gyakorlatilag rámkiáltott, hogy nehogy bemocskolja a démoni kisugárzásom.
~ Törd ketté a szemtelent!~ utasítottak a hangok, de még úgy éreztem erősebb vagyok ennél, szóval csak megtartottam. A sétabotom alakot váltott, és egy pengeéles katana formáját vette fel.
- Ébredj Paragon!- szólítottam meg, és szikrázva kettévált a penge felvéve a shikai alakját. Kioldoztam Sachikot, majd átadtam neki a saját kardját.
- Vagy így történt, vagy sem, ezt már rád bízom, mindenesetre most fújd ki az összes levegőd- nevettem el magam, majd mögételeportáltam a lánynak, majd megbökve kiteleportáltam őt a palotából, és a nagy szédülés után Seireitei teljesen másik végében találja magát. Búcsúnak ez megteszi. Én újra használom a kardomat, méghozzá egy kis lakosztályba, ahol egyedül dolgozott Tamachi Ryota. Tettem egy kis kitérőt, a raktárból magammal hoztam kedves kis barátomat, a kést. Velem egykorú, és a legjobb barátom volt mindig is. Az asztalnál ült, és írta a könyveléseket. Még együtt tanultuk ennek is a művészetét, gyakorlatilag gyermekkorom egyetlen olyan emléke ő, ami igen sok jókedvet szerzett nekem mindig is. Mikor megérezte a jelenlétemet, akkor csak letette az írótollat, és egy bánatos sóhaj szakadt fel mellkasából. Felállt, majd megfordult, és kérdőre vont rögtön.
- Miért Yukezo? Mi szükség erre? Nem azt ünneplik, hogy örvendeznek visszatértednek? Vagy talán azért vagy itt, mert én nem mentem el?- majd összefonja karjait, és még gúnyosan megjegyez nekem valamit- Szerintem Yukezo sosem tért vissza. Te valami egészen más vagy!- mi tagadás erre én elmosolyodtam, majd elkuncogtam magam, és szépen lassan kimért léptekkel megközelítettem a férfit.
- A minap megjelent Sachiko- ekkor megértette, hogy miért is vagyok itt.
- Tulajdonképpen tényleg ilyen gonosz lettél? A feleséged márpedig jóhatással volt rád. Talán még van remény számodra- csóválta meg a fejét, majd kihúzta magát, és várta, hogy mi következik most.
- A lányod egy árnyék lesz, egy általam kiképzett katona a Seireitei berkjein belül. Amíg nem bizonyít nekem, addig nem lesz Tamachi. És amíg nem lesz Tamachi, addig kifejezetten keserű sorsa lesz, arról gondoskodom. És ha már belépett a családba, akkor megfogom a kezét, és az apja helyett is irányt mutatok neki- láttam, hogy feldühödött Ryota, de sajnos nem volt már ideje komolyabb harcot kezdeményeznie. Megvillant előtte a kés, és Ryota a torkához kapott. Szánakozva nézett rám, ahogyan elhagyta az élet, és kidermedt a szeme. Én ott álltam felette, majd elmosolyodtam.
- A lányod az enyém- sziszegtem a holtteste felett, majd eltűntettem azt, amin eddig dolgozott, és a gyilkos fegyvert is. Most kereshetek még egy bérgyilkost, amire rákenem az egészet, és azt hiszem a bosszú kardja már meg is van a számomra. Villámgyorsan rendeztem le ezt az egészet, és egy pár perc múlva egy másik ruhában megjelentem az ünnepségen, és ahogy telt múlt az idő, egyszercsak nagy kiáltozás. Meghalt Tamachi Ryota. Meggyilkolták. A többi meg elindul magától.


Karakterlap

Miyazawa Sachiko

Shinigami

2. Osztag

*

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
13 500 / 15 000

Hozzászólások: 31

Hírnév: 5

Infó

Tárcában: 16 200 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Az új Tamachi palota
« Válasz #16 Dátum: 2018. Febr. 18, 00:37:58 »
Játszunk olyat, hogy élve elmehetsz

Egy pillanatra hagytam, hogy indulataim vezéreljék tetteimet, így aztán, nem állva a lefelé dübörgő lavina útjába, olyan szavaknak engedtem, hogy elhagyják ajkaimat, melyeket egy bő 5 perc elteltével rettentően bánni fogok. Ám egyelőre nem igen foglalkoztat ez a tény, így csupán határozottan vésem tekintetem övéjébe, és próbálok bármit is kiolvasni lelke tükréből, több kevesebb sikerrel. Mintha nem is arra hallgatna amit én mondok neki, hanem gondolatai egy teljesen más vidéken járnának. Később viszont mégis megszólal, ismét ignorálva korábbi kijelentéseimet. Ugyanakkor szavai némileg megmozgatnak bennem valamit. Félelmet említett volna? Egy alak, aki tisztában van a ténnyel, hogy korán sem áll ő a szeretet középpontjában, viszont a rémületében annál inkább. Innen is szerzi akkor egy részről a tiszteletet. Mindemellett viszont mosolyog, mellyel teljesen ellensúlyozza mondatát. Hagyom, hogy felsegítsen, majd magam is meghajlok előtte. Komolyan gondolta hát a meghívást? Képtelen vagyok hinni invitálásának és ezt a fajta kételyt testbeszédem szinte azonnal elárulja. Tartom a férfitől a kellő távolságot, és amíg ki nem érünk a teremből, a szemkontaktust is kerülöm. Mikor a madarakat említi, már az elejétől fogva úgy értelmezem szavait, mintha csak rólam beszélne, ugyanis szerintem ez az igazság. Akár csak a vihar előtti csend..egyre inkább erősödik bennem a megérzés, hogy nem lesz jó kimenetele a helyzetnek, mikor pedig közelebb lépve hozzám, kezeimre fog, már ösztönösen is rántanám el azokat szorításának fogságából, ám megfeszülnek ekkor a férfi izmai, ezzel meggátolva a szabadulást. Szinte már hallom az első dörejeket,melyek a közelgő vihart jelzik, emiatt pedig ismét megpróbálkozom kiszabadítani kezemet, semmi sikerrel. Nem marad ezután más választásom hátra, minthogy hallgatom későbbi kijelentéseit. Ahogy megérkeznek a rám olvasott vádak, akaratlanul is megtorpanok. Folyamatosan résen volt, és most minden hallott információt ellenem használ fel. Vegyes érzelmek kavarognak bennem, nem is tudom melyikük erősebb. Düh, félelem, megbánás. Ennek ellenére nem hunyászkodhatok meg! Összeszedve meglévő bátorságom, kihúzom magam és ismét felveszem az előttem állóval a szemkontaktust. Mindössze ekkor érkezik a parancs az őrökhöz , mely hallatán nyomban felkapom a fejem. Megannyival fontosabbá válik a helyzet számomra, hiszen immáron fegyverem is a képbe került. Egyelőre viszont nem teszek semmilyen elhamarkodott lépést, mivel tudom, a ládát, melyben Mizu no Yosei-t őrzik, utánunk hozzák. Hallva Yukezo szavait, ajkamba harapok. Csapdába csalt, fáj bevallani, de igen könnyen. Elfogadom a vereségem, ugyanakkor be kell, hogy valljam, a mosolya láttán igenis megfordult fejemben a gondolat, hogy arcon köpöm. Tudom, azzal abban a pillanatban megástam volna a saját sírom, és talán még a hírekben sem azt a bizonyos őrt nevezné meg, hanem saját magát, testi sértés elleni védekezés alapjával. De legalább azt a nyavalyás mosolyt képes lennék legalább egy pillanatra letörölni arcáról. A későbbi percek gyorsan eltelnek, és legközelebb már kikötözve találom magam az említett börtön helyiségben. Próbálom megmozdítani végtagjaimat, ám azok egy centit sem hajlandóak odébb moccanni. Figyelmem ekkor az asztalon lévő anyagra vetül, mely megannyi kínzóeszközt rejt magában. Akaratlanul is nagyot nyelek a kellékek láttán. Nem töröm meg a néma csendet, hol a férfit hol pedig játékait pásztázom. Ahogy kiválaszt végül számára tetszőlegest, automatikusan megfeszülnek izmaim és éles figyelemmel kísérem az alak további mozdulatait. Nem fogok pityeregve könyörögni az életemért, vagy bármilyen alkut kötni vele ezért cserébe. Az igazat megvallva, nem gondoltam volna, hogy itt és ily módon végzem, ám az ember sorsa mindig kiszámíthatatlan volt, szóval kár ezen rágódnom. Ebben a pillanatban viszont érkezik egy olyan kérdés, mely után teljes fordulatot vesznek az események. Most már nem csak somolyog, hanem röhög is. Ehhez pedig remekül társulnak a körülette heverő eszközök, ezzel egy igazán beteges képet alkotva személyéről. Talán ezzel a képpel nem is állok olyan távol valóságtól. Csak nem képzeltem..? De. Voltam olyan „naiv”, hogy elhittem, itt fog véget vetni az életemnek, puszta kedvelt időtöltés gyanánt. Legalább értelmet nyertek volna azon szóbeszédek is, melyek hihetőségében meglehetősen kételkedtem. A későbbiekben pedig immáron olyan kijelentéseket tesz, mely kellőképp megragadja figyelmem. Csupán aprót bólintok meséje közben, nehogy az elbizonytalanodás miatt hagyja abba, majd továbbra is, némán hallgatom, miféle információkkal is lát el az elkövetkező másodpercekben. Az elvárásaimat nagy részben kielégítette, egy keveset meg is lepett hirtelen őszintesége. Kérdése után ismét közel lép hozzám, mintha csak érzékeltetni akarná velem jelenlegi kiszolgáltatott helyzetem. Pechjére teljesen tisztában vagyok mindezzel, ugyanakkor jelenleg túlzottan leköt a kíváncsiság a történet vége iránt, emiatt pedig mintha arról is megfeledkeznék, hogy éppen kikötözve hallgatom a másik meséjét. Szavai alapján úgy ítélném meg, hogy a férfi kapcsolata egyáltalán nem volt viharos apámmal, sőt. Ezzel szemben, eljutottam addig a pontig, hogy már azt sem tudom pontosan minek higgyek és minek nem. Legalábbis az ő esetében ezt nehéz eldönteni. Nem sokkal ezután behozzák a már jól ismert ládát, melynek hatására megkönnyebbülten sóhajtok fel. Szeretem ha a fegyverem folyamatosan a közelemben van, még ha nem is használom. Ahogy viszont Yukezo a kezébe veszi a zanpakutou-t, nyomban megrántom karjaimat, mintha csak ki akarnám tépni karjaiból az eszközt. Ha pedig egy ujjal is hozzáér akár a pengéhez is, egészen mást próbálnék meg kitépni a helyéről.
-Hozzá ne merjen érni.-sziszegem fogaim közt a fenyegetést, ahogy élénk zöld íriszeim fagyosan csillannak fel egy pillanatra.
Ahogy az ő fegyvere is felveszi alakját, egyre vadabbul kezdek mozgolódni helyemen, nem foglalkozva a ténnyel hogy ezzel többször is meghorzsolom bőrömet. A félelemnek mintha már nyoma sem lenne, felváltotta helyét a mérhetetlen düh és aggodalom a kardszellem jólléte iránt. Mint már említettem, számomra ez megannyival többet ér, mint saját életem. Legközelebb lábaim immáron a földet érik, majd ahogy felém nyújtják fegyverem, szinte kiszakítom azt a személy kezéből. Egy pillanat alatt mérem végig tekintetemmel a tárgyat, majd megnyugodva konstatálom, egy karcolás sem esett rajta.
-Köszönöm.-mormogom el a szót, lehajtva fejemet.
Néhányan megkérdőjeleznék, hogy mégis mit köszöngetek ebben a helyzetben. Az életben maradásom? A hatalmas kegyelmét? Közel sem. A tisztességet a részéről, melyet mindentől eltekintve értékelek. A következő másodpercekben a férfi már mögöttem áll, majd miután elhangzanak szavai, már el is teleportál a kastélyból. Az elsőkben még kell egy kis idő, hogy agyam beérje az események gyors váltakozását, végül pedig környezetem kezdem el vizslatni, megbizonyosodva arról, nem ólálkodik e még itt valahol a közelben, és a búcsú ez esetben csak egy jól megtervezett álca lett volna. Ahogy tisztázom, egyedül vagyok, először hagyja el ajkaimat egy hosszas, megfáradt sóhaj. Az igazat megvallva, legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ekképp alakul majd látogatásom a Tamachi háznál. Persze nem egy habos tortára vártam..ám annak ellenkezőjére sem. Minden esetre, az első lépést megtettem,a többit pedig majd az idő múlásával. Ezt a gondolatot fejembe vésve indulok el a második osztag területe felé.

Karakterlap

Mizushima Seiun

Shinigami

2. Osztag

*

Szint: 6.

Lélekenergia:

60% Complete
34 300 / 35 000

Hozzászólások: 89

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Vanília Fan Egylet

Reiatsu szín:
Lila

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Özvegy

Kivel áll kapcsolatban?:
• Kuchiki Kai

Mottó:
The way to have power is to take it.

Post szín:
#C37EE6 és #800080


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Az új Tamachi palota
« Válasz #17 Dátum: 2018. Jún. 18, 01:36:10 »


Tehát nem azt mondtam, amit ő elvárt volna. Meglehet, nem is ez volt a helyes válasz, de ennél őszintébben nem tudtam volna reagálni- még akkor sem, ha eltekintek attól, mit is jelent nemesnek lennem. Akkor talán a gyilkolás nem fért volna bele… halk sóhajjal figyeltem, ahogyan feláll a székből. Az első pillanatban azt hittem, hogy egyszerűen faképnél hagy és kisétál az ajtón- már láttam is lejátszódni lelki szemeim előtt a jelenetet, mire eljutottak hozzám szavai. Szemöldökömet felvonnom kissé jelezve értetlenségemet, figyelem távolodását. Lehet-e rá esély, hogy az előbb felhozott példája, melyet meg kellett oldanom valójában egy valós szituáció? Tekintetemet elveszem a két férfi kettőséről és az asztallapra pillantok, de csak hogy a következő pillanatban vissza is függesszem rájuk. Óvatosan érintettem meg a zanpakutoumat, ujjaimat rákulcsoltam a markolatra és halkan csúsztattam hátrébb székemet. Ámbár, őszintén kétlem, hogy a férfinak szüksége lenne a segítségemre- tisztában voltam azzal én magam is, hogy ő az egyik legerősebb lélek Seireteiben. Viszont én sem nézhetem sokáig tétlenül az ehhez hasonló helyzeteket… Nem tudnék tükörbe nézni.
- Méghozzá, meg is tenném. - A Yukezo hangjából áradó maró gúny égette a fülemet, de elengedtem nemtetszésemet ezúttal. Végül is, nem egy békés uzsonna közepette kezdett el inzultálni, nem igaz? Egyenesedtem fel és megkerültem az asztalt. Kimért mozdulatokkal lépdeltem, csupán terhelni kívántam az egyébiránt is feszült, ittas társaság hangulatát. Egyikük sem akarhat ujjat húzni két főnemesi házzal! A menekülésre kapott lehetőséget pedig maradéktalanul ki is használják. Halk szusszanással lazítok tartásomon és a következő pillanatban elém kerülő férfi arcát fürkésztem, míg ujjaimmal letöröltem a homlokomra kenődött vért. - Kissé közvetlen, a rangjához képest. - Mondhatni, őrülten gyerekes. Hátrébb is léptem tőle és az egyik közeli asztalról szalvétát véve beletöröltem a folyadékot.
Szavaira egy láthatatlan, jeges kéz szorította össze szívemet. Annyira próbáltam mutatni, hogy erős vagyok, de elég volt rám pillantania ahhoz, hogy átlásson rajtam. Mit fogok tenni akkor, ha nem tudom megvédeni a családomat? Tenkait… Tomoet… az ikreket… Sorban kergették egymást fejemben a fantazmák és elsötétült tekintettel pillantottam sárgáiba. - Nem fogom hagyni, hogy még valaki az én hibámból haljon meg. - Felelem halkan. Átlátszó, naiv ostobaság ezt gondolni, ebben hinni, belekapaszkodni a szikrányi elhatározásba. Hiszen mindig van erősebb, s ha nem az győz le, hát a körülmények vezetnek a bukáshoz… De azt sem vagyok hajlandó megtenni, hogy csendben üldögélve, a fényűzést élvezve várjam, hogy valamelyik szerettem halálhírét hozzák elém. - Ha maga is félt valakit, lehet elképzelése arról, hogy mit érzek. - Némán nézem végig, ahogyan megissza a teámat és megrándul a szám széle. Efféle fizetségre nem számítottam! - Egészségére. Remélem, nem égette meg a torkát. - Nyilvánvaló módon nem eshetett neki kellemesen a forró lé, de ez nem túlzottan foglalkoztatott. - Nem, annyit valóban nem áll szándékomban várni. Kíváncsian várom a megpróbáltatásait, Yukezo-dono. - Mosolyodtam el. Sok minden voltam, de gyáva nem. Félelemnek nyoma sem volt bennem, pusztán némi aggodalom talált meg, míg figyeltem távozását és én magam is szedelőzködni kezdtem- a helyiség kellőképpen viharvertté vált, elnéptelenedett és nekem sem maradt immár okom, hogy itt vesztegessem az időmet, akadt jobb dolgom is. Sietős léptekkel távoztam és hazaérkezvén enyhe lendülettel csukom be az ajtót, aminek nekitámaszkodom és ajkaimat elhagyja egy hosszú, bizonytalan sóhaj. - Marshmallow! Már megint mit csináltál… - Csüggedek el a gyér fényben körbetekintve. A nappaliban mindenhol papírdarabok hevertek, az íróasztalomon a könyveknek csupán apró, romos cafatjai emlékeztettek egykori mivoltukra. Vontatottan indultam el a takarítóeszközökért és nem felejtettem el közben sötét, megrovó illantást vetni kutyámra, aki farkát behúzva bújt el a kanapé alá. Hozzáláttam a szemét feltakarításához, majd az órára pillantva úgy döntöttem, inkább veszek egy hosszú fürdőt, mielőtt elindulnék a Tamachi-birtok felé…

Csupán a hangos ugatásra eszméltem fel és eltartott pár pillanatig, míg a hideg vízben fekve rájöttem, merre is vagyok. Csontig hatoló hideget éreztem, remegve nyúltam a telefon után a kádból kikászálódva... és láttam neki sietősen öltözni. Mindössze másfél órát szenderegtem - óráknak éreztem!-, még nem voltam késésben, mégis kapkodva csatoltam nibantaiis egyenruhámra a kardot. Távozásom előtt kikészítettem a reggelit a rejtekhelyére visszakucorgó állatnak: isten tudja, mikor érek haza és ha egyáltalán belépek még ezen az ajtón, nem akarok azzal szembesülni, hogy szétrombolta a bútorzatot is.
A hajnali fény kellemesen világította meg utamat: nehéz szívvel lépdeltem. Nem az edzéstől félek, vagy attól, hogy esetlegesen megpróbálna az életemre törni a férfi. Osaka-san alatt megtanultam, mi a kemény fizikai munka, hogy minden egyes verejtékcsepp egy előrelépés a célom felé. Ez azonban nem segített- hiába erősödtem testben, valami oknál fogva képtelen voltam átlépni a határt és saját magamtól sikert aratni. A megköttetett alku, melyért nevetséges árat fizettem egészen idáig vezetett: a fényűző Tamachi palota kapuihoz. Hosszú hajamba bele-belekapott a szél amíg a tornyokat fürkésztem; feltűnően nem foglalkozva az őrökkel. Csupán durva szavaik hallatán vontam fel a szemöldökömet és fordultam feléjük. - Úgy látom, halvány elképzelése sincs, hogy hogyan kell beszélnie egy főnemessel. - Feletem jeges hangon. - Mizushima Seiun vagyok, és Tamachi Yukezohoz érkeztem. Tegyék a dolgukat és értesítsék jöttömről. - Fontam keresztba karjaimat.


Karakterlap

Tamachi Kagami Yukezo

Mad Hatter

Különleges karakter

Daitenshi

*

Daitenshi

Szint: 16.

Lélekenergia:

60% Complete
83 100 / 100 000

Hozzászólások: 124

Hírnév: 12

Infó

Tárcában: 35 000 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Daitenshi

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Sötétkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Házas

Kivel áll kapcsolatban?:
Kagami Ai

Mottó:
It is the end of all hope To lose the child, the faith To end all the innocence To be someone like me

Post szín:
Slategray / Steelblue


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Az új Tamachi palota
« Válasz #18 Dátum: 2018. Jún. 29, 15:45:07 »
A hajnal sötétséget hoz

Egy újabb éjszaka, amiben nem találtam nyugalmat. Ahogy végeztem a palota alagsorában, úgy energiátlanul dőltem ki valamelyik sarokban. A hideg kövön találtak meg reggel, ahogyan fájdalmasan üvöltözök saját kínzóim emlékéül. Alig aludtam egy pár órácskát, aggodalommal telt arcokat láttam a nap első pillantásában. A gyertyák csonkig égtek, és én a sötétbe burkolózva szenvedtem el ismét a forró vas érintését a bőröm alatt. Olykor a csontozatomba építettek mérgező anyagokat, hogy addig üvöltsek, míg elmegy a hangom, hogy utána néma kiáltásomon mulassanak. A hangulatom így egyszer s mind megpecsételődött. A bőröm nyúzott, és sápadt volt. Egy tíz percig kábán hagytam, hogy vállaim alatt megtámasztva húzzanak fel egy ágyba, ahol máris egy orvos jött, hogy megvizsgáljon. Gyakrabban lát ő engem, mint a tanácsadóim. Mondjuk a legutolsónak is kivágtam a nyelvét, miután a főnemesi címmel kívánt elérni valamit. Számomra nem jelentett ilyen sokat ez a cím. Eltoltam magamtól az orvost, és felkeltem az ágyról.
- Egy teát még lehet elfogadnék- említettem meg, majd ahogy ezzel megvoltam, rendeztem csurom véres öltözékemet. Vendéget várok ugyanis. Egy igazán különleges vendéget, és habár vendégszeretetemről vagyok híres, számára nem mindennapos fogadtatást gondoltam ki. Már előre kuncogtam magamban, amikor majd meglátom az arcát. Aggódtam egy kicsit, hiszen amire készültem vele kapcsolatban, az lehet, hogy valóban ki fogja készíteni a lelkivilágát. No nem mintha nem ezt kívánta volna tőlem. El szeretné érni a bankai szintet. Számára gondolom nem eléggé kielégítő, hogy évtizedek gyakorlásával feloldja, hogy utána következő évtizedekben megtanulja használni. Jómagam is több, mint 50 évvel a valódi bankaiom előtt már használtam a feloldást, utána hosszú időbe telt, hogy a mostani formáját alkalmazhassam. Megdörzsöltem a halántékomat, majd a homlokomba is csaltam egy kevés vért, hogy legalább hasonlítsak az élőkhöz párosított színezethez. Korai érkezést kértem tőle, és mikor megéreztem a jelenlétét, nem voltam rest.

Az őrök remekül szórakoztak, hiszen tudták, hogy efelé másmilyen etikett tartozik azokra, akik nem kezelik helyén a birtokot. Persze volt okuk aggódni, de lassan már ismerték az elvárásaimat, és szánt szándékkal nem foglalkoztak a vendéggel. Durva szavakkal illették a főnemest, és ez kihozta a sodrából annyira, hogy megjegyzéseket tegyen, illetve rájuk parancsoljon. Persze ez nálunk nem divat, így karbafont kézzel, széles és gúnyos vigyorral álltak szemben Seiunnal.
- Elhiheti, hogy a dolgunkat mi remekül végezzük. Másképpen miért állt volna meg ott?- persze szavaik mögöttes tartalommal bírtak. Mármint hogy a tartalom szó szerint Seiun mögött állt.
- Jó reggelt!- szólítottam meg. Észrevétlenül érkeztem meg, és a szememben nem tükröződött az élet és a jókedv. Amint megfordul, lepillantok rá. Persze ha tudná, hogy mire készülök, akkor ő maga sem várná el, hogy egyáltalán szóljon bárki nekem - Kövessen- szóltam egyszerűen, majd a palota felé vettem az irányt. Lassú voltam, és kicsit nehéznek tűnt minden egyes lépésem. Nem voltam kifejezetten jó állapotban, ami csak tovább növelte a vérfagyasztó hangulatomat. Valahogy most inkább voltam démon, mint shinigami. Hangok zavarták a gondolataimat, és nem igazán tudtam kommunikálni a józan eszemmel, de úgy éreztem az igazából jelen körülmények között csak hátráltatnának. Miközben baktattunk lefelé, addig kérdeztem egyet.
- Mit tudsz elmesélni a zanpakutoudról? Tudod e, hogy mi az, amitől retteg?- egyszerű kérdések, mégis az ismeretük elengedhetetlen. Nem sok mindenki gondolkodik el ezen, pedig a bankai eléréséhez meg kell ismerni a lelkünk ezen oldalát is. Igaz hű társunk a harcban, és oly sokszor az a tapasztalat, hogy értünk harcolnak, azonban ha mi ezt nem tesszük meg értük, akkor hogy juthatnánk közelebb valódi potenciáljukhoz, a bankaihoz. Kellemetlen olykor szembesülni azzal a ténnyel, hogy shinigamik százai rohangálnak úgy, hogy igazából nem tudnak semmi zanpakutoujuk igazi természetéről, vagy saját gondolataikról. Ezek fegyverek, de én sokkal inkább szeretek paktumként gondolni rájuk. Egy lélek, két világ, két gondolat, két akarat, egy kard. A zanpakutout én forgatom, ő pedig megtanít rá, hogy hogyan forgassam. Közben végighallgatom, és leérünk az alagsori helyiségekbe, aminek pusztán a hangulatára is rátelepedett már a rettegés, ami a palota ezen részeit jellemzi. Egy nagyobb helyre érkezünk, ahol először vaksötét van. Nincs bevezetve a villany, az egész palotából hiányzott, így a kinti fényekből látszódott, hogy középen van két ülőpárna. Szó nélkül mutatok rá, hogy foglaljon helyet. Amint ezt megteszi, becsukom az ajtót, és lévén teljes sötétségbe burkolóztunk, csak hallhatta, hogy egy zár kattan. Bezártam magunkat ide, innen igazából nincs kiút. Én már természetesen közlekedem itt, pontosan emlékeztem, hogy hová tettem a párnákat, így leültem vele szemben.
- Mondja kedves, fél a sötétben?- kérdeztem halk hangon, majd nem igazán vártam meg, hogy válaszoljon, csupán drámai szünetet tartottam - Majd fog- azzal felszabadult valamennyi a lélekenergiámból, és a reiatsuban ott rejtőzött a démoni megnyilvánulásom is. A sötétkék reiatsuba gonosz kisugárzás keveredett, aminek a megérzésére természetesen alakul ki a megfigyelőben a borzongás, a hideg, a kétségbeesés, és a reményvesztettség. Általában ha ez valaki megérzi, abban rögtön tudatosodik az elméjében a gondolat, hogy innen nincs kiút. Itt fog elveszni, és az út oda hosszú, és gyötrelmes lesz. A derengéstől látható, hogy a falakon vér van, továbbá valamelyik sarokban egy akasztott ember volt, de ahogy pislant eltűnik. Számára észrevétlenül feloldottam a zanpakutoumat, mikor feltört belőlem a reiatsu, akkor gyakorlatilag ez történt, és az első támadásommal kiterjesztettem Paragont, hogy bekerüljünk a zanpakutoum dimenziójába. Egyetlen egy részlet van, amiről észreveheti, hogy valami drasztikusan változott, de erre szinte senki sem jön rá. Egyből legalábbis. Az új tér megszólalásig hasonlított az előzőre. Aztán fellobbantak hirtelen a gyertyák, és furcsa lehetett számára, de én már nem ültem ott előtte.
- Anya engedj be!- szólt egy kislány hangja kintről. Hallottam, hogy a lánya nem született meg… élve legalábbis. Ezért nem tudhatta, hogy milyen hang az, ami szólítani fogja. Saját kislányom hangja volt a minta, amit jómagam is könnyekkel küzködve alkottam meg. Dörömbölt az ajtón, ami ugyan zárva volt - Segíts, kérlek segíts!!! Jönnek… anyucii- majd sikoltott, és eltűnt a hang, majd ismét sötét lett. Ha ugyan az ajtóhoz sietett, akkor azon dörömbölhet napestig. Kuchiki Kait személyesen ugyan nem ismertem, de látomásból és hallásból már találkoztam vele. Sötét lett, majd kattant a zár, és valaki szinte kitépte az ajtót. Elhunyt férje állt ott vele szemben nem kevés sérüléssel.
- Te vagy az?- tulajdonképpen én voltam az, csak a test és az alak volt különböző. Magamhoz öleltem őt, és lányom elvesztésével kapcsolatban könnyek kerültek a szemembe, hiszen meg kellett alkotnom őt újra, és persze elvesztenem. Az örömkönnyek keserűek voltak, de számomra a színészet nem volt akadály. Ha úgy hozta a sors, hogy csókolni kívánt volna, minthogy rég nem látott szerelme állt vele szemben, hát részemről az sem lett volna akadály. Mielőtt azonban lebuknék, megszakítok minden folyamatot - Sietnünk kell! Foglyul ejtették! A kislányunk, itt van!- ragadtam karon, és futottam vele, ahogy csak tudtam. Meglepetés lehetett számára, hogy az ajtón túl nem a Tamachi palota várta, hanem egy kopár fákkal teli szürke erdőbe. Hamu esett az égből - Találkoztam Tamachi Yukezoval, azt mondta ki tud minket szabadítani ebből a Pokolból. Őt nem hoztad magaddal?- néztem rá kérdően, miközben gyors léptekkel futottam a palotába, ami ott volt már a láthatáron. Belial kastélya. Itt, ahol a tér és az idő az én szolgám, a dimenzió összes lakójával együtt. Éppen ezért gnómok jelentek meg a fák fölött.
- Virágszál! Nincs zanpakutoum, mióta otthagytam azt a világot, mióta az a betegség elemésztette a lelkemet, itt vagyok ezen a kopár, kies vesztőhelyen. Ezeket a dögöket viszont fegyver nélkül nem tudom elpusztítani. Kérlek, segíts- könyörögtem, majd hagytam, hogy harcba bocsájtkozzon velük. Szaporítottam a sérüléseim számát, majd ahogy véget ér a harc, legyengülten rogyok le az egyik fához.
- Yukezo téged küldött? Hát van érzéke- nevettem utánozva a hanglejtését, bár gondolom nem az igazi. Reméltem a harc okozta izgalom, meg régen halott szerelmének látványa, tapintása ezt az apróságot elfedi. Teljesen tisztában voltam vele, hogy ezt nem húzhatom sokáig, hiszen mégis csak a szerelme, de van egy olyan érzésem, hogy működni fog a dolog addig, ameddig kell neki.  Ekkor újabb katasztrófa történt. Megjelent egy hatalmas démoni alak. A női démon irigykedve szólt.
- Te itt? Ő az enyém! A lányotoknak már nincs menekvés! Nektek se lesz!- kacagott fel, majd hosszúkás ujjait kitartotta, és sűrű füst szállt ki belőle a föld felé tekeregve. Egy Seiunra hasonlító kislány körvonalazódott ki, majd a füst hirtelen kötéllé változott, és a füstképben jól kivehetően látszódott a kislány haláltusája a kötélen, ahogyan az fojtogatja. Najó, lehet ezt egy kicsit eltúloztam- gondoltam magamban. Felálltam a fa mellől, majd hangos kiáltással - SOHAAA- ugrottam neki, hogy az felnyársaljon engem, és mint egy darab koloncot, odébb vessen. Most Seiunon volt a sor, hogy megmutassa milyen fából faragták. Ha megtámadja, a kislány szertefoszlik, és a démon hátraugrik.
- Nono! Ha megölsz, a lánynak vége! Gyere a kastélyba, és hozd el a férjed szívét, akkor elengedem- kacagott, majd szertefoszlott. Persze a sérült férje még éppenhogy csak élt, de már nem igazán tudott megszólalni. Míg ő a démonnal volt elfoglalva, addig én kicseréltem a testemet, és én igazából fizikailag ott se voltam. Egy egyszerű bábu vértől habzó szájjal vonaglott a porban. Szavai kivehetetlenek voltak, csak fájdalmas levegővételei. No vajon hogy dönt?

« Utoljára szerkesztve: 2018. Jún. 29, 15:55:53 írta Tamachi Kagami Yukezo »

Karakterlap

Mizushima Seiun

Shinigami

2. Osztag

*

Szint: 6.

Lélekenergia:

60% Complete
34 300 / 35 000

Hozzászólások: 89

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Vanília Fan Egylet

Reiatsu szín:
Lila

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Özvegy

Kivel áll kapcsolatban?:
• Kuchiki Kai

Mottó:
The way to have power is to take it.

Post szín:
#C37EE6 és #800080


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Az új Tamachi palota
« Válasz #19 Dátum: 2018. Szept. 21, 02:49:28 »

A hangulatom meglehetősen borongós volt, egyik pillanatban elszántnak és tettre késznek éreztem magamat, míg a következőben összeszorult a torkom és nyelni is alig voltam képes, annyira rettegtem. A gyávaságnak eme formáját nem lett volna szabad megengednem magamnak- sőt, nevelésem okán jelen sem kellene lennie bennem és mégis. Szinte csontomig hatolt a kétségbeesés. Valószínű, ha most megvizsgálnának a negyedik osztagnál, bezárnának egy gyönyörű, fehér falú szobába és hetekig tartó terápia alá vetnének… Így talán érthető, miért volt mosolyom inkább feszült szájhúzás az őrök előtt állva.
Szemöldökeimet enyhén feljebb vonva mérem végig őket és eljátszom a gondolattal, hogy mennyire szívesen hánynám őket kardélre- gyanítom, jók a megérzéseim és ha a ház urát nem is, őket móresre tudnám tanítani. Természetesen, ez magával hozná a nem túl kellemes következményeket is, amik kisebb politikai forradalmat robbantanának ki. Shuu szeme elé kerülni egy ilyen apró, általam túlkapott pillanat miatt nem lenne tanácsos… Nem méltatom több szóra őket, hátat fordítva nekik szembetalálom magamat Yukezoval. Félig-meddig meglepődöttség tükröződik szemeimben, nem érzékeltem jelenlétét egészen addig, amíg meg nem pillantottam- pedig nem vagyok tehetségtelen a reiatsu érzékelésében. Ez is csak azt bizonyítja, hogy hozzá képest még semmi sem vagyok…
- Jó reggelt. - Viszonoztam a köszöntését és sejtettem, hogy ez minden lesz, csak jó nem. Nyeltem egyet és megigazítottam tincseimet, néma bólintással fogadtam az utasítását és követtem. Ezelőtt még sosem jártam ezen a birtokon- nem volt rá okom. Út közben ennek megfelelően megengedtem pár kósza, tanulmányozó pillantást magamnak, pillantásom elidőzött a növényzeten. - Hogy mitől retteg? - Ez az, amire még sosem jöttem rá. Amahara nem tartott elég erősnek ahhoz, hogy megmutassa a valódi erejét, gondolatait sem fedte fel túl gyakran előttem. Ugyan az utóbbi időben valamelyest elkezdtünk összecsiszolódni, hosszú évekig kardom nélkül éltem, még a közelemben sem volt. - Nem tudom megmondani. A kommunikációnk… tragikus. Amiben biztos vagyok az az, hogy neheztel rám, amiért sokáig meg sem próbáltam harcolni és elhanyagoltam őt. - Megvontam vállaimat és felpillantottam a férfira. Vártam, hogy megjelenjen az arcán valamiféle megvető kifejezés; jogos lett volna.
Az alagsori részleg felé haladva a hűvös levegő mellett valami más is megérintette bőrömet és apránként alá is férkőzött: az impozáns épület falaiból áradt az iszonyat, ami lassan már engem is hatalmába kerített. Hallottam mendemondákat az előttem haladó férfiról, elméjének megbomlásáról és arról, miként intézi ügyeit. Ebben a pillanatban őszintén azt gondoltam, hogy az épület falai között; ott, ahol alig hallhatják a sikolyokat, borzalmas dolgok történhetnek éjjelente. Hátáról elvontam tekintetemet és inkább az utat figyeltem, amin haladtam. Nem volt semmi jogom ítélkezni, nem is állt szándékomban, pillanatnyi tétovázás után léptem be a jelzett helyiségbe és céloztam meg az ülőpárnát, ami felé mutatott. Az, hogy teljes sötétségbe burkolóztunk, nyugtalanított.
- Kevesen vannak annyira megbékélve önmagukkal, hogy ne féljenek a sötétségben. - Húzom magamat összébb törökülésben. Minden egyes éjjel előjönnek azok az érzések, emlékek és tettek, amiket azt hittem, régen eltemettem magamba. Sosem voltam képes véglegesen lezárni, vagy elfogadni valamit, legfeljebb néhány órára megfeledkeztem hibáimról. - Igen, félek. - Még azelőtt szólaltam meg, hogy megéreztem volna, mi is árad Yukezoból. Hirtelenjében levegőt sem kaptam, a belőle áradó reményvesztett rettegés megbénított és csak nehezen tudtam elérni kardom markolatát, bele-beleakadtam a mozdulatba. Szívem hevesen dobogott, ki akart szakadni a mellkasomból és zavartan pillantottam körbe a teremben, hiszen egy másodperce még velem szemben ült; innen hallottam a hangját. Ajkamat megnedvesítettem és kihúztam magamat, még próbáltam felfogni, mi is történt valójában: valami megváltozott, csak arra nem tudtam rájönni, hogy mi. A gyermekhang hallatán fejemet az ajtó felé kaptam, felugorva helyemről hátráltam. Nem tudtam tisztán gondolkozni, meg sem kellett volna fordulnia fejemben a gondolatnak, hogy az én angyalom lehet az ajtó másik oldalán… A gyér fényben meredten álltam, levegőért kapkodva és ösztönösen indultam az ajtó felé, hajolva a szívembe késként hatoló hang esdeklésének. Jobbom ujjait rákulcsoltam az ajtóra, próbáltam felfeszíteni, tépni minden erőmmel, de nem mozdult. Akkor sem tudtam segíteni, hát most sem tudok…? Szemeimbe könny gyűlt mialatt a mozdíthatatlant próbáltam felszakítani, a hirtelen jött sötétségben összerándultam. Fejemben kavarogtak a gondolatok, képtelen voltam lerázni a sejtést, hogy az én lányom állt az ajtó túloldalán és eltűnt, bajban van… segítenem kell! Rezignáltan pillantok a kinyíló ajtóra, ami majd' kiszakad helyéről és ereimbe fagy a vér. Ajkaim elnyílnak, íriszeim meredten függnek a belépő sérült, vértől csatakos férfin.
- Kai… - Lehelem elhaló hangon. Remegő jobbommal nyúlok felé, megérintve arcát, végigsimítva arcélét. Az ölelés ellen nem tudok védekezni, karjaim tehetetlenül lógnak lefelé, végül szorosan ölelem magamhoz a férjemet. Észre sem veszem, hogy szemeimből szüntelen szivárognak a könnycseppek, úgy kapaszkodom a férfiba, mintha létezésem függne ölelésem szorosságától. - Mei… Mi történt? Hol van? - Mintha furcsa, szürreális álomba kerültem volna. Szó nélkül futottam Kai mellett, akinek ujjai vasbéklyóként szorították karomat, s csupán furcsa gondolatnak tűnt, hogy az ajtón túl nem egy erdőnek kellett volna lennie…  nem hamunak kellene hullania az égből.
- Mit tettek vele? - Pillantok rá rémülten. Csak azután van esélyem megérinteni és futólag vizsgálni vázának sérüléseit, miután megtorpan.  - A sebeid… el kell látnom őket. - Nyúlok kardomért és elővonom, azzal gyorsabban meg tudom gyógyítani, mint az általam jelenleg ismert kidoukkal. De megállok a mozdulatban, kékjeimet nyúzott arcára függesztem. - Nem tudom, merre van Yukezo… de… azt mondod, kijuttathatlak innen mindkettőtöket? - Remegve kérdezem, félve a választ, amit talán nem is hallhatok a felbukkanó rémségek miatt. Férjem elé lépek, egyedül arra vagyok képes gondolni, hogy meg kell védenem. Bárki, aki hozzá mer érni, az életével fizet érte…
- Okite, Amahara! Dansusumire! - Feloldom shikaiomat és ezzel együtt lélekenergiámat is elengedem. Az általam jól ismert mező minden valaha létezett és létező növényével együtt pillanatok alatt kiemelkedik a földből. az égből lefelé hulló pengeéles szirmokat az ellenség felé irányítom, de még így sem kerülhetem el a közelharcot… és azt sem, hogy lássam Kai sérüléseit gyarapodni. A szirmokat gömbökké formálom és felrobbantom, nem foglalkozom az engem érő sérülésekkel- mit számítanak, amikor a szeretteim életéért küzdök? Ha kell, én magam maradok itt, ebben a pokolban, de őket hazajuttatom. Jobb karomból szivárog a vér, kissé zsibbad is, de egy pillantásnál többre nem méltatom addig, amíg az utolsó gnóm torkát is át nem metszem. Kai mellé rohanok, letérdelek mellé és ruhámból letépve egy csíkot tompítanám a vérzését, míg összeszedem magamat annyira, hogy megidézzek egy kidout. - Ne aggódj, meggyógyítalak. Nem hagyom, hogy meghalj. Nem… - Motyogom remegő hangon. Már szinte látnám, ahogyan a gyógyító ige kifejti a hatását, de megjelenik a démon és undorító rikácsolása megüti fülemet. Talpra ugorva nyúlok kardomért ismét, férjem elé lépve. Csak a holttestemen át juthat ennél közelebb hozzá, arra megesküszöm! - Vedd le a mocskos kezedet a családomról, vagy a beleiddel fojtalak meg, te féreg. - Mordultam föl maradék józanságomat és hidegvéremet teljesen elveszítve. Ajkaim penge vékonnyá préselődnek, amikor meglátom a fogságba esett gyermekemet, minden csöpp vér kiszivárog sápatag arcomból. Artikulálatlan sikítás hagyja el a számat, minden cseppnyi erőmet összeszedve rohanok felé hogy kitépjem a kötél szorításából azt a ragyogó napfényt, azt a csodát, aki az én egyetlen lányom, a szemem fénye…
De elkések.
Mire feleszmélek, férjem teste felnyársalva lóg a lény karján. Egész lényem remeg, levegőért kapkodom, de csak próbálkozom, szikrányi oxigén sem jut be a tüdőmbe. Tehetetlenül nézem, hogy félredobja Kait, mint valami rongybabát, amire ráuntak és többé már nincs rá szükség. Sikítva vetem magamat a démonra, megpróbálva levágni karját, de a kép, mely az én kincsem, szertefoszlik. Gyűlölettől izzó tekintetemet belefúrom a meghátrált lényébe. - Darabokra foglak tépni, ha csak egy haja szája is meggörbül ezek után. - Lehelem felé, mielőtt köddé foszlana és eltűnne. Feszült tartásom enged, Kai földön fekvő teste mellé térdelve kisimítom haját az arcából és ölembe húzom fejét. Ebből az állapotból most még én sem vagyok képes visszahozni őt, elbuktam, ismét. Ringatom csöndesen, fejemet nyakába fúrva, kapaszkodva az egyre gyorsabban hűlő testbe. Érzem, hogy vére arcomra kenődik, de csak szorosabban ölelem magamhoz, mintha azzal csitíthatnám kínjait. - Annyira szerettelek. - Próbálnám érthetően kimondani, hogy hallja, tudja, de hangomat felismerhetetlenné teszi a zokogás. Szinte érzem, mikor válik könnyeddé teste, mikor száll el belőle a lélek. Üveges tekintettel egyenesedek fel, csak bámulom az élettelen testet hosszasan, amíg nem érzek mást csak üres fájdalmat. Kardomért nyúlok, ölembe fektetem- minden cseppnyi erőmet elhasználtam a gólemek ellen. Jobbom remegő ujjaival próbálom szorítani a markolatot; balomat férjem mellkasára fektetve markolok a megtépázott ruhába. Nem gyalázhatom meg a testét, arra nem lennék képes. Kell lennie más módnak, kell lennie megoldásnak... 
« Utoljára szerkesztve: 2018. Szept. 21, 15:19:55 írta Mizushima Seiun »

Karakterlap

Tamachi Kagami Yukezo

Mad Hatter

Különleges karakter

Daitenshi

*

Daitenshi

Szint: 16.

Lélekenergia:

60% Complete
83 100 / 100 000

Hozzászólások: 124

Hírnév: 12

Infó

Tárcában: 35 000 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Daitenshi

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Sötétkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Házas

Kivel áll kapcsolatban?:
Kagami Ai

Mottó:
It is the end of all hope To lose the child, the faith To end all the innocence To be someone like me

Post szín:
Slategray / Steelblue


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Az új Tamachi palota
« Válasz #20 Dátum: 2018. Szept. 21, 18:51:39 »
A hajnal sötétséget hoz

Minduntalan elfelejtem, hogy az a világ, amiben én gyakorlatilag az életemet éltem, az egyesek számára pusztító lehet. Így váltam hát én magam is Beliállá? A felismerés letaglózott. Egyszerűen csak megjelentem mögötte, és perceken keresztül figyeltem a fájdalmát. A torkomba forrt minden szó, hiába nyitottam ki. Levegőt vettem, és cselekvésre ösztökéltem magam. Az elmémmel elfordítottam a teret. Alig pár perc alatt minden olyan áttetszővé vált, és amint pusztán egy leheletvékony lepel maradt a vízióból, egy csettintésre lehúztam. A világ körülöttünk immáron egy kopár, kies, repedezett talajjal lett megalapozva, amiből nem igazán tört elő semmiféle élet. Ellenben áttetsző zöld indák nőttek ki. Nem voltak természetesek. Mintha a távolban vörös szempárok derengenének, tekintetükkel a bőr alá láttak, ahol a félelmet fürkészték. Ekkor az ég is megdörrent. Kanyargós villámok cikáztak szét a sötét égbolton.
- Szánalmas!- kiáltok rá, és a mennydörgés csak nyomatékosította az erejét. A szél majdhogynem elfújta a szavaimat, mégis hatalmasakká lettek - A haragod csak elgyengít téged!- folytattam, majd kicsit elcsendesedett az orkán. Helyette egyre több és több szellemalak jelent meg, halványan. A legkülönfélébb lények közelítettek felénk. Az ártatlantól, egészen az iszonyatos fenevadig. Sokaságuk beterítette az egész tájat, ameddig csak a szem ellát.
- Halálisten vagy! Katona vagy! Gondoltál arra valaha, hogy mi is pontosan egy Shinigami felelőssége? Mit jelent a zanpakutou az oldalán?- ezt úgy mondom, hogy közben a semmiből megformálódik a kezemben zanpakutoum alakja. Eleresztettem, és az odalebegett Seiun elé - Amit körülötted látsz, az mind e kard által halt meg. Létezésük azt bizonyítja számomra, hogy nem vagyok többé már Shinigami. Valami egészen más lettem általuk. Általuk lettem az, akit most itt látsz. A zanpakutoum viszont ott szólít meg, ahol elgyengültem- ekkor odalépek egészen hozzá, és felsegítem. Szememből még mindig sárgásan villódzott az „eltökéltség” - A shinigami lényemnél- tettem hozzá halkan - Téged hol szólít meg Lélekölőd Szelleme? Lemerem fogadni, hogy a haragodnál fogva- ekkor elléptem tőle, és jónéhány méter után megálltam, majd visszafordultam hozzá. A zanpakutou alakból, ami előtte volt, megjelent egy fényes női alak. Ahogyan a manifesztáció végbe ment, Paragon köszönt rá Seiunra. Fémes hangja volt minden lépésének a páncélzattól, ami szinte semmit sem takart. Ez nem egy páncél ugyanis… ez egy fegyver. Zanpakutouléte igazi tükörképe.
- Egy fegyver annyi csupán, mint forgatója. Nem a fegyver csap le, hanem a kéz, ami tartja. Üres szavak hagyták el minden percben az ajkaid. Hogyan taníthatnálak harcra, hogy ha nincs szándékod harcba szállni. Bizonyítsd be, hogy harcos vagy, harcolj!- azzal eltűnt a szellem, és ahogy szertefoszlott a kép, teremtem én ott, és erős marokkal elkaptam a nő torkát, és szorítottam annyira, hogy élete végét jelenthesse. Halálisten… A halál tehát velünk van. Alig térhetett magához a mentális sérüléseiből, és most máris a halál közelébe taszítom. Hát mi másért is fordulnának hozzám az emberek? Szenvtelenül meredtem haláltusájára, ahogy lejátszódik a szabadulás gondolata, a feladás, a reményvesztettség, és az elfogadás. Olyannyira szorítom, hogy ujjaimmal kiérzem porcainak ropogását. A szokványos módszerekkel nem fog kijutni. Csak ha életben szeretne maradni. Akkor igen. Hogy maradhat életben? Egyszerűen, ha engem megöl.

Emlékszem, mikor a halál kinyújtotta értem a markát, és odaveszni látszott minden, olyan erők, amelyekre általában megesküszünk, cserben hagynak. Mi az a gondolat, ami életben tart? Amikor az utolsó pillanatok eljönnek, megnyúlnak oly hosszúvá, hogy ráér gondolkodni az ember. Azok a gondolatok oly rövidek, ha nincs semmi, ami megmentsen. Engem egy akarat vezérel. A félelem. Tudom, hogy ha végem, akkor az idők végezetéig, démonként kell szolgálnom azt a helyet, ahová senkit sem javaslok. Szenvedés lenne osztályrészem, míg a nagy enyészet nem fog ki rajtam. Bármely szándék és ok jött elő a halál előtt, utoljára csak egyetlen egy szó mentett meg. Paragon. Zanpakutouink lelkünk igazi potenciálját hordozzák, és ha ott nincs semmi, ami megmentsen, akkor neked véged. Azt mondják könnyű megölni valakit. De meghalni, egyáltalán nem könnyű. Nem oly egyszerű, mint az látszik. Hányszor mentett már engem is meg az a bizonyos utolsó hívás, amitől végül nem hunyt ki bennem az élet. Egy Shinigami sem véletlenül a Halál istene pont. Számunkra igazolást ad, hogy munkánk eszenciája hol is tapintható meg pontosan. Ehhez a gondolathoz kötöttük magunkat, ezen érzésre esküdtünk fel. Mikor egy halálisten találkozik is esküje tárgyával, ott válik el igazán hogy mennyire isten. Akik értik, és érzik a halált, azok felülkerekednek rajta, és ez az út a Zanpkutoun keresztül vezet. Lényünket a halál vezérli, mi pedig a halált Zanpakutouinkkal vezéreljük. Ha egy shinigami elfordul lélekölőjétől, elfordul lénye legfontosabb eszközétől, akkor a szellem elvész, és a shinigami meghal. Seiun vagy a kardlelkéhez fordul, és válaszol a hívásra, vagy meghal.


Karakterlap

Mizushima Seiun

Shinigami

2. Osztag

*

Szint: 6.

Lélekenergia:

60% Complete
34 300 / 35 000

Hozzászólások: 89

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Vanília Fan Egylet

Reiatsu szín:
Lila

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Özvegy

Kivel áll kapcsolatban?:
• Kuchiki Kai

Mottó:
The way to have power is to take it.

Post szín:
#C37EE6 és #800080


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Az új Tamachi palota
« Válasz #21 Dátum: 2018. Szept. 25, 16:39:25 »

Türelmetlen mozdulattal töröltem le az arcomon elkenődött könny és vér alkotta elegyet. Hiába környékezett a gondolat, hogy nem lehet valódi az elmúlt percek eseménysorozata, nem tudtam elvonatkoztatni tőle és csak ültem, üveges tekintettel meredve a testre, ami az általam egykor rajongással szeretett férfihoz tartozott. Groteszk képe volt ez múltam megtestesülésének-, ahogyan akkor, most is puszta szavak és hiábavaló megmozdulások jellemeztek. Meglehet, mindig is gyenge voltam, híján az elhatározásnak és akaraterőnek, megfutamodtam még azelőtt, hogy átléptem volna a határt, ami megtörte volna a naivitásomat és azzá tett volna, aminek lennem kell. Mert én választottam ezt a létet, elkacérkodtam a gondolattal, hogy ha halálistenné válok, nem kell másra támaszkodnom. De sosem lényegültem shinigamivá, csupán csak a címet birtokoltam, mint valami üres titulust, mögöttes tartalom és munka nélkül. Össze rezzentem a felém érkező üvöltés hallatán, fejemet megemelve pillantottam a férfi sárgáira.  Némán figyeltem, ahogyan a világ áttetszővé válik és változik a szín. Beletelt némi időbe, míg le tudtam tisztázni magamban, mindez egyszerű játék volt csupán, amivel darabjaira szaggatta a lelkemet. Keserűen húzom el ajkaimat, nem tiltakozom a lehordás ellen. Miért tenném, amikor minden szava színigaz? Amahara is számtalanszor a fejemhez vágta egykor, hogy mennyire elesett vagyok. Yukezo és kardszelleme mindössze megerősítették a nyilvánvalót.
- Mégis mi lett belőled, ha elhagytad shinigami valódat? - Mérem végig a férfi magas, szikár vonalát. - Akkor mi ad erőt? Fájdalom? Félelem? Vérszomj? Mindenkit más motivál, nekem eddig a harag adott erőt. - Érzem a belőle áradó sötétséget most is, csakúgy, mint isten tudja menny idővel ezelőtt, amikor megrémíteni kívánt. Hogy gondoltam-e a felelősségemre? Mindössze annyira, hogy teljesítsem a feladataimat. A halálistenek a szabályaikért élnek, nem a világ megváltásáért. Szemöldökeim önkéntelenül vonódnak össze, mialatt megkérdőjelezem mindazt, ami szerint eddig cselekedtem. Könnyű volt hosszú évekig belekapaszkodni abba a varázsigeként ismételgetett mondatba, hogy többé nem hagyom, bárkinek is bántódása essen. Akkor is ugyanígy hevertem volna a földön, ha ténylegesen kockán forgott volna egy szerettem élete? Mert én effektíven elhittem, hogy Kai jelent meg előttem és mégsem segítettem. Semmit sem. Megkeseredett a nyál a számban, nehézkesen nyeltem le. A szellem mondandója arra ösztönzött, hogy lenézzek a kezemben tartott kardra, ami hirtelenjében idegennek hatott; még az érintése is. Sosem tekintettem rá társként, csupán egy eszközként, amit használok, amikor szükségem van rá. Felhagytam a próbálkozással, hogy megszólítsam, hiszen legtöbbször ellenállásba ütköztem. Így talán nem is hibáztathatom zanpakutomat, amiért nem engedte elérnem azt, amit jelenleg a legjobban óhajtottam. Hiszen ha én nem nyitok felé és tekintem egyenrangúnak, mi jogon várnám el tőle a segítséget? Még akkor is, ha az én részem. Megesett vállakkal álltam talpra, félpillantást vetve a helyre, ahol nem sokkal ezelőtt még az a valami pihent, amit a férjemnek hittem. Levegőt alig kaptam a mellkasomat szaggató keserűségtől és mielőtt elűzhettem volna magamtól ezt az érzést egy hosszú sóhaj kíséretében, Yukezo ujjai már torkomat szorították.   Lenyúzhatatlan bilincsként préselte belőlem ki a levegőt és szorította össze annyira garatomat, képtelen voltam lélegzetvételhez jutni. Égető fájdalom és rémület vegyült bennem, tágra nyílt pupillákkal meredtem kegyetlennek tűnő arcába. Próbáltam szabad kezemmel lefejteni ujjait- mondanom sem kell, hiábavaló megmozdulás volt. Fizikai erőm meg sem közelítette övét, porcaim halk ropogással adták meg magukat erejének, elmémre pedig mintegy óvó melegségként kezdett el borulni a homály. Meg kellene-e egyáltalán próbálnom szabadulni újra? Megérdemlem-e, hogy éljek? Hosszú életem során több hibát vétettem, mint jót tettem-, és ha ez még nem is volt igaz, én helytállónak éreztem. Ziháltam volna, ha képes vagyok rá- ehelyett artikulálatlan nyöszörgések hagyták el ajkaimat. Az adrenalin dolgozott, szívem erőteljes dobbanásokkal verte kalitkáját. Visszaemlékezve nem tudnám megmondani, mikor csúszott át elmém a valóságból abba a világba, ahol eddig még nem jártam. Talán abban a pillanatban, amikor ráébredtem, hogy nem akarok meghalni. Hosszú évek óta, kimondatlanul vágytam a halált, nem éreztem azt, hogy jogom lenne élni. Mégis, amikor a kapujába kerültem, elemi erővel hasított belém a rettegés. még élni akarok. Tekintettem a cseresznyefán állapodott meg, virágjainak édes illata betöltötte orromat. Azt hittem az első pillanatban, Yukezo újabb trükkjével állok szemben- másként miért kerültem volna a végeérhetetlen szakadék szélére, egy hegyszirt szélén ácsorogva? Lépéseim bizonytalanok, szinte megbűvölve közelítem meg a kardom szellemét, akit túl régen láttam már. Nem is merek szólalni, egyszerűen csak nézem a női alakot, aki máshogyan festett, mint ahogyan eddig mutatkozott előttem. Alakja sokkal sötétebb és kegyetlenebb volt, mandulavágású szemei éjfekete színben pompáztak. Szelíden támasztotta a fa törzsét, hangja mégis elemi erővel hasított végig a csöndben.
- Először szólítottál igazából, ugye tisztában vagy vele?- Mély levegőket véve próbáltam csillapítani a tüdőmben lángoló fájdalmat. Némán bólintottam a kérdésére, nem akartam magyarázkodni.
- Tudom. Még a legelején feladtam. - Válaszoltam halkan. Elveszítettem a hitemet, bár azt sosem birtokoltam igazán. Mindig én voltam az, aki oltalomra szorult, megértésre és törődésre… De amikor megadták volna, messzire menekülve eltemettem magamat a bűntudat súlya alatt.
- Ne tedd. Ha folyamatosan magadat ostorozod, beleőrülsz és meghalsz. Akkor már én sem fogok tudni segíteni.- Mintha csak belelátott volna gondolataimba. A fa mellől elém került, egészen közel hajolt az arcomhoz. Félrepillantottam, nehezen álltam a tekintetét, miatta is bűntudatom volt. Nem vártam az ütést, laposat pislogva simítottam meg arcom élét, ahol ökle ért és felegyenesedtem a megtántorodásból.
- Mégis hogy várhatod el ezt?! Én hagytam cserben őket. Most is. Mintha én öltem volna meg őket! - Csattantam végül fel. Önmagamban szüntelenül felbukkanó, hangosan ki nem mondott szavak voltak ezek. Ahogy kiejtettem őket, hajszálnyit könnyebb lett a vállaimat nyomó teher.
- Nem te oltottad ki az életüket. Senki más sem volt képes megmenteni őket… Így hát miért magadat hibáztatod? Fogadd el, hogy ezt nem leszel képes visszacsinálni. Lépj tovább. Élj tovább, vagy mindketten meghalunk. Használd az erődet!- Megkerült és a faágaira mászott, játszi könnyedséggel- kecsesen, mintha erőlködnie sem kellene. Követtem, én magam is feltornáztam testemet mellé.
- Hogyan? - Rettegtem attól, hogy milyen lenne elengedni az évtizedekig hurcolt fájdalmat és fellélegezni. Nem volt ötletem sem, hogyan kellene neki kezdenem. Megígértem, hogy megvédek mindenkit, aki számít nekem. Fejlődtem, erősebbé váltam, mégis egy helyben toporogtam, készen álltam eldobni mindent, az életemmel együtt. Félszívvel éltem. Hát tényleg képes lennék megfutamodni? Elfordulni a bátyáimtól, akik mindennél fontosabbak számomra? Vagy akár Tomoe-chantól? Megremegett a szám széle, lenyeltem az elkeseredett sírást, ami fel akart törni belőlem. Talán tényleg igaz, hogy ami megtörtént, nem visszafordítható, a jelenre már nincs hatással. Őket még tényleg megvédhetem. De ahhoz túl kell élnem. Lassacskán olvadt le rólam a dermedt agonizálás, és mialatt itt lehunytam a szememet, odaát felnyitottam- és azzal egy ütemben elengedtem minden érzelmemet, a lélekenergiámmal együtt. Bal lábammal megtámasztottam a férfi mellkasát és megpróbáltam elrúgni magamtól, de ha ez nem sikerült; jobbomban szorongatott kardomat igyekeztem mellkasába fúrni. S amint szabadultam, messzebb táncoltam tőle.
- Bankai! Senka no Akuma! - Az energia ullámokat keltve izzott fel körülöttem: hol tombolt, hol elhalt. Öltözetem megváltozott, bár átlátszó volt, el-elmosódtak körvonalai; elegyét adva az egyenruhával való furcsa ötvözetnek. Csöndesen néztem a fehér hajú férfi arcát. - Ahhoz, hogy kijussak le kell győzzelek, nem igaz? - Kérdeztem halkan.
« Utoljára szerkesztve: 2018. Szept. 25, 17:50:25 írta Mizushima Seiun »

Karakterlap

Tamachi Kagami Yukezo

Mad Hatter

Különleges karakter

Daitenshi

*

Daitenshi

Szint: 16.

Lélekenergia:

60% Complete
83 100 / 100 000

Hozzászólások: 124

Hírnév: 12

Infó

Tárcában: 35 000 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Daitenshi

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Sötétkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Házas

Kivel áll kapcsolatban?:
Kagami Ai

Mottó:
It is the end of all hope To lose the child, the faith To end all the innocence To be someone like me

Post szín:
Slategray / Steelblue


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Az új Tamachi palota
« Válasz #22 Dátum: 2018. Okt. 03, 19:01:57 »
A hajnal sötétséget hoz

Már kezdem érezni, ahogyan heves szívverése elhalni látszik. Ujjaim nyomán kezd megszűnni az agyának vérellátása, és ugyan már elalélt, már csak arra várok, hogy szépen lassan megszűntesse az életfunkciók vezérlését. Persze egy részletet nem igazán tud rólam a kedves Hölgy! Én képtelen vagyok megkegyelmezni. Így aztán a halál tornácán kell táncolnia, meghátrálni ott már nem szabad. Most meghalna. Csak annak köszönhetné a túlélést, hogy ha létezne benne egy elsöprő potenciál, amivel könnyedén meglephetne. Vigyorogni kezdek, ahogyan kezd kiderülni, nem áll készen egy bankai megformálásához. Már gondolatban elbúcsúztam tőle egyszer s mindenkorra, mikor éles figyelmemmel észrevettem, még közel sincs itt a vége. Mondhatom ez elrontotta a kedvem. Mielőtt még elemi erővel leroppantanám a fejét, úgy éreztem, mintha egy gumilabdát próbálnék eltörni. Nem engedte valami. Ez a valami most robbanásszerűen életre keltette őt, és egyenesen a szemembe nézett. A tűz, ami a tekintetében égett komolyan megdobbantott valamit a szívemben. Azt magam sem tudom, hogy mit, de az életösztön immáron túlszárnyalta a korlátokat, és belenyúlt a hatalom kincsestárába. Elengedtem rögtön, amint lábával mellkasomtól elrugaszkodott. Egyszerűen kicsúszott a markomból, és nem is igazán lettem volna képes megtartani. Igazán figyelemreméltó hozzáállás ez tőle. Nem voltam elégedett. Elfoszlott előtte az alakom, és egy pár méterrel hátrébb bukkantam fel ismét. Azt mondta bankai. Avatott szem látja, hogy ez instabil még, és egyáltalán nem érte el a kívánt energiaszintet. Ez most csak amolyan tesséklássék próbálkozás a túlélési kézikönyv harmadik oldaláról. A jegyzéket keresd a „Meghalok, ha nem lépek szintet” fejezet alatt. Nem is igazán mosolyodtam el, csak felhorkantam halkan.
- Nem azt mondtad, hogy Bankai?- döntöm el a fejemet, és szemöldökömet kérdőn húztam fel - Egy átlagos shinigaminak 50 évre van szüksége, hogy tökéletesre fejlessze a technikát, ne légy elszomorodva ha nem sikerült azonnal!- mondom kicsit jobb kedvvel, majd meghallom a kérdését, és én harsányan nevetni kezdtem. Engem legyőzni? Soul Societyban ha jól tudom nincs igazán senki, aki képes lenne legyőzni. Erősebbek vannak nálam, de én nem harcolok „tisztességesen” és meglehetősen gyilkos taktikáim vannak. Ezután komolyan pillantottam rá.
- Engem te nem tudsz legyőzni, amíg magadat sem tudod- azzal eltűntem előle megint. Csupán a hangomat hallotta - Ha harcolni akarsz, akkor tudok egy jobb partnert- azzal a távolban megjelent egy hatalmas dög, aminek vágtája még a földet is megrázta. Ordítása sem volt szerény, hát még a sebessége. Lassúnak mondaná bárki, aki ismeri a méret-gyorsaság arányosságot, de ez olyan gyors volt, hogy éppen csak összeszednie volt ideje magát Seiunnak. A legszebb az egészben, hogy ezt a szörnyet nem én alkottam, igazából lenyúltam egy másik síkról. No nem mintha ilyesmit kiszabadíthatnék innen, de Seiunnak nem kell rádöbbennie, hogy mi történik körülötte. Csak a fülébe suttogtam a kedvcsináló szavakat.
- Toto, az az érzésem, többé nem vagyunk már Kansasben – vihogtam is hozzá az utaláshoz, majd hátradőltem, hogy a csatáját, vagy esetlegesen haláltusáját nézzem végig. No természetesen nem ilyen egyszerű velem az élet. Olykor-olykor megjelent egy kis kő Seiun lába mögött, hogy ha hátrálna, akkor pont elessen, de a világ számára szinte korlátlan. A sivatagból erdőbe menekülhet, vagy azon túl vizet talál, esetleg más irányba futhat, hogy szurdokba csalja a szörnyeteget, esetleg lakóövezethez hasonló néptelen városokba, részemről teljesen mindegy. A szörny viszont legyőzhetetlennek bizonyulna bárkinek, aki még nem találkozott ilyesmivel. A tarkójánál van a gyengepontja, aminek elérése nem egyszerű feladat, hiszen vállainál az izomzat akkora, hogy a feje alacsonyabban van, így a tarkóját sem lesz egyszerű megtalálni. Egy pontos vágás a gerincoszlop alá lebéníthatja, azonban a gerinccsigolyák a gyémántnál is keményebbek, ezért tűpontos bemetszést kell ejteni. Cserébe legalább iszonyatosan gyors. Ha a földrekerül Seiun, szinte azonnal egy hatalmas kövületes talp takarja el számára az eget, hogy örökre álomra szenderíthesse. No nyilván nem egyszerűsítem meg a dolgát, hiszen kezdő bankai-jal flangál, hogy keményre eddze, sokáig kell szítani a tüzet. Nem átallok akadályokat gördíteni elé szüntelen, hogy az életveszélyes helyzet újra felmerüljön. Minden egyes pillanat, ami egy lehetséges halált hozhat, egy igazi tanító, hiszen nem meghalni érkezett ide. Vagy csak nem tudott róla. Részemről nem lenne gond, csak utána gondolom hónapokon át kellene dolgoznom a helyzet eltusolásán. Ahogy a kíméletlen csatát nézem, komolyan elálmosodtam, így a semmiből egy kellemes kis szék formálódott meg alattam, hogy mostantól kényelmesen figyeljem az eseményeket. Ekkor Paragon jelent meg mellettem.
- Szerintem a Vhyskali Bestiával kicsit elkapkodtad a dolgot. Nem kellene segítenünk neki?- hangsúlyában cinizmust véltem felfedezni. Nem csoda… a lelkem része!
- Gondolod, hogy ezalkalommal tényleg meghal?- kérdeztem gyermeki csillogással a szememben, ő pedig csak megvonta a vállát, és szúrósan tette hozzá a következőket.
- Küldd haza… megkínoztad őt mentálisan, fizikailag és most pszichésen. Az őrületbe fogod kergetni ezzel. Ha túl is éli, rémálmai lesznek. Ilyen monstrummal nem találkozhatott. Az ilyen lények merően más szinten állnak, mint a hollowok- és ezzel hátat fordított az eseményeknek, elvétve az utolsó pillanatot, amikor Seiun vélhetően győzedelmes csapását viszi be. Paragon is megérezte a lesújtó erőt, és szinte hitetlenkedve fordult meg, hogy maga is lássa, hogyan omlik össze a szörny. Darabokra esik, azok pedig kővé válva hullanak a földre, hogy ott még apróbb darabokra törhessen.
- Látod? Mégis csak van benne valami :D - azzal megjelentem Seiun mellett, és ha éppen összerogyna, vagy bármi akkor elkapom, és megtartom karban. Ha ereje teljében van, akkor csak elégedetten mérem végig sérüléseit. Ahogy a saját síkunkra váltottam, úgy tűntek el a szörny maradványai, hiszen nem hozhatok át semmit sem más síkokról, a tér nem fogadná be. A Mizushima birtok előtt jelenünk meg, ahol ha szükséges támogatást kérek, esetleg konkrét segítséget. Esetleges végtag visszanövesztésekkel foglalkozzanak ők. Búcsúzóul még hozzá kell fűznöm valamit.
- Ha felépülsz várlak vissza. A komoly edzés még csak most következik. Ez csak a feltételek megteremtésére volt elég. Hogy igazi Bankai szintet érj el, ahhoz szembe kell találkoznod önmagaddal, és ott kell győzedelmeskedned- és mivel zanpakutoum már nem volt shikai alakjában sem, így egyszerűen a sétabotot forgatva, fütyörészve hagytam el a palotát.