Szerző Téma: Mizushima birtok  (Megtekintve 3772 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Mizushima Hanabi

Shinigami

Shinigami - rangjelző

*

Szint: 16.

Lélekenergia:

60% Complete
82 000 / 90 000

Hozzászólások: 135

Hírnév: 7

Infó

Tárcában: 34 600 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
sötétlila

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
"A különbség gyógyszer és méreg között gyakran csak a dózis."

Post szín:
#BB8EAD


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Mizushima birtok
« Válasz #30 Dátum: 2015. Dec. 22, 23:56:03 »
Egy régen halogatott találkozás
avagy szemtől szembe Oni-channal a bátyámmal


Nem hiszem, hogy az Amatsujik kibírnák azt, ha kifejezetten mérget ennének minden nap, de ezt inkább nem mondom ki hangosan, mivel vannak afféle reményeim, hogy a bátyám is csak poénból mondta a korábbi dolgot. Mondjuk mérgekkel - és halállal - nem poénkodunk, de ez már csak részletkérdés. Most valahogy nincs kedvem ezért rászólni. Meg… közel hatszáz évvel idősebb nálam - öm… anyám nincs ennyi idős :| -, furcsán venné ki magát, ha én oktatnám ki.
Shuu-t valamiért nagyon fellelkesíti az ötlet, hogy főzhet. Hát… én ezt nem értem, de ahogy ő gondolja. Ha szeret főzni, akkor egészségére, és az enyémre is, mert most nekem fog tésztát csinálni *>*!  Szóval mondjuk ilyen tekintetben jó, hogy ért hozzá, nem lenne vicces valami hasonló kaliberű ételt tenne le az asztalra, mint amilyet én is tudnék.
- Nem? - nézek rá kissé meglepve. Nem csak azért, mert szerintem Youko azért nem kötözte volna le. Én legalábbis nem tudom ezt elképzelni arról a nőről, akivel a múltkor beszélgettem. Valahogy túl kedvesnek tűnt ehhez. Bár Shuu „kicsit” régebben ismeri, mint én. A szavaiban azonban van igazság. Meg tudom őt érteni. Talán ez ő helyzetében, mikor tulajdonképpen nem a saját akarat, hanem a kényszer viszi rá az embert a szökésre, én is úgy cselekedtem volna. Nem tudom. Mikor én akartam lelépni, az maximálisan az én döntésem volt, semmi egyéb befolyásoló tényező nem akadt.
- Hiroshi milyen volt? - kérdezem halkan. Nem tudom, hogy mennyire jó ötlet feltenni ezt a kérdést, elvégre neki is a bátyja volt és ő még ismerte is. Nekem Hiroshi tényleg nem több, mint egy fénykép és pár gyerekkori történet, amit apától hallottam. Egyszer, azt hiszem még Rena születése előtt, feltettem ugyanezt a kérdést anyának is. Ő lerázott annyival, hogy ne foglalkozzak azzal, ami a múltban történt. Ő ezt nem értheti. Neki nincs testvére, nekem akkor volt, akkori tudásom szerint két halott bátyám. Ismerni akartam őket annyira, amennyire csak lehetett. - Persze, ha túl fájdalmas nem muszáj mesélned - teszem hozzá gyorsan. Nem akarok neki kellemetlenséget okozni. Youkotól pont ezért nem kérdeztem meg ezt. Neki a bátyám a férje volt. Szerette és meghalt. Biztosan nem lehet neki könnyű rá gondolni és mesélni róla. Shuunak talán kicsit könnyebb. Bár ki tudja. Sosem voltam még szerelmes, nem tudhatom, hogy mennyire hasonlít ez az érzés a testvéri szeretetre.
- Ismerem az ikreket és a húgomat :|. Ez bőven elég ahhoz, hogy gyanakvó legyek, ha valaki családi tradíciókról beszél nekem. De jó, a birtok rejtett részeit szívesen megnézem - mosolyodom el, miközben merem remélni, hogy tényleg csak ennyiről van szó. A kérdése felett inkább átsiklom, mert félek, hogy nem tudnék rá kielégítő választ adni. Azt biztosan tudom, hogy az ikrek meséltek róla, de most valahogy összefolynak a dolgok azzal, amit apától és másoktól hallottam. Az egyetlen, amiben biztos vagyok, hogy az a két jómadár Oni-channak hívja. Ezzel pedig szerintem ő is maximálisan tisztában van. - Egyszer mindenkiből lesz „idősebb” generáció, hiszen mind felnövünk. Szóval ez csak természetes - próbálok valami mosoly félét küldeni felé.
Arra, hogy nem tudja irányítani az érzelmeit, csak bólintok. Ez így van. Én sem tudom az enyémeket, de azért jól esik, hogy megígéri, nem fog sajnálni, mert ha esetleg mégis így lenne, legalább nem mutatja ki. 
Csak haloványan érzékelem, mikor Shuu mellém lép és a vállamra teszi a kezét. Az agyam tudja, hogy ott van, ám én magam túlságosan el vagyok merülve a múlt képeiben és fájdalmában. Valahogy hirtelen lavinaként szúdul rám az egész. Olyan ez, mint valami érzelmi hullámvasút, ami annyira gyorsan megy, hogy nem tudok róla leszállni, csak menni és menni vele. Egyedül csak az tud kizökkenteni, mikor a bátyám megölel. Alapjáraton nem szeretem az ilyen túlságosan hirtelen érzelemkinyilvánításokat, mivel nem tudok velük mit kezdeni, ám ez most jól esik. Szóval, bár eljut az agyamig, mit mond és talán még bólintok is rá, de amiben egészen biztos vagyok, hogy bele kapaszkodom a bátyámba és úgy zokogok tovább.
- De olyan nagyon hiányzik TwT - szipogom, mint valami kisgyerek, holott már százhatvan éves vagyok, egy húggal magam mellett. Rena erős és aggódik miattam, tudom. Nem mutathatom magam gyengének. Sem előtte, sem senki előtt. Egyszerűen nem okozhatok neki és másoknak több problémát annál, mint amit eddig okoztam.
Miután megnyugszom, Shuu türelmesen és figyelmesen hallgatja végig a történetem, amiért nagyon hálás vagyok neki. Sokan talán közbeszólnának, vagy kérdeznének, de ő nem teszi. Azt hiszem, hogy így a legjobb, még akkor is, ha a "mese" végét nem kicsit elvágom. Egy részem azt mondja, hogy ha már elkezdtem, akkor mondjak el neki mindent a betegségről és az orvosi vizsgálatokról is. Egy másik részem viszont úgy gondolja, hogy már így is túl sokat beszéltem a dologról. Többet, mint bárkinek az elmúlt hatvan évben. Én magam pedig nem tudom, hogy melyikkel is kéne egyetértenem.
- Shinigami vagyok - húzom ki magam. - Meg tudom magam védeni akkor is, ha nincs velem egy testőr sem - felelem kissé dacosan. Sokakkal ellentétben én nem azért kaptam az egyenruhám, mert nemes vagyok, vagy mert a szüleim is halálistenek voltak. Nem. Én tisztességesen végigszenvedtem az Akadémia mind a hat évét. Elviseltem, hogy folyton padlóra küldenek és én vagyok az, aki mindig a legrosszabbul teljesít, ha vívásról vagy verekedésről van szó. Azonban a mágiában verhetetlen voltam, a mai napig azokat használom, ha probléma van, illetve végső esetben Tombot. De inkább a kidoukat.
- Miért, te úgy élsz, ahogy szeretnél? - nézek a szemébe, miközben felteszem neki a kérdést. Nem hagyom, hogy elfordítsa a tekintetét. Mondja a szemembe minden meggyőződésével, hogy igen, akkor hajlandó vagyok neki elhinni, hogy úgy van, ahogy azt ő mondja. Egyéb esetben ne adjon nekem olyan tanácsot, amiben ő sem hisz. Már nem vagyok gyerek, nem kell nekem szépíteni a dolgokat, elviselem én, ha valami csúnya, vagy valami fáj.
A kérdésére összerezzenek. Nem számítottam erre, nem hittem, hogy meg fogja kérdezni. Azt hittem, hogy annyiban hagyja a dolgot. Végül is mondtam, hogy megmaradtam. Láthatja, itt ülök. Talán lenne valami hatodik érzéke, amivel kiszimatolja a dolgokat? Vagy ez valami nagytestvéres kiváltság? Ez utóbbinak mondjuk semmi reális, tényekkel bizonyított alapja nincs.
- Hehe… persze - felelem olyan „hihetően”, hogy még én sem kajálnám be saját magamnak. - Mi len… - a mondatot azonban nem tudom befejezni, mert mikor felállok a székből a hazugság okozta zavaromban sikerül levernem egy üres fém tálcát. Hát, ha eddig nem volt biztosan abban, hogy kamuzok, most megbizonyosodhatott róla. - Nem tudok jól hazudni - felelem csendesen, miközben lehajolok a lelökött dologért. - Ami azt illeti, nem vagyok jól vagyis… ez bonyolult, szóval megpróbálok egyszerű lenni. Ugye mikor elraboltak megmérgeztek. Hosszú ideig úgy nézett ki, hogy nem élem túl, mert nem tudták, hogy tulajdonképpen mi is okozza a tüneteimet. Végül talán megtalálták ez ellenszert, talán szerencséjük volt, nem tudom, de itt vagyok. Azonban a mérgezésnek nyoma maradt és nem tisztult ki rendesen a szervezetemből. A méreg egyes komponensei még ma is dolgoznak, és belülről tesznek tönkre. Félévente kötelezően meg kell jelennem egy orvosi ellenőrzésen. Ezeknek az eredményein nagyon jól látszik, hogy az értékeim folyamatosan romlanak - itt tartok egy kis szünetet, hagyom, had eméssze a dolgot. Nem lehet könnyű, ha az ember éppen csak megismert húga azt meséli, hogy nem teljesen egészséges. És a fekete leves még hátra van. - Az előrebecslések és az eredmények szerint a tüdőm fogja először felmondani a szolgálatot olyan száz-százötven éven belül. De nem vagyok szomorú vagy ilyesmi - vonom meg a vállam. Tényleg nem vagyok az, már elfogadtam a dolgot. Persze, valamilyen szinten próbálok ellene harcolni, de nem fogok sírni, ha nem sikerül. A sírás már egyébként sem segít. - Viszont megkérhetlek arra, hogy erről ne beszélj senkinek. Rena és az ikrek nem tudnak erről, sem a szökésről sem a betegségről - oké Rena a szökéssel tisztában van, de ezt most nem feltétlen kell reklámozni -, nem szeretném, hogy úgy viszonyuljanak hozzám, mint valami hímes tojáshoz. Valamint azt sem szeretném, hogy minden percben vigyázzanak rám. Én élni szeretnék, már amennyire tudok, nem pedig itthon ülni. Bele is őrülnék a dologba >w<! - ez így is van. Én nem az a lélek vagyok, aki csak úgy elviseli a tétlenséget és az üldögélést. Én varázslatokat akarok tanulni, kísérletezni szeretnék és még sok mást. Beteg vagyok, nem pedig nyomorék! - Lehet hozzád még egy, utolsó kérésem? Bár nem tudom, mennyi jogom van hozzá, hiszen terhet helyeznék vele a válladra. Ha eljön a dalom vége - azt azért mégsem mondom, hogy ha meghalok, kicsit morbid lenne azért -, kérlek vigyázz Renára. Őt ugyan még nem ismered és talán nem is lesz könnyű jól kijönnötök, de ha én már nem leszek és megtudja a dolgokat, akkor csalódott lesz, mérges és úgy fogja érezni, hogy elárulták. Te vagy a testvéreim közül - mert az ikrek is azok! - az egyetlen, akinek beszéltem erről. Kérlek, mondd el neki, nem is, inkább nekik, az ikreknek is, hogy miért tartottam titokban. Mik voltak a céljaim ezzel. Talán meg fogják érteni. Talán… - nem vagyok én ebben annyira biztos, főleg nem a húgom részéről, de majd megbékél és éli tovább az életét. Hiszen az élet mindig megy tovább.
Én itt, ezzel a mondattal lezártnak tekintem a témát. Nem kívánom tovább fűzni ezzel a szót. Mindent elmondtam neki, amit tudni kell és amit rajta kívül most kevés ember tud. Remélem sejti, hogy ez hatalmas bizalom részemről.
Azon, hogy annak idején csak büntetés volt rá vigyázni hangosan felnevetek, mert ez valahogy el tudom képzelni. Mintha apa is mesélt volna valami hasonlót. Mikor leülünk, meg kell állapítsam, hogy a tésztának nagyon jó illata van. Jobb, mint amit én valaha is csináltam volna. Bátran szedek magamnak egy nagyobb adagot, éhes vagyok. A lelkizés és a sírás kicsit kifárasztja az embert.
- Nagyon finom ^-^ - mondom az első falat után, majd szépen, lassan, ahogy illik, elkezdem enni. Annak ellenére, hogy a tányér tartalmát közel fél perc alatt el tudnám tüntetni nem teszem. - Nem, ahhoz túl finom és persze, szívesen *o*. Bár akkorra találjunk valami vidámabb témát - valahogy nincs kedvem a következő alkalommal is halálról és szökésekről beszélni. - Ha szeretnéd, akkor majd mesélek a kísérleteimről - persze csak olyan mértékben, ami megengedett, de azért szerintem így is egészen érdekes dolgok ezek.
« Utoljára szerkesztve: 2015. Dec. 22, 23:59:35 írta Mizushima Hanabi »

Karakterlap

Mizushima Shuuichi

Hadnagy

Shinigami

11. Osztag

*

A Mizushima-ház XII. feje

Szint: 17.

Lélekenergia:

60% Complete
87 000 / 90 000

Hozzászólások: 115

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 54 100 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Bíbor

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#34C0C7


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Mizushima birtok
« Válasz #31 Dátum: 2015. Dec. 25, 23:59:14 »
Egy régen halogatott találkozás

Nem értettem, mért lepi meg a tény, hogy én magam lettem volna képtelen távozni. Jó, talán benne van az, hogy végül tényleg elmentem, és még hírt sem adtam magamról, de akkor azt gondolták, hogy halott vagyok, nehéz lett volna levelezni. :| Egyébként is itthon hagytam a kedvenc tollam, és a címet se tudom, milyen postaszolgálat hozta volna el az Emberek Világból? :S
Kérdésére el kellett gondolkoznom, olyan régen nem meséltem róla senkinek. Yocchan előtt jobb volt hallgatni, valószínűleg sosem szűnik majd meg magát hibáztatni, pedig mindenkinél jobban tudhatná, hogy így szinte semmibe veszi Hiroshi áldozatát. Nem szerettem volna a szemére vetni, nem lett volna igazságos, de közben, mélyen belül ezt éreztem. Bármennyire is fontos volt számomra Yocchan, Hiroshi a bátyám volt, őt is nagyon szerettem.
- Nos… külsőre anyura hasonlított, magas volt, és barna hajú. – Kezdtem bele a mesélésbe. – Hozzá kell azért tegyem, hogy legnagyobb bánatára, már tinédzserként magasabbra nőttem, mint ő, azt hiszem, hogy akkor kezdődött az igazi versengés közöttünk. – Nevettem el magamat.  – Én öt éves voltam, mikor anyu meghalt, ő pedig kilenc, úgyhogy javarészt az idősebb női rokonok vették át aputól a nevelésünket. Ez mondjuk nem baj, mert apa bizonyosan számtalan furcsaságra okított volna minket.
Az elhallgattam, hogy legalább egy év volt, mire a felesége halála után legalább annyira összeszedte magát, hogy ránk tudjon nézni. Annyira emlékeztettük arra a nőre, akit szeretett, hogy nem volt képes otthon lenni, folyton csak az osztaggal volt, vagy lépten-nyomon nemesi találkozókra, esetleg ivós tivornyákra járt. Nem kell, hogy így emlékezzen rá, nekem sem ezek a legelevenebb emlékeim róla. De tudom, és mindig is tudatában voltam annak, hogy van egy olyan oldala, amire nem tudok büszke lenni.
- Tudom, hogy Hiroshiról szeretnél többet hallani, de szerintem ez is sokban hozzájárult ahhoz, milyen fiatalok voltunk. ^w^ - Mosolyogtam bocsánatkérően rá, ez biztosan hosszú lesz. – Benne mindig túlbuzgott a nagytestvéri védelmező ösztön, de nem csak felém, ez javarészt kiterjedt minden nála fiatalabb ismerősére. Néha azt gondoltam, hogy ha kellene, még a kutyánkat is megvédené a betörőktől, holott ez fordítva lenne normális. :/ - Húztam el a számat. – Felelősségteljes volt, hamar elvégezte az Akadémiát, és apa mellett szolgált, kiválóan vívott, és jól bánt a kidoukkal, azt hiszem pontosan az ellentétem volt. :|
De ettől, és a számtalan csínytől függetlenül is mindig számíthattunk egymásra. Olyan kötelék volt közöttünk kicsi korunk óta, ami talán keveseknek adatott meg. A közösen átélt tragédiáknak tulajdonítottam ezt, ahogy a túlzott aggódását, és az örökké kotlósra emlékeztető gondoskodási vágyát is. Fiúként azonban kicsit más az, ahogy a testvérek kifejezik egymás iránt az érzéseiket. Mondjuk mi ebből sose csináltunk gondot, mindig is tudtuk, mire gondol a másik, már egy nézésből is.
- Nem fájdalmas, igazából. – Válaszoltam csendesen. – A halottakat nem lehet visszahozni, de emlékeznünk kell rájuk, mert mindig velünk lesznek, a lényünk részei. Nekem a családom a mindenem, és nagyon fájt, hogy mikor végre hazajöhettem, már olyan sokan meghaltak. – Mély lélegzetet vettem. – Azonban azt is tudom, hogy ők most is jó helyen vannak, idebent. – Érintettem meg könnyedén a mellkasát, a szíve felett. – Te nem ismerhetted Hiroshit, de biztos vagyok benne, hogy jól kijöttetek volna, mert én mindkettőtöket szeretlek, ami jelent valamit. ^w^
Számomra természetesek voltak ezek a dolgok, olyan sok mindent láttam már a világból, halált is, talán többet, mint eleget. Ehhez hozzászokni nem lehet, viszont kicsit másképpen áll utána hozzá az ember. Tudom, hogyha lélekként meghal, leszületik a Emberek Világába, onnan pedig valószínűleg vissza ide. Talán éppen ismerjük őt most is, csak fogalmunk sincs róla, ki lehetett ez előtt. Az életnek vannak furcsa fintorai, az is lehet, hogy már az Emberek Világában is találkoztam vele. Sosem tudhatjuk, mit hoz számunkra sorsunk.
- Én nem ismerem a húgodat, ha ez megnyugtat. :roll: - Grimaszoltam nevetve, igazán semmi rosszat nem akartam én. – Ennek örülök, ugyanis a testőrség lerázásának mestere áll előtted! 8) – Húztam ki büszkén magamat, elvégre ez óriási érdem, senki más nem tudott úgy eltűnni, mint én. Persze ez még most is bármikor megy. :3 – Persze, de azért még sem mondhatod el magadról, felnőtt létedre, hogy a családod legidősebb tagja vagy. ToT – Néztem rá némileg megjátszott szomorúsággal.
Igazából a korom csak egy szám volt, semmit nem jelentett, főleg Seireiteien belül. Lehet, hogy még a segítségemre is volt, hiszen bölcs, öreg rókának gondoltak miatta! *o* Nem is jártak messze az igazságtól. 8) Mármint nem voltam róka, de rendelkeztem nem kevés tapasztalattal, amit szívesen megosztottam, az arra érdemesekkel. :3
Örültem, hogy nem tolt el magától, meg tudtam érteni a bánatát, a fájdalmát. Még fiatal, olyan kevés időt tölthetett vele, ahhoz képest, hogy mellettem több mint öt évszázadig állt. Fájdalmasan gyorsan telik az idő, ha az ember boldog, vagy legalábbis elégedett.
- Tudom, nekem is… - Fogtam szorosabban, hogy biztonságban érezze magát. – Nincs semmi baj, engedd ki… - Suttogtam.
Éreztem a belőle áradó feszültséget, és a rengeteg elfojtást, egy kicsit értettem is, meg nem is. Számomra mindig egyértelmű volt, hogy kimondom, amit gondolok, megteszem, amit kell, megmutatom, miként érzek. Sose jelentett gondot az sem, ha visszautasították ezt, nincsenek örök életre szóló töréseim. Az ember mindennapjaihoz hozzá tartozik az, hogy csalódjon, megbántsák, hogy érezzen fájdalmat, máskülönben burokban él, és egyetlen csapástól is összeesik.
- Az anyukád pedig az anyukád, aki akkor is óvni próbál majd, ha férjhez mész, és családot alapítasz. Becsüld meg, sok ilyen személy nincs egy shinigami életében. – Nyomkodtam meg a fakanállal az arcát, előttem nem kell felnőtteset játszania, jól tudom, hogy ilyen idősen önállóságra vágyik. Mindenki arra vágyik. – Szerinted én a védtelenségem, vagy gyermekségem miatt kapok mindig kísérőt? Már az előtt hadnagy voltam, hogy ti tervbe lettetek volna. – Jelentettem ki.
Kérdésére el kellett gondolkodnom, hogyan is válaszoljak. Megálltam a kavargatás közben, és összefontam mellkasom előtt a kezeimet. Nem egészen így gondoltam azt, amit mondtam neki, de innen is megközelíthetjük, végülis. :o
- Nézőpont kérdése. – Jelentettem ki. – Most a családommal lehetek, amire két évszázadot vártam. Azonban én vagyok a család feje, bizonyos dolgokban meg kell felelnem a nemesi elvárásoknak, például nem mehetek alulöltözötten egy fogadásra… pedig ha tudnád, hogy milyen kényelmetlenek a díszöltözetek. :S – Magyaráztam tovább. – Boldog vagyok, még, ha nem is tehetek meg mindent, amit akarok. Nem önfeláldozásból mondok le ezekről a dolgokról, a saját vágyam az, hogy ti boldogok legyetek, ahogy az is, hogy a Mizushima ház megfelelően működjön, hogy ne mutogassanak ránk ujjal. Szóval, ha így nézzük, igen, úgy élek, ahogy én szeretnék. – A szemeibe néztem, nem fordítottam el a tekintetem, nem hazugság volt, pontosan ezt, és így gondoltam.
A hebegős-habogós válaszra összehúzom szemöldökömet, egyáltalán nem voltam meggyőzve. Valami turpisságot éreztem a dologban, mintha nagyon próbálna titkolni valamit. De miért? Hiszen elmondta eddig végig a dolgokat, nem ítélkezem felette, önálló, felnőtt shinigami, nem szólnék bele a dolgába. Nincs is jogom igazán megdorgálni, még sokat kell dolgoznunk a kapcsolatunkon.
A hallottak megdöbbentettek, főleg, mert főnemesként a legjobb ellátást kellene kapnia, már pedig az nem a legjobb, ha továbbra is veszélyben van az élete. Néhány mély levegőt vettem, nem akartam közbevágni, most, hogy őszinte velem, és mindent elmondott magáról. Egyébként is elég jó nevelést kaptam, tudtam, hogy egy nőt jobb nem megakasztani beszéd közben, mert aztán azt egy életen keresztül visszahallja majd az ember.
- Hogy mondod?! – Ragadtam meg felcsattanva vállait, majd kicsit halkítottam magamon, nem akartam ráijeszteni. – Nem vagy szomorú? Mégis miről beszélsz… te egyáltalán érted, hogy mit jelent ez? – Néztem rá hitetlenkedve, majd olyan hirtelen engedtem el, ahogy megragadtam, és kezemmel inkább a hajamba túrtam. Próbáltam visszafogni dühömet, de valahogy egyáltalán nem akart sikerülni. – Ha ennyivel elintézed, meg fogsz halni. – Mondtam aztán csendesen. – Az lenne a feladatod, hogy mindenekfelett élni akarj, erre annyival elintézed, nem vagy szomorú?! – Csattantam fel ismét. – Elmúltam hétszáz éves, és még egyszer ennyit szeretnék megélni Juunichi, Rennacchan, és melletted! Nem elégedhetsz meg ilyen egyszerűen… ez olyan, mintha meg akarnál halni.
A falat néztem, szívem szerint belevertem volna, de tudtam, hogy annak nyoma maradna, így alsóajkamba haraptam, és igyekeztem megnyugodni. Nem pont így képzeltem el az első találkozásunkat, bár sokat jelentett számomra, hogy ennyire megbízott bennem. Bár közben inkább azt kívántam, bár tudatlan lennék. Sehogy sem tudtam kibékülni a tényekkel.
- Már amennyire tudsz?! Hallod is, amit mondasz? Hannacchan! Képzeld magad a helyembe, én éppenhogy… még csak most kaptam vissza a családomat, ne mondj ilyeneket. – Néztem mélyen a szemébe. Nem sírtam apa, vagy Hiroshi miatt, de most éreztem, hogy nem tudom visszatartani. – Kérned sem kell, mert rád is vigyázni fogok, és semmi ilyen nem fog megtörténni. – Jelentettem ki, ellentmondás nem tűrően. – Az sem zavar, ha most utálsz ezért, de tudnod kell, közel hétszáz éve birtoklom a legmakacsabb Mizushima címet, nem engedem át csak úgy. – Azzal előre nyúltam, és még egy ölelés erejéig magamhoz húztam. – Nem mondhatsz olyat, hogy megelégszel a halállal, a húgok feladata túlélni a buta bátyjaikat. – Simogattam meg a haját.
Kezdtem azt érezni, komolyan meg akar merényelni, még itt megáll a szívem is mellette. Még, hogy meghal, meg a fenéket! Még, ha az ikreknek, és Rennacchannak nem is beszélhetek róla, azt elintézhetem, hogy egy sereg orvos dolgozzon a megoldáson. Vagy inkább egyből három. :|
- Legközelebb akkor több munkát kapsz, hogy elhidd, te is tudsz ilyen finomat készíteni! ^w^ - Örültem, hogy nem zárkózott el az ismétlés gondolatától. – Mesélhetsz róluk most is, mosogatás közben lesz szabad fülem, én csak a kezeimet használom. :3
« Utoljára szerkesztve: 2015. Dec. 26, 00:06:14 írta Neliel Tu Oderschvank »

Karakterlap

Mizushima Hanabi

Shinigami

Shinigami - rangjelző

*

Szint: 16.

Lélekenergia:

60% Complete
82 000 / 90 000

Hozzászólások: 135

Hírnév: 7

Infó

Tárcában: 34 600 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
sötétlila

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
"A különbség gyógyszer és méreg között gyakran csak a dózis."

Post szín:
#BB8EAD


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Mizushima birtok
« Válasz #32 Dátum: 2015. Dec. 29, 17:49:00 »
Egy régen halogatott találkozás
avagy szemtől szembe Oni-channal a bátyámmal


Shuu nem válaszol egyből a kérdésemre, már komolyan úgy érzem, hogy valami olyasmibe másztam bele, amibe talán nem kellett volna. Hiszen a halott bátyját, vagyis bátyánkat emlegettem. Ám végül, legnagyobb meglepetésemre, mégis elkezd beszélni.
Nem leleplezett kíváncsisággal hallgatom a szavait. Nem feltétlen kell csak Hiroshiról mesélnie. Nekem az is jó, ha emlékeket, közös csínyeket, vagy bármit mond, ami hozzá köthető, amivel kicsit jobban megismerhetem. Így talán, amikor egy fényképre nézek, melyen véletlenül ő szerepel, nem egy idegent látok. Tetszik, amit hallok, azt hiszem, hogy a legidősebb bátyámmal is jól kijöttem volna. Talán, ha száz évvel korábban születek..., de nem így történt, szóval igazából kár is ezen rágódni.
Igazából, amíg nem mondta, bele sem gondoltam abba, hogy neki tulajdonképpen már az anyukája is meghalt. Ha jobban végiggondolom, mire visszatért, gyakorlatilag mindenkit elvesztett, aki valaha a családot jelentette neki és megkapott minket, a fiatalabb generációt.
- Úgy mesélsz, ahogy te szeretnél ^w^. Igazából sok mindenre kíváncsi vagyok a múlttal kapcsolatban, elvégre annyi ember és rokon van, akiket nem ismerhettem. Szóval rád bízom, hogy hogyan beszélsz róluk. Egyébként ez a testvérem az ellentétem dolog ismerős. Én Renával vagyok pontosan így - mosolyodom el, de ennél bővebben nem akarok belemenni a dolgokba. Direkt nem mesélek Renáról, mert azt szeretném, hogy ő tapasztalja ki a dolgokat, tudja meg, hogy milyen is a húgom, aki igazából az ő húga is. És remélhetőleg ez az ismeretség, nem egy pofonnal fog kezdődni :S.
- Ezzel egyetértek. Szerintem valaki csak akkor hal meg igazán, ha végleg elfelejtkeznek róla, szóval igaz. Bár ez nem feltétlen azt jelenti, hogy nem fáj az emlékezés - teszem hozzá halkan. Sokan azt mondják, hogy az idő begyógyítja az ilyen sebeket, ám én ebben nem kifejezetten hiszek. Maximum életünk végéig kezeli, de el sosem múlnak, ha meg mégis, akkor a heg mindig megmarad, hogy emlékeztessen a történtekre. Mondjuk lehet, hogy ez ember függő. Én biztosan tudom, hogy sosem fogom teljesen kiheverni apa halált. Persze, a gyerekek dolga, hogy túléljék a szüleiket, de akkor is fájdalmas :|.
- Értem, az elbeszélésed alapján szerintem is jól kijöttünk volna - bár nem hasonlítunk annyira, maximum abban, hogy mind a ketten jól bánunk a kidoukkal. Mondjuk ez is több, mint a semmi. Legalább valakivel erről is tudtam volna beszélgetni. Ahogy végiggondolom az elhangzottakat azért elmosolyodom. Örülök, hogy ha nem is olyan sokkal, de egy kicsivel többet tudtam meg Hiroshiról. Talán legközelebb megkérem, hogy meséljen valami mást. Shuu biztosan rengeteg történetet tud, elvégre közel 500 évet töltöttek együtt.
- Öm… lehajolnál, ha szépen megkérlek? - lehet hogy furcsállja a kérdésemet, valószínűleg én is ezt tenném a helyében, ám valamiről meg akarok bizonyosodni a története alapján. Ha megteszi, akkor odalépek és megnézem a haját, pontosabban annak a tövét.
- Fested - állapítom meg nem kicsit meglepve, ugyanis bár a bátyám tincsei barnák a hajának töve pontosan ugyanolyan vörös, mint Renáé, az ikreké vagy éppen az enyém. - Nem gondoltam volna, hogy nem a barna az eredeti és bocsi - kezdek el egyből magyarázkodni. - Tudós vagyok, jobban szeretek megbizonyosodni a dolgokról, mint kérdezni. Szakmai ártalom, azt hiszem. - Mit ne mondjak, ez önmagában elég gyér magyarázat, de egyébként valóban így van. Szeretem látni a dolgokat, nem gyakran érem be csak helyeslő vagy tagadó szavakkal.
Arra, hogy nem ismeri a húgomat csak halványan, elmosolyodom. Majd fogja. A testőrség lerázása. Nos, erről én is tudnék mit mesélni, de nem fogok. Azok az idők, mikor én ezzel és ehhez hasonlókkal szórakozhattam elmúltak. Nem lehetek felelőtlen, és az állapotom miatt talán jobb is, ha nem maradok soha sem teljesen egyedül. Bár azt azért hozzá kell tennem, hogy még mindig ritkamód idegesít, hogy igazából egyetlen egy olyan percem sincs, amikor nem figyel egyetlen egy szempár sem. Vagyis van azért, de csak nagy ritkán és nagyon indokolt esetben. De Shuu lelkesedését nem akarom letörni, így csak bőszen bólogatok. Végül is, ha ketten szökünk el a testőrök elől, akkor már nem vagyok egyedül, szóval probléma megoldva, azt hiszem :o.
- Valóban nem mondhatom el magamról, de ha engem kérdezel, jó dolog lehet azért legidősebbnek lenni - felelem talán kissé szomorúbban, mint szeretném. Nekem valahogy ez a probléma nem tűnik olyan nagynak, én szívesen lennék valahol a legidősebb, úgy, hogy már megéltem jó hétszáz évet. Én kíváncsi vagyok arra, hogy milyen lesz a világunk ennyi idő múlva. Annyi kérdésem van ezzel kapcsolatban, de a legszomorúbb, hogy erre minden bizonnyal sosem fogok választ kapni :|. De nem baj, megtanultam ezzel együtt élni, így nem vagyok szomorú… annyira.
Amikor azt mondja, hogy apa neki is hiányzik, úgy érzem, hogy kicsit könnyebb lesz a vállam, mintha egy kisebb teher kerülne le róla. Talán ezt akartam hallani az elmúlt nem is tudom én már hány évben, hogy valakinek tényleg úgy hiányzik apa, mint nekem és hogy valaki nem csak azt mondja „Tudom”, hanem tényleg tudja. Ez jelenpillanatban azt hiszem, hogy mindennél többet jelent nekem.
- Soha sem megyek férjhez - jelentem ki a lehető leghatározottabban. Tisztában vagyok azzal, hogy most nem éppen ez volt a téma, de azt hiszem, hogy jobb, ha ezt az egy dolgot itt és most tisztázzuk. Igazából sosem voltam az a nagyon lányos alkat, aki a férfiakról álmodozott volna. Persze, nőből vagyok, és ha látok egy helyes, igazán kitűnő példányt, akkor megfordulok utána, sőt, meg is nézem, de ezek csak hormonok. Valamint én nem csak egy egyszerű lélek vagyok, aki hozzá mehet bárkihez. Van kettő, akarom mondani most már három bátyám, illetve a származásomnak köszönhetően, ha a házasság kerül szóba, akkor csak is nemes férfiakról beszélhetünk. Én viszont egyáltalán nem vagyok jó feleség jelölt, még akkor sem, ha főnemes vagyok, elvégre a betegség kiüti az előbbit. Szóval erről ennyit. De jobb is így nekem. Nem kell az életembe az a bonyodalom, amit a szerelem okozna.
- Értem mit mondasz, de a te eseted más. Te a ház feje vagy, értelemszerű, hogy téged jobban kell védjenek, mint Renát vagy engem. Az pedig, hogy hadnagy voltál, semmit sem jelent, ma már fű-fa megkapja azt a karszalagot - mondom, mert így is gondolom. Szörnyű látni, hogy hová tart a Gotei. Olyan shinigamik kapnak tisztséget, akik akkor még gondolatban sem voltak, mikor sokan már akkor szolgáltunk. Félreértés ne essék, nem irigylem én őket, nem is szeretnék semmilyen nagyobb címet sem. Az azonban elszomorító, hogy az erőt lassan jobban értékelik, mint a tapasztalatot. Természetesen vannak olyan fiatal halálistenek, mint az én kapitányom, akik megérdemlik a maga pozíciót fiatalon, de vannak olyanok, akikre még a kertem gondozását sem bíznám rá. - Ez utóbbit természetesen nem rád értettem -teszem gyorsan hozzá, mert a mondatom akár félreérthetőnek is hathatott a számára. Pedig szerintem a bátyám jó hadnagy lenne. Vagy inkább úgy kéne fogalmaznom, hogy jó hadnagy lehetett, elvégre már nem az.
Eszem megáll. Tényleg a szemembe mondja, hogy elégedett az életével. Még akkor is, ha vannak benne dolgok, amiket nem szeret. Azt hiszem, hogy ezt irigylem tőle, néha olyan jó lenne, ha én is tudnék így gondolkodni. Ha azt mondhatnám, hogy elégedett vagyok, de ez nem igaz. Egy ideig gondolkozom valami válaszon, ám semmi jó nem jut esz eszembe. Komolyan, mit lehetne erre mondani? Azt úgy is tudja, hogy én mit gondolok, tovább ragozni, esetleg ismételni magam felesleges lenne.
Igen. Pontosan valami hasonló reakciót vártam, ám Shuu heves kirohanása mégis csak meglep. Ha ezt az ikrektől vagy Renától kapnám meg az oké, hiszen őket születésem óta ismerem - illetve a húgomat értelemszerűen az ő születése óta -, Shuut meg alig egy órája. Na jó, egyen kettő és akkor már kerekítenem kellett. Lényeg a lényeg, nem hittem volna, hogy ez így felzaklatja.
- Saj… sajnálom - gyűlnek könnyek a szemembe. Igazából egy részem mindig is tudta, hogy kissé szánalmas vagyok, de hogy egy éjszaka alatt kétszer sírom el magam, ugyan azon ember előtt. Hát, erre már jelzőt sem tudok találni. - De… tényleg nem vagyok szomorú. Hatvan éve élek ezzel a tudattal. Megtanultam elfogadni, hiszen még… még mindig jobb így, mintha egy sarokba gubbasztva azon szomorkodnék, mi lesz velem. És persze hogy tudnom mit jelent - nézek kissé oldalra, nem akarom hogy lássa a tekintetem, mert tartok tőle, hogy mindent kiolvasna belőle. Nincs erőm a szemébe nézni és azt mondani vagy csak sugallani, hogy elfogadtam a halálom tényét, mert ez nem lenne teljesen igaz. Hazudni meg nem szeretek és nem is tudok. Pedig azt kell hinnie, hogy így van, mert nem akarok hiú reményt kelteni sem benne, sem saját magamban.
- Hidd el, én szeretnék élni, de nem a csodák korát éljük. A betegek nem fognak csak úgy meg gyógyulni és a szegények sem lesznek hirtelen gazdagok. És nem, nem vagyok szomorú. Teljes életet élek. Van egy remek családom és egy munkám, amit szeretek - oké, barátaim nincsenek, de eddig valahogy nem is nagyon hiányoztak a képletből -, nem hiszem, hogy több kell. Ameddig ez megvan nem hiszem, hogy szomorúnak kéne lennem. - Itt tartok egy kis szünetet, mert nem vagyok benne biztos, hogy el kéne mondanom amit kikívánkozik belőlem, már így is elég nagy sokk érte. Jó pár másodpercig bizonytalanul vizslatom. Ez végül is nem titok vagy ilyesmi, csak kicsit furcsa lehet ha az ember halálról hall a saját kishúga szájából. Én biztosan infarktust kapnék, ha Rena beszélne nekem ilyenekről. Szóval bölcs leszek, és most hallgatok.
- Sajnálom - kezdem kicsit bűnbánóan immáron a földet vizslatni, miközben még mindig folynak a könnyem. Keresnem kell a szótárban egy szót magamra, ami a szánalmasnál is szánalmasabbat jelent :|. - Én nem akartam csak… csak úgy éreztem és… szóval… a család fejeként megtudtad volna és azt gondoltam jobb, ha én mondom el. Sajnálom, tényleg - bár igazából nem tudom, hogy miért kérek bocsánatot, úgy érzem, hogy meg kell tennem. Talán tényleg túl sok volt ez így egyszerre, önző módon azt hittem, hogy mindent elmondhatok. Hiba volt. Tudnom kellett volna, hogy hol a határ, meg kellett volna állnom. Tagadnom kellett volna, még akkor is, ha nem hiszi el.
- Ne sírj - törlöm le a könnyeit, ha hagyja. - A buta bátyjaknak nem szabad sírniuk a buta húgaikért - próbálok valami mosolyfélét előcsalogatni. Már így is egészen nagy ámokfutást rendeztem. Nem akarom a helyzetet ennél jobban elrontani. Nem akarom elriasztani.
- Több munkát :|? Akkor szerintem már most temethetjük is az ételt - szkeptikus vagyok ezzel kapcsolatban. Mérgeket jól tudok keveri, de ételt főzni. Az egyáltalán nem az én asztalom. - Nem, majd legközelebb. Nem lőhetünk most le minden témát - meg egyébként is, ki kell találnom, hogy hogyan beszélek róluk, mármint a kísérletekről biztonságosan, úgy, hogy egyetlen egy fontos információt se szivárogtassak ki. Nehéz lesz, de nem megoldhatatlan.
« Utoljára szerkesztve: 2015. Dec. 30, 03:46:26 írta Mizushima Hanabi »

Karakterlap

Mizushima Shuuichi

Hadnagy

Shinigami

11. Osztag

*

A Mizushima-ház XII. feje

Szint: 17.

Lélekenergia:

60% Complete
87 000 / 90 000

Hozzászólások: 115

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 54 100 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Bíbor

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#34C0C7


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Mizushima birtok
« Válasz #33 Dátum: 2016. Jan. 31, 23:54:50 »
Egy régen halogatott találkozás

Örültem, hogy nem untatja az, ahogy nekikezdtem a dolgoknak, régóta nem kérdeztek ilyesmit tőlem. Vagyis ez nem teljesen igaz, csupán az Emberek Világában nem mesélhettem a több mint hétszáz éve halott anyámról, furcsán venné ki magát. :S Nem szerettem titkolni a származásomat, büszke voltam arra, ahonnan jöttem, ahogy arra is, amit elértem, ennek pedig a szüleimhez, és minden rokonomhoz volt a legtöbb köze.
- Jó, nem annyira az ellentétem, azért nem vagyok én olyan rossz. ToT – Mondtam kissé duzzogva. – Ez mindig ilyen, számomra is rengeteg új arc van most a családban, és akikkel együtt nőttem fel… - Elszorult a torkom, ha arra gondoltam, hogy tulajdonképpen milyen kevesen is élnek azokból az időkből. – De ezzel együtt örülök annak, hogy ilyen hosszú időt élhettem meg, a velejárója, hogy közben elveszítjük a szeretteinket.
A hosszú évek megtanítottak arra, hogy sok mindent képes elviselni az ember, akkor is, ha éppen nem akarja, ha másra vágyik. Minden pillanatnak meg van a maga szépsége, a legnehezebbeknek is, csupán meg kell találnunk. Azzal, hogy elvesztettem gyermekként az anyámat, lettem olyan fiatal, amilyen voltam, egy másik világban egészen máshogy készítettek volna fel az életre, minden máshogyan történt volna. Ezen töprengeni azonban felesleges, mert minden úgy történt, ahogy történik, ahogy annak lennie kell. Nem véletlen, hogy nem változtathatunk sorsunkon, mert ez formál minket azzá a személyé, akikké válunk.
- Nem az emlékek fájnak, hanem az, hogy már nem tehetsz szert újra. – Mondtam halkan, elgondolkodó hangon. – Azt kell hinnem, hogy emberségünkből adódóan vagyunk önzőek, és mindig újabbra, és újabbra vágyunk. Nem csak tárgyakra, de személyekre, élményekre, pillanatokra. Azért leszünk szomorúak, mert ez már nem adathat meg.
Boldog mindennapokra emlékszem, nevetésre, játékra, és arra, hogy Hiroshi mindig mellettem volt, ha kellett. Sose kerülhettem igazán bajba, amíg ismertem a hozzá vezető utat, és semmi sem volt ahhoz fogható, amit a sírja mellett állva éreztem. Amikor megtudtam, hogy mi történt vele, még se voltam mérges, vagy csalódott. Azt hiszem Yocchan azt várta tőlem, hogy dühös legyek, hogy hibáztassam őt, azonban az én szememben csak az történt, ami mindig is jellemezte bátyámat. Hiroshi jelleméhez tartozott, hogy megvédje a családját, ez minden Mizushima ereiben ott csörgedező vonás, épp ezért büszke voltam rá. Utolsó pillanataiban is méltó volt ahhoz a testvérhez, akinek ismertem.
- Igazából marha sokat beszélt, szóval valószínűleg ébren tudott volna tartani napokon keresztül is. – Mosolyodtam el az emlékek között kutatva. – Egyszer nagyon szeretett volna egy furcsa fegyvert, de apa még fiatalnak tartotta hozzá, vagy két napig beszélt hozzá, éjjel-nappal, míg apa be nem látta, hogy gyorsabban szabadul, ha enged neki. – Nevettem fel hangosan is.
Nem értettem mért kell lehajolnom, így kicsit csodálkozó arccal teszek neki eleget, és közelebb hajolok. Ahogy a fejem fölé hajol, már jobban érthető számomra is a motivációja, bár akár rá is kérdezhetett volna, semmi jelentősége a dolognak. Az apám, és Hiroshi tudták, miért csinálom, sose kérdeztek rá, de úgy hittem, azért, mert pontosan tudják, miről van szó. Felemeltem a kezem, és előre nyúlva az orránál fogva visszatoltam Hannacchant, mint ahogy a kíváncsi gyerekeket szokás.
- Semmi gond, bár valóban rákérdezhettél volna, kevésbé lenne bizarr. – Nevettem el magam. -  Meg akarod kérdezni, hogy miért, vagy elkönyveled, hogy hiú vagyok? :roll:
Mellkasomon összefont karokkal hallgatom okfejtését, bár egy valamit a javamra kell írnia, túl fiatal, hogy értse még, miről is van szó. Háromszor olyan idős vagyok, mint ő, az ikreknél majdnem kétszer, Rennacchan korára jobb, ha nem is gondolok.
- Még az édesanyád apja is lehetnék… azért ez egy kicsit több annál, minthogy legidősebb a családban, meg hasonlók. – Nem volt szomorú, vagy dühös a hangom, csak kijelentettem a dolgokat, mert hát, ha egyszer így volt! :o
Felvonom szemöldökömet kijelentésére. Bár tudom, még ő maga sem gondolta át ezeket a dolgokat, szinte még ott a tojáshéj a hátsóján, honnan is tudná, mit jelent ez. Yocchan nem említette, hogy komolyabb udvarlója lenne, vagy lett volna, így valószínűleg fogalma sincs arról, mit jelent érzelmileg elköteleződni. A család egy olyan dolog, amit nem választhat meg, a társa viszont teljesen más, ott minden lehetőség adott, hogy maga döntsön arról, milyen lesz, és milyenek lesznek együtt.
- Ezt nem tudhatod így előre, bármikor felbukkanhat valaki, aki rávesz arra, meggondold magad. – Simogattam meg könnyedén haját. Hiába, csak kölyök volt, még, ha tiltakozik is ellene. :/ - Ha amiatt aggódsz, hogy hozzá adnálak, mint bátyád és a család feje, valami görbelábú nemes palántához, emiatt nem kell aggódnod. A mi családunkban nem volt jellemző a kényszer házasság, bár ezért kicsit mindig is furcsán néztek ránk.
Engem számtalanszor kergetett meg apa, hogy most már ideje lenne megnősülni, sőt, addig is elment, hogy nemesek lányait a szüleikkel meghívja hozzánk, de sose kényszerített semmire. Azt hiszem egy idő után rájött, hogy még nem állok készen az ilyesmire. Nagyon nem. :|
- Hannacchan, talán meg akarsz sérteni? – Húztam fel a szemöldökömet, bár nem mintha sikerülne neki, de testvéri szívemnek fájna, ha így volna. – Közel háromszáz éve szereztem meg a tisztséget, akkor még érdemre osztogatták. Emellett ti a főág leszármazottai vagytok, utánam te vagy a legidősebb főági Mizushima, szerinted miért alkalmazzuk a testőrséget? – Csóváltam meg a fejem. – Nekem is jól esik néha elszabadulni, de ettől függetlenül feleslegesnek titulálni abszurd, lévén számtalan, a családunk elleni, merényletet előztek már meg.
Láttam hitetlen tekintetét, de nem hazudtam, sosem volt szokásom. Megválogatom szavaimat, ha olyan környezetben vagyok, azonban felesleges lett volna erről hazudnom. A vallomása pedig… nincs rá jobb szó, minthogy szíven ütött, és nem kicsit akasztotta ki a mérőmet.
- Nem elfogadni, vagy megszokni kell, hanem harcolni, mint egy Mizushima! – Jelentettem ki ellentmondás nem tűrően, nekem ne mondja azt, hogy elfogadja a halált, hogy megelégszik vele. – Hiroshi azért halt meg, amiben hitt, apa négy csodálatos gyerekkel ajándékozta meg a családunkat, nekem ne merj olyat mondani, hogy ennyi is elég neked, hogy megbékéltél vele! – Nem akartam elhinni.
Most kaptam vissza a családomat, mintha csak pillanatok teltek volna el, és máris kitépték a kezeim közül a pillanatot. De ez sem tarthatott vissza attól, hogy tudjam, mit kell tennem. Vele ellentétben minden eszközöm megvan arra, hogy bármit elintézzek, akár Seireiteiben, akár az Emberek Világában. Talán ő feladta, de én még csak most kezdtem bele. ˘o˘
- Nem a csodák korát? Hannacchan, képesek vagyunk testrészeket visszanöveszteni, egy kis mérgezéssel simán elbánunk! >w> - Húztam össze szemeimet. Csak hinnie kéne, legalább egy kicsit. – Igenis, többet kellene akarnod, csupán ez hiányzik, nem látod?
Ennyire másképpen állnánk hozzá a dolgokhoz? Vajon azért, amit apánál látott? Nem lehettem benne egészen biztos, de valami azt súgta, annak is köze van ehhez az egészhez. Megfogtam a kezét, és az arcomhoz szorítottam, furcsán nézhettünk ki. Két felnőtt, sírva áll a konyhaasztal felett.
- Dehogynem, pont ez a buta bátyák buta dolga. – Szorítottam meg a kezét, de persze nem túl erősen. – Ki kell találnunk valami új családegyesítést, ami kevésbé melodramatikus, mert nem szeretek sírni. – Próbáltam viszonozni a mosolyát.
Nem értettem, miért ilyen pesszimista, mindenben a hibát keresi, semmivel sem elégedett, kivéve a halál gondolatával. Ez nagyon furcsa volt, mintha az egész világa fakó, és szürke lenne. Sebaj, ezentúl minden másként lesz, már itthon vagyok. 8)
- Ugyan, a Mizushimák kifejezetten találékonyak a konyhában, bár apát hatalmas kivételnek kell tekinteni, neki enni sem szabadott a konyhában, már azzal is képes volt balesetet okozni. – Próbáltam némileg feldobni. Legközelebb, legközelebb még többet derítek ki, és akkor elindulhatok Yocchannal megtalálni a tökéletes ellenszer. :x Nem nyugszom ebbe bele, annyi bizonyos.

Karakterlap

Mizushima Hanabi

Shinigami

Shinigami - rangjelző

*

Szint: 16.

Lélekenergia:

60% Complete
82 000 / 90 000

Hozzászólások: 135

Hírnév: 7

Infó

Tárcában: 34 600 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
sötétlila

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
"A különbség gyógyszer és méreg között gyakran csak a dózis."

Post szín:
#BB8EAD


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Mizushima birtok
« Válasz #34 Dátum: 2016. Ápr. 07, 20:39:21 »
Egy régen halogatott találkozás
avagy szemtől szembe Oni-channal a bátyámmal


Akaratlanul is elmosolyodom a duzzogásán. Én nem gondolom, hogy olyan rossz az, ha testvérünk ellentétei vagyunk. Sőt, Shuu meséjét hallgatva, azt hiszem, hogy nálunk, Mizushimáknál ez természetes dolog. Legalábbis a kettő per kettő arány ezt mutatja.
- Én nem mondtam, hogy rossz lennél - hajtom végül oldalra a fejem. - Csak annyit mondtam, hogy akkor az ellentéted volt. Ha szerinted ez rossz, azzal nem tudok mit csinálni - vonom meg a vállam. Én csak az alapján vontam le következtetéseket, amiket mesélt. Se több, se kevesebb. - Értem - mondom szűkszavúan, bár ez nem teljesen igaz. Nem értem. Nem tudom, milyen lehet úgy visszatérni, hogy kvázi idegen vagy a saját otthonodban. Hogy senkit sem ismersz. Hogy az utolsó élő szülőd is halott. Hogy a nyakadba szakad két kishúg, akiket nem ismersz. Ezt nem tudom milyen. Azt azonban tudom, hogy milyen az, mikor valaki, akit egész életben halottnak hittél, beszambázik az ajtón. Sokkoló. Nagyon sokkoló. Szóval talán, ha nem is teljesen, de egy picit megértem. Hiszen ez a helyzet senkinek sem egyszerű.
- Igen. Azt hiszem, erre szokták azt mondani, hogy néha a boldog emlékek fájnak a legjobban, mert tudjuk, hogy többet nem élhetjük át őket. Nem hiszem, hogy mindig újabb és újabb dolgokra vágyunk. Ha választanom kéne, akkor én inkább a régieket kérném vissza. - Azt az életet, ahol csak egy oktondi kisgyerek voltam és az volt a legnagyobb gondom, hogy nincs kedvem részt venni a hakuda edzéseken, melyekre anyám kötelezett. Mai ésszel visszagondolva már butaságnak tűnik, teljesen jelentéktelen dolognak, de akkor… akkor a világot jelentette, ha sikerült ellógom. Még nem tudtam milyen az, mikor már nem azért nem hakudázol, mert a hátad közepére sem kívánod, hanem azért, mert fizikailag lehetetlen. Vagy, ha nem is lehetetlen, de rettentően nehéz és megterhelő. Olyannyira, hogy azt már nem bírja el a tested.
- Nem rossz módszer. Lehet nekem is ki kellett volna próbálnom, bár apát elég hamar meg tudtam hatni, ha szépen néztem rá. Talán ez a lányok kiváltsága - vagy esetleg azért volt, mert két gyereket már elvesztett és a harmadikkal már nem tudott olyan szigorúan viselkedni. De ezt persze nem mondom ki hangosan. Övön aluli ütés lenne és tudatos, így nem teszem. Nem akarom Shuut bántani.
Nem lepődöm mez azon, hogy a bátyám bizarrnak tartja, hogy a hajtövét nézegetem. Nem is reagálok rá, csak megvonom a vállam. Ez van, ezt kell szeretni. Remélem, azért nem gondol nagyon furcsának, az azért kellemetlen lenne.
- Nem akarom megkérdezni - rázom meg a fejem. - Én is szeretnék ennyire jó kapcsolatot az édesanyámmal - nézek rá kissé szomorkásan. Láthatóan nem most kezdte festeni a haját, ha pedig jól számoltam, akkor mikor elment, Hiroshi még élt. Neki pedig barna haja volt, amit értelemszerűen nem apától örökölt, így csak az édesanyjuk maradt. Ez csak egyszerű logika, meg némi genetikai ismeret. De inkább logika.
- Szerintem ne gondolkodjunk azon, hogy akár a nagyapám is lehetnél. Kissé furcsa, elvégre a húgod vagyok :|. - Igen, ezeken tényleg jobb nem gondolkozni, még akkor sem, ha tények, melyeket mindenki tud. Ahogy azt is, hogy apa is anya nagyapja lehetett volna. Nos igen, talán jobb lett volna, ha apa a saját korosztályában keresgél :|. Bár ha ez így alakul, akkor én most minden bizonnyal nem állnék itt és nem gondolkoznék ezeken a dolgokon. - Egyébként nem értem, hogy miért zavar ez az „én vagyok a legidősebb” dolog. Szerintem teljesen lényegtelen - mármint oké, ő a legidősebb, de nem feltétlen kell számon tartani, hogy mennyivel. Nálam mondjuk 596 évvel. Hm… még anyám sincs ennyi idős.
- Ha szerelmes leszek, akkor is inkább elengedem. Nem lenne tisztességes azzal a férfivel szemben - nézek rá halálosan komolyan. Nem tudom, hogy milyen érzés szerelmesnek lenni, de ha egyszer úgy is alakulna a sorsom, hogy beleszeretek valakibe, akkor sem próbálkoznék. Tudom, hogy mi a helyzet velem. Tudom, hogy tisztességtelen lenne valakivel komolyabb érzelmi kapcsolatot kialakítani, aztán néhány évtized után meghalni. Csak megsebezném azt az embert. Önző dolog lenne tőlem, ha ilyet tennék csak a saját boldogságomért. - A kényszer házasság miatt nem izgulok - vonom meg a vállam. - Ha úgy alakulna és azt mondanád, akkor nem ellenkeznék. Megtenném. - Van egy olyan érzésem, hogy nem tetszenek neki a szavaim, de nem tudok ezzel mit tenni. Ha rövid életem alatt az elrendezett házassággal hozzá tudnám valamihez segíteni a családom, akkor miért ne. Megszöknöm nem sikerült, így tulajdonképpen mindent vállaltam az itt maradásommal. A kényszerházasság eshetőségét is. De mind ezt csak akkor, ha Shuu akarja így, egyébként pedig mindenki hagyjon engem békén :|.
- Nem tituláltam feleslegesnek a testőrséget. Nem kell kiforgatni a szavaimat. - Miért csinálja ezt minden idősebb :|? Csak azért, mert fiatal vagyok, még észreveszem az ilyeneket. - Amíg nem vagyok férfiak, szerintem teljesen mindegy, hogy főági vagyok-e, vagy második legidősebb, vagy mind a kettő. Nincs több jogom, mint mondjuk Seiunnak. Sőt! Tenkainak alapvetően több joga van, mint nekem. Pedig én vagyok a második legidősebb főági Mizushima. - A szavaimban nincs elégedetlenség, esetleg számonkérés, szemrehányás. Csak olyan tényeket közlök, amiket minden bizonnyal ő is tud. Szóval ne mondja azt nekem, hogy a család tekintetéből nézve fontosabb vagyok, mint ő vagy Tenaki, mert ez nincs így. Pont annyira vagyok fontos, mint bármelyik nő aki Mizushimának született.
Csak hallgatom, amit mond, nem szólok bele. Hagyom, hogy dühös legyen, jobb lesz úgy, talán hamarabb elfogadja. Tudom, hogy most sokkoltam, de önző módon úgy éreztem, hogy el kell mondanom. Nekem. A család fejeként óhatatlan volt, hogy megtudja. Pedig úgy sokkal jobb lett volna mindenkinek, ha ez az eshetőség nem áll fent. Megkíméljük magunkat ettől a jelenettől.
- És ha én már nem akarok harcolni? Ha már belefáradtam? - ez részben így is van. Már elegem van a vizsgálatokból és a folytonos orvosi ellenőrzésből. Tudom, hogy szükséges, tudom, hogy kell, sosem lógom el. De úgy érzem, hogy egyre jobban fáradok. Én igyekszem reménykedni és harcolni. Tényleg! De ez egyre nehezebb. - Tudom, miért halt meg Hiroshi, de ennek és annak semmi köze egymáshoz. Mint ahogy mondtad, ő azért halt meg, mert hitt valamiben. Én azért fogok, mert… mert hülye voltam. És tudod szerintem a szemembe nem mondanák, de sokan gondolják azt, hogy ha már voltam olyan óvatlan, hogy megpróbálok megszökni, akkor megérdemeltem, amit kaptam. Mondjuk, ezek a lelkek csak addig tudják a történetet, hogy megmérgeztek, de végül sikerült meggyógyulnom. A folytatásról fogalmuk sincs. De… valahol azt hiszem: igazuk van. - Nem hiszem, hogy ezek a lelkek szívtelenek, vagy gonoszak, csak megvan a véleményük a dologról. Talán, ha én a helyükbe születek nem főnemesnek, hanem egyszerű léleknek, akkor ugyanúgy gondolkodom. Sőt, ahogy hangosan is kimondtam: valamilyen szinten egyet is értek velük.
- Tényleg nem azt éljük. És ez nem „csak egy kis mérgezés”, ez egy mérgezés melléhatása - oly módon, hogy a szervezetem saját magát építi lefelé, de nem hiszem, hogy ezzel most tovább kéne fárasztanom. Már így is éppen eleget tettem. Arra, hogy csak akarnom kéne, elmosolyodom. Ha ezen múlna, akkor nem lennének a világon rossz dolgok és akkor halálistenekre se lenne szükség. Legalábbis nem olyan formában, mint most.
- Rendben. De akkor tényleg próbáljuk ne ennyire melodramatikusra csinálni - értek vele egyet. Valahogy rám sem vet jó fényt, hogy kétszer sírom el magam egy esete alatt. Nem vagyok én bőgőmasina. - Majd ha szeretnéd, mutogatok vicces képeket és mesélek hozzá történeteket, van egy pár olyan - apának köszönhetően, de ez most lényegtelen. A fontos, hogy vannak és fel tudom használni őket.
- Én akkor vagyok találékony a konyhában, ha mérgeket kell főzni. Szóval szerintem ebben inkább apára ütöttem. Bár… anya félig Amatsuji, szóval akár tőle is örökölhettem. Mindenesetre az biztos, hogy az ételek főzésére alkalmatlan vagyok. De azt hiszem, hogy ideje aludnom - ásítok egyet. Már jócskán benne vagyunk az éjszakában, én pedig reggel a laborban kezdek. Ha nem is nagyon, de legalább minimálisan kipihentnek kéne lennem. Nem kéne semmi balesetet csinálnom. A kapitány nem hiszem, hogy örülne neki :|. - Szóval én most megyek - mondom, majd megfogom a magammal hozott dolgokat és Shuu elé állok. A korábbihoz hasonlóan elgondolkozom azon, hogy vajon jó lesz-e ez így, majd megölelem. Ez után még intek, majd már a ott sem vagyok. Azt hiszem, hogy most már el fogok tudni és már éhes sem vagyok. Határozottan jó ötlet volt kijönni a konyhába.

//Köszönöm a játékot *o* <3! //

Karakterlap

Mizushima Setsuko

Eltávozott karakterek

10. Osztag

*

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
10 300 / 15 000

Hozzászólások: 58

Hírnév: 3

Infó

Tárcában: 12 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Kardok és Rózsák egylete

Reiatsu szín:
Kékes

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Call me princes, and that'll be ur last word

Post szín:
508EA1 // b8860b


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Mizushima birtok
« Válasz #35 Dátum: 2017. Jan. 19, 18:34:47 »
Partraszállás a Vörösök birtokán

Amikor az ember már azt hiszi, épp nyugta lesz... hát ne higyje, mert nem lesz. Épphogy visszaértem az osztagom épületéhez, már kaptam a hírt, hogy költözhetek... megint. Gyakorlatilag a lábaim már tropára mentek, egész Seireitei-t bejártam... és az nem egy rövid séta. Nem volt más kívánságom, mint hogy eldőljek az ágyba, és álomba kómáljak. Ehelyett pakolhattam össze, majd cipekedhettem, és még a hatalmas Mizushima bírtokon is el kellett volna igazodnom.
Nem hangzott valami kellemes programnak, ráadásul ismét a bezártságtól rettegtem... ha még egyszer velem valaki illemtant, és egyebeket akar tanítattni, a fején verem tönkre azokat a tűzrevaló "műremekeket". Nyilván tisztában voltam szabadságom újra korlátozásával, és keserű volt a számon a mosoly, de kíváncsian vártam, milyen rokonokat is teremtett nekem a sors... elvégre ők a családom. Akár tetszett, akár nem, egy nagy sóhajt követve nekiálltam pakolni.
Nem érkeztem sok holmival, tényleg csak a legfontosabbakat hoztam el idejövetelemkor, és ezért nagyon hálás voltam magamnak. Mindössze két hatalmas bőröndöt kellett telepakoljak, bár az egyikbe kész csoda, hogy belefértek a ruháim... na persze azután, hogy fél óráig szidtam, rúgdostam, és ugráltam rajta, hogy valahogy beletuszkoljam azt a nyomorult köntöst is. Nem volt egyszerű kör, de a pakolást letudva elterültem az ágyon.
Az indulás majd' két óra múlva valósult meg, egy gyors szundi után, ugyanis úgy kidőltem, mint akit fejbe vertek, és csoda, hogy felkeltem. Bár még mindig roppant fáradtnak éreztem magam, legalább olyan külsőt tudtam magamra varázsolni, hogy ez másnak ne tűnjön fel. Felhúztam a kesztyűimet, a sállamat jól az arcomba húztam, és már indultam is... mert rohadtul végezni akartam már. Nem vártam nagy fogadó bizottságot, de azért pár segítőkész kéznek roppantul örültem volna. Meg is pillantottam valakit, akinek haja volt olyan vörös, hogy tudjam, rokon lehet. Elvégre a bírtokon  csak akad valaki, aki segít nekem.

- Szia! Segítenél... légyszíves? - pillogtam rá reményteljes arccal. A fene gondolta volna, hogy a házunk jelenlegi fejét akarom rabszolga feladatra rávenni... foggalmam sem volt róla, ki ő. De legalább azt megelőztem azt, hogy ő is idegenként nézzen rám.
- Egyébként Mizushima Setsuko vagyok. - hajolt meg, bár éppen csak, hogy észrevehetően. Egész hihető ábrázattal mosolygott rá, hátha megszánja az "idegen", és segít neki cipekedni, valamint útba is igazítja. A birtok hatalmassága könnyedén elnyelte volna, és napokig is bolyonghatott volna egymagában.
- Szabad a neved?

Karakterlap

Uzumi Kaori

Shinigami

1. Osztag

*

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
12 000 / 15 000

Hozzászólások: 47

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 14 200 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Egyéb

Reiatsu szín:
világoskék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Özvegy

Mottó:
"Három szóban el tudom mondani, mit tanultam az életről: mindig megy tovább..."

Post szín:
#4D84C8


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Mizushima birtok
« Válasz #36 Dátum: 2017. Szept. 03, 22:41:54 »

Biccentve köszönöm meg a szolgálónak a fehér borítékot, majd az útjára engedem. Címzés tulajdonképpen nincs rajta, csak egy díszes, arany pecsét. Ha nem lenne benne kanjikkal a család neve, akkor egészen biztosan nem tudnám megmondani, hogy kié. Mondjuk így is gondolkoznom kell kicsit, mire rájövök, hogy kisebb, feltörekvő nemesi családé. Ezt figyelembe véve meg sem lep a tartalma.
- Ez most komoly :S? - kérdezem leginkább magamtól, miközben jobb kezemet leengedem az asztalra, a ballal pedig megmasszírozom az orrnyergem. Tény, nem ez az első és feltehetően nem is az utolsó ilyen boríték, amit kézhez kapok. Házassági ajánlat. Persze nem ezzel van a baj, hanem azzal, hogy Rena - akinek tulajdonképpen szól - csak nemrég jött haza a majdnem egy évig tartó, az emberek világába kihelyezett küldetésről. Nem értem, hogy miért kell már egyből, ilyenekkel bombázni. Ha eddig mindenre nemet mondott, akkor miért pont erre mondana igent? Pont most? Mindegy, akárhogy is próbálom megérteni a nemeseket egyszerűen nem fog menni. Tudom, hogy mindennél fontosabb a vagyon és a felfelé törés, de azért mégis! Szívem szerint egy ültő helyemben megírnám a kedves, de határozott visszautasítást, ezt azonban nem tehetem. Mármint nem szeretném megtenni, mert szerintem akár meg is tehetném, de nem igazán tudom, hogy ilyen helyzetekben mit követel meg a protokoll, eddig minden ilyesmi felkérést a címzettnek adtam és most is így fogok tenni. Bár nem értek egyet azzal, hogy a visszatérése után ilyen hamar ezzel zaklassam Renát, aki meglátásom szerint nem különösebben fog örülni a levélnek, azonban az talán még annyira se tenne kedvére, hogyha a háta mögött intézkednék. Az ő jövője, döntse el ő, hogy mit szeretne.
Nem vagyok egészen biztos abban, hogy a házban van e, így magamhoz intem az első szembejövőt és megtudakolom tőle, amit szeretnék. Szerencsém van - legalábbis azt hiszem, nevezhetem annak -, mivel a lányom itthon tartózkodik, állítólag a szobájában. Rendben, ha már elterveztem, hogy beszélni fogok vele, akkor így is lesz. A szokásosnál kicsit lassabb léptekkel indulok meg a szobája felé. No, nem mintha félnem kéne tőle, egyszerűen csak nem igazán tudom, hogy mire számítsak. Egyik lányommal se mondanám igazán jónak a kapcsolatomat, azt pedig, hogy hol ment félre nem igazán tudom megmondani, már ami Renát illeti. Hanabival kapcsolatban vannak tippjeim, de ezek is csak tippek, mondhatni sötétben való tapogatózás. De talán, sőt igazából biztos, hogy ugyanoda vezethető vissza mind a kettő.
Ahogy megérkezem a szobája elé, halkan bekopogok, majd elhúzom a tolóajtót és belépek a helységbe. Láthatóan nem zavarom meg semmiben, aminek örülök, legalábbis ahogy elnézem, csak a dolgait pakolgatja.
- Szia ^^ - köszönök neki jobb híján, majd felé nyújtom a borítékot. - Tessék, a tartalma alapján ez neked jött, vagy inkább veled kapcsolatos - nem igazán tudom eldönteni, hogy melyik a helyesebb kifejezés, mert a címzett egyértelműen nem ő volt, hiszen én kaptam kézhez a levelet. - Szeretném, ha elolvasnád - mondom, bár ez talán egyértelmű. A levéllel és az eljárással kapcsolatban felmerülhet akár több kérdés is, de most egyikbe sincs sem időm, sem pedig kedvem belemenni. Inkább kíváncsian várom Rena reakcióját a dologra. [/color]
« Utoljára szerkesztve: 2017. Szept. 19, 00:27:26 írta Uzumi Kaori »

Karakterlap

Mizushima Shuuichi

Hadnagy

Shinigami

11. Osztag

*

A Mizushima-ház XII. feje

Szint: 17.

Lélekenergia:

60% Complete
87 000 / 90 000

Hozzászólások: 115

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 54 100 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Bíbor

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#34C0C7


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Mizushima birtok
« Válasz #37 Dátum: 2019. Márc. 17, 08:59:36 »

Végtelennek tűnt az idő, ami eltelt a harcok óta, mintha minden egyes másodperc órákká nyúlt volna, és mázsás súllyal múlna. Otthon úgy éreztem, hogy meggalydulok a négy fal között, azonban se a reggeli futás, se az edzések nem segítettek. Hiába kötött le ideig-óráig egy-egy dolog, amint végeztem, újból csak azt tudtám számba venni, hogy kik nincsenek mellettem.
Mély sóhajjal túrtam a hajamba, és a kert felé vettem az irányt. Korán volt, bár már legalább nem sötét, lassan pirkadt. A hűvös szél jól esett megviselt tagjaimnak, mostanában nem ment túl jól az alvás, pedig ezelőtt sose volt igazán gondom vele. Hannacchanra gondoltam először, hogy talán vele kellene megosztanom, miként is érzek, mennyi minden nyomja a vállam, a lelkem, de aztán elvetettem az ötletet. Bár szoros volt a kapcsolatunk, mégis úgy véltem, nem terhelhetem ilyesmivel, most nem… ő is annyi mindenkit veszített el, talán egy másik alkalommal.
Tekintetem végig siklott a házon, ami egykoron tele volt élettel, és vidámsággal, most pedig csendesen simult bele a tájba. Bárcsak azt mondhatnám, hogy azért, mert ezen a korai órán még mindenki alszik, de szinte éreztem, ahogy a bent tartózkodók is nyugtalanul lézengenek. Olyanok voltunk, mint a kísértetek, akik nem találják a helyüket két világ között. Számtalanszor megálltam az üres szobák előtt, és csak néztem, hátha korábbi lakója felbukkan, vagy meghallom a neszezést, de sose történt ilyen, egyetlen alkalommal sem.
Elnyúltam a harmatos fűben, ezúttal nem érdekelt, hogy megfázhatok, vagy bármi bajom lehetne, most nem. Minden bizonnyal terve van velem valakinek odafent, ha engem itt hagyott, épp ezért nem szerettem volna lemondani az ilyen apró örömökről. Fájdalmasan szép volt a napfelkelte, mintha csak jelezni akarná, mennyire nincs rendjén, amit mostanában csinálok. Nagyon jól tudtam, hogy olyan ingoványba süllyedek, amiből képtelen leszek kilábalni, azonban fogalmam sem volt, mit kellene tennem helyette. Ez egy egyszerűbb megoldás volt.
Aztán megéreztem egy halovány jelenlétet, de ezer közül is felismertem volna. Lehunytam a szemem, biztos voltam benne, hogy nem utánam jött, valószínűleg ő sem tudott aludni. Mégis, ez valami jellett volna? Az elmúlt években úgy igyekezett elkerülni, mintha leprás volnék, még küldetések alkalmával se igen akart hozzám szólni, de most itt volt, vagy legalábbis a közelben.
Óvatosan keltem fel, hogy ne csapjak zajt, majd nesztelen léptekkel közelítettem meg. Ebben jó voltam legalább. Eddig igyekeztem úgy tenni, mint aki elfogadja, hogy nem akar velem találkozni, azonban azt hiszem, hogy itt az ideje befejezni a bújócskát, lévén az eleje óta tudom, hogy hová bújt.
Végig sétáltam az eldugott ösvényen, a kert egy sűrűbb részén találtam rá, és csak reméltem, hogy nem futamodik meg azonnal. Bár abban az esetben is utolérném, csupán nem ez volna a célom. Előre nyúltam, és finoman végig simítottam a karján, hogy ne ijesszem meg nagyon, elvégre senki sem szereti, ha mögé lopóznak.
- Min gondolkozol ennyire? - Kérdeztem csendesen, és ha megpróbálna megszökni, csak határozottan megfogtam a kezét. Ma nem… ezúttal nem…


Karakterlap

Uzumi Kaori

Shinigami

1. Osztag

*

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
12 000 / 15 000

Hozzászólások: 47

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 14 200 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Egyéb

Reiatsu szín:
világoskék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Özvegy

Mottó:
"Három szóban el tudom mondani, mit tanultam az életről: mindig megy tovább..."

Post szín:
#4D84C8


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Mizushima birtok
« Válasz #38 Dátum: 2019. Márc. 18, 23:38:43 »
Némán álltam a kert egy eldugott sarkában, ahonnan a Mizushima és az Amatsuji birtokra is rá lehetett látni a fák közül. Mind a kettő természetellenes csendbe burkolózott. Bár utóbbi inkább elhagyatott volt, a történtek óta nem lakta senki. Valahogy az egész helyzet kísértetiesen hasonlított arra, ami kettőszáz évvel ezelőtt történtek után volt. Gyászos hangulat, csendes házak, melankolikus emberek és halott rokonok.
Kirázott a hideg. Szorosan magam köré fontam a karjaimat. Ahogy egy hidegebb, tavasz eleji széllökés söpört végig a kerten, majd pedig a rózsaszín égboltra emeltem a tekintetem.  A nap éppen az imént jelent meg a horizont alján. Tulajdonképpen az igazság az volt, hogy nem nagyon tudtam mit kezdeni magammal. Haza kellett volna mennem, hiszen egy éjszakai műszakon voltam túl és fáradtnak is éreztem magam. Mégse akartam aludni. Nem azért, mert nem tudtam, hanem pontosan azért, mert nekem ment. Láttam a lányomat, az életben maradt családtagokat és a beosztottjaimat az első osztagban. Fáradtak voltak, nyúzottak és sokaknak fekete karikák éktelenkedtek a szemeik alatt. Én meg olyan voltam, mint mindig és rémálmok sem gyötörtek. Ezen a részen már túl voltam. Nagy volt a veszteség? Igen. Fájt? Igen, elmondhatatlanul. De az eddig leélt éveim alatt már megtanultam, hogy nem hagyhatom a veszteségnek és a hullámoknak, hogy fölém kerekedjenek. Úgy éreztem, hogy erősnek kell maradnom, nem csak magam, hanem mindenki más miatt. Mégis, a gyász és a letargia mellett a hála érzése is bennem volt. Végtelenül hálás voltam, hogy az apám és az idősebb lányom itt lehetett. Legalább ők velem maradtak. És talán a naivitásomról árulkodott, de hittem abban, hogy a többiek is hazajöhetnek még. Kicsi volt rá az esély - gyakorlatilag nulla -, de hinnem kellett benne. Ez segített túl a nehezebb napokon, hogy minden lehet olyan, mint régen.
Inkább kifújtam a levegőt és tovább néztem a szemem előtt elterülő fákat és növényeket. Látszott rajtuk, hogy tavasz közeledett. Az újjászületés hónapja tulajdonképpen, míg a tél a halálé. Mintha a történtek összhangban lettek volna a természettel, vagy a természet a történtekkel.
Túlságosan lekötöttek a saját gondolataim, a gyászom, aminek ritkán engedtem utat, így nem vettem észre, hogy valaki mögém került. Tulajdonképpen nem is gondoltam rá, hogy ez megtörténhet. Nem hittem, hogy bárki idejönne ezekben a korai órákban, hiszen a nap éppen csak az imént kúszott fel az égboltra.
- Mizushima-dono - kaptam egyből a mellkasomhoz a kezem, miközben a férfi felé fordítottam a fejem -, a szívbajt hozta rám - mondtam hozzá hasonlóan csendesen, mindenféle szemrehányás nélkül. Nem akartam megzavarni a végtelenül törékenynek tűnő békét, ami pillanatnyilag körbevett minket ezen a helyen. Ritka kincs volt ez ezekben a napokban.
A kérdésére nem válaszoltam egyből, inkább az ég felé fordítottam a tekintetem, de nem mozdultam. Lényem egy része menekülni szeretett volna, ahogy eddig tettem. Egyszerű lett volna. Most mégse akartam mozdulni, nem is tettem. Azt hiszem, hogy a történtek után már ideje volt ennek is.
- Azon, hogy mennyire hasonlít minden a kétszáz évvel ezelőtti állapotokhoz, kicsit olyan érzés, mintha a történelem megismételte volna önmagát… - mondtam csendesen, továbbra is az eget kémlelve. - És ön Mizushima-dono, mit csinál erre ilyenkor? Nagyon korán van, ilyenkor még pihennie kéne… - leheltem, ám egyértelmű volt számomra, hogy nem tudott. Hogyan is tudhatna? Bár nem ismertem olyan alaposan, de ő volt a Mizushima-ház feje, neki is rengeteg családtagja és ismerőse eltűnt, mind e mellett, mint hadnagy feltehetően az első sorokban harcolt. Elképzelni sem akarom, hogy milyen lehetett neki. - Jól van? - fordítottam felé ismét a tekintetem. Nem biztos, hogy készen álltam erre, de látom kellett őt a válasz közben, a hangjából nem tudok úgy olvasni, mint az arcáról, vagy a szeméből.
« Utoljára szerkesztve: 2019. Márc. 18, 23:43:31 írta Uzumi Kaori »