Szerző Téma: Az osztag kertje  (Megtekintve 1988 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Wang Liu Mei

Eltávozott karakterek

3. Osztag

*

Szint: 5.

Lélekenergia:

60% Complete
28 500 / 30 000

Hozzászólások: 36

Hírnév: 4

Infó

Tárcában: 23 700 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Nőegylet

Reiatsu szín:
vérvörös

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#66CDAA


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Az osztag kertje
« Válasz #15 Dátum: 2018. Febr. 28, 21:54:51 »
Útkereszteződések

Mi tagadás, meglepett Osaka-san távolléte. Az elmúlt időszakban a látogatásai már olyannyira a mindennapjaim részévé váltak, hogy ennek hiánya különös űrt hagy a napi rutinomban is. Mintha nem lenne teljes az elvégzett és elvégzendő feladatok listája, nem volna annyira pihentető a délutáni, meditatív időtöltés sem. Nem tudom elkergetni a különös érzést, hogy mindez az én hibám, hogy valamivel óhatatlanul megsértettem szinte állandó vendégemet, akinek ittlétéért is eleve engem terhelne a felelősség. Vajon ekkora csalódás lennék számára? Ennyire alulmúlom minden várakozását? Hiába a hadnagyként eltöltött évek, már-már kezdem úgy érezni, mintha csapnivaló mentor volnék. Ez minden bizonnyal így is van. Egy igazi, ízig-vérig mentor elől nem menekülnek el azok, akik egykor pártfogásában álltak.
Mindezek után döbbenettel fogadom a találkozást kérő üzenetet. Hiszen immár meggyőződésem volt, Osaka-san meg errefelé téved, ha úgy tartja kedve – vagy soha többé nem néz a mi osztagunk irányába, mivel lerontottam szemében az egység hírnevét. Ezzel együtt örülök kérésének, s a megbeszélt időponthoz közeledve előkészítek pár apróságot, hogy időtöltésünk és beszélgetésünk ne csak tartalmas, kellemes is lehessen.
A találkozóhoz közeledve még teszek egy kitérőt a harmadik osztag kertjébe. A télies kép egy kedves, közeli emléket idéz. Hisz a hűvös időben, az alvó növényzet között járva fedeztük fel unokafivéremmel ismét rokoni kapcsolatunkat. Azóta sem mindig hiszem el, valóban megtaláltuk egymást. Az egyetlen rokonommal, aki hiányzott egykori életemből. Vajon az elvesztett időt képesek leszünk valaha is pótolni? Úgy hiszem, nem. Ám kapcsolatunk azóta is új, szilárdabb alapokon épül. A téli kert számomra kellemes, jó szerencsét hozó ómenné vált. Talán Osaka-sannal is képes leszek egy új, stabil barátságot kialakítani. Valamit, ami nem képzelt hősökre épül, hanem valódi személyekre.
– Örvendek a találkozásnak, Osaka-san ^^ – varázsolok halovány mosolyt az arcomra, amint észreveszem a közeledő halálistent. A hadnagyi kinevezés ellenére olyan, mintha mit sem változott volna töretlen vidámságával. Ebből a szempontból kissé Shizuka-chanra emlékeztet. Benne is mindig csodáltam el nem halványuló lelkesedését az élet és az általa kedvelt dolgok iránt.
Az ölelés még így is váratlanul ér, noha mostanra hozzászokhattam volna, különös üdvözléséhez.
– Még mindig nem igazán etikettbe illő – sóhajtok lemondóan, miközben viszonzom ezt a számomra szokatlan gesztust. Azt hiszem, ezt már képtelen leszek megértetni vele. Számomra az efféle kontaktusok egy egészen más fajta kapcsolat velejárójaként szerepeltek mindig. Talán neveltetésemből adódóan. Ahogy azok a lelkek sem műveltek ilyesmit, kikkel időm nagyobbik részét töltöttem. Talán csak Shizuka-chan a kivétel.
– Nem szükséges szabadkoznod. Magam is tudom, hogy a hadnagyi teendők fel tudnak halmozódni – mosolygok a fiúra, miközben arckifejezését fürkészem. Bármilyen apró jelzés után, hogy kijelentése füllentés vagy hazugság volna, s igazából más ok áll távollétének hátterében. Ám egyelőre semmi ilyesmit nem vélek rajta felfedezni, így nincs is okom kételkedni önmagamban.
– Minden bizonnyal nem. Szerintem cseresznyevirágzáskor a legszebb, addigra ismét kizöldül majd – pillantok vissza az alvó természet irányába. Ez még a pihenés, regenerálódás és újjászületés időszaka. Egyben az új remények megszületéséé, amik majd a tavasz éltető melegével hajthatnak ki a beteljesedés felé. Én legalábbis szeretném ezt hinni.
– Valóban – ismerem el, valóban hiányoltam társaságát. – Már kezdtem aggódni érted – és persze amiatt, nem okoztam-e kellemetlenséget számára valamelyik korábbi találkozásunk alkalmával. De azt hiszem, nem most van itt az ideje a bizonytalankodásomnak. Azt hiszem, okkal remélhetem, hogy nem követtem el semmi olyasmit, ami mindezt indokolhatta volna. Hacsak nem akaratlanul, tudtomon kívül.
Bejelentésére kissé felvonom a szemöldököm. Szavai, komolysága baljós előjelekként hatnak.
– Küldetés? – érdeklődök utána a szónak, mely leginkább megragadott az iménti okfejtésben. Azonban nem hiszem, hogy a kertben ácsorogva volna a legjobb a társalgás. – Kérlek, fáradj kicsit beljebb. A társalgó melletti teraszon helyet tudunk foglalni. Csak egy perc, és hozok egy teát, ami mellett elmesélheted, a harmadik osztag egyszerű tisztje miben lehet a második osztag hadnagyának segítségére? – mosollyal invitálom a terasz felé, és elvezetem az általam említett pontig. A tolóajtót elhúzva mutatok a helyiségben található ülőpárnákra: bármelyiket kihozhatja, hogy helyet foglaljon rajta. Akár az ajtó belső oldalán is letelepedhet. Ameddig válogat, én a saját lakrészem felé veszem az irányt, hogy a már előkészített teát, a különböző kiegészítőket, a csészéket, és a süteményes tálat a tálcával együtt kihozhassam. E hűvös időben mindkettőnknek jót fog tenni a meleg ital.

Karakterlap

Osaka Makiro

Eltávozott karakterek

Shinigami

2. Osztag

*

Szint: 8.

Lélekenergia:

60% Complete
41 400 / 45 000

Hozzászólások: 137

Hírnév: 3

Infó

Tárcában: 31 200 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Onmitsukidou

Reiatsu szín:
vörös

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Bonyolult

Mottó:
"Amikor egy kicsit is kevesebbet adok bele, mint a maximumot, az nem azért van, mert kezdem feladni, hanem mert úgy érzem, mindjárt belehalok."

Post szín:
#B53000


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Az osztag kertje
« Válasz #16 Dátum: 2018. Febr. 28, 22:55:27 »
Útkereszteződések

– Nincs szükség ilyen formaiságokra, Mei-chan – rázza a fejét reménytelenül, és legalább annyira nem vár érdemi változást, mint a tiszt a hadnagytól. Biztos benne, hogy nem adja majd fel a magázódást, a tiszteletteljes távolságtartást, és ez pont olyan esélytelen volt, mint az, hogy Makiro felhagy az ölelésekkel és a saját bohókás jellemével. Ebbe kapaszkodik, hiszen a Soul Societybe kerülése óta minden viszontagságon ezen tulajdonsága segítette át. Most is így van ez, ha elég sokat mosolyog, akkor talán ő maga is elhiszi, hogy tényleg helye van annak a gesztusnak.
 – El is felejtettem, hogy te is voltál hasonló helyzetben – motyogja maga elé, mert tényleg nem gondolt bele ebbe. – De az még mindig nem tiszta számomra, miért mondtál le a tisztségedről. Kétlem, hogy bárki nálad lelkiismeretesebben végezné – bocsájtkozik spekulációkban, anélkül, hogy tudná, milyen a jelenlegi hadnagy, vagy az osztag többi tagja. Ennek ellenére egészen biztos abban, hogy Mei igenis kompetens személy, főleg, ha hozzá mérjük. Nem pontos, nem precíz, nem szigorú és nehezen tud tekintélyt parancsolóan viselkedni. Neki is támaszra és segítségre van szüksége, ahogy a példa mutatja… hogyan lehetne képes így másokat segíteni a shinigamivá válás útján? Nehezen. Rosszul. Ez a konklúzió.
– De jó! Remélem, akkor is itt sétálok majd az oldaladon. ^^ Neked vannak olyan pillanatok az életedben, amikről tudod, hogy bizonyosan sokáig fogsz rájuk majd emlékezni? – kérdezi váratlanul, de pont a témához kapcsolódva. Valahogy most annyira koncentrál minden részletre. Meire, a kertre, az időjárásra, saját magára, az érzéseire, olyan komplex képet alkot, amit majd nem fog tudni sokáig elengedni. Az komoly különbség, hogy Makiro tudja, hogy ez a mai nap igenis fontos. Fontos dolgok fognak történni és még fontosabbak fognak elhangzani. Reméli, hogy a cseresznyefák megőrzik majd a titkait, és a tavasszal nem kürtöltetik szét a madarakkal. Abban bizonyos, hogy a tiszt nem fogja őt elárulni, a fákról előbb el tudja képzelni.
– Aggodalomra semmi szükség, Mei-chan, rossz pénz nem vész el! Arról nem is beszélve, hogy a bolondok szerencséje mindig mellettem van – mondja nevetgélve, bár szavait igenis komolyan gondolja. Ő mindig is az volt, akit a szerencse segített az útján. Kezdő shinigamiként kifejezetten balga és vakmerő volt, ő maga nem ismerte az aggodalom fogalmát. Mindenféle félelmet mellőzve, tét nélkül játszotta az életét, és emiatt nem jöttek felszínre problémái. Azóta nagyon sok minden változott, és hirtelen itt találja magát, aggodalmaskodva, terhek alatt gyötrődve, felelősségtől fojtogatva. A reménytelenség felé sodródik, és fogalma sincs, mikor indult el ezen az úton, de éppen itt az ideje visszafordulnia. Abban reménykedik, hogy Mei lesz a csillagos ég a sötétben, ahol tapogatózik, és kiolvashatja majd a tekintetéből, merre kell tovább mennie.
Követi őt a terasz felé, ahogy a nő elhúzza az ajtót, vesz egy ülőpárnát és törökülésben foglal helyet a teraszon. Csendben várja, amíg visszatér az említett nassolnivalókkal, lepakol és kényelembe helyezi magát, legalábbis ez a terv, de félúton, a másik arcát vizsgálgatva eszébe jut valami.
– Tudod, nagyon szép ám a mosolyod. Lehet, hogy azért, mert nem olyan gyakran csinálod, mint mondjuk én, és ez valahogy különlegessé teszi ^^ – jegyzi meg kedvesen, őszintén az első dolgot, ami eszébe jutott róla. Nem is tudja, egyáltalán mióta vannak olyan viszonyban, hogy nyugodtan mosolyoghat rá, az biztos, hogy idő volt elérni. Arról azonban nem szoktatja le őt semmi, hogy kimondja az első dolgot, ami eszébe jut, akármilyen furcsa gondolatról is legyen szó. Rossz szokás, amit csak moderálni lehet, végleg elhagyni nem.
– Kiszolgálom magam – jelenti be, miközben vesz egy kicsit a sütiből, a teának még úgyis hűlnie kell. – Nagyon finom! Te sütötted? – kérdezi, pedig tudja, hogy így van. Ennyi idő alatt már egészen hozzászokott a nő hobbijaihoz, mint a sütögetéshez, nassoláshoz, tea készítéshez. Azon kapja magát, hogy sorra tömi a száját, csak azért, hogy ne kelljen beszélnie és belekezdenie. Egy erőteljes nyeléssel tolja le a nagy gombóccá formálódott sütit.
– Egy komoly problémám van, Wang-san, amin nem segít se a negyedik osztag, sem az erőm, sem a karszalagom, de talán még a mosolyod sem gyógyír rá. Emiatt szeretném, ha kettőnk között maradna – mondja, és egy apró biccentéssel zárja mondanivalóját, megerősítést várva. Arckifejezése komoly, hangja az utolsó mondatra akaratlanul is halkabb lesz, noha eddig sem kiabált, és nem is sejti, hogy bárki kihallgathatná. De ahogy az ember a féltett titkairól mesél, máris paranoiás lesz…

Karakterlap

Wang Liu Mei

Eltávozott karakterek

3. Osztag

*

Szint: 5.

Lélekenergia:

60% Complete
28 500 / 30 000

Hozzászólások: 36

Hírnév: 4

Infó

Tárcában: 23 700 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Nőegylet

Reiatsu szín:
vérvörös

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#66CDAA


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Az osztag kertje
« Válasz #17 Dátum: 2018. Márc. 09, 23:55:35 »
Útkereszteződések

Csak sóhajtok Osaka-san kijelentésére. Számomra ezek nem formaságok, hanem az illem magától értetődő része, amit a barátaimmal szemben is elvárok magamtól. Mégsem jelzem mindezt számára – ő egy másik korban élt. Természetes, hogy mást tekint helyénvalónak, mint én.
Halkan kuncogok kijelentésére. A karszalag leadása óta számomra is oly távolinak tűnik életemnek az a korszaka. Pedig ha belegondolok, igen rövid idő telt el azóta. Ugyanakkor megjegyzendő, hasonlóan rövidke időtartamra voltam az osztag vezetésének részese. Az lenne az igazán különös, ha többen emlékeznének még rám úgy, mintha jelenleg is hadnagy lennék. Az én jelenlétem a Sanbantai élén nem több múló pillanatnál az osztag történetében.
– Igen egyszerű. Eleve az osztag második hadnagyának neveztek ki. Shizuka-chan már akkor is nagyszerű személyiség volt, de nem boldogult az iratokkal, ellenben kiváló edzéseket tartott. Számára a fegyelem megkövetelése természetesen jött, míg én a hadnagyi papírmunkával boldogultam egyszerűen. Akkoriban mondhatni ketten értünk egyet. Aztán Kagami taichout a családi ügyei elszólították a kapitányi kötelezettségeitől, így az osztag vezetése kettőnkre hárult. Az osztag számára szerencsés helyzet volt. Ami engem illet, kevésbé – sóhajtok a történetet mesélve, miközben Osaka-san arcát fürkészem, reakcióit figyelve. Nem hiszem, hogy meséltem volna neki lemondásom történetét. Vagy bárki másnak, aki nem volt jelen, mikor benyújtottam a kérvényt. Talán csak unokafivérem volt mindeddig kivétel, ki tisztában volt döntésem okával és a hozzá vezető úttal. – A kapitányi papírmunkát el kellett végeznie valakinek. Ebben az időszakban Shizuka-chan különösen sokat fejlődött a hadnagyi feladatok ellátásában. De rengeteg olyan feladatunk volt, ami nem a mi hatáskörünkbe tartozott. Én úgy éreztem, hiába teszek meg mindent, nem tudok tökéletes munkát nyújtani, és ott lenni azoknak, akik számomra fontosak. Mivel Kagami taichou visszatérésével rám már nem volt akkora szükség, inkább beadtam a lemondásomat. A kötelességek másként felemésztettek volna – nem bántam meg azóta sem. Egy életemet már felemésztette, hogy mások elvárásainak próbáljak megfelelni. Nem kívántam még egyszer elkövetni azt a hibát, hogy nem foglalkozom az élőkkel, ameddig megtehetném. Unokafivérem jelenléte az életemben fontosabb, mint egy karszalag, aminek képtelen lennék megfelelni. Hiába tartottam néhány osztagedzést magam is, sosem jártam élen a fegyelem megtartásában. S mialatt a papírügyeket és a hadnagyi teendőket intéztem rá kellett ébrednem, számomra vannak az osztag vezetésénél fontosabb dolgok is az életben. Mindenkinek jobb úgy, hogy félreálltam.
A témaváltás meglehetősen furcsa fordulatot vesz, s hazudnak, ha azt mondanám, egyáltalán nem ért váratlanul a beszélgetés irányának alakulása.
– Vannak pillanatok, amikről azonnal tudom, hogy különlegesek lesznek az életemben – bólintok a kérdésre, bár hogy ezek az élmények kellemesek vagy kellemetlenek lesznek-e emlékként, azt képtelenség volna előre megmondani. Sokkal egyszerűbb volna, ha ennek a tudásnak is azonnal a birtokában lehetnénk.
– Az élet néha ennek az ellenkezőjét bizonyítja, Osaka-san – elég csak a tizedik osztag előző hadnagyára gondolnom. Isami fukutaichouról sem hittem volna, hogy valaha eltűnhet a radarunkról. Noha biztos vagyok benne, hogy Shiroichi taichou pontosan tudja, hol és miként éli jelenleg az életét, ő is egyik napról a másikra tűnt el az őrosztagok életéből. Még mindig furcsa belegondolnom, hogy hány váltás is történt az osztagok vezetőségeiben csak addig, ameddig én is egyike voltam a tagjainak. A legtöbbeket elég biztos pontnak hittem, mindegyiküket másért.
Igyekszem elhessegetni a borús gondolatokat, hisz minden bizonnyal Osaka-san sem amiatt van itt, hogy keserű nosztalgiázásba ringassam magam mellette. A komoly hangnem emlékeztet is erre, így inkább a beszélgetés kellemesebbé tételének kellékeivel volna szükséges lekötnöm magam. A váratlan bókkal hirtelen nem is igazán tudok mit kezdeni.
– Köszönöm – felelek végül, nem megemlítve, hogy alig tíz esztendővel ezelőtt még annyit sem mosolyogtam, mint most. Szükségem volt hozzá bizonyos személyekre az életemben, akik nélkül már el sem tudnám képzelni a mindennapjaimat.
A kérdésre bólintok, miközben némi mézzel ízesítem a teámat. A süteményeket szeretem magam készíteni a délutáni teához. A korábbi témaválasztásaink után ezt különösen tudom értékelni, hogy ismét megengedhetem magamnak, annyit foglalkozzak ezzel a tevékenységgel, amennyit csak szeretnék. Nem érzem úgy, hogy emiatt bármilyen feladatomat is elhanyagolnám, és a családommal töltött időmet sem emészti el. Pedig annak idején sem éreztem magam kalickába zárva...
Türelmesen várom, hogy Osaka-san belekezdjen annak okába, minek is köszönhetem mai látogatását. Nem szeretném sürgetni, ha kell, megvárom a teázás végét is. Tudom, hogy bizonyos dolgoknak nehéz hozzákezdeni. Így, amint komoly hangvételben szólal meg ismét, teljes figyelmemet felé fordítom. Ennek jelzésére még csészémet is leteszem, hogy a teázás se vonhassa el gondolataimat más irányokba.
– Természetesen, Osaka-san. Beszélgetésünk kettőnk közt marad – noha nem hiszem, ez különösebb megerősítést igényelne, ha neki erre van szüksége, nem tagadom meg tőle szóbeli ígéretemet sem. Ennél többet jelenleg nem tehetek érte, hisz még nem tudom, miről is van szó. Talán nem túl bölcs döntés megígérnem, hogy kettőnk titka marad minden, ami itt elhangzik, azonban úgy hiszem, ennyivel tartozom neki.

Karakterlap

Osaka Makiro

Eltávozott karakterek

Shinigami

2. Osztag

*

Szint: 8.

Lélekenergia:

60% Complete
41 400 / 45 000

Hozzászólások: 137

Hírnév: 3

Infó

Tárcában: 31 200 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Onmitsukidou

Reiatsu szín:
vörös

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Bonyolult

Mottó:
"Amikor egy kicsit is kevesebbet adok bele, mint a maximumot, az nem azért van, mert kezdem feladni, hanem mert úgy érzem, mindjárt belehalok."

Post szín:
#B53000


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Az osztag kertje
« Válasz #18 Dátum: 2018. Márc. 20, 21:35:09 »
Útkereszteződések

- Második hadnagy? Váó, nem is tudtam, hogy ez is opció. Nem szeretnél a második osztagban is hagynad lenni, Mei-chan? Elintézem Nobu-channal, lezsírozzuk, jó lesz, és helyettem is megcsinálhatod a papírmunkát! :3 - jelenti be olyan lelkesedéssel, mintha ez a nőnek is élete ajánlata lenne. - Na, mit szólsz? - bökdösi meg, hátha komolyan veszi egy pillanatra, és nem törli le az első pár szavával arcáról a bugyuta vigyort. Gyorsan be is fogja a saját száját inkább, hogy végighallgathassa a történetet, ha már ő érdeklődött utána. Bár számára kicsit furcsa és nehezen érthető a dolog, sokkal lazábban veszi az életet, mint Mei. Arra van ideje, amire időt szán. Számára a teendők és a feladatok kihívások, amik által fejlődhet, nem pedig ilyen borzalmas dolgokat, amik a vállát nyomják. Úgyhogy nehezen tudja elképzelni, mi emészthette volna fel őt, de el tudja fogadni, hogy ő így érzett a pozíció iránt akkoriban.
- Nagyon múlt időben beszéltél, úgy érzed, most már nem lenne így? Vagy azért jó érzés megszabadulni még mindig? - érdeklődik, hátha így neki is menni fog a megértés. Noha az esze nem vág, mint a borotva, az érzelmi intelligenciában még nem reménytelen férfi. Az erősebbik nemhez tartozók között egészen jónak számít, általában, ha kényelmesen mozog egy helyzetben, és nem teljesen új, egészen jól levágja, miről van szó. De egy múltbéli helyzetet mindig sokkal nehezebb megérteni és elfogadni.
- Na, képzeld, én pont úgy érzem, a mai napunk egy ilyen lesz - mondja ki végül, bár szerinte egyértelmű, miért kérdezte ezt. Az agya túlműködése nem lehet másnak a jele. Kétségbeesetten próbál megjegyezni minden apró részletet, olyanokat is, amelyek normál esetben egyáltalán nem tűnnek fontosnak, és nem is tudja, miért figyel ilyesmikre.
- És az aggodalom vajon megmásítja a történéseket? Én is sokszor kapom magam azon, hogy olyasmin aggódom, amire semmi befolyásom nincsen, de valahol ez tűnik a világ legbutább dolgának, nem? - kérdezi végül, mert valahogy ilyen hangulatban van, minden szóba és mondatba valami többet lát bele és elkezd elmélkedni. Igen, kifejezetten elmélkedő hangulatában van. És miért ne aggódna, hiszen evidens, hogy az ember bizonyos helyzetekben aggódik. De ha olyan dologról van szó, amit úgysem tud befolyásolni, nagyon káros lehet. Hiszen számára rossz, az aggodalom belülről kezdi megenni az akaraterejét és tartását, miközben a dolog nem oldódik meg. Nem aggódnia kellene, hanem megoldást keresni, de pánikolni sokkal egyszerűbb.
Elhelyezkedik a teraszon, nézi a természetet, eszegeti a sütit és üresen issza a teáját. Ahogy kívülről elképzeli magát, és az arckifejezését, olyan, mintha egy idegent látna. Nem is a viselkedés áll távol tőle, hanem az indíték. Nem kellene itt lennie, és ilyesmit csinálnia, és úgy érzi, rossz fát tesz a tűzre. Ahogy vizualizálja a saját képét maga előtt, ahogy Mei oldalán ücsörög, kifejezetten úgy érzi, elárulja önmagát. Csupán azért, mert segítséget készül kérni. Nem is a segítségkéréssel van a probléma, inkább a probléma elmagyarázásával. Osaka Makiro sosem félt meztelenre vetkőzni mások előtt, de ha a zanpakutou szelleméről, vagy a múltjáról pár szó esik, máris csupasznak érzi magát, és zavarba jön. Pironkodni kezd, mint egy kislány az első alkalommal, és így érzi magát most is. Furcsán, zavarban, és azt kéri, legalább maradjon kettejük között a szerencsétlenkedés, amit itt le fog vágni.
- Rendben. Nem gondoltam, hogy elárulnál, de hallani akartam - bólogat elégedetten, miközben biztosítja, hogy nem a bizalommal van itt a gond. Ha azzal lenne, akkor nem itt lenne és nem erről akarna beszélni a tiszttel. Akkor minden egészen más lenne. Itt az ő, saját bizonytalanságával van a baj. Annyit harcolt azért, hogy Mei egy icipicit is közelebb engedje magához, most pedig készül neki megmutatni a sötétebbik oldalát. Sose gondolta volna, de ez még az ő szemszögéből is ostoba húzásnak tűnik.
- Problémáim vannak a zanpakutou szellememmel - kezd bele a mesélésbe, és egy nagy sóhajjal el is akad. Hát igen. Kész. Helyzet felvázolva. Megoldás? Jó, tudja, hogy nem tehetné, de már most azt várja, hogy valaki csak úgy az ölébe rakja a megoldást, minden tudás nélkül. Mondjuk Mei. - De nem olyan aprócska problémák. Ő egy egészen más lény, nem hasonlatos egy zanpakutou szellemhez sem, akihez volt szerencsém, vagy akiről hallottam. Az enyém egy borzalmas valami, egy démon, szerintem a pokolból érkezett és át akarja venni a testem felett az irányítást. Fel akarja égetni a világot, elemészteni mindent és mindenkit, én pedig nehezen állok ellen az akaratának néha.
Ahogy a mondandója vége felé tart, egyre halkulnak a szavai is. Nem a szomorúság miatt hajtja le fejét és bámulja a teáját. Inkább a szégyen dolgozik benne. Ő szégyelli, hogy ilyen, és ezzel kell együtt élnie, mintha tehetne róla, hogy így alakultak a dolgok, mintha az ő hibája lenne minden.
- Én nagyon sokat edzek, Mei-chan, amióta csak shinigami lettem, néha túl sokat, és keveset alszom. Senkinek nem tűnik fel, mert mindig is így ismertek, ez az alap beállításom, ilyen vagyok. Így érzem magam iztonságban, mindig fáradtan, sosem erőm teljében. Akkor olyan, mintha fegyvert adnék a kezébe - magyarázza tovább, és az végképp olyasvalami, amiről még senkinek nem beszélt az ég világon. Le is hunyja szemeit inkább, így legalább el tudja tompítani arckifejezését is semlegesre. Azt pedig végképp, perifériájából sem szeretné látni, hogy Mei mit szól hozzá. Elég, ha a szavait hallani fogja.

Karakterlap

Wang Liu Mei

Eltávozott karakterek

3. Osztag

*

Szint: 5.

Lélekenergia:

60% Complete
28 500 / 30 000

Hozzászólások: 36

Hírnév: 4

Infó

Tárcában: 23 700 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Nőegylet

Reiatsu szín:
vérvörös

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#66CDAA


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Az osztag kertje
« Válasz #19 Dátum: 2018. Márc. 25, 00:53:45 »
Útkereszteződések

Halkan nevetek az ajánlatra. Tisztában vagyok vele, az ilyen döntések nem a hadnagyon múlnak soha. Shizuka-chan annak idején árulásként élte meg, ahogy Kagami taichou engem is felkért a tisztségre. Úgy vélem, valahol igaza is volt. Nem szokás egy hadnagy mellé lemondás nélkül felkérni valaki mást is.
- Nem hiszem, hogy kompatibilis lennék azzal az osztaggal. A szolgálatom végén már itt is inkább a kapitányi papírmunkát végeztem, hogy ne legyenek elmaradásaink - bár Mizushima taichou kapitánysága alatt más okból, ám az az osztagnak sötét korszaka, melyről inkább nem ejtenék szót. Tőle az aláírás megszerzése is komoly kihívás volt. Nem kívánom senkinek azt az időszakot, vagy azt a fokú nehezítést a munkájához. Túl sok kapitányváltásunk volt egy bizonyos időszakban, ami nem egyszerűsítette meg a dolgot.
- Jó érzés, hogy nem szükséges jelen lennem minden esetben. Nehéz időszak volt az osztagban életében és nekem magánéletileg is. Talán egy másik időszakban én is másként viseltem volna, de nem bántam meg a döntésem. Olyasmit kaptam cserébe, amit sokkal többre tartok egy hadnagyi karszalagnál. Számomra ez volt a helyes lépés - mondom ki végül, kertelés nélkül. Hiszek abban, hogy valóban így kellett cselekednem. Unokafivéremmel való kapcsolatom is, ha nem is egészségesebbnek, mindenképp helyénvalóbbnak tűnik úgy, hogy nem vagyunk a szó szoros értelmében alá-fölé rendelt viszonyban. Jó érzés, hogy lehetőségem van kiismerni, és nem csak perceket a társaságában tölteni.
- Örülök, hogy így véled. Remélem, kellemes emlékké válik majd - mosolygok a kijelentésre. Ha ennyire pozitívan tekint rá, talán számomra sem merül majd feledésbe a mai délutánunk. S épp az ilyen magabiztos kijelentések miatt érdekel egyre inkább, vajon milyen okból keresett is meg. Mi lehet az, amit épp velem kíván megosztani?
- Valóban - bólintok rá szavaira. Hisz van benne igazság. A történéseken a távolból nem lehet segíteni. - Ám valahol mégis jóleső tudat, ha vannak olyanok, akik szívükön viselik sorsodat, nem igaz? Számomra ezek a személyek erőt adnak a legkilátástalanabb pillanatokban is - még ha lenne is oly pont az életemben, amikor feladnám, vannak, akikért tovább küzdenék. Ha nem is változtathatom meg a sorsomat, legalább nem megtörten hagynám itt e világot. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy még nem kerültem szorosabb közelségbe a véggel. Ámbár mind tudjuk, a halál nem feltétlenül végleges. Nem, valamilyen formában egy új élet kezdete is lehet. Ettől nem félek.
Ujjaim a teáscsészén pihentetve várom a magyarázatot. Bólintok, hogy jelezzem, megértem a korábbi kérdést. Akadnak kényes témák. Ha valamit, ezt nagyon is értem. Pontosan ez az, minek okán még a kijelentés után is csak türelmesen, rezzenéstelenül várok. Nem kívánom a probléma részletes kifejtésében kérdésekkel megzavarni. Úgy tűnik, erre van szükség esetünkben. Mégis, a történet hallatán ujjaimat akaratlanul is szorosabbra fonom a csésze körül. Első kézből tudom, milyen az, ha a zanpakutou szellemével valami nincs rendben, azonban az én problémáim mindigis más természetűek voltak. Sosem féltem tőle. Bár mindig úgy hittem, ellentétes jellemek vagyunk, nem is oly réggel ezelőttig nővérként tekintettem rá, ki vigyázott rám. Azóta sokkal inkább partnerem, egyenrangú társam, s ezzel a szereppel ő is elégedettebb.
A történet végét meghallgatva veszek egy mély levegőt, s elengedem a meleget adó csészét. Osaka-sannak most sokkal nagyobb szüksége van a támogatásra, mint holmi porcelánnak. Egyik kezem a vállára helyezem, mielőtt megszólalnék.
- Értem. Azt nem állíthatom, hogy szakértő lennék a témában, vagy hogy válaszokat tudnék adni kimondatlan kérdésekre. De szeretnék segíteni, Osa… Makiro-san - nehezemre esik egyszerűen keresztnevet használni. Ám jelen helyzetben ez szükséges lépésnek tűnik. Félek, ha egy ilyen kaliberű vallomás után is hűvös távolságtartással beszélnék vele, azzal több kárt okozhatnék, mint segítséget. Nem kívánok tulajdon szavaimmal szembe menni.
- Én úgy hiszem, minden zanpakutou szelleme egyedi. Ahogy két egyforma shinigami sincs. A lélekölők szellemei lényünk egy részét képviselik. Belőlünk születnek - ezen a ponton a téma komolysága ellenére is elmosolyodom. Nem szeretném, hogy rosszul érezze magát a hallottak miatt. - Butaságnak tűnik saját magunktól félni. Butaság, de nem példátlan. Van, hogy bizonyos tulajdonságainkat, gondolatainkat nehezen akarjuk elfogadni. Az elmondottak alapján úgy hiszem, a te esetedben a szellem ezt testesíti meg - nem egyszerű téma. S pont azért, mert ily személyes, még csak olyat sem tudok mondani, kinek hasonlóan erős jellemű zanpakutouja lenne. Shizuka-channak is okozott annak idején gondot a társa. Chikiri és köztem is akadtak nehéz pillanatok. S néha igen meglepő formát tudnak ölteni. Álmomban sem gondoltam volna, hogy a lényem egy része egy Chi-sanhoz hasonló, vér elemű fegyverben öltene testet. Egyik kapitányom annak idején azt mondta, a vér köteléket jelképez. Talán igaza volt, talán nem. Erre a kérdésre még magam sem találtam meg a választ. Ha igazán őszinte szeretnék lenni, nem is kerestem. Chikiri a lényem egy része, megtanultam minden tulajdonságával elfogadni.
- Általánosan elfogadott dolog, hogy zanpakutouk esetében nem a fizikai edzés jelenti a megoldást. A jinzen meditáció, több idő a kiismerésére tud csak segíteni. Azt nem ígérhetem, hogy ebben tudok segíteni. De ha szeretnéd, melletted leszek - nem egy túl nagy vagy sokatmondó ígéret. Minden bizonytalan, hisz a saját problémáit, a saját magával kapcsolatos rossz érzéseit csakis ő tudja feloldani. Ez egy olyan út, amin segíteni is csak akkor lehet, ha az érintett szeretné, hogy támogassák benne. Az ő terheit nem cipelhetem helyette. De én sem voltam soha egyedül, mikor azt hittem, össze fogok omlani.

Karakterlap

Osaka Makiro

Eltávozott karakterek

Shinigami

2. Osztag

*

Szint: 8.

Lélekenergia:

60% Complete
41 400 / 45 000

Hozzászólások: 137

Hírnév: 3

Infó

Tárcában: 31 200 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Onmitsukidou

Reiatsu szín:
vörös

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Bonyolult

Mottó:
"Amikor egy kicsit is kevesebbet adok bele, mint a maximumot, az nem azért van, mert kezdem feladni, hanem mert úgy érzem, mindjárt belehalok."

Post szín:
#B53000


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Az osztag kertje
« Válasz #20 Dátum: 2018. Ápr. 18, 10:11:49 »
Útkereszteződések

- Nem tudom, miből gondolod, hogy a második osztagban ilyesmi történhet. :roll: Nobu-chan nagyon lelkiismeretes kapitány, remek shinigami, és nem mellesleg ha a családját túl soknak érzi, jó sok időt tölt nálunk ^-^ - foglalta össze a helyzetet, de tény, hogy nem volt vele egyszerű Makiro élete. Neki mindig volt valami kifogása, amivel kibújhatott a felelősség alól. Mondjuk az volt a legjobb érve, hogy ő a kapitány, ő adja a parancsokat, és ha a parancs az, hogy valaki csinálja meg a munkáját, nos... akkor az a parancs. Legalábbis Makiro ebből a szempontból a tökéletes beosztott volt, a gotei megtanította egy nagyon fontos dologra. Nem kérdezett, nem fűzött érzelmeket mindenkihez egyből, és teljesítette a feladatát, majd kiürítette az elméjéből, mi történt. Így tudott a kivégző osztag tagjaként működni gond nélkül.
- Örülök, hogy így gondolod ^-^ - válaszolta mosolyogva. Nem gondolta volna, hogy Mei ennyire magabiztos valamiben. Amióta elkezdte megismerni a valódi arcát, nem pedig ahhoz a képhez ragaszkodott, amit magában alkotott róla, már egészen más elvárásai voltak vele szemben. Jóval reálisabbak. Most már nem elvárja, ha sikerül megmosolyogtatnia, hanem inkább csak örül neki. Több, mint egy éve találkoztak újra, és az egész történet réges-régen kezdődött, lassan húsz évvel ezelőtt.
- Itt válik trükkössé a helyzet, Mei-chan! Nekem természetesen jól esik, hogy aggódnak értem, azonban akarom én azt, hogy ezzel az oly fontos személynek kellemetlen érzéseket okozzak? Melyik a fontosabb, az én jólétem vagy az övé? - kérdezte, mert nagyon, nagyon aktuális volt a téma. Nagyon nem szerette volna, ha Mei aggódik miatta, mégis pont arra készült, hogy megossza a legféltettebb titkát. Nagyon jó ötletnek gondolta, mert úgy sejtette, tudna segíteni számára. Azonban itt merült fel a probléma... ezzel egy jó adag súlyt a saját válláról áthelyezett a nőre. Ez az ő keresztje, neki kell cipelnie, és semmilyen szempontból nem fair odarakni a másik elé, hogy segítsen megoldani. Főleg, hogy az ő hozzáállása sem volt egyszerű eset és ezt jól tudta végig.
Nehéz neki beszélnie minderről, tipikus strucc-politikát végez az ügy érdekében. Elég, ha a föld alá dugja a fejét, és akkor nem látja a problémát. Attól még ott van, gyakran érzi a háta mögött settenkedni. Nehezebb időszakaiban kifejezetten közel érzi magát a szellemhez, ami csak még jobban elrémíti, arra sarkallja, hogy nem szabad felnéznie, semmilyen körülmények között. Meg akarja találni a saját békéjét, és azt nem Ashuránál kell keresnie, ebben határozottan biztos.
- Egy szakértőben sem bízom - jegyezte meg halkan, teáját figyelve, a csésze oldalát simogatva, előrehajtott fejjel. Talán ez is része volt a játszmájának. Direkt nem olyan beszélgetőpartnert választott, aki direkt válaszokkal, szakértelemmel megmondhatta volna neki a megoldást. Nem akarta a megoldást, mert valahol, az agya mélyén tudta, hogy ehhez Ashura kell és az, hogy ők dűlőre jussanak. Ettől pedig mindennél jobban rettegett. Illetve nem, a nő következő szavai ijesztőbbek voltak, és egyből felkorbácsolták benne az indulatokat.
- Ez nem igaz, Mei-chan, az én esetem különleges! Lehet, hogy Ashura egyszer, nagyon régen a részem volt, de már semmi közöm hozzá, és nem születhetett belőlem! - szögezte le itt és most, mert ez volt az egyetlen, amiben biztos volt. Régen, az emberi életében hasonlított rá, de azóta semmi közük nem volt egymáshoz. Egy ponton ketté szakadtak és ő egy idegen. Soha nem gondolna ilyeneket, mint ő. Sosem biztatná magát ilyesmikre, nem tenne ilyet. Ő nem lehet ennyire rossz, nem lehet vérszomjas, nem akarhatja felperzselni a világot. Sosem bántaná Shikit. Ez nem Makiro, nem az a Makiro, akinek ő tartja magát.
- Ő más, mondtam már, vele nem lehet beszélni, őt nem engedhetem szabadon, mert nagyon sok borzalom fog történni, és már történt is - mondta, sokkal ellenségesebben, morgolódva. - És, ha mellettem szeretnél lenni, akkor érezzem úgy, hogy az én oldalamon állsz és nem az övén - tette hozzá, miközben grimasz kúszott az arcára. Pontosan ennyire érzékenyen érintette a téma és teljesen felkavarta. Ezért nem beszélt róla, ezért nem akart belemenni, mert tudta, miféle indulatokat korbácsol majd fel. Az indulatokat pedig általában nem engedhette meg magának. Arról nem is beszélve, hogy a nő egyáltalán nem ezt érdemelte, és ezt ő is tudta.
- Az egyetlen, amiből ért, az, ha megmutatom neki, hogy én vagyok az erősebb.