Szórakozott újonc a látóhatáron
Egy bólintással honoráltam, hogy ügyelt a részletekre. Az osztagban ritkaság számba ment az ilyes, szóval reméltem nem fog róla leszokni. De inkább haladtam is tovább.
- Gyújtósnak bizony! Nem egyszer még az edzőtermet is majdnem ránk robbantották, mikor én vigyáztam rájuk, és az unokaöcsém minden kidou idézése mögé oda biggyesztett egy „hai” szócskát. Már csak megszokásból. És szeretett idézgetni! Vagyis semmi papír alapú dolog nem maradt meg a környékükön épségben. A mágiához születetten tehetségtelen vagyok, szóval robbantani én is magamra tudok bármit, de azért nem ezt akartam átadni nekik… – vigyorogtam ennek ellenére minden bűnbánat nélkül. Kiült a képemre, hogy azért büszke vagyok a lurkókra bárki, akármit is mond! Majd hirtelen felkaptam a buksim. Két izgis információt is elkottyintott ugyanis. - Akkor minden kétséget kizáróan jó helyre osztották be! A tizedik osztag kapitányát tisztelem, és emellett még aranyos is! Szerencsés párosítás. Persze erről neki nem kell tudnia… - vigyorogtam elégedetten, miközben elraktároztam a szitut, miszerint az új osztagtársam nem egyke. Nem haragudtam érte kicsit sem, lévén sokkal nehezebben lehetett együtt dolgozni az egyke „fiatalurakkal”. Mert, hogy nemesi leszármazott, azt már eléggé elkönyveltem magamban. Persze ha csak nem volt gésanövendék, mint annak idején jómagam, de erre nem láttam túl sok esélyt.
Taichou~chan? Nem igazán értettem, hogy miért kell erre a megszólításra engedélyt kérni. Mármint az igaz, még furcsa volt, hogy kapitányoztak, de végtére valahogy csak az keveredett belőlem, szóval nem haraptam le még érte senki fejét. Még rókaként se haraptam le fejeket! Főleg nem osztagon belül! Még a végén összevérezte volna a bundám, és a bundából igazán nehéz kiszedni az alvadt vért! Főleg, hogy világos bundával áldott meg az ég! Meg amúgy is, a sült-pirított tofu sokkal finomabb!
- A „sama” mint olyan… nem hiszem, hogy hallgatnék rá, senki nem szólít így. Eddig se követeltem meg, ez mit sem változott. Nehéz lenne megszokni, az tuti - pillogtam csodálkozva. Eddig mindenki Chicchannak szólított, a Taichou~chan már kifejezetten komoly megszólítás! De ezt bölcsen nem kottyintottam el hangosan. - Szóval Toshi~chan, mások is hasonlóan szoktak hívni. Ha nem is pont így… - Amúgy se az érdekelt, ki milyen névvel illet. Mondjuk a Vörike csak Mo~chan kiváltsága volt, másokat még lehet, szolid mosollyal szabadítottam volna meg érte az eszméletüktől, de ezen kívül… Keiko~channal is mindig álneveket használtunk, a legkülönfélébbeket!
Elvigyorodtam, kissé talán gonoszkásan, hogy milyen profi mód kerülte ki a kérdésem. Mármint, azért mégiscsak! Kitsune voltam, magam is elég jól műveltem a dolgot. Szóval egy ravaszdi vigyort megengedtem magamnak.
- Teli találat! Valóban jázminos zöldtea. Remélem, hogy szereti! - na nem mintha ilyen egyszerűen kiengedtem volna szegényt a karmaim közül! Persze hagytam, had igyon kényelmesen, ám utána újfent elővettem - Amikor az osztaghoz kerültem… - mosolyogva pillantottam oldalra, hisz Hikaru~chan nagy lelkesen csücsülgetett az ablak alatt, és nem nagyon mert megmozdulni, nehogy lebukjon, hogy ott van. - … nem jósoltak túl hosszú időt nekem azt hiszem ebben az osztagban. Pedig őszintén mondom, ritka ramaty vagyok mágiából. Az Akadémián próbálták a fejembe verni, hogy mit kell csinálni, de mindig magunkra robbantottam a termet… vagy ami épp volt. Egy idő után feladták a próbálkozást. Szóval eléggé várható volt, hogy egy magam fajta alak, aki csak a kardforgatáshoz ért valamicskét, majd ide fog kerülni. De van pár rossz tulajdonságom. Mint hogy makacs vagyok, nem fogadom el, hogy olyanok osztogassanak parancsot nekem, akik erre nem szolgáltak rá, és finoman szólva is a saját fejem után szoktam menni. Úgy voltak vele jó néhányan, hogy vagy megtörök, vagy megszökök. Tény, hogy első kézből tapasztaltam, nem egy könnyed osztag a mienk. Elképesztő módon leegyszerűsítették a besorolásunkat, mármint a többi osztag, és szép lassan a jelenlévők egy része ezt el is hitte. Holott, úgy hiszem jóval többek vagyunk, holmi begyöpesedett izomagyú mágiára képtelen alakoknál. Az tény, hogy a harc, és a kardforgatás a mindennapjaink szerves része. De nem csak ez adja az értékét egy embernek. - egy pillanatra elgondolkodtam… könnyebben fejeztem ki magam a karddal, mint szavakkal, de most azért igyekeztem - Az itteni alakok… esténként, vagy délután nem egyszer szakézunk közösen, vannak olyanok, akik a meló után főzéssel, vagyis helyesebben sütéssel relaxálnak srác léttükre. Tuti egyszer még aggatok az emlegetett alakra egy rózsaszín kötényt, csak, mert az amúgy kissé marcónán sebhelyes alakjához tuti vicces lenne! Majd szerintem megismered őt is! Rengetegszer szembesültem azzal, hogy a legijesztőbb pofi volt a legjámborabb, és titokban kiscicákat hordott haza, mert azok aranyosak. Bár hopsz… azt hiszem ezek már hadi-titkok, amikkel zsarolni lehet a többieket. Szóval nem állítom, nem vagyunk szörnyek, főleg én, de ezt az oldalát a fiúknak nem sokan veszik a fáradtságot, hogy megismerjék! – hirtelen igyekeztem szigorú fejet vágni - Ettől függetlenül még minket szoktak amolyan tömegpusztító fegyverként bevetni, szóval a rendszeres edzés naponta kötelező! Nem is tudom, manapság hogy nevezik azokat a katonákat, akikkel a piszkos munkákat végeztetik, mert értük nem olyan kár. A tengeren túli sakkban ők a gyalogok. Bár már régen játszottam ilyen sakkot. Szóval ilyen munkákat kapunk a legtöbbször, erre nem árt felkészülni. - gondolkodtam még, hogy miket lehet ilyenkor elmondani. Annak idején, amikor még én voltam újonc, és meg kellett jelennem, szóval sokkal élénkebben él bennem az a szenvedés, amit az a mahjong parti kiváltott belőlem, mint amit a kapitánnyal társalogtunk. - Ezek fényében, és most nem azért, mert ide osztották, de el tudja itt képzelni az életet? Mert nem egy könnyű osztag vagyunk, és ez az utolsó lehetőség még menekülni tőlünk! – vigyorodtam megint el… már kezdett rókás lenni a kedvem, de azért moderáltam magam - Igaz is, aki a negyedik osztagosokat fölösbe terrorizálja, annak személyesen „honorálom” a fáradozását! Már, csak hogy megtanulja, miért is kell tisztelnie azokat, akik rendbe pakolják a hátsóját. Az osztag tagjai mindig maguknál hordhatják a lélekölőjüket, ha már ki lettünk nevezve harcmániásoknak! Bár, ahogy elnézem - pislogtam rá a sólyomszemmel, miközben ezüstre váltott a saját szemem - a fegyverei itt vannak! Igazán örvendek, Chiyo volnék! - hajoltam meg a két lélekölő szellem irányába is. Egészségeseknek tűntek, így meg se próbáltam elkezdeni találgatni, hogy milyen félék lehetnek. Mármint, az én kardom is róka, szóval az ember rögtön azt hihetné, hogy valami különleges illúzió típusú, holott még különlegesebb erőtípusú a Drága! Hirtelen fel se tűnt, hogy furcsa lehet, hogy más kardlelkekkel cseverészek… meg később se. - Szóval én örülnék, ha itt maradna, de most még adok egy lehetőséget, hogy elmeneküljön előlünk. Ezek után kérdezem meg, hogy miként képzeli a továbbiakat! - eltűnt az arcomról a gonoszkodás. Teljesen komolyan lestem a reakcióját, meg az arcát. Azt hiszem azt se vettem észre, hogy közbe visszakékült a szemem az ezüstről, majd bevörösödött, mert túlságosan figyeltem.