Kapitányi Iroda

[Aikawa Chiyo]

Egy tradicionális japán szoba a kapitány irodája.  Megnyugtató, amolyan relaxáló légkört áraszt. A szoba éke mindenképp az a pár kard, amik nem csak díszként funkcionálnak.


kilátás az irodából

(click to show/hide)

<<ELŐZMÉNYEK

[Meiou Toshizou]

Csak szórakozottan

Mi sem jobb annál, mint kialvatlanul kezdeni egy igazán fontos napot, habár… kialvatlanul? Nem is hunytuk le a szemünket, amikor kedves Akira-chan cseppet sem kedvesen, sokkal inkább háborogva kijött a verandára ébreszteni minket. Igaz, a haragját nem mutatta ki, de érezni lehetett a levegőbe, csak úgy vibrált körülötte! Sokadára ért el hozzám hangja, melyben közölte nekünk: el fogunk késni, kijelentése miatt eléggé tanácstalan voltam. De megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy nem csak az én fogaskerekeim kattognak lassan, amiért Anikivel értetlen pillantásokat váltottam. Hiszen még a napnak se volt vége, alig mondtunk pár másodperce egymásnak „Jó éjszakát”, tehát így másnaposnak aligha nevezhetném magunkat, aznaposoknak még esetleg.
Eltartott egy kisebb ideig, míg legyűrtem a fáradtságot és rádöbbentem, hogy valójában ikerbátyámnak és nekem jelenésünk van holnap… máma. Akira-chantól megkérdezett idő alapján pedig igencsak hamarjában annyit fog ütni az óra, mikor már az új kapitányok irodájában kell lennünk, hogy szinte észre se vennénk. Emiatt meg is jegyeztem a bátyámnak, hogy legközelebb két nappal előbbre szervezhetnénk az ünneplést, vagy a hivatalos találkozót kérhetnénk késő délutáni időpontra, hogy elkerüljük a maihoz hasonló kapkodást.
A reggeli – nekem akkor is éjszaka volt még! – nehézségek ellenére is, végül sikerült eljutnom a 11. osztag berkeibe. Igazából fogalmam sincs, hogyan sikerült kivitelezni. Furcsa volt nem a megszokott útvonalon mennem ikerbátyámmal és egy teljesen új szakaszt megismernem, amihez az elkövetkező időben hozzá kell szoknom. De viszonylag hamar, különösebb komplikáció nélkül eljutottam az egység bejárata elé, mely egyértelműen hirdette, hogy helyben vagyok, mégsem mozdultam egy ideig onnét. Utat engedtem a múlt eseményeinek, melyek elvakítottak, elfeledtették velem a célt, amiért eredetileg érkeztem.
Ismerős emlékek jártak át, a maguk kellemes érzetével, abból az időből mikor Sakura-chan elé jöttem ki ide, akkor is pontosan itt álltam. Valahogy azokban az időkben nem szerették a Kidoushuu tagjait a 11. osztag berkei között tudni. Ezt pedig tiszteletben tartottam, sosem akartam kellemetlenséget okozni neki Sakura-channak. Furcsa iróniája volt az életnek, hogy a sors mégis idevezetett, s most nem várakozom, hanem betérni készülök ide. Habár jobban örültem volna annak, ha Sakura-chan oldalán tehetem ezt meg… Így túl nehéz volt az első lépés. Nem úgy, mint a 6. osztagban, mikor ikerbátyámmal közösen léptük át első osztagunk kapuját, tudva, hogy innen már csak előre mehetünk, és soha többé nem fordulhatunk meg.
Tehát nincs visszaút – szögezem le, mikor átlépem a kaput, emlékeztetve magamat, hogy miért is érkeztem. Vajon bele fogok illeni valaha ebbe az osztagba, vagy csupán árnyék leszek? 
Az udvarban kértem útbaigazítást egy ráérő tiszttől – aki éppen nem vívómozdulatokat gyakorolt –, habár magamtól is előbb-utóbb megtaláltam volna a kapitányi irodához vezető utat, de nem feledtem, hogy így is alighanem késésben lehetek.
A kapitányi irodába belépésemet egy kopogás előzi meg, és amint megkaptam az engedélyt, csak azután léptem be a helységbe. Roppant kellemes látvány volt a tradicionális szoba, amely fogadott. Miután érdeklődve körbevezettem a tekintetemet, beljebb léptem és kicsit behúztam az ajtót, résnyire nyitva hagyva, csupán megszokásból. Odahaza célszerű készülni a menekülési útvonalakkal, ezt pedig ösztönösen átültetem más helyekre is. Szemeim lassacskán megállapodtak a kapitányon, hallottam hírét, hogy új vezető lett kinevezve az osztag élére, személyesen még nem találkoztam vele, szóval igazán kíváncsi vagyok rá.
- Jó esstét~ Are? Elnézést, akarom mondani szép napot Taichou. Nézze el nekem a késést, de ígérem, nem lopom sokáig az idejét a hivatalos hercehurcákkal – kijelentésem során előhalászom a magamnál tartott papírokat, amit indulás előtt raktam el. A szétszórtságom ellenére igazán szerencsésnek mondható, hogy rápillantottam a névre, mely egyértelműen nem az enyém volt. Sokkal inkább annak az egésznek a másik feléhez tartozott, melynek én is a része vagyok, de ez kevéssé változtat a tényeken. Így aligha adhattam át az iratokat Taichou-channak.
- Ejnye. Lehet, hogy elkeveredtek a papírjaim odahaza? – dörmögöm orrom alatt. - Hoppá, hát úgy néz ki, hogy még sincsenek itt azok a fránya íratok – jelentem be a keserű tényt, amin aligha változtathatok.
- Beismerem, hogy hibáztam, vállalok bárminemű büntetést, Taichou ^^ – valójában aligha tudom visszatartani a nevetésemet, ha csak belegondolok, hogy bátyám ugyanebben a pillanatban a 10. osztagban felmutatja lapjait és ráébred, azok nem is sajátjai. Emiatt is nyitottam ki teljes széltében Amatsukazét, hogy fülig érő mosolyomat takarhassam vele, miközben nyájas szavakkal élve ehhez hűen lovagi meghajlással kisérem az előadásomat.

[Aikawa Chiyo]

Szórakozott újonc a láthatáron

Csendesen pakolgattam a papírokat az iroda belső felében. Rendbe szedtem őket, és jó mélyen elsuvasztottam valamennyit a szekrénybe, minél nehezebben kerülhessenek újra szem elé. Már kora reggel talpon voltam, ugyanis Hikaru~chan teljes extázisba leledzett, hogy, idézem, végre teljes joggal birtokba vehette az osztagot. Nem mertem belegondolni, hogy a ki zashiki-warashi egészen pontosan mire is célzott ezzel, de volt egy olyan ferde sejtésem, hogy ezek után még több sérüléssel kell majd a gondjaimra bízott osztag tagjainak megbirkózni. Addig rágta végül a fülem a szó átvitt és szószerinti értelmébe, hogy fel akarja fedezni birodalma kitágult határait, hogy a végére, reggel korán itt dekkoltam a kapitányi irodába. Itt meg egyből felelősnek kezdte magát érezni értem, és munkát is adott! Vagy én raktam rendbe az irodát, vagy ő. Márpedig tudjuk mi történik, ha Hikaru~chan neki lát valaminek! Zashiki-warashi lét ide meg oda, annak tördelés, meg rombolás a vége. És az egész pikantériája, hogy nem akarattal, így még haragudni se lehetett rá miatta!
De a lényeg, hogy így történt, hogy épp elegáns tisztaságba ráztam a helyet. Korábban már ki lett takarítva, ezért se volt teljesen világos Hikaru vehemens lelkesedése, de az átolvasandó papírhalom bizony eléggé felhalmozódott. Ahogy így rendezgettem, egyszer csak a kacsómba akadt egy feljegyzés. Fogalmam sem volt róla, hogy ki hagyhatta ott nekem, de igen csak meglepődtem, ahogy kíváncsian elolvastam. Újoncfogadás? És nem is szólnak? Értem én, hogy fecnit hagynak, de ez itt a tizenegyedik osztag kérem én szépen, itt élő szóval szoktunk egymással kommunikálni! Vagy karddal, de ezt nem tudtam, hogy ki követte el, szóval maradjunk a verbál társalgási formáknál!
Így viszont már komoly okom volt rákapcsolni a takarítási sebességre. Nehogy már ilyen papír pecsétes irodával fogadjak bárki újoncot! Még a végén szegény tévesen azt hihetné, hogy amolyan komolytalan bagázs vagyunk. Holott ha nem is voltunk túl komolyak, de azért mindenképp igyekeztünk! Ha meg edzésről, vagy küzdelemről volt szó, hirtelen véresen komolyak lettünk! De hogy szavam ne feledjem, a lényeg, hogy sietősen tényleg pofás patyolatot alkottam az irodába! Miután minden nyomát eltüntettem, hogy netalán itt munka is folyna, kezdtem neki a vendég fogadásának. Valahogy az volt az érzésem, hogy ha ma még talán vendég is, holnaptól bizony ez lesz az otthona… vagyis osztaga.
Vizet készítettem, melegíteni kellett, de már nem igazán volt rá időm, hogy a hagyományos módon melengessem, így oda helyeztem az edényt Rin~chan környékére. Pár perc elég volt, hogy a víz a kellő hőmérsékletet elérje, ám ne legyen melegebb a kelleténél. Innentől már csak az asztal alatt orvul bóbiskoló cica környékén kellett a vizet tudnom, és az tartotta a hőfokát. Könnyed jázminos zöldteát készítettem ki a vendégemnek. Nem tudhattam, hogy az alkoholt mennyire szeretheti, de a teát mindenki szereti. Én legalábbis így voltam vele. Közben kiküldtem Kuro~chant, hozzon már nekem pár frissen vágott virágot! Nincs is jobb, mint a frissen szellőztetett szobát feltölteni finom virágillattal. Direkt olyan növényeket rendeltem meg a kis shikigamimtól, amiknek az illata passzolt a jázmin tea illatához. Mikor megkaptam őket, formás kis ikebanát gyártottam belőlük, hisz milyen teázás már az, ahol nincs virág? Ám alig rendeztem el ezt a kelléket is, ismeretlen lépések ütötték meg a fülemet… Shiro~kun társaságában? Ez különös és furcsa volt! Mármint nem az, hogy meghallottam őket, talán Shion kőkemény edzéseiből ragadt rám, talán Keiko~channak köszönhettem, hogy ritka jók voltak az érzékeim. A hallásom simán felért egy házőrzőével. De hogy az onim csak úgy másokkal sétálgasson az udvaron! Arra eleddig nem igen volt példa. Legalábbis shinigami szinten egészen pontosan még egyszer sem!  Így hát… nem picit kíváncsian lestem hát meg magamnak az új jövevényt, mikor az bekopogott, meg be is lépett az irodába. Az igazat megvallva, majdnem elmosolyodtam, mikor a vörös üstökét megláttam. Egyfelől a saját hajszínem jutott az eszembe róla, másfelől a Mizushima család volt még ilyen vörös hajú bagázs. Igaz volt még egy tisztünk, akit joggal hihettek az öcsémnek, ő is tüzes hajú lévén, de ő már tovább vándorolt egy másik osztagba. 
Az ismeretlen elég ideges lehetett, hogy már a köszönésben is elrontotta a napszakot. Szóval egy elnéző mosollyal köszöntem vissza. Lássuk be, egyelőre kifejezetten nem volt mitől tartania. A youkai erőm, a youkai jellemmel egyetemben egy erős pecsét alá volt zárva, így a szadizmusom sem fenyegetett azzal, hogy a felszínre törne. Amúgy se szoktam verbálisan fejeket venni! Sokkal gyorsabban meg lehet értetni a kedves delikvensekkel a nem tetszésünket tettlegességgel. De rögtön az első napján még ezt sem alkalmaztam. Inkább jó alaposan megfigyeltem, míg hellyel kínáltam, és teát készítettem néki. Persze a mustra egyáltalán nem volt feltűnő. Mint két ravaszdi gazdája (nem tudom, lehet~e a gazdatesteket gazdának hívni… mondjuk a sima gazdatestnél sokkal közvetlenebb volt a viszonyom velük… de a gazda-házikedvenc kötelék se stimmelt valahogy) már tökélyre fejlesztettem a lopva megfigyelés művészetét. 
   - Hai hai… - bólogattam, még mindig nem túl komoly ábrázattal - Majd beleszokik az itteni ritmusba.  Nem tudom, hogy azok közé tartozik~e, akik csak a kard alapján fogadnak el valakit feljebbvalónak, de ha a válasz igen, majd erre is sort keríthetünk. A többieknél előferdült ilyen személy, mivel még nem régóta vagyok kapitány. - teljesen hétköznapi hangon beszéltem, holott néhány tisztecském az ominózus alkalommal az öcsköshöz juttattam. Az iratok meg…  Lehet nem is lennének itt biztonságban. A 10. osztagban laknak az unokahúgaim… akik rendszeresen gyújtósnak nézik a papírjaimat. Tuti kiszagolnák, és az újdonság varázsa… Aztán a papírimádó osztagból megint örülnének nekem. Mindig olyan lelkesek, és olyan hevesen gesztikulálnak, ha véletlen egy-egy aktakukaccal találkozom. Egész biztos ez is növelné a köreikben a hírnevem!   Meg néhány betű alapján amúgy se lehet senkit megismerni. Márpedig kíváncsi természet vagyok. Egyik nagy hibám, hogy kíváncsi vagyok az emberekre! - mosolyodtam el, miközben teát töltöttem. Sokkal kellemesebben lehet cseverészni egy zamatos forró tea mellett! -  Nem fogom a múltról faggatni. Félre ne értse korábbi szavaim. Mindenkinek vannak olyan dolgai, amiket jobb szeret megtartani maguknak - ki tudta volna ezt nálam jobban - Így inkább a jelen és a jövő az, ami érdekelne önnel kapcsolatban… ha szabad így fogalmaznom. Meg úgy bármi, amit el mondana élőszóban magáról.  - finom anyagú ruha volt rajta, ami már alapból is a nemeseket juttatta az eszembe. Emellett az a szokása, hogy a legyezője mögé rejtette az arcát, úgyszintén ilyen sejtéseket ébresztgetett bennem. És valóban nem igazán értettem, hogy amennyiben igazam van, hogy is került, pont ebbe az osztagba. Nem épp a nemesség gyűjtőhelye volt.
Viszont, mivel ő maga se viselkedett tiszteletlenül velem, így a kölcsönös tisztelet értelmében magam is hasonló mód viszonyultam hozzá. Meg persze közben akaratlanul is előbújt belőlem régmúlt élő koromból rám ragadt maiko neveltetésem. Észre se nagyon vettem…

[Meiou Toshizou]

Csak szórakozottan

Legyezőm takarásában felszalad a szemöldököm, ahogy hallom Taichou-chan könnyelmű szavait. Igencsak nagy meglepetésemre szolgált, hogy a Gotei új Kenpachija nem esett indulattól töltötten nekem, hogy felmérjük erőviszonyunkat. Úgy látszik, nem csak a személyek változnak, hanem maguk az osztagok is. Mikor Sakura-chan még közöttünk volt, emlékszem, osztagtársai közül sokan szívesen fűztek volna lélekölőkardjuk végére trófeaként, amiért a kidoukban voltam érdekelt.
Érdeklődve hallgattam Taichou-chan mondandóit, miközben beljebb merészkedtem a helységben és engedélyt kértem, hogy leülhessek az asztalhoz. A földön ülve nem forog annyira a világ körülöttem, mint ahogy alkalomadtán állva. ^^”
Kíváncsi tekintetemet aligha vettem le Taichou-chanról, ahogy jobban szemügyre vettem őt. Vörös loboncával egészen beleillet volna családunkba. Azon tűnődtem, hogy esetleg nem-e rokonunk szegről-végről. Mondjuk, ezzel kapcsolatban okosabb lenne Youko-neenál utána érdeklődnöm. Családfakutatásával eléggé megszállott, kinézem belőle, hogy a Mizushima-házról is vezet egy ehhez hasonlót. Bár eléggé rémisztő még belegondolnom is abba, hogy ő netalántán jobban ismeri a családot – aminek vérszerinti tagja vagyok –, mint én.
- Hallottam, hogy új a pozíciójában Taichou, és bár nincs ellenemre az erőfelmérés én őszintén nem bánom, ha ezt elnapoljuk, és egy osztaggyakorlaton pótolnánk be. Kár lenne a szép berendezésért – mosolyom mögött ugyan nem tudom, hogy mennyire szűrte le, ezt az indokot valóban komolynak gondolom. Habár ruházatomat is sajnálnám további harcihőnek kitenni.
Egy kósza pillantást ejtek ruhaujjam felé, melyen ott díszelgett ikerbátyámmal tett erőfelmérésből származó eredmény. Elmosolyodtam a nem is oly távoli emléken. Már vártam, hogy megismételjük az összecsapást!
- Gyújtósnak? – ismétlem el enyhe csodálkozással a hangomban. Igen színes szóbeszédeket hallani a hirtelen tűzesetekről a 10. osztag kapcsán, habár 2. osztagosként nem voltam érdekelt az ügyben, így nem ismerem az igazságot. Legalábbis egyelőre. Bátyám bizonyosan segít túllátni a tévhiteken az este folyamán, amikor megosztjuk egymással az új osztag élményeit. - Micsoda véletlen, az én testvérem most kapta áthelyezését a 10. osztagba! – szólok elgondolkodva. Anikivel űzött csalafinta játékom során nem kizárt, hogy Taichou-chan kedves unokahúgait is lesz szerencsém megismerni. 
Halk kuncogással gondoltam a papírra, mely nem az én adataimat tartalmazza. Enyhe megkönnyebbülésként ér, hogy a jelentések megírását itt nem veszi olyan komolyan, mint az egykori egységben melynek része voltam. Sose éreztem különösebben kedvemnek való elfoglaltságnak, unalmas volt, de leginkább időpocsékolásnak tűnt, amiért a lélek minden egyes lélegzetvételét hivatalos szövegbe kellett szednie és azt továbbítania a nagyobb szerveknek.
- Szeretem a kíváncsi embereket, olyan érdekesek. Habár egyetértek abban, hogy alkalomadtán egy cseppet idegesítőek, de ez teszi őket olyan különlegessé. – Összecsukom Amatsukaze redőit, majd enyhén előre döntöm felsőtestemet, egyfajta meghajlás imitálva bemutatkozásom erejéig. - A nevem Meiou Toshizou és a jövőm kifürkészhetetlen! Annyi bizonyos, hogy a 11. osztagba fogok szolgálni ezentúl, ha Taichou-chan is így látja jónak. Oh, hívhatom így? Ilyen kecses kisasszonyokhoz sokkal jobban illik ez a megszólítás, mint a hivatalos „san”, „sama” és egyéb cifrázások! ^^ – habár nincs szükségem az engedélyére, csupán éltem a formalitás ezen módjával. Nem különösebben érdekelt, hogy másoknak tetszik, avagy sem a megszólításuk, amelyet rájuk aggatok, mert annál szórakoztatóbb volt, hogyha dühítette őket a megnevezés. Noha meglehet nem bölcs dolog a jövőbeli kapitányommal packázni, de egyszerűen képtelen voltam a kellő tisztelettel adózni neki, mikor ránézésre a húgom is lehetne!
- Hmm… a jövő... Taichou-chan igazán megfogott a kérdésével! Eddig olyan egységben szolgáltam, ahol konkrétan megadták a témát, amit kitérés nélkül meg kellett válaszolnom. Ezzel a szabadsággal elkényeztet! Mesélhetnék a terveimről, ha akadna ilyesmi, álmokkal pedig csak ámítjuk magunkat, nemde? Habár… még is lenne valami! Határozott célom megkóstolni a teát, amit készített – szippantok bele a levegőbe. - Kellemes az illata! – vonom le. - Talán… jázmin? – kérdő tekintetemet a Taichou-chanra emelem, miközben várom a megerősítést vagy az esetleges javítást a tea aromájáról tett tippemet illetően.

[Aikawa Chiyo]

Szórakozott újonc a látóhatáron

Egy bólintással honoráltam, hogy ügyelt a részletekre. Az osztagban ritkaság számba ment az ilyes, szóval reméltem nem fog róla leszokni. De inkább haladtam is tovább.
- Gyújtósnak bizony! Nem egyszer még az edzőtermet is majdnem ránk robbantották, mikor én vigyáztam rájuk, és az unokaöcsém minden kidou idézése mögé oda biggyesztett egy „hai” szócskát. Már csak megszokásból. És szeretett idézgetni! Vagyis semmi papír alapú dolog nem maradt meg a környékükön épségben. A mágiához születetten tehetségtelen vagyok, szóval robbantani én is magamra tudok bármit, de azért nem ezt akartam átadni nekik… – vigyorogtam ennek ellenére minden bűnbánat nélkül. Kiült a képemre, hogy azért büszke vagyok a lurkókra bárki, akármit is mond! Majd hirtelen felkaptam a buksim. Két izgis információt is elkottyintott ugyanis. - Akkor minden kétséget kizáróan jó helyre osztották be! A tizedik osztag kapitányát tisztelem, és emellett még aranyos is! Szerencsés párosítás. Persze erről neki nem kell tudnia… - vigyorogtam elégedetten, miközben elraktároztam a szitut, miszerint az új osztagtársam nem egyke. Nem haragudtam érte kicsit sem, lévén sokkal nehezebben lehetett együtt dolgozni az egyke „fiatalurakkal”. Mert, hogy nemesi leszármazott, azt már eléggé elkönyveltem magamban. Persze ha csak nem volt gésanövendék, mint annak idején jómagam, de erre nem láttam túl sok esélyt. 
Taichou~chan? Nem igazán értettem, hogy miért kell erre a megszólításra engedélyt kérni. Mármint az igaz, még furcsa volt, hogy kapitányoztak, de végtére valahogy csak az keveredett belőlem, szóval nem haraptam le még érte senki fejét. Még rókaként se haraptam le fejeket! Főleg nem osztagon belül! Még a végén összevérezte volna a bundám, és a bundából igazán nehéz kiszedni az alvadt vért! Főleg, hogy világos bundával áldott meg az ég! Meg amúgy is, a sült-pirított tofu sokkal finomabb!
   - A „sama” mint olyan… nem hiszem, hogy hallgatnék rá, senki nem szólít így. Eddig se követeltem meg, ez mit sem változott. Nehéz lenne megszokni, az tuti - pillogtam csodálkozva. Eddig mindenki Chicchannak szólított, a Taichou~chan már kifejezetten komoly megszólítás! De ezt bölcsen nem kottyintottam el hangosan. - Szóval Toshi~chan, mások is hasonlóan szoktak hívni. Ha nem is pont így…  -  Amúgy se az érdekelt, ki milyen névvel illet. Mondjuk a Vörike csak Mo~chan kiváltsága volt, másokat még lehet, szolid mosollyal szabadítottam volna meg érte az eszméletüktől, de ezen kívül… Keiko~channal is mindig álneveket használtunk, a legkülönfélébbeket!
Elvigyorodtam, kissé talán gonoszkásan, hogy milyen profi mód kerülte ki a kérdésem. Mármint, azért mégiscsak! Kitsune voltam, magam is elég jól műveltem a dolgot. Szóval egy ravaszdi vigyort megengedtem magamnak.
   - Teli találat! Valóban jázminos zöldtea. Remélem, hogy szereti! - na nem mintha ilyen egyszerűen kiengedtem volna szegényt a karmaim közül! Persze hagytam, had igyon kényelmesen, ám utána újfent elővettem - Amikor az osztaghoz kerültem… - mosolyogva pillantottam oldalra, hisz Hikaru~chan nagy lelkesen csücsülgetett az ablak alatt, és nem nagyon mert megmozdulni, nehogy lebukjon, hogy ott van. - … nem jósoltak túl hosszú időt nekem azt hiszem ebben az osztagban. Pedig őszintén mondom, ritka ramaty vagyok mágiából. Az Akadémián próbálták a fejembe verni, hogy mit kell csinálni, de mindig magunkra robbantottam a termet… vagy ami épp volt. Egy idő után feladták a próbálkozást. Szóval eléggé várható volt, hogy egy magam fajta alak, aki csak a kardforgatáshoz ért valamicskét, majd ide fog kerülni. De van pár rossz tulajdonságom. Mint hogy makacs vagyok, nem fogadom el, hogy olyanok osztogassanak parancsot nekem, akik erre nem szolgáltak rá, és finoman szólva is a saját fejem után szoktam menni. Úgy voltak vele jó néhányan, hogy vagy megtörök, vagy megszökök. Tény, hogy első kézből tapasztaltam, nem egy könnyed osztag a mienk. Elképesztő módon leegyszerűsítették a besorolásunkat, mármint a többi osztag, és szép lassan a jelenlévők egy része ezt el is hitte. Holott, úgy hiszem jóval többek vagyunk, holmi begyöpesedett izomagyú mágiára képtelen alakoknál. Az tény, hogy a harc, és a kardforgatás a mindennapjaink szerves része.  De nem csak ez adja az értékét egy embernek. - egy pillanatra elgondolkodtam… könnyebben fejeztem ki magam a karddal, mint szavakkal, de most azért igyekeztem - Az itteni alakok… esténként, vagy délután nem egyszer szakézunk közösen, vannak olyanok, akik a meló után főzéssel, vagyis helyesebben sütéssel relaxálnak srác léttükre. Tuti egyszer még aggatok az emlegetett alakra egy rózsaszín kötényt, csak, mert az amúgy kissé marcónán sebhelyes alakjához tuti vicces lenne! Majd szerintem megismered őt is! Rengetegszer szembesültem azzal, hogy a legijesztőbb pofi volt a legjámborabb, és titokban kiscicákat hordott haza, mert azok aranyosak. Bár hopsz… azt hiszem ezek már hadi-titkok, amikkel zsarolni lehet a többieket. Szóval nem állítom, nem vagyunk szörnyek, főleg én, de ezt az oldalát a fiúknak nem sokan veszik a fáradtságot, hogy megismerjék! – hirtelen igyekeztem szigorú fejet vágni - Ettől függetlenül még minket szoktak amolyan tömegpusztító fegyverként bevetni, szóval a rendszeres edzés naponta kötelező! Nem is tudom, manapság hogy nevezik azokat a katonákat, akikkel a piszkos munkákat végeztetik, mert értük nem olyan kár. A tengeren túli sakkban ők a gyalogok. Bár már régen játszottam ilyen sakkot. Szóval ilyen munkákat kapunk a legtöbbször, erre nem árt felkészülni.  - gondolkodtam még, hogy miket lehet ilyenkor elmondani. Annak idején, amikor még én voltam újonc, és meg kellett jelennem, szóval sokkal élénkebben él bennem az a szenvedés, amit az a mahjong parti kiváltott belőlem, mint amit a kapitánnyal társalogtunk. - Ezek fényében, és most nem azért, mert ide osztották, de el tudja itt képzelni az életet? Mert nem egy könnyű osztag vagyunk, és ez az utolsó lehetőség még menekülni tőlünk! – vigyorodtam megint el… már kezdett rókás lenni a kedvem, de azért moderáltam magam - Igaz is, aki a negyedik osztagosokat fölösbe terrorizálja, annak személyesen „honorálom” a fáradozását! Már, csak hogy megtanulja, miért is kell tisztelnie azokat, akik rendbe pakolják a hátsóját. Az osztag tagjai mindig maguknál hordhatják a lélekölőjüket, ha már ki lettünk nevezve harcmániásoknak!  Bár, ahogy elnézem - pislogtam rá a sólyomszemmel, miközben ezüstre váltott a saját szemem - a fegyverei itt vannak! Igazán örvendek, Chiyo volnék! - hajoltam meg a két lélekölő szellem irányába is. Egészségeseknek tűntek, így meg se próbáltam elkezdeni találgatni, hogy milyen félék lehetnek. Mármint, az én kardom is róka, szóval az ember rögtön azt hihetné, hogy valami különleges illúzió típusú, holott még különlegesebb erőtípusú a Drága! Hirtelen fel se tűnt, hogy furcsa lehet, hogy más kardlelkekkel cseverészek… meg később se. - Szóval én örülnék, ha itt maradna, de most még adok egy lehetőséget, hogy elmeneküljön előlünk. Ezek után kérdezem meg, hogy miként képzeli a továbbiakat! - eltűnt az arcomról a gonoszkodás. Teljesen komolyan lestem a reakcióját, meg az arcát. Azt hiszem azt se vettem észre, hogy közbe visszakékült a szemem az ezüstről, majd bevörösödött, mert túlságosan figyeltem.

[Meiou Toshizou]

Csak szórakozottan

Megmosolyogtam Taichou-chan történetét, miszerint apró rokonai kicsit ügyetlenek még a varázslatok terén. De, hogy őszintén elárulta nekem a jelenlegi Kenpachi a tényt, hogy a halálistenek eme készségét ő se tudja megfelelően alkalmazni, enyhén meglepett. Noha nem az az információ lepett meg, hogy nem képes rá, hanem sokkal inkább az, hogy megosztotta velem egyik gyöngeségét. Persze a Gotei 13. ezen osztagában nem is olyan meglepő ez, hisz ide harci tudás, mintsem a kidoukhoz való hozzáértés miatt válasszák be a lelkeket. Csodálkozásomat mégis aligha tudtam volna magamtól palástolni, segítségül kellett hívnom Amatsukazét hozzá, hogy elrejtsem arcomra kiülő meghökkenést. Habár, kifejezetten nagy önbizalomra vall, amiért ily’ könnyelműen beszél erről, ez remek tulajdonság, azonban bizonyos szinten felelőtlen is. Ha kém lennék, most hatalmas bajban lenne Taichou-chan. Oh, azt hiszem paranoiám néha hagy némi kivetnivalót maga után! ^^”
- Tőlem nem fogja megtudni! – Ejnye, Taichou-chan pontosabban kellett volna ezt megfogalmaznia! ^.^ Így olyan nagy a kísértés a fecsegés, hiszen érthetem bármelyikükre.
- Rendben, akkor a Taichou-chant fogom használni – mosolyodom el, mikor meghallom a röpke becenevet, amivel illet alig pár pillanatnyi ismeretség után. Örülök, hogy nem túlozza el a hivatalosodást, a 2. osztagban egy idő után fárasztónak hatott a folytonos önözés. S ha az általa mondottakra építek, akkor még egyedinek is hathat a megszólítás, amit használni szeretnék rá, ami már csak természetes.
- Nincs ellenemre az íz világa, kifejezetten szeretem – felelem, mielőtt megkóstolnám a teát, mely éles váltás a több liternyi szaké után, amit az éjszaka folyamán elfogyasztottunk ikerbátyámmal.
Érdeklődve hallgattam Taichou-chan történetét, amit a múltjából ragadt ki. A nosztalgikus hang felett legalábbis nem tudtam eltekinteni, ami elöntötte kedves Taichou-chan szavait. Kicsit megesett rajta a szívem, mikor ismét kitért arra, hogy varázslatok terén nem remekel. Ha menne úgy, mint annak idején a kidouk kezelése, örömmel szakítanék időt egy kis gyakorlásra. Mert nem létezik az, hogy valakinek ne menjen, csupán nagyobb türelem szükséges hozzá. Meg persze kitartó gyakorlás, különben az egész értelmét veszti.
A tiszt emlegetésére elmosolyodom, ahogy felidézem magam előtt alakját egy köténykében, főleg úgy, hogy van halovány sejtésem, hogy kiről is szólhatott az imént. Legalábbis Sakura-chan oldalán még régebben láttam nem egy különc alakot, kik foggal-körömmel, de megakadályoztak volna abban, hogy a közelébe menjek. Az egyikükre kifejezetten illet a leírás. A gondolataimban felmerülő régi események hatására elmosolyodom. Habár így Taichou-chanban kelthettem azt az érzetet, hogy szavait, cseppet sem veszem komolyan, pedig erről szó sincs. Tisztában vagyok vele, hogy kapitányként szándékában áll megőrizni osztaga nevének tisztaságát, és érthető, ha szeretné, hogy az új tagok túllátnának a pletykákon, amelyek a Goteiben keringenek róluk. De én már nagyon is régóta túlláttam a 11. osztagosok erős páncélján. Sakura-chan is remek harcos volt, a maga kőkemény páncélja mögé burkolózva, de mégis, ha valaki ellátott ez felett, megláthatta, hogy az egy gyöngéd női lelket takar.
- Taichou-chan, ha most nem tudnék olvasni a sorok között, azt gyanítanám, hogy megpróbál lebeszélni arról, hogy az osztagban szolgáljak. Ami igazán szomorú, tekintve, hogy én hoztam meg azt a döntést, hogy ide csatlakozok. S elhatározásaimban ritkán vagyok annyira biztos, mint ahogy most. Ráadásul másutt nem igazán tudom elképzelni az életemet a Goteiben. Ha itt nem tudok helytállni, akkor máshol sem, ezek őszinte tények, nem ferdítek. Szóval Taichou-chan szeretnék a szörnyetegek közé tartozni – arcomról nem tűnt el a mosoly. De tekintetemet Taichou-chanéba fúrtam, hogy a szemkontaktussal is megerősítsem elhatározásom komolyságát. Valóban régóta játszottam a gondolattal, hogy a 11. osztagba kérem áthelyezésemet. Mikor Sakura-chan élt, kérdés nélkül megtettem volna ezt, de ő nem szerette volna, hogy elhagyjam a Kidoushuut. Heh, Kidoushuu… nevethetnékem támad, mikor belegondolok, hogy egykor abban az osztagban szolgáltam, a mai nap pedig már a csekély reiatsu használat is nehézségeket jelent számomra. Sakura-chan távozása után, azonban aligha tudtam áthelyezésemet kérni ide, nem tagadom, még a gondolatát is kerültem. Túlságosan fájt ahhoz a múlt, hogy szembenézzek vele. Hogy most elég erős vagyok-e hozzá? Az a közeljövőben nagy valószínűséggel kiderül…
- Oh… Na de Taichou-chan! Ilyesmi soha nem jutna eszembe, effélét feltételezni. A szívembe tapos! – annyira nem zavart, hogy érezni lehet hangomban a füllentést. Különben se tudnám kellő komolysággal tagadni, hogy Akira-chan piszkálását, melyet már hobbiból űzünk bátyámmal, nem vagyok képes abbahagyni. S ez valószínűleg a jövőben sem fog változni. 
Kezemben tartott legyezőt összecsukom, ahogy Taichou-chan szavait hallom. Meglepettség ül ki arcomra, melyet egy sanda mosollyal igyekszem palástolni. Habár jócskán meglepett a tény, miszerint Taichou-chan látja Umihebizát és Amatsukazét. Efféle különleges dologra nem sokan képesek Soul Societyben.
- Are… Megcsalnátok, hogy másnak is felvetitek magatokat? – vállam felett elpillantva, kíváncsian várom, hogy fizikai formát öltenek-e a zanpakutouk lelkei ebben a világban ez után a sokk után, avagy megmaradnak a titokzatosság árnyékában.
~ Chh… azt lehetne vitatni, hogy ki csal meg kit! – Umihebiza ingerült szavaira csupán elmosolyodom. Sértettségét cseppet sem leplezendő gesztusai, így is elárulták, hogy továbbra is sértettnek érzi magát amiatt, hogy Amatsukazét magamhoz vettem. S bár mellkasa előtt összefonta kezeit, szinte éreztem, hogy legszívesebben fizikálisan is kifejezte volna szavai mellett nemtetszését. 
~ Are? Hová gondolsz, kedves mesterem? Ennyire könnyűvérű nem vagyok, számomra is éppen úgy csak egy nő létezett – arcába omló haját laza mozdulattal tessékelte arrébb, jó szokásához híven, és mint mindig, most sem zavarta, hogy a hajszállak különösebb meghatódás nélkül, visszaomlanak előbbi helyzetükbe. Hűségével lekötelez, s cseppet sem zavartatom magamat, amikor egy mosolyt villant Taichou-chan felé, spontán formalitásból. Remélem Umihebiza tartja magát és nem most szándékozik morcosságát tettlegességbe átültetni, habár Amatsukazéért nem aggódok, tud vigyázni magára, csupán az idő nem túlzottan ideális arra, hogy békebírót játsszak.
- Menekülés? Nem szokásom megfutamodni, Taichou-chan. Maradni szeretnék, annak ellenére, hogy nincs konkrét elképzelésem a jövőt illetően. Szolgálok és teljesítem a kapott parancsokat… bár az a délutáni szakézás beindította a fantáziámat. Az mindennapos errefelé, Taichou-chan? – kíváncsiskodok, ahogy felmerült szomjamat csillapítom a csészében lévő jázminteával. - Noha nem tagadom, ehhez az is közrejátszik, hogy Taichou-chan is felkeltette az érdeklődésemet a képességeit illetően! Már most kíváncsi vagyok, hogy az osztaggyakorlatok milyenek lesznek – enyhe utalást teszek arra, hogy örülnék egy magyarázatnak az előbbi szemszínváltozás és oldalamon álló lelkek látásával kapcsolatban.

[Aikawa Chiyo]

Szórakozott újonc a láthatáron

Abban a pillanatban, hogy biztosított róla, miszerint a saját akaratából jött pont ide, ebbe az osztagba, ragadozó-szerűt villant a szemem. Nem volt nehéz neki, eléggé ragadozó voltam, még fél róka mivoltommal együtt is. És ezen mit sem változtatott az a tény, hogy jelen pillanatban teljes mértékben shinigaminak tűntem! Bólintottam egyet, majd már kevésbé ijesztő módon el is mosolyodtam.
   - Szóval saját maga döntött így! Ezt remélem, hogy nem fogja elfelejteni! - jegyeztem meg picit szomorkás árnyalattal a hangomban. Mivel kicsit magamnak is mondtam, nem csak neki. Ám ezt az árnyalatot nem volt könnyű érzékelni.  Főleg, ahogy mindjárt folytattam is sokkal vidámabb hangon. - De őszintén örülök, hogy így alakultak akkor a dolgok! Hivatalosan is üdv az osztagnál Toshi~chan! - emeltem meg picit a teáscsészém, mintha szaké lenne. - Ámbár a szörnyeket szőrösebbnek, meg szarvas, ágyékkötős alakoknak képzeli el az ember… olyan oni szerűen, kék bőrrel, enyhén kopaszodón. Bár azt sose értettem, miért is kopaszodnak az onik, szinte minden képen… - töprengtem, miközben még hallottam a fülembe a saját, kicsit se kopaszodó onim tiltakozását. - De mindegy is, nem ez a lényeg! De azért Toshi~chan nem kell sietni a kopaszodással! – tettem hozzá, már majdnem gonoszkodva.
Negyedik osztagosokkal kapcsolatos jó tanácsaimra adott válaszát felvont szemöldökkel hallgattam. Valamiért nem győzött meg… nagyon nem győzött meg! Egy kicsit sajnáltam Risu~chan osztagát, főleg mert a srác… hasonló érzést keltett bennem, mint amikor én kitsunéztam jellemre is. És lássuk be, Risu~chan nem feltétlen kellett, hogy viselje a rókás pimaszságaim gyümölcsét. Lévén, valamiért Kei~chan is kedvelte. Szóval inkább, az öcskös érdekébe nem említettem meg, hogy igazából velem szokott néha edzeni! Még a végén ez a tény még inkább rontott volna a helyzeten!  Szóval inkább lendültem is tovább a következő dologra.
Kicsit azt hiszem tényleg végig kéne néha gondolnom, hogy mennyire szoktam azzal sokkolni az embereket, hogy a kardjukat is üdvözlöm, vagy társalgást kezdeményezek velük. Vagy lehet, erre is van valami illemszabály? Nem csak nem érhet az ember más kardjához, de még csak hozzá se szólhat? De hiába kutattam az emlékeimben ilyen után, sem én, sem Keiko nem találtunk semmit. Szóval kissé zavartan próbáltam őket békítgetni.
   - Én kérek bocsánatot, hogy csak úgy minden előzetes figyelmeztetés nélkül szólaltam meg! - vakartam meg kissé pirulva a tarkóm. - Ez nem a lélekölők hibája Toshi~chan! Az igazság, hogy… - próbáltam volna magyarázkodni, miközben az egyikükről a másikukra néztem, ám ekkor Rin~chan hátulról rám támadott a semmiből. Még mielőtt védekezhettem volna, két kar nyúlt előre a vállaim felett, és határozottan hátra húztak, hogy aztán megölelhessenek.
   - Kérdés nem lehet Chi~chan, hogy megijesztetted őket! Te mit szólnál, ha vad idegenek kezdenének el velem társalogni, amikor nem figyelsz oda? - kérdezte a fiú a maga dorombolós mély hangján. Meg kell hagyni, kiváló dramaturgiai érzékkel volt felruházva ő is, mint valamennyi fajtársa. Így aztán nem kellett oldalra néznem, hogy lássam, Gin~chan meg Shiro~chan versenyt vigyorognak Kuro~channal, és persze mindezt úgy, hogy ne buktassanak le, láthatatlanul. Mit tehettem volna, mint a mesterük, nem ronthattam el a mókájukat! Így gonoszkás mosollyal lestem fel a fölém magasodó fiú állára. Valahogy sejtettem, hogy megint nem tudta a tigris füleit elrejteni. Megsimogattam a hófehér haját, ami a vállát, és kicsit engem is simogattak. Csak a tigris csíkjai jelezték, hogy a valóságban miféle nagymacska is ő.
   - BakaTora! Ha vadak is lennének, meg idegenek is, megharapnád őket! - közöltem vele enyhe grimasz kíséretében a tömör véleményem. Erre kinevetett, és egy villanás kíséretében tényleg méretes fehér tigrissé alakult, és oda telepedett mögém-körém. Észrevétlen nekitörleszkedtem, mire dorombolni kezdett. Gonoszul oldalba böktem - Halkabban, nem lehet tőled társalogni! - pisszegtem. Erre még közelebb préselődött hozzám. Mint valami kiscica, de komolyan!
   - Bocsánatot kérek a viselkedése miatt. Csak macskák… - vigyorogtam Toshi~chan felé. Ezzel úgy éreztem, hogy mindent megmagyaráztam - Többnyire minden nap. Persze akik épp szolgálatban vannak… azoknak ez annyira nem javallt, de mindenki más. És hát az ökör iszik magába! - pislogtam kifele picit, meg vontam meg a vállam. Szinte még mindig vártam, hogy rám szóljanak, miszerint egy maikonak ilyet nem szabad mondania, de nem jött a megrovás, így én is elmosolyodtam. - Beszédes, mi kelti fel a figyelmét! A szaké itt mindennapos! Ahogy többnyire én is az vagyok. És még mindig vannak olyan bátor jelentkezők, akik megpróbálnak asztal alá inni.  - nekitámaszkodtam Rin~chan puha bundájának - Az edzések viszont kemények! Magam is a többiekkel gyakorlok, szóval a lazsálás nem opció! A legkülönfélébb edzésekre van lehetőség az edzőtermekben, meg az udvaron elszórtan. De gyarló nő lévén, a virágaimért harapok! - vágtam, nem túl meggyőzően szigorú fejet. De legalább a szándék meg volt! Viszont ilyen téren sajnos őszinte ember voltam. Nem tudtam úgy fenyegetni senkit, hogy nem akartam valósan megölni. Az üres fenyegetések, mint olyanok, nem az én asztalom voltak. Ellenben, amikor mégis elengedtem a vérszomjam, akkor uraltam azt. De az nem most volt.
   - Esetleg arról is beszélhetnél, hogy amíg a parancsmegtagadást nem tolerálod, addig azért kifejezetten nem haragszol, ha gondolkodnak a tisztjeid. Vagy ilyesmikre kíváncsi, nem gondolod? - dörmögte Rin~chan.
   -Azok menet közben úgyis kiderülnek szerintem. Még valami, amivel kapcsolatban jobb, ha előre szólok. A tettlegesség, mint véleménynyilvánítás nem áll tőlem túlságosan távol. Ezt nemtől és rangtól függetlenül gyakorlom. Már akkor is így tettem, amikor még csak egy névtelen tiszt voltam. Szegény Nishi~chan nem egyszer esett áldozatul, mert olyat szólt… Ja, és igen, ha már a szakénál tartunk, ha véletlen nem lenne raktáron, a hadnagy készletét kell dézsmálni! Neki kifogyhatatlanok a készletei. Nem tudom, valami új szaké mágiát talált ki, de az biztos, mindig van nála pia. – avattam be még egy titokba, amit az osztag valamennyi tagja tudott. Szóval az egyenlő esélyek értelmébe neki is tudnia kellett róla.

[Meiou Toshizou]

Csak szórakozottan

Álltam Taichou-chan tekintetét, nem volt mit tagadnom azon, hogy saját akaratomból kérettem áthelyezésemet, méghozzá ebbe az osztagba. Hiányosságaim elképzelhető, hogy itt kevésbé lesznek érzékelve, ami számomra előnyös lenne. Bár felmerült bennem a kétség, hogy Taichou-chan nyitott könyvként olvas belőlem. Ezt a feltételezést el is hessegettem, nem szokásom a túlzott aggodalom, mi ütött belém? A fáradtság okozza? Eh, Aniki legközelebb jobb lenne, ha éjszakát rendeltetése szerint használnák fel… alvásra!
- Haha… szerintem oni féle külső jegyek nélkül is lehet valaki szörnyeteg – aljas vigyorral reagálok a mitológiai fenevadak ecsetelésére. Nevetésemet alig tudom visszatartani beszédem során, ahogy felidézem, hogy az Akadémián hányszor hívták ikerbátyámat és engemet is szörnyetegnek! - De ne aggódjon Taichou-chan biztosíthatom, hogy nem fogok kopaszodni egyhamar, szerencsére ezt anyai ágról örököltem, ellenkező esetben már a legkisebb problémától is őszülnék – osztom meg a leányzóval az alábbit, játszadozva ujjaim közé csippentve egy hajtincsemet. Öregem, ha rólunk van szó, azonnal őszülni kezd, emiatt csoda, hogy van még haja. Pedig folyton mondjuk neki, hogy a lazítás tényleg jót tenne neki. A végén az annyira akart unokái előtt kimúlik. És nem tréfából! Aniki tudósismerősei már réges-rég kimutatták, hogy a stressz káros az egészségre. Persze emiatt a lélek még inkább vonzódik a rossz életvitel felé, szerintem.
Pimasz mosoly kúszik arcomra, amit Amatsukazéval rejtek el, miközben Taichou-chan bocsánatért való esedezését hallgatom. Szórakozásból veszek fel egy olyan mimikát, amivel azt sejtetem, hogy komolyan el kell gondolkoznom ezen. Pedig semmi haragudnivalóm nem volt, csupán meglepett a zanpakutou szellemek irányába tett üdvözlése. Aligha tudtam volna haragudni rájuk, sose fordult meg volna olyasmi a fejemben, hogy a szívűk más felé húzna. Biztosan jelezték volna, hogyha így lenne, de ez még nem történt meg. Így nincs okom megkérdőjelezni hűségüket. Örülök, hogy ők a társaim, az alkalomadtán felmerülő nehézségek ellenére.
- Szép est… napot’ – üdvözlöm meglepetten a fiatalurat, ki váratlanul ütötte fel a fejét. Nahát Taichou-chan miféle meglepetéseket tartogatsz még a tarsolyodban?
- Nincs miért bocsánatot kérned – vetek egy kósza pillantást immáron a nagymacskára. Lehet, túl sokat ittam volna az este folyamán? ^^” Lehet, hogy még mindig álmodok, ilyeneket nem képzelődök csak úgy a lélek. De ez tényleg egy macska volt, ami emberré változott? ._.”
- Szóval „BakaTora”… – ejtek meg egy szemtelen vigyort a nagymacska felé, amint meggyőződöm, hogy ez nem álom, hanem valóság a maga hihetetlen eseményeivel együtt. De kedves Tora netán aggódik Taichou-chanért, esetleg félti tőlem? Helyes! De kérem szépen, ha dominanciáról van szó, nem adom egy könnyedén magamat! Meiouként nem engedhetek meg magamnak lazsálást, ha ilyesmiről van szó! - Khm… mi a tisztességes neve? Gondolom, nem szereti, hogyha mások így hívják Taichou-chanon kívül. Gyakran művel csíkos barátunk ilyesmit? – utalok a tigrissé való átváltozására. Azt inkább nem is kérdezem vajon honnan gyűjthette be őt, gondolom nem Seireitei utcáin osztogatják. 
- Mindig is érdekeltek a részletek, lehet rossz szokás, de eddig nem volt problémám belőle. Bár volt, hogy kellemetlennek találták – vigyorodom el. A 2. osztagban ragadt rám az, hogy az apróságokra is odafigyeljek, de mit sem találtam annál unalmasabbnak, mint egy küldetés előtti ismertetőnél a felesleges mellébeszélést. Szerencsére a magánéletben ilyesmivel nem volt problémám és ez csak a missziók részleteinél merült fel nálam. Nem tehetek róla, viszont tény, hogy azokon lehet a legjobban húzni a lóbőrt!
- Nem volt még méltó ellenfeled az ivásban Taichou-chan? Akkor szerencsét próbálnék majd a közeljövőben! Meg van a gyakorlatom, már pedig bizton állíthatom, hogy Seireitei legjobbjain edződtem. A Mizushima-ház testőrsége között akadnak, kik eléggé nagy falatnak számítanak, hogyha ivászatról van szó! – osztom meg Taichou-channal, hogy biztosíthassam, nem tartozom azok közé, akik egy-két csésze után feladják. Már pedig Youko-nee ellen már egészen jól bírjuk Anikivel. Bár tény, még egyszer sem sikerült legyőznünk őt, de még hosszú az élet és számtalanszor próbálkozhatunk! Lesz alkalom, amikor mi fogjuk kimondani a kampait a végén, nem pedig Youko-nee!
- Távol áll tőlem a lazsálás Taichou-chan! Általában szokásom mindent beleadni az edzéseken, és azért csak „általában”, mert ha mindig túl komolyan venném a gyakorlást, az elvenné a játék élvezhetőségét. – Való igaz, néha nem tudom megállni, hogy ne tréfáljak meg valakit! Rossz szokás? Lehet. De én élvezem és ez a fő! - Hüm… igazán sajnálom, de attól tartok Taichou-chan, hogy búcsút kell mondania a virágaitól! Nem ígérem, hogy mindig tekintettel leszek rájuk, nem ínyem a finomkodás, ha a játék komolyra fordul – zord tekintettel nézek a leányzóra, hangomban őszinte megbánással. Egy pillanatnyi időt várok csupán, hogy lássam reakcióját, mielőtt becsuknám a legyező redőit, hogy felfedjem fülig érő mosolyomat kapitányom előtt. - Csak vicceltem! – kacsintok rá pár másodpercnyi késéssel, hogy ezzel is jelezzem: ügyelek a virágaira, tőlem nem kell azokat féltenie. Csak egyszerűen nem bírtam megállni a szemtelenkedést, túl magasra volt röpítve a labda, ilyesmit nem leütni… vétek lenne! 
- Ne aggódj kistigris, eszembe se jutna a parancsmegtagadás, ha Taichou-chan külön nem kér meg rá – csalafinta vigyorral reagálok a nagymacska szavaira, mielőtt rákoncentrálnék a leányzó újabb témára, amit Taichou-chan pedzeget. Eléggé felkeltette az érdeklődésemet, főleg az alkoholtartalmú italok miatt.
- Hm… tettlegesség? Érdekesen hangzik Taichou-chan, állok elébe bármikor – sokak óvatlannak, meggondolatlannak neveznének engem, ha hallanák, hogy nem riadok meg a kapitánykisasszony szavaitól. - Úgy hiszem, ha ilyesmi történik, bizonyosan meg lesz az oka. Már pedig, ha véleményről van szó, ritkán engedek igazamból. De így, ezzel a megoldással tényleg köthetünk végleges kompromisszumot a jövőben, ha arról van szó.
Ezután meglepetten hallgatom végig a hadnagyról szóló történetet. Kicsit bánom, hogy a varázslatok számomra elérhetetlen dolgok, én már nem vagyok többé képes a megformálásukra. Pedig ha valóban így van és mágiával idézi elő az alkoholt, szíves örömest elsajátítottam volna azt! Anikivel időnként igazán kapóra jött volna a dolog… oh, hát persze, Aniki! Lehet, hogy őt kellene a hadnagyhoz irányítanom, hogy megtanulja ezt a hasznos trükköt! Persze csak azután, amint fényt derítettem az igazságra és valóban mágia áll az ügy hátterében és nem csak olcsó szemfényvesztés. 
- Are… valóban? Ez igazán érdekes… Szóval, hogy is mondtad „Nishi-chan” a becses neve ugye? A napokban biztosan felkeresem.

[Aikawa Chiyo]

Szórakozott újonc a láthatáron

Újdonsült tisztemnek, szemmel láthatóan nem volt komolyabb veszélyérzete. Ami a legtöbb esetben nem probléma, de Rin~chan cukkolásánál azért nem épp a legkifizetődőbb tulajdonság. Mikor ő is BakaTora~nak szólította, a nagymacskám alapból felmordult fenyegetően, és fél szemmel a vendégünkre lesett. Hallottam és éreztem, hogy a szíve, ha nem is vészesen, de szaporábban kezdett el kalapálni. Kész volt rá, hogy az első intésemre támadjon. Noha látszólag, lustán elnyújtózott mögöttem. A másik árulkodóbb jel sem kerülte el a figyelmem. A farka végét elkezdte csóválni. Olyan… nagyon macskásan. Az általam hőn szeretett szőrmókok – igen Gin~chan, a rókák mellett - általánosságban így fejezték ki feszültségüket. Óvatosan a bundájába temettem a kezem. Az érintésemnek hála éreztem, picit ellazult, noha még mindig ugrásra kész volt. Csendes néztem Toshi~chanra.
            - Tora~chan általában csak velem áll szóba. Csak ha megkérem, hogy másokkal is kommunikáljon, olyankor veszi hozzá a fáradtságot. Általában, meg se mutatja magát mások előtt. Most is valószínűleg, csak azért tette, mert így érezte egálnak a történteket. Ha én láthatom A kardlelkeid, akkor igazságos akart lenni. Ezek a tigrisek már csak ilyen lények! - vontam meg a vállam. A fiú leplezetlen pimaszsága kérdés nélkül csalta elő belőlem a kitsunék jellemét. És ha eddig küzdöttem is magamban az inger ellen, most hogy éreztem Rairin feszültségét, csak simán elengedtem magam. Jelen pillanatban nem zavart, hogy shinigami testbe vagyok szorítva. Látszólag mi sem változott. Tudtam, jó alaposan megfigyel. Kölcsönös volt a mustra. De egyelőre nem bántottam.  Elvégre a vadászathoz sok türelem kell. És csak a prédán múlik, hogy elég ügyes~é hozzá, hogy kihozza a vadászból a legtöbbet.  - Az alaposság sosem árt. - eresztettem meg egy olyan mosolyt, kétsége se lehessen afelől, ha gonoszkodásról van szó, magam se most kezdtem a szakmát. Sőt, mondhatni youkai~ként, erre születtem. Nem adtam immár neki további jó tanácsokat. Elég rosszcsont feje volt hozzá, hogy tudjam, nem kell félteni ilyen téren.  Ahogy azt is sejtettem, kelleni fog hozzá jó adag türelem, ha nem erővel akarom az osztaghoz szoktatni. Ami viszont teljességgel felesleges lenne. Mármint, egyfelől dacból is romlana a helyzet, másfelől ha meg mégis sikerülne megtörnöm, nem kétlen, Keiko~chan elég ügyes, az már nem lenne az igazi.  - Ha harci helyzet lesz, remélem akkor is tartani fogod ezt a szokásod. Lehet, még kérni fogom! - villantottam egy ragadozó mosolyt. Jelen pillanatban nem volt nehéz. Már csak a pecsét milyensége óvott meg attól, róka füleket, meg farkincákat növesszek.  Már most kóstolgatott. Addig nem zavart a dolog, amíg bevetéseken tette, amit mondtam, meg edzéseken. Azon kívül, mit művelt… most mondjam, hogy bagoly mondja verébnek szindróma lett volna, álszentül rá szólnom.
   ~ Cicuska, egy szavadba kerül, megnevelem! - hallottam Gin~chan ijesztően selymes hangját a fejemben. Nem kellett hozzá zseninek lennem, hogy tudjam, örömmel megtenné. Ismertem már féltékeny természetét is, meg a pimaszságát is. Csak magamban kuncogtam miatta. Szerettem a rókát, úgy ahogy volt, szőrőstől, bőröstől, talpától a füle csúcsáig!  Persze közben fennhangon vittem is tovább a társalgást.
Csak magamban mosolyogtam, milyen lelkesen harapott rá a témára. Még csak ötlet szinten sem fordult meg a fejembe, netalán eláruljam neki a szomorú valóságot. Ha le akar győzni ivás terén, a lehetetlennel kacérkodik. Miért vettem volna el a verseny kedvét.
   - Ezt vehetem kihívásnak? - kérdeztem félre döntött fejjel, kissé talán pimasz félmosollyal. - Bár már mindegy is, annak vettem! - fűztem hozzá. - A kihívásokat pedig köztudottan el szokásom fogadni. Főleg ilyen téren! - villant ezüstösen a szemem. Ebben a pillanatban teljesen olyan volt, mint a mögöttem elnyújtózó fenevadnak. - Csak aztán meg ne bánd a későbbiekben. Mint mondtam, visszafogni magam nem az erősségem. - szinte már kedvesen pislogtam rá.  Csak azért mégse teljesen. De azt már korábban elmondtam neki, hogy a pletykákkal ellentétben nem vagyunk totálisan agyalágyultak. Nem ismételtem magam. Innentől kezdve bármi történjék is, nem mondhatta, hogy nem szóltam előre.  Ám amikor megfenyegette a virágaim, nem maradtam meg a kedvességnél. Egy pillanat alatt tört elő belőlem a tömény vérszomj, és lepte el a szobát. Vörös szemekkel, kegyetlen mosollyal nyugtáztam a hallottakat.
   - Aki bántja a virágaimat, annak a minimum, hogy a mancsába adom a füleit! Szó szerint! És úgy sejtem, nem állnék meg ennyinél! - bíztattam. Nem különösebben hagytam kétségek között, miszerint Ténylegesen hajlandó vagyok megtartani a szavam.  Nem győzött meg, hogy nyugtatgatni próbált. De visszabújtam azért a civilizált társalgás álcájába újfent. Amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is tűnt belőlem a ragadozó. Az álcám, amit korábban akarattal hagytam, hogy picit megtörjön, újfent tökéletes volt. Egész addig a pillanatig, lekiscicázta Rin~chant. A macska abban a pillanatban ugrott fel, ám egy érintés elég volt, hogy megtorpanjon. Helyette inkább eltűnt szem elől.
   - Toshi~chan! - ebben a percben komoly voltam - Tora~chan a lelkem része. - és ezzel még csak nem is hazudtam, csak kissé tágabban értelmeztem a mondandóm - Úgy hiszem, hogy ezt még eléggé részletesen valamennyi shinigaminak meg kell tanulni, hogy tiszteljék egymás lelkét. Már szerintem az Akadémián is szó esik ilyenről...  Szóval, amikor vele vagy tiszteletlen, akkor közvetlenül velem is. És ő érzékenyebb, mint én vagyok! Vagyis… jobb, ha tudod, legközelebb nem fogom visszafogni. És biztosíthatlak, kiscica létére nagyot tud harapni. – figyelmeztettem halkan. Ha nem tudja értékelni, hogy a cicám megmutatta magát előtte, akkor nem erőltettem a dolgot. Nem szerettem volna, ha ennél jobban megsérti a shikigamim.
   - Nishi~chan mellesleg jelen pillanatban nincs az osztagnál. Az irodáját pedig nem könnyű feltörni. Sőt! Nagyon csúnyán levédte, mert rá jött, dézsmáljuk. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne tudnánk feltörni, de a módszer felfedezésének az örömét meghagyom neked! - bólintottam, kissé talán gonoszul. De ő kezdte… abban a percben szemernyi bűntudatom nem volt.

[Meiou Toshizou]

[[ Csak szórakozottan ]]

  A szőrös tappancs nem tetszését fejezte ki, kétségem sem fért hozzá, hogy megszólításom nem nyerte el a tetszését. De jobb híján be kellett érnie ezzel, hiszen hivatalos neve nem állt ismeretemben!
  – Bocsánat, de nem tudtam a pontos nevét – vakartam meg bűnbánóan a tarkómat. Pimaszul vizslattam a nagymacska irányába, csak diszkréten, nehogy Taichou-chan megneszelje, hogy a tigriskéjével méregetjük egymást. – Mindenesetre köszönöm a megtiszteltetést – biccentek a tigris felé, hangomban valóban hála cseng és e pillanatban a ravaszdi mosolyom is eltűnik egy kósza pillanatra, mellyel eddig megtiszteltük egymást.
  – Természetesen! Ha csak ki nem növöm – kuncogok. – Habár nem tervezem elhagyni, attól tartok nem is lehetséges, eléggé hozzám nőtt a részletek után való érdeklődés és elképzelhető örökre megmarad rossz szokásomnak – vonom meg a vállaimat. – Ejnye, Taichou-chan mi ez a mosoly? A végén azt hiszem, hogy szeretnél keresztben megenni, ennyire nem neheztelhetsz a tigris miatt, vagy igen? – takarom el arcomat Amatsukazéval rejtelmes mosolyomat elfedve a szemeik elől.     
  – Természetesen veheted annak! Csak a helyszínét és alkalmát határozzuk meg, és persze azt, hogy ki lesz a szárnysegéded! – reagálom szemrebbenés nélkül. Őszintén kíváncsi vagyok, hogy Taichou-chan vajon mennyire lesz nehéz falat e téren.
  – Are? Gyönyörű hölgy módjára védelmezően lép fel növényei mellett, érthető, Taichou-chan. De kegyelmedért esedezem! Úgy nézek ki, aki képes lenne egy virágszárat is letörni? T.T – emelem szívem fölé szabad kezemet. Egy kiküldetésen természetesen igen! Mindig viszek ajándékot húgaimnak, akárhova is küldenek ki. Hanabi-chan például rendszeresen valamiféle új növényt kap tőlem, mert tudom, hogy azok érdeklik. De azt sem az osztagokból szoktam elorozni!
  – Oh, hogy ő a kardszellemed volt, Taichou-chan? – kíváncsiskodom. Ha így van, akkor illene megejtenem egy bocsánatkérést. Azt hiszem, egy zanpakutou szellememmel versenyezni még nekem is túl nagy falat lenne! – Nem vagyok hozzászokva, hogy más szellemek megjelennek előttem! De modoromon aligha tudok változtatni, nem mintha mentegetőzni próbálnék, mindenesetre nem bántásnak szántam, amit mondtam csíkos barátodnak – felhúztam bal kezem ruhaujját, majd kitartottam oldalra. – Szemet-szemért, fogat-fogért, tartja a mondás. Habár a Taichou-chan nem kezdene velem túl sokat az osztagában se szemtelenként, sem fogatlanként, így csak kezemet tudom ajánlani Tora-kunnak – habár szemtelennek így is gyakran tartanak, holott a heterokrómia ellenére látok mindkét szememmel rendesen. Mindenesetre komolyan gondoltam a büntetést. A karomat elégtételnek találtam, noha nagy meglepetés lesz, ha egy ültőhelyében képes a tigriske leharapni a helyéről.
  – Nem szokásom megfutamodni, másrészt nem kérek szánalmat a tudatlanságomért – magyarázom türelmesen. – Csak annyit kérek, hogy a haorimra vigyázzon. Arra érzékeny vagyok – fernek találtam ezt megosztani, mielőtt további konfliktusba keverednék a nagymacskával. Ami természetesen perpillanat nem állt szándékomban.
  – Akkor egyezzünk meg abban, hogy ez a mi kis titkunk marad, Taichou-chan. Rajta leszek, hogy Nishi-chan italtárának a titkát megfejtsem, de elsők között fogom jelezni neked, ha megtaláltam a módját! Mit szólsz hozzá, Taichou-chan; áll az alku? – kacsintok Taichou-chanra.

(click to show/hide)

Ne haragudj a kései postomért! >_< Remélem, tetszik! :3
És kéretik Tora-kunt, hogy ne harapja le az egész karját, csupán csak rágcsálja meg, oksi? T-T *júzer*

   

[Aikawa Chiyo]

Szórakozott újonc a láthatáron

Elmosolyodtam, hogy ennyire nyugodtan vette, hogy párbajként gondoltam a mondandójára. Főleg, mert amikor megtudta, hogy Rin~chan kard, még ha kissé félreérthetően is fogalmaztam akarattal, egyből sokkal tiszteletteljesebb lett. Rin~chan persze, csak hogy fokozza a hatást, egy méretes, vörös nodachiként dőlt hozzám. Mosollyal öleltem magamhoz.
   - Nem mondom, hogy nem venném hasznodat fél karral, de egyelőre egész embert követelek a csapatomba! Szóval megmarad a karod, mivel nem tudtad magadtól, én pedig nem siettem eldicsekedni vele, hogy kivel beszélsz! - bólintottam - Tanulni kell az embernek, hogy meg tudja a kardszellemeket különböztetni az emberektől. - sóhajtottam. Igaz, én meg pont az ellenkezőjébe pottyantam sokszor a dolognak. Teljes természetességgel kezdtem el társalogni fegyver lelkekkel is, mivel nem érzékeltem, hogy őket csak én látom. - De most már tudod, szóval nem ígérem, legközelebb túl elnéző lesz a Cicám. A vörösökre jellemző lobbanékonyságom azt hiszem ő örökölte meg! - mosolyogtam, miközben egy alig észrevehető mozdulattal megsimítottam a saya~ját. Picit felmelegedett az érintésem nyomán, és szinte biztos voltam benne, hogy ha tudna, most dorombolt volna.
   - A virágbántalmazásért - picit oldalra billentettem - Mint általában bármivel kapcsolatban, nem a külső az elsődleges! Badar dolog lenne a részemről, ha a külsőd alapján dönteném el, hogy mire vagy képes, vagy mire nem! - Figyelmeztetőn emeltem az ujjam az arcom elé - Szóval a figyelmeztetés áll! Szemet szemért, büntetés Virágért! - Ha nem is volt szigorú a hangom, azért érezhette, komolyan gondolom.
   - Hát akkor Toshi~chan, üdv az osztagnál! - mosolyogtam rá szívélyesen - Azok az iratok, úgy sejtem, hogy majd előkerülnek, bár erre fele annyira nem fektetünk rá nagy hangsúlyt, de úgy sejtem, hogy parányi, ám annál szigorúbb segédem majd megkaparintja magának, ha mégis meglennének! - pislantottam mosolyogva Hikaru~chan felé, aki nagy elánnal bólogatott, hogy bizony neki kellenek azok a papírok - Még a végén rácsapna a buksimra valamelyik mappájával! - mosolyom egy pillanatra gyengéd lett, ahogy a kislányról beszéltem - Remélem, hogy meg fogod nálunk találni, amit keresel! És közben még jól is érzed magad! A kard és az ivás párbaj feljegyezve, ilyen téren nem felejtek! - és ez volt az a pillanat, amikor egy korom feket pillangót kergetve pottyant be majdnem egy tiszt. Toshi~chant úgy ahogy még kikerülte, ám engem megfenyegetett, hogy teljes egészébe rám borul. Kénytelen voltam, kissé zóri~s talppal megtartani, (teljesen véletlen, hogy az arcán landolt a papucsom) és tartani fel az ujjam a lepkének. A pillangó rászállt, elsutyorogta amit el akart, majd gáláns mozdulattal tűnt is el az irodából.
   - Emlékszek, hogy olyat mondtam, hogy most pár óráig senki ne zavarjon, de a lepkéket legközelebb bogár hálóval próbáljátok befogni, és utána sérülésmentesen engedjétek őket szabadon! - jegyeztem meg, miközben egy parányi mozdulattal talpaltam vissza az egyensúlyába a jótét lelket, majd bocsánat kérőn biccentettem Toshi~chan fele - Nem tudom, hogy szeretnéd~é az osztag hálókörletét igénybe venni, ha igen, ez a jóember itt megmutatja szívesen - poroltam le, a még kissé vörösödő ábrázatú egyén ruháját - Nem kötelező, már csak érzelmi okokból sem. Reggel viszont várlak akkor az osztag edzésen! - azzal Gin~chant és Rin~chant magamhoz véve, el is siettem boldogítani a lelkes papír pocsékoló bagázst.

(click to show/hide)

Köszönöm a játékot!!!

[Meiou Toshizou]

[[ Csak szórakozottan ]]

  Nyugodtan tűröm vissza ruhám ujját, miután kiderült, Taichou-chan csíkos barátja nem óhajt bosszút állni, amiét túl sokat pimaszkodtam vele.
  – Igazán érdekes adottság ez, Taichou-chan. Seireitei környezetében eddig nem tapasztaltam ilyet, pedig elmondhatom, hogy jó pár dolgot megéltem már. – Valóban különlegesnek találtam Taichou-chan zanpakutou szellemekhez való hozzáértését. Nem volt mindennapi dolog, hogy egy lélek látja a másik fél kardszellemeit. Lassacskán így másnaposan is (mármint aznaposan is) kezdtem kapizsgálni, hogy vajon mi okból is lett hát belőle vezető eme osztagnál. Noha sok szempontból különbözött az eddigi Kenpachiktól, bár eléggé hamar vonom le ezt a következtetést, hiszen alig ismerem még. De eme beszélgetésünk alkalmával már most nem tudnám megszámolni ujjaimon a különbséget, melyeket felfedeztem közte és a hajdani Kenpachi között, akit még akkor ismertem meg, mikor Sakura-chan élt. Persze azóta eltelt majdnem kétszáz év és sok minden változott... a személyek, a Gotei 13. Szent Lelkek Királya, kezdek úgy beszélni, mint Oyaji... =_="
  – Oda fogok figyelni erre, Taichou-chan – bólintok a jó tanácsra. Legközelebb a végén tényleg fél kézzel sétálok ki a kisasszony irodájából, ami nem lenne túl szerencsés. Hiszen akkor meg tudnának különböztetni Anikitől!
  – Taichou-chan… kezdek félni tőled, úgy érzem, hogy nem csak kedves zanpakutou szellemeimben olvasol, hanem bennem is – legyezőmmel leplezem csalafinta mosolyomat, melyet a meglepettség után (melyet aranyos Taichou-chan okozott az imént) öltök magamra. Persze nem gondolom komolyan a félelmet, hiszen egy ilyen szende leányzótól, főleg a Taichoumtól nem látok okot félni. Azoknak kell félnie tőle, akik nem alatta szolgálnak vagy háborgatják!
  – Hai~hai – adok hangot annak, hogy tudomásul vettem fegyelmezését a virágokat illetően. Sajnos túl sok hölgyeményt ismerek környezetemben, aki hasonló módon harapni képes a virágjaiért, szóval eszem ágában sincs nem komolyan venni ezt. Ha mégis baleset történne, majd Oyaji kasszájából megajándékozom pár ritkasággal, úgy is akad egy-két érdekes növény odahaza, melyből bizonyosan adományozna kedves Hahaue egy-két szálat a hasonló virágimádóknak, mint amilyen ő és mint kiderült a Taichou-chan.
  – Reméljük igen! Ugyanis az irataim úgy néz ki, hogy a 10. osztagnál kóborolnak, már pedig a Juubantai iratimádatáról komoly rémtörténetek terjednek Seireitei falain belül, melyeket a Taichou-chan is biztosan ismer. De bízzunk a legjobbakban! Nem örülnék, ha szárnysegéded erőszakosan lépne fel veled szemben e miatt a kis félreértés okán. – Nem jó érzés az irathajkurászók célpontja lenni, noha bőrömön ritkán tapasztaltam ezt az érzést, azonban Anikit és Oyajit már láttam sunnyogni, nehogy iratokat kelljen kitölteniük. Az ezért felelősök nem könyvelték el túl pozitívan eme húzásukat. Még most is belesajdul a tarkóm, ha csak arra gondok Aniki mekkorát kapott az összehajtott papírstóccal!
  Könnyedén játszadozok a kezemben tartott legyezővel, amikor Taichou-chan igazán érzékeny fogadtatása félbe lett szakítva egy roppant nevetséges közjátékkal. El kell takarnom az arcomat, hogy ne érezze sértésnek újdonsült osztagtársam, amiért kinevetem produkcióját.
  – Köszönöm Taichou-chan a szívélyes fogadtatást, már most nagyon jól érzem magamat, és ha szabad, akkor élnék a hálókörleti szobával. – Azt már inkább sejtelmesen megtartottam magamnak, hogy miért. Hiszen van legalább négy hely, ahol bátran eltölthetném az éjszakát, mégis sosem árt, ha van egy újabb lakrész, ahova Anikivel bátran félrevonulhatunk az őrző~védő~számon-kérő pillantások elől. Végtére is, kinek jutna eszébe itt keresni icipici, aranyos kislányomon, Ayane-chanon kívül? Ráadásul bűn lenne egy ilyen szórakozott egyén alapos megismerését kihagyni… Azt hiszem, tényleg nagyon jót fogok szórakozni a mai nap.
  – Akkor holnap reggel Taichou-chan, már izgatottan várom <3 – apró kacsintással zárom mondandómat, majd állok fel, hogy aprócska osztagtársam előttem kacsázva megmutathassa a hálókörleti szobát. Noha határozott elképzelésem van arról, hogy melyikre vágyom. Ha nem más, az ott élő illetőt lefizetem, hogy megkaphassam.
  Aniki, remélem neked is hasonlóan élvezetesen telik első napod az új osztagodban. Nagy kár, hogy ennek a mulatozásnak nem lehetsz a részese!

// Köszönöm a játékot, nagyon élveztem! *.* //

[Amatsuji Shinobu]

Szolgálatra jelentkezem!

Hatalmas szemekkel néztem Akira kun jegyzeteire, aki kitartóan magyarázta mi lesz az elkövetkezendő napokban a teendőm. Minden szavát leírtam és ügyeltem rá hiánytalanul memorizáljam. Apa közbenjárására felvettek a halálistenek közé. Bekerültem az osztagába! Ennek nagyon örültem, de sok mindennel nem voltam tisztában. Reméltem, ha Akira kun leckéit megjegyzem felkészültebb lehetek. Mindenkinek, főleg apának lenne kellemetlen, ha tudatlanul lézengenék és várnám a csodát, mondják meg, mit kéne tennem. Felfordulást csinálnék, már pedig nem akarom, apát megszólják, hogy a pártfogoltja nem tesz mást, mint bontja a rendet! Az a kapitányomnak se jó! Kiváló halálistenné szeretnék válni! Ez tudtam nem lesz egyszerű, hiszen kétszáz évig nem voltam itthon. Az Akadémiát se végeztem el. A kardforgatáshoz, vagy a kidou-nak nevezett mágiához sem értek. Apa sokat tanított! Neki köszönhetem meg tudom védeni magam és nem futottam sírva bolondok házába, amikor megszólított Anya. Rengeteget tanultam tőle, viszont ez most kevésnek látszik. Fejlődnöm kell és reméltem taichou san nem harapja le a fejem. Elvégre nem titkolózhatok előtte! Akira kun szerint, azaz első dolgom, lejelentkezem nála szolgálatra. Gondoltam hamar túlesek a nehezén, nehogy a végén megsértsem, mert nem mentem rögtön hozzá! A felvételi papírokat, elvileg azonnal megkapja. Tudja, hogy jönni fogok! Akkor pedig nem várakoztathatom meg! Már csak az odajutást kéne megoldanom.
Kaptam leírást, nagyjából miként kéne elképzelnem az osztagot. Apa megjelölte színes filctollakkal hol vannak a fontosabb épületek, helységek. Az alapján próbáltam tájékozódni, sikertelenül. Rossz sarkon fordulhattam jobbra, mert az ajtó mögött sikítozó nők fogadtak. Lángvörös arccal kértem tőlük bocsánatot. Siettem, minél gyorsabban elkerülhessek onnan. Ijedtemben szabadon eresztettem Anya képességét. Az árnyékok takarásában mindig hamar megnyugodtam. Ezt annyira jól sikerült kiviteleznem el is felejtkeztem róla. Teljes nyugalommal lopakodtam tovább.
Ebben a kényelmes helyzetben már könnyebben fedeztem fel az épületeket. Egész gyorsan ráleltem a kapitányi irodaként feltüntetett piros és négylábú állatkára – ne haragudj apa, de nem tudom kivenni, milyen élőlény lenne -. Óvatosan elhúztam az ajtót. Bedugtam a fejemet, vajon akad bent valaki. Egy hosszú, vörös hajú alak üldögélt a földön. Valami láthatóan nagyon elfoglalta. Közelebb lopakodtam. Kíváncsian hajoltam előre, hátha sikerül kiderítenem, mivel munkálkodik.
- Mit csinál, azzal a fegyverrel? – Szólaltam meg elképedten. A kicsi pamacsra mutattam, amit a penge felszínén húzott végig. Emlékszem apa is csinált ilyesmit. Azt mondta, így tartja karban Museion-t, hogy ne rozsdásodjon be. Kezdtem érteni, mi zajlik előttem! Legalábbis ebben a részében. Az már engem ijesztett meg jobban, hogy a semmiből felbukkanó fejem láthatóan megijesztette. Rémülten próbáltan kifejezni az ártatlanságom, de annyira kapkodtam összeakadtak a saját lábaim. Hatalmas borulással estem ki a szobából. Még szerencse, hogy a reflexeim működtek. Kézzel támasztottam meg a verandán és onnan lendítettem át magam. Így kevésbé terültem ki, mint a béka. Gondoltam én! Azzal nem számoltam odalent virágcserepek vannak.
Későn vettem észre szegény növényeket. Már nem tehettem többet, mint seggest vágtam, hogy ne romboljam szét az egészet. Egyetlen cserepet még ezzel a mentéssel is sikerült felborítanom. Szegény agyagot ripityára törtem.
- Ne haragudjon…- Emeltem fel bűnbánó szemekkel a cserép maradványait. - Szívesen átültetem! Otthon! – Csillantak fel szemeim, ahogy eszembe jutott a megoldás. - Akira kun biztos meg tudja menteni! Nagyon sokat tud a növényekről!  – Bámultam a kardot tartó nénire lelkesen. Ekkor jutott eszembe, hogy én miért érkeztem eredetileg. Izgága fejkapkodással néztem körbe. Számba vettem a tanultakat. A kapitányom nő, vörös hajú, hozzám képest picike. Ez megegyezett a látottakkal. Tehát, ha a kettő egyezett, akkor én a kapitány előtt bohóckodtam!
- Ai….Ai…Aikawa taichou san? -Mutattam egyenesen rá halálra váltan. Ezután esett le, talán ideje lenne beosztotthoz méltóan viselkednem. - Bocsánat, taichou! A virágért, meg az esésért, meg a tiszteletlenségemért! – Dobtam magam térdre. A kicsi virágot, azért óvatosan a verandára tettem. Tovább nem akartam szegényt bántani. Épp, elég kínos, amit az előbbi két percben produkáltam.
- Én, én…Amatsuji Shinobu az új tisztje vagyok! Kérem, rendelkezzen velem! – Tapasztottam a fejemet a földre. Akira kun szerint itt nagyon elvárják, hogy betartsd az illemet. Ha még jól emlékeztem a gyerekkoromból és a filmekből, akkor valami ilyesmit szoktak csinálni a beosztottak.

[Aikawa Chiyo]

Shino~chan megérkezett!

Kíváncsian lestem fel Hikaru~chanra. Noha Shuu~chan már egy ideje elfoglalta a méltó helyét az osztagon belül, azért a kis zashiki warashi szerette átvállalni a papírmunka legjavát. Hálás voltam neki érte. Főleg, mert amíg a ház körüli teendőkben kis ügyetlenke tudott nagyon lenni, amint papír, toll, netalán pecsét került a kacsójába, egy az egybe megtáltosodott, és mivel remekül boldogult az ilyesmikkel, amivel szerintem senki más az osztagból, rengeteg munkát vett vele le a vállaimról. Most is, míg én az irodában lévő katanát vettem elő, hogy a szükséges tisztítását elvégezzem. Törődtem a fegyvereimmel, ha folyamatosan gyarapodtak, akkor is.
Szóval, egy gyékényszőnyeget terítettem le a tatamira, míg Hikaru~chan lelkesen számolt be, hogy mik azok, amikről tudnom kell. Kérdés sem volt, hogy teljes mértékben megbízok a kis youkai társamban. Mezítláb, hófehér hakamában térdeltem le a kikészített kard elé.  Elsőként meggyújtottam a tisztes távolságra felállított gyertyákat. Nem mintha nem láttam volna a nappali világosság ellenére. De valamivel töltenem kellett a nyakláncomat, míg az acéllal foglalkozok. És a gyertya jóval feltűnés mentesebb módja az energia utántöltésnek, mint néhány körülöttem repkedő kitsunebi, vagy egy lángoló tigris a sarokban! Egyből hozzá is kötöttem a lényemet a fémhez. Némán, de tisztelet teljesen hajoltam meg a megjelenő kard lelke fele.
Nem húztam ki a pengét a hüvelyből, míg nagyon óvatosan kiütöttem a szeget a markolatból, majd lefejtettem az egészet, hogy csak a csupasz fém, a keresztvas, és a hüvely maradjon a kezemben. Nagyon nagy gondot fordítottam rá, hogy a bőröm véletlenül se érjen a pengéhez. Csak ruhával, vagy speciálisan erre való papírral fogtam meg. Ahogy a tsuka lekerült, a saya~ból is kivontam, majd a tsuba és a tartozékai jöttek. Elégedetten bólintottam, amikor csak a csupasz penge pihent a kezemben.  Egy papírral letöröltem nagyon gyengéden az olajat róla. Ekkor jutott el odáig Hikaru~chan, hogy újonc fog érkezni hozzám bemutatkozni. Fél mozdulat közben torpantam meg.
   - Újonc? - pislogtam rá meglepetten. Nem volt tanév vége az Akadémián, és áthelyezésről se volt tudomásom.
   -Igen! A neve Amatsuji Shinobu. Shuu~san kisfia! Vagyis már nem olyan kicsi… - magyarázta egy dossziét bújva.
   - Amatsuji? - elgondolkodva ízlelgettem ezt a nevet. Már Shuu~channal és Toshi~channal kapcsolatban is, mintha felmerült volna. Vagy Setsu~chan? De nem hagytak időt, hogy ezen elmélkedjek.
   - Eddig az Élők Világában élt, azt írják. - jegyezte meg mellékesen a kislány.
Ez már önmagában is izgalmasnak hangzott. Ha jól értettem, bár azt hiszem, hogy majd még én is elkérem azt az aktát, egy született lélek, aki az Emberek Világában nőtt fel, egy másik kihelyezett shinigami kacsója alatt…  Vajon járt ettől függetlenül Akadémiára? Teljesen elmerülve a kíváncsi gondolataimba kezdtem el az uchiko port felvinni a fémre, mikor hirtelen egy hang megszólalt mögöttem. Azt hittem ott helyben magam alá pakolok! Ijedtemben véletlen kieresztettem egy kicsit a lélekenergiámból, miközben valljuk be férfiasan, térdelésből méreteset ugrottam. Könyörgöm! Úgy valaki a hátam mögé osont, hogy nem vettem észre! Több, mint elég ok az aggodalomra, meg az ijedtségre is! Se vérszomj, se vérszag, de még csak szag se! Úgy alapból semmi! Na ez volt az ijesztő! Azért, ahogy hallottam, hogy kiborult az ablakon, amit cseréptörés követett. Némileg lenyugodva, és egy hatalmasat sóhajtva tettem le papírra a pengét, majd kászálódtam fel a szőnyegről, hogy getába bújjak, és kisétáljak a fiúhoz. Ahogy meglátott, egyből a virágok miatt kezdett mentegetőzni, szóval kicsit megenyhülten guggoltam le mellé. Csak bólintottam rá szó nélkül, hogy felajánlotta, megmenti őket. Nem volt egy növényekkel dolgozó shikigamim sem, ahogy én sem voltam képes rá, hogy mágiával segítsem őket. Nem maradt más, a kezemmel lyukat kapartam a földbe, és a cserépdarabok közül kiemelve a kicsike kárvallottakat, belehelyeztem őket a talajba. Közbe naná, hogy hegyeztem a fülemet, mit is mond nekem. Majdnem elmosolyodtam, ahogy próbált bocsánatot kérni.
   - Shinobu~chan - bólintottam, hogy nem is olyan régen hallottam már ezt a nevet. - Menjünk be, lehetőleg most ne az ablakon! - indultam el előtte. A kapu előtt egy tálba megmostam jó alaposan a kezem, majd levéve a getám, mezitláb sétáltam be a tatamira.
   - Az már kiderült, hogy rájöttél, én ki vagyok, de azért kezdem az elején. A nevem Aikawa Chiyo. - visszatelepedtem a szőnyegre, hogy lehúzzam a papírral a port a pengéről. - És hogy mit csinálok… - szerencsére a fémnek nem lett baja a kis incidens miatt - az olajt tisztítom le a pengéről. Mivel nem akarom, hogy bármi is rajta maradjon, porral bevonom. Az a maradék olajat is megköti, és amellett picit polírozza is a pengét. Ez segít, hogy véletlenül se kezdjen el korrodálódni! - magyaráztam el. Igyekeztem nem túlságosan bonyolítani a dolgot, szóval nem taglaltam a kard részeit, vagy hogy milyen keverék arány a por. - ha ez nem elég, akkor már togishihez kell vinni… vagyis hozzám! - tettem hozzá - Akkor már nem porral, hanem víz vagy olajkővel dolgozok, hogy szép éle legyen újra a kardnak, vagy hogy kiküszöböljem a hibáit. De most nincs rájuk szükség. Megnézed? - intettem felé, hogy ha akarja, nyugodtan lessen bele a kard élébe. - Nagyon vigyázz, hogy kézzel ne érj hozzá! Míg nincs beolajozva újra, szóval a kezedről a só, és a nedvesség korrodálni kezdené! - adtam neki papírt, és nyújtottam felé a pengét. Előtte azért engedély kérőn a lélekre néztem, de bólintott beleegyezéseként.
   - Shino~chan, mesélsz magadról? Gondolom, meg azt említették is, hogy Shuu~chan után jöttél pont ebbe az osztagba. Mennyire tudod, hogy mit is vállaltál fel ezzel? - pislogtam rá kérdőn - Tudod nagyon tehetséges vagy, ez nem kérdés. Nem hiszem, hogy sok olyan shinigamit tudnék mondani, akik így a hátam mögé tudnának lopakodni, mint ahogy ezt te tetted! Még Shuuichi se hiszem, hogy képes lenne rá… - óvatosan a levegőbe szimatoltam - …viszont valami hiányzik. Ami nem állítom, hogy baj lenne, sőt! Csak furcsa. Nem sok olyan személlyel találkoztam eddig, akinek ennyire nem lenne picit se vérszaga. Az előbb… semmi vérszomj nem érkezett felőled. Mármint értem, hogy nem akartál ártani, de ha egy kósza gondolat szinten felmerült volna, azt már megéreztem volna! Szóval ne csodáld, hogy kíváncsivá lettem. Mit kell rólad tudni Shino~chan? - hajtottam oldalra a buksim. - Sajnos a papírok csak kósza leírt betűk, nem az igaziak… - tettem hozzá hatalmas sóhajjal, mint aki valami szörnyűségről magyaráz épp. Persze ez mit sem vont le az őszinte kíváncsiságomból.

[Amatsuji Shinobu]

Szolgálatra jelentkezem!

Megilletődötten húztam arrébb a lábamat biztosan odaférhessen taichou san a földhöz. Tágra nyílt szemekkel figyeltem, ahogy elülteti a kicsike virágokat. Nekem eszembe se jutott ez a pofon egyszerű megoldás! Azt hittem valamilyen speciális növények és azért vannak cserépben, mert nagyon kényesek a környezetükre. A jelek alapján mellé lőttem. Ettől némileg elszégyelltem magam, de taichou san kérésére újfent haptákba vágva magam indultam az ablak felé. Épp időben csíptem el a kérését és engedtem el a keretet, véletlen se ott másszak be a szobába. Csendes, szinte nesztelen léptekkel követtem. Már majd nem berongyoltam utána, amikor láttam leveszi a papucsszerű valamicsodáját. Rögtön visszahúztam a talpamat és gyorsan követtem a példáját. Gondosan egymás mellé igazítottam a sajátomat, úgy tartottam szemmel, véletlen se hagyjak ki még valamit. Bőven elég kínos, hogy már a bejutásnál felsültem! Külföldön nem vették ennyire szigorúan tilos a lakásban cipőben sétálni és bár Japánban nőttem fel, kissé elkényelmesedtem az utóbbi években. Megesett elfelejtkeztem róla.
Ezután több utasítást nem kaptam. Zavarodottan nézelődtem, mi legyen, hova menjek, vagy mit műveljek. Végül, lehuppantam a penge fényezéséről mesélő taichou san-nal szemben. Még sosem láttam testközelből ez hogyan zajlik. Általában nem zavartam apát, amikor Museion pengéjéről gondoskodott. Nem éreztem helyesnek, ha a számat tátom, miközben a lelke részével tölti az idejét. Ez, olyan meghitt és szent dolog, mint, amikor nagyon közeli családtagok beszélnek a közös élményeikről, ami másra nem tartozik. Az én késeimet, pedig társulat kés dobálója tartotta rendben. Én nem értettem hozzá. Féltem, több kárt tennék Anya-ban, mintha hagynám berozsdásodni.
Lelkesen szemléltem taichou san kezeit, mit és hogy csinál a pengével. Igyekeztem tartani a lépést, ami addig működött felém tartotta a pengét. Annyira próbáltam teljesíteni, amit kért és kizárólag az anyagot fogni, majd nem leejtettem a kardot. Azonnal kivert a víz, tönkre teszem taichou san fegyverét. Teljesen lesápadtam és gyorsan vissza is adtam neki.
- A…azt hiszem, Önnél nagyobb biztonságban lesz! – Sóhajtottam fel megkönnyebbülten, miután elvették tőlem a fegyvert. Ekkor jutott eszembe, talán nekem is tudna tanácsot adni taichou san a kések karban tartásáról. Ennek annyira megörültem, hogy a kelleténél nagyobb lendülettel emeltem fel karomat. A heves mozdulattól a penge nem egyszerűen kicsúszott a sínből, hanem csodás ívvel repült a szemközti falba. Még a vér is meghűlt ereimben, amikor szembesültem vele, bizony taichou san arca előtt néhány centivel zúgott el a fegyver. Azt sem tudtam a hirtelen sokktól mit tegyek. Kővé dermedten bámultam magam elé, most mentségeket keressek, bocsánatot kérjek, taichou san szíve után érdeklődjek, vagy egyszerűen szedjem össze a felelőtlenül elhajított kést.
- Sa-sa-sajnálom, taichou san! Egyszerűen csak kirepült és én….nem is tudom mi volt ez! Ilyen még sose fordult elő velem! – Habogtam kínosan hosszú percekkel később. Ijedtemben megint elfelejtkeztem magamról és Anya jótékony takaró hatásába burkolózva lopakodtam el fegyveremért, majd bukkantam fel taichou san mellett. Elé tartottam a kicsike fémet. Nekem már fel sem tűnt, amikor a képességem használtam.
- Tudna segíteni, taichou san? – Néztem rá segélykérően. - Ideje lenne megtanulnom gondoskodni a fegyveremről! Eddig a késdobálónk intézte, de azaz érzésem apa sokáig marad itt és nem fogok tudni átmenni hozzá. –
Szomorodtam el egy pillanatra, hogy annyira sietősen távoztam, elköszönni sem tudtam a társulat tagjaitól, barátoktól, vagy legalább szólni a menedzseremnek, mi történt. Azóta, pedig senki sem mutatta meg nekem azokat a hatalmas kapukat, mivel lehet megnyitni. Annyit tudtam minden shinigami tudja, de többet nem árultak el.
- Hogy érti, mit vállaltam, taichou san? – Lepték el fejem tetejét kérdőjelek. Teljesen elvesztettem a fonalat, mire célozhat Aikawa san. Arra már egyenesen magamat szimatoltam a levegőben kutakodott orrával. Azt hittem a sok riadalomtól leizzadhattam. - Büdös vagyok? Nem vérzek, taichou san. – Fűztem hozzá tanácstalanul, hátha valamit végre sikerül eltalálnom. Legkisebb mértékben sem értettem a vérzés, na meg szomjúság miként kapcsolódik ide, vagy, miért kellett volna bántanom taichou san-t.
- Tanulni jöttem! – Válaszoltam lelkesen. Ezt a kérdést kristálytisztán értettem. Örültem akadt valami, amire őszintén reagálhattam. - Apa sok mindenre megtanított, de nem vagyok képzett harcos! Nem végeztem el az Akadémiát, sem küzdősportra nem jártam. – Szontyolodtam el kicsikét, nem lehet túl felemelő ezt hallani. - Viszont profi tornász vagyok! Nagyon hajlékony és gyors! – Csatoltam hozzá felcsillanó szemekkel, hátha még sem vagyok annyira reménytelen. - Szeretnék, minél jobb lenni, hogy vigyázhassak apára, meg a többiekre! –
Feszengtem izgatottan a szőnyegszerű valamin. Nagyon reméltem taichou san segíteni fog benne, sok munkával ügyesebb és erősebb lehessek!
- Azt osztagra sem akarok szégyent hozni! – Tettem hozzá sebesen. Fontos volt számomra, hogy Aikawa san is elégedett legyen velem és Akira kun, vagy Youko san se csalódjon bennem.
- Segítene, taichou san? Szeretnék jó shinigami-vá válni!– Hajoltam kicsikét közelebb hozzá könyörgő szemekkel. - Ugye tud? Vagy, nagyon reménytelen vagyok a papírok szerint? – Horgasztottam le a fejem csalódottan. Könnyedén előfordulhatott azért kérdez tőlem ennyi mindent, mert a leírtak alapján siralmas a helyzetem és nincs ötlete mihez kezdjen velem.