Szerző Téma: Kapitányi Iroda  (Megtekintve 1286 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Aikawa Chiyo

Félvér kitsune

Shinigami

11. Osztag

*

Togishi

Szint: 14.

Lélekenergia:

60% Complete
72 400 / 100 000

Hozzászólások: 499

Hírnév: 8

Infó

Tárcában: 30 450 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Shinigami: Ezüst-kék szegéllyel ; Kitsune: Fekete-vörös szegéllyel

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Mindnyájunknak meg van a saját kis biztonságot adó kabalánk. Csak egyeseké élesebb, mint másoké.

Post szín:
#FFB71C ; #B3FF87


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Kapitányi Iroda
« Válasz #15 Dátum: 2016. Máj. 29, 00:56:37 »
Shino~chan megérkezett

Óvatosan vettem vissza a fegyvert a kezéből. Úgy tűnt, cseppet megijedt tőle. Ezek szerint nem épp fegyverekre specializálódott harcos. Vagy csak épp nem kardokra. Ezt megerősítette az is, mikor az arcom előtt pár centire néhány dobó tőr suhant el. Felvont szemöldökkel néztem előbb a falba állt pengékre, majd az elkövetőre. Megint semmit vérszomj. Ha lett is volna epés megjegyzésem az irodám rongálásával kapcsolatban, valamiért bennem maradt, ahogy megláttam a döbbent pillantását, majd az előttem bemutatott produkcióját. Csak úgy fogta magát, és eltűnt! Úgy, egyik pillanatról a másikra. Nem csak láthatatlan lett, mint én szokta, egy az egyben eltűnt, mintha egyedül lettem volna hirtelen a szobámba. Kiterjesztettem az érzékeimet az egész irodára, sőt még azon kívülre is, de sehol senki. Se illata, se hang, amivel mozdulna, nem hallottam még a szívverését sem! Egyszerre pörgetett fel, és döbbentett le a felfedezés. Már nem ugrottam akkorát, bár még mindig meglepett, hogy milyen hirtelen bukkant fel. Viszont a korábbi, elrejtett értetlenkedésem kissé talán ravaszdi mosoly váltotta fel.
   - Segíteni azt tudok, megtaníthatlak, hogyan kell kardot élezni, elvégre ez a szakmám. - kezdtem bele, valamire való rókaként a mondandómba. Ám olyan ártatlanul, sőt már-már naivan beszélt, meg szomorodott el, hogy egy parányi sóhajjal tuszkolta bennem vissza a kitsunét. - Sietősen távoztatok? - ismételtem el amit mondott, miközben végig gondoltam a hallottakat. Ami szerint, ott már egy kialakult élete volt, egy mondhatni biztos munkája, szokása, barátai, és mindent feladott, csak hogy itt lehessen Shuu~channal. Aki egészen eleddig, még csak a létezéséről sem ejtett soha egy szót sem! Ezért legalább a lábára fogok állni sarokkal! De az arcomon nem látszódott, miféle vérmes gondolatok fogantak épp meg a buksimba. - Nem vagy ide kötve! - nagyon úgy tűnt, hogy épp csak elejtek egy fél mondatot - Ha vissza kell menned valamiért, vannak Kapuk, amiken keresztül meg lehet ejteni. Ha kell, engedélyt is írhatok rá, átengedjenek. Mondjuk először lehet jobb, ha elkísér valaki, megmutassa a menetét… - elmélkedtem hangosan. Magamba tovább folytatva, hogy véletlenül sem Shuu~chan lesz erre a feladatra kijelölve, mert a végén még ott felejti magukat megint. Márpedig a hallottak után nem mertem újfent rábízni ilyen téren Shino~chant!  Shuu~channak örültem, hogy visszajött hadnagynak, de ha a családjáról volt szó, akkor inkább nem kockáztattam.
Arra viszont majdnem elnevettem magam hangosan, hogy megszaglászta magát. 
   - Alig lehet érezni az illatod! - közöltem vele a tényeket - pedig nekem ritka jó orrom van. Nem ezt szaglásztam. Azok, akik készek arra, hogy öljenek, ártsanak nekem, vagy szimplán már öltek. Van nekik egy különleges szaguk. Ez a szag engem is körbe leng, Shuuichit is, és az osztag tagjai közül jelen pillanatban mindenkit, téged kivéve! - nyugodtan kerestem meg a tekintetét. - Ez egy különlegesség, amire ha csak teheted, vigyázz, hogy így maradjon! - mosolyodtam végül kedvesen el.  - Majd egyszer megmutatom, hogy miről beszéltem, de most van egy olyan sanda gyanúm, hogy ha megpróbálnám, hirtelen eltűnnél! - tettem hozzá, sumák buksival. Az kérdés sem volt, hogy amíg különlegességnek találtam, hogy még ilyen, mondjuk azt tiszta volt, de elviselni, vagy egyáltalán érzékelni, és kezelni tudnia kell mások vérszomját.
A nagyon lelkes tanulni vágyására csak elégedetten elmosolyodtam.  Lehet, hogy lett volna olyan, aki lelombozónak találja a hallottakat, én inkább egy nagyon izgalmas lehetőségnek éreztem! Mármint, az Akadémia, mint olyan, elég furcsa módon éreztem irányukba. Most viszont adva volt egy lehetőség, hogy egy halálistent teljes mértékben Akadémia mentesen kiképezhessünk, vagy kiképezhessek! Nem tudtam, hogy mennyit magyarázott el neki Shuu~chan abból, mi is a helyzet erre fele. Reméltem, hogy sok, az Akadémián fellelhető, általam nagyon értelmesnek titulált tananyag kimaradt a srác oktatásából.
   - Ha valaki tanulni akar, azt itt mindig szívesen vesszük, és veszem. Segíteni is bármikor segítek. De akkor kezdjük az elején. Mivel vagy tisztában a shinigamikkal kapcsolatban? Mennyire tudod, hogy mire jelentkeztél, illetve mit tudsz konkrétan ezzel az osztaggal kapcsolatban? Azon kívül, hogy Shuu~chan itt lett hadnagy? - amíg vártam a választ, gyakorlott mozdulatokkal szereltem össze a kardot, majd helyeztem vissza a hüvelyébe. - És az Akadémia? Mennyit vagy mit tanított meg belőle?  Nem baj, ha nem jártál oda, csak tudnom kell, honnan kell kezdenünk, ha komolyan gondoltad, hogy tanulni akarsz! Mint tornász, te magad is mondtad, hogy ügyesen mozogsz! És eddig nem öltél, aminek örülnék, ha így maradna, ameddig csak lehet. Viszont ahhoz, hogy ez így maradhasson, sokat kell majd edzened! Csak akkor van meg egy harcosnak a döntés joga, hogy elvesz~e egy másik életet, vagy sem, ha elég erős hozzá. Amíg nem, addig rá van kényszerítve, hogy mások élete árán is megvédje magát. - őszintén reméltem, hogy Shuu legalább azt elmondta neki, hogy itt élet-halál harcok is bármikor befigyelhetnek! Erre már nem bírtam ki. Összeborzoltam a haját. - Nem tudom,hogy a papírok mennyi reményt fűznek hozzád, de én nem látom, miért lennél reménytelen. Ha valamit nem tudsz, megtanulod! Ha valamit tudni szeretnél, megkérdezel valakit! És ha valaki gonoszkodni akar veled, akkor sarokkal a lába ujjaira állsz, majd eltűnsz, mint az előbb a késeknél! És igyekszel minél távolabb kerülni tőle! - avattam be az elemi részébe a dolognak.



(click to show/hide)

Karakterlap

Amatsuji Shinobu

Shinigami

11. Osztag

*

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
7 000 / 15 000

Hozzászólások: 35

Hírnév: 3

Infó

Tárcában: 7 000 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
sötétszürke

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
"Up in the air, chasing a dream so real."

Post szín:
#384E5B


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Kapitányi Iroda
« Válasz #16 Dátum: 2016. Jún. 14, 21:19:15 »
Szolgálatra jelentkezem!

Sűrű pislogásokkal kémleltem Taichou san-ra. Fogalmam sem volt róla, hogy kés, mármint kardélező a szakmája. Azaz, errefelé nem így nevezték. Ha még jól emlékszem, sokkal összetettebb mesterségnek számított. Nem mertem megkérdezni, hogy ez azt jelentené kovács, vagy legalább ötvös. Lehet csak arra célzott, mivel shinigami kötelező volt elsajátítania a kard polírozás művészetét. Elvégre, maguk gondoskodtak a fegyvereikről. Ezt tisztán dereng a gyerekkoromból. Főleg nálunk! A testőrök nagyon jártasak voltak nem csak a forgatásukban, de a karban tartásukban is. Azt hiszem lesz mit tanulnom. Nem csak Aikawa taichou san-tól, de Youko san-tól, vagy Akira kun-tól is. Rengeteg dolgot kell bepótolnom, épp ezért ért váratlanul taichou san kérdése.
- I-igen, de sok teendőm van itt, Aikawa taichou…san. – Raktam gyorsan a mondat végére a megszólítást. - Ne aggódjon! Itt születtem! Ehhez a világhoz tartozom. Nem esik nehezemre a letelepedés, csak…csak túl sok idő maradt ki. Lemaradtam a korral, de igyekezni fogok, minél hamarabb behozzam! – Mosolyodtam el kedvesen. Apa fontosabb volt az odaát kialakított életemnél. Bármikor újra kezdhettem. Nem számított ismeretlennek sem ez, sem a másik világ. Akadtak hiányosságaim, azonban némi munkával kiküszöbölhettem. Kizárólag az számított, hogy apa mellett lehessek. Ezért bármennyit hajlandó voltam tanulni!
Annak viszont örültem volna, ha valaki ténylegesen megmutatja, miként kell a kapukat használni. Elkerülném újfent valamelyik világban ragadjak és ne legyek apa mellett, amikor szüksége lenne rám.
- Köszönöm a kedvességét! – Borultam előre a szőnyegszerű burkolatra. Kissé hevesebbre sikerült, mint terveztem. Halkan koppant rajta fejem. - Élnék az ajánlattal, hogy valaki megtanítson a használatára! –
Nem mertem jajongani, mert Akira kun szavai élénken éltek bennem. Tisztelet és alázat! Mindig, minden körülmény között, ezek alapján viszonyuljak a feletteseimhez. Ha ezeket nem sikerül hamar elsajátítanom, sose leszek elég jó testőr és a végén nem engedi Youko san, hogy apa közelében maradhassak!
Félszegen ültem fel, miután halk nevetéssel kezdett az illatomról beszélni. Valamiért nem csengett túl szépen a füleimben, hogy ezzel a képességemmel kitűnök a többiek közül. Ezzel könnyedén bajba sodorhatom az osztagot, vagy akár a testőrséget. Ha nem csak Aikawa taichou san érzékeli ezt, akkor hatalmas fáklyaként világíthatok a többiek között, amit könnyű szerrel kihasználhat az ellenség.
- Biztos benne ez jó dolog, taichou san? – Horgasztottam le fejemet megsemmisülten. Teljesen nem értettem miről beszél, de aggodalomra adott okot, hogy erre vigyázni kéne, miközben mindenkinek kiszúrja a szemét. Úgy hangzott, mintha gyenge láncszem lennék a gépezetben és ez elszomorított.
- Tényleg? Azt hiszem, úgy jobban érteném, miről beszél! Ne haragudjon, de a vámpír hidelmekben nem vagyok otthon és a kapcsolatot sem találom, hacsak nem az élőhalott állapotra utal! –
Csettintettem lelkesen, talán rábukkantam a titok nyitjára. Viszont, Aikawa taichou san arckifejezéséből arra következtettem, távolról sem közelítettem meg az igazságot. Ettől aprócska sóhaj hagyta el a számat. Fájdalmasan sokat kell okosodnom. Több mindenről nincs fogalmam, mint hittem! A szóbeli megerősítéstől, pedig beleegyezően bólogattam. Egyet kellett értenem taichou san megállapításával. Minden bizonnyal köddé válnék! Szégyen, vagy sem, de ha váratlan helyzetbe ütköztem, magától működésbe lépett anya, hogy védjen. Már sokat kérdeztem erről, miért teszi, de sosem válaszolt. Biztosra vettem, csak óv a rám leselkedő veszélyektől, ettől még örültem volna, ha kifejti a dolgot. Látszólag sosem hatotta meg, ha bajba kerültem.
A gondolatmenet hatása alatt álltam, amikor Aikawa taichou san feltette a halálistenekkel kapcsolatos kérdéseit. Hirtelen annyira elfelejtettem, amit kútfőből is tudtam, hogy hangos „öö” kíséretében futkorásztam a szerteszét reppenő tudás morzsáim után. Beletelt némi időbe, mire kínos cseppecskével homlokomon vakarhattam meg tarkómat.
- Bo-bo-bocsánat! Elkalandoztam, de…de mindjárt összeszedem magam! – Nyújtóztam egyet, minél inkább látszódjon, ténylegesen dolgozom az ügyön. Amilyen sebesen lehetett számba vettem a részleteket.
- A halálisten feladata, hogy védje az élőket és átküldje Seireitei-be a halottak lelkeit. Harcolnia kell a lidércek ellen, bár apa azt mondta, mostanság más fajok okoznak fejtörést.  – Tartottam szám elé a kezemet, hátha sikerült felidéznem pontosan milyen neveket említett. Viszont, úgy belemerültem a kérdések tényleges megválaszolásába, hogy elfelejtettem ténylegesen kimondani őket, csak zökkenőmentesen folytattam a beszámolómat.
- Az osztagról nem sokat tudok. Apa azt mondta, hogy nem olyanok, mint régen. Sok képzett, főként fegyveres harcos van itt. Szeretnek inni, de már sokkal kevesebb kocsmai verekedést okoznak! –
Bólogattam bőszen, sikerült pontosan felidéznem, amiket említett. Mesélt a világról, hogy ne kerüljek bajba és legyen fogalmam az itteni dolgokról. Mindig beleköltötte az esti mesébe, mert továbbra is ragaszkodott hozzá. Kicsit kényelmetlen volt ennyi idősen, de mindig szívesen hallgattam a történeteit.
- Tegnap megkaptam az Akadémia képzésének leírását. Átolvastam. – Jelentettem ki lelkesen, hogy megcsináltam a házi feladatomat, amit apától kaptam. - Az olvasottakhoz képest, hát…- Keresgettem a megfelelő szavakat. - Apa főként rúgó és ütő mozdulatokat tanított, amit kiegészítettem tornász mozdulatokkal. Sem kardforgatást, sem démonmágiát nem tanultam. Apa nem mondott rólam semmit? – Döntöttem oldalra a fejemet kíváncsian. - Mióta itt vagyok.  Csak, így elöljáróban, hogy taichou san-nak legyen rólam elképzelése.–
Arról sose mesélt, hogy kinek és mit mondott rólam. Mármint, amióta előkerültem. Youko san reakciója meggyőzött róla, hogy ezidáig senkinek sem volt arról fogalma, még életben lennék. Igazi, derült égből meglepetésként élték meg, egyszer csak felbukkantam az egyik küldetésükön. Nem hibáztattam érte őket, ledöbbentek. Nekem is fura volt szembesülni vele, mi minden történt ideát.
Az némileg elterelte a figyelmemet, amikor taichou san arról kezdett beszélni, mennyi munkával fog járni a felzárkózásom. Nem számított, mert meg akartam csinálni! Lelkesen bólogattam és araszoltam közelebb hozzá a szőnyegen. Csillogó szemekkel néztem rá, míg eljutott ahhoz a részhez, hogy mások élete árán védje önmagát. Arra összevont szemöldökkel ültem vissza a hátsómra.
- Azt nem tehetem, taichou san! Felesküdtem, hogy megvédem apát, ha szükséges a saját életem árán! Nem számít, erős vagyok vagy sem, taichou san! Védeni fogom az utolsó lehelletemig! Ez a kötelességem, mint a testőrének! –
A fiát még se mondhattam, hiszen nem voltam az. Úgy tekintettem magamra, de tisztában voltam vele ideát már az is kiváltság, hogy szabadon hívhattam a szülőmnek. Nem ringathattam édes álmokba magam, hiszen sem a vagyona, sem a rangja, sem a ház körüli dolgok nem érdekeltek, viszont azt se szerettem volna, ha miattam keveredik bajba. Nem akartam felpiszkálni a nemeseket.
Az idő közben fejemet érő borzolásra, csak engedelmesen lentebb tartottam a fejemet. Ha taichou san ezt látta jónak, akkor engedtem neki. Elvégre azt mondta, hogy lát bennem lehetőségeket, ami különösen boldoggá tett.
- Ez egy titkos osztag fogás? – Pislogtam fel rá nagy szemekkel. Meg fogom tenni, mivel erre kért, de még érdekelt, honnan származik. Ahogy az is, ténylegesen milyen az osztag, vagy mik errefelé a szokások.
- Mit kéne igazából tudnom az osztagról, taichou san? – Toldottam hozzá ezt az apróságot. Valamiért sejtettem apa csak nagyon nagy vonalakban avatott be a részletekbe.
- És a legfontosabb! Mikor kezdhetem a munkát? Mármint az edzést! – Fészkelődtem izgatottan. - Kapok edzés tervet? Vagy trénert? – Hajoltam közelebb, mert nem bírtam magammal. Örökmozgónak számítottam. Nem véletlen lettem tornász. Sose volt kenyerem nyugton maradni. Szerettem a mozgást, ugrálást, mászást, fizikai leterhelést! Nem látszott rajtam, de sokat gyakoroltam.

Karakterlap

Aikawa Chiyo

Félvér kitsune

Shinigami

11. Osztag

*

Togishi

Szint: 14.

Lélekenergia:

60% Complete
72 400 / 100 000

Hozzászólások: 499

Hírnév: 8

Infó

Tárcában: 30 450 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Shinigami: Ezüst-kék szegéllyel ; Kitsune: Fekete-vörös szegéllyel

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Mindnyájunknak meg van a saját kis biztonságot adó kabalánk. Csak egyeseké élesebb, mint másoké.

Post szín:
#FFB71C ; #B3FF87


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Kapitányi Iroda
« Válasz #17 Dátum: 2016. Jún. 25, 11:47:34 »
Shino~chan megérkezett!

- Akkor, ha itt végeztünk, elkísérlek a kapukhoz - tekintettem ezzel lezártnak a témát. Nem tettem szóvá, épp lefejelte a tatamit. Inkább másról kezdtem el beszélni. Teljes lelkesedésem, miszerint nem bűzlik a vértől, mint jó magunk, valamiért úgy tűnt, kicsit megrémiszti. A kérdése, és a tisztán kivehető aggodalma egyszerre mosolyogtatott meg, és gondolkodtatott el.
    -Shino~chan - picit megtorpantam. Gondolkodtam, hogy miként fogalmazzak. Főleg, mert holmi vérivókat emlegetett fel - Nos, ismertem egy vámpírt személyesen annak idején, mielőtt ténylegesen haza költözött volna Európába. Biztosíthatlak róla, hogy a vámpírokról olvasható dolgok nagy része butus dajkamese. Bár nem minden… - hirtelen észbe kaptam, és amúgy sem Gaw~kunról akartam véle társalogni - Ettől függetlenül, most nem róluk beszéltem. Őszintén szólva, míg meg nem említetted, eszembe se jutott egyikük sem! - óvatosan a mellkasa fele böktem az ujjammal - Inkább arról beszéltem ott, ni! Már említetted, hogy lélekként születtél! De van egy közös az emberként születettekben, és a lélekként születettekben! Mindannyian kapunk egy kis kosárkát születésünktől, képletesen szólva. Az a kosárka, a születésünk pillanatában teljesen üres, és egyforma. Ám alig, hogy világra jöttünk, a környezetünk elkezdi alakítani ezt a kosárkát. Elkezdik kívülről díszíteni, majd elkezdenek bele kincseket hordani. A külső díszítés megmutatja, hogy valakit inkább szerettek, vagy gazdag család lévén, inkább adományokkal, és szolgálókkal halmozták el. Netalán a szolgálók közül volt olyan, aki szerette a gyerkőcöt. De ide kerülnek azok is, amiket tanul. Úgy, mint tankönyvekből, a többi embertől, vagy épp a saját kárán, fájdalmas úton.  De ugyanúgy meglátszik az is, ha valakit sose szeretett senki, vagy épp olyan dolgokat tett meg, véletlen, élvezetből, vagy kényszerűségből, ami megbocsáthatatlan, és jóvátehetetlen.  Ha megölsz valakit Shino~chan, az egy végérvényes döntés! És mint olyan, meglátszik a lelked kosárkáján, ha ilyesmit teszel. Felismerhető az is, ha valaki élvezetből öl, mert neki játék a másik élete - egy pillanatra elgondolkodtam, lévén róka voltam, ráadásul Daji emlékeivel. Pontosan emlékeztem, hogy milyen kéjes kíváncsisággal figyelte a halál misztériumát.  - Vagy mert nem tehet mást. Mert muszáj megvédenie valakit. - Shion jutott az eszembe - Netalán ez a munkája, ezzel keresi meg az elemózsiára valót. - roninként magam is így kerestem meg a betevőre való.  Így végig gondolva valamennyibe belekóstoltam… zavarba ejtő volt ezzel szembesülni. - Amikor az ember először kiolt egy életet, akkor valami ott benne is meghal, eltörik valami a kosárkájában! - magyaráztam. Noha már több száz éve volt, pontosan emlékeztem rá, hogy milyen érzés is volt - Valami visszafordíthatatlanul megváltozik! Arról nem is beszélve, hogy a halál egy végleges állapot. Ha véletlen olyan személyt ölsz meg, akit nem kéne? - hagytam neki egy kis időt, hogy ezt végig gondolja. Csak utána folytattam - Mi itt valamennyien olyanok vagyunk, akiknek már vannak törések a kosárkáján. És egy képzettebb harcos ezeket fel is ismeri. Megérzi, ha valaki gyilkolni akar. Magát a szándékot, ezt nevezzük vérszomjnak, vagy csak simán magát a hajlandóságot, hisz már tett ilyet. Olyankor tapad, mondjuk úgy vérszag hozzá. Ezt meg lehet tanulni megérezni. És én ilyen téren figyeltelek, de semmi. A kosárkádban nem tört ez el! Ami ritka kincs, szóval azért mondtam, hogy ezt inkább óvni kell, nem pedig aggódni miatta! – próbáltam a legjobb tudásom szerint érzékeltetni, hogy amit mondtam, tényleg ritka jó dolog! Nem tudtam, hogy mennyire sikerült át is adni. Sose voltam jó a beszédben.
A felmondott leckére elmosolyodtam.
   - Nos, pont Apukád mondta egyszer nekem, hogy az osztag minden kapitány alatt más és más. - mosolyogtam rá kedvesen - Valóban az osztag fő profilja a fegyveres harc, szóval majd egy alapot neked is meg kell tanulnod, de én azt szeretem, ha mindenki a saját különlegességére is hangsúlyt fektet! Mondtad, hogy inkább pusztakezes harcmodort tanultál meg Shuu~chantól, igazából ezen annyira nem is lepődtem meg… - nyomtam el egy sóhajt… elvégre a hadnagyom is szívesebben használta az öklét, mint a kardját - Vannak olyan fegyverek, amiknek pont ez az alapjuk! Olyan fegyverek, amik igazából a pusztakezes harcmodort egészítik csupán ki! Kezdésnek azt hiszem ezt ajánlanám, hogy próbáld ki! - kapásból több is az eszembe jutott ilyen téren, ezért is nem kezdtem el sorolni neki, hogy mifélékben gondolkozzon. De például, főleg ha a korábban látott képességét is figyelembe vesszük, akkor kész kis ninja volt a srác, és még csak nem is tudott róla. Én viszont még emberként sok ninját ismertem, még néhány trükkjüket is eltanultam.  Az óvatosan feltett kérdésére, hogy Shuu~chan mennyit is beszélt róla, kedvesen megcirógattam a haját. - Apukád bármennyit is beszél róla, és még ha ez azt az illúziót is keltené bennem, hogy a leírásai alapján ismerlek már rég, valójában csak így személyesen beszélgetve, vagy együtt edzve tudlak ténylegesen téged megismerni! És én Amatsuji Shinobura vagyok kíváncsi. Shuu~chan a saját fiairól tud ódákat zengedezni, de abban benne van az ő elfogódottsága, a mélységes szeretete, amit a gyerkőcei irányába érez, és ez így van rendjén. De nekem, mivel nem csak, Shuu~chan fiacskája vagy, hanem az egyik tisztem is, így nem elég annyit tudnom rólad, amit Shuu~chantól hallottam! 
A hirtelen jött kifakadására egy pillanatra kipillantottam az ablakon. Tudtam jól, hogy ilyesmivel számolnom kell, amikor Shuu~chant visszahívtam. Többen is az osztagból első soron neki fogadtak hűséget.  De ettől még szolgálatban az én tisztjeim voltak. Szóval Shino~chanra kukkantottam.
   - Nagyon tiszteletre méltó, hogy ennyire őszintén, és komolyan vigyázol Shuuichire! De Shino~chan, kössünk egy egyezséget! Te az én tisztem is vagy, ami azt jelenti, hogy sajnos nem mindig apukád mellett lesz feladatod! Egészen biztos lesznek olyan alkalmak, hogy másfele kell majd küldetést teljesítened. Szóval szeretném, ha olyankor megtennéd, amit kérek tőled, akkor is, ha épp nem Shuu~chan mellé rendellek! Shuu~chan is harcos, elismerem az erejét, ezért is lehet a hadnagyom, ráadásul így is néha meglepően sok testőr van mellette… a végét már inkább motyogtam. Tisztában voltam vele, hogy ez a rangjából fakadt. Attól még furcsa, és néha vicces volt látni, hogy egy meglett felnőtt embert ennyien próbáltak tutujgatni - … de hogy az egyezség, egyezség legyen, Shuu~chan a hadnagyom igaz? Ez azt jelenti, hogy a legtöbbször az a dolga, hogy velem legyen! És elárulok egy titkot! - picit lehalkítottam a hangom, és közelebb hajoltam - Ha nem is látszik rajtam, erős vagyok! Mondjuk úgy, hogy osztag viszonylatban a legerősebb! Az erőm alapján lettem én a Kenpachi, ami olyan titulus, amit csak a legerősebbek birtokolhatnak! Szóval, amíg Shuuichi velem van, addig egészen biztos, hogy nem fogják bántani komolyabban, mert nem hagyom nekik! - reménykedtem benne, hogy meggyőzöm - Szóval, ha lesz olyan feladat, amit nem Shuuichi mellett kell elvégezned, akkor arra kérlek, hogy a feladatra koncentrálj, és tudd, hogy addig vigyázok rá helyetted, míg te nem lehetsz mellette! - Elégedett fejjel bólintottam, mert ahhoz képest, hogy a fejembe hogy hangzott, egész jól sikerült elmondani a valóságban is.  Reméltem, hogy a valóságban is meggyőzően hangzott.
A nagyon lelkes érdeklődés, épp osztagfogás volt~é, amit mutattam neki, viszont kibillentett, a nagyon komolyan vett komolyságomból. Aranyos gyereknek tűnt egy pillanat alatt, a lelkesen ragyogó szemeivel, meg a korábban bemutatott bűnbánatával.
   - Ez személyes ötlet volt! - nevettem rá.
A következő két kérdésére egybe válaszoltam.
   - Eddig külön edzéstervvel edzettél? - mondjuk említette, hogy tornász volt, lehet ott így kellett felkészülnie egy-egy mutatványra - Shino~chan, itt az egész osztag, sőt az egész shinigami világ az edzőpartnered lehet! Nem hiszem, hogy túl sokan vannak, akik visszautasítanának egy kis közös játékot. - elgondolkodtam egy pillanatra - De ez az eltűnős történet, amit az előbb mutattál… - a igen csak markáns küllemű szép hölgyről, aki vele volt, nem is szólva - … talán elejébe jobb lesz, ha velem edzel! - a legmegnyerőbb mosolyom vettem elő, ne ijedjen meg túlságosan. - Az osztag pedig, egy nagy rakás, nagyra nőtt maci… leginkább így tudnám őket jellemezni! - sóhajtottam egyet. - Ha nem ismered őket, ijesztőek, de valójában mindegyiküknek meg van a saját egyéni aranyossága… - rejtettem el egy mosolyt, nem túl sok sikerrel. - de majd ha ügyes vagy, te is meglátod a sok medvébe a macit! - mosolyogtam rá bátorítóan.
   - Shino~chan! Olyasmin gondolkodtál, hogy azon kívül, hogy megvéded Apát, mit is szeretnél csinálni? Otthon tornászkodtál mellé, ha jól vettem ki a szavaidat. Van itt valami terved ilyen téren? És milyen volt otthon tornászkodni? Milyen volt a hely, ahol dolgoztál? Miket csináltatok? - kíváncsiság csillogott titkolatlanul a szemeimben, ahogy a fiút néztem. Már nagyon rég meghaltam, és elég fura lénnyé váltam ahhoz, hogy sok mindent már ne értsek az emberek világából, de attól még szerettem hallani róluk történeteket. 



(click to show/hide)

Karakterlap

Amatsuji Shinobu

Shinigami

11. Osztag

*

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
7 000 / 15 000

Hozzászólások: 35

Hírnév: 3

Infó

Tárcában: 7 000 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
sötétszürke

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
"Up in the air, chasing a dream so real."

Post szín:
#384E5B


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Kapitányi Iroda
« Válasz #18 Dátum: 2016. Aug. 14, 18:55:26 »
Szolgálatra jelentkezem!

Csillogó szemekkel meredtem Aikawa taichou san-ra, miután azt mondta látott, sőt ismert igazi vámpírt! Annyira szívesen hallgattam volna meséket! Milyenek? Hogy néznek ki? Eltorzul az arcok, amikor vadásznak? Tényleg denevérré tudnak változni? Ultrahang hallásuk van? Infra látással pásztázzák a sötétet? Vért isznak? Nem szeretik a fokhagymát? Szenteltvíz és ezüst, hatásos védekezési módszer? Komolyan a szülőföldjükben alszanak? Csak úgy lehet megölni, ha karót szúrsz a szívébe?
Ezer meg egy kérdésem lett volna, mert akadt egy román artistánk, aki nagyon sok történetet mesélt Vlad Tepes-ről. Érdekelt mi igaz belőlük, főleg, hogy Aikawa taichou kertelés nélkül közölte, bizony sok minden hazugság. Elképesztő mértékben foglalkoztatott, hogy ismerte meg ezt a vámpírt, miről beszélgettek, miket csináltak. Valamiért az Interjú a vámpírral ugrott be, amikor Tom Cruise-t faggatta az életéről a riporter. Nem hittem Aikawa taichou így viselkedett volna, csak a találkozások hangulata lehetett ilyesmi. Bár, ki tudja. Biztosan ők is változtak az idők során.
Kissé belemélyedtem a fantáziálásba, így a kelleténél bambábban fogadtam Aikawa taichou san magyarázatát a kis kosárkákról és az én helyzetemről. Amiben nem segített, hogy a kicsike fonott, díszes, vagy épp puritán tárolókat igyekeztem azok alapján elképzelni, amiket mondott. Értettem, hogy arra céloz, elraktározzuk magunkban mindazt, amit átélünk és ezt a saját tapasztalataink alakítják, ezért különböznek ennyire. Azt is megértettem, hogy a halál mindenkit megráz. Emlékszem láttam sok tornászt leesni gyakorlás közben. Nem egyszer hagyott ki a szívem és szörnyedtem el, vajon túlélte a zuhanást. Igazából vállaltam ezt a kockázatot. Elfogadtam, hogy a választott szakmám veszélyes és néha borzalmasan fájdalmas. Rémes évekbe telt, mire hibátlanul megtanultam az ugrásokat, mozdulatokat, forma gyakorlatokat. Sokat kellett sérüléssel együtt gyakorolnom. Kénytelen voltam mosolyogni, amikor legszívesebben sírtam volna. Persze mindez nem mérhető egy harcos felkészültségével a halálra. Én is tudtam, mit vállalok. Rossz lépés, aprócska egyensúlyvesztés és végem. Könnyedén vége lehetett nem csak a karrieremnek, de az életemnek is. Viszont én nem álltam szemben az ellenséggel. Senki sem lőtt rám. Nem akarták levágni a fejem. Azért kicsivel másabb ez a felkészültség, bár fejben azt hiszem nagy bajom nem lesz. Remélem…
- De, mint harcosnak ez nem hátrány, Aikawa taichou san? – Pislogtam rá óriási szemekkel. - Ha hezitálok a harcban az a saját, vagy akár mások életébe kerülhet. Ha nincs merszem megtenni, vagy nem tudom mit kéne tennem, azzal a saját társaimat sodrom veszélybe. Nem várhatom el, mindig legyen mellettem valaki, aki megvéd. Ez az én feladatom kéne, hogy legyen. –
Horgasztottam le a fejemet szomorúan. Ténylegesen igaz, hogy nem öltem még soha senkit és kényszert sem éreztem rá. Egyszer sem fordult meg a fejemben valaki halált érdemelne. Emberként, vagy lélekként ez hasznos tulajdonság, viszont harcosként ez komoly probléma. Hogy tudnám megvédeni a taichou san-t, vagy apát, ha folyton rám kell figyelni? Nem azt mondom, most azonnal elmegyek és levadászok egy piti bűnözőt, csak nem feltétlen olyan hasznos kincs, ahogy azt taichou san állítja.
- Igen-igen! Apa mesélte, hogy vannak ilyen fegyverek! – Kaptam fel a fejemet lelkesen. - Tudna ajánlani néhányat, Aikawa taichou san? Melyikkel érdemes kezdenem? Melyiket kerüljem? Mi a különleges bennük? Mi a használatuk trükkje? – Fészkelődtem izgatottan a szőnyegen. Nagyon érdekeltek a részletek! - Aikawa taichou san-nak is vannak ilyen fegyverei? Szereti őket? –
Hajoltam túl nagy lendülettel előre, aminek hála újfent sikerült bevernem homlokomat a szőnyegbe. Úgy fest, ez egy ilyen nap. Többet vagyok arccal előre a földön, mint mondok okos dolgokat. Enyhén dörzsölgettem még a homlokomat, amikor taichou san elhalmozott hosszas magyarázattal mire, pontosabban rám kíváncsi és szeretné, ha a jövőben az osztag tisztjeként nem csak apára figyelnék, hanem a kötelezettségeimről sem felejtkeznék el, ami halálistenként a feladatom.
Egyetértően bólintottam a szavaira, hogy pontosan úgy fogok tenni, ahogy mondja, még enyhe kíváncsisággal is nyújtogattam a nyakamat, amikor arra tért ki, általában vele szokott lenni a hadnagya, vagyis vigyázni fog rá! Ennek tiszta szívemből örültem! Rögtön széles mosollyal hajoltam, vagyis fejeltem meg a szőnyeget. Már lemondtam róla, valamikor sikerülni fog kevesebb lendületet vennem.
- Köszönöm, Aikawa taichou san! Sokkal nyugodtabb vagyok, hogy tudom taichou san vigyáz apára! – Lapogattam bőszen, bár némileg fájdalmas ábrázattal. Kezdett megártani a sok koccanás. Már enyhén hasogatott a homlokon. Nem lepődnék meg, ha holnapra aprócska dudor keletkezne.
- Egyéni edzéstervünk volt. A súlyunk, magasságunk, feladatunk és felkészültségünk alapján állították össze. Itt nem ez a szokás? – Hüledeztem a válaszon, hogy errefelé mindenki mindenkivel edz válogatás nélkül. Valamiért nem hangzott túl barátságosnak, elfenekeljen egy évtizedek óta kardforgatásban profi osztagtársam, vagy épp kifogjak valakit, akinek szintén nem erőssége. Tehát, ki kellett tapasztalnom kivel és mit gyakorolhatok. Érdekes kihívásnak hangzott!
- Aikawa taichou san-nak van tanácsa, kit kerüljek messzire, vagy kit lenne érdemes felkeresnem? – Hazaértem meg fogom kérdezni Youko san-t és Akira kun-t, meg apát is, hogy merrefelé induljak el. Szerencsére van segítségem, de nem szeretném kihasználni sem apát, sem Youko san-t. Legalább megismerhetnék halálisteneket és talán tanulhatnék tőlük a szokásokról, meg úgy mindenről Seireitei-en belül.
- Megismerni a világot! – Pislogtam ártatlan ábrázattal. Sok minden változott, miután elmentem. Szerettem volna feltérképezni mennyire. Ahogy a testőrséget is szerettem volna jobban megismerni és rendesen beilleszkedni. Tényleg, azért voltam itt, védhessem apát, de nem bújhattam mindig mögé. Azért mentem el a kanadai társulathoz is, mert a saját életemet akartam élni és akkoriban még nem szólt róla senki, apát ennyi veszély érheti. Akkor nem hiszem, ennyire messzire költözöm.
- Milyen volt tornásznak lenni? – Ízlelgettem bőszen a kérdést. Ebbe nem igazán gondoltam még bele. Nem számítottam sztárnak, hogy ezekről nyilatkozzak, vagy csípőből tudjam rájuk a megfelelő választ.
- Felkészülési időszakban idegőrlő és borzasztóan fárasztó. Az arénában voltak állandó műsorok, visszatérő számok, illetve teljesen új attrakciók. Ezekre mind máshogy kellett készülni. Mást vártak el a tornászoktól. Ha pedig valaki megsérült, akkor borultak a próbák, edzések, szinte minden. – Vakartam meg kínosan a fejem. Magam előtt láttam, hányszor ordibáltunk egymással, mert nem tudtuk megoldani valamelyik elem gyakorlását, netán sírt valaki a sarokban, mert nem bírta a nyomást. Rengeteg stresszel járt. Leterhelte lelkileg és fizikálisan is embert. Sokat bosszankodtam, szomorkodtam, szenvedtem én is, mint a többiek, de aztán eljött a fellépés és mindent elfelejtettem. A start előtti órákban, ahogy a szívem hevesen kalimpált a torkomban, megláttam a fényeket, közönséget és hihetetlen díszletet, amibe kilépek, kapásból elfelejtettem minden nehézséget! Boldoggá tett, amit csinálok, és amit adhatok a nézőknek.
- Hosszú és fáradtságos munka, míg összeáll egy előadás, de azért a pillanatért megéri, amikor élesben a karaktered bőrében kisétálsz a kötélre és megvívod a nagy csatád, vagy hős szerelmesként áradozol álmaid nője után! Abban a pillanatban minden gond elszáll, és csak te maradsz meg a kötél! Csodálatos érzés! –
Mélyedtem bele a magyarázkodásba, szinte észre se vettem boldogan sóhajtok fel. Kicsikét, talán hiányzott ez az érzés, meg a társulat. Az összezörrenések ellenére, olyanok voltunk, akár egy család, akire mindig számíthattál. Odafent, ha nem bízol a másikban, akkor valaki biztosan pórul fog járni. Hittünk egymásban, mert tudtuk együtt megcsinálhatjuk. Sokat tanultam tőlük. Annyi helyről, annyi szemléletet, életfelfogást és nézőpontot kaptam, amitől azt hiszem csak több lettem, mint ember. Nem vagyok egy tipikus japán. Lehet, furcsa vagyok az itt élőknek, de semmi pénzért nem cserélném el az életem. Hálás vagyok apának, akkor elhozott magával és engedte a saját utamat járjam. Rengeteg izgalmas személlyel, kultúrával találkoztam. Sokat hallottam az évek alatt és szivacsként igyekeztem magamba szívni a körülöttem élők tanításait.
- Mennyit tud Aikawa taichou san a tornászokról? – Billentettem oldalra a fejem. Nem céloztam rá öreg lenne, csak ebben a világban nem tudtam akad még ilyen szórakozás, vagy mennyi ideje volt odaát kikapcsolódni. Egyáltalán nem biztos magától épp ebben az irányban keresgélne szórakozást. - Látott már előadást? Nem az utcai artistákra, vagy cirkuszokra gondolok! Igazi tornász műsort látott már? –
Pislogtam rá kíváncsian. Picit izgatott lettem, hátha nemet válaszol és rávehetem, elvigyem egy bemutatóra. Elvégre a kapuhoz akart kísérni. Onnan már egyenes út vezethet a hatalmas transzparensekkel jelzett épülethez. A társulat most turnézik! Fejemben vannak az állomások. Biztosan megtalálom, hol vannak jelenleg.

Karakterlap

Aikawa Chiyo

Félvér kitsune

Shinigami

11. Osztag

*

Togishi

Szint: 14.

Lélekenergia:

60% Complete
72 400 / 100 000

Hozzászólások: 499

Hírnév: 8

Infó

Tárcában: 30 450 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Shinigami: Ezüst-kék szegéllyel ; Kitsune: Fekete-vörös szegéllyel

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Mindnyájunknak meg van a saját kis biztonságot adó kabalánk. Csak egyeseké élesebb, mint másoké.

Post szín:
#FFB71C ; #B3FF87


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Kapitányi Iroda
« Válasz #19 Dátum: 2016. Aug. 26, 00:58:11 »
Shino~chan megérkezett!

- Nos… - elnyomtam egy apró sóhajt. Jogosak voltak a feltevései, még ha nem változtattak a véleményemen, akkor is. Értettem, meg talán éreztem, hogy őszintén, és jó szándékkal közelíti meg a kérdést. Ettől eltekintve annyira nem tetszett az ötlet. - Akkor arra kérlek, hogy jelen pillanatban higgy egy olyan személynek, aki joggal hívható sorozatgyilkosnak, vagy tömeggyilkosnak. Nem bánom egy pillanatig sem, amit tettem, és teszek. - nyugodt volt a hangom, szinte teljesen érzelem mentes - Ettől függetlenül pontosan emlékszek arra a pillanatra, amikor az első embert megöltem, még életemben. Pedig már jó pár száz éve volt.  Ha egyszer az ember megteszi, nincs megállás. És bármilyen szép köntösbe, jelképekbe, vagy épp szavakba burkoljuk, a gyilkosság az gyilkosság marad. - ennél jobban nem tudtam elmagyarázni. Nem is próbálkoztam, mert csak még jobban belekavartam volna, úgy sejtettem. Helyette nagyon elgondolkodva hallgattam az aggályait.
   - Akkor edzened kell, hogy olyan erős legyél, hogy te dönthesd el, kinek hagyod meg az életét egy csatában! - csaptam a tenyerembe, hisz meg volt a megoldás! Egész végig itt volt a szemünk előtt.  - Viszont addig is kell valami, amíg eléred, hogy a legerősebb legyél…- gondolkodtam teljes átéléssel. Kavarogtak az ötletek a fejembe.  - Az alapjáraton hatalmas előny a számodra, hogy el tudsz tűnni, ahogy az előbb már volt szerencsém megtapasztalni - hallatszott ki a gondolatmenetem. - Ritka nehéz olyan ellenfél ellen harcolni, aki nem látsz, nem hallasz, és nem érzékelsz semmilyen mód. És még csak a vértől, vagy a vérszomjtól se bűzlik! Szinte lehetetlen rátalálni. Főleg, ha közben változtatja a helyét.  Nem tudja a másik, hova támadjon. Emellé lehet távolsági fegyverek se lennének rosszak. Ne kelljen közel kerülni az ellenfélhez.  - volt egy ötletem - Nos, mutatok egy trükköt, de ne áruld el senkinek! Még Shuu~chan se tudja, hogy tudok ilyet! - lestem rá várakozóan, és csak utána folytattam - Azért vannak ketten talán, akik eddig tisztában vannak vele. - felpattantam, és kilibbentem az iroda ajtajába.  Magamba szólítottam Kuro~chant. Volt egy olyan sejtésem, hogy Shiro~chantól, ha nincs is oni alakjában, lehet picit megijedt volna. A shikigamim egyből megjelent előttem. Intettem a fejemmel, hogy jöjjön be mögöttem. 
   - Shino~chan, ő itt az egyik osztagtársad, aki sokat szokott nekem segíteni. Kuro~chan a neve.  Ha szeretnéd, neked is szívesen segít az edzéseknél is akár. - mosolyogtam kedvesen -Egy kicsit hasonlítotok egymásra. Ő se szereti a fölösleges agressziót, és nem szívesen bánt másokat, vagy veszi el más életét. - bár ő már megtette, nem is egyszer. Nem fűztem hozzá, ne pánikoljon megint miatta.  - Most kísérleti alany lesz! - egyszerre mosolyodtunk el a tenguval.  Lecsüccsent a korábbi helyemre. Nagyon előrelátóan nem ért a kardhoz, ami elé leült. Én meg folytattam a magyarázást. - Említetted, hogy nem értesz a démonmágiához. Elárulok egy nyílt titkot, nekem se az erősségem. Ennek ellenére van egy pár trükk a tarsolyomba. Most ezt próbálom neked megmutatni!  Az alapelv nagyon egyszerű! Már gond nélkül el tudod magad tűntetni, igaz? Mi van akkor, ha ezt megtanulod másokra is alkalmazni. Nem tudom, hogy a Skorpió Hölgy mennyire kegyes, hogy másokat is elrejtsen, vagy csak rád alkalmazza ezt a különlegességét. Ha hajlandó rá, hogy másokat is a rejtekébe vegyen, akkor nyert ügyed van! Ha nem, még akkor sincs veszve minden.  Figyeld Kuro~chant! - mosolyogtam, mint egy bűvész, aki épp bűvész trükköt készül bemutatni.  Közben persze nagyon erősen koncentráltam. Tényleg nem a démonmágia volt az erősségem. De ezt most nem akartam elrontani. Minden pici részletre figyelnem kellett. Na ezért se volt a kidou~zás a kedvencem.  Azért a végére csak sikerült megidéznem.  Nem látszó erőlködésemnek hála egyszeribe csak eltűnt Kuro~chan előlünk. 
   -Íme! Ha nem látszik, nem fogják támadni! - hátba veregettem a shikigamimat, lévén nem volt neki túl nagy újdonság, hisz ideje nagy részét láthatatlanul szerette tölteni, legalábbis amikor shinigamik között voltunk.  - De! - emeltem fel a kezem - Ezek nagyon hasznos kis praktikák lehetnek, de fel kell azért készülnöd arra is, ha mondjuk valamiért nem tudod használni a különleges képességeidet! Akkor is helyt kell, hogy tudj állni, a puszta két kezeddel. Találkoztam már olyannal, hogy olyan szintem blokkolták a lélekenergiát, nem tudtuk, még a shikai~ját sem előhívni a lélekölőinknek! A mágia meg hamvaiba halt ötlet volt eleve! Olyankor is  tudnunk kell magunkkal mit kezdeni!  - innen egyenes út vezetett a fegyverekhez. Nem állítom, nem az egyik kedvenc témám került terítékre.
   - Sok féle van! De úgy hiszem, hogy az lesz a legjobb, ha majd személyesen ismerkedsz meg velük!  Még nem ismerlek annyira, hogy tudjam, melyik illik hozzád a legjobban! Arról nem is beszélve, hogy lehet valamelyik szimpatikus lesz elsőre is! Esetleg meg lehetne próbálni távolsági fegyverekben is gondolkodni.  Aztán kiderül, mire áll rá a kezed. Penge inkább, vagy ütő fegyver, netalán valami más.  -  Bármit el tudtam volna képzelni. Pont azért, mert Shuu~chan ennyire kifelejtette a fegyverforgatást a neveléséből.
Inkább magam is kíváncsiskodtam, miközben Kuro~chan jól nevelt mód meghajolt, elköszönt tőlünk, és kiballagott, csak hogy megint eltűnjön.
Érdeklődve hallgattam a beszámolóját, hogy náluk hogy is mentek az edzések.  - Hányan voltatok, hogy mindenkinek tudtak személyre szabott edzéstervet készíteni? - kerekedtek ki a szemeim. Főleg, hogy az osztagom nem volt kicsi. Azon gondolkodtam, hogy mennyire tenne jót nekik az egyéni edzéstervek. Azon kívül, hogy rengetek munka lenne, és a fele, ha nem több, nem tartaná be.   - Itt az emberek elég spontának tudnak lenni, ha edzésről van szó. Vannak közös edzéseink, ahol általában én, vagy Shuu~chan vagyunk jelen, netalán másik osztagos kapitány is. Olyankor én adom ki, hogy mit is kell megtanulni. Nem feltétlen mindig mindenkinek ugyanazt, de nincs egyéni edzésterve az osztagnak. - vakartam picit meg a fejem. - Például Kuro~chant nyugodtan keresd csak meg. Szívesen segíteni fog, úgy hiszem! És én is szívesen edzek veled. Szóval engem is keress fel bármikor, amikor csak rám találsz! –erős volt az ingerenciám, hogy megsimizzem a buksiját, de egyelőre legyűrtem a késztetést.  - Hogy kit kerülj? Erre nincs külön válaszom. Ha úgy érzed, hogy valaki nem edzeni, csak bántani akar, akkor arra már ismered a receptet.
Egyből lelkesen csillogó szemekkel telepdtem le megint, mikor elkezdte azt ecsetelni, milyenek is voltak a felkészülések. Abban az időben, talán még nem is volt ilyesmi, amikor én éltem. Vagy csak a nemesi körnek volt a kiváltsága, és a magam fajta ronin nem tudott csak a létezésükről. Bár Daji emlékeiben, mintha szerepeltek volna udvari szórakoztatók.
   - Ezek szerint meséket táncoltatok el? És volt, aki mesélte is a történetet, amíg ti táncoltatok? Vagy maga a mutatvány mesélt el mindent? - próbáltam nagyon lelkesen elképzelni a dolgot. - Milyen fajta meséket? Mondák voltak? Vagy amiket az anyukák esténként mesélnek a gyerekeiknek? -sok mondát ismertem, viszont mesét már kevesebbet. 
   - Nem igazán ismerem személyesen! Olyat legalábbis, amilyet eddig elmondtál, biztosan  nem… - szontyolodtam el… kicsit - Láttam már előadásokat. De az színészet volt inkább, vagy tánc. Gésák, onnagata színészek, noh színház… ilyesmiket ismerek inkább. Amit te meséltél, úgy sejtem, hogy egyikhez se sorolható ilyen tisztán. Mesélsz még róluk? Hogy lettél pont tornász? Ehhez az Élők Világában kellett valami iskolába járnod? Ott jártál sima iskolába? Vagy Shuu~chan otthon  tanítgatott? Mióta tornászkodsz? És előtte? Előtte mit csináltál? Nem volt furcsa shinigamiként emberek között? Hogy te jóval többre vagy képes, mint ők? - lestem rá kíváncsian. Úgy sejtem, hogy a kitsunék tudásvágya picit előbukkant belőlem. De meg szerettem volna ismerni a fiút.



(click to show/hide)

Karakterlap

Amatsuji Shinobu

Shinigami

11. Osztag

*

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
7 000 / 15 000

Hozzászólások: 35

Hírnév: 3

Infó

Tárcában: 7 000 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
sötétszürke

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
"Up in the air, chasing a dream so real."

Post szín:
#384E5B


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Kapitányi Iroda
« Válasz #20 Dátum: 2016. Okt. 23, 19:56:35 »
Szolgálatra jelentkezem!

Izgatottan hintáztam egyik térdemről a másikra. Nagyon felcsigázott Aikawa taichou san. Érzékelhetően rátalált a fonalra, mit szeretne kihozni a helyzetemből, ami engem is elöntött lelkesedéssel, hiszen végre meg lesz, milyen úton indulhatok el! Nagyon örültem! Talán a kelleténél jobban elöntöttek az érzelmek. Annyira boldog voltam, alig ment nyugton megülnöm a szőnyegen, pedig Akira kun nem egyszer hívta fel rá a figyelmemet. Egyre inkább startjelzésre várakozó guggoló állásába kerültem. Valaki eldurrantott volna egy pisztolyt, megeshet, futni is elkezdek.
Szétvetett a jó kedvem, amit hirtelen döngölt földbe a riadalom. Némileg ijedten huppantam vissza a sarkamra, miután Aikawa taichou san egyszer csak arról kezdett el mesélni, megoszt velem egy titkot, amit még apa se tud. Hatalmas szemekkel meredtem rá, mert nem értettem ez miért kapcsolódik hozzám, miért kivételez vele, hogy megmutatja és vajon micsoda komoly titok birtokába kerülök. Óriásit nyeltem, mert nagyon hálás voltam Aikawa taichou san-nak a bizalmáért, csak éppen halálra rémültem, ugyan mi lesz ez. Elképzelni se tudtam, elvégre a kapitányról volt szó. Eltátott szájjal kukucskáltam utána, amikor kiment az irodából. Idegesen rágcsáltam a körmöm, vajon helyes, hogy nem mondtam ellent és biztos jó, ha megoszt velem ilyesmit. Ezernyi kétségem támadt és óriási súlyként nehezedett a vállamra egy ismeretlen titok, amitől halálra váltan pislogtam az ajtóba érkező Aikawa taichou san-ra. A látványtól, hogy egy másik, teljesen átlagos, mármint halálistennek kinéző halálisten ácsorgott tucatnyi kérdőjel rajzolódott ki a fejem fölé. Értetlenül biccentettem a Kuro chan-ként bemutatott tiszt társamnak. Még mindig nem jutottam napirendre a történtek fölött, ezért továbbra is sűrű pislogásokkal bólogattam a démonmágiáról mesélő kapitányomnak. Egészen addig nem értettem a trükkök lényegét, míg egyszer csak eltűnt a belépő tiszt. Rögtön ijedten csaptam magam elő a szőnyegre. Óriási szemekkel kapkodtam a fejem, hova lett a halálisten. Kész megnyugvást jelentett, miután újra felbukkant.
- Ezt…ezt….ezt! – Mutogattam magam elé teljesen a sokk hatása alatt. - Hogy csinálta, Aikawa taichou san? –
Pattantam fel, hogy körbe járhassam Kuro chan-t. Azt tanultam, minden bűvész trükköt fel lehet valahonnan ismerni. Kerestem az árulkodó jeleket, de hiába meresztgettem a szemeimet, sem csapóajtót, sem más apróságot nem vettem észre. Illetve, egy valami szöget ütött a fejembe. Nem tudhattam mit írtak le az adatlapomra, viszont Aikawa taichou san tisztán hallhatóan azt mondta „skorpió hölgy”. Valamiért kétlekedett benne azt megemlítenék, milyen alakot vesznek fel a zanpakutou-k a lelkükben.
- El-el-elnézést, Aikawa taichou san, hogy félbe szakítom, de-de-de, honnan tudta Anya egy skorpió? – Billentettem oldalra a fejemet még inkább elképedten. Az elmúlt percek telis tele voltak sokkoló hatásokkal. Nem mondanám, hogy kellemetlenül érintettek, de az bizonyos, hogy Aikawa taichou san elmehetne előadó művésznek! Nem csak, hogy szép, még nagyon ügyesen bűvészkedik is!
Már majd nem rákérdeztem, tanult valaha ilyesmit, amikor arra kaptam észbe, éppen a fegyverforgatás rejtelemeibe avatnak be. Nagyon gyorsan leültem ott, ahol voltam – épp Kuro chan mögött – és lelkes bólogatásokkal memorizáltam, amit mondanak nekem. Annyira belefelejtkeztem a figyelmésbe, hirtelen megint az tűnt fel Kuro chan eltűnt. Enyhe riadalommal forgattam a fejem, mire megtaláltam a halálistent, aki épp felénk hajolva lépett ki a helységből. Eltátott szájjal pislogtam, hogy újra eltűnt, vagy nem figyeltem megmozdult, aztán rutinos fejeléssel a szőnyegnek köszöntem el, még se legyek udvariatlan.
- Bármilyen fegyver? Az mindegy, hogy nekem milyen van? – Dörzsöltem fájdalmas ábrázattal intenzíven vörösödő homlokom. - Nem sokat használtam Anya-t. – Vakartam meg szomorkásan fejemet. - Annyi biztos, hogy normálisan két dobótőr! Viszont shikai formában, hát…ilyen…ostor? – Keresgéltem bizonytalanul a szavakat. Cseppet sem tudtam, milyen jelzővel, névvel illethetném a formáját. Gyerekkoromban sziszi kígyónak hívtam, csak, hogy hamar rájöttem, ez se nem kígyó, se nem fegyvernem. Kicsit sem segített a megfejtésben.
Mély sóhajjal könyveltem el, többet nem tehetek hozzá a dologhoz. Egyedül arra kaptam fel a fejemet, miután ismerős dolgokról kérdeztek. Rögtön lelkesebben húztam ki magam. Sokkal szívesebben beszéltem a cirkuszról, vagy magáról a tornáról. Talán a miatt, mert ahhoz valamennyire értettem.
- Változó a létszámunk. Vannak állandó és vannak előadásra szerződött artistáink. Általában több száz előadót foglalkoztatott a vállalat. – Rugóztam a térdemen. Azzal, hogy szóba került az otthonom, kedvem támadt mozogni. Felmászni egy fára, háztetőre, kezen állva egyensúlyozni egy kifeszített kötélen. Bármi! Egyszerűen, cél nélkül, mozogni szerettem volna.
- É-é-és, hol találom meg Kuro chan-t? Mármint mi a teljes neve? Vagy, mindenki tudja, ha így kérdezem, hogy róla van szó? – Mutogattam keresztül kasul a kezeimmel, aminek eredményeket teljesen összegubancolódtak. Hatalmas szemekkel pislogtam mögülük taichou san-ra, majd heves bólogatásokkal vigyorodtam el, amikor bevatott, mit kell tennem, ha nálam erősebb, vagy ijesztőbb ellenféllel kerülük szembe. Ezt a leckét megjegyeztem és mindig használni fogom, mert a taichou san mondta nekem. Kicsikét gyávaságnak tűnt, de ő jobban tudta, ilyenkor mit illik csinálni.
- Há-há-hát! Ez….körbe írom! – Araszoltam közelebb Aikawa taichou san-hoz, minél részletesebben ismertethessem neki, hogy nézett ki egy előadásunk. - A nézők mindig kaptak egy kivonatot. Kicsike füzet, ami tartalmazta a történetet összefoglalását, szereplőket, számokat, rendező, koreográfus, fontosabb személyek neveit. Ezen felül nem volt narráció. A színpadi előadás mutatta be a történetet. A mozgás, színek, díszletek, zene alakította a jeleneteket. –
Mutogattam nagyon hevesen magam elé, mi minden történt egyszerre. Igazából sokszor fordult elő a főpróbák alatt, hogy, ha nem ismertem volna a történetet, akkor teljesen más fogalmazódik meg a fejemben, pusztán az előttem zajló képektől. Igazából bárki élvezhette és leforgathatta a saját meséjét, ha nem olvasta, vagy ismerte az eredeti irodalmi művet.
- Többnyire világirodalomból, azon belül is szépirodalomból dolgoztak a dramaturgok. Akadtak, amiket klasszikus formában, amiket kombináltunk, vagy saját feldolgozásunkban játszottunk. – Mosolyogtam jó kedvűen. Szerettem a szakértő íróink munkáit, mert csodákat álmodtak a színpadra. Néha égnek állt a hajunk azoktól, amiket kitaláltak, de miután sikerült megvalósítani és először próbáltuk el, mindig rájöttünk, mennyire passzol a mű hangulatához. Ha pedig még se, akkor alakítottunk rajta. Óriási család voltunk, akik együtt hozták ki a maximumot egy-egy írásból.
-Áh! – Bólogattam lelkesen. Ugyan a nou színházról csak tanultam, illetve pár előadást láttam videón nem nyilatkozhattam szakértőként, viszont abban biztos voltam, hogy teljesen eltért attól, amit mi csináltunk. - Jól látja, Aikawa taichou san. Nálunk pont a vizuális hatáson van a hangsúly! Le akarjuk nyűgözni a nézőt és egy csodálatos képet adni neki, ami minden érzékét fogva tartja. –
Pattantam fel a szőnyegről, hogy néhány rögtönzött mozdulattal bemutassak egy látványos párbajt, ha már éppen fegyerekről, illetve harcról beszélgettünk. Nagyon lelkesen pörögtem, ugráltam és szaltóztam, majd guggoltam elé, miután arról kérdezett, hogyan lettem artista.
- Miután apa magához vett, elmentünk cirkuszba! Imádtam a tornászokat! Tudtam, hogy ezt akarom! Elkezdtem sporttagozatos iskolába járni. Atlétikát választottam, azon belül is szertornát. Sokáig versenyeztem, de ez nem vitt közelebb a cirkuszok világához, meg, hát az emberek öregednek. Kénytelen voltam pályát módosítani. – Észre sem vettem, hogy annyira elengedtem magam fél kézen állok, vagy éppen hídból fordulok át.
- Edző lettem, de úgy meg kevesebb idő jutott önmagam fejlesztésére. Apa ekkoriban már az operában dolgozott. Megkértem, hogy derítse ki, milyen lehetőségeim vannak. Az egyik new york-i broadway színház igazgatója javasolta, hogy menjek Franciaországba. Akkor kötöttem ki kisebb-nagyobb mozgó színházakban, cirkuszokban, független előadókat foglalkoztató szervezeteknél. – Játszottam pusztán élvezetből a testrészeimmel. Különböző kitekert pózokban mozgattam a lábfejem, kézfejem, épp, mi esett jól. - Sokat segített! Rengeteget tanultam tőlük, mint előadóművész! Utána költöztem Amerikába. Ott a broadway következett, aztán nyílt lehetőségem meghallgatásra menni Kanadába a jelenlegi társulatomhoz. –
Tettem le végre a hátsómat, miután leesett, éppen nyughatatlan pókként mászkálok fel-alá a kapitányom előtt. Gyors meghajlással – padlófejeléssel – kértem bocsánatot. Vörös ábrázattal szégyelltem el magam, pedig annyira igyekeztem betartani Akira kun utasításait.
- Apa meglátogatott, vagy én utaztam haza. Amikor az időnk engedte, mindig tanított. Főleg eleinte, míg vele éltem. – Tettem hozzá határozottan. Apa tényleg segített nekem mindenben. Egyetlen szavam se lehetett. Mindig szomorú volt, ha elmentem és sokszor kért, hogy ne menjek, de egyszer sem kényszerített vele legyek. Engedte, hogy éljem az életemet és amiben csak tudott, segített.
- Nem igazán. – Vakarásztam a fejemet elmélyülten Aikwa taichou san kérdésére. - Shinigami sose voltam. Az emberek között nőttem fel. Azt érzékeltem más vagyok, meg tudtam is, de használnom sose kellett az erőmet. Csak éltem az életemet! – Vontam meg ártatlanul a vállaimat.
- É-é-és…azt meg szabad kérdezni, Aikawa taichou san mit csinált, mielőtt halálisten lett? – Döntöttem oldalra a fejemet. Most, hogy belegondoltam, szinte még arról se akadtak fogalmaim, hány éves lehetett, vagy mikor élhetett emberként. Picikét furcsán hatott, mert fiatalnak látszódott, de hát Shinri bácsi se volt az, pedig majd egy idősnek nézett ki velem.

Karakterlap

Aikawa Chiyo

Félvér kitsune

Shinigami

11. Osztag

*

Togishi

Szint: 14.

Lélekenergia:

60% Complete
72 400 / 100 000

Hozzászólások: 499

Hírnév: 8

Infó

Tárcában: 30 450 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Shinigami: Ezüst-kék szegéllyel ; Kitsune: Fekete-vörös szegéllyel

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Mindnyájunknak meg van a saját kis biztonságot adó kabalánk. Csak egyeseké élesebb, mint másoké.

Post szín:
#FFB71C ; #B3FF87


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Kapitányi Iroda
« Válasz #21 Dátum: 2016. Nov. 07, 23:56:57 »
Shino~chan megérkezett!

Tündérinek találtam, hogy ilyen őszinte lelkesedéssel csodálkozott rá erre az aprócska trükkre.  Egyszerre volt hihetetlenül aranyos, és ébresztett rá ezzel a tettével arra, hogy tényleg mennyire sok dolgot kell még pótolnia. Főleg, hogy egyből rejtek ajtók után kezdett kutatni… A kérdésére már tényleg nem tudtam megállni, megsimiztem a buksiját.
   - Apukád tényleg elég… tárgy specifikus oktatásban részesített- mosolyogtam zavartan. Nem akartam, főleg előtte bántani Shuu~ chant, de az immár eléggé nyilvánvalóvá vált, hogy a fiú életében, tán először látott kidou~t, mint olyat. Vagyis a mestere a legalapvetőbb elméleti tudást sem adta át a fiának teljes egészében - Annyira azért nem meglepő, amit most műveltem. Nem bűvész trükk, hanem tényleges mágia. Az más tészta, hogy én nem vagyok benne túlságosan jártas, ezért is kértem azt, hogy ezt ne áruld el senkinek, amit most mutattam.  De ettől függetlenül, minden shinigamiban ott van a mágia. Ez adja az erőnk alapját, amit mi úgy hívunk, hogy lélekenergia. Te ugyan azt a lélekenergiát használod, amikor a kardod segítségével eltűnsz, mint amikor valaki gyógyít vele, pajzsot idéz, vagy mint én, amikor eltűntettem Kuro~chant! Csak másképp használva. De az energia, ami ehhez kell ott van bennem, és benned, ahogy mindenki másban is.  Még az élő embereknek is, igaz nekik jóval kevesebb.  - mosolyogtam a nem létező bajszom alatt. - Vagyis, mint shinigami, te is képes vagy a mágiára. - picit belekotortam a hajamba - Ha itt végeztünk, szeretném, ha eljönnél velem egy kis sétára. Egy picit talán hosszabb sétára! Körbe vezetnélek, hogy lásd a saját magad, hogy ezt a bennünk lévő energiát milyen módokon lehet felhasználni. Szeretnélek egy olyan személyhez elvinni, aki velem ellentétben ért is a mágiához, ő picit talán szemléletesebben meg tudja majd mutatni, hogy most miről is beszéltem, rendben? - picit bajban voltam, hogy hogyan is magyarázzam ezt el úgy, hogy ne kavarodjunk bele mind a ketten, ezért is gondoltam arra, ha látja a saját szemével, talán világosabb lesz - A lényeg a lényeg. Látni fogod, hogy milyen is a kidou~zás. Egy valamit jó, ha indulásnak megtanulsz róla. Itt az osztagban sokan leszólják a démon mágiát, ne hallgass rájuk! Ezzel is lehet támadni, védekezni, másokat megvédeni, és akár gyógyítani is. Semmivel sem több, vagy kevesebb, mint egy kard, vagy egy pusztakezes harcművészet. Szeretném, ha ezt megjegyeznéd, még ha egyelőre nem is biztos, hogy világos, miért mondtam. De később egészen biztos, hogy meg fogod érteni! - mosolyogtam rá kedvesen. Titkon reméltem, hogy ezzel a harcmodorral is tisztelettel fog bánni, és nem fogja osztani az osztagban általánosan elterjedt tévhitet, miszerint a kidou a gyávák fegyvere. Az én szememben ez egy távolsági, és  védelmi harcmodor volt. Stratégiailag, csatában ugyanolyan fontos, mint a közelharci haderők!  Ahogy azt is megtanultam, talán Kei~chan hatására, hogy ezt sem lehet az egyik napról a másikra megtanulni. Még úgy sem , ha valaki velem ellentétben tehetséges ezekben. Komoly edzések, gyakorlások, meditáció, és önfegyelem eredményeképp lehet valakiből kidou mester. Vagyis jóval kevésbé különbözött az általunk használt harcművészetektől, mint azt eleddig a jónép beismerni szerette volna.  Innentől kezdve pedig az én szememben tiszteletet érdemelt. De egyelőre nem terheltem ilyesmivel Shino~chant. Mivel Shuu~chan szemmel láthatóan kerülte a tradicionális shinigami oktatást, jó messziről, csak összezavartam volna még jobban szegény fiút, ha ilyenekkel traktáltam volna, főleg ilyen részleteibe. Volt ideje megtanulni, meg rájönni. Inkább magyaráztam nagyon lelkesen tovább neki. A fegyverek mindig is kedvenc témáim egyike volt. Egész belemerültem a társalgásba, míg meg nem akasztott a kérdésével. Zavartan pislogtam egyből kifele az ablakon.
   -Bocsáss meg Shiro~chan, nem akartalak megijeszteni. Ahogy te el tudsz tűnni, ami ugye a te különlegességed, így az, hogy látom a kardok, és fegyverek lelkeit, az meg az én különlegességem. Talán mert az a szakmám, ami… és néha hajlamos vagyok elfelejtkezni magamról - hajoltam meg feléjük, hisz nem akartam sem felé, sem a lélekölője felé tiszteletlen lenni.
Arra már csak enyhén elmosolyodtam, hogy megint milyen lelkesen fejelte le a szőnyeget, ahogy a tengu kiment az irodából. Aranyosan esetlennek találtam, bár picit aggódtam, nehogy megfájduljon miatta a kókusza, mert túl sokat ütötte a tatamihoz, miközben próbált ennek a világnak a vélt, vagy valós elvárásainak megfelelni. De mindenképp figyelemre méltó volt, hogy mennyire igyekezett.
Arra már csak őszintén elámultam, hogy miket osztott meg a lélekölőjéről. Mivel nem pihent katan formában az oldalán, azt hittem, hogy már shikai alakban van, esetleg azon ritka fegyverek egyike, amelyiket nem lehet elzárni.  A felvilágosításra széles mosoly telepedett az arcomra.
   - Ha ilyen ostorszerű, akkor majd olyan edzési formát is beiktatunk, ami direkt ezt célozza. Tapasztalat, nekem is van ostorszerű alakja a lélekölőmnek, és különleges módon kellett hozzá gyakorolnom, hogy tudjam forgatni! De majd közösen gyakoroljuk, rendben? - mosolyogtam rá biztatóan. Majd tovább kérdezgettem. Érdekelt a hely, ahonnan jött. Alapjáraton is felkeltette a figyelmemet, nem is beszélve a rögtönzött bemutatóról, ami végképp meggyőzött, hogy látni szeretném én azt a helyet.  Különlegesnek találtam a történetét, ugyanis azt szűrtem le belőle, hogy valamit, még talán gyerekként eldöntött, hogy szeretne, és kőkeményen megdolgozott érte, és kitartott mellette. És ez a tulajdonság tetszett.
   - És a társulat? - Kezdtem bele óvatosan, mikor a végére ért a mesélésnek. - Hozzájuk el tudnál vinni? Érdekel, hogy hol dolgozták eddig.  Milyenek ezek az edzésprogramok, amiket meséltél. És még talán az sem kizárt, hogy amit ott csináltál minden nap, átültethető valamilyen módon az itteni munkádba is. - tiszteletben tartottam azt a mérvű hűséget, és szeretetet, amivel képes volt még a kemény munkával elért álmát is feladni Shuu~chan kedvéért. De nem szerettem volna, hogy teljesen le kelljen mondani arról, amit ezek szerint szeretett csinálni.- Az a munkakör, amit szeretnék majd rád, és néhány osztagtársadra bízni, igényelni fogja azt a tudást, amit a társulatnál használtál. Szóval, ha lehet róla szó, szívesen megnézném őket. - tényleg izgatott voltam attól, amit mesélt. Ugyanis nem kevés tervezés volt abba, hogy az osztagomat kissé tagoltabbá, vagy inkább szervezettebbé akartam tenni. Mindamellett, hogy nem szándékoztam megváltoztatni az osztag profilját. És amiket eleddig tőle hallottam, tökéletesen illeszkedett az eddig kissé talán óvatos tervemhez.  Egy viszonylag kis létszámú kis csoport megalapítása, akik az információ szerzésre, felderítésre szakosodnak. Még sem teljesen második osztagos módon. Noha meg akartam nekik tanítani azt, amit az életemben megtanultam az ember ninjákról, és ninjáktól. Még sem orvgyilkosoknak akartam őket, sőt! Az volt az ideális, ha annyira észrevétlenekké tudnak majd válni, hogy tényleg senki ne érzékelje sem a jelenlétüket, de még csak azt sem, hogy ott jártak. Márpedig egy ott hagyott hulla igen csak árulkodó. Mondhatni egy szellem egység, akikről senki sem tudja, hogy kik, vagy mik. De egyelőre még nem akartam nagyon előre ugrani a tervezgetésbe. Nem volt kikötés, hogy milyen fegyvereket használtak, bár az volt a legideálisabb, ha nem kellett fegyvert használniuk.  Megfordult a fejembe, hogy egyenesen Nurarihyon~samatól fogok majd tanácsot kérni az üggyel kapcsolatban. Elsőre nem is tűnt olyan rossz ötletnek. Álmodozásomból a kérdése döccentett vissza a valóságba.
   - Mielőtt shinigami lettem? - mosolyogva széttártam picit a karom - Emberként is ezt csináltam. A sógunátus ideje alatt éltem szamurájként. Jó halálom volt, csatában öltek meg, majd a Kóbor Lelkek Városába éltem, míg el nem mentem az Akadémiára. Van ott egy nagyon kedves kis fogadó, ha arra jársz, érdemes meglátogatni. Igazán különleges emberek a tulajdonosok!  Majd az Akadémiát kijárva, ide kerültem. Még csak másik osztagban se voltam, itt kezdtem 11. osztagosként - mosolyogtam az orrom alá.  - Nem nagyon vagyok jó a mesélésben… van olyan, ami így érdekel? - kérdeztem zavartan.
Csak akkor pattantam fel, mikor ezt a témát már kitárgyaltuk.
   - Mit szólnál, ha neki is indulnánk? Mágianéző kis körutunkra? - kérdeztem lelkes mosollyal. Reméltem, hogy többet tanul, mintha én zavarodok előtte bele a dolgokba. Azért igyekeztem kommentálni - Gondolom, vagyis remélem, hogy Shuu~chan elmesélte, hogy mi a különbség a lélektest, és a póttest, illetőleg fizikai test között. Mi lelkek szoktuk első soron használni a lélekenergiánkat. Közülünk sem mindenki, csak akinek több van az átlagnál. Ritka esetben, az emberek között is előfordulhat, hogy valaki abnormálisan magas lélekenergiával rendelkezik. Olyankor neki is valószínűleg lesznek furcsa képességei. Például képes látni minket. De ez csak zárójeles megjegyzés volt. Szóval, akiknek a lelkek között magas a lélekenergiája, azok mehetnek el az Akadémiára, hogy shinigamivá képezzék őket. Az iskolában aztán kapnak egy Asauchi~t. Ez egy kard, amiből, ha kellően sokat foglalkoznak vele, a saját lélekölőjük születik.   A te lélekölőd? Már átvitted az Élők Világába? Vagy Shuu~chan adta neked a kardot, amiből a Skorpió Hölgy született? Az biztos, hogy mivel ő a lelked része, neked igazán különleges lelked lehet! - magyaráztam, miközben a tizedik osztag irányába vezettek a lépteim. Persze a kertek alatti kis átjárót szándékoztam használni. Út közben, a vállamon landolt Suza~chan. Csak a jó ég tudja, hogy eddig merre császkálhatott. Lelkesen dörgölőzött hozzá az arcomhoz, majd csüccsent a vállamra, mint az őt megillető helyre. Teljesen napirendre térve a dolog fölött folytattam -  Maga a kardunk is különleges. Mondhatni, egy fajta mágiát használ. De nem csak erre vagyunk képesek. Most az unokahúgomhoz megyünk. Ne lepődj majd meg, még csak hat éves, de nagyon sokat gyakorolja a mágiát, szóval már lényegesen jobban megy neki, mint nekem valaha is fog menni. Ha otthon találjuk, akkor majd ő fogja megmutatni élőben is, hogy mit próbálok elmagyarázni. Néhány alapszabály, mielőtt hozzá érünk. Ha rágcsálni valóval kínál, fogadd el! Ha nem fogadod, akkor is a szádba pakolja. Ez nála azt jelenti, hogy kedvel. Tényleg, gyerekekkel? - lestem rá felvont szemöldökkel - Mennyire jössz ki a Pöttömkékkel? És a nasiról beszélve. Van a tornán kívül olyasmi, ami szenvedélyesen érdekel? Bármi…? - egy szőke kisciklon landolt a nyakamban, megakasztva szó és mondat közben. Két kézzel kaptam utána, le ne pottyanjon.
   - Chiyo~nee - közölte köszönés helyett. Velem tudta, hogy szabad. Dörgölte hozzám a fejecskéjét, mint a pici cicák szokták.
   - Natsuki… - magam sem voltam udvariasabb. De ez amolyan titkos kódnyelv volt már köztünk. - Bemutatom a tisztemet, Shinobu~sant. Segítesz nekünk? - mind a ketten a bemutatott fiú fele fordultunk mosolyogva.
   - Chiyo~nee… a tiszted fiú, vagy bácsi? - jött a zavarba jött kérdés súgva a fülembe.
   - Szerintem még fiú… - súgtam vissza, miközben nagyon komoly igyekeztem maradni.
Erre aztán a Pöttöm Kislány lekászálódott a kacsómból, aranyosan meghajolt, a kezem persze azért el nem engedte. 
   - Natsuki köszönti Shinobu tisztecskét a tizedik osztagnál.  Shinobu hány éves? Elmúlt már… - gondolkodott picit - … húsz? Vagy annyi még nincs? - döntötte kíváncsian félre a fejecskéjét.
Megvártam, hogy picit ismerkedjenek, nem akartam ajtóstól a házba rontani.

« Utoljára szerkesztve: 2016. Nov. 08, 00:00:02 írta Aikawa Chiyo »


(click to show/hide)

Karakterlap

Amatsuji Shinobu

Shinigami

11. Osztag

*

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
7 000 / 15 000

Hozzászólások: 35

Hírnév: 3

Infó

Tárcában: 7 000 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
sötétszürke

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
"Up in the air, chasing a dream so real."

Post szín:
#384E5B


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Kapitányi Iroda
« Válasz #22 Dátum: 2017. Jan. 07, 22:49:00 »
Szolgálatra jelentkezem

Meglepődtem rajta, amikor Aikawa taichou san azt mondta, bennem is meg van a képesség, meg általában véve mindenkiben, hogy mágiát használjon. Biztos kiült az arcomra az elképedésem. Ilyesmiről nem tudtam. Azt láttam, sokszor a saját szememmel, micsoda fantasztikus trükköket csináltak, tanultak, vagy fejlesztettek tovább a cirkuszban, de amikor náluk kérdezősködtem, mindig azt mondták ez egyszerű szemfényvesztés. Leráztak azzal, hogy én is meg tudnám tanulni, csak idő és akarat kérdése. Ezek szerint, tényleg működhetett volna. Nem hittem soha ebben, de Aikawa taichou san biztosan nem hazudott. Kicsit, na jó, nagyon feldobott ennyire új dologra is képes lehetek. Apa sajnos nem tudott ebben segíteni nekem. Ez egyáltalán nem az ő hibája! Mondta, hogy van varázslás, viszont, ahhoz nem ért, ezért tanítani sem tudja nekem. Azt hittem, ha ő nem tudja, akkor ez nem érvényes mindenkire, vagyis úgy működik, mint minden az életben. Van, amihez van tehetséged és van, amihez nincs. Aikawa taichou san szavai alapján, azonban a varázsláshoz kivétel nélkül mindenkinek volt tehetsége, csak nem mindenki használta. Vajon erről apa is tud? Nem tudom, de az első dolgom lesz szólni neki.
Ezek után ütötték meg füleimet Aikawa taichou san szavai. Erősen bólogattam rá, hogy szeretne sétálni vinni. Szívesen mozogtam volna, mert kezdtek elmacskásodni a végtagjaim. Nem szerettem sokáig egy helyben lenni. Határozottan jól esett volna a séta. Már ugrásra készen vártam, mikor indulhatok utána, amikor olyasmit mondott, fél pillanat alak az egekben éreztem magam.
- Megnézhetek élőben egy kidou-t? – Ugrottam közelebb a kapitányhoz. Földöntúli boldogságban rugóztam előtte törpe járásban. - Nagyon régen láttam! Legalábbis azt hiszem az lehetett. Még kicsi gyerekként, amikor a szüleimnek segítettem hazavinni a szárított növényeket, akkor az út mellett játszott ezzel valaki. Nem emlékszem testőr volt, vagy se, csak arra, hogy sokan körbe állták, mindenki tapsolt, meg ámuldozott. Ilyen színes, fényes, kavargó gömb volt a kezei között! –
Próbáltam a látványt visszaadni azzal, hogy eljátszottam a bűvész szerepét. Felpattantam és támadó állásban magam elé tartottam a kezeimet. Egymással szembe fordítottam a tenyereimet, ami között megjelent Anya sötét felhője. Békésen kavargó, szabályos gömb lett a kezemben, pont olyan, mint az emlékeimben.
- Valahogy így nézett ki! – Vigyorogtam lelkesen Aikawa taichou san-ra, majd gyorsan visszaültem vele szemben a földre. Nem adott rá engedélyt bemutatózzak és Akira kun az mondta, hogy nem szabad semmit csinálni a felettesem jóváhagyása nélkül. Bocsánatot akartam kérni, azonban Aikawa taichou san elkezdett beszélni. Kíváncsian hallgattam, mert arra kért, ne hallgassak senkire, aki szerint butaság a varázslás, vagy nem olyan fontos, mint a kardforgatás. Én egyikhez sem értettem, úgyhogy nem mondhattam semmit. Viszont, ha ezt kérte tőlem, akkor ezt fogom tenni.
- Így fogok tenni, Aikawa taichou san. – Gondoltam ez fontos lehet, azért mondta nekem. - Ez olyasmi, mint nálunk a bűvészek lenézése? – Billentettem oldalra a fejemet. Gyakran előfordult a társulatoknál, ahol megfordultam különcként, egyenesen koloncként kezelték a szemfényvesztőket. Azt mondogatták, hogy az nem művészet, vagy érték, amit csinálnak. Pedig szerintem nagyon látványos, szép és sok gyakorlással jár. Párszor segítettem az egyik francia bűvészünknek, amikor új trükköt akart kitalálni. Rengeteg munkával és előkészülettel járt. Akár becsapás, akár nem, sok munkája volt benne és olyan ötletei, amik nekem sose jutottak volna az eszembe.
- Itt is lenézik a kidou mestereket, Aikawa taichou san? Ők nem tudják, hogy ez nem trükk, hanem igazi mágia, ami bennük is megvan? – Támaszkodtam a combjaimra könyökölve.  Nem fért a fejembe, mi lehet a halálistenek között ennek az oka. Tanulták ezeket a dolgokat. Mindenki ugyanazt a képzést kapta az akadémián. Vagyis, miért lenne baj, ha valaki valamiben jobb, valamiben rosszabb, mint a másik? Apa azt tanította, hogy az emberek kiegészítik egymást. Azt mondta, hogy keressek olyan embereket, akik pontosan abban erősek, amiben én nem.
Időm nem sok akadt ezzel foglalkozni, mivel Anya, illetve a fegyverek kerültek terítékre. Hatalmas szemekkel bólintottam taichou san-ra, miután beavatott neki ez különleges képessége, hogy látja a lélekölőket. Nem pontosan értettem ez a kapitányok kiváltsága, vagy ténylegesen sajátos tulajdonsága. Jobbnak láttam nem faggatózni, főleg azok után taichou san azt mondta, majd együtt gyakorlunk a fegyvereinkkel. Széles mosollyal csaptam le a fejemet, bár most nem hajoltam a törzsemmel egyetemben. Azt is említette Akira kun, valamikor elég, ha csak a fejemmel biccentek.
- Szívesen megmutatom, Aikawa taichou san, amikor csak szeretné! Nem tudom használni, de bármikor meg tudom idézni. Olyan, mintha nem is én csinálnám, hanem Anya. – Lelkesen fészkelődtem, mert használni ugyan nem tudtam, de gond nélkül jelentek meg. Látni nem lehetett, hiszen takarta a ruhám. Nem volt semmivel sem nagyobb, mint eredeti alakjában. Eleinte sokszor lepett meg vele. Emlékszem folyton levertem a közelemben lévő tárgyakat, mert véletlen átalakultak. Ahogy mozdítottam a karomat, hirtelen kicsúszott elém. Még mindig nem irányítom, de annyit már elértem, ne essenek ki maguktól. Illetve azt is érzékelem, mikor alakulnak át. Persze mindig akkor, amikor Anya felbukkan. Szinte folyamatos csiki-csuki játék. Hálát adtam a védőszentemnek nem hatalmas fegyver a shikai-om, mert akkor komoly bajban lennék a nap minden percében. Azt már nehezebben tudnám megoldani, mint ezt a változást.
Jobban felvillanyozott ezek után a cirkuszról, társulatokról, utcai előadókról mesélhettem. Szívesen meséltem ezekről az évekről, vagyis inkább évtizedekről. Már régóta forgolódtam ebben a szakmában. Igazából az elmúlt kétszáz évem majd egészét vándor és letelepedett cirkuszokban töltöttem. Akadt bőven miről áradoznom, bár igyekeztem nem túlzottan belemenni a részletekbe.
- Kanadába? – Szorult belém a levegő egyetlen percre. - Nagyon szívesen! Kevés idegent engednek a kulisszák mögé, de ott leszek én is, meg az edzőink és koreográfusaink. Amúgy se ártana elmondanom, hova tüntem el az évad kellős közepén! – Nevettem fel kínosan. A hatalmas felfordulásban teljesen kiment a fejemből, hogy nem szóltam oda, mégis hova kavarodtam el. Biztos kapni fogok, mert ezzel kiesett egy tornászuk, akinek a helyére valakit nagyon gyorsan találniuk kellett. Kezdtem érezni, mekkorát hibáztam és ez nem igazán nyugtatott meg. Este mindképpen próbálom majd elérni a menedzserünket, hogy ne nagyon számoljanak velem a jövőben.
- Erre már én is gondoltam. Azért kérdezgettem ennyire, hátha használható a mi napi rutinunkból, módszereinkből, vagy technikánkból valami. – Méláztam el egy pillanatra. - A hónap végére csinálok egy tervezetet! Szabad? – Néztem taichou san-ra izgatottan, megenegedi nekem. - Addigra több edzésem is lesz már itt és kitapasztalom a különbségeket, vagy azokat a pontokat, amik fedik egymást. Meg, akkor előtte elviszem taichou san-t hozzánk! Akkor látni is fogja, mire gondoltam. –
Nagyon fellelkesedtem valamivel hasznosíthatom a tornászként szerzett tudásomat. Az feltűnt, errefelé teljesen más a képzés jellege és persze ez teljesen rendjén van. A halálisteneket nem arra tanítják, hogy kötélen sétáljanak, tányérokat egyensúlyozzanak az orrukon, vagy egykerekűn róják a kilométereket.
- Munkakör? – Fagytam le egy pillanatra taichou san szavaitól. - Ez még olyasmi, amit nem tudhatok? – Puhatolóztam finoman. Nem ragaszkodtam hozzá elárulja mi lehet ez, de észben tartottam, hogy ezek szerint gyorsan és jól kell teljesítenem, mert várna rám egy konkrét feladat.
Elraktároztam a hallottakat, mert ez remek motíváció, még ügyesebb legyek. Nem szerettem volna hátráltatni taichou san-t. Főleg, hogy elmesélte az életét. Nem mondott túl sokat és a szamurájokat sem ismertem túlzottan. Azt hallottam félelmetes harcosok voltak, akik nem féltek a haláltól és mindenki rettegett tőlük. Ezek szerint taichou san már emberként is nagy harcos lehetett. Nem véletlen itt kapitány lett belőle!
- Ezek szerint Aikawa taichou san mindig harcolt? – Tátottam el a számat. - Nem nehéz? Mármint nem fáradt bele? – Elmélkedtem csendesen. Hiszen nekem sem volt unalmas tornászként. Azért nem esett nehezemre, mert imádtam, amit csinálok. - Ezek szerint taichou san szeret harcolni? –
Vakartam meg a fejemet, mert kicsivel másabb élet-halál harcot folytatni, mint tornásznak lenni. Lényegesen veszélyesebb, bizonyos szempontból. Azt alá kell írnom, hogy nekünk sem volt gyerekjáték odafent gyakorolni.
- Hol van ez a fogadó? – Billentettem oldalra a fejemet széles mosollyal. Ha ő ajánlotta, akkor szívesen elnéztem volna oda. Apának nem tudom, lenne kedve velem eljönni, de majd megkérdezem őt is, meg anyát és Akira kun-t is. Ebben a tervezgetésben kicsikét elvesztem, így némileg bambán néztem taichou san-ra, miután kérdezte indulhatunk. Elsőre azt hittem a fogadóhoz visz el, utána esett le a tantusz, hogy a kidou bemutatóra megyünk. Ettől rögtön lelkesen ugrottam fel, majd lódultam neki. Annyira szedtem a lábaimat, majd nem nekiütköztem, de még épp időben fékeztem be lábujjhegyen. Kissé erőltetett mosollyal rendeztem az egyensúlyom, majd zárkóztam fel mellé. Kíváncsian hallgattam miket mond, mert apa említett ilyesmiket, csak gyakran felejtette el kifejteni pontosan mit jelentenek a fogalmak. Előfordult valamiről teljes természetességgel beszélt, amiről nekem összesen elképzeléseim lehettek, hogy micsoda.
Sokat segített taichou san, felvázolta a testek közötti különbségeket, mármint lélekenergia és használható technikák szempontjából. Azt tudtam, hogy póttestben az itteni képességeim töredékét tudtam bevetni, de ténylegesen azok után érzékeltem átkerültem. Komolyabban még nem volt időm felmérni a változásokat, de ez már sokat segített.
- Apától kaptam. A családomban nem volt shinigami. Generációk óta kizárólag testőrökként éltünk. Nem tudom velem mi lett volna, ha apa nem hoz el. Ő tanított meg rendesen járni és enni. Azt is ő mutatta meg, hogy tudok fél szemmel is harcképes maradni. Nagyon sokat köszönhetek apának! – Tapogattam meg a szemkötőmet. Emlékszem mindenki aggódott mi lesz velem, mert fél szemmel nem engedhettek testőrnek, viszont akkor ott sem maradhattam volna. A szüleim kétségbe voltak esve, mihez kezdjenek és szüntelenül azon munkálodtak, mivel lehetne rendbe hozni a látásomat, vagy megtanítani, kiküszöböljem a hiányosságomat. Eleinte tudom, hogy szörnyen nehezen boldogultam a járással is. Botladoztam, neki mentem mindennek, sokszor elestem, mert elvesztettem az egyensúlyomat. Leettem magamat, vagy nem találtam a számat. Bénának éreztem magam, de apa ott volt velem. Mindig mosolygott rám és kedvesen segített nekem. Lehet nem mondott el mindent, vagy nem tanított meg mindenre, de neki köszönhettem megálltam a saját lábamon, vagy elmehettem tornásznak. Ha aznap nem engedi, vele menjek, akkor lehet Rukongai-ban kötöttem volna ki.
- Hogy gyerekek? – Nyeltem félre hirtelen. Halk köhécseléssel játszottam vissza taichou san szavait és könnyebbültem meg, nem az én gyerekeim felől érdeklődik, hanem alapjáraton arról, hogyan viszonyulok hozzájuk. Ez remek kérdés, mert nem igazán tudtam rá választ adni. Az életem jelentős részét cirkuszokban töltöttem. Előadóművészek vettek körül. Nekik persze akadtak gyerekeik. Sokszor előfordult artisták alapítottak családot és velünk együtt élt mindenki.
- Annyira sok időt nem töltöttem még velük kettesben, mármint sem kis testvérem, sem rokonom, sem szomszédom, vagy közeli ismerősöm nincs. Azt hiszem, elboldogulok velük. – Tettem hozzá kissé bizonytalanul. Nem kifejezetten tudtam, mi lenne a helyes válasz erre a kérdésre. Ahogy a következőre sem. Az életemet teljesen kitöltötte a tornász lét. Ezzel keltem és feküdtem. Mondhatni most fogom megismerni a kötelek, deszkák, balettcipő és előadások nélküli világot. Viszont ezt nem sikerült megfogalmaznom taichou san-nak, mert egy aprócska szőke lány ugrott rá a kapitányra. A váratlan erejétől kettőt hátrébb szökkenve pislogtam a párosukra. A jelek alapján ő lehetett taichou san unokahúga, akit kerestünk. Miután mindketten felém fordultak, félszegen intettem, majd hajoltam meg gyorsan, mert eszembe jutottak Akira kun szavai.
- Nagyon örvendek a szerencsének, Aikawa taichou san unokahúga! – Hadartam egyetlen szuszra végig, majd gyorsan folytattam azzal, amit tőlem kérdezett. - Már elmúltam húsz éves, elég sokkal. Pontosan kétszázharminc évvel! – Némi szünettel és sokkal félénkebben tettem fel a következő kérdésemet. - Ez talán baj? – Pislogtam magam elé, pontosabban szemtől szembe a szőke lányra. Meglepetten bámultam rá, mert a nagy hadarásban észre se vettem elém állt. Viszont, azok után, hogy ez tudatosult bennem és Anya észlelte megijedtem, rögtön a közeli fa mögé húzott.
- Bo-bo-bocsánat! Nem számítottam rá, hogy ilyen közel lesz hozzám! – Magyaráztam a fa takarásából. - Ne-ne-nem ijesztő! Csak Anya hitte azt, mert váratlanul ért, de többet nem fog előfordulni! – Álltam el a fától és hajoltam meg párszor. Még szerencse itt nem volt közel a föld, hogy lefejelhessem.

Karakterlap

Aikawa Chiyo

Félvér kitsune

Shinigami

11. Osztag

*

Togishi

Szint: 14.

Lélekenergia:

60% Complete
72 400 / 100 000

Hozzászólások: 499

Hírnév: 8

Infó

Tárcában: 30 450 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Shinigami: Ezüst-kék szegéllyel ; Kitsune: Fekete-vörös szegéllyel

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Mindnyájunknak meg van a saját kis biztonságot adó kabalánk. Csak egyeseké élesebb, mint másoké.

Post szín:
#FFB71C ; #B3FF87


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Kapitányi Iroda
« Válasz #23 Dátum: 2017. Jan. 19, 00:45:21 »
Shino~chan megérkezett

-Minden valószínűség meg van rá, hogy kidou~t láttál! - bólintottam egy parányit mosolyogva, ahogy próbálta leutánozni, általam nem ismert anyaggal.  Ha tippelnem kellett volna, akkor kizárásos alapon a lélekölőjére tippeltem volna, mint forrás. Mivel saját maga nem tudott kidou~zni, másképp meg hogy csinált volna ilyesmit?  - Persze ennek sok féle formája van. Van, amikor simán csak energia gömböt idéz meg valaki. Az legfeljebb világításra jó, meg gyakorlásra. De vannak védelmező kidou~k, támadó kidou~k, és gyógyító kidou~k. Vannak, amik nyomkövetésben segítenek, és még sorolhatnám. - A kérdését aranyosnak találtam. Elmosolyodtam magamban - Vannak, akik lenézik, ahogy a mágia használók közül is vannak, akik minket barbároknak tartanak, olyanoknak, akik nem használják a fejüket. Legfeljebb, hogy lefejeljenek valakit vele. Itt tudjuk, hogy a kidou és a mágia igazi. Csak nem mindenkinek megy úgy. Shuu~chan például, és én, mi sokkal több időt, és munkát fektettünk abba, hogy pusztakézzel, vagy fegyverekkel harcoljunk. Na jó, a fegyver része csak rám vonatkozik. Míg mások inkább ennek a mágiának a tökéletesítésére áldozták ugyanazt vagy még több időt. Így természetes, hogy nekik jobban megy, míg mi valószínűleg fegyverrel harcolunk ügyesebben. - A félig elejtett megjegyzésére meglepetten pillantottam fel - Nálatok nem szerették a bűvészeket? De miért? - már kicsuszott a kérdés, mire rájöttem. - Talán hasonlóak voltak ott is az emberek, mint itt… - Abban biztos voltam, hogy tudják, hogy amit a cirkuszban látnak, az tiszta szemfényvesztés.  Akkor viszont nem sok más lehetőség adódott.
Annak örültem, hogy szemmel láthatóan felélénkült, ahogy a lélekölője került szóba.
   - Kíváncsi vagyok! Ha meglestük ezt a részét, amit a kidou~ról, és a lélekenergiáról az előbb beszéltünk, utána ha még lesz erőd, meg nem fáradtál el nagyon, akkor megnézzük. Ha megmutatod a lélekölőd, én is szívesen megmutatom az enyém, jó? Persze, ha kíváncsi leszel rá… - villantottam felé egy tettestársi sunyi vigyort.
A cirkuszról, és korábbi munkahelyeiről nagyon kíváncsian hallgattam a történetét. Ha jól vettem ki, több helyen is szolgált. Bár úgy tűnt, tényleg nagyon hirtelen hagyhatta ott őket.
   - Nem tudják merre vagy? - szusszantam fel meglepetten.  - Miért nem mondod el gyorsan nekik, hogy ne aggódják magukat halálra, élsz és virulsz, csak úgy döntöttél, hogy haza jössz? - vettem elő a lélekmobilom, és adtam oda neki - Próbáld meg felhívni őket, hátha. Elvileg kell, hogy legyen vonal az Élők Világába is. Ezt, ha jól sejtem, elfelejtették megemlíteni… - közbe jutott az eszembe -Ha azzal nem menne, vagy Élőknél használt telefon is! Az biztos működni fog. - vettem elő a biztos rejtekéből a Ryuu~tól kapott telefont, és nagyon vigyázva tettem a keze ügyébe.  - Tudod használni, ugye? - kérdeztem azért meg óvatosan. De eddig az emberek között élt, tán csak tudja kezelni őket. Nálam egészen biztos, hogy jobban. Bár én is szorgalmasan gyakoroltam azokat, amiket Ryuu mutatott rajtuk.  - Ha telefonálsz, legalább nem lesznek idegesek, ha már személyesen is el tudsz menni, meg el tudunk menni hozzájuk. Tudják, hogy jól vagy, egybe, egészségesen - biztattam, hogy ne szégyenlősködjön.  Boldog mosollyal bólintottam a beleegyezésére, hogy el fog vinni egy edzésükre. 
Arra csak lecsüccsentem vele szembe, hogy kíváncsiskodott is, meg nem is mert.
   - Munkakör.  Miért ne tudhatnád, ha a tied lesz? - kérdeztem mosolyogva. - Osztagon belül szeretnék egy kisebb csoportot majd létrehozni, és oda akarlak majd beosztani téged is.  Persze addig még tanulni és gyakorolni fogunk sokat rá. És lesznek mások is, akiket megismersz majd, szóval nem leszel egyedül. Szerintem, mire oda jutunk, ügyesen bele fogsz jönni. Ez az egység inkább lopakodni fog, mint harcolni, bár azt is tudnotok kell majd. Viszont gondolj bele. Ha kitanulod ezt a harcmodort, ami ehhez a munkához szükséges, Shuu~chant is úgy tudod majd kísérni, és védeni, hogy észre se fogják venni, hogy ott vagy!  - lelkesen vártam, mit is gondol - Persze, ez még nem holnaptól lesz. De mit szólsz hozzá? Szeretnéd megpróbálni? - kérdeztem picit előrébb hajolva, hogy egészen biztos, ne szalasszam el a válaszát.
Sunyi róka mód mosolyodtam el, hogy rácsodálkozott, mindig is harcos voltam.
   - Ez volt az, amivel akkor életben tudtam maradni. De kitanultam a gésák művészetét is! - gondolkodtam el hangosan - életemben ezt a kettőt kellett tudnom. Amit többet tudok, azt már halálom után sajátítottam el! - tettem hozzá elgondolkodva. Kovácsolni eszük ágában sem volt, hogy engedjenek nőként. Még togishinek se igazán akartak kitanítani. Inari~sannak köszönhettem, amit tudtam.  - De eltaláltad, szeretem ezt az életformát. - bólintottam - A harc is olyan, mint a cirkusz, úgy sejtem. Inkább életforma, mint csak simán munka lenne. - tettem hozzá magyarázva.
   - Majd egyszer elviszlek! - mosolyogtam rá, hogy Kirito~sanék után érdeklődött.  Ahhoz nem fűztem túl sok mit. Apró meghajlással jeleztem, hogy értettem, és tisztelem az érzéseit Shuu~chan iránt. Tényleg becsültem ezt az őszinte szeretetet.
Viszont itt volt az ideje, hogy a beígért kidou körutamra elvigyem. Nem kellett olyan sokáig keresgélnünk a keresztlányom. Igen csak lelkes vehemanciával landolt a nyakamba, és halmozott el minket egy halom kérdéssel.  Tüneményesen kezdtek társalgásba, míg egyszer csak a fiú el nem tűnt az egyik fatörzs mögött. Erősen küzdöttem az elemekkel, hogy ne  mosolyogjam ki őket.
   -Natsuki szerint az egyáltalán nem baj, ha már elmúlt Shinobu~san 20 éves! - jelentette ki a kis szőkeség nagy komolyan bólogatva. Ám amikor csak úgy eltűnt a tisztem, nem csak ő ijedt meg.  Natsu mögött is megjelent a kardja. Igaz is… így elnézve mind a ketten az árnyékot hívták segítségül, ha bajba voltak. Kezdett jó ötletnek tűnni, hogy Shino~chant ide hoztam.
   - Semmi baj Shino~chan. Ügyesen megijesztettétek egymást, de már nincs vész! - tettem Mamorigami karjára is a kezem, hogy leteheti ám már Natsukit, nem fogja senki megenni. Akkor folytattam, amikor Natsuki is a biztos talajon állt, és Shino~chan is közelebb merészkedett -Shino~channal megnézhetjük, ahogy kidou~zol? - csüccsentem le Shino~chan mellé a földre. - Ha magyarázod nekünk, azt is megköszönjük! - tettem hozzá.
   -Natsuki igyekszik elmondani.  A kidou igazából Reiryouko~val megerősített varázsigék összessége. 
   - Az az energia, ami ott van benned, meg mindenkiben. - szúrtam közbe.
   -Natsuki elképzeli magába, ahogy kering ez az energia, majd elképzeli, hogy mit is szeretne belőle. Majd kimondja a varázsigét, és kész is. -  felemelte a kezecskéjét, és egy energiagömb jelent meg benne, majd magába kántált valamit, és egy pajzs jelent meg közöttünk.
   - Próbálj meg hozzá érni! - vigyorogtam rá Shino~chanra.  Natsu ezt hallva megvárta, hogy mit is fog tenni a fiú, majd amikor végeztek, újabb idézésbe kezdett.  Fecskék jelentek meg, amik körbe repültek bennünket párszor, majd a semmibe tűntek.
   - Mit gondolsz? Natsuki mondjuk első soron a védelmező, és a gyógyító technikákra specializálódott. - lestem Shino~chanra, miközben Natsu befészkelte magát az ölembe.
   - Naoki beteg volt hai! Natsuki meg akar tanulni gyógyítani, minél jobban! - jelentette ki a világ legtermészetesebb módján.  -Ha Shinobu~samanak fáj valamije, akkor Natsuki~t nyugodtan megkeresheti!
A nyakamba ültettem a lánykát, hogy elindulhassunk újfent.
   - Nos hát ez volna a kidou. Ezen felül szoktak még fegyveres harcot tanulni a shinigami tanoncok, pusztakezes harcot - elmosolyodtam, kissé talán sunyin - tanulják, hogy hogy mélyítsék el a kapcsolatukat a lélekölőjükkel, ugyanis minél többet gyakorolnak együtt, annál erősebbek lesznek közösen, és végül megtanulnak shunpo~zni. Apukád, úgy sejtem, hogy a shunpo rejtelmeit sem magyarázta el, igaz? - lestem rá - Az a sebességünk jelöli. Egy helyváltoztató technika, amitől gyorsabbak leszünk, mint egy átlag ember. Natsu~chan, kapaszkodj! Te meg Shino~chan, próbálj meg követni a szemeddel! - döntöttem úgy, hogy bemutatót tartok. Shunpo~val eltűntem mellőle, majd a másik oldalán jelentünk meg. Egy ujjal megböktem az arcát, hogy egész biztos, rám figyeljen. - Ilyesmit tudsz csinálni? Vagy valami hasonlót gyakoroltatok? Ha jól tudom, Shuu~chan ebben azért nem olyan ügyetlen... - jegyeztem meg elgondolkodva, majd kíváncsian lestem rá. -Vagy megpróbálnád?
« Utoljára szerkesztve: 2017. Ápr. 22, 09:50:25 írta Aikawa Chiyo »


(click to show/hide)

Karakterlap

Amatsuji Shinobu

Shinigami

11. Osztag

*

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
7 000 / 15 000

Hozzászólások: 35

Hírnév: 3

Infó

Tárcában: 7 000 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
sötétszürke

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
"Up in the air, chasing a dream so real."

Post szín:
#384E5B


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Kapitányi Iroda
« Válasz #24 Dátum: 2017. Máj. 06, 18:01:31 »
Szolgálatra jelentkezem

Izgatottan fészkelődtem, miután Aikawa taichou san beavatott ténylegesen kidou-t láthattam. Sok minden világossá vált, ebből a röpke beszélgetésből! Örültem, hogy ennyi ismeretlen dolog nyitjára jöhettem rá. Nagyon hálás voltam Aikawa taichou san-nak, amiért ilyen sokat mesélt nekem. A segítségével még arra is rájöttem, valamennyire akadnak hasonlóságok a démonmágia és bűvészet között. Igaz, kicsikét elkomorodtam, miután hitetlenkedés fogadta az elkapkodott megjegyzésemet.
- I-i-igen. – Nyeltem hatalmasat. - Azt hiszem. – Tettem hozzá elbizonytalanodva. - A többiek folyton viccelődtek a bűvészeinken. Szerintem sokszor sértő megjegyzéseket tettek rájuk. Gúnyolodtak rajtuk. – Kutakodtam a megfelelő szavak után, amivel leirhattam volna a benyomásaimat. - Hogy is mondhatnám…- Vakartam meg kínomban a fejem tetejét. - A tornászok óriási munkát fektetnek a fizikai felkészülésükbe. Ehhez nagyon komoly mentális edzettség is kell, mert, lehet, csodás szaltóid vannak, de ha lefagysz kétszáz méterrel a föld felett, akkor vége a karrierednek! – Tártam szét a karjaimat. Nem lehetett hova ragozni. Sokszor ezen a ponton bukott el valaki jövője. Nem egyszer fordult elő, miután valaki leesett, soha nem mert még egyszer felkapaszkodni a trambulinra, vagy annyira félt szétesett a mozgása. Elveszett valami a mozgásából, amitől konkrétan az ő egyedisége vált köddé.
- A bűvész, ránézésre csak trükközik, ami szerintük nem igényel ilyen komoly munkát. Tudom, hogy sokszor, azért beszéltek így, mert nem látták, amikor késő estig gyakoroltak, vagy azon gondolkoztak, milyen varázslatot találjanak ki. Én segítettem az egyik francia bűvészünknek. Akkor szembesültem vele ez is mennyire komoly fizikális és mentális megpróbáltatás. Ki kell találni és rá kell jönni a megvalósításra! Próba közben, sok a baleset! Gyakran sérültek meg! –
Kitartóan magyaráztam, hiszen tartoztam azok közé, akik lekicsinylő véleménnyel lennének a bűvészekről, akár a trükk mesterekről, akár a bohócokról. Minden nap láttam, mennyit dolgoznak a számokon. Ugyanúgy izzadtak a hosszas próbákon és ugyanúgy elfáradtak a nap végére, mint bármelyik tornász. Az ő dolguk, még összetettebb is volt, mint a miénk. Nekik konkrét szerepük, történetük, menetrendjük volt. Mi általában megkaptuk a feladatot, amit be kellett gyakorolnunk. Sose gondoltam valamelyiküket kevesebbnek, csak, mert más a feladatuk. Apa azt tanította, hogy nem kell mindenhez érteni. Elég, ha egyetlen dologban a legjobb vagyok. Szerintem ez mindenre érvényes. Ha a bohóc a világ legviccesebb embere, akkor ő egy kiváló bohóc és nem kell, hogy meg tudja a bokáját orral érinteni, vagy elefántokat szelídíteni.
- Nekem apa azt tanította: mindenki tehetséges valamiben és ebben kell tökéletesre törekednie. Azért engedte tornász legyek, mert én ebben szerettem volna a legjobb lenni. A tudományokhoz nem értek, ahogy a varázsláshoz sem. Ettől még nem szabad őket kevesebbnek tartanom. Ez annyit jelent, ők abban jók, én pedig másban. –
Húztam ki magam büszkén. Örültem, amikor arról beszélhettem mennyi mindent tanultam apától. Szívesen meséltem róluk, mert ezzel magamat is emlékeztettem. Anya mondta, hogy nem szép elfelejteni, kik vagyunk és honnan jöttünk. Erre próbálok figyelni, bár nem könnyű. Kissé el is szégyelltem magam Aikawa taichou chan felajánlására. Hálás voltam érte, csak rádöbbentett, mennyire figyelmetlen voltam. A társulat a második otthonom már hosszú évek óta és egyetlen szó nélkül jöttem el.
- Köszönöm szépen! – Lendítettem előre a fejem, egyenesen neki a szőnyegnek. A koppanást már meg se éreztem. Jobban lefoglalt a bűntudat. A telefonokat ugyan elvettem és gyorsan kirohantam az udvarra, csak, hogy a tárcsázással még vártam. Nem mertem felhívni az ismerős számot. Hirtelen nem tudtam mit mondhatnék! Teljes igazságot, még sem vallhattam be nekik.
- A-a-aikawa taichou..san! – Dugtam vissza a fejemet félszegen. - Nem tudom, mit mondjak. – Sütöttem le a szememet. Rosszul éreztem magam, amiért a felettesem is belerángatom, de nem tudtam mit tegyek és taichou san kedvesnek látszódott, meg okosabbnak, mint én.
Arra, hogy kérte pontosítsak a problémán, csak csendesen rugdostam egy porcicát az ajtóban. Nehezen állt össze fejemben a kép, pontosan mi a gond, de amennyire lehetett elmondtam. Nem tudtam, mit mondhatok, miért jöttem el és meddig leszek távol. A válasza sem húzott ki a csávából, hiszen pont ezt nem tudtam, vagyis igen, csak azt hiszem, nem akartam kimondani. Pedig muszáj lesz!
A válaszát megköszöntem, aztán visszacaplattam a teraszra. A menedzserem szinte ugorhatott a telefonért, mert zihálva szólt bele, alig két csörgést követően. Haboztam a megszólalással, de erőt vettem magamon és elmondtam a dolgok állását. Apához haza kellett jönnöm, mert hivatalos teendői lettek. Valószínűleg jó darabig el fog húzódni, ezért nem fogok visszamenni a társulathoz. A tömören elhadart mondókámat hosszas hallgatás kísérte. Szerencsére nem egy indulatos hölgy, ezért megbeszéltük átugrom és személyesen tisztázzuk, mi legyen a társulattal, tagságommal, egyáltalán a jövőmmel. Beleegyeztem, bár ismertem a válaszom. Elszomorított ott kell őket hagynom, de apa mellett a helyem. Amíg ő itt lesz, addig én is. A társulat, pedig állandó kötelezettség.
Nagyot sóhajtottam a hívás kinyomása után. Sietősen vittem vissza a telefont Aikawa taichou san-nak. Még egyszer megköszöntem a segítségét, aztán próbáltam felvenni a fonal végét, merre is tartottunk a beszélgetésben. Neki jobban, vagy gyorsabban sikerült és felvetette, menjünk el megnézni, hogyan működik élőben egy kidou. Lelkesen bólintottam rá az ötletre. Útközben végig azon pörögtem, milyen lesz majd. Illetve azon, hogyan fogok megbírkózni a munkakörömmel, amit majd szeretne nekem adni Aikawa taichou san. Izgalmasnak hangzott, hogy sokat kell lopakodni hozzá.
Annyira belemélyedtem a gondolkozásba, szempillantásnak tűnt a szőke kislány felbukkanása, majd szó szerint az orrom elé keveredése. Fa mögül hallgattam a válaszait, illetve Aikawa taichou san nyugtatását, bátran merészkedjek elő. Ekkor szembesültem vele, konkrétan mit tettem. Elszégyelltem magam felnőtt létemre, így viselkedtem. Lehorgasztott fejjel lépkedtem hozzájuk közelebb.
Sűrű bólogatásokkal kísértem Aikawa taichou san szavait. Azt mondta Akira kun, hogy ilyenkor nem szabad belevágni a felettes szavába, de ezzel lehet éreztetni, egyet értesz vele, illetve a te kérésedet is közli. Legalábbis valami hasonló. Tettem, amit tanítottak és csak akkor fejeztem be a hajlongást, miután a szőke kislány válaszolt. Enyhén megtámasztottam szédelgő fejemet, aztán haptákba vágtam magam Aikawa taichou san mellett. Kíváncsian csüngtem a kislány minden szaván.
Eltátottam a számat, miután arra kértek fogjam meg a közénk kerülő halványan derengő falat. Némi hezitálással érintettem hozzá az ujjamat. Kemény volt! Masszív! Tényleg olyan volt, mint egy téglából épített fal! Izgatottan kocogtattam meg. Élveztem ezt az új keletű felfedezést! Ahogy arra is ámult „vhoa”-val reagáltam, köddé vált. A felettünk elrepülő fecskéket már csak csillogó szemekkel követtem. Imádtam ezt a varászlatot! Nem véletlen a kérdésre, mit szólok hozzá, kicsattanó boldogsággal ugrottam egyet.
- LENYŰGÖZŐ! – Kémleltem még az égboltot, hátha meglátom valamerre a fecskéket. - Nagyon ügyes vagy, Natsuki san! – Vigyorogtam teli szájjal a kapitány ölében ücsörgő kislányra. Féktelen jó kedvem akkor fagyott arcomra, kiderült, hogy nem teljesen önszántából tanult ilyen csodás dolgot. Enyhén elszégyelltem magamat, ennyire lelkendeztem, amikor komoly témáról folyik a beszélgetés. Visszacsüccsenten a helyemre és egy bottal piszkáltam a földet. Valamennyire megértettem a szőke kislány motivációját.
- Rendben! Addigra én is sok gyógyfőzetet megtanulok! Akira kun tanít, hogy minél többet segíthessek apának! Majd szorgos leszek, hogy tudjak neked is segíteni! – Jelentettem ki határozottan. Nem ilyen fajta varázs dolog, de hasznos! Akira kun rengeteget mesélt, mennyi mindent lehet velük gyógyítani. Akár azt is, ha valakinek a lélekenergiájával akadnak gondok, vagy pont a varázsoló képessége rosszalkodik.
Lelkesen pattantam fel Aikawa taichou san jelzésére, induljunk el. Gyors léptekkel zárkóztam fel mellé. Folytatta a tanítást a halálisten képességekről. Összevont szemöldökkel figyeltem a mondókájára, mert nem sokat tudtam ezekről. Apa elmondta, hogy mik egy shinigami képességei, meg az emlékeimben akadtak képek ilyenekről, de konkrétan sosem láttam. Az Emberek Világában, pedig nem volt szükségem a gyakorlására. Furán festettem volna, ha fel-alá cikázok az utakon. Nekem a tornász élet elegendő kihívás volt, nem akartam még furcsább lenni, mert ilyesmiket ismerek.
- Nem csak apa hibája. Én sem erőltettem. – Próbáltam szemmel követni, ahogy kérte, de már csak arra kaptam észbe az arcomat böki meg, teljesen máshonnan. Elkerekedő szemekkel fordultam egyik oldalamról a másikra. Tényleg nagyon gyors volt! Még az eset hatása alatt voltam, amikor megkérdezte kipróbálnám, vagy szeretném megtanulni. Választásom nem sok akadt. Eldőlt, hogy már nem tornász, hanem halálisten vagyok. Kötelező ismernem és valamennyire tudnom, amit nekik kéne. Nem hozhatok szégyent apára, még az alapokat sem tudom.
- A-a-a….azt hiszem, igen. – Kaptam össze magamat. - Eddig azért nem szorgalmaztam, mert nem volt rá szükségem. Hamar eldőlt tornász leszek, apa, pedig nem kötötte az ebet a karóhoz, hogy nekem kötelező mindezt tanulnom. Elmondta, hogy mik a lehetőségeim és ő mit tud nekem tanítani. Én kértem, csak abban segítsen őt és magamat megvédhessem. – Hintáztam csendesen, hogy fogalmazhatnám meg muszáj megtanulnom, mivel már itt vagyok. - Igazából azzal, halálisten lettem, már megválaszoltam a kérdést, Aikawa taichou san. Tanítson meg nekem mindent, amit csak lehetséges! - Hajoltam lendülettel együtt a lábamhoz. Ha nincs talaj, megteszik koccanási pontnak. Ez most nagy kérés volt! Ilyenkor sokkal mélyebbre kellett hajolni!
- Hogyan működik ez a shunpo? – Guggoltam le a földre, jobban ráláthassak a lábára és a talajra. Keresgéltem rajta a szandálja nyomait, de nem találtam. Pedig, ehhez legalább két nyomnak kéne lennie, hiszen megkerült. - Apa azt mondta, hogy a mozgás lesz gyors. De nem látok nyomokat, ahogy azt sem hallottam, lépne, Aikawa taichou san. – Dörzsöltem elmélyülten az államat. Nekem ez sokkal jobban látszódott teleportálásnak, mint futásnak. Egyáltalán nem láttam, vagy érzékeltem bármit, miután eltűnt, majd a másik oldalamon keveredett elő.
« Utoljára szerkesztve: 2017. Máj. 06, 18:13:36 írta Amatsuji Shinobu »

Karakterlap

Aikawa Chiyo

Félvér kitsune

Shinigami

11. Osztag

*

Togishi

Szint: 14.

Lélekenergia:

60% Complete
72 400 / 100 000

Hozzászólások: 499

Hírnév: 8

Infó

Tárcában: 30 450 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Shinigami: Ezüst-kék szegéllyel ; Kitsune: Fekete-vörös szegéllyel

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Mindnyájunknak meg van a saját kis biztonságot adó kabalánk. Csak egyeseké élesebb, mint másoké.

Post szín:
#FFB71C ; #B3FF87


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Kapitányi Iroda
« Válasz #25 Dátum: 2017. Jún. 07, 23:51:30 »
Shino~chan megérkezett!
Szusszantam magamban egy nagyot. Legalább amit tanított Shuu~chan, az jó dolog volt.  Még ha nem is vitte túlzásba a dolgot. Ahogy beszélgettünk, és kiderült, hogy csak úgy eljött, felajánlottam neki a telefonom.  Ki is vonult vele, ám ahogy mégis visszasettenkedett, mert nem tudta, hogy hogy kezdjen bele… valamiért aranyosnak találtam. Meg szomorúnak is. Olyan érzés volt, mint egy nagyra nőtt kamasz gyerek. Tisztában voltam vele, hogy jó ideje kinőtt már a kamaszkorból. De most mégis azt az érzetet keltette. Nem hagytam, hogy ilyesmik látszódjanak az arcomon. Inkább próbáltam neki segíteni. Tiszteltem azt a féle hűséget, amivel Shuu~chan irányába viseltetett. Önzetlenségnek találtam. És tényleg nem tudtam, hogy mivel tudnám könnyebbé tenni. Egyelőre úgy döntöttem, hogy megpróbálom picit elterelni a figyelmét. Mivel úgy is érdekelték a kidou~k korábban, hát gondoltam, megmutatom neki, hogy is műkszik. Nem gondoltam rá, hogy ilyen gyorsan segítséget is kapok ez irányú elhatározásomban.  Natsu~chan nagyon lelkesen vetődött a nyakamba, majd a kérésemre kész kis bemutatót tartott. Titkolatlanul elmosolyodtam Shino~chan reakcióját. Ahogy észbe kapott, és elszontyolodott, megsimogattam a hajacskáját. Nem értettem a hirtelen komolyságának az okát. Ám mielőtt még bármit is megkérdezhettem volna, Natsuki fogta, és egy pocky~t varázsolt elő, és a fiú szájába igyekezett varázsolni. Mondjuk volt már az ilyesmiben tapasztalata.
   -Shinobu~san miért lett hirtelen komoly? - kérdezte nagy komolyan. Amennyire tőle telt, igyekezett mutatni, hogy aggódik. Mivel már ismertem, én láttam rajta, mit szeretett volna, de kérdés volt, hogy más észrevette~é.  -A mosoly az jó dolog! Ha Shinobu örül neki, Natsuki szívesen hív még fecskéket hai! - jelentette ki nagy komoly arcocskával, már tartva is a két kezét, hogy egy szavába kerül a fiúnak, ő megidézi a kidou~t.
Arra végképp nem mertem megszólalni, ahogy nagy komolysággal megígérték egymásnak, hogy mind a ketten nagyon szorgos diákok lesznek, hogy segíthessenek egymásnak majd. Hihetetlen aranyosnak találtam a jelenetet, pont ezért sem akartam megtörni.  Ámbár Akira~san nevének említésére felkaptam picit a fejem. De tartottam magam az elhatározásomhoz. Még úgy is lesz alkalmam és lehetőségem rá, hogy besunnyogjak hozzá, és a nyakára sózzam magam az említett személynek.
A további faggatózásomra, mit is tanult, nagyon lelkesen kezdte el a hadnagyomat védeni, miért is nem készítette fel jobban. Szóval úgy döntöttem, hogy a saját kezembe veszem a dolgokat. Egy Shunpo~val próbálkoztam először. Kíváncsi voltam a reakciójára. Egyszerűen megkerültem, miközben még Natsuki is a kezembe volt. A döbbenete magáért beszélt. Vizsgálta a talajt, még azon sem lepődtem volna meg, ha a zórijaim talpát megleste volna közelebbről.  Elmosolyodtam az őszinte igyekezetén.  Letettem Natsuki~t, hogy keresse meg Hikaru~chant.  Nem túl látványos, de attól még valós lelkesedéssel indult egyből neki. Én meg Shino~chanra kukkantottam. Pont amikor Natsu vissza is ért, hogy egy felbontatlan Pocky csomagot nyomjon a kacsójába, majd újra elsiessen. Nagyon igyekeztem, hogy ne kuncogjam el magam.
   - Nem szeretné, hogy rossz kedved legyen, ha jól sejtem, ez azt jelenti! - vigyorogtam így is, mint a vadalma.  De gyorsan komolyságot erőltettem magamra.  -Mit szólnál, ha mi az alapoknál kezdenénk? - kérdeztem tőle hirtelen, majd intettem, hogy kövessen, amennyibe ebbe beleegyezett. Már nem akartam arra apellálni, hogy SHuu megtanította vele a lélekenergiájának a legalapibb használatát.  Vagyis Besunnyogtam az egyik épp üresen árválkodó edzőterembe.  -Az alapokat pedig a lélekenergia jelenti. Az a titokzatos erő, amiről már beszéltem, és amit most Natsu is igyekezett bemutatni. Ezt az energiát használtam, és persze egy jó adag edzést, amikor az előbb megkerültelek. Futottam, minél nagyobb lépésekkel.  És szemmel követhetetlen gyorsasággal. Ám ahhoz, hogy ez menjen, először a lélekenergiát kell elkezdeni megtanulnod. - egy rögtönzött bemutatót tartottam, amikor is hirtelen, csak a sebességemből három hasonmásom keveredett elő, majd tűnt el a semmibe, amikor a vállukra akartam tenni a kezem.
   - Csüccsenj le! - intettem magam mellé, miközben én sem tettem másképp. Lótuszülést vettem fel. - Nem kell feltétlen követned a példámat az ülés módjával kapcsolatban. Az a lényeg, hogy kényelmes legyen. - magam is elhelyezkedtem. Gin~chant a vállamhoz döntöttem. - Nem tudom, hogy Anya ebben fog~e tudni segíteni. De nem árt, ha ő is ott van veled. Elvégre a lelked része, vele teljes a kép! - újfent szembesültem vele, hogy ezt tudatosan elmagyarázni koránt sem egyszerű történet egy magamfajtának.  Azért kitartó voltam - mit gondolsz, milyen színe lehet Anya és a te energiádnak? Ha ez megvan, akkor koncentrálj erre az energiára. Kezdésnek a színére. Próbáld meg lekövetni ezt az energiát. Ott áramlik a testedben a véred mellett. Rengeteg fontos feladatot ellát. És erősebbé tesz!  Figyeld, milyen utat tesz be. Egyelőre ennyi a feladat. Találd meg, próbáld meg megérezni, és figyeld, hogy mit művel! Koncentrálj a színére! - Elhallgattam. Hagytam, hogy saját maga próbálkozzon, meg tapasztalgasson. Némán, hang és moccanás nélkül vártam, hogy jelezzen valahogy, miszerint mikor is sikerült neki megtalálnia, netalán követnie.
Ezt tényleg olyan alaptudásnak ítéltem meg, ami mellett nem mehettem csak úgy el, hogy nem tudta, hogy kell. Szinte minden alaptudás része valahogy a lélekenergia vezetés. 
Kíváncsian vártam, hogy mi fog kisülni ebből a próbálkozásból. Meg persze hallgattam Gin~chant, hogy milyen lelkes volt. Mindig lelkes volt, ha vele foglalkoztam.
 Megvártam, hogy Shino~chan biztos legyen a dolgába, hogy érzi a lélekenergiája áramlását. Ha kérdése volt, azt igyekeztem megválaszolni neki a legjobb tudásom szerint. Csak akkor róttam ki rá a második feladatot, amikor már ment neki az első.
   -Próbáld meg irányítani. Képzeld el, hogy merre szeretnéd, hogy kitérjen az útjáról! -lestem nagy kíváncsi szemekkel, hogy miként sikerül neki. Titkon egy tűkből álló karperec simult közben a csuklómra, hogy ténylegesen láthassam a folyamatot, ha leskelődni támad közben kedvem.

« Utoljára szerkesztve: 2017. Jún. 08, 07:10:02 írta Aikawa Chiyo »


(click to show/hide)