Szerző Téma: Kert  (Megtekintve 1822 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Aikawa Chiyo

Félvér kitsune

Shinigami

11. Osztag

*

Togishi

Szint: 15.

Lélekenergia:

60% Complete
77 900 / 100 000

Hozzászólások: 526

Hírnév: 8

Infó

Tárcában: 21 650 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Shinigami: Ezüst-kék szegéllyel ; Kitsune: Fekete-vörös szegéllyel

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Mindnyájunknak meg van a saját kis biztonságot adó kabalánk. Csak egyeseké élesebb, mint másoké.

Post szín:
#FFB71C ; #B3FF87


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Kert
« Válasz #30 Dátum: 2017. Aug. 03, 23:50:56 »
Egy kis cseresznyefavirág

Hirtelen nem mozdultam, ahogy a mesélésem alatt Anao~san megölelt. Nem igazán tudtam hova tenni, hogy miért is kapom ezt a fajta kedvességet. Ahhoz hozzá voltam szokva, hogy én megölelek másokat, bár azt sem vittem, lássuk be túlzásba, ám ahhoz, hogy csak úgy engem öleljenek be, főleg nem gyerekek, vagy nem a shikigamijaim némelyike. Ez merőben újdonságként hatott, és mint olyan, gőzöm sem volt, hogy miként is kell az ilyenre reagálni. Visszaölelni? Óvatosan, bár kissé bizonytalanul megpaskoltam tenyérrel a hátát. Nagyon vigyáztam rá, hogy véletlen se fájjon neki.  Örültem, hogy legalább a képemen nem láthatta a teljes tanácstalanságot. Meg hogy nem nagyon tudtam, mihez is kell kezdenem a kezeimmel.
   -Ne haragudj, ha félre érthető voltam… - mosolyodtam el. Nem az az önfeledten boldog mosollyal, de egy magabiztos, és elégedett mosollyal. - Tény és való, nem volt könnyű életem, de egy pillanatát sem cserélném el senkivel semmire. Az enyém volt, és így szeretem, ahogy van. Az, hogy így kezdődött, hogy korán a kard útjára kellett, hogy lépjek, hogy később is gyilkolnom kellett, ezek is azzá tettek, aki vagyok. Nem bánom őket. Éltem az életemet, és kihoztam a helyzetemből, amit csak ki tudtam. Nem csak én, a mesterem ugyanúgy. A mai napig Apámként gondolok rá, és a hála, a tisztelet és a szeretet az, amit iránta érzek. Szóval köszönöm az együtt érzésed, de jó életem volt. - megpaskoltam a kezét. Még mindig furcsa volt ez a közvetlenség. Úgy tűnik, néha még azért eléggé kiütközött, hogy tősgyökeres japán nevelést kaptam. Nem mintha rosszul esett volna a jelenet…
Arra szusszantam egyet, hogy nem ismert olyat, aki ismerte volna a medve stílust.
   -Az élők világában próbálkoztál már? - kérdeztem óvatosan - Ha póttestet veszünk fel, akkor egész érdekes dolgokat lehet tanulni az emberektől! - gondolkodtam hangosan - Ki lehet deríteni, merre található olyan harcos, aki még ismeri a medve stílust. Esetleg kung fu mestereket felkeresni? Kínában? - pillantottam hirtelen fel rá. A kérdésére elnyomtam egy mosolyt - Mondjuk úgy, hogy most tanulok tigrisül… - biccentettem egy parányit - Ha lesz kedved és időd tanítani, örömmel venném! - azt mondta, hogy otthon van a kung fu~ban. Bolond lettem volna kihagyni egy ilyen kínálkozó alkalmat, edzőpartnert találjak.
Hálásan meghajoltam, hogy nem gördített akadályt az Inari~samanak szentelt szentély építése elé.  Innen viszont már csak hagynom kellett, hogy a szó elterelődjön. Tetszett az iránya a történéseknek. Így mikor a kidou~k gyakorlati bemutatójára került a sor lelkesen láttam neki, hogy célpontot játsszak. Úgy tűnt, hogy a lány nem osztozott a lelkesedésemben.
   - Rendben, szólok ha tényleg megsérülök! - nyugtattam meg, és persze nem említettem, hogy a sunyi róka nem feltétlen úgy értelmezi a tényleg megsérülést, mint mások. Amúgy is elég elnyűhetetlen voltam. Ténylegesen nem kellett aggódnia értem. Legfeljebb akkor kellett volna, ha kiengedem valóban magamból a rókát, de arra pedig nagyon vigyáztam, véletlenül se lehessen érzékelni rajtam semmilyen módon. 
Nem ez volt az első alkalom, hogy kidou~val találtam magam szemben. Általában, ha megtudták az osztagomat, mindig azzal kínáltak be. Igyekeztem a kezdeti vonakodásáról lebeszélni. Úgy tűnt, hogy szép lassan sikerrel járok. Ahogy a tüzecskéje elenyészett a markomban, mintha picit megnyugodott volna ő is. Így már kérhettem  lekötő kidou~kat.
   -Az emberi testben nem csak egy féle energia kering - éreztem, ahogy a mágia gúzsba kötött, hogy ne bírjak mozdulni - Manapság már csak a Qi~ről szoktak beszélni. Esetleg még, lévén shinigamik vagyunk, a Shen~ről, mint szellemi energiáról, de olyankor meg a Qi marad le. A Jing pedig, mint születési energia, teljesen ki szokott maradni a történetből. - Az alapállást még sikerült a kötés ellenére is felvennem. Egy mély levegővel igyekeztem a saját energia vezetékeimre koncentrálni. Az akupunktúrának is ez volt az alapja. Vagyis ez a rész már nem volt ismeretlen előttem.  Behunytam a szemem, ahogy óvatosan Megpróbáltam a rám feszülő kidou~t feszegetni. Nem szabadítottam fel a lélekenergiámat. Így viszont olyan érzés volt, mintha minden mozdulatnál az esszenciámba mart volna. Nem foglalkoztam nagy bölcsen vele, aminek az lett a következménye, hogy lezsibbadva dőltem el, nyúzott hering módjára.
   -Ebből engedj ki, és próbáljuk majd meg még egyszer kérlek! - még jó, hogy a hangom nem vette el ez a mágia. Tény és való, ezt nem sikerült így megtörnöm, ám még sem volt teljesen hiába való a történet. Amennyiben újfent a negyedik osztagot hozná fel, igyekeztem megnyugtatni, hogy nincs rá szükség, bajom az nem esett. Azért vártam egy picit, hogy kiálljon a zsibbadás. Utána végig mozgattam újfent a tagjaimat.
   -Ugyan ezt, ha lehet, még egyszer! - vigyorodtam el megest. Ha szükség volt rá, igyekeztem meggyőzni, hogy nem kell aggódnia, hogy ártana vele nekem. Amúgy sem a kötő mágiákba szoktak lesérülni az emberek. Amennyiben sikerült rábeszélnem, és újfent magamon éreztem a kidou szorítását, már célirányosan igyekeztem végig próbálgatni a saját energiámmal. A mágia erősségét, milyenségét, és a strapabírását vizsgáltam, anélkül, kiengedtem volna a valós lélekenergiámat. Mind a három energia félét bevetve.
   -Neked a mestered, akiről meséltél, ő tanított ilyeneket? Mágiát?  Vagy ez Akadémiáról tanult tudás? - kérdeztem közben, behunyt szemekkel.  -Megkérdezhetem, hogy mikortól emlékszel? Persze, ha nagyon személyes a kérdés, akkor nem kell rá válaszolni. Csak kíváncsi vagyok. Annak idején, amikor átkerültem a Lelkek Világába, jómagam is elég sok ideig az emlékeim nélkül bolyongtam. Száz, talán több mint kétszáz évig… - számoltam gyorsan utána. 



(click to show/hide)

Karakterlap

Shiroichi Anao

Kavicskapitány

Kapitány

Shinigami

10. Osztag

*

Szint: 11.

Lélekenergia:

60% Complete
58 500 / 65 000

Hozzászólások: 113

Hírnév: 8

Infó

Tárcában: 23 400 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Nőegylet

Reiatsu szín:
ametisztlila fekete csíkozással

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Gyerekegylet

Kapcsolat cimke:
Eljegyezve

Kivel áll kapcsolatban?:
PonPon *O*

Post szín:
#8A5FB1 // #BC55C8


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Kert
« Válasz #31 Dátum: 2017. Nov. 04, 23:04:48 »
[[ Egy kis cseresznyefavirág ]]

  Hihetetlennek találtam, hogy ilyen békésséggel emlékezett vissza ezekre az időkre Chicchan. Picikét irigyeltem is érte. Én tuti őrjöngenék, még ha már nagyon régen történt volna, akkor is! Bár… ha a papájaként gondol rá, biztosan más lehet. Én nem ismertem az apukámat, ezért elképzelésem sincs, milyen lehet ilyesfélére érzéseket táplálni valaki felé.
  Szívesen hozzászóltam volna még többet a témához, de egyszerűen nem volt rálátásom. Viszont nagyon örültem, hogy Chicchan nem volt szomorú, legalábbis így szűrtem le válaszából. Meg hát… azért tuti jó érzés lehet emlékezni valamire, ami a múltunkban történt, még hogyha nem is olyan boldogságosak az emlékek. Ami azt illeti, emiatt icipicit félek is belegondolni vajon mik történhettek velem abban az időszakban, amelyek nekem teljesen kipotyogtak a kobakomból. Lehet, hogy nem tetszene. Áh, jobb is így, hogy nem tudom!
  Meglepődtem Hyozanryuu hirtelenjében felcsendülő helyeslő morgása miatt. Teljesen váratlanul ért, így azt hiszem akaratlanul is kiülhetett arcomra a döbbenet. Ide egy naptárt! Fel kell írnom! – Hyozanryuu egyetértet velem! O.O
  Chicchan kérdése a túloldalon lévő roppant izgalmas világgal kapcsolatban kirángatott a döbbenetből, melyet a Gyémántsárkány ébresztett bennem.
  – Az Élők Világában? – ismételtem el a hallottakat szégyenlős mosollyal az arcomon. – Nekem az nem ilyen egyszerű. Sajnos… Mióta Keo-báró-samával történtek dolgok és már nem ő a feje a családjának, azóta nem igazán jártam az embereknél. Nem azért mert nem akarok, hanem mert nem engednek – szomorkásan sóhajtottam fel. – Keo-báró-sama rendes volt velem nagyon, ő mindig megengedte, hogy a náluk lévő kaput használjam, ha éppen mehetnékem volt az emberekhez. Most viszont csak az 1. osztagnál tudok ilyesmit tenni. Pedig nagyon igyekszem szépen megírni a kérvényt, hogy elengedjenek! De elég ritkán hagyják jóvá, hogy használhassam saját célra a senkaimont. Az igazság az… – vettem halkabbra a hangomat –, hogy legutóbb is csak úgy tudtam elmenni, hogy Tokki írt nekem egy papírt, hogy legyenek oly drágák az első osztagnál és engedjenek ki egy fél napra. – Igyekeztem nagyon halkan megosztani ezt a turpisságot. Nem akartam, hogy Kagura-sama meghallja és bajba keveredjünk emiatt. Kagura-samának kora ellenére nagyon éles hallása volt és elképesztő erőben is tartotta magát. Téren és időn átívelő a pipacsapása, ha pusztán rágondolok, már sajog a kobakom. – De igazad lehet! Odaát tuti találhatnék ilyesféle tanárt. Vívni is tanulok ott egy Senseitől! – azt még időben elhallgattam, hogy kitől. Pedig aztán osztagom hajdani kapitányától is volt lehetőségem tanulgatni odaát már nem egyszer. Bár akkor még nem voltam kapitány… és amikor nem volt rajtam haori, annyira nem is vették szigorúan azt a dolgot, hogy mikor megyek el az Emberek Világába. – Ezt kérlek, ne mondd el senkinek! Mármint, hogy vívni tanulok… – fűztem hozzá kissé kétségbeesetten. Ciki lenne, ha az osztagba visszajutna a dolog. A végén rájönnek nem véletlenül szoktam átpasszolni másnak a kardos okosítást az osztagban.
  – Mondjuk… Kínában nem tudom, még nem jártam ott, bár tudok a nyelvükön beszélni! Talán ha nem Karakurába kérezkednék el, akkor elengednének? – oldalra billentettem a kobakomat, miközben hangosan elméláztam ezen. – Úúú! Tényleg? És hogy megy? Kitől tanulod? Tényleg Chicchan, te nem ismersz véletlenül kung fu nagymestert vagy mestereket odaát, akik segíthetnének a medve stílussal? – kérdéseim sorakoztatása során hirtelen akadok el, ahogy meghallottam Chicchan szavait. Döbbenten tátom el a számat egy pillanatra.
  – Én? Tanítani? Téged? Még sosem kértek tőlem ilyesmit! Mármint osztagon kívül… É-én szívesen! De még nem csináltam ilyesfélét, mármint tudod, osztagban tartottam edzést persze, nem kardozósat, de minden mást igen. Viszont így külön valakinek, aki nem is 10. osztagos meg minden… Huh, szóval igen, örömmel! – bólogattam lelkesen. Már-már teljesen belezavarodva abba, hogy mit is szerettem volna mondani neki a meglepettségem miatt. – Bármikor! Főleg hétfő és csütörtök délelőtt – fűztem hozzá, amint sikerült összekapargatnom gondolataimat ezzel kapcsolatban. Azt az apróságot elhallgattam, hogy azokon a napokon elvileg az én kötelezettségem lenne megtartani a kardos gyakorlatokat. De Tokki mindig olyan szívesen csinálja, amikor valami egyébre hivatkozok, hogy nem tudok elmenni. Ez pedig nem is szimulált pocakfájás lenne, hanem tényleg tennék is valamit. Nem mintha amikor az osztag haditervét állítom elő, az ne lenne szuperfontos, de na! Azt nem lehet rám fogni ennél ez esetnél, hogy ellógom a gyakorlatra szánt időt!
  Az itt terítékre került edzésszerűségben viszont egyre bizonytalanabbá váltam. Nem járt át túl kellemes érzés, hogy Chicchant kell lövöldöznöm az általam ismert varázslatokkal, még ha ő is kérte, nagylány módjára, tudatában annak mivel jár. Cseppet sem esett jól! Nem hiába rezzentem össze minden alkalommal, mikor úgy véltem fájhatott a dolog.
  Chicchan szavaira az energiák tekintetében látványosan elgondolkodtam a kidou kötél túl végén. Azon morfondíroztam, hogy ennyi energiából mégis miképpen lehetne kiválasztani a megfelelőt, ami segíthetne legyógyítani az emberről a varázslatot. Akkor kaptam fel csak a kobakomat, amikor hallottam a puffanást. Menten ugrottam egyet, amikor Chicchant a földön láttam. Ijedten kiáltottam fel mindez mellé. Hirtelen azt se tudtam mi tévő legyek. Gyógyítsak? De én olyat nem tudok! Fussak Tsucchinért? De nem tudom elengedni a kidoukötelet!
  – Tsucchin! Kell egy Tsucchin! – kétségbeesetten csapkodtam madár módjára szabad kezemmel. (Amivel nem a varázslatot fogtam – még szerencsére, egyébként Chicchannak jobban fájt volna! >.<) Nyomban törtem a fejemet mégis mivel értesítsem Tsucchint, mert bármennyire is vágytam arra, kétlem, hogy innen meghallaná kétségbeesett sikolyaimat. Tudom már, írok neki! Már a zsebem felé irányzott mozdulat közben elvetettem az ötletet. Nem hiszem, hogy van telefonja. Akkor tuti meglenne a száma. Akkor pokollepke! De ahhoz el kéne engednem a kötelet… Ááá! Mégis mi tévő legyek? Ha egy képeskönyvben1 lennék, akkor egy idéző kört raknék ki, hogy idebűvöljem őt. A fekete-fehér könyvecskékben mindig beválik. Ha virágokból csinálom, talán nekem is sikerülne, mert Tsucchin oda és vissza van a növényekért. De bűnnek érezném leszakajtani a virágokat ezért… De buta vagyok! Most nem lehetek érzelgős. Chicchanról van most szó, majd ültetek újakat a helyükre!
  – Én úgy sajnálom, nem akartam, de tényleg ne haragudj, nem akartam, hogy fájjon, szóval úgy igazán, de igazán sajnálom!! – könnyes szemekkel oldottam fel a varázslatot, mikor Chicchan erre kért. Igazából, ha ezzel kezdtem volna, akkor tuti megkímélhettem volna rengeteg szenvedéstől. De nem, én butának meg kellett várnom, míg ő szól rám, hogy tegyek így. – M-minden rendben van? Ugye nem fáj nagyon? Ha gondolod, elviszlek Tsucchinhez! Ő meg tud gyógyítani – ajánlottam fel azonnal. Letérdeltem mellé, hogyha igényli, akkor azonnal fel tudjam kapni és száguldhassunk Tsucchinhez. De hogyha úgy érzi, ezt nem bírná elviselni, mert annál jobban fáj neki valami, nem erőltetem. Ez esetben még mindig ott van az idézés, mint opció. Egyszer amúgy is ki kell próbálnom, hogy valóban sikerül megidéznem a képeskönyv alapján Tsucchint! >.<
  – Huh? Akkor nem is fáj semmid? – meglepetten vizslattam Chicchanra, mikor arról próbált lebeszélni egy egész Tsucchin flottát rendeljek ide vagy, hogy én vigyem oda. – Ennyire jól vagy? – meghökkentem mikor azt kérte ismételjem meg a varázslatot. Én meg már a halálát vizionáltam magam előtt! – Oké, de Chicchan legközelebb ne csinálj ilyet, mert a kardomba dőlök! – De nekem nincs is wakizashim! Mindegy, akkor majd Tokkitól kölcsönkérek egyet csak azért, hogy beledőljek.
  Vonakodva mentem bele a dologba és idéztem meg újra a varázslatot. Némán szuggeráltam Chicchant pár másodpercig.
  – Említetted a különböző energiákat az előbb. Gondolkodtam rajtuk most egy kicsit. Szóval te érzékeled külön-külön is az energiákat vagy valahogy el tudod különíteni őket? – kíváncsiskodtam. – Tudod, előbb azt mondtam próbáld meg fókuszálni oda az energiádat, ahol érintkezik a testeddel a varázslat, tény nem konkretizáltam melyikkel… Mivel azt akarjuk elérni kevesebb energia befektetéssel tudjad kioltani a kidoumat és a varázslatom ugyebár a spirituális energiám kivetülése… vagyis Shen. Akkor, ha esetleg ki tudod választani, hogy a te Shened, vagyis a te spirituális energiád gyűljön egybe oda, akkor szerintem ugyanazt váltanád ki, mintha hirtelen megemelnéd a lélekenergiádat. Azt hiszem… Vagy ez most a célod? Bocsánat, ha túl sokat fecsegek, miközben összpontosítanál! – kértem elnézést a fecsegésem miatt. Hiszen lehetséges éppen koncentrációját zavarom a beszédemmel.
  Eleinte meglepett, mikor Chicchan a senseiem után érdeklődött és az emlékeimről. Nem voltak olyasféle dolgok, amikről nem beszélgetnék, így vidáman kezdtem el mondani Sanosuke senseiről a dolgokat.
  – Igen! Sok-sok mindent tanított, többek között azt is, hogy tudom jobban kordába tartani lélekenergiámat. Legalábbis nagyon próbálkozott. Tudod eléggé nehéz számomra fókuszálni, ezért is van nálam ez – emeltem fel jobb kezemet, hogy felfedjem csuklómon ékeskedő kavicsos karkötőt. – Rikkocchantól kaptam! – széles mosoly bontakozott ki az arcomon. – Abból a célból, hogyha elfáradok, vagy nem összpontosítok, akkor a lélekenergiám ne önállósítsa magát és ártsak ezzel másoknak – avattam be. Persze volt ennek a karkötőnek hátránya is, nagyobb varázslatokat eléggé nehezen formáltam meg, mikor rajtam volt. – De Sanosuke sensei mutatta meg nekem, hogy tudok megidézni néhány varázslatot anélkül, hogy felrobbantsam magamat. Az Akadémián… az Akadémián úgy emlékszem eléggé kevés dolgot tanítottak ilyestért és folyton szigorúak voltak – emlékeztem vissza a tanulmányokra. Eléggé régen volt, nem is igazán emlékszem már arra az időszakra. Csak azt tudom, hogy tudásom nagyobb hányadát nem a képzésnek köszönhettem. Azt hiszem hajdani tiszttársaim nélkül, meg a sensei segítsége nélkül nem lennék most ott, ahol.
  – Mikortól is emlékszem… Hát, picit talán furán hangozhat. De nekem már az Akadémián töltött éveim is eléggé kesze-kuszák. Van néhány homályos emlékem idegen arcokról, akik nem tudom kicsodák, talán Rukongaiban találkoztam velük, nem tudom. Szóval szerintem bátran állíthatom, hogy leginkább első osztagom idejéből vannak konkrét emlékeim! – bólintottam némi gondolkodás után, mintha csak az állításommal értenék egyet. – Amúgy, nem volt fura hirtelen emlékezni azokra, amiket és akiket elfelejtettél? Hogyhogy most emlékszel a korábbi életedre? Mi változott, történt? Te kerested őket vagy maguktól jöttek elő? – kérdeztem rá óvatosan Chicchan által meséltek kapcsán.
  – Öhm… Én is kérdezhetek tőled Chicchan? A mágiával kapcsolatban. Korábban azt mondtad, hogy nem igazán a tereped, ezért szeretnél meg tanulni védekezni ellene. Mi nem megy benne, hogy inkább mellőzöd? Vagy egyszerűen csak nem érdekel a varázslás?

1Itt Anao valójában mangákra gondol.

Karakterlap

Aikawa Chiyo

Félvér kitsune

Shinigami

11. Osztag

*

Togishi

Szint: 15.

Lélekenergia:

60% Complete
77 900 / 100 000

Hozzászólások: 526

Hírnév: 8

Infó

Tárcában: 21 650 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Shinigami: Ezüst-kék szegéllyel ; Kitsune: Fekete-vörös szegéllyel

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Mindnyájunknak meg van a saját kis biztonságot adó kabalánk. Csak egyeseké élesebb, mint másoké.

Post szín:
#FFB71C ; #B3FF87


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Kert
« Válasz #32 Dátum: 2017. Nov. 15, 11:43:15 »
Egy kis cseresznyefa virág

-Ha tanulni szeretnél, szívesen átviszlek ilyen helyre. Szerintem a keresgélésbe is tudok segíteni valamicskét. Sokat olvastam, meg jártam utána a témának -az emlékeket inkább nem emlegettem fel. Arról nem tudtam volna neki számot adni, Kei~chan belevonása nélkül. Őt pedig, amennyire csak lehetett, nem akartam a Shinigamik társadalmába belevonni. Veszélyes lett volna mesélni róla, és nem csak rám nézve, de attól féltem, hogy Nao~sanra nézve is legalább annyira. Ezt pedig nem voltam hajlandó megkockáztatni. -Velem úgy hiszem, átengednének az Élők Világába! -tettem hozzá, hátha beleegyezik. Aranyosnak találtam, hogy ennyire lelkes és kíváncsinak tűnt a medve stílus irányába. Sajnáltam volna, ha legalább egy picit nem segíthetek benne, hogy megismerhesse ténylegesen a vágyott harcművészeti irányzatot.
-Nem árulom el senkinek, de azt nem értem, ezt miért titkolod! -pislogtam rá hatalmas szemekkel -Szerintem dicséretes dolog, hogy tanulsz. Ha úgy érezted, hogy valami területben még képes vagy a fejlődésre, és ezért dolgozol! Ez inkább tiszteletet érdemel! -figyeltem az arcát értetlenül.  Bár az, hogy Kínában is lehetne tanulni, szemmel láthatóan felvillanyozta. Én meg kíváncsi lettem.
-Tényleg beszélsz kínaiul? -váltottam magam is kínaira. Daji~nak hála, mondhatni második anyanyelvemként volt szerencsém beszélni. -Tanultad valakitől? Vagy önszorgalomból sajátítottad el? -kíváncsiskodtam magam is. Bár én se lettem kímélve. -Izgalmas tekercsek kerültek hozzám! Ezért is lenne különösen jó, ha élőben is kipróbálhatnám ezt a stílust. Szóval hálás lennék érte, ha gyakorolnál velem, és tanítanál! -hajoltam meg tisztelettel. Elvégre nagy szívességre kértem meg. Aggódva hallgattam, ahogy elkezdett mentegetőzni, majd alig észrevehetően könnyebbültem meg, amikor végül kiderült, mikor tudna mégis csak fogadni gyakorlás céljából.
Persze, ha már itt tartottunk, egyből eszembe is jutott, még miben tudna segíteni nekem. A kezdeti nehézségek ellenére, kezdtem végül úgy érezni, hogy talán rájöhetek a dolgok nyitjára.
   -Ne aggódj, kutya bajom! -mosolyogtam rá bátorítóan, meg váltottam vissza japánra. -Nem bántottál semmilyen formában. Viszont így tudok csak olyannal előállni, ami segíthet a tisztjeimnek! - tettem a vállára a kezem, hátha picit megnyugszik ettől a gesztustól. Ha nem csak látja, érzi is, hogy jól vagyok. Arról véletlenül sem ejtettem volna szó, még éreztem picit, ahol az erőmbe mart a kidou. Azt is érzékeltem, hogy szépen áll helyre az esszenciám.  Ahogy kértem az ismétlést, még jobban meglepődött. Meg meg lettem fenyegetve, hogy legközelebb ilyet csinálok, Seppukut fog elkövetni. Az egyetlen bökkenő azzal volt, hogy nem tudtam pontosan, mi is az az ilyen.
   -Anao~san! - sóhajtottam egy nagyot -Ha csak nem szeretnéd, hogy magam is hason módon legyek kénytelen eljárni, kérlek őrizkedj minden féle kardba dőléstől! - néztem a szemeibe eltántoríthatatlan fejjel. Rám volt írva, minden szavam halálosan komolyan gondoltam. Ha miattam bármi is érné őt… nem hagyhattam. Csak miután úgy éreztem, hogy tényleg nem forgat ilyesmit többet a fejébe, folytathattuk. Újabb lekötést kértem. Közben figyelmesen hallgattam, hogy mit is mondott az energiákról.
A Shen energiát ajánlotta a kidou ellen. Felvettem a qi gong alapállást.
   -Köszönöm inkább, hogy elmondtad ezeket! -válaszoltam, hogy Anao~san egyből visszakozott, pedig tényleg hasznos dolgokat tudtam meg tőle.  Megpróbáltam hát gyakorlatba is átültetni a hallottakat. Azt nem kellett keresnem, hol érintkezett az ereje az esszenciámmal. Tökéletesen éreztem, ahogy megkötött, akadályozva a szabad mozgásba. Márpedig ez volt az egyik, amit akartam. Mozgással segíteni az energiáim irányítását. Közben hallgattam a lány válaszát. Aranyosnak találtam, milyen aprólékosan igyekezett kielégíteni a kíváncsiságom. Főleg, hogy érdekeseket mesélt. Nem tudtam azt például, hogy ő is hasonló módon vigyáz a környezetére, mint jó magam.
   -Nekem gyűrűm van, ami visszafogja az erőmet! -mondtam. Szerettem volna mosolyogni is, de az épp nem ment. Nagyon elmélyült fejjel igyekeztem ugyanis megmozdulni. A formagyakorlathoz, ami az eszembe jutott, a kezeim is kellettek volna. 
Ettől függetlenül még figyeltem Nao~sanra.
   -Az Akadémiára már visszatértek az emlékeim, de így is kesze-kuszának hatott… -mormoltam, a nem túl szelíd véleményemet arról a sokszor fejetlenségbe átcsapó hétköznapi diáklétet.
A kérdése azonban elgondolkodtatott. Mitől kezdtem el vajon emlékezni? Nem tudtam volna pontos okhoz kötni.
   - Igazából a testem kezdett el emlékezni. Jóval előbb, mint hogy jómagam megtettem volna. - szusszantam egy nagyot, amire aztán be is ugrott egy emlék. Kei~chan akarattal nem segített verbálisan, csak várta, mikor jövök rá magamtól a megoldásra. -Emberként is harcművész voltam. Azért edzettem egész életemben, hogy ez legyen számomra a természetes. És úgy tűnik, sikeres volt, ugyanis úgy tudtam megreptetni, leütni, kitérni az emberek elől, hogy gőzöm sem volt, hogy csináltam. De valahogy tudtam, hol kell megütnöm, merre kel ellépnem előlük, és hogy tudom a saját erejüket használva fel ellenük, hajítani el őket. - ahogy idáig értem, sóhajtottam még egyet. Az emlék ellenére kezdtem rájönni valamire.
   -A levegő! -mondtam ki hangosan is, minden bevezető nélkül. - Azt hiszem nem az a kérdés, hogy tudom~e külön irányítani őket. Három energia, de egy körforgás! A qi az embereknél felélesztheti a Shen~t. Vagyis Jing~ből Qi lesz, ami ha elég erős, feléleszti a Shen~t, ami tovább erősíti a Qi~t és a Jing~et. -Ezt nem könyvekből tanultam. Egyszerűen,mintha Keiko tudása a saját emlékeimként jelentek volna meg a fejemben. -Jing~ből Qi, amiből aztán Shen, amit visszafordul. - vettem egy mély levegőt. Nem foglalkoztam vele, hogy mennyire hathat furcsán, hogy berogyasztottam a lábaimat, noha a kezeim még hozzám voltak kötve. Behunyt szemekkel koncentráltam a saját esszenciámra. Éreztem, hogy a kidou marja, de most nem ezzel foglalkoztam. Nekem már nem kellett felébresztenem a Shent. Szellemi lényként mondhatni alapból bennem keringett. Ahelyett, szétválasztottam volna őket, magamban arra igyekeztem, hogy szétszedhetetlenül összefonjam őket. Ám olyan mód mégis, hogy különös egyensúlyban maradjanak mind a hárman.
   -Feloldanád a kidou~t, majd próbáljuk újra, ha lehet! - már túlságosan elzsibbadtam, hogy effektíven ki tudjam próbálni az elméletemet. -Semmi bajom, és látod, vigyázok is magamra, ezért kértelek erre! - igyekeztem megelőzni azt, hogy megijedjen. Pár percig akarattaln kontrolláltam a légzésem. Arra koncentráltam, hogy az esszenciám összekapja magát. Nem kellett neki sok idő, de azért azt a pár másodpercet, percet megvártam.
   - Miután a testem emlékezett, kezdtem el magam is emlékezni amúgy, visszatérve a korábbi kérdésedre - ropogtattam ki a csontjaimat. -Szép fokozatosan tértek vissza az emlékeim… De nem bántam meg egyáltalán! - tettem hozzá elgondolkodva. Jó dolgom volt, hisz Kirito~san és Mei~san gondoskodtak rólam mennyi ideig! De mégis így érzem magam teljesnek. -Félelmetes? Maga a gondolat, hogy egyszer csak visszatérhetnek az emlékeid… -figyeltem a szemeit. Már egész rendbe jött az esszenciám. Vajon, ha másokat talál el egy kidou, ők is így érzik, vagy manapság már nem is érzik a saját esszenciájukat a shinigamik? Netalán hátra hagyják, mint valami Földi dolgot? Nem tudtam, de feltenni inkább nem tettem fel a kérdést. Utána, tuti nem kaptam volna újabb kidou~t. Erre jött is a kérdés, mi a kapcsolatom a kidouk~kal. Halványan elmosolyodtam.
   -Párszor rájuk robbantottam annak idején a gyakorló termet. Utána elengedték még a tanárok is a dolgot, elvégre vannak, akik menthetetlen tehetségtelenségek, ha mágiáról van szó. - mosolyogtam rá. -Te próbáltad megkeresni a mesteredet? - nem akartam tiszteletlen lenni, hogy megkérdeztem, de tényleg kíváncsi voltam. Jól tudom, én mennyit melóztam rajta, míg egyszer teljesen véletlen botlottam Shion~ba, akinek szemmel láthatóan fogalma sem volt róla, hogy ki vagyok. Azóta azon voltam, és vagyok, hogy ez így is maradjon mindamellett, hogy én viszont vigyázni igyekeztem rá.
   -Oké, a következőt szeretném kérni! - léptem vissza, kellő távolságra - ha van több lekötő kidou~d is, a bénítóak is jöhetnek, akkor küldd őket rám. Ne aggódj, nem fog bajom esni! - tettem hozzá biztatóan mosolyogva -Olyan tíz percet adj egy-egy kidou~ra, mielőtt feloldod. Kigondoltam valamit, és szeretném kipróbálni. Szóval bármi kötő kidou jöhet! - Vettem fel a Qi Gong alapállását. -Megpróbálom azt tenni, amit az előbb mondtál, ám nem külön választva a három energiát, hanem egyszerre használva őket. - vártam eltökélt buksival az első adagot.


 


(click to show/hide)

Karakterlap

Shiroichi Anao

Kavicskapitány

Kapitány

Shinigami

10. Osztag

*

Szint: 11.

Lélekenergia:

60% Complete
58 500 / 65 000

Hozzászólások: 113

Hírnév: 8

Infó

Tárcában: 23 400 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Nőegylet

Reiatsu szín:
ametisztlila fekete csíkozással

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Gyerekegylet

Kapcsolat cimke:
Eljegyezve

Kivel áll kapcsolatban?:
PonPon *O*

Post szín:
#8A5FB1 // #BC55C8


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Kert
« Válasz #33 Dátum: 2018. Jan. 20, 20:15:01 »
[[ Egy kis cseresznyefavirág ]]

  – Tényleg megtennéd? Nagyon örülnék neki! Egyedül amúgy is unalmas lenne – gondoltam bele jobban a sensei keresésbe. – De nem akarok gondot okozni neked! – egészen megörültem, amikor felajánlotta, hogy segítene a kutatásban. Meg az Emberek Világába való kiruccanással is. De olyan sok szívességnek hangzott így egyszerre! Viszont nem akartam tényleg, hogy bajba keveredjen emiatt. Zavartan vakartam meg a tarkómat, miközben bizonytalanul lestem Chicchan felé. Csak most tudatosult bennem, hogy ezzel elvonnám a figyelmét az osztagáról, meg ki tudja, hogy mit kellene csinálnia ahhoz az 1. osztagnál, hogy elengedjenek vele! Biztos sok-sok fejtőrést fogok okozni neki.
  – Igen a tanulás sosem baj de… Hát… tudod, kapitány vagyok, és úgy tudják az osztagban, hogy remekelek a vívásban – azt elhallgattam, hogy túl nagy volt a szám és emiatt vannak sokan ebben a hittben. – Viszont őszinte leszek veled… Igazából nem vagyok hű, de ügyes benne – sóhajtottam fel csüggedten. – Hyozanryuu is rendszeresen megorrol rám emiatt. Tudom, hogy neki sem jó, hogy nem kezelem rendesen. Szóval ezért tanulok! És emiatt nem szeretném, hogy erről tudnának. Meg köztünk szólva, a kapitányok között is van, aki tuti kinevetne! – Nem neveztem meg Shihicchint, de menten rá gondoltam a beszédem alatt.
  – Igen beszélek, bár nem mindig sikerül jól kifejeznem magamat – vigyorodtam el, miközben igyekeztem a lehető legtöbb tudásomat előmeríteni a nyelvről a válaszadáshoz. – Nem tudom… Mióta az eszemet tudom, azóta megy a kínai beszéd. Gondolom azért nem emlékszem rá, mert sok-sok mindenre nem emlékszem. – Nem javítottam ki szavaim furcsaságát, mivel máshogy nem igen tudtam körbe írni azt, hogy egy pontnál előbb nem emlékszem semmire. Csak remélni tudtam, hogy Chicchan így is megérti. Azonban nagyon meglepett elejében, hogy kínaiul beszélt hozzám! Ráadásul nagyon szépen! 
  Ez a gyakorlatozás érezhetően jobban megviselt engem, mint Chicchant. Mondjuk ebből én is csak tanulni tudtam. Ezek szerint túlontúl rágörcsöltem én itt arra fájdalmakat okozok Chicchannak. De nem tehettem róla, tényleg nem akartam bántani!
  – Ugh, nem, nem szeretném, hogy Chicchan leutánozza a kardba dőlésemet. De csak… tudod, nem akartam fájdalmat okozni, és ha véletlenül bénázok valamit és tényleg bajod esik, azt nem tudnám elnézni magamnak – ütöttem mutatóujjaimat egymásnak zavartan, ahogy igyekeztem megmagyarázni, hogy miért is mondtam a korábbit. – Akkor maradjunk csak annyiban, hogy szólsz, mielőtt baj lenne! És akkor se én, se te nem dőlünk kardélbe, okés? – nyújtottam kisujjamat, hogy letegyük az esküt. Nem mintha nem elégedtem volna meg Chicchan szavaival is hozzá, de ez így mégiscsak biztosabb volt.
  Halványan elmosolyodtam, amikor megköszönte Chicchan a gondolataimat, amiket megosztottam az energiákkal kapcsolatban. Így legalább úgy éreztem, hogy nem idegesítem csivitelésemmel, miközben összpontosítani próbált.
  – Igen? Miért pont gyűrű? Neked is Rikkocchan csinálta? – érdeklődtem a lélekenergiáját korlátozó eszköz felől. – Olyan ügyes vagy, nem gondoltam, hogy te is ilyesfélékre szorulsz… Chicchan, te is nehezen boldogulsz a nagyobb lélekenergiákat megmozgató technikákkal, ha rajtad van? – kíváncsiskodtam. – Nekem gyakran meggyűlik vele a problémám, amikor egy erősebb varázslatot próbálok idézni. Ha rajtam van nehéz és megterhelő – magyaráztam, hogy miből is jutott eszembe ez a kérdés.
  Érdeklődve hallgattam Chicchant ő mitől kezdett emlékezni. Látványosan csodálkoztam azon, hogy azt mondta a teste kezdett el először. Oldalra billentettem fejemet, ahogy azon tűnődtem, hogy ez vajon hogyan lehetséges. Szerencsére kifejtette részletesebben, mert már kezdtem igen fura dolgokat a szavai mögé képzelni.
  – A levegő? – kérdeztem vissza kissé értetlenül. Nem értettem, hogy a levegő hogyan függ össze az emlékezéssel. Mármint persze, ahhoz hogy éljünk, lélegeznünk kell, ezt nem vitattam! De ez alapvető dolog, azt hiszem… Szóval így nem értettem a kiemelését. – Mármint a levegőben volt valami? – böktem ki magamból visszakérdezésem mellé.
  Mint kiderült én vagyok eltévelyedve. Arcomra kiült, ahogy leesett számomra a tantusz. Bár így se tudtam felvenni a fonalat Chicchannal, mégis úgy bólogattam, mint aki érti, hogy miről van szó. A három energiáról vezetett le valamit, ami segíthet a technika megtöréséhez. De így nem igazán tudtam követni. Nem kérdeztem rá inkább, nem akartam ennél a nagy felfedezésnél megzavarni.
  – Nem igazán értem – préseltem ki magamból, miközben kérése szerint feloldottam a varázslatot. Örültem, hogy nem ártott vele magának és szólt, mielőtt beütött volna a baj, ahogyan azt korábban meg is beszéltük. Bár azért alaposan végigmértem, hogy nem-e sumákolja el, hogy fáj valamije.
  – Biztos jól vagy? Kicsit sápadtnak látszol – kérdeztem rá óvatosan, ahogy közelebbről megnéztem Chicchan arcát. A végén itt összeesik nekem! Mondjuk, akkor tesztelhetem Tsucchin idéző kör elméletemet. De inkább nem szeretném, hogy ez megtörténjen!
  – Mármint amit mondtál, az energiákról – folytattam, miközben egy pillanatra elbambultam magam előtt, ahogy igyekeztem Chicchan szavait pontosan visszaidézni a kobakomba. – Most akkor, mit is szeretnél megpróbálni velük? Hogy jön ide a levegő? – néztem fel rá, miközben zavartan megvakartam a tarkómat.
  – Ez, hogy maga a test emlékszik, annyira hihetetlenül hangzik – szusszantam fel. Velem nem volt ilyesmi, legalábbis nem emlékszem, hogy lett volna. Azt hiszem, ez alapján akkor én egy hamar nem fogok emlékezni. – Szóval nem lettél tőle más ember? Hogy megtudtad, hogy nem az vagy, akinek ez eddig hitted magad, hanem hirtelen bamf! Tényleg a neved az az igazi neved, mármint így hívtak akkor is, amikor ember voltál? Vagy ez az, ami itt ragadt rád Soul Societyban? – kíváncsiskodtam.
  – Nem is tudom… Azt hiszem igen. Félelmetes. Az az igazság, hogy Gyémántsárkány sem örül a gondolatnak, hogy keresgéljem elveszett emlékeimet. Különben nem szokott ilyesmibe beleszólni, általában szereti, ha foltozgatom a hiányosságaimat. De ha ez kerül szóba, akkor rögtön morog, nem úgy, mint általában szokott, hanem olyan… komolyabban. Ez pedig még félelmetesebbé teszi az emlékezés gondolatát! – miközben beszéltem azon kaptam magam egészen elcsüggedtem. A gondolat, hogy Hyozanryuu sem akarja, hogy ezzel foglalkozzak valóban ijesztő volt és mégis mélyebben belegondolva szomorú. Mármint a lelkem másik fele volt és tőle nem kaptam támogatást. – De én megvagyok így is, emlékek nélkül! – böktem magamra, miközben elmosolyodva felnéztem Chicchanra. – Ki tudja, ha meglennének az emlékeim, lehet, hogy egy felfuvalkodott királynő lennék, aki csak a tükörnek hisz! – csípőre tett kézzel illegtem egy keveset. De ahogy kimondtam az elképzelt önmagamról a leírást, akkor döbbentem rá, hogy mennyire passzol Hyozanryuura. Persze a sárkány azonnal morogva kérte ki magának. Csak vigyorogni tudtam az ügyön.
  – Oh, én is így kezdtem! – legyintettem. – Rettenetesen használtam varázslatokat az első osztagomban. De szerintem senseiek gyakorta türelmetlenek az Akadémián! Lehet, hogy későn érő típus vagy! Ahogy én – idéztem fel a szavakat, amit anno Sanosuke sensei mondott nekem. – Szívesen tanítanálak! De az az igazság, hogy én csak úgy ráérzek a dologra és meglepő módon sikerül. De ismerek olyanokat, akik nagyon menőn értenek a varázsláshoz! Ott van például Shizzcchin! Ő például a mágiások osztagában is van – emlegettem fel Chicchannak. – Ha szeretnéd, akkor szívesen bemutatlak neki – fűztem hozzá ajánlatomat.
  – Oh, rengetegszer – csüggedtem el egy pillanatra, ahogy a sensei reménytelen kutatására gondoltam. – Eddig még nem sikerült megtalálnom. De nem adtam fel! Továbbra is keresem, biztos vagyok benne, hogy ott van valahol Rukongaiban. Nem tűnhetett el! – vettem mély levegőt, hogy a baljós gondolataim azonnal elillanjanak. – Nagy és erős, szóval tud magára vigyázni, biztos vagyok benne, hogy biztonságban van. Csak szeret bújócskázni… De még rengeteg helyen nem tudtam megnézni! Rukongai elég nagy – mutattam rá a kínos tényre. – Szóval még bármikor meglelhetem – szavaim végén elmosolyodtam. Majd szinte azonnal Chicchan kérésére kettéálltak a füleim. Arcomról lefagyott a vigyorom. Egy pillanatra nem jutottam szóhoz sem.
  – EGYSZERRE?! – szaladt ki a számon hitetlenkedve. – B-biztos vagy ebben Chicchan? – kérdeztem rá aggódva. – Mármint értem, hogy ez kell a módszer finomításához, de mégis… – felszusszantam. A segítségemet ajánlottam, most pedig kötekedek. Chicchan ággálásom miatt kifejtette mivel szeretne kísérletezni, eléggé elszántnak tűnt.
  – Olyan varázslatot azért ne küldjek, ami lefogja a kezeidet, ugye? – kérdeztem rá. Vonakodtam, ezért igyekeztem azonnal rendszerezni gondolataimat. Ha kétségekkel idézek mágiát, akkor azzal jobban árthatok Chicchannak! Azt pedig nem akartam… Ezért, amint sikerült lenyugodom, úgy a válaszától függően idéztem meg a varázslatokat. Először a Hainawát, aztán a Gekit és végül a Hourint. A Sait csak az esetben hívtam elő, ha Chicchan igényelte. Én egyébként nehéznek találnám úgy próbálkozni, hogy a hátam mögé kötik a kezeimet.
  – Hogy fogod egyszerre a három energiát használni? – tettem fel az idézések után a kérdést. Igyekeztem nem túl szorosan fogni a Hourin végét, de nem is túl lazán, hogy legyen értelme a mágiának. Magamban merengtem el azon vajon mit gondolhatnának mások, akik ezt látnák, mégis mit művelek Chicchannal? Rájöttem, hogy nem szeretném ennek megtörténtét, mert nem akarom, hogy paprikásak legyenek rám a 11. osztagosok. Főleg most, hogy elvileg megbeszéltük a 10. osztagosok átjöhetnek hozzájuk és fordítva.
  – Chicchan, miért lettél kapitány? – kérdeztem hirtelen. Nem tudom mennyire volt titok a történet, viszont nem tudtam sokat arról, hogy Myocchan miért vesztette el a rangját. – Nem nehéz Kenpachinak lenni? – kíváncsiskodtam. – Szoktál tanácsokat kérni az osztag vezetéséhez másoktól? Mármint nem kapitányoktól, vagy volt kapitányoktól?
(click to show/hide)

Karakterlap

Aikawa Chiyo

Félvér kitsune

Shinigami

11. Osztag

*

Togishi

Szint: 15.

Lélekenergia:

60% Complete
77 900 / 100 000

Hozzászólások: 526

Hírnév: 8

Infó

Tárcában: 21 650 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Shinigami: Ezüst-kék szegéllyel ; Kitsune: Fekete-vörös szegéllyel

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Mindnyájunknak meg van a saját kis biztonságot adó kabalánk. Csak egyeseké élesebb, mint másoké.

Post szín:
#FFB71C ; #B3FF87


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Kert
« Válasz #34 Dátum: 2018. Febr. 01, 23:57:22 »
Egy kis cseresznyefa virág

Elmosolyodtam az ártatlan kíváncsiskodására.
   -A többi ékszeremtől nem voltam hajlandó megszabadulni. Valamennyien személyesen kötődnek hozzám -jegyeztem meg, bár volt egy olyan sejtésem, hogy nem pont úgy értelmezik ezt a mondatom, mint amit valójában jelentett. Nem zavart az ilyen fajta félreértés. -Ha a kérdésed arra irányult, akkor igen, a tizenkettedik osztag készítette nekem. Noha ott nem túl sok személyt ismerek. - biztonsági okokból első sorban. Nem szerettem volna valamelyik kísérleti cellában találni magam, még véletlen felindulásból sem. Akkor kénytelen lettem volna megemelni a hangom, na meg a kardom, amit aztán senki nem nézett volna jó szemmel, magamat is beleértve. A magasabb lélekenergiás történet feszegetésére megvakartam a kobakom. -Az igazság az, hogy mint mondtam, nem a mágia az erősségem. És nem szeretném, hogy véletlen elfelejtkezek magamról, és kiütöm a fél osztagomat… -sóhajtottam már csak az elképzelésére is -Szóval így vigyázok rájuk. Arról nem is beszélve, hogy így izgalmasabb játszani… mármint a küzdeni. -tettem hozzá kissé sumák vigyorral. -Ha kiütök valakit, akkor az legyen ököllel, vagy karddal, ne pedig hókuszpókkal…
A nagy lelkesedésem cseppet félre lett értve. Ahogy az szép lassan le is pottyant bohókás kókuszomnak. Azért próbáltam picit pontosítani a számára is, hogy mire készülök épp.
   -Helyesebb, ha úgy mondom, hogy légzés, nem csak maga a levegő. A levegő esszenciája a testünkben qi~vé alakul. A koncentrálás és a mozgás gyakorolja a legnagyobb hatást a légzésre, mely így befolyással bír a Qi változásaira. A megfelelő légzés segít megvalósítani a harmóniát a koncentrálás és mozgás között. A helyes gyakorlás során azonban mindent egyszerre csinálunk. A mozdulatok, a meditáció és a légzés egy időben történik. Innentől pedig már csak ötvözni kell a kemény és a lágy qi~gongot. Nagyon összevisszának hangzik elsőre? -próbáltam elmagyarázni, mi is járt épp a fejemben. Bár nem volt egyszerű szavakba önteni. Én is inkább éreztem az összefüggéseket, meg magát az ötletet, mint hogy tudtam volna ésszel. Talán az ösztönös lett volna a találó kifejezés rá. Na meg Kei~chan emlékei, de őt már végképp nem akartam ténylegesen belekeverni a történetbe. Épp el volt zárva a lelkem legmélyébe. Inkább tettlegesen próbálkoztam vele, hogy bemutassam.
   -Kóbor Lelkek Városában annyira nem használtam neveket. Ha mégis, akkor is legfeljebb a Chiyo~t, mint olyat. - igyekeztem válaszolni a kérdéseire. Tényleg foglalkoztatta a téma. Bár azt nem tudtam eldönteni a hallottak alapján, hogy szeretne, vagy mégsem ő maga emlékezni. -Vagyis ez az emberi nevem, amit most is használok.  És igen, a testem kezdett először emlékezni. Harcos voltam életemben is. Mesteremnek hála, a kiképzésem része volt, hogy mielőtt gondolkodni tudok, a testem mozduljon. Olyan szinten kellett a harcot a magamévá tennem, ami már inkább ösztönös, mint tudatos. Vagyis nem kellettek emlékek az ösztönökhöz. - jó kérdés volt, megint mennyire lett kesze-kusza a magyarázatom. Újfent szembesültem vele, miért is nem próbálkoztam meg annak idején, még mielőtt kapitány lettem volna, hogy elmenjek az Akadémiára tanárnak. Kész csodabogárnak kellett volna lennie annak a diának, aki elsőre ráérez, hogy épp mit is próbálok nekik átadni. Inkább nem terrorizáltam őket. -Nem érzem, hogy más ember lennék tőle. A szívem ugyan az maradt, csak most már emlékszek is rá, hogy honnan jöttem. - Kissé sumákul pillantottam az említett sárkány irányába. Nem kellett hozzá nagyon érzékeny rókaorr, hogy lássam, aggasztotta a helyzet, még ha a gyors kontrája alapján, ezt magának sem volt hajlandó elismerni.-Miért nem kérdezed meg magától tőled, hogy miért nem örül az ötletnek, netalán visszanyerheted az emlékeidet? -kíváncsiskodtam.
  Arra nevettem csak el magam, hogy felvázolta a lehetőséget, micsoda tükör királykisasszony lenne az emlékeivel. -Nem látok rá nagy esélyt, hogy ez megtörténne Anao~dono. Azért, mert az ember elkezd emlékezni a korábbi életére, még nem felejti el a mostanit! Azok, amiket eddig megéltél, ugyanúgy a részeid maradnak! Azok, amik eddig formálták az életedet, nem fognak egy csapásra eltűnni! -kerestem a pillantását.
Hálás voltam neki, amiért próbált biztatni, na meg vigasztalni a lélekenergiához fűzdő kapcsolatom kapcsán. Ha nem is voltam elkeseredve, akkor is.  Arra meg végképp egyetértően bólogattam, hogy nem adta fel a keresést.
Mindezek mellett mondtam el neki a kérésem, ami hangos tiltakozást váltott ki belőle egyből.
   -Tíz perces különbségekkel, igen! -ismételtem meg magam. -És nyugodtan küldj bármilyen varázslatot! Egy éles helyzetben sem lesznek tekintettel az emberre ilyen téren! -ennek megfelelően már küldte is rám az első varázslatát. Ismertem ezt a kidou~t, ám most még sem erre koncentráltam. Szabályoztam a légzésem. Picit berogyasztottam a térdeimet, ahogy kézmozdulatok nélkül a qigong jól ismert módján kezdtem a testem mozgatni. Nem érdekelt, hogy mennyire nézhetett ki furán.  Érezni akartam A testemben mind a három energia áramlását. Kizártam mindent a tudatomból, és csak azokra koncentráltam. Elvégre hiba lett volna elkülönítve kezelni őket. Csak ezután kezdtem el a rám idézett kidou~val törődni, hogy már magabiztosan éreztem, és tudtam lekövetni a saját energiám. Teljesen idegenül hatott. Mintha fizikálisan szorítottak volna egy kötéllel. Óvatosan neki feszültem a saját energiáimmal. Nagyjából hasonló erősséggel tartott minden oldalon. A furcsának ható mozgással elkezdtem óvatosan feszegetni. Ahogy a kötés azon részéhez értem, ami Anao~san kezében tartott kötélbe végződött, egy picit mintha engedett volna. Ezen felbátorodva, picit jobban hozzá láttam az ide-oda játékhoz. Nem mertem csak egy ponton nekifeszülni, nehogy még jobban rám csomózódjon. Mivel a saját energiámmal vettem körbe, közvetlenül a kidou alatt magam, most nem mart úgy az esszenciámba, mint a korábbi próbálkozásaimnál. Óvatos lazítgatásokkal már majdnem sikeresen le is hullott rólam, amikor azt éreztem, nem tudok megmozdulni.  Nem is vettem észre, hogy eltelt a tíz perc. Vagyis a reakció időn még jócskán volt mit csiszolni. Ettől függetlenül örültem neki, hogy az elmélet igen csak úgy tűnt, működőképes. Finoman próbálgattam ezt az új kidou~t. Mint egy lepel, vett körbe, és takart be minden fele, teljesen megbénítva. Külsőleg legalábbis. Levegőt még bírtam venni. Változtattam a légzés technikámon, ezzel felgyorsítva az energiaáramlásokat a testemben. Mivel a gyűrűm aktív volt, alapvetően nem volt annyi lélekenergiám, amivel fel tudtam volna önmagában szakítani ezt, vagy akár az előző kidou~t. Legalábbis nem olyan módon, hogy kiengedem, és a lélekenergia különbség feltépi a kötést. Ezért használtam mind a Qi~t, mind a Shen~t, és a Jin~t egyaránt. Újfent szép fokozatosan feszegettem magamról le a furcsán ragaszkodó lepel szerűséget. Mire újra kaptam egy energia kötelet. Noha ez érzésre kicsit másabb volt, mint a korábbi. Ezt már egy nagyon picit talán hamarabb sikerült „letáncolnom” magamról, mint a korábbi hasonló párját. Végül egy sai került a kacsóimra. Mintha egy alkar bilincs szorította volna a kezeimet a hátam mögött össze. Megpróbáltam, hogy neki feszültem, de az csak az esszenciámba mart. Vagyis ezt is viszonylag óvatosabban kellett szétjátszanom.
Nem kicsit kimerülve huppantam le a földre, amikor szép lassan végre sikerrel jártam.  Picit szusszantam egyet, míg nekem szegezte a kérdését. Elgondolkodva rajzoltam az ujjammal minden féle értelmetlen mintákat a földre.
   -Annyira nem ismertem Miyoko~sant. Talán ha egyszer, legfeljebb kétszer találkoztunk személyesen. Szóval ő volt a kapitányom, és még sem volt ténylegesen a kapitányom személyesen. Furcsa paradoxon, nem igaz? - mosolyogva pillanatottam felé -Szamurájként engedelmeskedtem a parancsainak, hajlandó voltam a halálba menni, ha ezt adta volna ki utasításként, még sem volt ténylegesen a kapitányom. Úgy értem személyesen. Te ismerted? Mondjuk mind a ketten kapitányok voltatok, inkább úgy kérdezem, hogy milyennek ismerted? És hogy hogy lettem utána én a kapitány… Küldetésre küldték, és nem jött vissza. Küldtek utána keresőket, küldetések voltak, hogy megtalálják, ha netalán fogságba esett volna. Mindegyik sikertelenül. Sem őt, sem a testét, sem a lélekenergiáját, semmit nem találtak utána. És nem maradhatott, főleg ez az osztag a végtelenségig vezető nélkül -miután kapitány lettem, picit jobban beavattak a részletekbe -Természetesen tanulnom kell azt, hogyan lehetek ténylegesen kapitány. Főleg, mert mint említettem, nem volt előttem példa annak idején. Így vannak személyek, akiktől szívesen elfogadok tanácsot, vagy még azt is, ha tanítanak ilyen téren. De annak a személynek ki kell érdemelnie a teljes fokú tiszteletemet. Vannak néhányan, nem sokan igaz, akik ezt már elérték. - kíváncsian rá pillantottam -És te? Hogy lettél a tizedik osztag kapitánya? Voltál más osztagban is korábban? Milyen volt beletanulni a kapitánykodásba? Fogadsz el hozzá segítséget? Az előző kapitány? -Seiza~ba csücsülve, kíváncsian figyeltem a lány arcát. Remélni mertem csak, hogy nem kérdeztem itt kellemetlen témákra. -Remélem nem baj, hogy rákérdeztem. De más kapitányokkal nem sűrűn szoktam beszélni ilyesmikről… -tettem hozzá, kicsit halkabban.



(click to show/hide)

Karakterlap

Shiroichi Anao

Kavicskapitány

Kapitány

Shinigami

10. Osztag

*

Szint: 11.

Lélekenergia:

60% Complete
58 500 / 65 000

Hozzászólások: 113

Hírnév: 8

Infó

Tárcában: 23 400 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Nőegylet

Reiatsu szín:
ametisztlila fekete csíkozással

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Gyerekegylet

Kapcsolat cimke:
Eljegyezve

Kivel áll kapcsolatban?:
PonPon *O*

Post szín:
#8A5FB1 // #BC55C8


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Kert
« Válasz #35 Dátum: 2018. Febr. 04, 16:25:00 »
[[ Egy kis cseresznyefavirág ]]
 
  – Valaki olyantól kaptad őket, aki fontos számodra? – kérdeztem rá azonnal az ékszerekkel kapcsolatban. Érdekelt a csecsebecsék háttere és hogy miért kötődött hozzájuk ennyire. – Ha szabad megkérdeznem… – szégyenlősen mosolyogtam Chicchanra.
  – Rikkocchan a tizenkettedig osztag kapitánya – feleltem. – Mármint én így hívom. Kiket ismersz ott? Yukkocchan téged is utál? – kérdeztem utána. Láttam már, hogy másokkal hogy viselkedik és csak Tokkival és velem ilyen igazán ellenséges. Meg úgy a fiúkkal valamiért ugyanúgy utálatos, Simán Csak Keisuke-samát sem szerette.
  – Csalásnak érzed varázsolni? – kíváncsiskodtam a nézőpontját hallva, amit az előbb megosztott velem. – Meg hogyhogy játéknak érzed a harcokat? – kérdeztem rá. Ezt kicsit furcsálltam. A harcok nem voltak jók, persze volt, hogy nem lehetett elkerülni. De sok fájdalmat tudott okozni. Nem lelkesedtem érte. Ha csak egy edzés a dolog, akkor persze más, de a valóságban?
  – Vannak légzés gyakorlatok. Ahol a helyes légvételre kell odafigyelni. Esetleg valami ilyesmit szeretnél belevinni? Mármint akkor is odafigyelni a légzésre, amikor mozogsz, hogy a Qi úgy alakuljon, ahogy szeretnéd? – próbálkoztam kisilabizálni Chicchan szavait. – Szerintem, ha látom, hogy mit csinálsz úgy jobban megértem. Így beszélve róla nehéz elképzelni. Nekem, ha látom a dolgokat az sokkal könnyebb! – kezemmel hevesen gesztikuláltam, miközben próbáltam megmagyarázni ezt a „ha látom, akkor megértem” ügyet.
  – Tehát a nevedre emlékeztél? – meglepetten hallgattam végig, amit mondott. – Azt hittem, hogy nem és csak úgy kaptad valakitől. Amúgy szép a neved! – mondtam mosolyogva. – Ez az ösztönös harc valahogy illik egy Kenpachihoz. Mármint, nem akarlak beskatulyázni ezzel! Csak a Kenpachikról szeretnek ódákat zengeni és ez az ösztönös harcolás tőled a te Kenpachidat is egyedivé teszi, ha kifejezhetem így magamat – vakartam meg a tarkómat zavartan. Reméltem nem sértődik meg, hogy így hasonlítgatom az előző kapitányokhoz ezt a tulajdonságát.
  – Próbáltam! – nyafogtam fel a pöffeszkedő sárkánygyíkot illetően. – Mindig kikerüli a válaszadást! Vagy undokoskodik, vagy mindkettő. Általában mindkettő – feleltem meg. – Hyozanryuu aranyos, de időnként elég nehéz eset! – meséltem Chicchannak a sárkányról. – Gyakran tűnődöm azon vajon van más, Hyozanryuuhoz hasonló lélekölő. De aztán mindig rájövök, hogy Gyémántsárkány egóját nehéz felülmúlni – szusszantam fel. Muszáj volt valahogy kompenzálnom a korábbi pozitív megnyilatkozásom után. A végén túlságosan elszalad Hyozanryuuval a ló. Már kezdett piszkálni azzal, hogy ismételjem meg a korábbiakat. Még mit nem! Az is csak véletlenül kiszaladt belőlem. Oké, talán icipicit komolyan gondoltam!
  – Biztos vagy ebben? – behúzott nyakkal kérdeztem rá. – A változások ijesztőek tudnak lenni, főleg a váratlanságukkal. Meg hát, egyszer már elfelejtettem dolgokat! Lehet, hogy visszaeső vagyok – megborzongtam a gondolattól. Még elképzelni is szörnyű volt, rendszeres amnéziába eső lennék! Szörnyen hangzik. De nem szerettem volna tényleg elfeledni, aki most vagyok és megváltozni se, ha majd végre emlékszem a múltamra. Néha úgy érzem, hogy kicsit túl sokat kívánok.
  Nem próbálkoztam meggyőzni Chicchant, hogy ne vállalja túl magát. Bíztam abban, hogy be tudja határolni, hogy mennyit tud elviselni és szól, ha esetleg nem bírná tovább a varázslatokat. Bármennyire is volt szomorú, sajnos abban igaza volt, hogy egy igazi küzdelemben nem fogják tőle megkérdezni, hogy mennyi lekötő varázslattal szeretne éppen megbirkózni.
  Feszült figyelemmel néztem Chicchan műveletét. Mellkasa mozgásából próbáltam lekövetni légzésének sebességét. A mozdulatait általam ismert lépésekhez kötni. A varázslat alatt való mozgásra, picit elhúztam a számat. Fájdalmasnak véltem a műveletet, de nem szóltam közbe, hogy ne zavarjam meg vele. A figyelésemben picit kizökkentett, amikor érzékeltem a kidou kötél lazulását Chicchan műveletétől.
  – WOAH! Ez hihetetlen volt – jegyeztem meg, amikor Chicchan az összes varázslatommal sikeresen megbirkózott. Leguggoltam Chicchan elé, hogy csendesen megvizsgáljam. Hogyha nincsen jól, akkor azonnal elkészítem a Tsucchin idéző kört! – Figyeltelek, miközben csináltad a varázslatokból való kitörést. Meg is lepett, hogy végül sikerült! Úgy éreztem meg tudtad ragadni, amit szeretnél. Ugye? Már csak valami módszer kellene arra, amivel gyorsabbá tudod tenni. Legalábbis úgy sejtem ez a cél – jegyeztem meg. Reméltem, hogy nem beszélek butaságokat, de azért tíz perc egy varázslat megszüntetéséhez azért így soknak hangzik, még ha a végére kezdett is belejönni. De gyakorlással ez biztos változtatható! Kíváncsi vagyok Chicchan mit tervez ezzel a továbbiakban.
  – Myocchan… – halk szusszanással hallgattam végig Chicchant. Sajnáltam, hogy nem volt lehetősége komolyabban megismerni a kapitányát. Átéreztem, nekem sok kapitányom volt, egyikük eltűnt, másikjuk áruló lett… – Nos, Myocchan egy kislány volt, aki nagyon szeretett volna hamar felnőni és mindenkinél jobban igényelte volna a szeretetet, csak nem akarta ezt még magának sem bevallani. Azt tudom, hogy az apukája miatt lett Kenpachi. Előtte ő volt a kapitány itt és mellette volt hadnagy. Azt hiszem ez sokban befolyásolta a kapitánykodását – feleltem Chicchan kérdésére. – Kicsit hihetetlen, hogy így eltűnt… a semmibe – jegyeztem meg felszusszanva. Nagyon fiatal volt még, szóval szomorú, hogy így elveszett.
  – Hááát – megvakartam a tarkómat a kérdésre. Kínos ábrázattal vizslattam fel Chicchanra. – Elhívtak az 1. osztagba, ahol meg kellett mutatnom a bankaiomat, amiről igazából nem is tudom, hogy jutott tudomására a Soutaichounak. Na, mindegy, szóval megmutattam neki és még néhány másik kapitánynak és utána elmondták, hogy ezentúl én leszek a 10. osztag kapitánya. Nem igazán körítették a dolgot. Az igazság az, nagyon meglepett! Nem sokkal előtte mutatta meg nekem Hyozanryuu a bankai formáját és eléggé bizonytalanul kezeltem akkor – meséltem el Chicchannak. – A kapitánykodásba meg nem igazán tanultam bele, Simán Csak Keisuke-sama segített benne és igazából apróságokon kívül mindent úgy hagytam, ahogy volt annakidején az osztagban. Simán Csak Keisuke-samának meg már azelőtt is sokszor segítettem, mert egyedül maradt, miután eltűnt a kapitányunk. Tudod, kicsit hasonlóan jártam a kapitányommal, mint te Myocchannal. Watanabe taichout ellopta a Daitenshi és többé nem jött vissza – ökölbe szorított kézzel ültem le törökülésbe. Leszegett kobakkal vizslattam a földet. – Nem igazán ismertem a kapitányomat, keveset beszélgettünk, de az alapján egy kedves embernek tűnt, mindenkit szeretett az osztagban. Még engem is, pedig aztán nem semmi múltam volt! – zavart mosollyal az arcomon néztem fel Chicchanra. – Igazából elég sok osztagban megfordultam. De mindenhonnan elküldtek valamiért a végén. Szolgáltam a harmadik, az ötödik és a hetedik osztagban is korábban! – számoltam le, a matekozáshoz még a kezemet is segítségül hívtam, hogy biztos ne felejtsek ki egyet sem.
  – De a Daitenshi… – mérgesen szusszantam fel. – Tudom, hogy a Goteinek hálásnak kellene lennie, amiért segítettek nekünk anno, de hát embereket visznek el! Watanabe taichounak volt családja! És nem hozták vissza! Meg képzeld, Vénember, ennek a szervezetnek a feje egyszer letörte Hyozanryuu élét! – panaszoltam el. – Mondjuk cserében kicsit „rendet raktam” az itteni hadiszálásukon csak a miheztartás képen, amiért ezt tette annakidején – büszkélkedtem el ezzel. – Meg képzeld! Vénembernek volt bátorsága KatsuSának kiadni magát! Mármint hátulról tök ugyanúgy néztek ki, ráadásul még nem is tagadta elejében! Először mondjuk simán mumusnak néztem emiatt – fújtattam fel haragosan. – Ne haragudj! De ha a Daitenshi szóba kerül, valahogy mindig ilyen leszek – kértem bocsánatot a morcos viselkedésemért. Nem neki szólt, hanem egyszerűen Vénemberre voltam dühös.
  – De amúgy örülök, hogy végül engem bíztak meg a 10. osztag irányításával, még ha sok feladattal is jár. Igazából reménykedem abban, hogy talán Watanabe taichou egyszer visszatér… addig meg szeretnék mindenkire vigyázni! Meg utána is persze! De a 10. osztag volt az első, ahol szerettek a viselkedésem ellenére is – merengtem vissza a régi emlékekre. Tényleg jól eset a kedvesség, amivel fogadtak annakidején a tízedik egységben.
  – És már sikerült olyan kapitányt találnod, aki tudott tanácsokkal szolgálni? Meg téged is sokszor megszólnak, ha valami változást viszel az egységbe? – Az 1. osztag rendszeresen panaszkodik a háborús játékok miatt, ami a 7., 10. és a 12. osztag között van. Holott az csak szórakozott gyakorlás! Ha minden nap készen létben vagyunk egy háborús szituációra úgy nem fog minket váratlanul érni, ha komolyan is megesik egy ilyen!

Karakterlap

Aikawa Chiyo

Félvér kitsune

Shinigami

11. Osztag

*

Togishi

Szint: 15.

Lélekenergia:

60% Complete
77 900 / 100 000

Hozzászólások: 526

Hírnév: 8

Infó

Tárcában: 21 650 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Shinigami: Ezüst-kék szegéllyel ; Kitsune: Fekete-vörös szegéllyel

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Mindnyájunknak meg van a saját kis biztonságot adó kabalánk. Csak egyeseké élesebb, mint másoké.

Post szín:
#FFB71C ; #B3FF87


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Kert
« Válasz #36 Dátum: 2018. Febr. 25, 20:24:12 »
Egy kis cseresznyefa virág

Parányit bólintottam az ékszerekkel kapcsolatban. Teljesen megállta a helyét ez a kijelentés. Mind a shikigamik hihetetlen fontosak voltak a számomra, és nem csak fegyverekként, de személyekként is, mind pedig a családomtól örökölt fülbevalók fontosak voltak a számomra. A nyakláncaimról pedig inkább nem ejtettem szót. Magamban el is mosolyodtam egy pillanatra, hogy valójában nincs is olyan ékszerem, aminek ne lenne valami különlegessége.
   -Valamennyi fontos a számomra igen. Olyanoktól származik, akik sokat jelentenek nekem. Néhány meg családi ereklye, ha szabad így fogalmaznom. -mondtam végül ki is a lényeget, nehogy Anao~dono azt higgye, hogy rosszat kérdezett.
A tizenkettedik osztag említésére szolidan csendesedtem el. A mumus osztag, ha szabad élnem nagyobbik unokahúgom szava járásával, még ha ő nem is ilyen kontextusban szerette használni ezt. 
   -A tizenkettedig osztag és az én osztagom… -próbáltam nem túl feltűnően szűkszavú lenni róluk, noha nem volt egyszerű -nem ápol túl szoros kapcsolatot. Talán az ennyire különböző feladatkör, amit betöltünk… -mondtam ki hangosan. Csak gondolatban tettem hozzá, hogy nem szeretnék senki bonc asztalán ébredni, csak mert kíváncsiak lettek a fajtámra, hogy milyen lehet belülről. Egy ilyen atrocitást egészen biztos, hogy nem fogadnék jól, ha meg lerombolom az osztagjuk felét, jogos idegességemben, azt meg sem ők, sem a Gotei nem méltányolta volna. Vagyis mindenkinek jobb volt, ha nem kereszteztük egymás útjait. Megkönnyebbültem, ahogy a téma tovább terelődött.  Olyan aranyosat kérdezett a lány, akaratlanul is elmosolyodtam.
   -Csalásnak a varázslást? Kicsit sem! Azt már tudom, hogy komoly és fáradtságos munka, hogy az ember megtanulja a mágiát! Önfegyelem, sok gyakorlás, és nem utolsó sorban tehetség szükségeltetik hozzá. -egy pillanatra oldalra döntöttem a buksim -Ez nem tűnik másabbnak a fegyveres, vagy pusztakezes harcmodornál, legalábbis a számomra. Ha valaki mágiában ügyes, akkor azzal harcol, ha valaki fegyverrel, akkor azzal. Ha meg van előre határozva, hogy fegyverrel fogunk harcolni, le vannak fektetve a szabályok, és mégis mágiával támad rám, nos az talán aljas húzás. De maga a mágia koránt sem csalás a szememben. Kapitányként amúgy is badarság lenne. Ha ténylegesen harcra netalán háborúra kerülne sor, a mágia tudók és használók nagyban hozzá tudnák segíteni a csapatot a győzelemhez. Ugyanolyan harcnemnek ismerem el, mint a többit, épp ezért ugyanúgy tisztelem, ha nem is vagyok benne jártas. -tudtam, hogy furcsának hathat, főleg az osztagom korábbi hírét figyelembe véve ez a meglátásom, ám ettől még így gondoltam. Legalább olyan oktalanság lenne leírni a mágia használókat, mint a kardhasználókat, vagy a pusztakezes harcosokat. Vagy épp a gyógyítókat. Valamennyien elengedhetetlen részei egy egésznek. [/b]- vakartam meg a fejem, meg lestem a lányra, hogy mennyire néz sültbolondnak, hogy ilyeneket fecsegek itt össze meg vissza.  -Te hogy látod ezeket? A mágia harcnemnek számít szerinted? És a többi, őket hogy sorolod? 
Közben az elméletem gyakorlati megvalósítását is igyekeztünk megoldani. Noha a lélekölőjére tett fél megjegyzése, na meg maga a kardszellem… egy aprócska félmosolyt csaltak az arcomra.  Megdolgoztatott a feladat, ám a  végén lelkesen tápászkodtam fel.
   -Hálás vagyok, hogy segítettél Anao~dono! -hajoltam meg felé. 
Kíváncsian csüccsentem mellé, ahogy a korábbi kapitányomról mesélt. Mint aki tényleg jól, és közelről ismeri.
   -Közeli barátok voltatok? Úgy értem az elődöm és te. -kérdeztem óvatosan. Figyeltem az arcjátékát, illatát. Mennyire fojtja magába, vagy viseli meg, hogy most hirtelen kiderül a lány eltűnése.  Azt magam is tudtam, hogy sosem örömteli elveszíteni barátot.  Ahogy tovább mesélt, még több ismeretlen név keveredett elő. A  legtöbbjükről hallani sem nagyon hallottam eleddig. Ámbár az egyiküket úgy sejtettem, nem csak hallottam, találkoztam is vele. Isami~san, ha jól sejtem, őt takarta a Csak-Simán-Keisuke~san megnevezés. Legalábbis így tippeltem.
   -Keisuke~san? Ha jól tudom, helyette jött Tokiya~san. Azt megkérdezhetem, hogy vele mi lett? -jó ideje őt sem láttam. Mondjuk nem lepett volna meg, ha kerülte volna a társaságom. Nem igazán értette meg a fegyverek iránti rajongásom és tiszteletem. Vagy nagyon félre érthette, minden esetre úgy sejtettem, picit talán megrendítette, hogy lány léttemre túlságosan is hozzá vagyok szokva a csataterek és a vérengzés látványához. Erről inkább bölcsen hallgattam. Főleg, mert itt kész emberrablások is szóba kerültek. Hatalmasra nyílt szemekkel pislogtam Nao~sanra, miket élt már át!
   -Emberrablás? Daitenshi? Mi ez a Daitenshi? -kíváncsiskodtam, ámbár a folytatástól azt hittem a fülem is ketté áll -Hogy…hogy mit csinált? -szinte sípolt a hangom a hallottaktól -Mit művelt a karoddal, amitől ez történt? És egyáltalán hogy? És mit keresett a kardot közelébe? És miért ért a fegyveredhez bármilyen formában? Eltörted a kezét érte? Esetleg a lábát is? - teljesen jogos következménye lett volna. Ámbár Nao~san túl finom lelkű volt. -Az én időmben már azért megölhette a szamuráj a másikat, ha csak kérdés nélkül hozzá ért a kardjához, vagy átlépett felette… - morogtam kissé talán idegesen. -Szeretnéd, hogy megnézzem a lélekölődet? Elvégre kovács és kardélező polírozó a szakmám! -szusszantam egyet. -Ki volt ez az alak? -biztos ami tuti, ha bármikor a közelembe kerülne,  tudjam mikor kell a pengéket minél jobban eltűntetni!  -Ámbár a KatSusa megszólítás sem ismert előttem -sunnyogtam.
   -Őszintén hiszem, hogy a 10. osztag szerencsés, hogy te vezeted őket! - mosolyodtam el a története végére. Tudtam róla, hogy gondoskodó lelke van, és ezt szépnek találtam. 
   A kapitányok között? Talán segítenél nekem? Még annyira nem ismerem a többi kapitányt. Mesélsz róluk? A kapitányokról, meg a hadnagyokról? Te kiket ismersz jobban? -vigyorogtam nagyon sumák róka módjára. Kíváncsi voltam a véleményére.



(click to show/hide)