A kapitány és a hadnagy irodája

[Mizushima Tenkai]

Fogai közt egy ceruza volt, baljában egy jelentés, jobbjában pedig egy másik ceruza, amivel éppen dolgozott. Ettől a sok papírmunkától már kezdett rosszul lenni, legszívesebben úgy tenne, ahogy Anaotól tanulta. Mindet a kukába, és égjenek csak. Nem is lenne semmi gond többé, de sajnos ezt nem tehette meg. Muszáj megcsinálni a dolgát, ha már volt olyan bolond és elvállalta a kapitányságot, na meg a hadnagyainak is példát kell mutatnia. Milyen lenne, ha csak úgy elégetné a papírokat? Mit tanulhatnának ebből? Nem sok jót, az már biztos. Aztán kapna a fejére mindenkitől, hogy rossz példakép, vagy ilyesmi. Na azt már nem. Megmutatja, hogy igen is képes jól elvégezni a munkáját.
- De egy kis sünet nem árhat.- kiengedte a szájából a ceruzát, lerakta a papírt és a maradék íróeszközt. Egy nagy sóhajjal dőlt hátra, és dörzsölgetni kezdte a karjának azt a részét, ahol a mű csatlakozott. Az utóbbi időkben néha hasogatni szokott, és éles fájdalom nyilall bele, még mindig nem heverte ki rendesen a bankai elérését, de egyszer csak elmúlnak ezek a fájások és rémálmok.
- Na, de dologra fel, vissza a munkába.- mintha csak valami csoda történt volna, egy pokollepke jelent meg. Átadta az üzenetét és ment is tovább. Praktikus kis lények.
- Mik is maradtak hátra?- nézegette a papírmunkát, de egyik se volt olyan fontos, hogy azonnal be kelljen fejeznie. Mert hát kit érdekel a költségvetés, és az, hogy a 46-oknál megjelenjen? S’ egyébként is, egy tisztjéről van szó, ez nem tűrhet halasztást.
- Killer, te most maradsz, viszed a boltot tovább… naná, hogy alszik.- fel se kelt, annyi baj legyen. Tenkai pedig magához vette a lélekölőjét, és indult is a 4. osztaghoz. Az utat már tudja, hiszen Sei is ott dolgozik, na meg Tollas is, akinek az elmondásából már ismeri a Airisu kapitányt, azok alapján pedig nem sok gond van vele. Ajánlja is Tenkai, hogy ne legyen, ha már az egyetlen testvére a kezei alá tartozik.
- Csak Tenkai.- nem szerette az ilyen megnevezést, főleg, mert már rangban egyformák voltak, kicsit közvetlenebb is lehet a viszony, a felkínált helyet pedig elfoglalta.- Én köszönöm, hogy ennyire a szívén viseli a tisztem állapotát, hiszen elég lett volna, ha írásban közli. Jó látni, hogy tartja annyira fontosnak, hogy személyesen tegye meg.- küldött is egy hálás és barátságos mosolyt.- Igen, elfogadnám.- nézegeti a felkínált teákat, még végül úgy dönt, hogy az epres tökéletes választás. Majd kényelmesen elhelyezkedik a székben, ujjait összekulcsolta, és az előtte álló beszélgetésre figyel.
- Sajnos ez már nem hihetetlen. Manapság egyre több a fiatal shinigami, és a fiatal hadnagy, illetve kapitány. Ezzel sajnos nem tudok egyet érteni, ilyen kevés évvel a hátuk mögött, és máris a mélyvízbe dobják őket. De hát mit tehetünk mi? Megpróbáljuk őket felkészíteni az előttük álló dolgokra, és remélni, hogy jól tanárok voltunk.- talán kicsit sokat is fecsegett, de valahogy másabb egy olyan valakivel beszélgetni, akin szintén ott volt az a haori, még ha nem is hasonlított a két kapitány ruházata, akkor is tudták a másikról, hogy micsodák. Beszélgethettek kicsit kötetlenül is.
Boldog mosollyal az ajkán hallgatta végig a kapitánytársa beszámolóját. Jó hallani, hogy Yatonak nincs semmi baja, már ha az emlékek hiányosságát nem veszik annak, de egyébként pedig kicsattan az egészségtől.
- Azért ott még nem tartunk, hogy átadjam a stafétát, de örömmel hallom, hogy ilyen jó az egészsége. S’ nyugodjon meg, gondom lesz rá, hogy eljöjjenek egy kivizsgálásra, és ha már itt tartunk, szeretnék én is bejelentkezni egyre, és ha megoldható, nem szeretném, hogy a húgom megtudja.- csak az kellene még, hogy Sei aggódjon, mivel nagy az esélye annak, hogy teljesen feleslegesen tenné. Csak némi mellékhatás, semmi egyéb.
- Igen, ez tényleg kifejezetten nagy kár.- mondta, miközben előredőlt, és belehelyezte a teafüvet a vízbe, ha már teázhat, ki is fogja használni az alkalmat. S’ mikor kész lett, kezében a csészével hátradőlt, és elkomorodott arckifejezéssel hallgatta Airisu szavait.
- Talán jobb is, hogy nem emlékszik. Ki tudja miket tudna felidézni, nem hiszem, hogy kellemes harc lehetett. Ha már a lélekölőjét is megkaparintották, talán jobb lenne nem erőltetni semmit, és várni, hogy magától térjenek vissza az emlékei. Sajnos nem kockáztathatjuk, hogy érte megyünk a kardjáért. Hueco Mundo túl nagy, mintha tűt keresnénk a szénakazalban, és veszélyes is lenne.- lassan kortyolt a tájából, nem szívesen mondta ezt, de ez az igazság.

[Chiruochiba Airisu]

Valóság álmok

"Csak Tenkai." Megismételtem magamban. Bár már nem egy éve vagyok kapitány, még mindig nehéz volt a többi kapitányt egyenrangúként, közvetlenül kezelni. Viszont a tizenharmadik osztag kapitánya az óvatosságom után kijelentette, hogy csak a keresztnevét használjam, hogyha megszólítom.
 - Nem kell köszönnie, mert tényleg annyira fontos és komplikált. - Hiszen hiányzott belőle egy darabja, ami olyan lehetett, minthogyha olyas valakije veszett volna el, aki a legfontosabbak közé tertozott, mint egy testvér, kivel tűzön vízen át együtt voltak. Nagyon ritka, hogyha valaki visszakaphatja egy elvesztett rokonát, én és Chiyo-nee valamelyest ilyen helyzetbe kerültünk, de a lánykának a társa nem csak egy másolat lesz, hogyha vissza kapja, hanem az igazi.
 - Így, hogy mondja, tényleg fiatal vér csörgedezik nem egy kapitány és hadnagy ereiben, köztük az enyémben is, hiszen kevesebb év áll mögöttem mint az ide születtek mögött. Ami az ifjú tiszteket illeti, ahogy mondta, emellet bár nem lehet folyamatosan a kezüket fogni, de azért vigyázni kell rájuk, ahogy minden egyes társunkra. - Bólogattam helyeslően Tenkai szavaira. Újfent éreztem, hogy még mindig friss kapitány vagyok, de azt hamar megtanultam, vagy inkább rájöttem, hogy nagy felelősség húzza a haorinkat, hiszen vagy kétszáz-kétszáz főre kell vigyáznunk mind a tizenhármunknak.
 - Persze megoldható, Seiun-sannak egy szót se fogok szólni, valamint ha előre szól, akkor intézhetem úgy, hogy véletlenül se lássa meg önt. Mondjuk megkérhetem, hogy az akadémiára vigyen frissítő gyógyteakeveréket. - Nem is volt ez olyan rossz ötlet, még valami osztag népszerűsítő nappá is lehetne mondjuk majd azt a napot varázsolni, és akkor nem csak Seiun-sant, hanem magát a Gyerek és Akadémiai Osztály vezetőjét, meg Samanuske-t is kiküldhetném. Ők hárman, meg a gyógyszerészeti osztály egy-két shinigamija és a GyésA Osztály biztosan lendítenének valamennyit az osztagunk népszerűségén, és talán kevesebben gondolnák, hogy ciki az osztagunkba tartozni, legalábbis, emlékszem, hogy anno, mikor én voltam akadémista, akkor sokan lenézték, és cikiztek a gyenge teljesítményemért, hogy csak ide fogok tudni bejutni, de nem bántam, hiszen én ide is akartam jönni.
 - Valóban szörnyű emlék lehet az a harc, hogyha igaz a feltételezésem, viszont az is szörnyű, hogy a lelke egy darabja hiányzik belőle. - Még a gondolatától, hogy Ginyuushijin vagy Samuraikatagi eltűnne belőlem a lelkem egére felhők kúsztak. Éreztem, ahogy nyugtatóan, jelezve, hogy itt vannak a vállaimra teszik a kezüket. Sóhajtottam egyet. - A zanpakutouink igazi lelkitársaink, úgy ismernek, mint a testvéreink, úgy védenek, mint a szüleink, úgy tanítanak, mint a mentoraink és úgy szeretnek, ahogy a szeretőnk se. Zanpakutou és shinigami egy, akár a jing és a jang. Viszont igaza van, az a sivatag túl nagy és túl veszélyes, hogy társaink életét kockáztassuk. - Ahogy félő, hogy kiket oda küldenénk olyan sokáig lennének távol, hogy csupán elveszett számok lennének, mint az a két shinigami, kikbe belebotlottunk nővérkémmel, Hokutan-sané s Kenji-san. Ilyet senkitől se kérhettünk. - Hogyha lenne egy hollow, vagy arrancar, akit rávehetnénk a segítségnyújtásra... - Mielőtt kapitány lettem, ismertem egy arrancart, Alexander Lanven Star névre hallgatott, valószínűleg a társai, vagy az én társaim már megölték, hiszen az a furcsa térszakadás óta nem hallottam róla. Már ilyen hollowszármazékot meg nem ismertem. Akikről meg tudomásom van, Diego Canino gyógyítóespada, és Wolloh Del Desierto, Taki-kun riválisa, ők nem segítenének. - Talán Yoriko-taichouchan osztagának van idomított hollow-ja, vagy ők be tudnának idomítani egyet. Vagy, hogyha ők sem tudnának segíteni, akkor már csak angyali segítségben bízhatunk. Ők biztosan mind nagyon erősek, és talán valahogy megkérhetőek egy ilyen feladatra... - Most jó hosszan kortyoltam a teámba, s közben elődöm, Yashuji-taichou férjére terelődtek a gondolataim, és az általa vezetett szervezetre, kik hogyha jól tudtam, szintén a 46-ok tanácsa alá tartoztak, vagy valami ilyesmi.
~Sierashi-san erejét egyik kapitánytársam se érte el, csupán a soutaichou volt nála erősebb. Biztos voltam, hogy a társai is hasonló erősek lehetnek, csupán az a nagy kérdés, hogy hogyan lehetne őket megkérni, hogy hatoljanak be Hueco Mundo roppant sivatagjába, és egy kitudja, hogy hol lévő barlangot kutassanak fel és hozzanak vissza egy zanpakutout. A vezetőjük értelmesnek tűnt, de nem vetném szemére, vagy bármelyikük szemére, ha egy ilyen felkérést visszautasítanának.~

[Mizushima Tenkai]

Nem tetszik ez neki, ha már a 4. osztag kapitánya is azt mondja, hogy gond van, akkor ott tényleg gond van.
- Hajaj, nem tetszik, hogy ezt mondja. Tenni tudunk valamit?- a sajnálkozással nem fognak semmire se menni, és azzal se, ha csak keseregnek az egészen. Talán akadhat valami féle megoldás, ami kis kockázattal jár, de eredményre is vezet.
- Én se vagyok éppen idős, de nem így értettem a fiatal vért. Hanem nem csak fiatalok, hanem egyenesen gyerekek. Ezzel nem nagyon értek egyet, de csak megvan az oka annak is, amiért megkapták a rangjukat. Csak éppen úgy érzem, manapság nincs akkora súlya annak, ha valaki karszalagot vagy éppen fehér haorit visel.- kár tagadnia, tudja magáról, hogy a kapitányok közt az egyik leggyengébb lehet, ezért is furcsállta a kinevezést, hiszen a bankai se olyan hatalmas dolog, mint régen volt. Változik minden, és nem éppen a jó irányba.- Nos, igen, ahogy mondja, nem foghatjuk mindig a kezüket, de úgy érzem, hogy sajnálatosan muszáj ezt tennünk. Hiszen elég ha megnézi Yatot, ifjú még, és talán túl sok mindent is játéknak fog kell, nem szívesen engedem el bevetésekre, ahogy a hadnagyaimat se, de őket kénytelen vagyok, máshogy nem szerezhetnek tapasztalatot.- a hibáikból tanulnak, jobban, mint a sikereikből, csak éppen ne legyen az a hiba végzetes, más esetben szomorú vége lesz mindennek.
- Rendben van, akkor a napokban számíthat egy lepkére, amiben közlöm, hogy melyik időpont lenne a megfelelő, de ha önnek nem jó, nyugodtan küldjön vissza egy másik időpontot. Hiszen csak egy rutin vizsgálat.- mondta egy barátságos és hálás mosoly társaságában. Hálás mert Seit elküldi arra az időpontra. Ismeri már a testvérét, nem sok kedve lenne magyarázkodni amiatt, hogy miért is jött. Előnye a kapitányságnak, hogy megkérheti a másikat, hogy segítse ki.
- Igen, rémes, hogy hiányzik egy része, de még nem tudunk többet, addig nem is tehetünk sokat. Talán ha tudnánk a barlang pontos helyét, akkor megoldhatnánk az egészet, de sajnos ez az információ jelenleg nem áll rendelkezésünkre.- kortyolt egyet a teájából, és a zanpakutouk leírásánál keserűen elmosolyodott, műkarja ökölbe szorult, és hasogatni kezdett a karja maradéka. Igen, társak, testvérek, védenek, tanítanak, és szeretnek. Valahogy erről egészen más az elképzelése Tenkainak. Társak voltak abban, hogy megöljék, testvérek voltak abban, hogy levágják a karját, védték egymást, és megtanították a fájdalomra, és szerették volna kivéreztetni. Majdnem jó körbeírás volt. Bár a legtöbbeknél ez lehet tényleg így van, és csak Tenkai lett ilyen szerencsétlen, hogy túl sok jang került a levesbe.
- Ahogy említettem, ha megvan a hely, akkor a veszélyt csökkenthetjük. Gyorsan bemegyünk, akiket szükséges azokat ártalmatlanná tesszük, felmarkoljuk a kardot, és távozunk. Ehhez kérhetünk segítséget néhány erősebb shinigamitól, vagy kapitánytól.- csak a fő összetevő nem volt meg; a hely.- Ismer ilyet? Mert én sajnálatosan nem ismerek egyet se.- de még ha ismerne is, meg kellene találnia, megalkudni vele, és valahogy eltusolni az egészet a 46-ok elől. Nem feltétlen rajonganának azért, ha kiderülne, hogy egy kapitányuk egy arrancarral dolgozik egyűt.
- Igen, az talán járható út lenne, de veszélyes is. Mi van ha a hollow megőrül, amikor ismét hazatér, vagy valami más mellékhatás lesz? Az angyalokat nem szívesen zaklatnám, nem igazán bízom meg bennünk. S’ ahogy a hírek terjedtek, valami miatt azt hiszik, nekik kell megmenteni a Világot. Ha engem kérdez, ez elég beképzeltségre vall. Arra akarok kilyukadni, hogy nem hiszem, hogy segítenének, talán túl egyszerűnek vagy méltatlannak találnák a feladatot. Nem! Ez a mi dolgunk, az ÉN feladatom ezt megoldani.- kiitta a tea maradékát, majd lerakta az asztalra.- Köszönöm a teát, finom volt.

[Chiruochiba Airisu]

Én nem gondoltam, hogy az első két tiszt tekintélye csökkent volna. Amíg nem kaptuk meg a haoirinkat, s vele a felelősségünket, addig csak kívülről láthattuk a világukat, és rajtuk, vagyis már rajtunk, kapitányokon és hadnagyokon kívül csupán kevesek vannak, kik beavatottak, kiknek van rálátása, hogy milyen is így szolgálni.
 - Fellebbent fátyol, Már nem misztikálja azt, Kin haori van. - Nem volt a legszebb haiku, és nem is szándékosan mondtam, de összefoglalta mindazt, mit a kapitányság és tisztelete körével kapcsolatban gondoltam. - Az akadémiába a jelentkezésnek nincs életkorhoz való kikötése, így könnyen előfordulhat, hogy gyermekek is a sorainkba kerülnek. Kapitányt, mint gyerek kapitányt csak Yoriko-taichouchant ismerem, és nekem elhiheti hogy neki van az egyik legtöbb esze. A hadnagyokat meg mi, kapitányok választunk magunk mellé, és ahogy egy "egyszerű" huszadik tiszti rangot, úgy a kapitányi kinevezést és a hadnagyi kinevezést is vissza lehet utasítani. Ahogy nem hiszem, hogy a haori jelentősége csökkent volna, úgy azt sem hiszem, hogy a hadnagyi karszalag kisebb jelentőséggel bírna. A hadnagyaink a jobb kezeink, szerintem. Amúgy itt a mi osztagunk területén is mászkál egy lányka, és próbáljuk óvni a csúnyább látványoktól, de elkerülhetetlen, hogy akár csak véletlenül is meglásson egy súlyosan sérült shinigamit. Lassan óvatosan tereljük, de egyszer el fog jönni a nap, mikor neki is hadi sérültet kell ellátnia, de természetesen az lenne a legjobb, hogyha soha többé nem kellene látnunk csatában sérültet. A lánykád meg lehet, hogy talán túl sok mindent játéknak fog fel, de szerintem ebben nincs nagy baj, úgy vélem, hogy ez segíthet neki a rosszabb dolgokat túlélni, meg bátor kis... hogy is mondja? shinmini? Nem szeretnék bele szólni, hogy az osztagtársaival hogyan bánik, de azért Yato-chant se féltse a széltől.

 - Napokban? Nos... Egyáltalán nem rémlik, hogy előre jegyzett sürgős teendő várna rám, szóval erre a rutin vizsgálatra mondhatni biztosan időt fogunk tudni szakítani. - Biccentettem Tenkai felé, szintén mosolyt húzva az arcomra. El pillanat erejére felmerült bennem a kérdés, hogy Seiun-san vajon beszámolt-e kicsit zökkenően induló ismerkedésünkről, de hamar száműztem ezt a gondolatot a fejemből. Semmi sem mutatott arra, hogy Tenkai neheztelt volna rám.
 - Nem mernék jelenidőben beszélni róla. Még nem voltam kapitány, mikor néhányszor találkoztam egy szokatlanul viselkedő arrancarral. Sajnos feltételeznem kell, hogy vagy a mi társaink, vagy az övéi közül valaki már... khm... szóval csekély az esélye, hogy bele botlanánk. Rajta kívül csak három arrancarról van tudomásom, de azok biztosan nem segítenének, hiszen kettő meglehetősen erőszakos - Ez a kettő arrancar Sirenia de Rose és Wolloh Del Desierto volt. Előbbi egy erkölcstelen, agresszív gonyosz, de szép testtel megáldott nő volt, míg az utóbbi Taki-kun agresszív riválisa. - A harmadik meg egy espada, aki olyasféle pozíciót tölt be, mint én az osztagom élén, de vajmi kevés esélyt látok rá, hogy vele meg lehetne alkudni. - Talán Yoriko osztaga szűkíteni tudna a keresés helyét illetően, hogyha valahogy hozzá férhetnének Yato-chan emlékeihez, csupán ennél fenn áll a veszélye, hogy egy titkát leleplezném, ami miatt nagyon nagy bajba kerülhetne. Előbb mindenképpen beszélnem kellett Chiyo-neevel, addig semmiképpen nem akartam ezt szóba hozni, vagy kockáztatni, hogy valaki más is tudomást szerezzen róla.
 - Nem vagyok tudós, hadi orvos vagyok, így nem igazán tudom, hogy lenne-e ilyen kockázat az idomított hollow-kkal. Nem erőltetek semmit, csupán ötletekkel próbálok segíteni önnek. Látja, ez a hozzáállás, amivel saját feladatának kiáltja ki egy tisztje megsegítését, ez az, ami mutatja, hogy kapitány, a haori csak egy szövet darab, ez is bizonyítja, hogy nem kisebb a súlya a tisztségünknek. Ami meg a Daitenshit illeti, a vezetőjükkel volt szerencsém elbeszélgetni. Tisztes férfi szerintem, és elődöm, Yashuji-sama hű férje, emellett a szervezetnek az osztagom tőszomszédságában van épülete, és sosem volt rájuk panasz. Igen, hallani róluk rosszat, viszont Sierashi-san roppant erős, és szerintem a társai is azok, az hogy ezt az erejüket világmegmentősdire "pazarolják", szerintem nem baj, de mindenképpen jobb, minthogyha a dimenziók leigázásán dolgoznának. Szóval hogyha magát a feladatot nem is vállalnák el, de talán lenne, ki csatlakozna egy mentőakcióhoz. - Tényleg jó szomszédi viszonyt ápolunk velük, de az is tény, hogy én se hiszem, hogy csak úgy besegítenének.
 - Esetleg még egy teával megkínálhatom?

[Mizushima Tenkai]

El kellett gondolkoznia azon, hogy mit is akart kifejezni Airisu kapitány a versével, de nem jutott vele dűlőre. Nem volt művészlélek, hogy kibogozza a rejtelmeit, de nem is akart ostobának látszani, ezért csak bólogatott, mintha értette volna.
- Tegez nyugodtan. S’ sajnos igaz, előfordulhat. Ne értsd félre, nem azzal van gondom, hogy fiatalok és ezért gyengék, mert nem. Tudom, hogy akadnak olyan ifjak, akik jóval erősebbek, mint gondolnám. Csak egyszerűen nem akarom kitenni őket annak, amit egy shinigami átélhet. Nem szeretném, hogy megmérgezze a lelküket az a sok rossz, amit láthatnak, átélhetnek. De mit tehetünk ez ellen? Sajnos semmit, egy dolog van, fogjuk a kezüket, és figyeljük a lépteiket, hogy ha megbotlanának az élet egyik kövében, ott legyünk, és elkapjuk őket. Igen, vissza lehetne utasítani, de őszintén, miért tenné meg valaki? Ha kapitánynak neveznek ki, akkor az azt jelenti, számítanak rád, az erődre, és talán a tudásodra, ez egy hatalmas felelősség, amivel élni kell. Még a hadnagyainkat pedig mi választjuk, jelezzük nekik, hogy megbízzunk bennük, és éretnek találjuk őket erre a feladatra. De igen, jól mondod, a lánykám, akiből már kettő van, két lányka, akikre figyelnem kell, és egy fiú, lassan kinevezhetnek az osztagomat óvodának.- halkan elnevette magát.- De nagy reményeket fűzők mindhármukhoz.- apróságok, de van bennük sok lehetőség, és Tenkai dolga, hogy mint egy szobrász, kifaragja belőlük azt, akik lehetnek, és reményei szerint nem fog beletörni a vésője.
- Örömmel hallom. Sajnos a műkezemnél néha fájdalom jelenik meg, pontosabban ott, ahol csatlakoztatom az ahhoz, ami megmaradt az igaziból. Eddig erre nem volt példa. Megnézettem a műkart is, és annak nem volt baja, tehát csak valami a csonkkal lehet.- nem teszi hozzá, hogy azóta érzi ezt, amióta elérte a bankait, talán annak lehet némi kihatása a karja állapotára. De ha ez igaz, akkor mesélnie kell arról is, hogy milyen a bankaia, és hogyan is vesztette el a karját, ezek pedig olyan történetek, amiket nem szívesen oszt meg másokkal, sőt, ha tehetné, akkor a fejéből is kiverné ezeket.
Elgondolkozva nézte a teáját, miközben az ujjaival dobolt a csésze oldalán.
- Akkor az én meglátásom szerint két lehetőség van. Vagy magunk törünk be, és keressük meg azt a barlangot, aminek az esélye nagyjából nulla, a másik pedig, hogy addig keresünk még nem találunk olyan arrancart, aki hajlandó segíteni, ennek az esélye pedig egy kicsivel több, mint az elsőnek.- elég fejszenyele ügy ez, a legjobb esélyük akkor lenne, ha valahogy sikerülne Yatoból némi emléket előcsalni, és akkor talán több kiinduló pont lenne, de sajnos nem ismeri a módját annak, hogy ezt megtegye. Kénytelen lesz elmenni a 12. osztaghoz is, hátha ők tudnak valamiben segíteni. Esetleg megvan a szükséges eszközük hozzá.
- Oh, kérlek, a végén még zavarba hozol ezzel.- ismét elnevette magát.- De akkor se szeretném bevonni őket ebbe az egészbe. Nem ismerem egyiküket se, és habár jó a véleményed a vezetőjükről, akkor se. Ez az én dolgom, ami dolgunk, Yato közénk tartozik, és nem pedig közéjük. És persze ki tudja, mit is kérnének cserébe, anyagiakban nem szenvedek hiányt, de nem hiszem, hogy arra lenne szükségük.- persze van más oka is, miért nem akarja a segítségüket, ha ezzel, az első komolyabb feladattal se bír megbirkózni, akkor hogy lenne a jövőben képes ellátni a kapitányi feladatait? Elveszíteni az osztag bizalmát, ezt nem engedheti meg magának.
- Igen, elfogadnék még egyet, és addig is volna itt valami. Yato egy jelentése, talán ez is segíthet valamit.- benyúlt a haoirjának a belső zsebébe, és elővette Yato jelentését, majd olvasni kezdte.
- ”épzelje, megint volt egy fura álmom! Volt benne egy bácsi, aki azt mondta, hogy azért vitt oda engem meg a mindenki többit, hogy szórakozzunk, de nem volt jó érzés a házikóban lenni. És az a bácsi el is tűnt. Voltak ott emberek, négy, meg kettő arrancar bácsi is, de az egyik nem bácsi volt, csak nagyon magasra nőt lány. Az egyik ember néni kalapot is viselt, és rózsa volt a kezében, és ő egy hős volt, meg kedves! Azt is elmondta, hogy van olyan, hogy film, te tudod, hogy mi az a film, Kapitány-bácsi? Színes, világítós kép, ami mozog, fura, de vicces dolog, és képzeld, a néni ismeri Yamasimi-hadnagynénit.” Yamasaki Shizukára utalhat, de folytatom tovább. „A hármadik osztagból! Fura álom, igaz? De ez még csak az eleje!
A hősnénivel, meg egy okosnénivel felmentünk a padlásra, ami harmadik emelet volt, de nem tudtunk kimászni a tetőre, nagyon be voltunk zárva. Ott jött egy gömb alakú lelkecske, amit az okosnéni szerint nem lehetett lélektemetni. ^3^ Aztán jött egy nagy, szép, világító rózsa, és BUMMM! Felrobbant a rózsa. A cigizős néni, meg leesett a padlásról egy lyukon keresztűl. Ó Mert az emberek nénik voltak: egy okos néni, egy hős néni, egy cigizős néni és egy némanéni. Én a likacska másik oldalára pottyantam, de átugrottam "shunpoval", és az okos néni elkapott.
Az okos néni mondta, hogy a szomorú dolgok nem jók, ezért játszottunk egyet, és sikáltam egyet, aztán jót fogócskáztunk, és képzeld, Tenkai-bácsi! A hősnéni nagyon-nagyon rémesen kornyikált!  A játéktól mind vidámak lettünk, és én csak kicsit fáradtam el! Aztán lementünk a pincébe, ahol a gömbök rászálltak az emberekre, és a lelkületüket ki lökték csúnya, de nagyon csúnya módon, és képzelt, Kapitány-bácsi, mikor mentünk a pincébe, valaki kivette a lábam alól a lépcsőt és lepottyantam, de nem nagyot.
A gömböktől nagyon szomorú voltam, azt hittem, hogy nem kellek senkinek, és nem is vagyok jó shinimimi, de a nyulacskám, aki a kardomban lakik elkergette az egereket, hogy ne etessem őket . És vissza tudtam rakni az emberek lelkecskét a testükbe, de az okosnéni is segített, ő a gömböket vette le az emberkékről.  Az arrancarlány meg összetörte a buta lányt, aki a sötétben ülve kinevetett minket, és azt mondta, hogy a shinimimik tejfelesek. Mert igen, ott lent a föld alatt a sötétben volt egy csúnya-rossz kislány, aki oda hívta a szomorúgömböket, de miután összetört, nem jött több, és képzeld, Tankai-bácsi voltam olyan okos, és a hősnéninek a kezét megfogtam és arrébb vittem, mert egy olyan kedves néninek nem kell látni, ahogy a buta arrancarlány most olyat tör össze, amit össze kell törni.  Vagy nem kellett összetörni? Az a lány volt rossz, megérdemelte a büntit, biztosan most már nem fog butaságokat és csúnya-rosszaságokat csinálni, mert már tudja, hogy nem szabad! Hoppá, ez álom volt, ezért biztosan nem fog a lány rosszalkodni, igaz Kapitány-bácsi! Fura és szomorú és majdnem sírós álom volt, és biztos, hogy nem fogok este többet málnás cukorkát enni lefekvés előtt.... vagyis én nem is szoktam cukorkákat enni lefekvés előtt. „ Nah, nagyjából ennyi lenne.- közben ha megkapta a teáját, akkor kortyol belőle, egészen kiszáradt a torka.

[Fujiwara Hanae]

Hamupipőke látogatóban

Sok ideig kellett győzködnöm magam, hogy nem lesz semmi baj, nem bajom lenni, és nem harapják le a fejem, de bárhogy is próbáltam, egyre idegesebb és feszültebb lettem. Végre elérkezett az idő, hogy megjelenjek a kapitányi szobába, de egyszerűen olyan feszült voltam, hogy alig bírtam meglenni a talpamon. Egy-két osztagtársam, ha látott csak annyit láthatott, mintha csak be akarnék pisilni, úgy toporgok. Bár szó, mi szó tényleg ki kell mennem a mellékhelyiségbe, azért ezt a kis „táncot” nem igazán azért ejtem. Mostanra, már többször is körbekérdezősködtem, hogy merre találom a helyiséget, és egyszer-kétszer még fel is kerestem, bár bekopogni nem mertem, helyette távolból néztem meg magamnak. Őszintén amúgy nem tudom mitől féltem annyira. Talán a visszautasítástól, vagy attól, hogy valami megalázó dolgot teszek, amivel örök időre nevetség tárgya leszek. Persze végül el kellett indulnom, és miután elintéztem a kisdolgomat a mellékhelyiségben, már valamivel sikerült megnyugodnom. Végül azonban elértem az ajtót, ahol ismét megtorpantam. Nagyokat nyeltem, és újonnan előjött a toporzékolás. A szívem a torkomban dobogott, de végül erőtlenül nyeltem egyet. Végül bekopogtam. Tényleg olyan érzés volt, mintha elvándorolt volna a szívem, a fejem már répa vörös színben játszok. Kívülről elég viccesen festhettem, de ez érdekelt engem most a legkevésbé. Füleltem és figyeltem, mikor szól bentről valaki, ha ez nem történik meg, ismét kopogok az előzőnél kissé hangosabban, és mindaddig várok, míg ki nem szól valaki, hogy szabad. Ez esetben pedig egy utolsót szippantva a szabad levegőből lenyomom a kilincset, és benyitok a számomra ismeretlen helyre, és csak remélni tudom, hogy nem hozok se magamra és se másra szégyent.

[Nekomata Hachirō]

Hamupipőke látogatóban

Már egy ideje betöltöm a 4. osztag hadnagyi pozícióját, ezért sikerült belerázódnom az itteni kerékvágásba. Nem csak a hadnagyi teendőkre gondolok itt elsősorban, hanem a 4. osztagban való szolgálatteljesítésre is. Elég sokat változott, amióta elmentem, de már sikerült hozzászoknom az új dolgokhoz, mint például az osztályrendszer, ami valóban egyszerűbbé teszi a dolgokat.
Az irodában éppen egyedül ültem az asztalom mögött, a kapitánynak valami dolga akadt, így nekem kellett tartanom a frontot. Így könnyebben is ment a papírmunka elvégzése, bár az is igaz, hogy nem 100%-os figyelmemet szántam rá. Miközben a papírokat töltöttem ki, újabb gyógynövénykenőcs keverékeken agyaltam, hogy milyen kombináció lehet használható. A monoton papírmunka mellé elég üdítő gondolatmenet volt, csak arra kellett figyelnem, hogy nehogy leírjam azt, amit gondolok. Persze azért volt mellettem egy üres papír is, hogyha valami használható, érdekes eszembe jut, egyből le tudjam írni, mert ilyeneket nem a hivatalos papírra kéne.
- Szabad~nya! - szóltam ki, amint hallottam, hogy valaki kopogott az ajtón. Abba is hagytam egyből, amit éppen csináltam, letettem a tollat a kezemből és felálltam, hogy a vendég elé menjek. Nem siettem el a dolgot, nem akartam meglepni, hogy egyből ott állok az ajtóban.
Egy kislány lépett be az ajtón, nem vártam meg, amíg ő szólal meg, a saját kezembe vettem az irányítást. Közelebb mentem hozzá és ott lehajoltam hozzá, hogy jobban hallja, majd amit mondani akarok neki.
- Szia. Mit szeretnél? Keresel valakit? Vagy eltévedtél~nya? - tettem fel sorban a kérdéseimet, hogy megtudakoljam a kislánytól, hogy mi járatban tévedt be az irodába. Ha nem tévedek, akkor még nem láttam az osztagban, vagyis meglehet, hogy tényleg eltévedt.

[Fujiwara Hanae]

Izgatottan vártam, hogy mi lesz, behívnak-e vagy sem. Van-e bent valaki egyáltalán, vagy üres helyiségbe kopogtam be? Vagy a hadnagyúr/hölgy, vagy a kapitányúr/hölgy épp elfoglalt, és megzavartam egy beszélgetést? Ó jaj, mi lesz ha emiatt leszidnak? Jaj azt nem viselném el. Végül azonban meghallottam bentről egy férfi hangját, és beinvitált. Szinte egy pillanatra a szívem is megállt, hogy utána ellazulva kifújjam a levegőt. Elég feszült voltam, de most, hogy végül itt vagyok az „oroszlán barlangja” előtt, valahogy a feszültségem alábbhagyott, mint eddig volt, és valamivel nyugodtabban nyomtam le a kilincset. Persze a pulzusom az egekben, de ahogy beléptem, és megláttam a hadnagy, vagy kapitány urat. A feszültségemet, mintha távolra lőtték volna, olyan voltam, akár a kisgyerek a cukorkaboltba. Ahogy a macska arcú férfi felém közelített, csak egy csodálkozó „Óóó” tellett tőlem, és csillogó szemem le nem vettem az alakról, de amikor lehajolt hozzám, és befejezte a mondatát, az a fránya „nya” kitörette belőlem az állatot.
- Cicaaaaaa! – kiáltom hangosan, örömteli, vidám hangon.
A kiáltással egy időben lábammal elrugaszkodok, és megpróbálok a macskalény nyakába kapaszkodni, hogy utána fél kézzel kapaszkodjak, míg a másikkal a feje tetejét, és a füle mögét próbálom meg simogatni, vakargatni, persze ha csak sikerült elkapni. Kicsit érthető, hogy ennyire be voltam zsongva. Imádtam az állatokat, és legyen az bármi, én tuti, hogy megszeretgetem. A macskáktól elkezdve a hüllőkön át a pókokig, bármit! Ha házikedvenc, és nem fog megölni, én biztos vagyok benne, hogy megbabusgatnám. Bár mondjuk puszit egy pókra, még én se mernék nyomni. A végén még megcsípné a számat. De a témára visszatérve szépen lassan leesik, hogy mit tettem, és akár sikerült, akár nem az elkapás, paradicsom vörös fejjel a kezeimet  felszabadítva (ha sikerült a „vadászat”), lépek egy-kettőt hátra, és olyan mélyen, mint még soha az alak felé hajolok meg, majd dadogva hadarom.
- B...bocsánatot kérem uram. Elnézést a ki...kiruhanásomért. Nagyon sz...szeretem a macskákat, és még soha nem találkoztam f…fél állat lelkekkel. Kérem, bocsásson meg! – majd lesütött fejjel továbbra is, kicsit, már-már búskomor hangsúlyban tovább motyogtam, már jóval halkabban – Fujiwara Hana vagyok Uram. Frissen végzett újonc, a 4. osztagba helyezve. Szolgálatra jelentkezek.
A végét megpróbáltam határozottan mondani, és vigyázba vágni magamat, és eltökélt szemmel nézni a férfira, de tudtam, hogy a szemeimben látni lehet a szégyenemet.

[Nekomata Hachirō]

Hamupipőke látogatóban

A belépő kislányon látszott, hogy meglepődött a kinézetemtől, ami nem is olyan különös, hiszen még elég fiatal, nem tudhatja, hogy vannak ilyen lelkek, mint én. Vagy éppen csak nem számított rá, hogy ebben az irodában pont egy ilyen lélekkel fog összefutni. A lényegen nem változtat egyik lehetőség sem.
Ezután viszont én lepődtem meg, nem számítottam rá, hogy ezek után rám fogja vetni magát a kislány és a nyakamba akaszkodik. Amikor egyik kezével elengedte a nyakamat, meg is ragadtam az alkalmat, hogy elkapjam azt a kezét, majd a másikat is lefejtsem magamról és lerakjam a padlóra.
- Nem történt semmi, de lehetőleg ezt ne csinált még egyszer, ha kérhetem~nya. - igazítgattam meg kicsit a szőrzetemet a nyakamnál, miközben reagáltam a letámadásra. Nem vagyok haragtartó, de ha folyamatosan ilyet tenne valaki, mint ez a kislány, bizonyára én is kijönnék a sodromból.
- Üdvözlet Fujiwara-chan, én az osztag hadnagya vagyok Nekomata Hachirō~nya. - mutatkoztam be én is, ahogy megtudtam, hogy ez a kislány az osztag egyik új tagja. A kapitány nem is szólt, hogy új tiszt érkezik az osztagba, valószínűleg csak elfelejtett nekem is szólna. Nem szoktak csak úgy tisztek érkezni, hogy előtte ne szólnának ide az érkezésükről.
- Gyere csak beljebb és foglalj helyet. Egy kis teát~nya? - még nem fogadtam sosem újoncot az osztagban, de a kapitány azt mondta, hogy a teásdobozból bármilyen látogatót megkínálhatok. Oda is vittem Fujiwara-channak a dobozkát, hogy válasszon, milyen ízűt kér, már ha igennel válaszol. Amíg felforr a víz és Fujiwara-chan válogat, a kapitány asztalához mentem, hogy szétnézzek, nincs-e valami ott az újoncról.
- Ha a 4. osztagba kerültél, akkor az Akadémián bizonyára jól ment a gyógyítás, jól mondom~nya? - próbáltam valami egyszerű témával kezdeni a beszélgetést. Közben viszont tovább keresgéltem, de aztán eszembe jutott, hogy talán fontosabb lenne előbb elővenni az osztályok leírását, amiből nekem is van egy példányom, ezért azt a saját asztalomnál kezdtem el keresni.
- A gyógyításon belül mivel szeretnél foglalkozni~nya? - próbáltam felvezetni az osztályrendszert, de nem akartam egyből odaadni a papírt, majd egy kis társalgás után. A papírral a kezemben végre én is leültem és figyeltem Fujiwara-chan válaszait a kérdésemre.

[Fujiwara Hanae]

Hamupipőke látogatóban

Bár sikerült letámadnom, hiába próbáltam megsimizni nem engedte, és mielőtt elérhettem volna a füle tövét leszedett magáról. Persze miután kitisztult egy kicsit pironkodtam és zavarba voltam, de azért örültem, hogy nem volt rám mérges, legalábbis nem mutatja ki. Szépen (kissé nyögvenyelősen az előző mutatványom után) bemutatkozok, és ahogy egy jó újonchoz illik szolgálatra jelentkeztem. A macskaember üdvözölt, majd bemutatkozott. Valóban ő volt az osztag hadnagya. A zavartság még jobban erőt vett magamon, hogy a hadnagyommal viselkedtem így. Bár csak valami nagyobb tiszt lett volna. Nos, mindegy, ami történt megtörtént. A hadnagy kérdését illedelmesen visszautasítottam, hisz indulás előtt ittam meg vagy 3 pohár kamillateát, hogy hátha megnyugtat. Így nem akartam még többet inni. A végén még bepisilek éjszaka, az meg igencsak kínos lenne számomra. A hadnagy végül ismét kérdezett, mire én elgondolkoztam.
- Igen. A harcművészetekből éppen hogy csak átmentem, de a kidou technikák terén kimagaslóan végeztem. – mesélem boldogan – A hivatalos gyógyító technikákból csak a „Shikuuka” és a „Gouka boppatsu” az, amire még nem vagyok képes, de már halottam felőlük. – a következő kérdésénél viszont láthatóan elgondolkoztam, hisz a szemöldökömet összeráncolva próbáltam kigondolni valamit, végül azonban ez maradt: - őszintén Nemata-sama nincsen nagyon külön olyan dolog, amit szeretnék. Szeretek segíteni az embereknek. Szóval Nekomata-sama… ha tényleg választanom kéne… - kicsit elgondolkozok, de végül egy tündéri mosollyal az arcomon fejezem be a mondatot - …akkor olyan területtel foglalkoznék legszívesebben, amivel a legtöbbet segíthetek az osztagtársaimnak és a shinigami társaimnak.
Talán nem ez volt a hadnagy számára a megfelelő válasz, de én tényleg nem szeretek választani. Bármit megcsinálok szó nélkül, szóval bárhova is leszek beosztva az osztagon belül, én mosolyogva fogom végezni a munkát.

[Nekomata Hachirō]

Hamupipőke látogatóban

Fujiwara-chan teát sajnos nem kért, de én attól még elkezdtem készíteni magamnak egyet. Amiért a kapitány már sokszor ajánlotta, ezért egy vaníliás teafüvet raktam ki magamnak. Ha ő azt mondja, hogy finom, akkor biztos igaza van, nem kételkedek az ízlésében.
- A harci képességekre nem is nagyon van szükség ebben az osztagban, hiszen főleg a gyógyítással foglalkozunk. Annyi bőven elég, ha meg tudod védeni magad és el tudsz menekülni, ha szükséges. - próbálom meggyőzni a lányt, hogy ezen nincs mit szégyellnie. - Ez igazán figyelemre méltó, biztosan sok külön órát kellett venned, hogy erre a szintre eljuss. Szívesen megnézném majd a saját szememmel is, mire vagy képes. - valóban nagy teljesítmény ilyen fiatalon annyit tudni, amennyit elmondott, bizonyára értékes tagja lesz a 4. osztagnak, ha elkezdi nálunk a gyógyítást.
- Bármelyik területet is választod, azzal segítesz a shinigami társaidon. - válaszoltam Fujiwara-channak, mert többen is így gondolkoznak, de azzal segít a legtöbbet, ha olyat csinál, amihez a legjobban és élvezi is azt csinálni. Nem tervezek helyette dönteni, inkább még adok neki egy kis segítséget.
- Tessék. - nyújtottam át neki az osztag osztályrendszeréről egy papírt, amiben le vannak írva a fontosabb tudnivalók. Így talán könnyebb lesz neki választania, ha tudja, mik közül is lehet választani. - A kapitány az osztagot különféle osztályokra osztotta, ahogy a papíron is láthatod. És mindenki az egyik osztálynak a tagja, de persze más osztályoknak is be lehet segíteni, csak hivatalosan mindenki egynek a tagja és ott tevékenykedik a legtöbbet. - magyaráztam tovább, hogy érthetőbb legyen minden a lány számára. Reméltem, hogy a lista alapján már sikerül neki választani egy osztályt, de ha mégsem, akkor még volt egy javaslatom a számára.
- Ha nem sikerül így sem a választás, akkor javaslom, hogy látogasd meg az osztályokat, figyeld meg mindennapjaikat, akár segíts nekik és utána hozd meg a döntésedet. - mondtam el ötletemet Fujiwara-channak de ha még ez sem segítene, legvégsőbb esetben már a kapitányra bízom, hogy mit is akar vele tenni, ugyanis ő itt a vezető. Az ilyen döntéseket inkább ráhagyom.