Szerző Téma: Doubutsu Byouin/Állatkórház  (Megtekintve 2601 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Kuchiki Sayuri

Eltávozott karakterek

Kidoushuu

*

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
12 000 / 15 000

Hozzászólások: 67

Hírnév: 3

Infó

Tárcában: 4 000 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Gyerekegylet

Reiatsu szín:
Világos rózsaszín

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#E3A2AD | #993355


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Doubutsu Byouin/Állatkórház
« Válasz #15 Dátum: 2016. Aug. 14, 08:39:00 »
El Cico - Kismacskásító hadművelet

Határozottan megelégedésére volt a neve hallatán kapott reakció, nem is várt volna kevesebbet. Mióta tisztában van vele, milyen ereje lehet egy ilyen kis semmiségnek, egyre gyakrabban fordult elő, hogy nevét nem csupán mellékesként, egyszerű bemutatkozásra, hanem már tudatosan, adott helyzetet eldöntő eszközként használja. Hogy ez az eszköz épp egy kulcs, vagy akár egy fegyver, a vele szemben állótól és a szituációtól függ. A mostani valahol a kettő közt helyezkedett el, leginkább talán büntetni szándékozott vele, olyasvalakit, ki nem tudja, hol van a helye a táplálékláncban. A bemutatkozásra adott reakció alapján egy pillanatra úgy tűnt, mintha Amaya is megtalálta volna a sajátját. Beérte ennyivel.
Nem szólt, nem tett semmit, ahogy a másik lány a kezéért nyúlva azt újra sajátjába vette. Nem tiltakozott, ugyanakkor nem is adott megerősítést szavaira, ő is hasonlóképp érezne találkozásukat illetően. Aprócska döccenőjüket leszámítva persze valahol azért mégis viszonozta az érzést, hiszen ő is örült, hogy talált valakit, aki szóba áll vele, ennek egyelőre semmi jelét nem adta. Túl makacs volt ilyen egyszerűen feladni a sértett szerepét, vereségként könyvelné el ilyen könnyen megadni magát. Csendben emésztgette a kapott magyarázatot, hol volt a hiba abban, hogy egyszerűen megpróbálta magával rángatni. Tudta, persze, hogy ne tudná, de azért meg kellett próbálnia. Pont azok miatta bácsik miatt döntött úgy, hogy valami hatékonyabb módszert kell találnia. Bár, ahogy a helyzet állt, ez a kérdezetlenül elhurcolás sem volt az igazi, akadt még mit finomítani rajta. Igaz, legalább ezúttal célszemélyt jól választott, ő nem legalább nem söpört el mellette szó nélkül.
Mi több, végül kérdésére is igennel felelt. Vonásai ugyan nem sokat változtak, fagyos pillantása mintha felengedett volna, meleg, barna szemei helyette is őszintén mosolyogtak. Hosszan emésztgette a bocsánatkérő magyarázatot. Nehezére esett elismerni mások igazát, ezúttal be kellett látnia, megeshet, hogy ezúttal mégis ő hibázott. Valóban, mintha némileg felcserélte volna a sorrendet, mi mi után következik. Ha nem mutatkozik be valakinek, aki nem ismeri, tényleg nem várhat el az illetőtől semmit.
- Sayuri nem haragszik, Narazaki-san – az azonban, hogy ezen felül Amayának mennyire igaza volt, már nem nagyon kívánkozott ki belőle. Helyénvalónak érezte volna talán vigasztalásul meglapogassa a fejét, vállát, kezét, vagy amit ilyenkor szokás, helyette inkább csak egy bátorítónak szánt mosollyal viszonozta a másikét. 
- Sayuri köszöni, észben tartja majd és legközelebb mindenképp így fog tenni – valóban hasznos tanács volt. Meglehet, már tudnia kellett volna, hiszen megtanították hogyan illik az ilyesmi, nem sokszor került még olyan helyzetbe, hogy ezt gyakorolhatta volna. Eddig javarészt olyanokkal volt dolga, akik tudták róla, hogy kicsoda, így velük sosem kellett megtennie ezeket a kötelező köröket. Nem volt jellemző, hogy egymaga lett volna, mikor idegenekkel találkozott, akkor pedig általában a vele lévő felnőtt volt, aki bemutatta őt. Lassacskán egyre gyakoribbá fog válni, hogy egymaga kell legyen, így valóban nem árt majd, ha megtanulja, hogyan is kell viselkedni ilyenkor, miként kell kezelje a másikat. Ez pedig egy igen jó példa és lecke volt erre.
- Hai, Sayuri nagyon szeretné! – immár valódi mosollyal, lelkesen fogta kézen újra a lányt és indult végre eredeti céljuk felé. - Sayuri hogyan szólíthatja majd Narazaki-sant? – pislogott fel őszinte kíváncsisággal, még úgy is, hogy a kérdésre már az előtt meglelte magának a választ, hogy feltette volna. Felelettől függetlenül már magában jó előre kigondolta, mi illene hozzá és ez alapján miként fogja szólítani. Ha új megszólítása véletlen mégse tetszene, nos, úgy majd idővel hozzászokik.
- Ami-chan tudta, hogy Sayuri papája vezeti az egész Doubutsu Byouin-t? A Papa tud a legtöbbet az állatokról egész Seireiteiben! – húzta ki magát, ha lehet még a szokásosnál is jobban, hisz kivételesen nagyon büszke volt rá. Sok más egyébbel úgy se nagyon dicsekedhetett, így örült, hogy végre valamivel mégis megteheti. - És nagyon-nagyon magas! – erősen gondolkozott, mi fontosat emelhetne még ki, hiába törte a buksiját, ezen felül nem igazán jutott eszébe semmi dicsekvésre méltó. Persze, már önmagában a tény is elég kellett volna legyen, hogy az ő apukájáról van szó. - De Ami-chan most nem fog vele találkozni, mert a Papának el kellett mennie, úgyhogy Ami-channak be kell érnie Sayurival – bár nem gondolta, hogy ez ne volna elegendő, jobb volt előre tudatnia vele, mielőtt helyben érné a csalódás, hogy feltehetően nem ez lesz a napja, hogy megismerhetik egymást. Ennek ellenére mégsem tűnt úgy, hogy le lenne törve, magabiztos, helyettes házigazdaként kalauzolta a lányt a megfelelő épülethez.
- Tadaima! Hiei-san! Sayuri hozott új gazdit a cicáknak! – kiabált be már az ajtón belépve a valahol odabenn tartózkodó tisztnek, aki egyelőre neve említésére sem sietett eléjük. - Nem szabad ám hangoskodni, a beteg állatkáknak pihenésre van szüksége – fordult Amayához nagyon komoly arccal, immár suttogóra fogva hangját, mutatóujjacskáját a szája elé tartva intette csendességre. Mintha az imént nem ő ricsajozta volna fel az egész részleget. A legfontosabbnak tartott tudnivaló ismertetése után, mint aki jól végezte dolgát indult is, még mindig a lány kezét fogva húzta maga után.
- Hiei-san a Papa egyik segítője, ma ő van szolgálatban – fűzött némi magyarázatot a névhez. Körülnézett, ám a férfit egyelőre nem látta sehol, ugyanakkor biztos volt benne, nem fog sokáig tartani, hogy előkerüljön. Valamiért nem szerette, ha a kislány felügyelet nélkül mászkál az épület bármely részén, így rövid időn belül mindig ott termett mellette, hogy sokadszorra is elmondja, mit nem szabad csinálnia. Mihez ne nyúljon, mit ne simogasson meg, hol ne szaladgáljon, milyen hangosan és mennyit beszéljen, mikor és hova ne kövesse őt. Csupa „nem” volt az a férfi, Sayuri nem is rajongott érte különösebben. Hogy kivételesen nem termett azonnal mellettük, önállósítva magát, otthonosan mozogva a kiscicák felé vette az  irányt.
Az előtérbe nyíló egyik terembe vezette a lányt, ahol a lábadozók, vagy épp a sok odafigyelést igénylő nagyon kölyök állatok kaptak helyet. A szobában a falak mentén körben végig tágas ketrecek helyezkedtek el egymás tetején két sorban, középen pedig egy egyszerű pult, a vizsgálóasztal foglalt helyet. A ketrecek legtöbbje most üres volt, csak elvétve akadt egyikben-másikban néhány alvó, vagy épp álmatagon pislogó jószág. A zajosabb részleg, a már elvitelre váróké egy másik helyiségben volt.
- Ők azok – az egyik felső ketrecben egy nagy kupac takaró közepén egy életnagyságú plüsscica és egy ügyesen átalakított gumikesztyű szolgált pótszülőként egy kis kupac mocorgó apróságnak. Szám szerint hatnak is egyszerre, még ha ez nehezen kivehető is volt a szüntelen fészkelődő bundás kupacból. - Magukban találták és hozták be őket. Nem volt meg a sajátjuk, ezért csináltunk nekik egy pótanyukát – s noha tulajdonképpen neki nem sok köze volt a művelethez, nem zavarta a mesélésben használt többes szám, hiszen legalább olyan büszke volt erre a nagyszerű megoldásra, mintha valóban ő maga is hozzájárult volna a megvalósításhoz. - Ami-chan lesz az új mamája valamelyiknek? – pipiskedett fel és csimpaszkodott óvatosan a rácsokba, hogy jobban megnézhesse magának az egyelőre még semmi fenyegetést nem jelentő apróságokat. Alig több, mint egy hetesek lehettek, a szeme ugyan legtöbbjüknek már kinyílt, még nem indultak önállóan világot látni és állandó odafigyelést igényeltek. Épp ezért még most kellett nekik új gazdát találnia, amíg még bárki aranyosnak és ártatlannak láthatja őket.
« Utoljára szerkesztve: 2016. Aug. 14, 09:02:15 írta Kuchiki Sayuri »

Karakterlap

Narazaki Amaya

Tiszteletbeli tag

9. Osztag

*

Shinigami

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
5 500 / 15 000

Hozzászólások: 80

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 7 700 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
tengerkék

Egyéb hovatartozás:
Kardok és Rózsák egylete

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Mottó:
"Amikor a varázslat elszáll, a valóság megmarad"

Post szín:
#CF74ED


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Doubutsu Byouin/Állatkórház
« Válasz #16 Dátum: 2016. Aug. 15, 17:26:59 »
El Cico - Kismacskásító hadművelet

Kinyújtott kezem boldog gazdára talált. Aranyos mosolya ismét kiült az arcára, s lelkesen húzni kezdett maga után. Feleszmélve gyorsan felvettem a tempót, s mellé szegődtem. Nagy kő esett le a szívemről. Nagy barna szemei lelkesen tekingettek jobbra-balra, és olykor rám, mikor épp hozzám beszélt. Sikerült megbékítenem. Kis termete ellenére igencsak gyorsan kapkodta a lábait, mintha kicsit még tartana, hogy mégis meggondolom magamat. Meg is kértem, hogy lassítson egy picit.
  -    Nagy baj lenne, ha kicsikét lassabban mennénk? - állítottam meg, vigyázva, nehogy megint majdnem orra bukjon, mint először. Mielőtt ismét elindultunk volna, ő is kérdezett, afelől, hogyan is szólíthat. Sosem kérdezték még, miként becézzenek, mindig csak úgy rám ragadt valami. Bután nézve egyszerűen annyit feleltem; "ahogy szeretnél". Ahogy láttam, nem is hatotta meg a dolog, mintha már a kérdés pillanatában tudta volna, hogy Ami-channek fog hívni. Akár formaiságok miatt, akár nem, örültem, hogy megkérdezte, és a választása nagyon is tetszett.
  -    És téged hogyan szólíthatlak? - mosolyogtam, leplezve, hogy semmiféle képpen sem vagyok a becenevek táján úgy felkészülve, ahogy ő. Reméltem csak, hogy erre is magabiztosan rávágja a választ, s arra lecsaphatok. Más tervet nem ötlöttem ki. Bíztam Sayuri fantáziájában. Útközben ráébredtem, hogy a reggeli fejfájásom és álmatagságom is eltűnt mint a kámfor. Lepillantottam legújabb barátomra, ő pedig csak vezetett tovább. Közben beszélt. A papájáról.
  -    Tudtam. - mosolyogtam. - A papádat majdnem mindenki ismeri, szereti és tiszteli. Nagyon fontos munka, amit ő csinál.
Nagyon büszke volt a papájára. Látszott rajta. Csillogó szemekkel mesélt róla, és jól kihúzta magát. Én pedig hallgattam.
  -    A papádnak amúgy sem biztos, hogy lenne rám ideje. Nem is szeretnék senkit sem zavarni. Mellesleg nagyon is jó társaságom van. - öleltem át, esélyt sem adva, hogy kitérjen előle.
  -    Biztos ő is olyan büszke rád, mint te ő rá. - érintettem meg kicsiny orrát az ujjammal. A kórházba érve hangosan elkiáltotta magát. Mivel a szólított személy nem jelent meg, Sayuri nem vesztegetve az időt, otthonosan vezetve megindult. Közben tájékoztatott arról is, hogy igencsak csöndben kéne lenni, amin magamban jót kuncogtam, elvégre épp most lármázta fel a fél kórházat. Csak bólintottam. A cicusok felé vezető úton azt is megtudtam, ki is az a Hiei-san, akiért elkiáltotta magát. A kis cicusokat egy nagyobb teremben találtuk. Kis ketrec volt az otthonuk, amely le volt takarva takaróval, nehogy megsértsék magukat a kis lúrkók. Hat kis csöpség pislogott ránk, amikor Sayuri elmesélte a kis történetüket. Majd' meghasadt a szívem. Azért igyekeztem nem sírni, de éreztem, hogy a torkomban gombóc születik. Egy halk köhögést követően megszabadultam tőle, s közben egyre csak a kismacskákkal szemeztem. Volt amelyik hófehér volt, nagy narancssárgán villogó szemekkel, volt amelyik fekete, akinek az egyik szemén seb volt, így nem tudta kinyitni. Tarka kis szőrpamacs is ott heverészett, valamint egy ezüstszínű is.
  -    Igen, én leszek a mamája. Tudod, nagy baj lenne, ha kettőt is elvinnék? - kérdeztem. Közben a két kiszemelttel szemeztem. A fekete félszeművel, és a hófehérrel.
  -    Szabad, benyúlnom? - kérdeztem Sayurit.

Karakterlap

Kuchiki Sayuri

Eltávozott karakterek

Kidoushuu

*

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
12 000 / 15 000

Hozzászólások: 67

Hírnév: 3

Infó

Tárcában: 4 000 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Gyerekegylet

Reiatsu szín:
Világos rózsaszín

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#E3A2AD | #993355


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Doubutsu Byouin/Állatkórház
« Válasz #17 Dátum: 2016. Aug. 17, 10:41:33 »
El Cico - Kismacskásító hadművelet


A lány kérésének eleget téve lassított, majd meg is állt. Értetlenül pislogott, miért is nem haladhatnak, ha egyszer beleegyezett, hogy vele tart. Megfordult a fejében, hogy esetleg meggondolta magát, ám ez nem tűnt túl valószínűnek, hisz még épp csak most döntötte el, hogy kell neki kiscica, az nem lehet, hogy máris rájött volna, milyen butaságra készül. Villámgyorsan gondolta végig magában a lehetőségeket, ám végül csak egy magyarázatot látott.
- Ami-channak talán fáj valamije? – hátrált el kissé, még mindig a kezét szorongatva, hogy alaposabban szemügyre vehesse. Azonban hiába nézegette tetőtől talpig, nem látta rajta, hogy valami komolyabb baja volna. Csak most gondolt bele, talán nem is véletlen, hogy a lányt a 4. osztag környékén találta, meglehet, valamiért egyébként is oda tartott. - Sayuri… - szerette volna azt mondani, hogy tud segíteni, ám ezúttal inkább mégis félretette büszkeségét. Sok mindent tanult már, ugyanakkor még meglehet, nem lett volna a legjobb ötlet tudását ténylegesen egy másik shinigamin kipróbálni, ha már egyszer helyben volt a valódi segítség. - Sayuri tud sok valakit, aki segíthet Ami-channak – hatalmas mosollyal igyekezett megnyugtatni a lányt, bármi baja legyen is, ha vele tart, úgy mindenképp jó kezekben lesz. Ám szerencsére mégsem erről volt szó, nem kellett kitérőt tenniük, ám eztán már jobban odafigyelt a másikra és igyekezett nem rohamos tempóban végigcibálni az egész osztagon.
- Sayurit? – meglepődött a viszont kérdésen, s úgy tűnt, komolyan fontolóra veszi a lehetőségeket. Erősen elgondolkozva meredt maga elé egy darabig, mintha számtalan variáció közül képtelen volna választani. Néhány röpke perccel később felderült arccal osztotta meg hosszas tanakodásának eredményét. - Ami-chan szólítsa nyugodtan Sayurit Sayurinak! – bólintott elégedetten vigyorogva, hiszen ennél jobb és kézenfekvőbb megoldást aligha találhatott volna. Persze akadtak, akik nem mindig így hívták, de ez esetben a „Kincsem” és a „Hercegnőm” talán nem állták volna meg a helyüket. Tatsu-chan volt még, aki szülein kívül másképp szólította, de zanpakutoujaként neki különleges kiváltságai voltak, így a „Himeyuri” megszólítás nem olyasmi, amin mással osztozhatott.
Még a korábbiaknál is jobban fellelkesült és talán életében nem volt még büszkébb a Papára, mint abban a pillanatban. Sosem gondolta volna, hogy őt tényleg ennyire sokan ismerik és felnéznek rá. Ismerve már egy ideje tulajdonképpen valahol egy kicsit furcsállotta is.  Igaz, hogy nagyon magas volt, így nehéz lett volna nem felnézni rá, de ez megint egy másik kérdés. S ha már a Papa nem volt kéznél, hogy bezsebelje a dicséretet, megtette helyette is, kivételesen nem térve ki az ezzel járó ölelés elől sem. Ahogy azt sem cáfolta meg, hogy a Papa, sőt, bárki, aki ismeri, igen büszke volna rá, hiszen nagyon is különleges kislány volt, amire gyakran emlékeztették is, így tökéletesen tisztában volt saját értékeivel. Talán olykor még jobban is, mint kellett volna. 
Megérkezve a keresett épülethez magabiztosan vezetve a lányt kalauzolta végig a részlegen végső úti céljuk felé, ahogy jó helyettes házigazdának illett. A kismacskák nézegetése közben a másik lány, ahogy a cicák történetét mesélte, számára furcsa és érthetetlen reakciót adott a hallottakra. Nem tudta megfejteni, mire gondolhat, vagy mi lelte, hogy olyan furcsa arckifejezéssel bámulta a kicsiket.
- Ami-channak talán nem tetszenek a cicák? – ez igen csak nagy baj lett volna, mert ezzel hirtelen nem tudott volna mit kezdeni. Nem volt rajtuk kívül másik, ahogy átfesteni is késő lett volna, ha esetleg valamilyen másik színűt szeretett volna magának, amilyen nem akadt közöttük. Szerencsére azonban nem erről volt szó, így hatalmas kő, már-már szikla gurult le a szívéről megkönnyebbülésében. Sőt, nem csak, hogy tetszettek neki, és hajlandó volt új pótmamának vállalkozni, de egyből kettőt is magához vett volna!
- Nagyon nem volna baj! Sayuri nagyon örülne neki! – rugózott lábujjhegyen a lelkesedéstől, hogy ilyen jól sikerült a kismacskátlanító hadművelet. Meg sem fordult a fejében, hogy ekkora szerencséje lesz majd. - Most már Ami-chan az anyukájuk, úgyhogy Sayuri megengedi – pipiskedett kíváncsian, vajon melyik kettőt választotta magának. Ám még épp végszóra, az előtt, hogy Amaya megtehette volna, amire engedélyt kapott, torokköszörülés hallatszott mögülük. Sayuri a váratlan hangra kissé össze is rándult, mintha valaki láthatatlanul picit tarkón legyintette volna.   
- Nagyon kérem, hogy az engedélyem nélkül ne nyúljon semmihez! Nem holmi utcai bazárban vagyunk – seszínű szőke hajú, sőt, egész megjelenésében meglehetősen fakó, szemüveges férfi állt az ajtóban. Nyúlánk, vékony termetű volt, Amayánál is jó pár fejjel magasabb. - Amennyiben a kis hölgynek szándékában áll összefogdosni azokat a kölyköket, talán nem ártana, ha előtte megejtene egy kézmosást – mérte végig szigorú tekintettel mind a két lányt, majd mutatott az egyik sarokban álló mosdókagylóra, jelezve, oda kellene fáradni az említett művelethez. Inkább volt ez részéről parancs, mint megfontolandó jó tanács. Elég nyilvánvaló volt, hogy Yonbantaios létére miért is nem a shinigamikkal foglalkozó részlegen kapott munkát. Valószínűleg az állatokhoz sokkal kedvesebben tudott hozzáállni, mint bármely kétlábú társához. Vagy, ha nem is, úgy legalább az állatok nem élhettek panasszal a felettesei felé, ha nem kedvelték volna. 
- Kuchiki-san, mintha már néhányszor megbeszéltük volna, hogy… – ám a kislány nem hagyta, hogy az újabb dorgálás célba érjen, hamarjában elébe ment a letolásnak, amit már úgy is kívülről fújt.
- Hai, hai, Sayuri tudja! Nem szaladgálunk, nem fogdosunk, nem hangoskodunk – intette le a férfit, ahogy morogva próbálta utánozni annak mély hangját, miközben kézen fogva Amayát a kézmosó felé trappolt. Úgy tűnt, sikerrel járt, valóban nem lett többször az orra alá dörgölve, mi mindent nem szabadna Hiei felügyelete nélkül csinálnia. A Papa másik két asszisztensét sokkal jobban kedvelte, nekik nem volt ilyen sok szabálya arra, mi mindent nem lehet neki. És sokkal kedvesebbek is voltak. 
- Hiei-san, Narazaki-san a kiscicákért jött, ő lesz az új mamájuk! Kettőnek is! – magyarázta, miközben egy kisebb fellépőt húzott oda magának a mosakodó elé, hogy kényelmesen felérje, majd feltűrte esetlenül ruhácskájának ujját, azzal a feltett szándékkal, hogy ne legyen csurom vizes. Kevesebb sikerrel, mint szerette volna, az egyből visszacsúszott a helyére, ahogy kezét a kagyló fölé tartotta. A férfi nem úgy tűnt, kitörő örömmel fogadná a hírt, ám nem szólt semmit. Úgy festett, mintha már eleve az arcát uraló szigorú kifejezéssel jött volna a világra, ahogy árgus szemmel figyelte a fertőtlenítés folyamatát. 
- Ami-chan segítene Sayurinak? – fordult hozzá kinyújtott karokkal, hátha neki ügyesebben sikerül megoldania a problémát. A további bemutatkozást úgy tűnt, sem a kislány, sem a férfi nem forszírozzák, hiszen már mindenkinek elhangzott a megszólítása. A kézmosás végeztével, azzal látszólag elégedetten hátat fordítva nekik, hátrakulcsolt kézzel a ketrecek elé sétált, jelezve, immár engedéllyel léphetnek a lányok is közelebb.
- Tehát egyből kettőt is magához venne – mérte végig némileg bizalmatlanul, ahogy elismételte a korábban hallottakat. - Van már elképzelése róla, melyiket szeretné? – a válaszra Sayuri is kíváncsian pipiskedett fel újra a ketrechez, hogy szemrevételezze a kiscicákat. - Narazaki-san, tisztában van vele, hogy egy, pláne két állat tartása milyen felelősséget kíván, főleg, amíg ilyen kicsik? Képes lesz róluk megfelelően gondoskodni? – úgy mondta, mintha csak fogást kívánna találni Amayán, esetleg egyből eltántorítani kívánta a feladattól. Vagy csak egy jó okot, miért is ne kelljen rábíznia a kismacskákat egy idegen valakire, aki épp csak, hogy beesett hozzájuk.
- Sayuri igazán tudja, hogy Ami-chan nagyon fogja szeretni őket és nagyon-nagyon fog vigyázni rájuk! Ugye, Ami-chan? – pislogott hol a rá, hol a férfira nagy, barna szemeivel, a lány megerősítésére várva.
« Utoljára szerkesztve: 2016. Aug. 17, 11:23:24 írta Kuchiki Sayuri »

Karakterlap

Narazaki Amaya

Tiszteletbeli tag

9. Osztag

*

Shinigami

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
5 500 / 15 000

Hozzászólások: 80

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 7 700 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
tengerkék

Egyéb hovatartozás:
Kardok és Rózsák egylete

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Mottó:
"Amikor a varázslat elszáll, a valóság megmarad"

Post szín:
#CF74ED


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Doubutsu Byouin/Állatkórház
« Válasz #18 Dátum: 2016. Aug. 18, 11:05:47 »
El Cico - Kismacskásító hadművelet

Lassan megálltunk. Látni lehetett rajta, hogy nem érti, most már megint minek állítom meg. Aggódóan pislogott rám, én pedig elmosolyodtam. Valóban, a fejem nem volt az igazi, reggel óta fájt, emiatt igencsak szédelegtem még.
  -    Ne aggódj, csak egy kicsit fáj a fejem. Semmi komoly. - vettem elő a leghitelesebb arcomat. Azonban ennyivel nem hagyta annyiban. Láttam, hogy méreget. Nem csoda...pocsék hazug vagyok.
  -    Tényleg ne aggódj miattam. - próbáltam kicsit megnyugtatni. - Csak egyszerű fejfájás. Kicsit szédelgek miatta, csupán ezért kértem, hogy lassíts. - simogattam meg a kis buksiját. Széles mosollyal vette tudomásul, és kérésemnek eleget téve, már kényelmes tempóban indultunk tovább. Hálás voltam érte. Mert amúgy bírom én az ilyet, hiszen sokat járok futni is, de most épp nem abban az állapotomban voltam, amikor erre bármi esélyt is láttam volna.
  -    Rendben, akkor Sayurinak foglak szólítani. - nevettem el magam kicsit. No nem kinevettem, csupán olyan aranyosan nézett fel, hogy az ember ilyenkor jól megszorongatná. Persze ő nem egy plüss figura, így erről le is tettem. De mégsem bírtam ki. Jó, nem egy nagy nyomorgatás lett, csupán egy gyengéd ölelés, akkor is jól esett. Nem igazán harcolt ellene. Tovább vezetett, otthonosan forgolódott jobbra-ballra, én pedig utána. A nyávogó kis szőrpamacsok mind nagyon édesek voltak, és legnagyobb örömömre kettőnek is lehettem a "mamája". Épp meg akartam simizni az általam kiszemelt két cicust, amikor egy hangtól majdnem hanyatt dobtam magam, úgy megíjedtem. A torkomban dobogó szívvel fordúltam a hang tulajdonosa felé, nem éppen széles mosollyal. Épp mindkettőnket jól kioktatott...mostmár értettem, Sayuri miért is volt utána olyan fagyos, amikor én csináltam ugyanazt. De lenyeltem ezt a békát, és úgy tettem, ahogy kérte. Sayuri hál' istennek a férfiba folytotta a szót, méghozzá olyan mókásan, hogy el is nevettem magam a kézmosó felé tartva. Épp a férfit méregettem, amikor a kislány segélykérése elhangzott.
  -    Persze, hogy segítek. - mosolyogtam, és szépen fel is hajtogattam neki a ruhácskáján az ujjakat.
  -    Nem túl kedves ember...mindig ilyen? - suttogtam közben a kis fülébe.
Reméltem, hogy Hiei nem hallja meg, és ha csak lehetett kerültem mindenféle szemkontaktust vele. Engedelmesen megmostam a kezem, majd szárazra töröltem a kikészített törölközőben.
  -    Engedelmével igen, kettőt is. Öö...a feketére és a fehérre gondoltam. -habogtam el. A már számonkérésnek is felfogható kérdésre hírtelen nem tudtam válaszolni. No, nem azért, mert elbizonytalanodtam volna, hanem igyekeztem modorálni magam. Én vendég voltam itt, így nem küldhettem el melegebb éghajlatra az amúgy két fejjel nagyobb férfit. Sayuri szavai szinte meghatottak, mikor mellém állt. Felpislogott rám, én pedig rámosolyodtam, és bólogattam. A nagy barna szemek önbizalmat adtak a beszédhez.
  -    Tudja Hiei-san, nem először veszek magamhoz háziállatot, tisztában vagyok vele, mivel jár. Tekintve, hogy jelenleg egyedül élek, jól jön majd egy kis társaság a szobámba. Szóval igen, képes leszek, ne aggódjon emiatt. - mondtam kissé felháborodott hangon. Reméltem nem kötekedik tovább...ugyanis kezdte feszegetni a határaimat. Tekintetem villámokat szórva találkoztak Hiei-sanéval, és a villámok mögül igyekeztem kivenni, vajon most mit gondol.

Karakterlap

Kuchiki Sayuri

Eltávozott karakterek

Kidoushuu

*

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
12 000 / 15 000

Hozzászólások: 67

Hírnév: 3

Infó

Tárcában: 4 000 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Gyerekegylet

Reiatsu szín:
Világos rózsaszín

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#E3A2AD | #993355


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Doubutsu Byouin/Állatkórház
« Válasz #19 Dátum: 2016. Aug. 20, 10:10:51 »
El Cico - Kismacskásító hadművelet


Amaya kérdésére, hogy Hiei mindig ilyen goromba és morcos volna, bólogatott csupán. Nem feltétlen azért, mert tudta, hogy nem illik sugdolózni, inkább csak nem akarta, hogy a férfi megneszelje, róla pusmognak. Még a végén megsértődne és ki tudja, mivel bosszulná meg. Igaz, ha bármi lenne, a Papa úgy is az ő pártját fogná, épp ezért nem is félt tőle, hiszen nem tehetett neki különösebben keresztbe. Ezt az egy alkalmat kivéve. A cicák, ahogy ott minden más is, a Papa távollétében egyelőre az ő felügyeletére voltak bízva. Megtehetné, hogy nem engedi őket elvinni, az pedig nagyon is baj lenne. Pancsolás közben, kicsit a vízzel játszva, ahogy ezt a lehetőséget továbbgondolta, helyeslő bólogatása után pisszegve intette Amayát csendre, nehogy Hiei meghallja őket. A kézmosással, törölközéssel végezve magasan feltartott kezekkel lépkedett Hiei elé, hogy az orra alá dugja immár lecsutakolt mancsait.
- Tiszta! – morrantotta oda tömör magyarázatként, miért igyekszik – meg ha magasságából adódóan kevés sikerrel is – a másik képébe tolni a praclijait. A férfinak látszólag megelégedésére volt a dolog, kurtán biccentve tolta el a képéből az előtte lóbált kezecskéket.
A kapott válaszon, Amaya választásán, ami a kiscicákat illette, úgy festett, valamelyest meglepődött. Arckifejezése szinte semmiben nem lett más, így nehéz lehetett tetten érni a változást, mindössze talán annyiban, hogy egyik szemöldöke mintha picivel magasabbra kúszott volna.
- Biztos benne? Alaposan szemügyre vette őket? – megrökönyödését, ha mimikáján keresztül nem is igazán sikerült érvényesítenie, megtette helyette szóban. Elég egyértelműen a félszemű kismacskára vonatkozott kérdése, pusztán nem akarta ennél is nyilvánvalóbban felhívni rá a figyelmet, hogy a lány egyik választottja kétség kívül selejtes volt. Nem volt jellemző, hogy valaki épp a sérült, vagy valamilyen hiányosságtól szenvedő példányokat akarja magához venni, így Amaya választása igen szokatlan volt.
Vizenyős kék szemei teljesen rezzenéstelenül állták a lány szikrázó pillantását, ahogy az megvédte magát tolakodó, kioktató kérdéseivel és vele szemben. Mindig szigorú arckifejezése ellenére, ha valaki csupán a szemeire koncentrált, semmiféle érzelmet nem fedezhetett fel bennük. Azok mintha nem is tartoztak volna ténylegesen az arcához, mellyel már-már élettelennek tetsző szemei ellenére valamiképp mégis képes volt hangulatának kifejezésére, még ha ezek változatossága nem is mozgott túl széles skálán. Összességében talán leginkább egy sápadt, morcos pontyra hasonlított. Úgy tűnt, megelégedett a válasszal, nem felelt rá semmit, nem kötekedett tovább, miért és hány cicát kíván a lány magához venni, ami az ő esetében jóváhagyásként is értelmezhető volt.
- Nem is tudta volna megnézni őket rendesen, mert Hiei-san nem engedte neki! – csüngött ő is kíváncsian a ketrec előtt pipiskedve, hisz valóban, így csak egy szuszogó, színes, puha kupacnak látszottak. Legalábbis az ő szemszögéből nézve. A férfi ugyan nyíltan nem adott igazat a kislánynak, ezután szó nélkül nyitotta ki a ketrec ajtaját, majd a felesleges dolgokat, mint a plüss pótmama, félrepakolva az alattuk levő törölköző-fészekkel együtt óvatosan kiemelte az összes apróságot és az asztalhoz lépve letette őket.
- Tehát a fehéret és a feketét? – úgy tűnt, még mindig nem tért egészen magához, hogy valóban az a kettő volna a lány választottja, ennek ellenére mégis készségesnek tűnt. Finoman kibogozva egymásból szétválasztotta a kölyökkupacot, hogy az említett két apróságot nagyon picit arrébb tegye testvéreiktől, majd hátrébb lépett, hogy Amaya is kényelmesen hozzájuk férjen. Így végre nem csak nézegethette, hanem meg is foghatta őket, ha akarta.
- Sayuri is szeretné megsimogatni őket! – Hiei beleegyezését ugyan nyíltan nem adta, ám, hogy nem is tiltakozott ellene, úgy a mosakodásnál használt kisszéket az asztalhoz húzva felmászott, Amaya mellé könyökölve. - Van már nevük, Ami-chan? – simogatta meg óvatosan mutatóujjával a kupacban maradt egyik kiscica buksiját. Sokkal kisebbek és aranyosabbak voltak Dominonál, így jobban is tetszettek neki. Ugyanakkor tudta, nem sokáig lesznek már ilyenek. Amikor majd elkezdenek már mászkálni, világot felfedezni és főleg vadászni, akár a saját gazdájukra is, már koránt sem lesznek ilyen szerethetőek. Ahogy abban is biztos volt, valamiképp megneszelnék, ahogy Domino is, ha nem kedvelik őket és csak azért is mindenáron az ő bosszantását szemelnék ki életcélul. Nem, neki aztán semmiképp nem kellett több kismacska.
Amennyiben Amaya újfent is megerősítette, hogy továbbra is ragaszkodik két választottjához, Hiei egy halk hümmentéssel hátat fordított nekik.
- Kérem, figyeljen oda Kuchiki-sanra, rögtön jövök – szólt vissza még Amayának címezve a figyelmeztetést, mielőtt kilépett volna az ajtón. Ennél többet nem fűzött hozzá, korábban már úgy is elhangzott, mire vonatkozhatott a kérés.
- Sayuri nem is csinált semmi rosszat! – sértődötten nyújtott nyelvet a távozó után, ám az szerencsére már nem láthatta a neki szánt gesztust, és vissza sem fordult, hogy megvitassa a kérdést, valóban így volt-e. Véleményük egész biztosan eltért volna arról, mi számít rosszaságnak és ezek közül Sayuri elkövetett-e bármit is. Néhány perccel később egy kisebb fadobozzal és egy köteg papírossal tért vissza, melyből néhányat egyből Amayának adott át. A tintát, két tollat és egy pecsétet tartalmazó dobozt az asztalnak azon részére tette, amit nem foglalt el a cicakupac és volt hely, hogy írni tudjanak.
- Értelemszerűen tölti ki az önre vonatkozó adatokkal, majd aláírja az örökbefogadási nyilatkozatot – darálta el unottan a teendőket, fel sem pillantva a saját lapjairól. A papírokon a szokásos személyes dolgok voltak feltüntetve, mint neve, osztagának száma és hasonlók.
- Sayuri is segít! – nyújtózkodott a saját papírjaiért, ahogy azt korábban megbeszélték, neki is akadt feladata. Egy ceruzával és egy fatáblára csíptetett papírossal szökellt Amaya mellé. A lapon kevés szöveg, azok mögött pedig néhány rubrika volt látható.
- Ami-chan ígéri, hogy felelősséggel fog gondoskodni a cicákról, és minden helyzetben biztosítja számukra a megfelelő körülményeket? – várt egy kicsit a válaszra, majd az egyik négyzetbe gondosan rajzolt egy pipát.
- Ami-chan ígéri, hogy nem fogja megenni a cicákat? – erre a kérdésre kifejezetten büszke volt, ezt ő maga adta a listához. Ezt is szorgosan kipipálta, amint megkapta a választ rá.
- Ami-chan ígéri, hogy vállalja, hogy visszajár ide az éves kötelező ellenőrzésre és az oltásokat beadatni nekik? – folytatta szinte gépiesen a felsorolást. Ha Amaya jobban megfigyelte, lassan feltűnhetett neki, hogy Sayuri valójában nem is olvassa a kérdéseket, inkább mintha csak megtanulta volna őket és fejből mondaná. Még ennél is feltűnőbb talán az lehetett, hogy még véletlen sem a kérdésekhez tartozó négyzeteket jelölte meg a válaszok után.
- És ha betegek, akkor is ide kell hozni őket! – kapott gyorsan észbe, hogy az előző kérdésből kifelejtett valamit. Egyre szembeötlőbb lehetett, hogy a kérdőív nem valóban fontos információk gyűjtőhelye, inkább csak egy Sayurinak összeállított rövid kérdőív, amivel elfoglalhatja magát. Tekintve, hogy írni és olvasni még nem tudott, hivatalos papírokat nem adhattak a kezébe kitöltésre, hiszen azokkal aligha tudott volna mit kezdeni. Ugyanakkor a Papa okosan kitalálta neki ezt az ellenőrző kérdéssort, aminek kitöltésével ő is hasznosnak érezhette magát.
- Ami-chan ígéri, hogy vállalja az ivartalaníttatásukat, amennyiben elérik hozzá a megfelelő kort, és ezzel is hozzájárul ahhoz, hogy megakadályozzuk a túlszaporulatot Seireiteiben? – a kapott válasz és a kérdés kipipálása után értetlenül és zavarodottan ráncolta össze homlokát. - Ami-chan, mi az az ivartalanítás? – pislogott fel kíváncsian a lista végére érve. Hiei a helyzet azonnali megmentésére sietve hangos torokköszörüléssel lépett közbe, elvéve Sayuri kezéből a papírost, majd fordítva rajta egyet az ajtó felé tessékelte.
- Kuchiki-san nagyon ügyes volt, köszönöm a segítséget! Megtenné, hogy idehoz a raktárból néhány tiszta törölközőt és egy dobozt, amiben Narazaki-san majd elviheti a kiscicákat? – s noha Sayuri láthatóan nem igazán értette, mi ez a hirtelen sietség, készséggel szökdécselt el a kért dolgokért. Hiei mintha valamelyest megkönnyebbült volna nagyot sóhajtott, hogy el tudta terelni a szót az előbbi kérdésről.
- Elnézést a kellemetlenségért… – masszírozta meg halántékát, mintha kettejük közül leginkább az ő számára lett volna Sayuri érdeklődése kellemetlen. Kifújva magát tovább szóra se méltatva a történteket visszatért saját, kitöltenivaló papírjához, amikre az elvitelre szánt cicákra vonatkozó adatokat kellett felírja. Úgy tűnt, ha kíváncsi gyerekek kínos kérdéseiről volt szó, nem igazán állt a helyzet magaslatán.

Karakterlap

Narazaki Amaya

Tiszteletbeli tag

9. Osztag

*

Shinigami

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
5 500 / 15 000

Hozzászólások: 80

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 7 700 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
tengerkék

Egyéb hovatartozás:
Kardok és Rózsák egylete

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Mottó:
"Amikor a varázslat elszáll, a valóság megmarad"

Post szín:
#CF74ED


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Doubutsu Byouin/Állatkórház
« Válasz #20 Dátum: 2016. Aug. 20, 14:17:18 »
El Cico - Kismacskásító hadművelet

Igencsak egyetértően bólogatott, igazat adván nekem, hogy Hiei természete...hogy is mondjam, nem a legszerethetőbb. :roll: Gyorsan csendre intett, azt hittem kiugrik a szívem a helyéről, csakmert úgy gondoltam, biztos azért, mert a férfi már a hátam mögött szúr le tekintetével. De hál' istennek Sayuri csak elővigyázatos volt, és Hiei szemei sem voltak képesek ölni...vagyis igazából jobban megnézve szinte semmire sem, azon kívűl, hogy azokkal látott. Semmi érzelem, gesztus nem volt a kék szempárban, és ettől a hideg futkosott a hátamon. Még akkor sem változott meg, amikor Sayuri kezeivel az arca felé kalimpált, felhívva ezzel a figyelmét arra, hogy mostmár tiszta kezekkel igényt tart egy kis cicasimogatásra. Gyorsan én is megmostam az enyéim, közben pedig elfantáziáltam arról, vajon akkor se változna a tekintete, ha én is az arcába dugnám a kezem, ahogy azt a kis kísérőm tette. Elmosolyodtam ezen, de valahogy nem tudtam elképzelni Hiei-san tekintetét, kockáztatni pedig nem akartam. Vendég voltam, bunkóságnak pedig amúgy sem lenne sehol sem helye, így modoráltam magam.
  -    A feketét, és a fehéret vinném, igen. Miért? - néztem rá furcsán. Nem értettem, miért értetlenkedik ezen. Tekintete, ahogy a mimikája szinte semmi jelét nem adta ennek, de hangja lebuktatta. Persze értettem én, miért kérdezte, de nem értettem mi ezzrl a baj. A fekete cicus egyik szeme megsérült, szegénykémnek valami megsebezhette, mivel nem úgy tűnt, mint egy született rendellenesség. De pont ezért ne vinném el? Nincs az az isten. Talán pont emiatt választottam őt. Úgy láttam, sikeresen belé is folytottam a kötekedését egy kis időre, így elégedett arccal bólogattam, amikor Sayuri is bevitt egy "ütést" neki. Valóban nem tudtam jobban megnézni őket. Nyo, nem mintha ez változtatott volna bármin is. Az arckifejezése keményen állta a sarat, de tudtam, kezdjük lassan kiakasztani. Ennek ellenére Hiei-san csendben szabaddá tette a kis cicusokat, hogy megsimizhessük őket. Még egyszer megkérdezte, hogy biztos vagyok-e benne.
  -    Igen, biztos. - válaszoltam hidegen. Nem értem, mit van úgy oda, mintha egy félszemű cicust nem lehetne úgy szeretni, mint amelyik makk egészséges. A férfi engedelmesen kicsit arrébb noszogatta a két kis csöppséget és átadta a helyet, hogy odaférjek. A fekete az ujjamat megpillantva először csak rábambult, majd mancsaival utána kapott. Játszott. ^-^ A hátára feküdt, és megsimiztem a kis pocakját. Valamiért minden áron a szájába akarta terelni az ujjamat, és akárhova vezettem, mindig pislogva leste. A fehér szunyókált, és hagyta, hogy simogassam.
  -    Gyere, nyugodtan simogasd meg őket. - mosolyogtam.
  -    A feketét Lokinak fogom hívni, ő egy fiú cica, ahogy látom, míg a fehér kislányt Myrának.
Odaengedtem Sayurit is, had simogassa a kis szuszogó szőrpamacsokat. Hiei közben kisebb hümmögés kíséretében távozott, hogy a hivatalos dolgokat az orrom elé tegye.
  -    Így van. - simogattam meg a kis buksiját. Hiei-san, akár egy robot, elmondta mit tegyek, én pedig úgy tettem, ahogy mondta. Elvettem a tollat, és szépen átolvasva mindent kitöltöttem, majd a férfi kezébe nyomtam a papírokat és a tollat. Sayuri is előkapott valamit, amin meg is lepődtem. A papíron kérdőív szerepelt.
  -    Igen, ígérem. - mondtam. A harmadik kérdésnél már szemet szúrt a tény, hogy Sayuri fejből teszi fel a kérdéseket, és a pipákat is össze-vissza teszi.
  ~ Hát persze. Hiszen nem is tud még valószínűleg olvasni. Mosolyogva válaszoltam a kérdéseire sok-sok igennel, egészen addig, amíg meg nem kérdezte, mi is az-az ivartalanítás. Akkor, először hálás voltam Hiei jelenlétének. A férfi megmentett a válaszadástól, és elküldte pár törölközőért meg egy dobozért, amivel hazaviszem a kis cicáimat.
  -    Ugyan, hiszen még gyerek. Természetes, hogy kíváncsi. - de ez nem hatotta meg Hiei-sant. Nem lepődtem meg. Mindenesetre magamra hagyott, így visszafordultam, hogy addig is simizzem a már saját kiscicáimat. ^-^

Karakterlap

Kuchiki Sayuri

Eltávozott karakterek

Kidoushuu

*

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
12 000 / 15 000

Hozzászólások: 67

Hírnév: 3

Infó

Tárcában: 4 000 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Gyerekegylet

Reiatsu szín:
Világos rózsaszín

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#E3A2AD | #993355


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Doubutsu Byouin/Állatkórház
« Válasz #21 Dátum: 2016. Aug. 21, 14:40:01 »
El Cico - Kismacskásító hadművelet

Hiei nem osztotta meg aggályait Amayával a választott kismacskákkal kapcsolatban. A lány kérdésére, miért firtatja továbbra is, hogy biztos-e a döntésében, csupán vállat vont. Neki aztán tényleg mindegy volt, holott akár örülhetett is volna, hogy az első körben elviszi valaki és nem a kis félszemű marad utolsóként a sorban, akinek nem találnak majd gazdát. Ugyanakkor újbóli megerősítése után nem is bolygatta tovább a kérdést, Amaya tántoríthatatlanságát látva ráhagyta a dolgot.
Ahogy végre kényelmesen elérhető magasságba kerültek és engedélyt kapott, Sayuri cicaságukhoz képest igen lelkesen állt be a sorba, hogy megsimogassa őket.
- Ami-chan nagyon szép nevet talált nekik - a kis kalóznak inkább a közelébe sem tette a kezét, az már kicsinek is túl szeleburdi volt, inkább a többi, békésen gubbasztó kis csomagot babusgatta. A kis feketét elnézve - ami már most megpróbálta lebirkózni és felfalni újdonsült gazdája mutatóujját-, felrémlett előtte, miért is kell őket minél előbb örökbe adni. Meg volt róla győződve, ha már túl nagyok és virgoncak lesznek, és beléjük bújik a rosszaság, senkinek  sem fognak kelleni. Ki akarna magának egy olyan házi kedvencet, ami pusztán szeretetből megpróbálja szétmarcangolni a gazdáját? Ugye.
A hivatalos papírok kitöltése után lelkesen kezdte faggatni Amayát a megtanult kérdéseket sorolva. Büszkén feszítve pakolta a pipákat a kapott igenlő feleletek után, roppant fontosnak és felnőttesnek érezte magát, hogy ilyesmit bíztak rá. Utolsó, már nem a papiroson szereplő kérdésére azonban nem kapott választ, sőt, az arra adott reakciókat egyáltalán nem is értette. Hiszen csak egy egyszerű kérdést tett fel, ám valamiért a lány és a férfi is furcsa arcot vágtak, utóbbi talán mintha néhány árnyalattal, ha esetében ez egyáltalán lehetséges volt, még sápadtabb lett. Ahelyett, hogy akár egyikük is választ adott volna, Hieinek valamiért irtó fontos lett, hogy kiterelje őt a szobából és elküldje a raktárba.
- Hai, Sayuri már megy is – nem mintha sok választása lett volna, Hiei egész a küszöbig toloncolta, majd sietősen visszatért a papírjaihoz. Hiei Amaya szabadkozására, mellyel a kislányt és annak kényelmetlenre sikerült kérdését próbálta védelmébe venni, csak bosszúsan morrantott egyet. Elég nyilvánvalóan nem osztotta a lány véleményét azt  illetően, hogy az ehhez hasonló buta kérdésekre akár a kor, vagy bármi mentség volna. Valóban, jobb volt neki az állatok közt, azok legalább nem beszéltek vissza, vagy épp fárasztották ilyen ostobaságokkal.
A kislánynak néhány percig eltartott, míg összeszedte a kért dolgokat. A jó pár fajta és különböző méretű dobozból kiválasztotta a legkényelmesebbnek látszót, amiben biztos jó dolguk lesz hazáig, végül azzal és két pár fehér törölközővel tért vissza.
- Sayuri ezeket találta. Megfelel? – tartotta fel, hogy megmutassa szerzeményeit. Szerencsére ezúttal Hiei nem kötött bele, így ahogy rábólintott, fel is pakolta a dobozkát az asztalra és a törölközőket rendezgetve elkezdett megágyazni benne. Az egyiket összehajtogatva alulra, kettőt pedig hengerré tekerve a doboz oldalait kibélelve mindenfelől puha, meleg, takaros kis fészket épített a cicáknak. Az utolsó kimaradt törölközőt, hogy tető nélküli dobozt hozott, félig ráhajtotta, egész kuckóssá téve ezzel az egyszerű dobozt.
- Így jó lesz, Ami-chan? – kérdezte, a kész mesterművet áttolva Amaya elé, ha tetszik neki, máris belepakolhassa a cicákat. Míg ők ezzel voltak elfoglalva, Hiei egy vászonbatyuba egy nagy rakás különböző dolgot pakolt össze. Volt köztük mindenféle, ami az ekkora kiscicák ellátásához  csak kellett. Minden darabhoz egyesével fűzött magyarázatot, hogy mi mire való, hogyan és hányszor kell etesse őket és miként kell elkészítenie majd nekik az ennivalót. Továbbá kimerítő, már-már végtelennek tetsző instrukciók hosszú sorát darálta el a további teendőkről, mi mindenre kell majd odafigyelnie.
- Ha bármi gond adódna, ne habozzon, nyugodtan jöjjön vissza – kötötte be végül a nagyobbacska csomagot és adta át. Ha Amayának további kérdései lettek volna az egyébként szinte mindent megválaszoló tájékoztató után, Hiei ezúttal meglepően készségesen felelt.
- Kuchiki-san, megtenné, hogy kikíséri Narazaki-sant? – a cicák papírjait átadva végül meghajolt, majd mintha ott se lennének fordított hátat, hogy rendet pakoljon az asztalon levő felfordulásban. A megmaradt kismacskákat tisztába rakta, majd visszatette őket a helyükre és gondosan elrendezte melléjük a plüsscicát. Ahogy az apróságokkal bánt, mintha egészen kicserélték volna, nyoma sem volt mogorvaságának. Úgy tűnt, ezzel kizárólag a többi shinigamit büntette. Fura figura volt, az már egyszer biztos. Ahogy Amayának sikerült összeszednie magát és indulásra késznek tűnt, Sayuri Hiei kérésének eleget téve nyújtotta a kezét, hogy kikísérhesse a lányt.
- Sayuri nagyon örül, hogy megismerhette Ami-chant! – kifele menet már korántsem volt neki olyan sietős, mint ahogy érkezéskor sürgette, ezúttal nem kellett rászólni, hogy lassítson. Kényelmes tempóban hagyták maguk mögött az épületet. - Ha Ami-chan ismer valakit, aki még kiscicákat szeretne, őt is hozza majd ide! Sayuri csak ritkán van itt, de a Papa egészen biztosan itt lesz, csak most valami fontos, nem itteni dolga volt. És ha Ami-chan jönne, bármikor hivatkozhat Sayurira! – az összes fogacskáját megvillogtató, széles mosollyal kísérte tovább a lányt. Nem csak mondta, láthatóan valóban örült neki, hogy így alakult a nap. - És ha Ami-channak szerencséje van, legközelebb talán nem Hiei-san lesz szolgálatban, és a Papa többi asszisztensét is megismerheti majd – igyekezett megnyugtatni Amayát, nem feltétlen fog újra összefutni vele. - Habár Sayuri szerint Hiei-san egészen megkedvelte Ami-chant – morfondírozott hangosan, noha állítása elég furcsa, de leginkább elég valószerűtlennek tűnt. Avagy mégis csak így volt, elvégre ő kicsit régebb óta ismerhette a férfit, talán észrevett rajta valamit, amiből ezt a következtetést vonhatta le. De az is könnyen lehet, hogy tévedett. A kapuhoz érve kicsit pipiskedve egy utolsó pillantást vetett a félig letakargatott, szuszogó kiscicákra.
- Loki-chan, Myra-chan, legyetek jó cicák és vigyázzatok az új gazditokra. És ne törjetek össze semmit! – suttogott búcsúzóul fontos dolgokat a dobozban gubbasztó apróságoknak.
- Sayuri valamikor meglátogathatja majd Ami-chant? – pislogott fel nagy szemekkel, majd búcsúzóul átölelte a derekát. - És Sayuri hol találja meg Ami-chant? – észbe kapva tett fel gyorsan még egy fontos kérdést, mely nélkül az említett látogatásigen nehezen lett volna megoldható. A búcsúzkodást követően a kapuban ácsorogva várta meg, míg a lány elment, s csak ezután fordult vissza. Mára megtette a kötelességét, még túl is teljesítette a kitűzött célt azzal, hogy egyből két cicának is sikerült új gazdit találnia, így összességében, a kezdeti döccenőkkel már nem számolva teljesen elégedett volt. Biztos otthon is nagyon meg fogják dicsérni, hogy ilyen nagyon ügyes volt.


//Köszönöm a játékot, nagyon élveztem! ^-^ //
« Utoljára szerkesztve: 2016. Aug. 21, 14:57:45 írta Kuchiki Sayuri »

Karakterlap

Narazaki Amaya

Tiszteletbeli tag

9. Osztag

*

Shinigami

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
5 500 / 15 000

Hozzászólások: 80

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 7 700 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
tengerkék

Egyéb hovatartozás:
Kardok és Rózsák egylete

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Mottó:
"Amikor a varázslat elszáll, a valóság megmarad"

Post szín:
#CF74ED


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Doubutsu Byouin/Állatkórház
« Válasz #22 Dátum: 2016. Aug. 22, 16:59:47 »
El Cico - Kismacskásító hadművelet

Egy vállvonással le is tudott, de ezen már meg sem lepődtem. Tény, hogy egyáltalán nem kedveltem meg Hiei-sant, de azért hálás voltam neki, hogy segített, még a maga savanyú módján is. Sayuri lelkesen simogatta a kis macskákat, Lokit kivéve. Valószínűleg, mert a kis drága már most nagyon élénken játszani szeretett volna, amit a kicsi lány nem igazán díjazott. Akárhányszor Loki a keze felé trappolt, Sayu úgy kapta el a kezét onnan. Mindkettejük szerencséjére inkább benyúltam Lokiért, és az ölembe helyeztem a kis csöppséget, aki látszólag nagyon fel akart fedezni, és izgatottan próbált megmászni. Óvatosan simiztem, és megmutattam Sayurinak, hogy Loki egy kicsit sem bánt. Bizonyítékként megmutattam az ujjamat is, amit a fekete kis energiabomba rágcsálni akart, hiszen egy karcolást sem ejtette a kis fogacskái. A papírok kitöltése lassan telt, és persze unalmas is volt hatszor találkozni egy kérdéssel, de Sayuri ide is csempészett egy kis színt a saját kérdéseivel. Először csak sejtettem, aztán már tudtam, hogy nem olvas semmit sem a papírról, és a pipáit is bár lelkesen, de egyáltalán nem a helyükre biggyesztette. A játékát nem elrontva, kedvesen válaszoltam minden kérdésére igennel...kivéve az utolsóra, ami igencsak kínosra sikeredett, de Hiei-san kimentett belőle, aztán persze vissza is tért a munkájához, de előtte még elküldte a kicsi lányt, hogy hozzon pár dolgot, amiben haza vihetem a két kis nyávogó szőrpamacsot. Persze, Hiei-sannak aztán mondhattam bármit, sosem értett egyet, legalábbis jelét semmiképp sem volt hajlandó adni. Amíg Sayuri vissza nem tért, én addig Myrát is az ölembe helyeztem, aminek következtében Loki keresztbe feküdt rajta, és szuszogva elbóbiskolt. Megmosolyogtam a kis mókamestert, hisz ki látott már ilyet? Otthonos kis dobozkát varázsoltak a kis cicáknak, amikbe óvatosan emeltem át előbb Lokit, majd Myrát is. Egyikük sem igazán zavartatta magát.
  -    Tökéletes Sayuri. Köszönöm. - mosolyogtam. Közben Hiei is ügyködött valamit, de a fenéért voltam olyan kíváncsi. Tény, hogy hálás voltam érte, hiszen sok hasznos dolgot tett a kis batyuba, de olyan részletesen, szájbarágósan magyarázta el, mi-mire is való, hogy az már lassan fájt, ráadásul a legtöbbjét még tudtam is.
  -    Nagyon szépen köszönöm, Hiei-san. - viszonoztam a meghajlását. Utána pillantva bizonyosodott be, amit már sejtettem. Érzéketlen arca érző szívet takar. Oly gyengéden nyúlt a kismacskákhoz, amit jómagam is megirigyeltem. Feleszmélve fogtam meg a felém nyújtott kezet, de csak a hangjára eszméltem végül fel.
  -    Én is nagyon örülök Sayuri. Mindenképp ide irányítom majd, ha bárki olyasvalakit találok. - vigyorogtam, bár közel sem olyan szélesen, mint a kis útitársam.
  -    Ugyan, Hiei-san remekül végezte a munkáját...bár azt talán kétlem, hogy megkedvelt volna. - morfondíroztam el ezen. Ugyan miért is kedvelt volna meg? Itt volt az ideje a búcsúzkodásnak. Miután Sayuri elköszönt a két kis csöppségtől, felém fordult.
  -    Természetesen, nagyon örülnék neki.  A 9. osztaghoz tartozom, ott találsz meg. Biztos vagyok benne, hogy a többiek boldogan útba fognak igazítani, ha pedig véletlen nem lennék ott, hagyj nyugodtan üzenetet valakivel. Mindenképpen megkereslek majd, és jönni én is fogok meglátogatni. - mondandóm befejeztével meglepve pillantottam rá, hiszen a derekamra fonódva ölelt, jóval megelőzve ezzel engem. Lehajolván viszonoztam a gesztust, és még utoljára végigsimítottam az arcán, kitessékelve onnan pár rakoncátlan hajszálat.
  -    Szia...Sayuri.