Szerző Téma: Gyógynövénykert  (Megtekintve 2614 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Masachika Shiki Mio

Eltávozott karakterek

Shinigami - rangjelző

*

Szint: 7.

Lélekenergia:

60% Complete
35 500 / 45 000

Hozzászólások: 44

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 19 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Özvegy


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Gyógynövénykert
« Válasz #15 Dátum: 2015. Júl. 31, 08:09:56 »
Fakadó rügyek alatt

Most képes lettem volna újra álomba szenderülni, és csak nézni, ezúttal milyen színekben játszik fagyos álmom. A napjaim most sem álltak sokkal többől, mint mikor odaát voltam, csupán most másmilyennek tetszett az ébrenlét, már, ha mondhatjuk úgy, hogy valaha is ébren voltam, míg fogságába estem saját képességemnek. A menekülés már egyáltalán nem járt a fejemben, csupán szerettem volna némiképpen élőnek érezni magam. Ezen pedig nem segített az, hogy naphossznyi fekvést, pihenést, alvást vártak el tőlem.
- Nem csak az igazság fájdalmas, az is, ha olyasmit hiszünk igaznak, amiről jól tudjuk, hogy lehetetlen, mégis meggyőzzük magunkat. – Mosolyogtam szomorúan. – Nekem is szükségem van a világra, mert jelen pillanatban nem találom a helyem, bármennyire igyekszem átlátni a ködön, mindig elmosódnak az egyértelmű jelek.
Bármilyen megnyugtató lett volna, nem akartam sírni, Youko~nee előtt nem. Túl sokszor támaszkodtam rá, és ezúttal úgy éreztem, szükségem van arra, hogy erős maradjak, hogy saját magam előtt is annak tűnjek. Nem voltam már gyermek, semmi mentségem nem lett volna rá, ha engedek érzelmeimnek előtörni, talán így is messzire mentem. Úgy hiszem Jii~san is azt várná tőlem, hogy temessem mélyre a fájdalmam, és tegyem tovább a dolgom, mint egy igazi Amatsuji, méltón az örökségünkhöz, a nevünkhöz, a hagyományainkhoz.
Sose voltam olyan határozott, és erős, mint Youko~nee, de mindig igyekeztem, azt hiszem ezért vállaltam el a második osztag vezetését. Az az idő tett igazán eléggé edzetté ahhoz, hogy képes legyek ellátni testőrként, és shinigamiként a feladataimat. A teljes fegyelem, az önkontrol jellemezte minden tettem, egészen addig a pillanatig, míg már mindez nem számított.
- Talán a sors úgy vélte, szükségem van erre az időre… - Nem hibáztattam, egyetlen pillanatig se feltételeztem, hogy késlekedett volna.
Olyan személy volt, aki tűzbe ment volna családjáért, ahogy minden Amatsuji, ahogy én magam is. Éppen ezért nem nehezteltem rá, sem másra, szükségtelen, és felesleges lett volna, a múlton változtatni ekképpen nem lehet. Sőt, másképpen sem, csupán elfogadhatjuk azt, hogy okkal történi velünk minden. Főleg elvett belőlem ez az idő, viszont nem lehet meg nem történtté tenni, a jellemem részévé válik szép lassan, ahogy minden korábbi esemény az életemben.
- Sajnálom… - Feleltem szomorú szavaira, és megfogtam kezét, hogy óvatosan megszorítva jelezzem, mellette vagyok, amiképpen ő támogat engem.
Nagyon jól tudtam, hogy mit jelent elveszíteni azt, aki mindennél többet jelent az ember számára. Ha lehunytam a szemem, folyton-folyvást peregtek a képek, és hol nevetett, hol pedig már ernyedten feküdt Ryouta. Olyan idegennek tetszett olyankor, élénk természete miatt sose láttam nyugodtan üldögélni, vagy békésen feküdni az alváson kívül. Érdekelte szinte minden újdonság, folyton belekezdett valamibe, az élcelődés pedig a lételeme volt. Éppen ezért olyan fájdalmasak ezek a képek, mert igazságuk ellenére hamisnak tetszenek.
Gondolatban mindig nevetve felkelt, hogy csupán viccelt, és ne legyek mérges, ne bántsam igazán. Azt hiszem, ha valóban így lenne, képtelen lennék a rossz tréfa miatt haragudni, csak az számítana, hogy újra mellettem van. Ez azonban nem fog előfordulni, rá kell ébrednem, hogy az ábrándok nem oldanak meg semmit, és előrébb sem visznek.
- Toki? – Döbbentem meg kissé.
Persze, tisztában voltam vele, hogy a férfi sose kívánta a halálomat, legalábbis nem komolyan, de olyannyira nem feltételeztem róla, hogy hiányoznék neki, fel sem merült benne, esetleg utánam jönne. Abba pedig jobb volt bele sem gondolnom, milyen közel voltam hozzá… Mélyet sóhajtottam, és kezemet halántékomnak nyomtam, hogy a lassan összekavarodó képeket kitisztítsam némileg.
Keveredett a múlt és a jelen, arcok, hangok, emlékek, és meg nem élt pillanatok. Mintha még mindig a jégtömb foglya lennék, nem szabadulhattam a régi sebektől. Minden tompa volt, az érzékeim nem úgy működtek, mint korábban, mintha csak lett volna körülöttem még egy réteg, ami a külső behatások ellen véd, ugyanakkor sebezhetővé is tett, mert nem tudtam időben reagálni. Bízta, benne, hogy idővel minden kitisztul, most még homályosak voltak a részletek, de azt hiszem, ami késik, az nem múlik.
Youko~nee kijelentésére csak bólintottam magam elé bámulva. Minden alkalommal kényszerítettem magam, hogy olyannak lássam, amilyen még életében volt, de az utolsó pillanatai mindig oda tolakodtak, mert akkor is hű maradt komolytalanságához. Még hogy mosolyogva haljon meg valaki… micsoda elcsépelt fogás ez, Ryota?!
- Igen… - Leheltem rekedtes hangon. – Elszámoltuk magunkat, a Juuniibantainak szüksége volt információkra Hueco Mundoról, hogy milyen közegben fejlődnek a lidércek, hogy minél hatékonyabban harcolhassunk ellenük. Csak átmentünk volna, biztosítjuk a kutatócsoport biztonságát, pár perc alatt ők mintát gyűjtöttek volna, aztán már ott sem vagyunk. – Idéztem fel a feladat jellegét. Nem tűnt nehéznek, csodálkoztam is, hogy két kapitányt kértek kíséretnek. – Arra viszont senki sem számított, hogy másodpercek alatt ránk lelnek, és tömegesen támadnak majd a hollowok. Azt hiszem egyből megéreztek minket, amint átléptünk, azzal együtt sem volt esélyünk, hogy egyből jelzett minden műszer, hogy a közelben vannak. Ryoutaval fedeztük a kutató csoport tagjait, amíg járatot nyitottak, és némi mintával visszaindulta Seireiteibe. Mi viszont nem értük el a féreglyukat, mielőtt bezárult volna.
Emlékeztem arra kétségbeesésre, ami eluralkodott rajtam abban a pillanatban, sírni tudtam volna, de időm nem volt rá. Senki sem nézett vissza, csak a férjem állt mellettem, és éreztem, ahogy egyre inkább kifut tagjaimból az erő, és lassan, de biztosan megadom magam a biztos halálnak. Ez volt az a pillanat, amikor egy nagyobb támadás visszaverésével rám kiabált Ryouta, hogy szedjem össze magam, mert egyedül nem bírja visszaverni a lidérceket. Hosszú küzdelem volt, és nem a megtisztításuk volt a lényeg, hanem, hogy valahol meghúzhassuk magunkat, így inkább egérutat igyekeztünk nyerni, végső tartalékainkat vetettük be, mire sikerült az utolsó lidérccel is elbánnunk.
- Sokáig bujkáltunk, Ryouta azt mondta, ha elég ideig kibírjuk, biztosan értünk jönnek, mert nem hihetik, hogy két ilyen nagyszerű kapitány ne élné túl egyszerű lidércek között! Hiszen tudod milyen volt… - Néztem fel unokanővéremre. – De senki sem jött. Odaát mindig éjszaka van, úgy mértük az időt, hogy amikor fáradtak lettünk, az volt az éjszaka, és mikor felébredtünk, az már egy új nap volt. Mindegyiket megbecsültük, mert nem lehetett tudni, lesz-e következő? Ugyanúgy felébredünk majd, mint eddig, vagy ezúttal végleg lebukunk?
A búvóhelyünket hollow tetemekkel vettük körbe, a lassan szemcsékre eső testek is hollow reiatsut bocsátottak ki, így elnyomva az amúgyis elfojtott shinigami lélekenergiánkat. Azt hiszem a sokadik nap után elhittem azt, hogy akár örökké is el tudnám viselni, hogy így kelljen élnem, Ryouta mellett nem volt nehéz. Addig a napig már alig féltem, csak bíztam a mellettem fekvő férfiban, a képességeiben, és abban, nem hiába hiteget, majd megmentenek minket.
- Aztán minden egy szempillantás alatt történt. – Szinte megfagytam, ahogy ismét lepergett szemem előtt a jelenet. – A semmiből bukkant fel, sokkal erősebb volt, mint egy egyszerű hollow, a maszkja sem volt teljes, és emberszerűnek tűnt. Emlékszem, hogy felemeltem Soushi Homura-t, feloldottam a bankait, de úgy roppantotta darabokra, mintha csak egy gyufaszál lenne, és én akkor megdermedtem a félelemtől… - Fájt beismernem, hogy az én hibámból történt minden, hogyha képes lettem volna megfelelően cselekedni, akkor talán ma is élne a férjem. – Ryouta megmentett, mint mindig, most is ő volt az, aki kettőnk közül tudta, miként kell cselekednie. Bárcsak ne tette volna.
Nem a saját halálomat kívántam, csak azt szerettem volna, hogy életben legyen, hogy elmondhassak neki mindent, ami a szívemet nyomja. Mért csak egyetlen szóval búcsúzott?! Annyi minden előttünk volt még, éppen akkor költöztem haza, és kezdtünk bele a közös életbe újra. Hagyhatta volna, hogy a saját döntésem áldozata legyek.
- A hollowok különös mágiára képesek, ami feléget mindent, akár egy tűzcsóva. Ryouta az elsőt visszaverte, és képes volt úgy megsebesíteni a lidércet, hogy az elpusztuljon, ne árthasson már nekem, de ez nem segített azon, hogy őt is eltalálta a mágia. – Megköszörültem a torkom, mielőtt sírva fakadtam volna. – A kezeim között halt meg, és még volt mersze mosolyogni, mintha minden rendben volna! – Csattantam fel, bár leginkább magamra voltam dühös, és a sorsa, amiért ilyen furcsa játékot űzött velem. – A meleg vére a kezemre folyt, majd le a földre, éreztem, ahogy megdermed, összehúzódva a bőrömön, ahogy a mellkasa ritkábban emelkedik, a bőre szürkés lesz, és lassan kihűl, mintha csak megszökne belőle az élet. És tudod mit csinált még akkor is? Engem próbált meg vigasztalni…
Oda nyúltam arcomon, ahol utoljára éreztem még meleg kezeit, ahol a vére festette vöröslőre bőrömet. Haragot éreztem, és azt, hogy szívesen visszamennék most, hogy olyanná tegyem a helyet, amilyennek tényleg lennie kellene, puszta sivársággá, ahol már a zajok is megszűnnek, és nincs semmi. Se könyörület, se bocsánat.
Könnyebb lett volna minden, ha én halok meg aznap. Elmenekülhettem volna minden elől, Ryouta pedig erős maradt volna, ő ébren várta volna a megmentőit, arcán azzal a lemoshatatlan fél mosollyal, miközben csak annyi megjegyzést tesz, hogy olyan lassú volt a megmentő csapat, ő maga látogat volna haza, hogy aztán megmentse magát. Neki nem lett volna tele a lelke megbánással, és képes lenne elengedni engem, nekem muszáj az emlékébe kapaszkodnom, másképpen összeomlanék.
- Nem érzem erőlködésnek, csupán a lelkem sajog, nem a testem, de ezt Akira~nii nehezen fogadja. – Válaszoltam, miközben hagytam, hogy hajamba tűzze a virágot. Gyermekségemre emlékeztetett, a boldog, békés korszakra, mikor csak azért kellett aggódnunk, hogy megfelelő jegyeket hozzunk majd az Akadémiáról. – Az idő olyan szeszélyes. Nektek két évszázad volt, nekem csupán egy hosszú álom, de mégis, a nyomai lemoshatatlanok, még, ha nem is látszik, hogy megéltem minden pillanatát.
A számomra fontos emberek elvesztését elég szélsőségesen éltem meg. Nem a halált volt nehéz elfogadnom, a létezés velejárója volt az elmúlás, de annak milyensége sokat számított. Egyetlen anyának sem szabadna eltemetni a gyermekét, és mindenki számára meg kellene adatnia a búcsúnak.
- Szóval Michi~channál kételkedsz, igaz? – Kaptam fel fejem, már a félmondatokból értettem, mire is gondolhat. – Olyan megérzésed van, mint velem kapcsolatban? – Ha így állt a helyzet, én teljes mértékben megbíztam a megérzéseiben, hiszen nálam sem tévedett.
- Akira~nii legalább annyi ideig babusgatna itt, mint ameddig Houeco Mundoban voltam, mintha az bármin változtatna! – Fakadtam ki, majd elszégyelltem magam, és kissé duzzogó arccal visszahuppantam a padra. – Nem akarok arra várni, hogy éppen kiolvadó izmaim visszarozsdásodjanak, kétszáz évet kell bepótolnom, és azt betegágyban nem lehet.
Szerettem volna segíteni neki a testőrségben, szerettem csinálni a gyakorlatokat már akkor is, mikor gyermek voltam.
Ettől függetlenül nem vehetem semmibe azt, hogy meggyalázták az otthonom, elvették a családom, és megbántották a szeretteimet. A vér vért kíván, akkor is, ha ettől senki sem jön vissza, akkor is, ha nem változtat a történteken, és nem segít senkin sem. Tisztában voltam vele, mit jelent elvenni egy életet, és milyen az, amikor valakin végre kell hajtani egy ítéletet.
- Gondolom, hogy akadnak még olyanok, akiknek ugyanazt jelenti egy ilyen tett. – Feleltem komolyan. – Lehetnek szépek az eszmék, de nem hiszem, hogy tanulnának abból, láthattad, hogy mire vetemedtek?! Megtanultam a szolgálat alatt, hogy csak az nem képes hátba szúrni, aki már nem lélegzik.
Az árulás olyasmi, amit nem voltam képes megbocsátani, soha, semmilyen formában. Az eszmék változnak, az emberek véleménye, jelleme is, viszont az őszinteség, és egyenesség nem szabad, hogy megszűnjön. Sosem hazudtam azoknak, akiknek a kivégzésére kiküldtek. Nem volt szükség arra, jól tudták, hogy elkövettek valamit, amiért felelniük kell, és így lesz ez a merénylőkkel is.
- A bosszújuk nem volt hatástalan, Nee~san… Annyi mindent veszítettem el, hogy számot adni nehéz róla, és miért? Mert úgy érzik, egykor magukra lettek hagyva. Nekem ennél nagyobb okom van arra, hogy a halálukat kívánjam. – Mondhatjuk azt, hogy a törvény elé kell állítani őket, de nemeseket gyilkoltak, ráadásul egy főnemesi birtokon. Tehát egyértelműen halálbüntetésre számíthatnak csak. – Ettől függetlenül átengedem majd őket az igazságszolgáltatásnak… csak nem biztos, hogy sértetlenül.
Az fel sem merült bennem, hogy esetlegesen meg sem leljük őket. Nyomolvasásban, felderítésben, és követésben is kiváló voltam, a névtelen egység vezetőjeként nem is lehetett ez másként. Biztos voltam abban is, hogy nem leszek egyedül a hajtóvadászaton, legyünk bár kevesen, ez nem jelent túl sok jót az ellenségnek.
- Semmi köze ennek ahhoz, hogy mekkora a családom. – Érintettem meg óvatosan Youko~nee vállát. – Ugyanakkora szeretettel vagyok irántatok, mintha több százan lennétek. – Próbáltam mosolyogni, nem sok sikerrel. – Igyekszem türelemmel lenni, de ne kérj tőlem lehetetlen, kétszáz évig egy lidérces álomban éltem, most pedig fekvést, és alvást kívánnak csak tőlem. – Sóhajtottam lemondóan. – Azt szeretném csinálni, amiben a legjobb vagyok, és ez a szolgálat. Hogy a Gotei Juusantaiban, vagy a testőrségben kezdek, számomra mindegy, parancskövetésben kiváló vagyok, és te tudod a legjobban, hogy ha egyszer valamibe belekezdek, azt tökéletesen véghez is viszem!
Gyermekként könnyen feladtam, de ezt az ostoba hóbortot már nem tehettem meg a testőrség, és a Gotei tagjaként, kapitányként pedig végképp nem. Olyan nőnek tartottam magam, aki ad a felettesei szavára, és vállalja a döntéseinek következményeit. Megváltoztatnék az életemben jó néhány pillanatot, de azzal is képes leszek együtt élni, hogy ezt nem tehetem meg.