Szerző Téma: Edzőterem  (Megtekintve 2182 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Yoshida Yuko

3. tiszt; Megfigyelőrészleg vezetője

Shinigami

12. Osztag

*

Nőegylet elnökhelyettese

Szint: 3.

Lélekenergia:

60% Complete
15 000 / 20 000

Hozzászólások: 24

Hírnév: 3

Infó

Tárcában: 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Nőegylet

Reiatsu szín:
hamuszürke

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
A Tudománnyal

Mottó:
A tudomány nem a szentimentálisaknak való.

Post szín:
#B1DCBD // #ECFEF1


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Edzőterem
« Válasz #30 Dátum: 2017. Okt. 07, 13:12:58 »
[[ Társak egy cipőben II. – Globális edzés – ROUND 2 ]]

  Undertaker meglepő módon sokat akadályozott abban, hogy zavartalanul bonyolíthassam le a gyakorlatot, melyet kutatási céllal rendeztem meg. Gyanakodtam arra, hogy a sötét hacukája és a meleg egyvelege teszi ily kiábrándítóan idegesítővé. Viszont visszafogtam magamat és igyekeztem nem jelentet rendezni a kísérlet önkéntes résztvevői előtt.
  Mikor mindenki teljesítette a második feladatot, Undertakerrel az élen sikerült leereszkednem a kötélkihívás előtti platformról. Eleinte egyáltalán nem értettem sietségét, amikor rekognizáltam, hogy ismét Ao Hououzát tervezi illetlen módon megkörnyékezni. Ennek megakadályozására azonnal visszafogtam a lánccal, mielőtt bármiféle kínos tényezőbe belevágna.
  Lesújtó tekintettel illettem Undertaker ártatlannak tetszelgő ábrázatát. Miközben előkészítettem a következő gyakorlathoz a terepet, szerencsére némi térítésként hatott számára közlésem, legközelebbi alkalommal mellőzni fogjuk perpillanat egyáltalán nem kellemes társaságát, ha így folytatja. Bár némiképpen térítőnek hatott ez számára, utána olyan ábrázatot öltött magára, kit nap, mint nap hobbi szinten megvetek. Férfiak, egyszerűen hihetetlenek! :|
  – Kérem a résztvevőket, hogy sorakozzanak a lépcsők előtt – emelt hangon hívtam fel magamra a figyelmet. – Beavatom Önöket a következő feladat részleteibe. – Türelmesen megvártam, amíg mindenki átcsoportosult a lépcsősorok elé. Tíz darab lépcsőfeljáró volt, melynek legtetejéről egy-egy csúszda indult, mellyel le lehet majd ereszkedni róluk. Némi szórakozást nyújtó jutalom a lépcsőn való feljutást követően.
  – A következő feladatuk feljutni a lépcső tetejére – intettem fel a magasba. – Természetesen ezek nem egyszerű lépcsők. A lépcsőfokokba ugyanúgy szükséges lélekenergiát vezetniük, ahogyan a falmászás vagy a kötélmászás feladatánál. Emiatt arra kérem önöket, hogy legyenek óvatosak a lépcsőkön. Egy lépcsőn egyszerre csak egy halálisten és kardszellem(i) tartózkodhatnak. Csakis akkor indulhat meg következő páros egy lépcsőn, amikor a másik végig ért rajta. – Megvártam, míg feldolgozzák ezeket az információkat. – Eddig van bármi kérdésük az elhangzottakkal kapcsolatban? – hagytam kibontakozni a jelenlévőket, készségesen megvárva kérdéseiket. A lépcsők által felmerülhető negatív effektusokba nem voltam hajlandó belemenni. Akkor sem, mikor konkrétan rákérdezett esetleg valaki. Érvem egyszerű volt: egy kiküldetésen sem tudhatjuk előre, hogy mi vár ránk.
  – A lépcső tetején evezők vannak, melyek kellékei a következő és egyben utolsó feladatnak. Arra kérem Önöket, ha felértek a lépcső tetejére mindenki vegyen magához egyet, természetesen a Lélekölőkard Szellemek is. Ne felejtsék el, mert azok nélkül nem tudják végrehajtani a következő feladatot. Ha nem hozzák magukkal, akkor újra meg kell mászniuk a lépcsőket. Odalent nem tudjuk pótolni a hiányukat. – Igyekeztem beszédem alatt az ismételten felélénkült Undertakert visszafogni, mielőtt a tömeg közé vetné magát. Bár csak érteném, miért érez vágyat arra, hogy lejárasson… Ezzel kapcsolatban mindenképpen el fogok vele beszélgetni, négyszemközt. – A következő feladat a csúszda aljában várja Önöket. Minden csapatot be fogok avatni annak részleteibe is, amikor odajutnak. Egyelőre koncentráljanak erre a feladatra. Arra szeretném kérni Önöket, hogy olyan sorrendben menjenek, mint az előző feladatnál. Tehát aki az első tízfős csapatban volt korábban, most ők kezdjék el ezt a feladatot.
  Zöld utat adtam a résztvevőknek a gyakorlat megkezdéséhez. Egyelőre még nem vonultam hátra a következő feladat színterére. Hanem napernyő alatt vártam meg, míg az első tíz fő feljut a tetejére. Mindezt egy limonádé keretében Onodera-sannal egyeztettem néhány részletet a következő feladattal kapcsolatban. A kamerák rögzítették a tagok teljesítményét, illetve megbízottaim is készen álltak, amennyiben valami baj vagy szabályszegés adódna, azonnal közbe tudjanak lépni. 
  Szemem sarkából érzékeltem csupán Undertaker tevékenységét. Éppen besegített Natsue-sannak és a Yoriko által korábban markába kapott jeges zacskó tartalmát öntötte bele unokahúgom limonádéjába. Azon tűnődtem magamban mégis mikor akadt ideje arra, hogy kis jégkoponya fejeket faragjon a tasakban tárolt jégből.

A LÉPCSŐRŐL BŐVEBBEN:
(click to show/hide)
  Mikor az első tízfős csoport a lépcsős feladat vége felé közeledtek, idegesen kezdtem el keresgélni az ipadet, mely az utolsó feladat néhány finomítását szerettem volna lerendezni. Ekkor hívta fel Shinju a figyelmemet Undertakerre és a kezében nyomkodott kis gépre. Először haragosan leszóltam Shinjut, hogy foglalkozzon saját dolgaival és ne kotnyeleskedjen bele az én ügyeimbe. Viszont, ahogy értelmeztem szavait – meglepő módon nem égből kapott sületlenség volt –, menten kikaptam az ipadet a szellem kezéből.
  Már a korábbi gyakorlatnál is többször megfordult Undertaker kezében. Nem értem mi váltotta ki hirtelen érdeklődését a technológia irányába. Nyomban leellenőriztem a gyakorlóterep felszerelését érintő beállításokat. Megvetően vizslattam a szellemre, amikor felfedeztem, néhány lépcső teljesen másképpen funkcionált, mint ahogy kellett volna.
  Tokiya lépcsőjének az érzékelőjét kisebb fokozatra állította. Így komolyabb erőfeszítések nélkül végiglejthetett az első két lépcsősoron. Menten korrigáltam a dolgot, bár cseppet sem díjaztam, hogy zanpakutou társam is belepiszkált a kísérletbe. Így pontatlanok lesznek az eredményeim!
  Mikor közöltem neki, hogy valószínűleg Ao Hououza sem díjazná tetteit csak pimaszul somolygott! Hozzáállása eléggé felidegesített. Igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra, miközben elindultam a szellem társaságában az utolsó feladat színterére, hogy az első csoportot tájékoztathassam a feladatukról.

  A résztvevők a csúszda végén egy óriási négyszögletű medencét láthattak, melynek elején tíz csónak várakozott. Ezzel megmagyarázva a jelenlévők számára, hogy miért is lesz szükségük az előző feladatnál beszerzett evezőkre. 
  – Íme, az utolsó gyakorlat – intettem a medence irányába. – A feladatuk átevezni a zanpakutou szellemeikkel a túloldalra. A vízben kétszáz méter után különböző kihívások várják Önöket, melyet a legjobb tudásuk szerint kezelniük kell. Ez kétszáz méterenként fog változni. A könnyítés kedvéért jeleztem Önöknek a medence szélén a távolságokat – a medence széle felé intettem, ahol száz méterenként ki voltak helyezve a szürke táblára aggatott számok. A medence szélén láthattak továbbá úszódresszbe öltözött tiszteket is.
  – A módszer még mindig áll. Ezúttal a csónakba kell egyenletesen lélekenergiát vezetniük, egyébként a hajó léket kap és elsüllyed. Erre a csónakokba épített jelzőrendszer is figyelmezteti Önöket. Ha tizenöt másodpercig elmulasztják a lélekenergia vezetését, akkor lép fel az elsüllyedés. Igyekezzenek elkerülni ezt az opciót. – Előre intettem egy úszódresszes tisztet. – Ha mégis bekövetkezik, nem kell aggódniuk. Onodera-san vezényli a mentést, amennyiben nem tudnának kiúszni a partra. De a baleset elkerülése végett ehhez a feladathoz is jár egy védőfelszerelés, melynek felhúzása kötelező.
  Onodera-san betolt egy mély ládát, amelyben különböző méretű úszómellények voltak elhelyezve. A mellények osztagokra voltak osztva, mindegyik egység virágszimbólumával és számával találhattak mellényeket a résztvevők. Így remélhetőleg mindenki megtalálhatja a számára megfelelőt.
  – Ne felejtsenek el Zanpakutou társuk részére is védőöltözetet kérni – jeleztem a biztonság kedvéért a jelenlévőknek.
  – Van bármilyen kérdésük a feladattal kapcsolatban? – tettem fel a kérdést, miután mindenki felhúzta a mellényét. Készen álltam elhessegetni a felmerült kétségeket.
  Undertaker mutogatással próbált rávezetni, hogy majdhogynem elfelejtkeztem egy lényeges pontot megemlíteni.
  – Oh, igaz is. Ez a feladat nem ismételhető a végtelenségig. Amennyiben elsüllyednének, de ki tudnak úszni a partra, addig nincs akadálya annak, hogy nekiveselkedjenek még egyszer. De legyenek tekintettel állapotukra és ne hajtsák túl magukat. Viszont ha elsüllyednek és nem képesek kiúszni a partra, akkor saját felelősségre még kétszer kísérletezhetnek. Szóval, most, hogy ezt is tisztáztuk, esetleg felmerült bármiféle kérdés Önökben a gyakorlattal kapcsolatban? – Ha nem volt egyéb kérdés, hagytam, hogy nekiálljanak végrehajtani a feladatot.
  – Javaslom, az első kétszáz métert használják fel arra, hogy megismerjék a csónak működését. Itt nem az számít, ki ér át először a túloldalra – fűztem hozzá utolsó tanácsomat a résztvevőknek, majd vontam vissza magam mellé Undertakert. Díjaztam a szellem korábbi szívességét, de ez nem jelentette azt, hogy elengedem Ao Hououzával. Így is roppant kellemetlen volt, hogy a beszámoló alatt folyamatosan eloldalazott, hogy Kék Főnixet fárassza jelenlétével.
  – Ha átértek a túloldalra, ott biztosítanak Önöknek törölközőt és ülőalkalmatosságokat az árnyékban, ahol megvárhatják a többieket.
  A következőben innen felügyeltem a gyakorlat menetét. Türelmesen megvártam, míg minden csapat megérkezik, kiket szintén beavattam a feladat menetébe. Ezúttal ügyeltem arra, hogy semmi lényegesről ne felejtkezzek meg. 

A CSÓNAKÁZÁSRÓL BŐVEBBEN:
(click to show/hide)
Megvártam, míg az utolsó csoport is befejezte a gyakorlatot. Csak az ezt követő tizenöt perc után mentem az árnyékolók alatt biztosított pihenő részhez, ahol a résztvevők relaxálhattak az utolsó feladatot követően.
  Az osztag megbízott tisztjei osztogattak itt törölközőket és váltóruhát azok számára, akik nagyon megáztak. Mindezt, aki igénybe vette felvették az adatait, így a lecserélt ruházatukat majd el tudjuk küldeni számukra az osztagukba. Ugyanakkor a limonádés standot is szabadon igénybe vehették. Ahol immáron kisebb szendvicseket is osztogattak a jelenlévőknek az időre való tekintettel – már elmúlott fél nyolc is.
  – Szeretném megköszönni a kutatásban való részvételüket! Az eredményeket bizalmasan fogom kezelni, így emiatt nem kell aggódniuk. Akiket esetleg érdekel egy összegzés a feladatnál nyújtott teljesítményükről, megvan a lehetőségük, hogy Onodera-sanéknál felíratják a nevüket, miközben leadják a Yuurei-hojoint. Számukra nagyjából két hónap múlva tudok küldeni egy összefoglalót. Ha személyes konzultációt szeretnének ezzel kapcsolatban meg van rá a lehetőség. Ezt is természetesen Onodera-sannal tudják jelezni, számukra időpontokat fogok küldeni, melyben ellátogathatnak ide, hogy személyesen felvázoljam az eredményüket. – Tekintettem ezennel lezártnak a gyakorlatot. Koordináltam azon résztvevők osztagból való kivezetését, akik már leadták a kutatáshoz használt eszközt. A távozásukat is tízfős csoportokban történt. Csak miután az összes más osztagból idelátogatott lelkes vállalkozó is elhagyta az edzőhely színterét, azt követően kezdtem a karbantartók segítéségével elpakolni a felszereléseket. Már alig vártam, hogy komolyabban elmerülhessek az ez alkalommal rögzített adatokban. 

Határidő: 2017. december 01. – 12:00 (Ennél a körnél nem fogok határidőt csúsztatni, így igyekezzetek az időponton belül írni. :) Természetesen, ha mindenki írt a megadott időpont előtt, akkor előbb kéretem az edzés lezárását.)

Ui.: Bármiféle kérdés, IC segítség, óhaj vagy panasz van, bátran keresettek PÜ-ben (Yoshida Yuko karakteren), skypeon vagy facebookon keresztül. ^-^

Karakterlap

Kuchiki Chihiro

Shinigami

6. Osztag

*

6. osztag tisztje

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
11 000 / 15 000

Hozzászólások: 55

Hírnév: 3

Infó

Tárcában: 4 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Karmazsinvörös

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#677CB5 / / #DA0021


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Edzőterem
« Válasz #31 Dátum: 2017. Nov. 19, 21:56:05 »
[[ Társak egy cipőben ]]

  Mély szusszanással vonultam félre a pulttól Higanbanával. Már nem hullajtotta a könnyeit úgy, mint az előbb. Akitől a limonádét kaptuk adott zsebkendőket, hogy legyen mivel Higanbana könnyeit letörölgetni arcáról. Nagyon hálás voltam ezért a gesztusért.
  Higanbana lassan kezdett megnyugodni, aminek külön örültem. Bár a limonádé elfogyasztását nem tudtam emiatt megkezdeni. Főleg, hogy Yoshida-san is hivatott minket, hogy beavasson a következő gyakorlatba. Az instrukciók az előző feladatok alapján érthető volt, viszont egy dolog nem hagyott nyugodni…
  – Azt mondta, hogy a lépcsők nem hétköznapi értelemben vett feljárók. Mi történik akkor, ha nem vezetünk bele elég lélekenergiát? – kérdeztem rá félszegen. A feleletre, hogy egy misszión sem ismerjük előre, mi mindennel kell szembenéznünk, cseppet sem nyugtatott meg. Bár beláttam, igaz volt az érv. Mégis tartottam a dologtól. Mindezek ellenére megköszöntem a választ és mélyen magamban reménykedtem abban, hogy ezúttal semmi sem kap spontán lángra.
  Szemem sarkából pillantottam Higanbanára. Nem mondott semmit, de arcára volt írva nemtetszése. Örültem, hogy nem az elsők között kell feljutnunk a lépcsősor tetejére, így lesz lehetőségem megbeszélni vele a továbbiakat.
  A tájékoztató után visszamentünk az árnyékot adó sátrakhoz, ahol megihattam a frissítőt.
  – Olyan remek lenne ez az egész, ha nem lenne ekkora kánikula – sóhajtottam fel panaszosan. Oldalra pillantottam Higanbanára, amiért nem kaptam tőle semmiféle választ. Zanpakutou társam roppant gondterhelten nézett maga elé.
  – Nem kell aggódnod, rendben? Eddig is minden jól ment – mondtam halvány mosollyal Higanbanának, míg várakoztunk. Nem tűnt úgy, mint aki megkönnyebbült szavaimtól.
  Felsóhajtva tettem le a poharamat, majd léptem mögé, hogy finoman hátraigazítsam a haját. A korábban kapott zsebkendőkkel meg tudtam törölni a tenyeremet, így már nem volt véres. Szóval volt bátorságom ügyködni hajzuhatagával.
   – Megkérdezhetem, mit csinálsz?
  – Befonom! Nem tudjuk, hogy mi fog történni. Jobb, ha felkészülünk. – Próbáltam megbarátkoztatni a gondolattal, hogy nem tervezek ennél a pontnál hazamenni, hanem mindenképpen végigcsinálom a gyakorlatokat. Különben is, már most rengeteget tanultam! Egy lehorzsolt kézzel meg még együtt tudok élni.
  Mire sorra kerültünk a gyakorlatnál, addigra sikerült elkészítenem Higanbana haját, hogy remélhetőleg ne zavarja az edzés további felében.
  Bizonytalanul vizslattam az előttünk álló lépcsőfokokat. A feladat úgy szólt, hogy lélekenergiát kell vezetnem a talpamba mindegyik fokba. Ez nem tűnt nehéz feladatnak, ráadásul Higanbanával pont kényelmesen elfértünk egymás mellett. Így előre haladni sem volt komplikált. Ennek fényében bátorkodtam elindulni. A fellépésnél viszont az első alkalommal majdnem elestem. Nem figyeltem oda kellőképpen arra, hogy melyik lábam is van összekötve Higanbanáéval. Így, míg ő lent maradt a talajon, én pedig előre léptem lánccal megkötött lábammal, majdhogynem beütött a baj. Szerencsére Higanbana idejében elkapott.
  – Szerintem próbáljunk meg egyszerre lépni. Úgy kevesebb az esélye annak, hogy elesel – hozakodott elő Higanbana az ötlettel, amire én csak helyeselni tudtam. Valóban bölcsebb lett volna hanyagolni az elesést.
  Az első sor lépcsősor elején semmi gondba nem ütköztünk. Sikerült egyenletesen adagolnom a lélekenergiámat a fokokba, legalábbis amikor elkezdtem belevezetni, akkor apránként vörös színt vettek fel. Ezt jó jelnek vettem, még ha picit lassabban is sikerült haladnunk, mint a többieknek. De legalább arra odafigyeltünk egyikünk se hamarkodja el a lépést és essünk el. A nagy óvatoskodás miatt egyre többször vezettem a tekintetemet a többiek irányába, azt lesve, ki hogyan teljesít. Zavart a tudat, hogy ennyire lemaradtunk Higanbanával. Figyelmetlenségemnek viszont meg lett a jussa.
  – Riri… a lépcső – hívta fel zanpakutou társam a figyelmemet a változásra. Ahogy lepillantottam, láttam, hogy a lépcsőfok nem színeződött be. Értetlenül vizslattam a fokot. Hiába vezettem belé lélekenergiát, nem történt semmi. Óvatosan lépdeltem előre Higanbanával, majd a harmadik nem beszíneződött foknál hirtelen az egész lépcsősor kiegyenesedett a talpunk alatt. Időm se volt megkapaszkodni a korlátban, és ahogyan azt elnéztem Higanbanának sem. Mindketten elestünk, majd visszaszánkáztunk az egész közepére.
  – Jól vagy? – kérdeztem zanpakutou szellemem. Könyökömet fájlalva igyekeztem talpra állni. Fel se tűnt, hogy az előbb beütöttem. Éreztem Higanbana érintését, ahogy megpróbált felsegíteni.
  – Én jól vagyok – felelte kisvártatva. Hangján ki lehetett érezni elkámpicsorodását.
  – Fáj valamid? – kérdeztem tőle azonnal. Fejét megingatta, ami nyomán világossá vált, megint miattam kezdené el itatni az egereket. Felemeltem a kezemet, hogy jelezzem, ne kezdjen máris sírásba.
  – Csak figyelmetlen voltam – jelentettem ki. – A többieket néztem ahelyett, hogy a feladatra koncentráltam volna. Többet nem lesz ilyen – nyugtattam meg Higanbanát. Legalábbis igyekeztem elhessegetni aggodalmát.
  Ezután, mielőtt komolyabban nekiveselkedtünk volna a feladatnak, jeleztem a társamnak, hogy ne menjen tovább, szeretnék kipróbálni valamit. Nem vezettem lélekenergiát ezúttal a soron következő fokba, amiért kíváncsi voltam, hogy mi történik tétlenségem esetén. Ötig számoltam, amikor a lépcső előttünk lévő szaka kiegyenesedett ismét. Mivel számítottunk erre, mindketten kapaszkodtunk a korlátba is, így nem estünk semerre ezúttal. Viszont ennek az információnak a tudatában folytathattuk végül Higanbanával a feladatot.
  Az első lépcsősoron sikerült is végigérnünk újabb hibázások nélkül. A szünetnél viszont megengedtem magamnak egy terepszemlét. Hiba volt. Így láthattam, hogy többen már a harmadik lépcsőszakasznál tartottak. Elképedtem azon, hogy mennyire le vagyunk maradva.
  – Van egy ötletem Higanbana! Mi lenne, ha úgy gyorsítanánk a haladásunkat, hogy kettesével vesszük a lépcsőfokokat? Mit gondolsz, szerinted az működne?
  – Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? – nem számítottam arra, hogy Higanbana kérdésemre kérdéssel válaszol. Bizonytalanságom csak fokozódott tőle.
  – Nem tudom… De talán megér egy próbát, nem? – néztem rá határozatlanul. Nem mondott semmit, de ismertem már tőle ezt a hallgatást. Mélyen belül nem tetszik neki, amit tenni készülök, de azért nem akadályozz meg abban, hogy végrehajtsam. Többször tűnődtem azon vajon ez nem rontja a köztünk lévő kapcsolatot? Végül maradtam elképzelésem mellett, úgy ítéltem, ha Higanbanát valóban zavarná, akkor biztosan hangosan ágálna ellene.
  A korlát rásegítésével sikerült az első lépcső után két fokot is kihagynunk. Azonban hiába vezettem a soron következőbe lélekenergiát, nem történt semmi. Nem színeződött el úgy, mint az első lépcsőfok.
  – Kapaszkodj erősen a korlátba – javasoltam Higanbanának, miközben tovább haladtunk, immáron egyesével véve a fokokat, ahogy felfedeztük, nem színeződtek el a fokok. Azonban nem az a hatás történt, amire eleinte számítottam. Nem egyenesedett ki az egész, hogy visszaszánkázzunk az elejébe. Helyette furcsa, ragacsos valamibe süppedtünk bele a fokon.
  – Fúj, mi ez?! – undorodva léptem hátrafelé. Arcomra volt írva, mennyire gusztustalannak találom a dolgot. Döbbenetemre, az alsó fokon is ugyanez volt. Így elkerülhetetlenül tapostam bele a következő adagba. Ráadásul az előttünk lévő lépcsőfokok sem voltak ragacsmentesek. Ugyanakkor a lépcsősor alatti szünet közelebb volt, ezért visszafelé mentünk Higanbanával.
  A szünetnél megpróbáltam leszedni a lábamról a ragacsot. Viszont olyan gusztustalan volt, hogy képtelen voltam hozzáérni. Pedig muszáj lenne kezdenünk vele valamit, mert én így képtelen vagyok tovább menni és nem azért, mert nehéz tőle mozgatnom a lábamat. Undorító volt! Hát hogy néz ki…
  – Ne mondj semmit – vizslattam szemem sarkából a szellemre. Higanbana ugyan nem szólt semmit, viszont arca roppant kifejező volt. Mintha azt sugallta volna, hogy „Én tudtam, hogy ez nem jó ötlet”. Csakhogy nem szólt róla, hogy inkább ne tegyem! Nyugodtan tiltakozhatott volna!
  De a lépcső semmit sem változott. Továbbra is ragacsos volt… Bosszankodva indultam meg, kénytelen voltam elfogadni, hogy a ragacs teljesen rágyógyul a lábamra. Higanbanának sem volt ötlete arra, hogy mivel lehetne majd leszedni, ha felérünk.
  – Soha többé nem fogom felhúzni ezt a ruhámat – jelentettem ki. Borsódzott a hátam, ahányszor éreztem a ruha anyagán keresztül a ragacsot. A lépcsősor felénél viszont elfogyott, aminek nagyon örültem. Bár a lábunkat nehezen tudtuk emelni ezek után. Megesett, hogy három másodperc alatt kellett megoldanom a lélekenergia vezetést! Hálás voltam a Kidoushuuban töltött éveknek, ha másban nem is, ilyen téren megedződtem.
  A vége előtt egy kicsivel viszont már annyira nehézzé vált a lábaim emelése, hogy egyszerűen elfáradtam. Emiatt pedig nem vettem észre, hogy kifutottam az időből a lélekenergia vezetéssel.
  – Riri… – Higanbana habozva szólított meg. Eggyel előrébb lépve fordultam az irányába, majd követtem le keze mozgását. Szám lefelé konyult, ahogy láttam az elszínezetlenül maradt fokot.
  – Ne – nyögtem hangosan. Nem akartam újabb ragacsba lépni. Megkapaszkodtam a korlátban és szemeztem az előttünk álló fokokkal. Semmi garancia nem volt arra, hogy nem ugyanaz ismétlődik meg, mint odalent. Hiszen az alsó lépcsősor teljesen máshogy reagált a lélekenergia hiányra. De valahogy nem akartam megtapasztalni.
  – Majd én előre megyek, és ha megint az lesz, mint odalent, akkor el tudod kerülni – ajánlotta fel Higanbana a tétovázásomat látva.
  – Megtennéd? – meghatódva néztem fel rá. Visszakérdezésemre helyesen bólintott. Már majdhogynem belementem az alkuba, amikor rádöbbentem ez mennyire igazságtalan lenne a részemről. Higanbana nem egy beszédes lélek, lehet, hogy ő is ugyanennyire undorítónak találja a dolgot, mint én. És mégis, csakhogy nekem jó legyen, képes lenne tovább menni? Nem lehetek ennyire önző!
  – Nem – jelentettem ki végül. – Együtt megyünk! – fűztem hozzá elszántan. Higanbana arcán láttam a döbbenetet, amit szavaim okoztak. – Nem lennénk összeláncolva, ha nem együtt kellene a negatív fejleményeket is szembenézünk – magyaráztam tétován. Igyekeztem palástolni, hogy korábban egy icipicit megfordult a fejemben, hogy előre engedem zanpakutou társamat. Szerettem volna meg nem történté tenni ezt a dolgot. Nem hittem volna, hogy képes lennék ilyesmibe belelökni lélekölő társamat.
  Nem tudtam hirtelen eldönteni, hogy örülök vagy sem annak, hogy nem újabb ragaccsal néztünk szembe. Mikor a feléig visszavitt minket a mozgásba lendült lépcsősor, rá kellett döbbennem a maga módján ez is rettenetes. Olyan hosszan tartott már idáig is feljutni! Ezek után biztosan mi fogunk utoljára felérni…
  – Nem hiszem el! – szólaltam fel idegesen. – A legidegesítőbb lépcsők, amikkel valaha találkoztam! – bosszankodtam hangosan. Kedvem lett volna sírni az egésztől. Mielőtt Higanbana felvetné a visszafordulást vagy a hazamenést, inkább megindultam előre.
  A következő lépcsősor előtti szünet maga volt a mennyország. Bár cseppet sem örültem van még egy adag lépcső, amin fel kell mennünk. Már most fájtak a lábaim, melegem volt és idegesített, hogy mindig történt valami, ami miatt visszakeveredtünk. Szerettem volna már végre feljutni a tetejére!
  Nagyon elszántan veselkedtem neki Higanbanával az utolsó lépcsősornak, amint mindketten fújtunk egy kicsit. Nem akartam sokáig időzni, mert már így is eléggé le voltunk maradva. Viszont a kezdeti lendületem nem tartott ki sokáig. Hihetetlennek találtam, hogy zanpakutou társam ilyen könnyedén veszi az akadályokat hozzám képest. A felénél viszont már levegőért kapkodtam és úgy éreztem lábaim ennél tovább nem fognak vinni.
  Mikor Higanbana ismét a lépcsőről figyelmeztetett, szerettem volna felsírni. Megálltam, hogy könnyeket hullajtsak egy ilyen feladatnál. Eléggé kellemetlen lenne, annak ellenére is, hogy valószínűleg senki sem látná. Keserűen tettem meg Higanbanával a színtelen lépcsőfokokat, mely az elmaradt lélekenergia vezetésem okozott. Már inkább nem is gondolkodtam azon, hogy ezúttal mi fog következni. A jéggé vált lépcsők viszont megdöbbentettek. Higanbana elővigyázatosabb volt, neki sikerült megkapaszkodnia. Én a döbbenetből kifolyólag figyelmetlen voltam és elestem. Felszisszentem beütött térdem miatt. Megálltam, hogy elfeküdjek a kellemes hűvöst sugárzó jégfelszínen. Emlékeztettem magamat arra, hogy már így is eléggé sokat elidőztünk ennél a gyakorlatnál és feltartjuk ezzel a többieket.
  Higanbanával óvatosan csúsztunk vissza a lépcső feléig, ameddig a jegesedés tartott, hogy onnantól folytathassuk az utunkat felfelé. Ahogy feltápászkodtam, megdörzsöltem sajgó térdemet. Viszont nem totojáztam sokáig. A lábaimra ragadt ragacs miatt amúgy is elég hamar elment az életkedvem. Szóval ezúttal próbáltam nem tudomást venni lábaim felől érzékelt fájdalomról és csak arra fókuszálni máris felérünk Higanbanával a lépcsősorok tetejére.
  – Higanbana, fent vagyunk! – lelkendezem. Annyira örültem, hogy sikerült felérnünk, hogy majdnem megfeledkeztem az evezőkről. Szerencsémre Higanbana még idejében felhívta rá a figyelmemet és így a kezembe vehettem a Yoshida-san által említett következő gyakorlathoz szükséges eszközöket.
  A lemenés kész megkönnyebbülés volt ennyi lépcsőzés után. Annak ellenére is, hogy a csúszda felszíne kissé meleg volt. Kicsit szégyenlősen húzódtam közelebb a többiekhez, amint leértünk. Kilencen voltak… úgy tudtam, hogy utolsóként fogunk érkezni. Ez mennyire kínos. Szerencsére Yoshida-san nem tűnt úgy, mint aki haragudna ezért.
  A feladat ismertetője után sorba álltam Higanbanával a védőöltözetért, amit fel kellett vennünk a gyakorlat előtt. Ez idő alatt némán tűnődtem azon, miképpen oldjuk meg egyáltalán zanpakutou társammal a feladatot? Az evezés művészetéről ugyanis semmiféle elképzelésem se volt. Viszont nem mertem feltenni a kérdést Yoshida-sansekinek, hogy mégis, hogyan kell evezni… Főleg a késésünk után. Reméltem, hogy meg tudunk birkózni a feladattal ez nélkül is.
  Nem gondoltam volna, hogy a próbálkozásainkkal már a csónakba való beszálláskor is besülünk. Sikerült ugyanis beborulnunk, hála az összekötött lábainknak. Sűrű bocsánatkérésekkel kászálódtam le Higanbanáról, majd próbáltam elhelyezkedni a csónakban anélkül, hogy kiesnék valamelyik irányba. Hihetetlennek találtam, hogy zanpakutou társam még ezt az akadályt is könnyen leküzdte.
  Majdhogynem elsírtam magamat, hogy a nehézkes beszállás után szembesültem azzal a parton sikerült felejteni az evezőket. Így a nehézkes kiszállást követő még nehezebb visszaszállás bravúros műveletét elismételhettük Higanbanával. Csupán a második alkalommal evezőink is voltak hozzá.
  – Ne haragudj… De mi nem indulunk? – hallottam Higanbana kérdését. Megértettem siettetését, hiszen a többiek már mind megkezdték a gyakorlatot, és ha valaki, nos, Higanbana tudta, mennyire bántott, hogy utoljára sikerült a korábbi feladaton végigjutnunk. Viszont a célom, hogy ezt tökéletesen, lehetőleg elsők között végigcsináljuk, sajnos kudarcba fulladt. Már azt a részét is kénytelen voltam megfigyelni, hogy a többiek miképpen csinálják az evezést.
  – Persze, máris! – zavartan adtam Higanbana kezébe az egyik evezőt, majd fordultam meg, hogy a csónak orrával legyek szemben. Szerencsére pont engedett annyit a lábunkon lévő lánc, hogy ezt akadálytalanul végrehajthassam. Ezt láttam a többiektől, szóval reméltem, nem művelek butaságokat. Ezután némán szuggeráltam a kezemben tartott lapátot.
  – Higanbana, nem tudod véletlenül… hogyan kell evezni? – tettem fel a kérdést halkan. Nem mertem hátrapillantani, eléggé kínos volt már így is feltenni a kérdést. Az oldalról érkező vízcsobbanást hallva felkaptam a fejemet, majd kitekintettem a csónak mellé. Higanbana csendesen prezentálta, hogyan is kéne eljárnom az evezővel. Pár másodpercig figyeltem a mozdulatot, majd megpróbáltam elismételni, amit mutatott. Meglepetésemre sikerült megindulnunk előre.
  Lelkesen vizslattam hátra vállam felett Higanbanára. Szerettem volna megkérdezni, honnan tudta ezt, viszont felhívta a figyelmemet azt nézzem, merre megyünk, mert elkezdtünk átsorolni egy másik gyakorlatozó útjának irányába.
  – Elnézést!! – kértem bocsánatot azoktól, akikkel majdhogynem sikerült összeütköznünk., Mindeközben igyekeztem Higanban instrukcióit követni ahhoz, miképpen tudom a csónak irányát megváltoztatni.
  Egészen belemerültem a dologba, csupán a csipogásra kaptam fel a fejemet. A jelzést hallva rögtön eszembe jutott Yoshida-san feladat ismertetése. Hogy mit mondott arról, ha a csónak efféle hangot ad ki magából. Annyira belemerültem az evezés kivitelezésébe, hogy szinte meg is feledkeztem a lélekenergia áramoltatásáról! Igyekeztem azonnal korrigálni, még mielőtt léket kaphatna a hajónk. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor a jelzőhang elhallgatott.
  Ez viszont elvonta a figyelmemet és nem vettem észre, hogy mikor jutottunk túl az első kétszáz méteren. Már beütött a baj, mire tudatosulhatott volna bennem, hogy innentől kezdve vigyáznunk kell Higanbanával. Furcsa örvény keletkezett a vízben, ami szinte kikapta kezünkből a lapátokat. Legalábbis az enyémet nagyon kellett szorongatnom. Ráadásul elképzelésem se volt arról, merről és hogyan kellene kievezni belőle. A kapkodásom nem segített, majd mindehhez párosult újból a csónak csipogása, ami cseppet sem segített azon, hogy lehiggadjak. Majd jött a deszkák közül beáramló víz…
  A következő pillanatban már Higanbanával együtt a vízben voltam és igyekeztünk az örvény elől elúszni. A gyorsaságunkra azonban nem hagyatkozhattunk. Az előző gyakorlatnál lábunkra kötött ragacs itt is akadályozott minket. De legalább a mellénynek köszönhetően nem süllyedtünk el. Viszont csupán segítséggel tudtunk kikeveredni a partra. Odakint tájékoztattak minket arról, hogy így most már csak egy lehetőségünk van arra, hogy végrehajtsuk a gyakorlatot.
  – Menjünk Higanbana – jelentettem ki határozottan, miközben kezemmel a hajamból igyekeztem kinyomni a vizet. Ha az előbb nem az örvény kellős, de közepébe pottyantunk volna bele, még élveztem is volna a fürdőzést a kánikula mellett.
  – Vissza a pályára? – hallottam a szellem hitetlenkedő kérdését.
  – Természetesen! – fordultam nagy elánnal Higanbana felé. – Azt mondták van még egy lehetőségünk. Szeretnék élni vele – magyaráztam. – Másodjára sikerülni fog! – elszántan mentem a pálya elejére visszahozott csónakunkhoz. Bár nem voltam teljes egészében biztos abban, valóban végre tudjuk hajtani sikeresen a gyakorlatot. Ugyanakkor nem akartam megfutamodni, ha akadt még alkalmunk arra, hogy próbálkozzunk. A való életben nem adatik meg mindenhol a második lehetőség!
  – Ugyan már Higanbana – gyengéd mosollyal vizslattam fel rá. – Már amúgy is vizesek lettünk – mutattam rá a tényre. – Ráadásul az a fura dolog, ami rákötött korábban a lábunkra, úgy néztem, mintha kicsit lejött volna a víztől! – jelentettem be a felfedezésemet örömmel. – Ha mégsem sikerülne a feladat, azt sem bánom. Legalább megszabadulhatunk a ragacstól – halk kuncogással próbáltam felderíteni gondterhelten látszó társamat. Végül sikerült rávennem, hogy velem tartson az újrapróbálkozásnál.
  Ezúttal már az elején odafigyeltem a lélekenergia áramoltatásra. Nem akartam, hogy a korábbi megismétlődjön. A kétszázadik méternél pedig különös tekintettel voltam a víz felszínére. Ahol láttam az örvényt, úgy igyekeztem Higanbana által mutatott módon mielőbb elkerülni azokat. Hiszen a kievezés az előbb se ment, emiatt jobbnak véltem ez alapján a kitérésre játszani. Meglepett, hogy sikerült, még ha ez jócskán meg is mozgatta karjainkat. Vállaim erősen tiltakoztak már a lapáttal való bűvészkedésem miatt.
  – A négyszázadik méter – hívta fel a figyelmemet Higanbana arra, hogy újabb akadályt kell majd leküzdenünk itt.
  Igyekeztem résen lenni, amikor egy erős hullám csapódott a csónakunk oldalára, majdhogynem felborítva minket. Majd jött még egy… és még egy. Higanbanával kitartóan küzdöttünk, hogy megpróbáljuk leküzdeni a hullámokat. Viszont alig tíz perces evezési tapasztalattal a hátam mögött eléggé lehetetlen feladat volt. Noha a csónakot sikerült egyben megőriznem, még ha alkalmanként pityegett is az elmaradt lélekenergia miatt. De ezúttal nem a lék miatt keveredtünk a vízbe. Egy hullámnak sikerült besöpörnie minket a medencébe.
  – Ússzunk ki a partra! – szóltam a zanpakutou társamnak két levegővétel között. Kissé köhécselve, amiért akaratlanul is sikerült a vízből nyelnem. Higanbana a saját épségét kockáztatva próbált a felszínen tartani, amikor jött egy hullám. Bár hálás voltam a tettéért, nem örültem, hogy azonnal segítségemre fordult. Elhatároztam, hogy ezt odakint a parton megbeszélem majd vele.
  Próbálkoztunk a part felé keveredni, anélkül, hogy a többiek útjába kerülhetnénk. Végül a partmentők segítettek ki minket a vízből. Kisebb krákogással sikerült rendesen levegőhöz jutnom, amiért kellemetlen módon sok vizet sikerült nyelnem az utolsó méternél.
  Ezt követően elirányítottak minket a medence túl végén álló árnyékos részhez. Ott a kézbe kapott törölközővel igyekeztem megszárítkozni. Észrevettem Higanbana csak megfogta a törölközőt, de nem igazán kezd vele semmit, így szerettem volna megkérdezni tőle, hogy segítsek e neki. Ekkor szembesültem zanpakutou társam könnyes arcával.
  – Higanbana, mi a baj? – döbbenten néztem rá. Próbáltam rájönni, hogy ezúttal miért tört el nála a mécses.
  – Ne haragudj, hogy nem tudtad végig csinálni miattam a feladatot.
  – Hogy érted azt, hogy „miattad”? – értetlenül ábrázattal kérdeztem vissza.
  – Elleneztem az egészet.
  – Igen, valóban nem nagyon volt a gyakorlatokhoz kedved, ez tény. De emiatt nekem kellene bocsánatot kérnem tőled, nem pedig fordítva… – leültettem Higanbanát egy szabad székre, majd én is helyet foglaltam mellette. – De semmi olyasmit nem tettél, amivel konkrétan akadályoztál volna a feladat végrehajtásában, nem? – fürkészően néztem fel rá, kérdésemre egy bólintással felelt. Halvány mosoly kúszott az arcomra. Örültem, hogy csupán felesleges felhajtás volt megint. Már kezdtem aggódni, komolyabb problémáról van szó. – Akkor nincs miért bocsánatot kérned – simogattam meg a hátát, majd nem leláncolt lábamat kissé felemeltem. – Szerinted ki fog jönni? – kérdeztem a ragacs maradványaival kapcsolatban, hogy oldjam ezzel a hangulatot.
  Egy limonádé mellett beszélgettem el a továbbiakban Higanbanával, míg Yoshida-san nem jött jelezni a gyakorlat végét. Kicsit szomorkásan köszöntem el Higanbanától, mintha távoli utazásra készülne menni, holott tudtam, nem megy sehová.
  Mikor leadtam az eszközt, felírattam a nevemet a papírra, mert érdekeltek az eredmények. Noha Higanbana, nem lelkesedett a gyakorlatokért, én örültem, hogy picit közösen néztünk szembe a kihívásokkal. Bár érezhetően voltak még dolgok, amiket nem ismerünk egymásról. Pedig azt hittem, hogy ennyi év távlatában, mióta van szerencsém ismerni Higanbanát, nem okozhat számomra meglepetést. Úgy hiszem, tévedtem ezzel kapcsolatban.
  Már csak egyetlen dolgot kellett kitalálnom, hogyan fogom megmagyarázni Chichiuénak, hogy részt vettem egy nyílt edzésen.

Karakterlap

Fuchida Ayumi

Shinigami

9. Osztag

*

Szint: 3.

Lélekenergia:

60% Complete
17 500 / 30 000

Hozzászólások: 42

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 4 700 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Fehér

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#7d7d7d || #e1d1b8


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Edzőterem
« Válasz #32 Dátum: 2017. Nov. 27, 22:37:55 »
Társak egy cipőben II. – Globális edzés


Mindketten felsorakoztunk Ayuta-val, ahogy a többiek is. Majd figyeltem minden egyes kis érszletre. Úgy tűnik a feladat alapkoncepciója az előzőhöz képest nem változik. Fel kell mennünk a lépcsőn úgy, hogy egyenletes Lélekenergia áramoltatással kiküszöböljük az esetleges kényelmetlenségeket. Egyszerre csak egy páros lehet a lépcsőn. A lépcső tetején magunkhoz kell venni egy evezőt, mindkettőnknek és utána indulhatunk tovább a következő részhez. Egy csúszdán is le kell majd csúsznunk. Ugyan abba a sorrendben kezdjük majd meg ezt a feladatot, ahogy az előzőt így nem nehéz eltéveszteni, meg nincs belőle vitás helyzet.
A lépcsősor három szakaszból áll és a szakaszok előtt van egy kis idő rápihenni a dolgokra. Mindenesetre folyamatos koncentrációval nem lehet nagy baj. A lépcsők megmászása roppant fárasztó volt, azonban nem jelentett különösebb gondot, így eléggé jó teljesítménnyel abszolváltam a feladatot.
A második kör meghallgatva is sokkal bonyolultabbnak tűnt, mint az eddigiek. Bár milyen is lehetne utolsó feladathoz mérten. Természetesen nem egyszerű. Át kell eveznünk közös erővel. Mindamellett, hogy folyamatosan érkeznek a feladatok és a nehezítések, még arra is figyelnünk kell, hogy a hajóba egyenletes lélekenergiát tudjunk juttatni. Máskülönben a hajó léket kap és el fog süllyedni, ami aligha minősül sikeres feladat teljesítésnek. Bár nekem lenne kérdésem, de valószínűleg ezt majd menet közbe fogjuk csak megtapasztalni. Mikor említi, hogy nem számít, hogy ki ér oda előbb, akkor gondolkodtam el, hogy ez valahol valamilyen verseny is lenne? Mindenesetre megfogadom a tanácsot és valóban először a csónak viselkedésére koncentráltam. Roppant nehéz magát a csónakot is biztonságba tudni. Igyekszem uralmat nyerni a csónak felett, hogy tovább tudjak evezni a következő szakaszra. Ott ugyanis örvényeket kell kerülni. Az erőteljes hullámok, majd ki dobnak a csónakból. A felborulást sejtetek, de szerencsére ez mégis csak sikeresen elkerül, ami megnyugtató a számomra. Utána pedig csak még nehezebb dolgom van, mert zátonyokat kell elkerülni a csónakkal. Egy-kettő igen súrolta a csónakot.
Igazán nagy megkönnyebbülés volt, mikor elértem a túloldalt. Alig vártam, hogy kiszállhassak és egy hatalmasat fújhassak. Szerencsére egyszer sem este bele a vízbe, a csónak sem szerzett olyan nagy sérülést, hogy léket kaphasson. De már teljesen kimerültem és a lábaim összecsuklottak alattam. Nem tudtam már megtartani magamat, annyira kimerültem.
Örültem, hogy részt vehettem az edzésen. Valóban tanulságos volt. Valahol pedig úgy éreztem, mintha egy kicsit meg is erősödtem volna. Valóban hasznosnak gondolom.


Karakterlap

Fuchida Ayuta

Fuchida család következő feje

Shinigami

9. Osztag

*

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
14 800 / 15 000

Hozzászólások: 54

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 19 400 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Fehér

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#d0cec5 || #7295b1


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Edzőterem
« Válasz #33 Dátum: 2017. Nov. 27, 22:59:56 »
Társak egy cipőben II. – Globális edzés


Örülök, hogy Ayumi-nak ilyen jól mennek és eddig mentek a faladatok. Nekem kevésbé mennek.
- Talán ha egy hangyányival jobban koncentrálnál. De kicsit sem értesz az energia elosztáshoz.
- Igenis nehéz egy feladat!
Most pedig megint ki vannak osztva a következő utasítások. Már most úgy ítélem, hogy nem lesz egyszerű egy feladat. Meg fogunk vele keményen izzadni. Veszélyes egy dolog lesz. Na de veselkedjünk neki a lépcsőnek. Nem is gondolná az ember, hogy pont egy három szakasos lépcsősorral fog az ember küzdeni. Pláne nem én, aki játszva ugrik át négy lépcsőfokot. Alapvetően kettesével veszem a lépcsőfokokat, szóval nekem már az megrázó, hogy egyesével kell fellépkedni. Márpedig hiába leselkedtem neki nagy lendülettel, mégis azon kaptam, hogy kezemmel kell megfognom magam. A lépcsőfok egyszerűen eltűnt alattam. Hol csak úgy a semmibe, hol pedig csúszdát alkotva. Egyáltalán nem egyszerű. De így visszacsúszva igen kellemetlen. Most majd én megmutatom. Nem fog egy lépcső kifogni rajtam. Az első pihenőig eljutni sem volt egy leányálom, de jól sejtettem, hogy az csak a jéghegy csúcsa. Egyik rosszabb volt, mint a másik, és állandóan kezdhettem előröl. Jó, mikor a választóig eljutottam, akkor már oda csúsztam vissza és nem a legelejére. Mikor pedig felértem, végre, akkor azt hittem a Fujit másztam volna meg. Evezőt nem hagyom ott. Arra határozottan figyelek. Nincs kedvem megint végigszenvedni. A feketeleves még csak most jön. Ez az evezés kicsit sem tetszik. Ráadásul könnyen elvérezhet rajta az ember. Természetesen azzal kezdtem, hogy csónakocska léket kapott. Természetesen megkaptam a magamét.
- Figyelj már oda! Ha így bénáskodsz idő előtt vizes lesz a bundám és azt te sem szeretnéd ugye.
- Próbálkozok!
- Helyedben jobban igyekeznék! Gyerünk! Ne lazsálj! Akkor evezz gyorsabban!
Ezen nem is kéne csodálkoznom. Na de valahogy csak kievickéltünk. Mondjuk pont a cél előtt süllyedt el. De sikerült. Nem mintha egy percig is pánikholtam volna. Pontosan ki lett számolva. Még ha Zenko erősen kifejtette nem tetszését. De tényleg nem lett vizes a bundája, szóval nincs itt semmi baj. 
- Persze… Örültél, hogy nem süllyedtünk el hamarabb. Ha lehet, akkor ne csinálj több ilyet.
Ilyet mondjuk soha többet ne. Ez egyfajta kínzással is felérhetett volna. De ugye már valóban vége van?

« Utoljára szerkesztve: 2017. Dec. 02, 21:48:54 írta Fuchida Ayuta »

Karakterlap

Akirama Kyou Sora

A Peches Teches

Shinigami

12. Osztag

*

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
11 100 / 15 000

Hozzászólások: 56

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 9 400 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Ilyen :D

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Edzőterem
« Válasz #34 Dátum: 2017. Dec. 11, 01:55:29 »
Társak egy cipóban – Parts 1 & 2

Atsui~!* Nyár, forróság, és sok-sok napsütés… :/ Ez nem kezdődik jól. Nem sokkal alig működő reggeli rutinom elvégzése után tartunk, kicsivel egy esemény kezdete előtt. Az esemény egyébként az osztagunk 3. tisztjének egy kutatásához megszervezett kísérleti alanygyűjtés volt. Na jó, elismerem, ez lehet, hogy kicsit szélsőséges megnevezés erre, de jobbat még akkor sem tudtam volna kitalálni, ha az életemet fenyegette volna valaki. Szokásom ellenére, nem az irodámban ébredtem, hanem otthon, pihe~puha ágyikómban. Sajnos ez meglepően ritka jelenség. Felteszem, hogy nem lenne ennyire ritka, ha beszereznék valami háziállatot, mert akkor haza kéne járnom időnként megetetni, vagy valami, és legalább nem asztalon aludnék. Hmmm~ Ezt lehet, hogy fejben kéne tartanom. Bár magamat ismerve… :/
Bőven sok időm volt még vissza, elvégre nem délben keltem, ezért úgy döntöttem – mily’ meglepő-, hogy addig is foglalkozom a saját munkámmal, és a kijelölt délutáni időpontig bevonultam az irodámba. Az elképesztően szélsőséges időjárást jó sok jéggel, és vízzel húztam ki, elvégre nem vagyok a nap legjobb barátja… Meglepő, hogy milyen gyorsan telnek-múlnak az órák, ha nincs papírmunka éppen. Éppen… Estére úgyis lesz, az a baj. Sose baj, majd akkor megoldom, amikor lesz. Vagy keresek valakit, akinek esetleg kedve lenne helyettem megcsinálni… Úgysincs ilyen :/
Az idő közeledtével elkezdtem elpakolni magam után valamennyire, hogy ne hagyjak totális rendetlenséget – és elhihetitek, az volt -, mert az mégsem tudós kutatókhoz méltó. Az egy dolog, hogy nem tartom magam annak, de ha így alakult, kénytelen vagyok az árral haladni, és megfelelni a környezetem elvárásainak. Kitudja, még a végén Yoriko-taichou felfigyel rám… Mintha :roll: A haszontalanságom nekem fáj a legjobban… Odaérve egy kisebb tömeg ember várakozott már, de ahogy néztem, nem késtem. Beálltam a csoport mögé, meghúzódva, hogy ne zavarjak senkit, és semmiképpen se tűnjek ki.
Amint Yoshida-sanseki elmondott mindent, kicsit értetlenül álltam egyhelyben… Szóval a zanpakutou megjelenik, és egy bilinccsel kötődünk össze…? És akkor várjunk… Mármint abszolút nulla kötekedés, de Mikazuki egy hal… :/ Ez lehet, hogy elképesztően kellemetlen lesz, de hát nem fogom megtudni addig, amíg meg nem esik a történés, úgyhogy egye kutya, nézzük meg. Félve átvettem a „karperecet”, és felcsatoltam a  bokámra, és lassan, kis lélegzetvétel utána  kardomra is. Aztán ami fogadott, az valami elképesztő volt.
Mármint azok után, hogy egy halat vártam, egy nálam enyhén magasabb, szőke, inges srác elég kellemes látvány.  Eléggé meglepődtem, fogalmam sem volt, hogy kicsoda, aztán, amint megmozgatta a lábát, amolyan jelzésképpen, láttam, hogy össze vagyunk láncolva.

”Nyugi, Hugi, én vagyok.” Először fújtam egyet, megnyugodtam, amire ő elmosolyodott, és zsebre tett kézzel állt mellettem. Aztán a következő pillanatban hírtelen elöntötte a fejem a vér. Most már mindenki hallja, ahogy velem beszél… nem? Ez egy csöppet zavarba ejtő érzés.
Átsétáltunk az első feladat helyszínéhez, és máris lestresszeltem. De nem kicsit, így egy pillanat alatt tázott ki a a hideg, ahogy arra gondoltam, hogy ide most nekem fel kell másznom. Kész vége, akkor futunk. Persze Mikazuki-- ~san? – megakadályozott a mozgásom szabad kihasználásában. Megragadta az alkarom, és elindult a falhoz. Onodera-, és Hamazaki-donohoz léptünk, és felszereltek minket. Eléggé izgultam, sosem voltam ilyenekben jó, de egyszer mindenen túl kell esni, nem? Félve léptem előre, de egy támogató nyomást éreztem a hátamon, enyhén hátrapillantottam, és Mikazuki mosolyát láttam. Ez kicsit megnyugtat. Még mindig jobb, mint a hal feje… :roll:
”Csapd neki!” ^^ mondta, és továbbra is előrefele támogatott nagy erőbedobással. Megragadtam az első két kapaszkodót, amit láttam, és elkezdtem további fogást keresni. Már éppen helyeztem volna át a fogásom feljebbre, amikor egy hírtelen kisülést éreztem, és rákényszerültem, hogy elengedjem a kék kapaszkodót, amit fogtam egy kézzel. Közben a másik oldalon sem volt könnyebb, eléggé kezdett melegedni a tenyerem. Ez egyre jobb. Mi legyen? Mi a fenét csináljak…?! „Sora-chan, reiatsu, reiatsu!” mondta kissé elcsukló hangon. Úh, tényleg! Rájuk is hat! Francba! Akkor… Elkezdtem koncentrálni a forrósodó kezemre. Szerencsémre azzal el is kezdett hűlni. Sikerült átvezetnem bele a lélekenergiámat. Igyekeztem figyelni erre a tetőig, néha megindult egy-egy befele, néha elkezdett melegedni a talpam alatt a talaj, de legalább a kék színt megtanultam elkerülni.
Felérve a sok melegség után már kedvem lett volna valahova leülni, de erre még nem volt sok esély, hiszen máris jött a következő istenes feladat. Kötéltánc? Komolyan? Yoshida-sanseki, miért? Vártam egy szusszanásnyi szünetet, mielőtt elindultam. Kiegyensúlyozott lélekenergiára lesz szükségem, nem? Heh, kiegyensúlyozott… Akkor nyugodtan kell elindulnom.
Rálépve kicsit megijedtem, hiszen ilyen komolyan még nem kellett egyensúlyoznom soha. Úgy esett viszont, hogy ez a legkisebb problémám. Ráléptem a kötélre, és megjelent egy tűzcsóva a másik felén. Közvetlen mögöttem állt Mikazuki, és ő persze ilyenektől nem igen ijed meg, így rátette a vállamra a kezét, és még egy szót sem kellett mondania, tudtam mit akarna mondani.
„Köszi.” ^^ suttogtam neki hátra. Koncentrálni kezdtem, és magabiztos jelleggel előrelépkedni. Szépen lassan egyre kisebb lett a tűz, és végül eltűnt. Természetesen mindeközben a kötél elkékült. Remélem ez nem azt jelenti, hogy olyan nehéz lennék :/ Átértünk hamarosan, és leültem. Persze árnyékba. Annyira nem érdekelt a limonádé, mondjuk Mikazuki elindult arra… Elképesztő. ^^”

--- Innen part 2 ---


Hamarosan visszatért Mikazuki is, és két limonádé volt nála… csak nem…?
„Gondoltam le akarnál hűlni kcisit…” Látszott rajta, hogy majd meghal ebben a napban ő is. Árnyékban üldögéltünk, és szürcsöltük a jeges limonádét. Majd pedig Yoshida-sansekin volt megint a sor. Amint ismertette a következő feladatot, kerestem magamnak egy szabad lépcsősort, és megálltam az aljában. Hosszú lesz az út a tetejére. Hogyan lehetne megoldani? Nyílván nem felejtem el a reiatsum irányítását. Probléma megoldva, irány a lépcsősor. Ahogy nézem lesz egy-két megálló is, ott remélem tudok pihenni egy pillanatra majd.
”Minden oké?” dobta fel hírtelena  kérdést a zanpakutoum.
”Aha, elvileg. Ha elesnék, tarts meg ;) jegyeztem meg pluszba. Hátha lecsúszok, vagy valami ilyesmi.
Szóval haladunk felfele, már majdnem az első sor felénél vagyunk, amikor is hírtelen valamin megakadt a gondolatom. Nem tudom min, nem tudom miért, de leblokkoltam egy pillanatra. Léptem egyet, és utána meg már valamiért nem sikerült elérnem a lépcsőt. Ha nem kap el időben Mikazuki, már lenn lennék a földön, a kezdőpont közelében. Amint visszahúz, gondolkodás nélkül küldöm ki a lélekenergiámat a földbe, csak hogy biztosan ne legyen semmi probléma. Megint megindultunk. Ezúttal elértük az első pihenőt. Megálltunk, fújtam kettőt, és Mikazuki nyakába ugrottam. Nem tudom miért, nem tudom mi ütött belém, csak valahogy mega akartam köszönni. Le is blokkolt rendesen, de én is. Amint sikerült helyre raknom magam, intettem neki, hogy jöjjön, és megindultunk a következő lépcsőszakasz felé. Kezdek hozzászokni ehhez az „engedjünk ki lélekenergiát minden lépésnél” dologhoz. Relatíve jól megy, volt, hogy nem egyből engedtem ki a reiatsut, de az nem okozott már annyi problémát. Sőt, már majdnem el is értük a tetejét, amikor hírtelen valamibe beleragadt a lábam. Mi a…? Megint sikerült elfelejtenem a lélekenergiámat kontrollálni? Félelmetesen hülye vagyok. Ebből hogy fogok kimászni? Igyekeztem gyorsan energiát engedni ki a talpamon, és azzal visszaszilárdítani a dolgot, de Mikazuki gyorsabb volt. Kirántott a dzsuvából, és egy fokkal visszább rakott le. Meglepődtem, lefagytam, de reiatsut áramoltattam. Nem játszok még egyszer ilyet. Elértük a következő safe-zone-t is.
Harmadik, utolsó szakasz jött. Elkezdtünk felsietni, ahogy tudtunk, most már meg sem álltunk, nem volt kedvünk már hozzá, sem pedig energiánk. Ez egy lélekölő lépcső, az ziher. Megint sikerült elrontanom egy ponton, de korrigáltam hamar, úgyhogy csak kicsit lett vizesebb a talpunk. Kezdek hozzászokni. Miért nem érzem azt, hogy kételkednem kéne magamban? Olyan természetes érzete van ennek az egésznek… Nem tudom, hogy mi ütött belém.
Felértünk. Végre. El sem hiszem. Térdre rogytam egy pillanat erejéig. Mikazuki megtartott annyira, hogy ne fájduljon meg a lábam utána, az mégis kellemetlen lenne… Nem hiszem, hogy ez volt a célja ellenben. Mindig segít, ha tud, akármilyen erős a nyelvezete alapvetően.

”Te is egy rakás szerencsétlenség vagy mostanában, Hugi. Mindegyik soron elfelejtetted egyszer a feladatod. Ha nem ismernélek ennyire, azt mondanám, hogy direkt csináltad… Ugye nem?” szinte csalódva kérdezte a végén. Ez fáj kicsit… Csak nem kérdőjelezte meg. Nem olyan szokott lenni…
”Nem, olyannak ismertél meg? Na, kapjuk fel azt a lapátot, és csússzunk!” mondtam, azzal megragadtam a sajátomat, és már ültem is volna be, amikor Mikazuki átölelt hátulról, és leült a csúszdába úgy, hogy én közvetlen előtte voltam… Vigyázni akarna rám…? Mikazuki… ^^
Leérve lehasaltam majdnem a földre. Nem azért mert Mikazuki nem tartott meg, hanem azért, mert ez fárasztó volt, és végre van egy kis pihenőnk. Nem ehhez vagyok szokva, nem tudom, hogy miért gondoltam, hogy eljövök…
Utolsó feladatunk egy kis csónakázás. Normál esetben azt merném mondani, hogy ez nem tűnik olyan nehéznek, de mivel abszolúte nem vagyunk normál esetben, ezért ilyen maflaságot nem is merek gondolni. Mindenesetre enyhén vonakodva, de felöltöttük a felszerelést, és beszálltunk a csónakba. Mindketten vaciláltunk egyébként, legalábbis amennyire láttam Mikazuki arcán. Én azért, mert nem voltam benne biztos, hogy nem fogok meghalni, Mikazuki meg nem tudom. Féltett talán? Mindegy egyelőre. Elindultunk. Az elején kicsit nehéz volt a pontos mennyiség belövése, de amint láttam, hogy kéken világítunk, eltöltött egy nyugodtság. Aztán megint jött egy enyhe stressz a kétszázadik méter után. Mondjuk örvényeket relatíve könnyen kerültük, mégis egy hal ül mögöttem :roll: … Utána a hullámos szakasz megint kicsit macerásabb volt, de végülis az is csak normális vízmozgás, és kiszámolható, hogy merről, és mennyire fog ütni. Szóval akkor itt is a vége a könnyű szakaszoknak, mármint nem gondoltam, hogy valaha látok megint csápokat vízből kiemelkedni. Akkor egyszer elég volt, azon a szigeten… Szóval mint az őrült próbáltam stabilizálni a reiatsumat, többször fel is sípolt az a hülyeség, de megoldottam. Egyszerűbb lett volna leszerelnem :/ Nagyjából tíz, tizenöt percig szenvedtünk a polipnál, mert több irányba kellett menni, és nem mindig sikerült úgy, ahogy terveztük. Szerencsére komolyabb hatása nem lett, de szerintem kiérünk, és meghalok gyorsan. Mármint most az egyetlen dolog ami életben tart, az annyi, hogy nem akarom lejáratni az osztagomat. Mégis tizenkettes vagyok, és ez az egész szintén tizenkettes szervezés. All-in-all, amint túléltük a polipot, már megint egy relaítv könnyű rész jött, mármint megint csak manőverezni kell. Amit pedig eddig is Mikazuki csinált nagy részben, mégis csak ő a férfi, és persze a az ügyeletes vízi teremtmény. Nem akartam ráhagyni, de ez olyan helyzet volt, ahol ő többet ért, mint én. Én addig is jobban tudtam koncentrálni, hiszen csak evezgetnem kellett.
Kiértünk, kiszálltunk, és még csak nagyon vizesek sem lettünk. A lényeg, hogy kiértünk, és túléltük. Megint kidőltem egy kicsit, addig Mikazuki megint eltűnt… Hozni akar megint valamit? ^^ Néhány percen belül már ott is volt két szendviccsel, és egy limcsivel. ^^ Annyira jó lenne, ha Mikazuki nem kard lenne, hanem így lenne mellettem mindig, amikor kell… Vajon… vajon tudok szerezni Yoshida-sansekitől valamikőr egy ilyen eszközt? Elképesztően jó lenne… Főleg, ha Mikazuki sem bánná… De ez a jövő zenéje. Odasétáltam Onodera-donohoz, és lejelentettem neki a nevem, és az elérhetőségeimet, hogy akkor kérnék majd jelentést annak idejében. Mielőtt levettem volna a láncot, még egyszer Mikazuki nyakába ugrottam, és egy halk
„Köszönöm!”-öt suttogtam a fülébe.
Leszedtem, és átadtam a láncot, és levettem a mellényt, amit kaptunk. Aztán, mintha jól végeztem volna a dolgom, megindultam az irodám felé, és gondolkodtam az élet kérdésein, mint hogy milyen kávét igyak…

(click to show/hide)

Karakterlap

Yoshida Yoriko

Shinigami

12. Osztag

*

Szint: 7.

Lélekenergia:

60% Complete
35 500 / 40 000

Hozzászólások: 107

Hírnév: 3

Infó

Tárcában: 36 600 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Edzőterem
« Válasz #35 Dátum: Ma - 00:17:13 »
[[ Társascipő II. ]]

Meleg van. Rettenetesen meleg. Ezen nem segítgél a kezemben tartott limonádé sem, mert Yuko-nee valamiért nem engedett belerakni anyuéknak extra hűsítőt. Nem fair. Így kibírhatatlan ez a kánikula. Mikor meghallom, mi lesz a következő feladat, magamban felzokogok. Mihihiért nem lehetett ezt a feladatot árnyékba rakni? Akkor is odakozmálnék, de legalább nem annyira, mint így, mert így annyira nem kívánkozom ki innen, vagy el az árnyékból, a hűsítő itókák közeléből, hiszen akkor egészen biztosan elolvadok a talajon! Feljegyzés magamnak, sürgősen meg kell tervezni valami leárnyékoló rendszert a szabadtéri edzőpályák mellé, mert ez így nem állapot. Hiába próbálnak a lánykáim biztatni és nyugtatni, nem hiszem, hogy ez most segítene...
A jég csilingelésére figyelek fel, ami miatt hálával csillogó szemekkel pillantok fel Yuko-nee zanpakutou-szellemére, aki volt olyan kedves még ki is dekorálta nekem a jégkockáimat. *w*
– Megmentőnk *w* – szavaljuk kórusban a lánykáimmal, akiket szintén megkínálok a már jeges limonádéval. Így egy kicsit kellemesebb kivárni a sorunkat, bár ettől még nem repkedek az örömtől, amikor vissza kell adnom az üres – na jó, majdnem, az utolsó jégkockákat hármasban szemezgettük ki belőle elropogtatni – poharat anyuéknak, és elindulni az egyik lépcsősor felé.
Őszintén, Yuko-nee ezt gyanúsan egyszerűre csinálta. Mármint, csak vezetni kell a lélekenergiát a lépcsőbe. Ez szerintem még álmomból éppen csak felrázva, az első reggeli teám előtt is menne, annyira természetesen megy a lélekenergiám vezetése. Csak ne lenne ilyen átkozott meleg! Nem mintha az energiáim irányítását ez annyira befolyásolná, inkább csak a haladási sebességet. A lányok annyira nem zavartatják magukat, nagyon kedvesen bátorítóan csivitelnek mellettem, miközben lépkedünk felfelé. Mihihiért kellett ilyen hosszú lépcsősorokat csinálni? Ráadásul a mellettem lévő rontásának hála láthatom az első sorozatnál a büntetést. Na, ez határozottan nem tetszik, nem lenne jó muri visszahullogatni a legelejére. Szerencsére az osztagocskában eleve sok lépcső van, vagyis hát én már használtam a biztonsági lépcsőházat párszor közlekedésre, úgyhogy maga a lépcsőzés nem új dolog, meg télen mondjuk nem is lenne hosszú tulajdonképpen, csak ebben a hőgutában katasztrofális, hogy ennyit kell caplatni. Ki is kell használnom az első pihenőt, mielőtt megyegetnék tovább a lányokkal.
A második harmincas blokknál az egyik lánykám rángatja meg a karom és mutat oldalra. Magamban felzokogok a zselé láttán, és hogy mennyire tapad. Nem igazán szeretném kipróbálni, mit rejteget a második fele ennek a blokkocskának, úgyhogy inkább megpróbálok tovább haladni a megszokott egyenletes tempócskámban, vezetve a lélekenergiámat, mint eddig. A szünetnél kifújom magam, de sírni lenne kedvem, hogy még mennyi van hátra. Én itt maradok, kérek egy hordágyat és visszavitetem magam az irodámba, mert ez egész egyszerűen embertelen – vagy lelketlen? Igazából cukormindegy szerintem, a lényeg, hogy most már sok nekem ebből.
– Nem bírohoooom – nyafogok a tündérkéimnek, amire csak kedvesen megsimizik a karomat és mutatják, hogy már csak ezen kell végigmenni, és hogy a körülöttem lévők már elindultak, sőt, amott távolabb pont a vége felé hibázott valaki és emiatt totál bejegesedett a placc... Várjunk! Jég? Kínos kis mosollyal pillantok a tündérkéimre, vajon mit szólnának ebben a dögvész melegben egy kis szánkózáshoz? Az ábrázatukat elnézve és hallgatva a nevetésüket, talán nem fognak megsértődni a kis önszabotázsomon.
A lépcsősor második felében, a 25. foknál szánt szándékkal kihagyom a lélekenergia vezetését. Már várom is a negatív hatás bekövetkeztét, ami szerencsére nem is várat sokat magára. *w* Amint a jég kellőképpen összeáll, elhasalok rajta és úgy csúszok vissza a feléig, onnan a hűvös vízen csúszunk vissza. Az mondjuk a tündérkéimnek annyira nem jó, figyelniük kell, hogy a szárnyuk ne legyen vizes, de amúgy élvezik a dolgot. Én egy kicsit ki is használom a lépcsőt, és bevizezem a hajam, hogy legalább addig hűtsön, ameddig szárad. Kedvem lenne másodszorra is elrontani, de azt hiszem, Yuko-nee nem díjazná, hogy torzítom a kísérleti eredményeit, ráadásul szándékosan, úgyhogy inkább kihagyom ezt a fajta megoldást.
Már az ismertetőnél se egészen értettem, mire kellenek az evezők, és miért pont evezők, de határozottan rosszat sejtek ezzel kapcsolatban, bár a csúszdázás részét még élvezem is, csak kár, hogy nem vízicsúszdákat használunk. Ezt fel kell jegyeznem magamnak, hogy a jövő nyáron ilyesmivel nyugodtan próbálkozhatunk. Idén még egyszer nem jövök ki ebbe a dögvészbe, az biztos!
Felnyögök a feladat ismertetőjét meghallva. A tündérkék még tapsikolnak is, hogy ez mókásnak tűnik, de ismerem annyira Yuko-neet, hogy tudjam, ez a feladatrész is halálosan kegyetlen lesz, és én meg fogok halni, vagy legalábbis elázni, ami mondjuk nem feltétlenül rossz, csak a bokaláncok miatt a tündéreimet is rántanám magammal. És még mindig nincs árnyék a pályán! Azért sikerül megegyezni a tündérkékkel, részben az én kezdődő kigyulladásom, részben az ő szárnyacskáik miatt, hogy csak egyszer futunk neki ennek a feladatnak, és ha elsüllyedünk, azonnal feladjuk. Így fair, egyikünket sem kell feleslegesen veszélyeztetni.
Ettől még úgy huppanok be a csónak középső részébe, mintha bizony a halálos ítéletemet írták volna alá és a végzetem felé kellene mennem önként és dalolva, de lássuk be, ebben van is valami, csak az a bibi, hogy elvileg önkéntesen libbentem ide segédkezni és részt venni, pedig saját bőrikémen tapasztalgattam mindig, milyen is az, amikor nővérkém edzést tart. És még Youko-neetől tartanak többen! Pedig szerintem Yuko-nee kegyetlenebb követelményeket tud állítani, szóval vagy titkon konzultálnak, vagy nagyon egy húron pendülnek, ami legalább annyira ijesztő, mint az első opció. Gyorsan megrázom a fejem, hogy ténylegesen a feladatra tudjak figyelni, és megcsináljam az előkészületeket. A lélekenergiámmal szerencsére továbbra sincs probléma, de ez a hőség kikészít, pláne így víz fölött, ahol azért pára is van. Remélem, a tündérkék szárnyainak ez még nem árt semmit...
Amint a csónak felveszi a megfelelő színt, megkérem a mögöttem ülő lánykámat, számoljon nekünk, hogy az evezésnek legyen egy ritmusa. Lassan indulunk, nem szeretnék kapkodni, és a tündéreim is nagyon figyelmesek, legalábbis bizti-miztos vagyok abban, azért indulunk ennyire csiguszként, hogy adjanak nekem időt hozzászokni a feladathoz, mert érzik, fáradok a melegben. Azért a karjaimat már a századik méternél érzem, ez nekem még teljesen új gyakorlat, sosem csináltam ijesmit, ráadásul néha váltani kell az oldalt, mert hárman evezünk, és muszáj kiegyenlíteni az irányzékot, ne másokba menjünk bele, és eközben még azért arra is figyelni, véletlen se inogjon meg a lélekenergia kontrollom... hát ez így elég nehéz. Az elején, amikor még nagyon figyelnem kellett, mit hogyan és merre csinálok, egyszer pittyent is a csónak, de szerencsére csak akkor egyszer és azonnal javítottam. Igazából szerintem maximum az a nehezítés, hogy egyenletesnek kell lennie a dolognak. Már ha nem számoljuk az eleve túlnehezített időjárási körülményeket. Azok nagyon-nagyon sokat rontanak a képességeimen! Már ami a koncentrálást és erőnlétet illeti... Ha már a századik méternél kezdenek fájni a karjaim, nem akarom tudni, milyen lesz eljutni a végére. Ha egyáltalán eljutunk odáig. Ahogy előre nézek, lassan kezdenek feltűnni az előttünk lévő akadályok. Tudtam, hogy Yuko-nee valami nagyon kegyetlent pakolt ide! TwT
Nyelek egyet, ahogy jobban szemrevételezem az örvényeket. Ha tényleg őszinte akarok lenni magamhoz, én nem akarom tudni, mi lesz a következő szakaszon. Már ha ezen sikerül átjutni. Amikor a tündérkék arról érdeklődnek, biztosan neki akarok-e vágni, bólintok. Együtt vágtunk bele, és láttam, nekik mennyire tetszik a feladat. A kedvükért, őértük megpróbálom. Csak nem merem megígérni, hogy menni is fog... Gyors fejszámolásokkal próbálom kiszámítani az örvények sebességét és irányát, és hogy vajon az áramlat merre vihet el köztük, mert azt kihasználhatnánk, csak az a bökkenő, hogy a természettudománynak ez a része nem a szakterületem, sőt, elég keveset foglalkoztam vele, így még csak megalapozott tippen sincsen. Mintha vaktában tapogatoznék, és próbálnék irányítani, rettenetesen rossz érzés. Vajon Nao-chan és Katsu-chan is ezt szokták érezni? Ők nem tudnak úgy kalkulálni a látottakkal, mint én, biztosan nehezebb nekik, mint nekem... Nem foglalkozhatok most ezzel, át kell juttatnom magunkat az örvényeken!
Nem kicsit vagyok csalódott és letört, mikor érzem, hogy a csónak felett egy örvény áramlása veszi át az irányítást – tutkó elszámoltam valamit! És most miattam be fog szippantani a víz, elsüllyedünk, hűvös lesz (ami jó), a tündérek eláznak (ami szörnyű), és mindez az én hibám! Erre a gondolatra ismét pittyen egyet a csónak, hiába próbálnak a tündérkéim nyugtatni, hogy nincs semmi baj, Bocsánatkérőn nézek rájuk, nem terveztem már a pálya első felén feladni a küzdelmet, de úgy néz ki, nincs más választásunk. Inkább a víznek egy távolabbi, csendesebb pontja, mint a medence alja, örvényen keresztül. A lányok is értik a tervet, úgyhogy felállunk, és megcélozzuk az örvényeken túli, nyugisabb placcot. Ott talán nem kap be egy ilyen áramlás. A bokaláncok miatt nem tudnék úszni anélkül, hogy rántanám a tündéreket, ők viszont azzal, hogy fogják a karom, tudnak annyit segíteni az urgándozásban, hogy tényleg távol kerüljünk az örvényektől. Itt viszont hátamra fordulva lebegek a hűs víz tetején, ameddig jönnek értem, nehogy a tündérkék szárnya elázzon.
Mikor már az árnyékban ülök, és többször is sikerült visszautasítanom a törölközőket, végre el tudom csípni Maeda-kunt, hogy ha tud, kerítsen nekem egy legyezőt az épületből, bár még jobb lenne, ha egy mini ventillátort hozna, ameddig én összekapom magam annyira, hogy kunyeráljak még egy adag limonádét. Valamiért Maeda-kun túlzottan is lelkesen illant el az épületek felé, de biztosan csak én vagyok az, aki rosszul viseli ezt a hőfokot... Mindenesetre az árnyékból én már ki nem mozdulok, ameddig Yuko-nee el nem mondja a záróbeszédet.

HYL küldetéshez kellő infók (pontozás+technikák)
(click to show/hide)