Szerző Téma: Társalgó  (Megtekintve 1793 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Ayasegawa Yumichika

Wiki King

Eltávozott karakterek

Globális Moderátor

Hozzászólások: 47

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 0 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Társalgó
« Dátum: 2014. Júl. 06, 14:03:09 »

Az osztag legkülönlegesebb helysége. Ugyan olyan sokan nincsenek itt általában, mint amit a helyiség kapacitása megengedne, mégis megvan a maga csavarja. Alapállapotában csak egy átlagos, nyugodt része a főépületnek, ahová mindenki szívesen benéz beszélgetni, kártyázni, sakkozni és különféle tevékenységek végett. A színek kellemesek, még vízi pipa is található itt. Azonban esténként olyan, mintha a hely önálló életre kelne, beszámoltak már össze-vissza villogó lámpákról, önmaguktól felboruló székekről, megváltozó színű és mintázatú tapétáról többek között. A kísérteties jelenség persze csupán egy balul sikerült kidou eredménye, ám az újoncok számára így is ijesztő lehet, amíg az ember meg nem szokja a szokatlan helyiséget.


Karakterlap

Kuchiki Sayuri

Eltávozott karakterek

Kidoushuu

*

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
12 000 / 15 000

Hozzászólások: 67

Hírnév: 3

Infó

Tárcában: 4 000 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Gyerekegylet

Reiatsu szín:
Világos rózsaszín

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#E3A2AD | #993355


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Társalgó
« Válasz #1 Dátum: 2015. Szept. 27, 10:56:03 »
Hercegnő és shinigami

- Dominooo...! - sipákolt körbe-körbe forogva, ahogy a hakamáján felszökő kismacskát igyekezett levakarni immár a háta közepéről. Mindhiába, úgy festett, a kis jószág a forgolódás ellenére is jól érezte magát, kis gazdája bosszantása közben kényelmesen elcsimpaszkodott rajta. Már átfutott a fejecskéjén a következő lépés, hogyan szabadulhatna meg az átok cicótól, és épp a kivitelezéshez vett lendületet, mikor valami a semmiből csapott le rá, ő pedig a levegőbe emelkedett. Pedig már épp a földre vetette volna magát, hogy végighemperegjen a szobán és lehetőleg kilapítsa ezzel kéretlen potyautasát. Úgy, ahogy a Papától tanulta, amikor egy kisebb félresikerült kidoutól kigyulladt a ruhácskája, így oltottak tüzet is. Biztos a macsek ellen is jó lett volna ez a módszer. Ám ezúttal nem jutott el a kivitelezésig, a lába ugyanis már nem érte a talajt.
- Ő kezdte! – mutatott vádlón az ekkorra már ruhájáról leoperált, és vele szemben, szintén grabancánál fogva levegőben lógó kismacskára. A Mami rosszallóan megcsóválta fejét a kijelentésre, de feleslegesnek érezte ezredjére is összeszidni a párost, már belefáradt a mindennapos harcba kettejük között. Nem is emlékszik már pontosan, hogyan és miért kezdődött. Talán még amikor Sayuri egészen picike volt és véletlenül, talán kíváncsiságból megharapta a körülötte ólálkodó, túl közel merészkedő kölyökmacska farkát. Vagy amikor ezt követően a cicó összes mellső karmocskáját bevetve igyekezett megtorolni a kóstolást. Sosem tudják már meg, pontosan mikortól számítva lettek ősellenségek.   
Még egy utolsó mély morgást küldött a macsek felé, mire az undok fújtatással válaszolt, mielőtt a Mami gyorsan behúzva szobájának ajtaját kitessékelte a jószágot. Ahogy földet ért a lába puffogva trappolt a szemközti falhoz az egész alakos tükör elé, hogy ellenőrizze, a macskakarmok nyomán nem lett-e felhasítva az egyenruhája. De bármeddig illegette magát és méregette morcos ábrázattal tükörképét, úgy tűnt, szerencsére - főleg a cica szerencséjére - ezúttal nyom nélkül maradt kis összetűzésük. Szépen is nézne ki, szakadt ruhában megjelenni az első napján!
- El fogsz késni – lépett mellé a Mami, megsimogatva a buksiját. - Szeretnéd, hogy elkísérjünk? – guggolt le mellé és igazított meg néhány tincset hosszú, fekete hajában, ami a macsekkal vívott küzdelemben kuszálódott össze.
- Titeket se szokott senki elkísérni. Sayuri is shinigami, tud magára vigyázni! – húzta fel orrocskáját sértődötten, hogy megint csak gyámoltalan kisgyerekként kezelték. Akkor sem enyhült durcája, mikor a Mami szomorkásan elmosolyodott szavaira, hisz még mindig nem volt biztos benne, lehetett-e volna másképp. Talán ő rontott el valamit. Lehet, hogy túl gyorsan nőtt fel, ők pedig hagyták, hogy így legyen. Felnőtt-e egyáltalán? Hiszen a minap szinte még a csepp kölyökmacska is majdhogy nagyobb volt nála. Egyik nap még csupán tehetetlen kis csomagként csodálkozott rá a világra, néhányra rá már saját lábán, nem, hogy járva, de szaladva maga indult felfedezni azt. Kétségeiből, bizonytalanságából ugyanakkor a kislány mit sem érzékelt.
Végül annyiban engedett, hogy hagyta, szülei a birtok kapujáig kísérjék, ahol sebtében bezsebelt egy pár ölelést és búcsú puszit, majd onnantól két testőr kísérte tovább. Hiszen abban már nincs semmi, olykor a többi nemesnek, még a felnőtteknek is van kísérete, így az ellen nem volt kifogása. De, hogy a szülei kísérgessék az osztagáig, mégiscsak nevetségessé tette volna! A Kidoushuu-ig tartó úton, ha volt is némi bizonytalanság és feszültség benne - hisz nem a megszokott látogatását tette Naomi-sannál -, mire megérkezett, mindennek már nyoma sem volt. Határozottan, felszegett fejjel, hűvös pillantással méregetve őket állt a kaput és a bejárást ellenőrző tisztek elé.
- Kuchiki Sayuri – kihúzta magát, hogy ha lehet, akár egy picivel is magasabbnak tűnjön. - Kísérje Sayurit a kapitányhoz – tolta az egyik, értetlenül rá bámuló tiszt orra alá a hivatalos levelet, melyben az osztagba való felvételéről kapott értesítést. Igaz, ő maga nem tudta, mi áll benne, de a Mami felolvasta neki, és az is biztos, hogy jó papírt hozott el magával. Átfutva a levelet a tiszt ábrázata továbbra is kissé hitetlennek tűnt, még az arcát fedő maszk takarásában is, ahogy tekintete a papíros és a kislány közt vándorolt újra és újra. Nem úgy festett, mint aki értesítettek az érkezéséről.
- Rendben, akkor Sayuri egyedül keresi majd meg Shiranui Naomi-t – vetette oda kimérten, csupán szavaiban bujkált némi sértettség, ám ennek ellenére mégse indult meg. - Maga pedig nagyon ki fog kapni, amiért feltartotta Sayurit! – gonosz kis mosoly jelent meg arcocskáján, ahogy hűvös, halk hangon hozzáfűzte ezt az apróságot. Látszólag teljesen biztos a dolgában, amivel a szemben álló tisztet valamiképp sikerült elbizonytalanítania. Bármennyire is nem akaródzott eleget tennie az akaratos kis palántának, úgy tűnt, a fenyegetőzés célba ért, így megadva magát a kislánynak invitálta a kapun belülre.
- Sayuri itt már egyedül is boldogul, elmehetnek! – intett hátra a két testőr felé, azok pedig ellenkezés nélkül, talán egy kissé túl lelkesen is fordítottak hátat neki. Kísérő tisztje szótlanul kalauzolta át az osztag területén. Nem tűnt kifejezetten jó idegenvezetőnek. Talán ezt is meg fogja említeni Naomi-sannak amellett, hogy jóformán be se akarták engedni. Egy kellemes hangulatú szoba elé érkezve kísérője lecövekelt annak tágasra nyitott ajtajában, és befelé tessékelte a lánykát. A helyiségben tartózkodó egyetlen személyhez sétálva halkan megköszörülte a torkát, de csak akkor szólította meg a nőt, mikor meggyőződött róla, hogy az minden figyelmét neki szenteli.
- Kuchiki Sayuri szolgálatra jelentkezik, Shiranui taichou! – szólt roppant komolykodó ábrázattal, meghajolva felé, ám felegyenesedve már fülig érő, cinkos vigyorral állt Naomi-san előtt. Apró szemvillanással jutalmazta az őt kísérő tisztet, s szólt inkább neki ez a sunyi vigyor, miből az sejthette, kimondatlanul is fenyegetőn, árulkodás lóg a levegőben.


Karakterlap

Shiranui Naomi

Shinigami

Kidoushuu

*

A Shiranui-ház 4. feje

Szint: 7.

Lélekenergia:

60% Complete
36 000 / 45 000

Hozzászólások: 74

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 11 000 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Társalgó
« Válasz #2 Dátum: 2015. Okt. 30, 21:59:34 »
Hercegnő és shinigami

Mosolyogva válogattam az asztalon fekvő iratokat, nem igazán tudtam figyelni komolyan a munkámra, túl sok mindenen járt a fejem. Először a Soutaichou szólította magához a hadnagyomat, aztán ajánlására felkértem Mizushima~sant, hogy vegye át a helyét, amint felépül. Közben a magánéletem is a feje tetején állt, nem tudtam, hányadán is állunk Tenkaival, örüljek, vagy inkább ijedjek meg az elszántságától… A gondolatra végigsimítottam lassan gömbölyödő hasamon. Valószínűleg az alkatom tehetett arról, hogy már képtelen voltam elrejteni, gyermekem lesz, épp ezért minél előbb beszélnem kell majd Shihouin~donoval, félre ne értse a dolgokat.
Könnyed hangulatom egy csapásra szökött tova, ahogy a baljós, és feszült gondolatok felötlöttek bennem, pedig ma különleges nap volt. Sayuri~chan végre megkezdi nálunk a szolgálatot, mint a Kidoushuu új, kiváló tisztje. :3 Igaz némileg közben kellett járnom, de mire nem jók a hajdani kapcsolatok? Különösen büszke voltam, hogy keresztlányom kiemelkedő a kidouk terén, épp ezért nem is volt kérdés, magamhoz kértem az Ichibantaitól, hogy tovább fejlesszük képességeit.
Ismét kénytelen voltam megmosolyogni Akira~san reakcióját, mikor megtudta, várandós. Amíg alattam teljesített szolgálatot nem volt kiemelkedő, de igyekezett, és a szorgalmat mindig megbecsültem, jobban is, mint a természet adta tehetséget, hiszen azzal nem mindenki foglalkozik utána. Nara~taichou mellett kivirágzott, épp ezért nem sajnáltam, amikor hadnagy lett, nagyon jót tett neki. Kuchiki~sannal való házassága kissé meglepett, de igyekeztem támogatni, elvégre arra van egy nőnek szüksége az ilyen pillanatokban, nem a kétkedésre. Ráadásul Kuchiki~sant legalább felületesen ismertem, nem tűnt rossz embernek, Akira~sanért pedig egyenesen odavolt. ^w^ Az külön meghatott, mikor felkértek arra, mentoráljam csemetéjüket, hiszen Sayuri~chan tündéri kislány volt! *o*
Azt hiszem, hogy mostanában pont ez hiányzott a mindennapjaimból. A gyermeki csicsergés, ártatlanság, és hogy egy kis örömöt csempésszenek a munka mellé. Nem szerettem volna nagy felhajtást csinálni körülötte, ne érezze kivételezve magát, hiszen az lenne a cél, hogy shinigaminak kezeljék, mint bárki mást. Legalábbis úgy véltem, ezt szeretné, ez tenné a legjobbat számára. Az már más kérdés, mennyire fog ez sikerülni, miközben minden mozdulatát árgus szemekkel kell majd figyelnem, ahogy azt szüleinek is megígértem.
Pontosan értettem őket, azt hiszem, én sem lennék képes máshogy viselkedni, ha a gyermekemről lenne szó. Még azt sem tudom, kisfiú lesz-e, vagy kislány, és akar-e egyáltalán shinigami lenni, de az bizonyos, hogy ha igen, sokkal jobban örülnék neki, ha olyan osztagot választana, ahol ismerem a vezetőséget. Az utóbbi időben sok minden változott, jöttek, és mentek is shinigamik, viszont ez nem feltétlen rossz, néha muszáj némi változtatás, hogy jobban működjenek a dolgok.
Mélyet sóhajtottam, és a társalgó felé vettem az irányt, úgy tűnt, hogy a hasamban tomboló apróság egyszerűen képtelen nyugton maradni. Miután párszor focilabdának nézte a gyomromat, úgy éreztem, ha enni nem is tudok, legalább egy meleg teát megiszom. A legtöbb tiszt igyekezett mindenben segíteni, mintha haldokló, vagy legalábbis nagyon beteg lennék, de elnéztem nekik, nem tudtak még mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy a kapitányuk várandós.
Szinte azonnal megéreztem az aprócska lélekenergiát, ahogy átlépte az osztag kapuját, de nem siettem elé, úgy tettem, mintha észre sem venném. Fontos része volt ez a megállapodásunknak, hiszen itt kapitány voltam, nem csupán Naomi~san, aki alkalomadtán meglátogatja, és játszik vele. Neki is sokat jelentett, hogy majd ugyanúgy kezeljük ezen a helyen, mint minden más szolgálatot teljesítő shinigamit, elvégre már „nagylány”.
A torokköszörülésre az ajtó felé fordultam, majd lassú mozdulatokkal, mivel gyorsabbra már nemigen voltam képes, felálltam, hogy üdvözöljem. Nagyon komoly arccal fogadtam köszönésé, és viszonoztam meghajlását, majd felegyenesedve a tisztre pillantottam. Látszott rajta, hogy nem különösebben érti a dolgot, bár ez nem meglepő, Sayuri~chan igazán fiatal volt, de ez nem egyedi eset Seireitei törénelmében.
- Köszönöm Asatou~san, távozhat. – Intettem neki, majd meghajolva távozott is, behúzva maga mögött az ajtót.
Ekkor viszonoztam Sayuri~chan mosolyát, majd leguggoltam kitárt karokkal, hogy ha közelebb jön, megölelhessem, ahogy ilyenkor illik. Nem akartam mások előtt zavarba hozni, elvégre pont azért szerettem volna, ha ide kerül, mert számtalan furcsa személy között nem lesz feltűnő. Itt teljes nyugodtsággal tökéletesítheti a technikáját, és még a szemem is rajta tarthatom az edzéstervén, ráadásul Akira~sant is megnyugtatta, hogy bármikor látogatást tehet nálunk.
- Isten hozott, Sayuri~chan! ^-^ - Mosolyogtam rá kedvesen, és megsimogattam hosszú loboncát. – Nahát, már igazi shinigami vagy, látom ma anyuékat nem hoztad magaddal. – Néztem be azért játékosan mögé, nem-e ott lapulnak. – Mit gondolsz, nézzünk körbe, hogy hol is fogsz ezentúl „dolgozni”? – Vetettem fel, majd az ajtó felé mutattam, hogy nyugodtan elindulhat, vele ellentétben én egyáltalán nem voltam most valami energikus.
Csak lassan lépdelve tudtam követni, a szinte szökdécselő gyermeket. Bal kezem a hasamon nyugodott, mintha csak attól félnék, idő előtt ugrik ki onnan a pici, de csak valami kapaszkodóra volt szükségem már a sétáláshoz is. Csendes mosollyal az arcomon haladtam, és igyekeztem minden kérdésre válaszolni, már amennyire tudtam.
- Mit szeretne legelőször megnézni, Sayuri~san? ^-^ - Kérdeztem rá, amolyan felnőttesen a többiek előtt, hiszen rengeteg érdekesség volt, azonban nem mindegy, merre is indulunk.

Karakterlap

Kuchiki Sayuri

Eltávozott karakterek

Kidoushuu

*

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
12 000 / 15 000

Hozzászólások: 67

Hírnév: 3

Infó

Tárcában: 4 000 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Gyerekegylet

Reiatsu szín:
Világos rózsaszín

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#E3A2AD | #993355


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Társalgó
« Válasz #3 Dátum: 2016. Máj. 07, 09:21:56 »
Hercegnő és shinigami

- Sayuri is köszöni a kíséretet, Asatou-san – játszott aprócska, ám annál sunyibb vigyor a szája sarkában, ahogy a távozó után nézett. A kapunál beígért árulkodás továbbra is a levegőben lógott, de mégsem váltotta be. Megjegyezte a nevet, már egyből volt is a rovásán. Még nem annyi, hogy árulkodni kelljen rá, ugyanakkor érdemesnek tartotta észben tartani, hátha egyszer még hasznát veszi. Ahogy kísérője magukra hagyta őket, már semmi akadálya nem volt, hogy kevésbé hivatalosan is üdvüzülje kapitányát. Ezek a bensőségesebb pillanatok nem tartoztak senki másra, ám most senki nem figyelte őket, így kivételesen nem csak tűrte, viszonozta is az ölelést.
- Sayuri nagyon hálás Naomi-sannak, hogy itt lehet! – valóban, minden porcikájában sugárzott róla a lelkesedés, erezhető volt, alig tudja visszafogni magát, hogy el ne kezdjen zizegni izgalmában. - Van már neve? – tette fejecskéjét óvatosan közelebb Naomi-san pocijához, mintha hallgatózni akarna és hozta fel az elmaradhatatlan kérdést, amit minden egyes találkozásukkor elővett, mióta tud a Naomi-san hasában lakó picike shinigamiról. Nagyon várta már, hogy végre nevén nevezhesse a picit. Az sem zavarta, hogy a válasz mindig ugyanaz volt, hiszen sose tudhatta előre, mikor változik az meg és kap majd végül egyszer egy nevet feleletként. Tudta ugyan, hogy a névadás nem egyszerű dolog, hiszen a kapott nevével mindenkinek elég sokáig kell együtt laknia, mégis igyekezett megsürgetni a dolgot.
- A Mami és a Papa el akarták kísérni Sayurit, de Sayuri túl nagy már ahhoz, hogy a szülei kísérgessék – felelte komolyan és talán egy kissé csalódottan, fejcsóválva, hiszen ezt olyan sokan nem értik meg. Mindenki csak a védtelen kislányt látja benne, holott Sayuri bizony ennél sokkal több volt már most is. Legalábbis ő így gondolta.
- Igen, Sayuri nagyon szeretné! – tapsikolt néhányat, zajtalanul érintve össze kezecskéit lelkesedésében. Egyből az ajtóhoz sietett, ahogy Naomi-san jelezte, akár rögvest indulhatnak is. Ahhoz volt bár szokva, hogy valaki más nyisson neki ajtót, ezúttal hajlandó volt kivételt tenni és nem várta meg. Valamiért úgy erezte, most inkább Naomi-sannak jár ez a különleges bánásmód. A folyosóra lépve már igyekezett visszafogni magát és olyan felnőttesen viselkedni, amennyire csak tőle telt. Noha legszívesebben faltól falig nyargalt volna, benézve mindenhova, minden alá, fölé, mögé, ezúttal se nem csicsergett, se nem szaladgált.
- Sayuri mindent szeretne megnézni! – felelte csillogó szemekkel, ám, hogy a kérdés nem egészen erre vonatkozott, némi hallgatás után, ahogy végiggondolta, igyekezett pontosítani. - Sayuri először... – tétovázott, és talán kicsit elveszettnek is látszott, hiszen valójában fogalma sem volt, miféle látnivalók lehetnek, így választani sem tudott. - Sayuri először Naomi-san kedvenc helyét szeretné látni! – vágta ki magát a lehető legkézenfekvőbb módon. Remélte, ezzel el is indulhatnak majd valamerre és nem épp abból a helyiségből jöttek ki, ami Naomi-san kedvence volna. Mivel ezidáig nem igen fordult meg a Yonbantai-on kívül más osztagoknál, és ott is főként csak a Papa részlegén mászkálhatott, nem igen tudta, milyen látnivaló lehet egy ilyen helyen.
- Sayuri szeretné tudni minden helynek a nevét! – nagy volt a kísértés, hogy séta közben kézen fogja Naomi-sant, de  hamar meggondolta magát, hiszen az cseppet sem volna felnőttes dolog. Biztos, hogy a shinigamik nem mászkálnak kézen fogva, így már neki sem volt szabad. Azért így is szorosan Naomi-san mellett közlekedett, véletlen se veszítsék el egymást.
- Sayurinak is lesz saját szobája? – tette fel a kérdést, ahogy valakinek az irodája előtt haladtak el. Nem tudta hogyan is működik ez, ahogy azt sem, igazából szeretne-e ilyet. Ha saját szobája volna, ott egyedül kellene lennie, ez a lehetőség pedig most még egyáltalán nem tetszett neki.
- Hol fog Sayuri tanulni? – kíváncsian nézelődött továbbra is bármerre haladtak, hiszen új volt minden. Nagyon figyelt, hogy már elsőre minden helyet megjegyezzen és később, ha véletlen egyedül kell mennie valahova, ne tévedjen majd el.
- Naomi-san mindig Sayurival lesz majd? – nem igazán tudta elképzelni, ki mástól tanulhatna még, ha nem tőle. - Naomi-san a legeslegokosabb, Sayuri csak tőle hajlandó tanulni – fűzött magyarázatot a kérdéshez, miért is ragaszkodik hozzá ennyire. Valóban, ő volt a legokosabb mindenki közt, akit ismert, ennél alább pedig nem igen szerette volna adni. Legalábbis az ő elképzelése szerint senki más nem taníthatott volna neki semmi olyat, úgy és annyit, amennyit Naomi-san.
Ahogy egyre több osztagbeli mellett haladtak el, úgy kezdett el mindinkább motoszkálni benne egy fontos kérdés.
- Naomi san... – lesett körbe kissé tétován. - Sayurinak is viselnie kell azt a csúnya egyenruhát? – fancsalodott el még a gondolatra is, hogy azt a távolról sem szépséges hacukát kellene magára öltse. Biztos volt benne, hogy nem állna jól neki még akkor sem, ha nem látszik ki belőle.
- Esetleg, Naomi-san nem szeretné, ha szebb egyenruhája lenne az osztagnak? A kék nagyon szép szín, hordhatna mindenki olyat! Sayuri ismer valakit, aki ismer valakit, aki nagyon szép ruhákat tudna készíteni a Kidoushuunak – próbált alkudozni, hátha valamiképp mégis sikerül elkerülnie, hogy neki nem tetsző ruhában kelljen majd járnia.

Karakterlap

Shiranui Naomi

Shinigami

Kidoushuu

*

A Shiranui-ház 4. feje

Szint: 7.

Lélekenergia:

60% Complete
36 000 / 45 000

Hozzászólások: 74

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 11 000 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Társalgó
« Válasz #4 Dátum: 2016. Máj. 21, 04:48:47 »
Hercegnő és shinigami

Mosolyogva fogadtam mondandóját, bár nem nekem tartozott hálával, lévén kapitányi előjogaim vannak, annak ellenére, hogy nem kapitánynak neveznek, de a végső döntést nem én hoztam. Érezhető volt rajta az izgalom, amit bizonyosan a magzat is megérzett, mert újabb ficánkolásba kezdet, mintha csak tudta volna, ki van itt. Kérdésére lepillantottam, bár sokat nem láthattam belőle, mert hosszú haja eltakarta arcát, ahogy hasamra szorította apró buksiját.
- Sajnos még mindig nem tudom, hogy kisfiú, vagy kislány lesz, ezért csak átlapozgattam a régi névjegyzékünket. – Simogattam meg feje tetejét. – Szerinted hogy hangzik a Hikaru? ^w^ Vagy hogy hallod, inkább egy Sora ficánkol odabent? :3 – Kérdeztem kuncogva, hátha neki is vannak ötletei.
Tulajdonképpen nem voltam egészen biztos benne, milyen nevet is kellene választanom, elvégre az sem volt még biztos, kinek a családnevét viseli majd. Természetesen örültem volna, ha Tenkai szeretné a nevére venni, hiszen az mégiscsak a köztük lévő köteléket jelentené, de az is boldoggá tett volna, ha Shiranuiként nevelhetem. A bonyolult helyzetekben az egyszerű dolgok is gordiuszinak tűntek.
- Értem. Nem lehet, hogy a szüleid igazából azért szerettek volna elkísérni, mert ők nem elég felnőttek ahhoz, hogy egyedül maradjanak? ^-^ - A magam részéről bizonyosan szintén nehezményezném, hogy a gyermekem ilyen hamar önálló legyen.
Persze, nem arra gondolok, hogy élete végéig a kimonom alatt kellene kuksolnia, de a szülők előjoga, hogy babusgassák a gyermekeiket. Olyan világot élünk, ahol egy apróságból idejekorán válik felnőtt, s bármennyire sürgeti most Sayuri~chan is a felnőtté válást, eljön az idő, mikor visszasírja a régi szép napokat, mikor naphosszat csak játszhatott.
Boldogsággal töltött el, hogy ennyire érdeklődik az osztag iránt, és hogy valóban érdekli. Először féltem, hogy talán nem nyeri el a tetszését, hogy egy ilyen titokzatos helyen kell majd lennie, és inkább a háttérben dolgoznia, mintsem küldetéseket teljesítenie, és lidércekre vadásznia. Egy dolog az, hogy ez a számomra, és szülei számára is inkább megnyugvás volt, mintsem probléma, de abban nem lehettem biztos, ő is ekképpen éli-e majd meg. Éreztem, hogy visszafogja magát, szinte belepirult, annyira igyekezett, ami nagyon helyes volt, elvégre én már jól ismertem, milyen szertelen is. Persze erről a többi tisztnek egyelőre fogalma sem lehetett, de bizonyosan igen hamar rá fognak jönni, milyen a valódi természete. ^w^
- Rendben, akkor kezdjük a kerttel! *w* - Válaszoltam, és arra vettem az irányt, amerre a kertet lehetett fellelni.
Az osztag három különálló épülettel is rendelkezett, de kert mindegyikben helyet kapott, elvégre nincs is jobb, mint a friss levegőn tölteni a pihenő időt, vagy meditálni egyet. A főépületben, ahol jelenleg is tartózkodtunk, egy belső udvar kapott helyet, amit négyzetesen hálóztak be a folyosók, és az abból nyíló irodák, és egy kisebb edzőterem. Elhaladva mindegyik irodát megneveztem, nehogy egyről is lemaradjon, vagy véletlen rossz helyre menjen be.
- Ha végeztünk a sétával, kapsz egy térképet, azon szerepel minden helyiség neve, és hogy melyik irodában mit lehet intézni. ^-^ - Feleltem mosolyogva.
Kérdésére elgondolkoztam, jelenleg külön irodája csak a magasabb beosztású tiszteknek volt, és ekkora felelősséget nem kívántam Sayuri~chanra bízni. Egyrészt még rengeteg kidout nem ismert, amik szükségesek voltak egy-egy feladat ellátásához, hiszen ezeket az Akadémián sem tanítják. Másrészt nagyon fiatal volt egy ilyen vezető pozíció betöltéséhez, talán idővel megérik arra, de most még nem állt készen.
- Nem, Sayuri~sannak közös irodája lesz néhány másik tiszttel, ahol megírhatja a jelentéseit, ha szükséges, de egyébként az osztag területén belül mindig ott kell lennie, ahol feladatot kap. :o – Válaszoltam végül. – Ilyen szobája csak olyanoknak van, akiknek sok időt kell benne tölteniük, mint például nekem, amikor mindenki munkáját leellenőrzöm. :3
Lassan kiértünk a kertbe, a vékony rizspapír ajtót elhúzva hatalmas zöld terület tárult a szemünk elé. Mosolyogva szívtam be mélyen a friss levegőt, végre megint kint lehettem a szabadban, ezt mindennél jobban élveztem. Lenéztem Sayuri~chanra, aki legyen bármennyire shinigami, mégiscsak gyerek volt.
- Itt kint lehet szaladgálni, ha szeretnél néhány gyors kört tenni, megvárlak annál a padnál! – Mutattam az egyik üres kőpadra. – Nyugodtan menj csak, a felnőtteknek is ki kell engedniük néha a fáradt gőzt. – Nevettem el magam, majd lassú léptekkel a padhoz indultam.
Közben megfontoltam válaszomat, elvégre komoly kérdést vetett fel. Szerettem volna figyelemmel kísérni előre menetelét, azonban a legtöbb dolgot az osztag tagjai szokták megtanítani egymásnak, ezzel is mind szorosabb kötelék alakul ki a tagok között, ami szerintem jó dolog. Ez persze nem azt jelenti, hogy ezt nem kísérem figyelemmel.
- Az osztagnak van még két helye, ahol szintén sok-sok shinigami szolgál, de úgy intéztem, Sayuri~channak csak itt legyen dolga. – Kezdtem bele. – Tanulni vagy az edzőteremben, vagy itt kint fogtok, attól függ, miről van szó. :o – Sajnos nagyobb varázslatok gyakorlásához már muszáj volt egy-egy erősebb védőfal, ami bent tartotta, ha félre sikerült valami. – Nem lehetek mindig veled, de igyekszem majd sokszor segíteni, amiben tudok. – Feleltem. – Nekem nagyon sok barátom van itt, akik mind olyan okosak, mint én, és örülnék, ha megtanulnád, amit ők tudnak. – Igyekeztem kivágni magam. – Van egy különleges helyünk is… szeretnél látni annyi könyvet, amennyit meg sem tudsz számlálni? *o*
Biztos voltam benne, hogy Shizuo~kun nem bánja majd, ha meglátogatjuk, és szívesen körbe vezeti majd legifjabb tagunkat. A könyvtárunk jól felszerelt, bármit is olvasna a kidoukról, vagy hasonlókról Sayuri~chan, azt ott bizonyosan megtalálja. :3
- Csak akkor kell ezt felvenni, amikor az osztagon kívül van dolga a shinigaminak. – Felvetése érthető volt, azonban erre nem sok esélyt láttam, nem volt véletlen, hogy teljes testük el kellett fedniük. – Örülnék, ha szebb lenne a ruhánk, de ennek varázsereje van, ezért hordjuk! :o Megvéd minket attól, hogy mások lássák, ki is van alatta, így senki sem veheti el a titkos varázslatainkat, amit csak a Kidoushuu tisztjei ismernek! ^-^ - Próbáltam más oldalról megközelíteni a dolgot, mert valóban nem volt egy csinos darab, viszont az inkognitónak fontos szerepe volt, ha valaki a Kidoushuuban szolgált.

Karakterlap

Kuchiki Sayuri

Eltávozott karakterek

Kidoushuu

*

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
12 000 / 15 000

Hozzászólások: 67

Hírnév: 3

Infó

Tárcában: 4 000 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Gyerekegylet

Reiatsu szín:
Világos rózsaszín

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#E3A2AD | #993355


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Társalgó
« Válasz #5 Dátum: 2016. Jún. 01, 18:18:28 »
Hercegnő és shinigami

Egy darabig csendben fülelt, ám hallani, ahogy azt Naomi-san gondolta, nem hallott semmit. Érezni ugyan érezte a hasában ficánkoló apróságot, de az egy hangot se hallatott, így elég nehéz dolga volt. Ha már ilyen igazán felnőttes dologban kérte a véleményét, mint a névadás, nagyon komolyan fontolóra vette a lehetőségeket.
- Lehetne mindkettő! – lesett fel kissé bizonytalanul. - Vagy inkább – hajolt vissza további hallgatózásra - talán mégis inkább Sora. De ha Naomi-san Sayurit kérdezi, a Dumbo is egy nagyon szép név – hogy fiú, vagy lány, azt már nem tudta volna biztosra megmondani, épp ezért nem kizárt, hogy bármelyiknek megfelelő volna. Amiben biztos volt, hogy az egyik szép, új mesekönyvében a kis elefántnak nagyon jól állt ez a név, így bizonyosan a pici shinigami is boldog lenne vele.
Komolyan fontolóra vette a lehetőséget, talán épp szülei azok, akik még nem maradhatnak magukra az ő felügyelete nélkül és nem pedig fordítva.
- Sayuri szerint a Mami talán Sayuri nélkül is boldogulna… De a Papa egészen biztos, hogy nem – megrázva fejecskéjét sóhajtott egy nagyot, mintha valóban a világ összes terhe az ő pici vállait nyomná. - De Sayuri nem hagyta őket csak úgy ott! Ikichi mindig vele van és vigyáz a Papára – hadarta, mintha csak magyarázkodnia kéne, talán felelőtlenség volt magukra hagynia a szüleit. Az igazán felnőttelen volna, ha nem bizonyosodott volna meg róla, hogy addig is minden rendben lesz, míg ő távol van.
- Sayuri is nagyon szereti a kerteket – hatalmas mosollyal bólintott rá úti céljukra, hiszen kertben még sose csalódott, ha valamit így hívnak, az csakis nagyon szép lehet. Menet közben minden helyiség nevét, amit hallott és ahova bekukucskáltak, elismételte Naomi-san után. A bonyolultabbakat kétszer-háromszor is, hogy biztosan ne felejtse el. Egyik-másiknál, ahol akadt valami különleges, amiről kiváltképp megjegyezhető volt, azt is a név mögé mondta. Egy kép a falon, egy virág, egy folt a padlódeszkán, egy kanyar előtt, után helyezkedik el, bármi apróság, amire később emlékezhet, ha egyedül jár majd vissza. De persze Naomi-san olyan okos volt, hogy már erre is jó előre gondolt.
- Sayuri kitűnően tájékozódik – szerencsére nem örökölte szüleitől sem az eltévedés igen magas fokú képességét, ahogy a nevekkel és a memóriájával sem állt hadilábon. - Persze Sayuri is tévedhet, így köszöni és elfogadja majd a térképet – tette hozzá sietve, és hajolt meg a köszönet mellé, hiszen tudta, ajándékot nem illik visszautasítani. Bár, hogy a térképnek és legfőképp a rajta levő feliratoknak mennyi hasznát fogja venni, még nem tudta. De ha Naomi-san serint szüksége lehet rá, nem volt oka, miért ne fogadja el.
Azt ugyan nem bánta, hogy nem egyedül kell majd lennie egy szobában, viszont jóval kevésbé tetszett neki az a gondolat, hogy idegenekkel kell majd együtt lennie. Amikor ide jött, nem egészen így képzelte el az egészet.
- Naomi-sannak van saját szobája, Sayuri nem lehetne ott vele? – kérdezte halkan, láthatóan kissé letörten. - Sayuri nagyon kicsi helyet foglal, és nagyon csendben tud lenni, ha kell! Ígéri, hogy semmiben sem zavarná Naomi-sant – gondolkozott egy keveset, mivel győzhetné még meg. - Sayuri tud teát is készíteni és origamiból már nagyon sok mindent tudna hajtogatni Naomi-sannak, ha szeretné! – igen büszke volt rá, hogy a Mami mennyi sok fajtát tanított neki, ebben talán ő volt a legeslegjobb. Legalábbis még nem látott senki mást, aki annyiféle virágot és állatot tudott volna és olyan szépen hajtogatni, mint ő. Azonban kénytelen volt felfüggeszteni a kampányolást, ahogy jobban végiggondolta az imént hallottakat.
- Milyen… jelentéseket kell írnia Sayurinak? – állt tanácstalanul a dologhoz, noha inkább az lett volna a helyénvaló, de leginkább valódi kérdés, hogy mégis egyáltalán mi az a jelentés? Sosem látott még ilyet közelről, távolról sem, így bízott benne, hogy a kapott válaszból ki fog derülni, hiszen egyenesen rákérdezni ilyesmire, amit a felnőtteknek bizonyára illett volna tudniuk, igen kellemetlen lett volna. Megint más kérdés volt, egyáltalán hogyan tudna ilyesmit készíteni, ha írni, olvasni sem tud? Ez idáig sose volt még szüksége rá, hogy megtanulja őket, minden helyzetben akadt, aki megoldotta volna ezt a problémát anélkül, hogy neki foglalkoznia kellett volna vele. Ha például mesét kellett olvasni, mindig volt valaki, aki ezt megtette neki. Erről persze mélyen hallgatott. Igen kellemetlen volna, ha Naomi-san rájönne, hogy mégse olyan nagylány, amilyennek látszik. Mélyen hallgatott egy darabig, mielőtt újra megszólalt volna.
- Talán Sayuri mégis hajlandó lesz az elején azokkal a másokkal egy irodában lenni – igyekezett menteni a helyzetet, hiszen igen hamar kiderülne a kis titka, ha egész nap Naomi-san mellett kéne lennie. Így pedig, ezek a mások bizonyára hajlandók lesznek majd megírni helyette azokat a jelentéseket és arra is biztosan talál módot, hogy ez a dolog ne jusson majd Naomi-san fülébe.
- De Sayuri később nagyon szívesen lakna Naomi-san irodájában! – tette hozzá sietve, még mielőtt Naomi-san arra gondolhatott volna, esetleg arról van szó, hogy nem szeretne vele együtt lenni. Amint megtanul írni és olvasni, remélhetőleg minél hamarabb, úgy ennek semmi akadálya nem lesz.
Megpillantva a kertet egészen fellelkesült a látványtól, de türtőztetve magát hátra kulcsolt kézzel állt és nézelődött, még egy kis ideig az után is, hogy engedélyt kapott szeleburdiskodni. Ahogy Naomi-san mondta, úgy a szaladgálás igazán gyerekes dolognak hangzott, ő pedig legkevésbé szerette volna ezt a benyomást kelteni. Egy keveset még sarkain előre-hátra billegve ácsorgott a küszöbön, végül mégse állta meg, és talán némileg váratlanul rajtolt el Naomi-san mellől, a legközelebbi virágágyásig meg sem állva. Kis békaként szökellt egyik virágtól a másikig, hogy már-már kissé túlzón orrát a szirmaik közé dugva megszaglássza mindegyiket. A sokadik ilyennél a virágport felszippantva az megcsiklandozta az orrát, a tüsszentés lendülete pedig felborította guggoló helyzetéből. A földön ücsörögve nézett maga elé néhány másodpercig, hogy ez miként is történhetett, majd ráeszmélve, hogyan is festhet gyorsan felpattant ültéből. Leporolta hakamáját és kihúzva magát lassú, méltóságteljes léptekkel Naomi-san mellé sétált, mintha mi sem történt volna.
- Sayurinak is ez lesz a kedvenc helye – fordult meg párszor, körös-körül nézelődve, majd feltornázta magát a padra, lábait lóbálva folytatta a bámészkodást.
- Milyen feladatai lesznek Sayurinak, amikor nem a másokkal kell majd lennie az irodában? – kíváncsi volt, vajon milyen igazán felnőttes dolgot bíznak majd rá. Ahogy belegondolt, roppant ijesztőnek hangzott, hogy nem lehet majd mindig Naomi-san mellett, és tanulnia is vadidegenekkel kellene, igyekezett úgy tenni, mintha nem zavarná. Csendben ücsörgött és hallgatta, anélkül, hogy közbeszólt volna. Nem azt a választ kapta, amit várt volna. A homlokára húzódó ráncok, durcára biggyesztett ajkai és ruhája ujjának gyűrögetése így is elég árulkodó volt, még ha erősen kerülte is Naomi-san tekintetét. Amellett, hogy félelmetes volt az a sok ismeretlen shinigami, akikre bízni fogja, valahol dühítette is a dolog. Hosszú és mély volt a csend, míg erősen törte a buksiját, hogy fogást találjon rajta, amit felhasználva végül mégis neki lenne igaza. 
- Ha Naomi-san ugyanolyan okos lenne, mint ők, nem ő lenne a Dai Kidōchō – végül felállva, hogy szembenézhessen vele törte meg hallgatását, magához képest elég erős éllel a hangjában. Sütött róla a sértettség és érezhető volt, mennyire nem tetszik neki, hogy ennyire semmibe veszik, miszerint neki a legeslegjobbtól kellene tanulnia. Már egészen nem is számított, hogy ha ennyire ragaszkodik Naomi-san állandó társaságához, úgy könnyen lebukhat majd az írni-olvasni nem tudásával. Annyi baj legyen, hiszen tőle azt is megtanulhatja.
- Sayuri csak a legjobbtól hajlandó tanulni! Ha Naomi-san be tudja bizonyítani, hogy a barátai is vannak olyan okosak, úgy Sayuri elfogadja ezt…és őket, mint tanárai – tartott egy hosszabb lélegzetvételnyi szünetet. - Ez esetben viszont Naomi-san nem érdemli meg a címét és Sayuri nem tudna már úgy felnézni rá, mint eddig – olyannyira hűvös volt hangja és pillantása, minden kislányos bája eltompult szavai mellett. Bármilyen gyerekes is volt érvelése, nagyon is komolyan gondolta, amit mondott. Mintha már nem is Naomi-san személyéről és a hozzá való ragaszkodásáról szólt volna az egész. Annál inkább már csak arról, hogy az legyen, amit ő akar, akkor is, ha ez túlmegy bizonyos határokon. Nem fordulhatott elő olyan, hogy ne kapja meg, amit akar. Hiszen ő nem akárkicsoda volt, így nem is hagyta, hogy akként kezeljék, mint egy akárhonnani shinigamit. Biztos volt benne, hogy Naomi-san sokkal jobban ragaszkodik annál saját tekintélyének megőrzéséhez, minthogy semmibe vehesse a fenyegetést, miszerint igen könnyen elveszítheti Sayuri tiszteletét ilyen semmiség miatt.   
- Igen, Sayuri nagyon kíváncsi a különleges helyekre! – öltötte magára újra már megszokott, állandó mosolyát, mintha az előbbi jelenet meg sem történt volna. - Sayuri már nagyon sokáig el tud számolni, szeretné megnézni azokat a könyveket! – valóban kíváncsi volt, hiszen biztosan mindegyik tele lehet szebbnél szebb képekkel, azokat pedig nagyon szerette. Mintha egészen kicserélték volna, megint csak egy lelkes kisgyerek volt és ezt a lelkesedést már az egyenruháról folytatott csevej sem törte le.
- Vagyis, ha Sayuri itt marad, nem kell felvennie – ismételte el saját verziójában az elhangzottakat, hogy megbizonyosodjon, jól vonta le a következtetést, miszerint ha nem hagyja el az osztag területét, annak az egyenruhának sem kell majd a közelébe mennie. Végül, amire nem is számított volna, Naomi-san olyan érveket hozott fel mellette, amik igen hamar sokkal szimpatikussá tették az uniformisukat.
- Hacsak nincs valami igazán nagyon fontos, amiért Sayurinak esetleg mégis el kéne mennie… – ezeket hallva már teljesen másképp festet, egészen mesebelinek illett az alapján, amiket Naomi-san mondott róla, így pedig már ő is szerette volna kipróbálni, milyen is lehet egy ilyen varázsruhába bújni. Nem is szerette volna már meggyőzni róla, hogy lehetne másmilyen is, ha olyan jó okkal volt olyan, amilyen.
- Szóval azért olyan csúnya, hogy senki ne tudja meg róla, milyen különleges? – valójában nem is számított már igazán a válasz, ő is egészen elvarázsolódott már a gondolattól, mennyire rendkívüli, hogy ilyen ruhában lehetnek. Titkos és varázslatos és sokkal különb bármely más osztagnál, a többi shinigaminál is nagyszerűbb. Ahogy tovább indultak, szinte lebegett attól a megfoghatatlan, puha rózsaszín ködös érzéstől, hogy most már ő is közéjük tartozik.

Karakterlap

Shiranui Naomi

Shinigami

Kidoushuu

*

A Shiranui-ház 4. feje

Szint: 7.

Lélekenergia:

60% Complete
36 000 / 45 000

Hozzászólások: 74

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 11 000 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Társalgó
« Válasz #6 Dátum: 2016. Jún. 24, 12:35:09 »
Felvetésére kénytelen voltam hangosan nevetni. A nyugati mesekönyveket szinte csak azért ismertem, mert ő maga szerette őket, és nem eggyel találkoztam már náluk. Minden valószínűség szerint jelen pillanatban ez volt a kedvenc története. Bár így még mindig jobban jártam, mintha az Aladint, vagy Tarzant javasolta volna. Igyekeztem összeszedni magam, és lelkes javaslatára komolyan bólogatni, mint aki tényleg fontolóra veszi, de bizonyosan nem fogják így hívni a gyermekemet.
- Papára majd vigyáz a Mami, igaz? ^w^ - Másképpen ez nem is lehetne, ahogy a Kuchiki család állatorvosát ismertem. Néhány találkozásból is könnyű volt leszűrni, hogy odavan a családjáért, ám nem a felelősség és ész dézsájában áztatták a legtovább megalkotásakor. – Ikichi? – Ismerősen csengett, de nem esküdtem volna meg rá, kit takarhat a megnevezés.
Kijelentésére elmosolyodtam, hiszen jól tudtam, odahaza is inkább tartózkodott a szabadban, mint a számtalan szoba fogságában. Neki volt igaza, elvégre miért zárkózna a négy fal közé, mikor odakint minden sokkal érdekesebb, frissebb, és tisztább. A magam részéről is jobb szerettem ott tartózkodni, néha munka közben is, elvégre ki szólna rá a kapitányra, hogy hol írja meg a papírmunkát? :roll:
 - Ez csak elővigyázatosság, természetesen Sayuri~san akkor használja, amikor szüksége van rá. – Biccentettem.
Emlékeztem még az édesanyjára, az első napjaira, hogy mennyire össze volt zavarodva. Ez később sem enyhült, mintha folyton rettegett volna attól, hogy valamit rosszul csinál, hiába biztosították róla, minden a legnagyobb rendben. Úgy tűnt, Sayuri~chan ebben egyáltalán nem rá ütött, ami persze nem is baj, elvégre gyermekként nem szabad a hibázástól félni, abból tanulhatja a legtöbbet.
- Sajnálom, sokszor kapitányos dolgokat kell csinálnom, és vannak titkosított iratok is, amiket nem lehet másképpen olvasni, és kitölteni, csak egyedül. – Feleltem szomorkás hangon. – De ha éppen bent vagyok, bekopogsz, és elmondom, hogy ráérek-e, hogy nálam legyél, rendben? ^w^ - Igyekeztem kompromisszum kész lenni, elvégre szerettem volna valóban szemmel tartani az előmenetelét. – Óh, ezek igazán kiváltságos képességek, viszont a jelentésekből nem szabad ám origamit készíteni! – Húztam össze a szemem, bár bizonyosan nem erre gondolt.
Kérdésére felvontam szemöldökömet, hiszen úgy hittem, hogy mindenki tisztában van vele, aki megkapja a shinigami egyenruhát, milyen kötelezettségei vannak. Ez talán osztagonként eltérő volt, abban azonban megegyezett mindenhol, hogy az elvégzett munkáról jelentést kellett készíteni. Az első osztagban még magam állítottam össze a különböző sablonokat, amiket ki kellett tölteni, ezek megkönnyítették mindenki munkáját. Az első osztagban a rendszerezését, mindenki másnak azt, mit is kell leírni.
- Mindennap ki kell töltened egy rövid papírt, hogy mit és hogyan csináltál. Nem hosszú munka, csak ha terepen vagy, de oda egyelőre nem kell majd menned. – Nyugtattam meg.
Örültem, hogy végre elfogadta, nem lehetek végig mellette, nagy kő esett le a szívemről. Szívesen lettem volna vele, nem erről volt szó, azonban számtalan más feladataim közé ezt beiktatni, majdhogynem lehetetlennek látszott. Seireiteiben folyton folyvást történt valami, ráadásul figyelemmel kell kísérnünk a küldetések, járőrözések menetét is, nem beszélve a kapunyitásokat. Mindezeket kézben tartani csak egy volt a dolgaim közül, és még csak nem is a legbonyolultabb. Mióta ráadásul várandós voltam, már a gyorsaságom, és hatékonyságom is romlott.
- Erre semmi szükség, hiszen olyan szép szobád van anyukádéknál… biztosan szomorúak lennének, ha elköltöznél onnan. Ráadásul egy irodába! :3 – Mosolyodtam el, jelezve, hogy csak tréfálkozom a kifejezésén.
Nosztalgikus volt nézni Sayuri~chan ugrándozását, hiszen jó néhány hete nem találkoztunk már. Mióta a közlekedés is nehézkesen ment, csak oda mentem el, ahová muszáj volt, semmi megerőltető, az orvos javaslatára. Ráadásul némi magyarázattal is tartoztam még Akira~sannak, mert bár könnyedén beszéltem a lányával arról, hogy kis shinigami növekszik bennem, a felnőttekkel ez sokkalta nehezebb volt. Sayuri~chan legnagyobb kérdései kimerültek a névben, és a pici nemében, és nem érdekelte, ki lesz az apukája. Persze Akira~sanról sem feltételeztem, hogy számon kérne, nem olyan fából faragták, azonban a tekintetében mindig látszott, ha kíváncsi valamire, csak nem mer rákérdezni.
Gondolataimból a kislány huppanása riasztott fel. Felemelkedtem a padról, azonban úgy tűnt, semmi baj nem történt, hiszen másodpercek alatt fel is pattant. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, és visszaereszkedtem az ülőalkalmatosságra. Bármennyire is azt taglalják a gyermeknevelésről szóló könyvek, hogy néha hagynunk kell megbotlani őket, egyetlen érző anya sem képes tétlenül végignézni egy gyermek esését. Mosolyogva figyeltem, ahogy ő maga is helyet foglalt a padon.
- Egyelőre a legfontosabb a tanulás lesz, mert a legtöbb pecsétet és kidout, amit itt alkalmazunk, sehol sem tanulják a shinigamik. :o – Válaszoltam őszintén, elgondolkoztam, mik is lesznek az első dolgok, de addig semmit sem tehet, amíg nem tudja, hogyan is kell. – Arra gondoltam, hogy a senkaimon működése lehetne az első, amit elsajátítasz, és az lenne a feladatod, hogy az utasítások szerint megnyisd majd azt az Emberek Világába. – Nem tudtam, hogy pontosan mennyit is tud a senkaimon működéséről, mert bár a főnemesi házakról az a hír járja, hogy rendelkeznek sajáttal, ez még nem jelenti, hogy mindenki használja is őket.
A hirtelen hangulatváltást nem értettem, és ismeretlen volt számomra arckifejezése. Először azt hittem, talán valami baja van, csak nem mer szólni, bár Akira~sannal ellentétben különösen szókimondó csemete volt. Hanglejtése, és komollyá váló arcára felvontam szemöldököm, szavaira gyorsan leesett a tantusz, mi is áll mind-e mögött. Mély sóhajjal fújtam ki a levegőt, nem gondoltam volna, hogy ebből ekkora gondot csinálna.
- Tudod mit jelent a Daikidouchou, Sayuri~chan? – Kérdeztem tőle ugyanolyan komolyan, ahogy ő beszélt velem. – Soul Society legerősebb kidou használója, ez azonban nem jelenti azt, hogy a leggyakorlottabb, vagy a legokosabb is. Én vagyok a Kidōshū Sōshi, a Kidoushuu feje, mert megvan hozzá az erőm, hogy az legyek! – Jelentettem ki határozottan, tudtam, hogy mire vagyok képes, sose volt probléma, hogy kivívjam mások tiszteletét. – Ha azonban a legjobbtól szeretnél tanulni, olyanoktól kell, akik hosszú évek óta használják a démonmágia ezen különleges ágazatait, én nem ilyen személy vagyok. És ha emiatt nem tudsz rám úgy felnézni, mint eddig, egyszerűen csak olyan erősnek kell lenned, hogy képes legyél átvenni a helyemet. Ez menni fog, mert a legjobbaktól tanulsz, igaz? ^.^ – A hűvös mosoly eszköztáram legrégebbi eleme volt, pedig igyekeztem már nem alkalmazni. Előre nyúltam, és lassú mozdulatokkal megsimogattam feje tetejét.
Gyermek volt, akinek ritkán mondtak nemet, mért is tették volna, ha nem szükséges? Ettől függetlenül meg kell tanulnia, hogy a szabályokat és parancsokat követnie kell, még ha azok nem is tetszenek neki. Talán éppen ezen fog múlni egyszer az élete. A Gotei Juusantaiban való szolgálat egyet kellet, hogy jelentsen a feljebbvalónak való engedelmességgel. Ha most engedek, mindezt sosem tanulja meg, s talán legközelebb nem csak egyszerű kidouk tanulásáról lesz szó…
- Az nagyon jó, mert Shizuo~kun nem győzi számolni őket, talán Sayuri~chan segíthetne neki. ^-^ - Viszonoztam mosolyát, majd felállva elindultam az ajtó irányába, remélve, hogy velem tart. – Némelyik nagyon régi ám, olyannyira, hogy nem csak nálad, de még nálam is idősebb, szóval vigyázni kell rájuk! – Mondtam elöljáróban, miközben a folyosón vágtunk keresztül.
Megállapítására egyetértően bólintottam, hiszen ha nem hagyja el az osztag területét, nem kell titkolnia kilétét. Kérdésére muszáj voltam elnevetni magam, Akira~sannal majd váltanom kell néhány szót, mert bár velem szemben sosem gond a szókimondása, lehet a későbbiekben még baj lesz abból, ha ennyire őszinte. Furcsa világot élünk, hogy az igazmondás és őszinteség helyett jobban értékeljük a hamiskás szavakat. Mégis, fontos, hogy mérlegelje a kimondott szavakat, elvégre főnemes.
- Így van, ezzel rejtjük el a varázs erejét! Látod, te sem gondoltad volna, hogy ilyen képességei vannak, tehát tökéletesen működik a módszer! ^w^ - Sétáltam lassú tempóban a könyvtár felé.
A mai nap folyamán még nem jártam bent, de biztos voltam benne, hogy a szőke shinigami vagy elmerülten olvas, vagy valakinek segít a megfelelő tekercs megtalálásában. Sosem fogom megérteni, mi izgalmasat talál abban, hogy naphosszat odabent gubbaszt. Nem az olvasással voltak problémáim, magam is szívesen lapoztam fel könyveket, még a kidou tekercsek is érdekeltek, de hogy ezzel ilyen sok időt töltsek, elképzelhetetlen volt számomra.
- Shizuo~kun! Hoztam magammal egy kis vendéget! – Kiáltottam belépve az ajtón. – Ő itt Kuchiki Sayuri, osztagunk legújabb tagja, éppen körbevezetem. ^-^ - Mutattam be az utánam belépő lányt. – Gondoltam megmutatom neki, hogy hol tud még többet tanulni a kidouk működéséről, és használatáról. Ez biztosan nagyobb könyvtár, mint ami odahaza van… :3 – Álltam arrébb, hogy jól lássa a helyiséget, a tömött sorokat, és a hatalmas polcokat. Bár a Kuchiki család látta el Seireitei „krónikás” pozícióját, bizonyosan nem így rendezték el a feljegyzéseket. – Nézz szét kedvedre! – Bátorítottam kedvesen, ha kérdése lett volna, arra úgyis tud válaszolni Shizuo~kun, én pedig addig leülhetek pár percre pihenni.

Karakterlap

Kuchiki Sayuri

Eltávozott karakterek

Kidoushuu

*

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
12 000 / 15 000

Hozzászólások: 67

Hírnév: 3

Infó

Tárcában: 4 000 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Gyerekegylet

Reiatsu szín:
Világos rózsaszín

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#E3A2AD | #993355


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Társalgó
« Válasz #7 Dátum: 2016. Júl. 15, 09:29:42 »
Hercegnő és shinigami

Bólintott, remélve, úgy lesz, ahogy Naomi-san véli, és ha nem Sayuri, Ikichi, hát majd a Mami gondját viseli és vigyáz a Papára. A legtöbb felnőttel csak a gond volt, a szülőkre pedig ez hatványozottan vonatkozott. Nagyon fárasztó tudott lenni ennyi sok gond egy ilyen kicsi lánynak.
- Ikichi? – nézett fel kissé meglepve, van, aki ezt ne tudná. - Ikichi a Papa kabalája. Egy maki, aki mindig vele van – picit elgondolkozott, valóban helyénvaló-e az állítás, de nem nagyon rémlett neki olyan, hogy a Papa Ikichi nélkül ment volna bárhova is. Igaz, makiságán túl még sok egyéb jelzővel tudta volna illetni Ikichit, nem állt szándékában azzal fárasztani Naomi-sant, hogy rá panaszkodik.
Örült, hogy Naomi-san nem kezeli elveszett kisgyerekként, akinek mindig fognia kell a kezét, akárhová megy és bízik benne, térkép nélkül is képes tájékozódni, anélkül, hogy eltévedne. Számos egyéb tulajdonsága mellett arra is felettébb büszke volt, milyen remekül eligazodik bárhol, ahol már legalább egyszer járt. Hogy kitől örökölte ezt a képességet, valóban rejtély volt. Úgy lehet, valami egészen új adottságot hozott ezzel a családba, sok más egyéb mellett.
- Sayuri megérti... – láthatóan lelombozta a válasz, nem lehet majd mindig Naomi-sannal, de nem szállt vitába vele, hiszen jó oka volt rá, miért kell így legyen. Ezt pedig még ő is kénytelen volt elfogadni. Nem túl őszinte, szomorkás mosollyal bólintott rá, azért amikor csak lehet, fogadja majd. Egyáltalán nem úgy képzelte az itt töltendő időt, ahogy az körvonalazódni látszik a jövőre nézve.
- Sayurinak meg se fordulna ilyesmi a fejében - furcsállta az összefüggést, amit Naomi-san vélt felfedezni az origamik és a jelentések között. Mégis milyen butaság volna olyan papírból hajtogatni, amire már írva van? A felnőtteknek néha nagyon különös gondolataik vannak, nem is igen sikerült minden esetben kiigazodnia rajtuk. Az említett jelentések és a tennivaló velük csak elsőre tűnt olyan ijesztőnek, jobban végiggondolva azonban semmi ördöngösséget nem látott bennük. Amíg meg nem tanul írni és olvasni, ilyen kis semmiséget biztos szívesen segít neki valaki megcsinálni. Vagy ha épp nem szívesen, azt se bánta, bizonyára akad majd olyan személy, akit valami módon rá tud erre venni. Ha pedig nem lesz állandóan Naomi-san felügyelete alatt, a kérdés csak még egyszerűbbé válik, így túltette magát rajta, hogy nem lehet majd mindig vele. Nem csinált belőle különösebb problémát, hisz nem volt ez olyan nagy dolog, ami bármiféle akadályt állított volna elé.
- Sayuri örömmel csinálná ezt! - elvégre a Senkaimon felügyelete igazán felelősségteljes és roppant felnőttes feladatnak tűnt, amit nem végezhet csak úgy bármelyik másik shinigami. Saját maga hozhat majd döntéseket, ez pedig igen nagy dolog volt, hiszen így végre talán majd őt is komolyan veszik majd. Nagyon izgalmasnak találta, milyen nagyon különleges helyre sikerült kerülnie. Ahol olyan dolgokat tanulhat, mint sehol másutt. Ettől ő is sokkal különlegesebbé lett - ha egyáltalán lehetséges ez-, mint eddig volt.
Egyedüliként az nem tetszett neki, ezt a sok mindent nem Naomi-san kívánja első kézből megtanítani neki. Nemtetszését nem titkolva adta a tudtára, mihez és miért ragaszkodik. Nem volt hozzászokva, hogy valaki ilyen könnyelműen mondjon nemet egy elképzelésére és utasítsa vissza, amit kér. Felháborodása ellenére látszólag türelmesen hallgatta végig, miért is nem lehet úgy, ahogy szeretné. A kihívásra, amit Naomi-san támasztott, tőle idegen, felettébb furcsa kis mosollyal felelt.
- Sayuri nagyon igyekezni fog - szokatlan lehetett egy ilyen kislány szájából, a korábbiak tekintetében ez esetben inkább tűnt ez fenyegetésnek, mint egyszerű ígéretnek. Ám még messze, nagyon messze volt attól, hogy ez komolyan vehető legyen tőle és ezt nyilván Naomi-san is jól tudta, hisz láthatóan nem rémisztette meg a lehetőség, hogy egy nap majd a fejére nőve túltesz rajta és esetleg valóban a helyére pályázzon. Igen távolinak tűnt ez a jövő, addig pedig még nagyon sok minden fog változni, bizonyára ezért sem aggasztotta különösebben. Naomi-san mosolya azonban, amivel az övét viszonozta - még ha nem is álltak hasonló tartalmú szavak mögötte-, nem volt kevésbé fenyegető. Fölényes arckifejezése tovatűnt, mintegy meghátrálva a másik előtt, noha reakciója ezúttal önkéntelen volt, nem szándékos. Kimondva mégis túl kínos lett volna az egyértelmű megadás, ám ebben is minden benne volt, hogy annak leehessen venni. Csak eztán gondolta végig alaposabban a hallottakat, hisz már nem kellett, nem maradt mivel rivalizáljon.
- Hm...- vonásai nem utaltak semmire, egyedül összeráncolt szemöldöke árulkodott róla, mintha a hallottak gondolkodóba ejtették volna. Újdonságként hatott rá, a legerősebb nem feltétlen a legjobb  is egyben, ez alapján viszont nagyon is logikus volt, amit Naomi-san felhozott az ő akaratával szemben. Kénytelen volt elfogadni, még ha nem is mutatott egyből teljes beletörődést. - Sayuri fontolóra veszi Naomi-san ajánlatát – apró biccentéssel vette tudomásul, Naomi-san ezzel lezártnak tekinti a kérdést, ahogy részéről sem merült fel több aggály. Ha nem is egészen akképp, ahogy elképzelte, mégis úgy lesz, ahogy annak lennie kell. Így is a legjobbaktól fog tanulni, csak épp ennek a valakinek más lesz a személye, mint azt gondolta volna.
Ahogy Naomi-san a buksijára tette kezét, mintha érintése nyomán kicserélték volna. Hűvössége szinte nyom nélkül elillant, komoly ábrázata helyére a szokásos vidám mosoly került. Minthogyha az iméntiek el sem hangzottak volna, úgy hagyhatták el a kertet, kis közjátékukat végleg maguk mögött hagyták benne. Ha nem is egészen megfeledkezve róla, de talán ezzel jó időre sikeresen visszazárva a kisördögöt a kalitkába.
- Hai, Sayuri nagyon szívesen segít! – húzta ki magát szolgálatkészen, hiszen végre valóban fontosnak érezhette magát, méghozzá nem is akárhogy. Ezúttal egy felnőtt szorult az ő támogatására, hogy megküzdhessen a számolnivalókkal.
- Sayurinál nem lehet nagyon nehéz idősebbnek lenni – tudta, milyen különleges, hogy ilyen nagyon fiatalon már itt lehet, ám olykor szerette volna, ha jó néhány évet már maga mögött tudhatna. Vagy legalább felfelé kerekíthetne néhánnyal, hogy ne korának megfelelően, kisgyerekként kezeljék. Ehhez azonban meg jó sokat kellett aludnia, ő pedig utált várni. Elképzelni sem tudta milyen régiek lehetnek azok a könyvek, többek közt, mert egy igen fontos információnak nem volt birtokában. Nem is lehetett, hiszen eddig nem is volt rá szüksége.
- És Naomi-san hány éves? – nézett fel kíváncsian, elég nyilvánvalóan nem tartva illetlennek a kérdést. Valamelyest furcsállta is, ez valahogy sosem került szóba. Valamiért a felnőttek szinte sosem beszélnek erről, a korkérdés mindig csak akkor került elő, ha valamire azt kellett mondaniuk, hogy ő ahhoz még túl fiatal.
- Sayuri nagyon-nagyon tud vigyázni dolgokra! - biztosította róla, semmit nem kell félteni tőle, a lehető legóvatosabban fog bánni mindennel. A saját dolgaira is nagyon szokott vigyázni, legfőképp ruháira, játékaira, könyveire, és igaz, ezek közül egyik sem volt öregebb Naomi-sannal, ez sem lehet sokkal nehezebb. Nem volt kérdés, megbirkózik majd a feladattal. A könyvtárral kapcsolatban már csupán egy problémája volt, miszerint egyelőre nem sok hasznát tudta volna venni, hacsak valaki fel nem olvas neki. Aggodalomnak azonban nyoma sem motoszkált benne, biztos volt, erre is akad majd egy készséges személy. Eddig mindig mindenre megtalálta, akire szüksége volt.
- Sayuri tényleg nem gondolta, hogy ilyen lehet – talán az utóbbi időben nem is volt még egy akkora titok a birtokában, mint ez. Kicsit talán csak azt sajnálta, hogy ez valami olyasmi, amivel senkinek nem dicsekedhet el, pedig biztos mindenki elámulna tőle. Ennek ellenére láthatóan alaposan elvarázsolták az egyenruhájukról hallottak, egész elcsendesedve, már-már álmodozva követte Naomi-sant. Elképzelte, ahogy kicsi tündérek és manók az éjszaka leple alatt varázserejű fonalakból szövögetik a Kidoushuu egyenruháit. Valóban, ezt semmivel nem tudták volna helyettesíteni, legyen az bármennyire csinos is. Ábrándozását szó nélkül hagyva függesztette fel azt, ahogy újabb úti céljukhoz értek. A könyvtárba lépve, ahogy előre bejelentette és bemutatta Naomi-san, nem volt más dolga, mint illedelmesen meghajolni.
- Sayuri nagyon örül, hogy megismerheti Shizuo-kunt és ígéri, hogy mindenre nagyon fog vigyázni! – egyenesedett fel hatalmas mosollyal, ahogy ellépve előle Naomi-san mögött feltárult a könyvtár. Valóban nem csak másnak, de sokkal nagyobbnak is tűnt, mint a sajátjuk. Igaz, arra is még csak egyszer járt, végtére is ott még semmi használható, vagy érdekes nem akadt a számára. A történelmi feljegyzések egyelőre a legkisebb mértékben sem kötötték le a figyelmét, így még csak felolvastatnia sem volt szükséges onnan semmit. Ez a könyvtár viszont egész más volt. Ha mesékkel talán nem is, tele volt számára izgalmas, új dolgokkal, titkokkal, és olyan tanulnivalóval, amit türelmetlenül várt már megismerni. Tágra nyílt, kíváncsian csillogó szemekkel fordult körbe, végignézve a hatalmas polcokon katonás rendben heverő rengeteg könyvön, tekercsen.
- Sayuri sokat lesz majd itt, ugye? Sayurinak nagyon-nagyon tetszik a könyvtár! Shizuo-kun megengedi, hogy Sayuri maradjon? – kapkodta a fejét hol egyikük, hol másikuk fele, egyszerre várva választ mindkettejüktől mindenre. Talán egy kissé túl lelkes is volt, legszívesebben körbeszaladta volna a polcokat, hogy megsimogathassa az összes tekercset, amit érne. Szerencsére még mielőtt túlpörgött volna, magától feleszmélve hirtelen a szája elé kapta kezeit és kissé ijedten pislogott körbe.
- Sayuri nagyon sajnálja, elfelejtette, hogy a könyvtárban nem szabad hangosnak lenni – suttogta nagyon halkan, és valóban úgy festett, mintha roppantul szégyellné magát, hogy a kelleténél talán hangosabb volt a nagy lelkesedésben. - Sayuri nagyon szeretne körülnézni – bólintott Naomi-san javaslatára és egyből nyújtotta kezecskéjét Shizuo-kun felé, elvégre biztos nem szabadna egy ilyen helyen egyedül garázdálkodnia kíséret nélkül. Nem sokan szerették felügyelet nélkül hagyni nagyon régi és nagyon megvigyáznivaló dolgok közt, bármilyen erősen is bizonygatta, nem tenne kárt semmiben.
- Naomi-san említette, Shizuo-kunnak szüksége lehet Sayurira, hogy megszámolja a könyveket, amik itt vannak. Sayuri nagyon szívesen segítene! – noha a könyvtár belátható méretei láttán kicsikét elbizonytalanodott, valóban eléggé felnőtt volna már ehhez a feladathoz, felettébb kellemetlen lett volna elismernie, hogy talán mégsem képes rá, mint azt hitte és állította korábban.

Karakterlap

Dansouko Tsukito

Eltávozott karakterek

11. Osztag

*

Szint: 3.

Lélekenergia:

60% Complete
15 250 / 30 000

Hozzászólások: 26

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 13 200 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#AAF0D1


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Társalgó
« Válasz #8 Dátum: 2016. Júl. 17, 13:00:21 »
Hercegnő és shinigami
Vendégszereplés

Csendes nap volt, ahhoz képest legalábbis, hogy a könyvtár mennyi lehetőséget kínált a tanulásra. Sosem értette, miért nem járnak errefelé többen az osztagból, de egyáltalán nem bánta, amikor kisajátíthatta magának a különböző varázslatokat taglaló irodalmat. Számára maga volt a mennyország. Persze az ilyen napok sem jelentették azt, hogy nincs munkája és kedvére olvasgathat. A kevés betérőnek segített előkeresni a nekik kellő anyagot – óriási pechnek számított, ha éppen az kellett az illetőnek, amit ő is olvasott. Sajnálatos módon az ilyen is megesett, és lévén ő volt a könyvtáros, kötelességének érezte a másik személyt előtérbe helyezni ilyenkor. Jelenleg azonban erről szó sem volt. Mi több, a látogató épp olyan kéréssel állt elő, aminek felkutatása még számára is fejtörést okozott – pedig mindenkinél jobban ismerte a könyvtárat és annak anyagát, hisz milliószor végigjárta már a polcsorokat, olvasta a címeket, belepillantott a legrégebbinek tűnő tekercsbe is. A kapitány felcsendülő hangja váratlanul érte, kissé meg is billent a létrán, amin éppen állt, hogy levegye a kötetet, melyet osztagtársa kért tőle, aki ott állt a létra alján. Amint visszanyerte egyensúlyát, lekapta az olvasmányt és azzal együtt mászott le a magasból, majd nyújtotta át a visszatérő shinigaminak. Amaz egy félreeső asztal felé vette az irányt, ő maga pedig a kapitányuk elé sietett – nem futott, de megszaporázta lépteit.
– Részemről a megtiszteltetés, Sayuri-san – hajolt meg a kapitány által bemutatott kislány előtt. Rendkívül fiatalnak látta a gyermeket, de abban biztos volt, hogy mindig szívesen fogja látni a könyvtárban, amennyiben tanulni szeretne. Ahogy azt is biztosra vette, hogy örömmel lesz a segítségére. Talán még emberi életéből maradt meg számára, hogy a gyerekeket segíteni kell – noha aki annak idején rászorult a segítségére, már bőven meg tudta volna védeni magát, effektíve bármitől.
A fiatal főnemes lelkesedését látva-hallva elmosolyodott, és egy pillanatra felnézett a kapitányára. Majd szinte azonnal le is sütötte a szemét és visszafordul a lánykához, hiszen ő választ várt.
– Természetesen, Sayuri-san. A nyitvatartási időben a könyvtár mindig tárt kapukkal vár – felelt a gyermeknek, noha az igazsághoz hozzátartozik, hogy bizonyos személyeknek a könyvtár nyitva állt bőven a nyitvatartási időn túl is. Ő maga volt az egyik. Időnként bizony benn felejtette magát az asztalkájánál, és jóval a munkaideje lejárta után észlelte az idő múlását – amikor már teremtett lélek sem volt körülötte.
– Nincs semmi baj, nem muszáj suttognod. Csak ne kiabálj, mert azzal zavarhatod a többieket, rendben? – hajolt lejjebb egy kicsit, kedves mosollyal az arcán, hogy megnyugtassa a Sayuri névre hallgató aprócska hölgyeményt. Nem látott semmi szégyellnivalót a lányka lelkesedésében, valószínűleg ifjú korában ő is hasonlóképpen reagált volna ekkora könyvtár láttán. Ami azt illeti, fel sem tűnt neki, hogy a lányka a normálisnál hangosabban beszélne. – Akkor körülnézünk – bólintott a kislány kívánságára, és megfogta kezecskéjét, mielőtt felegyenesedett volna. – Haladjunk sorban, vagy előbb nézzük meg azokat a részlegeket, amik nagyon érdekelnek? Mik a kedvenc témáid? – kérdezte meg előzetesen, elvégre az alapján akarta igazítani kis körútjukat. A lányka jólneveltnek tűnt, biztosra vette, hogy egyedül sem okozna fejetlenséget a régi iratok között. Inkább amiatt aggódott, hogy eltévedne a polcok labirintusában, mely nem mindenkinek volt annyira átlátható, mint neki.
– Ön addig nyugodtan foglaljon helyet az asztalomnál, Taichou – mosolygott a nő felé, mielőtt elindult volna osztaguk legújabb tagjával a polcok között. Bár a múltkoriak után ilyesmit talán már felesleges is volt mondania, hiszen akkor ő maga ültette le oda Shiranui kapitányt, szinte biztosra vehette volna, hogy a nő magától is feltalálja magát. A szavak viszont már elhangzottak, és ő cseppet sem bánta. Így legalább a kapitánynak sem kellett kellemetlenül éreznie magát, ha neki is ez volt a terve eleve.
– Igen? – kapta fel a fejét a kishölgy meséjére és magabiztos ajánlatára. Első meglepetéséből ocsúdva azonnal kedves mosolyt varázsolt arcára. – Nos, való igaz, hogy a leltárazásnál időnként akadnak problémák, így minden segítséget szívesen veszek, ha később is lesz hozzá kedved, Sayuri-san ^^ – az igazsághoz hozzá tartozott, hogy a probléma a leltárazásnál jellemzően ő maga volt. Nem volt más a háttérben, mint hogy elakadt a lista ellenőrzése során, többnyire azzal az indokkal, hogy végre a kezei közé keveredett egy-egy irat, melyet már régen vágyott elolvasni, és addig mindig valaki másnál volt. Ilyenkor ott helyben nekiállt átrágni magát a kanjik szövevényén, észre sem véve az időt, ahogy arról is megfeledkezett, neki éppen más dolga lenne. A kislányt nem kényszerítette volna, hogy felügyelje az ő elkalandozásait vagy helyette dolgozzon, ezért igyekezett úgy fogalmazni, hogy Sayuri bármikor meggondolhassa magát az üggyel kapcsolatban.