Szerző Téma: Shinto Shrine ... avagy Inari Szentély  (Megtekintve 3310 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Aikawa Chiyo

Félvér kitsune

Eltávozott karakterek

Shinigami

11. Osztag

*

Togishi

Szint: 16.

Lélekenergia:

60% Complete
82 400 / 100 000

Hozzászólások: 531

Hírnév: 9

Infó

Tárcában: 29 150 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Shinigami: Ezüst-kék szegéllyel ; Kitsune: Fekete-vörös szegéllyel

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Mindnyájunknak meg van a saját kis biztonságot adó kabalánk. Csak egyeseké élesebb, mint másoké.

Post szín:
#FFB71C ; #B3FF87


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Shinto Shrine
« Válasz #15 Dátum: 2015. Máj. 31, 00:56:51 »
Meghívósdi

Becsületemre legyen mondva, minden adva volt, hogy csodásan érezzem magam. Vagyis majdnem minden, de minden még nekem se jöhet össze! De a lényeg, azzal a férfival, akit hivatalosan is mesteremül fogadtam, épp a démon barátaimmal rugdaltuk egymást hátsón, jelentékeny vehemenciával. Vagyis, ahogy elnéztem, épp ők rúgatták a fentebb nevezett  testrészüket Masaki~sannal. De távol álljon tőlem, bárkit is lenézzek, csak mert szeretik szétrúgatni a nemesebb szerveiket. Meg hát, alapjáraton ezekkel a népekkel máshogy nem is lehetett szót érteni. Régiségek voltak, mint jómagam. Nem véletlen éreztem annyira otthon magam itt én se.
Sensei engedelmére felvirult a képem. Egy újabb dolog, amiben nem kellett megjátszanom magam előtte. Vagyis igazából, eleddig ő volt az egyetlen olyan személy, akivel annak ellenére teljesen őszinte lehettem, hogy nem is volt youkai. Még akupunktúrát se vetettem nagyon be. Nem voltam benne biztos, hogy az ayakashi bagázsnak is pont úgy működnek a nyomópontjaik, mint egy embernek. Ha meg valamit félre bökök, és itt a nyakamra hullásodik, főleg mit kezdek vele? Az a tény sem volt épp elhanyagolható, hogy szerény személyem igen csak véges, és korlátolt fizikai erőnléttel bírt, szóval nem kockáztathattam meg, hogy valami méretes ogre szerű nyüffedjen a nyakamba élettelenül. Még a végén alakot kellett volna miatta váltanom. Egy szó, mint száz, biztonságosabb volt, ha csak pofozkodtam, épp mi került kézbe, farok közelbe, azt. Rá kellett eközben a nemes, és felettébb nőies foglalkozás közben arra is jönnöm, hogy milyen igaz is volt az a régi mondás, a jó időben elcsattanó méretes pofon szolidín jótékony hatásairól. Szerencse, hogy meghallottam Sensei aggodalmát, és a sűrűn záporozó csattanós pofonok viharában is. Szívem melengette, még ilyen körülmények között is eszébe jutott, hogy óvja környezetét. Így leosztottam még két nagy sallert, a személyes terembe furakodó két úri hebinek, meg gyomron talpaltam egy okuri inu~t (igen, még mindig kicsit orroltam a kutyákra, amiért az a kami, amelyik bántani akarta Kei~chant, pont egy kutya-szerű formát volt képes magára ölteni), majd ritka, és kissé talán indokolatlan jókedéllyel válaszoltam.
   - Ez erre fele napi program. Mármint egymás nyúzása. Amolyan barátságerősítő nyavalya! - emeltem el, egy vehemensebb nő és pók keverékét kissé a földtől. Nem volt túl bizalomgerjesztő elsőre, de már hozzászoktam a tsuchigumok látványához. Bár hímet még egyet se láttam belőlük szerencsére. Az lehet, még engem is sokkolt volna. De azért biztos, ami biztos, lekevertem két pofont, majd tisztes távolba helyeztem magamtól. - Szóval rendszeresen leamortizáljuk a helyet. Egy rakás démon egy helyen… - pislogtam Masaki~san irányába, legalábbis amerre sejtettem - … a két rokon rendbe vágja majd, ha végeztünk, pillanatok alatt a helyet. Most mondanám, hogy ezért vannak itt, de tuti kapnák a fejemre érte… meg egy tonna textilt is a nyakamba… - magyaráztam. - És többnyire addig tart a buli, amíg még van ép, sérülésmentes egyén a környéken. - tettem még hozzá, kissé halkabban.
Miután bosszút álltam, a farkincámon esett tragédiáért, és amúgy is elfogytak a nőnemű egyedek a felhozatalból, óvatosan kievickéltem a a bunyó szélére, hogy újfent magamra ölthessem, a lelkes szurkoló álcáját. Na jó, nem szépítek, szó szerint taposnom kellett magamnak az utat, mert a kissé feldühödött, és nem kicsit elvakult népek nem akartak kiengedni. Valamiért nagyon ragaszkodtak a szőke üstökömhöz. De az ilyen problémákra szakosodtam, és a meggondolatlan, ámbár amúgy kedves delikvens arcába, van amilye volt, abba toltam a talpam. Csak így, nemes egyszerűséggel, majd megrökönyödését kihasználva, amíg realizálta, hogy bizony lábtörlőnek lett használva a szemöldöke, tovább is slisszoltam. Amint kiértem, Sen~kun újfent befoglalta a mancsom, így teljes joggal szurkolhattunk Masaki~sannak, hisz ezért hagyott itt bennünket.
Becsülettel eleget is tettünk, mind a ketten a kötelességünknek. Az apró tanuki kölyök lehet, még nálam is lelkesebb lett. Nem akartam belegondolni, hogy hogy fogja itatni az egereket, ha netalán Sensei~nek haza kell majd mennie. Inkább a mának éltem, és nem foglalkoztam a dologgal. Szóval azon voltam, ne nagyon potyogjanak ránk, az esetlegesen kifele repkedő alakok. Főleg azok ne, akik nem önszántukból tanulták meg a légi közlekedés eme nemes művészetét, hanem Sensei volt olyan kedves, hogy beavassa őket önként és… egyelőre nem dalolva. Bár kíváncsi lettem volna egyszer, egy éneklő Masaki~sanra. De nem rántottam elő yukata zsebből a gonoszdibb énemet. Nem volt rá szükség. Meg amúgy is, korábban megfogadtam, nem fogok a piára játszani a férfinél. Pontosan végig játszottunk már egy-két ilyen menetet néhai nevelőapámmal, nem volt kedvem újra kezdeni.
Inkább megvártam, hogy végezzenek a verekedők. Ugyanis még el akartam vinni Masaki~sant egy helyre. A szentély egyik MayoiGa~jába. Egészen pontosan a legnagyobba. Szóval, amint végeztek, oda cammogtam Sen~kunnal a nyakamba, akit gyorsan fel is kínáltam a férfinek. Meg se várva a választ, helyezte át a székhelyét az apróság, a tanárom nyakába. Közben Sakura-Hime, egy fa kami neki is látott a sérüléseket rendbe hozni, Senseit is kissé óvatosan sorba véve.
   - Szeretnélek bemutatni valakinek, ha van még hozzá kedved… mármint, nem tudom, mennyire lehet valakinek nevezni, vagy inkább a valami a megfelelő szó rá. Ezen még nem gondolkodtam. De azt hiszem, mégis maradok a valakinél… - vezettem fel a témát, amíg az alig tenyérnyi nagyságú pici lány alkotott, miszerint még egy elveszett ház is napirenden van, ha beleegyezik. Persze, a mézesmadzag se maradhatott el. Annak idején, mikor először jelentem meg ezen a helyen, engem is ezzel a csalogatóval vettek rá, hogy meglessem a helyet - Szóval… van jó pár különleges fegyver is, ott, ahova menni kéne. Igazi youkai ritkaságok! - pedzegettem a témát, nem emberi pengék, miegymások fogják tarkítani az utunkat, vagyis mindenképp megéri!



(click to show/hide)

Karakterlap

Sachiaru Masaki

Eltávozott karakterek

Ügyeletes tajparaszt

Szint: 17.

Lélekenergia:

60% Complete
85 500 / 100 000

Hozzászólások: 166

Hírnév: 10

Infó

Tárcában: 54 150 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
mandarin sárga

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
madafaka I'M awesome!

Post szín:
#ffcc00


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Shinto Shrine
« Válasz #16 Dátum: 2015. Jún. 06, 20:42:25 »
Elráncigálósdi

Kurvára kivánszorgott a pofámra a vigyor miket vakerál Skizina. Rohadtul azt vetítette előre, még kurvára szét kell rúgnom néhány szőrös, pikkelyes, ocsmány valagat, mire bekushad a marhacsorda. Tökömet se érvelem minek! Az összes elfuserált kocsmai fogzománc lepattintást addig tolják, míg az összes balek szilvával a retkes búráján elterült. Errefelé is ez volt a szitu, csak a beseggelt krapekok rohadt furán festettek, de hát, minden szaros agyfurkász aztat tolja, kurvára másszál a felszín alá, meg nem minden a rasnya pofa, hanem, ami alatta trónol. Mitet zagyválhatnék rá? Van, ami baszottul nem változik. Minden lompossal szédelgő barom, barom. Ennyi a kurva nagy életbölcselet és mostan nyomatok cuppantóst Buddha anyajegyének!
-Hátal akkor…kurvára csűrjünk nekije oda!-
Kurvára lezsibbadt szotyi tataként nyújtoztam egyet, csak, mert be kellett kutatnom az egyensúyom és az mi gány lett volna, ha pofával bebukom a gyeptéglába. Rohadtul kevésbé villogott a szitu, mennyire baromira ingoványos talpakon szobrozom. A baszott kemény feltápászkodás után beragadtam a redvás sámlim bokáját, aztán belódultam vele a tőlünk nem messze tenyészkedő kupac kukac közibe. Arra oda se köhintettem a vontatott lócám kurvára ficánkol, meg ossza a sódert arról, hogy eregessem elfelé. Mondjuk, ha már ennyire baromira sürgetősen humorpalántája támadt faszom szárnyas betétként lebegni, rohadtul nem trónoltam az útjában. Belendítettem a bütykénél fogva és telibe tartoltam vele az előttem poshadó gyépéseket, akiken kurva elégedett ábrázattal gázoltam keresztül, mert nekem kibaszott sok dolgom sorakozott a kör közepén.
-Jeeee~j! Kibaszott strike!- Lóbáltam még egyet a szaros csávóval, aki cseszett véletlen – rohadt szándékosan – kislisszant a karmaim közül és a dobhártyámat csesztető áriájával bombázott bele az előttem töküket meresztő csürhébe. Hirtelenjében a kurvára fürge ürge bunkóm ezerrel tépett volna fedezékbe, de mostan az én kibaszott fás testápolóm lett, szal visszavontattam a gyepet körmével szelő csóringert, hogy a maradék tuskó Casper fószert is fordulatból lekongassam vele.
A kibaszott pörgéstől úgy bezagyvultam rohadtul picsámra vágódtam, amitől az imákat kántáló fogyatékos meg a képembe zakózott. Ezzel asszem minden hormonkezelt selyempincsi kinyúlt, szal miután a szirénázó nyálmájer elszelelt halk káromlással kapartam össze a kurvára szanaszét szédelgő látásom. Nagyjából belőttem merre ténfereg Skizella és kurvára lassan odabotorkáltam hozzá.
-Az mi cink lett volna, csak az a fürdős prostiként vernyogó homár marad talpon.- Biccentettem a rohadtul fényévekre ügető fososra. A segge mögé kukkoló gyík után villantottam a kurva vadászidény vigyorom, hátha tempósabban spurizik. Közben kiosztottam a nyakamhoz trónoló szőrme pamacsnak egy gógyi vakarást. Kivénhedt csatamén prüszköléssel kajtattam a kibaszott bűzölgő rúdjaim után, mert kurvára simogatta volna az elfajzott lelkem a mérgező szmog.
-Hm?-Sandítottam kibaszottul beráncolt pofával a becsicsókázott állapotokban még rohadtul kuszábbnak leneszelhető köhintésre, hogy másszak valakinek a valamijét, vagy valaminek a redvás valakijét látogatni. Azt hittem a tetves fókuszálástól, most miről zagyválunk, még a gyárkémény pálca is kiszédeleg a pofámból, de faszom időben haraptam rá, véletlen se tiplizhessen el. Kurvára bekészültem, hogy elcsilingeljem neki baszottul hagyjon akasztófán a leprás találós kérdéseivel, amikor telibe kapott egy rohadtul érzékenyen témázással. Elköhintette, hogy baszott cakkozók vannak a placcon. Erre kurvára félre húzott vigyorral ráztam felé a cigis kezem.
-Rohadt sunyi lomposok…Tod, hogy ez baszottul gyilok pontja egy szamuráj kölykének…- A szaros séróm oldalra fordításával löktem felé a bűzölgős ropi dobozomat. Ezzel toltam az orra alá, hogy a kurva tapló paraszt benyögésemet bók csomagnak szántam és cseszettül nem genyózom. Az én képemet kurvára egyszerű bezsákolni ezzel a fos vakerral. Ősökről rám szakadt baromság, hogy rá vagyok gerjedve a kézzel cihelhető vasvillákra. Azok meg kurvára basztatták a kíváncsiságom, amikről retkes suhancként nyomták nekem a tentéhez körített meséket. A youkai-ok redvás fogpiszkálói kurvára legendás szutykok voltak, amiket minden kibaszott szamuráj nyominger lencsevégre akart kaparintani, ha nem a csülkei közé szorongatni.
-Iszki neki…- Vártam be a retkes indulást, hogy baromira navigálja a képemet. Meneteltem utána kurvára kemotox-szal kezelt légyként. Kurvára betintázott baromként extra lassan csorgott le a szitu, hogy rozzant viskó felé caplatunk. Rozzant koponyával arra csimapszkodtam rá, biztos ez a kibaszott sufni, szal rohadt lazán meneteltem oda, hogy leráncigálhassam a surranómat. Pia ide, vagy oda, baszottul nem rongyolok be mocskos virgácsokkal. Kurva sok próbát követően felvergődtem a rizspapír tologató elé. Baszottul bemostam párat magamnak, nehogy már részeg trógerként taknyoljak be és hempergőzzek kibaszott bunkó féregként.
Kihúztam a pofámat, becsuktam a gülüimet és gecire durranásig szippantottam oxigént, hogy retek lassan préselhessem ki. Baszottul összekaparásztam a részleteim, legalább fél pislantásra bekamuztassam, nem vagyok részeg.
Rohadtul nasinak háttérbe hagyott baromként szambáztam, hogy Skizella reflektorozzon, bemasírozhatok. Zöld jelzést követően kibaszott karót nyelt tanyasi köcsögként lófráltam egyetlen szaros lépést bentebb. Baszottul nem sasoltam fel, csak retkes majomként, ahogy a fatherom belém püfölte meghajoltam. Kurvára nem nyomultam gyépésként a kecóba, hanem baszottul vártam az engedélyre, hogy itten rontsam a cseszett levegőt. Be se moccintottam a picsámat, míg begyőződtem róla, rohadtul nem neszelek faszom szándékot arról, hogy a kégli, vagy a benne terpeszkedő akármicsoda kitapossa a belem. Ekkora retek lassan kiegyenesedtem, felsandítottam és tettem még egy kibaszott lépést. A rohadtul retinámat kiégető látványtól azt hittem bokán foson magam.
-Azt a reszelőről leszabadult, kibaszott, sajtmaradékot rejszoló, tehenész picsa fonatának, elszálkásodott, űrszonda suvickoló márkájának, rohadt szemcsés tetves kurva édes egy anyja bibircsókját!-
Szökkent ki pofámból a tetves igazság mennyire elgázosított a picsogó fan csövit kicibáló látkép. Rohadtul sok, oltárira sok fegyver lófrált az orrom előtt. Mindegyik kibaszott cölöp kibaszott gondosan el volt helyezve a tartóján és a cseszett felületükön kurvára egyetlen nyoma se látszódott az évek kopásának.
-Banyek…- Szívtam be a pofámat, mielőtt újabb retkes anyázás szakadna ki belőle. - Mélységesen sajnálom! Vállalom a büntetést tiszteletlen viselkedésemért!-
Löktem magam térdre, mert ez baszottul nem volt szórakozás részemről. Kurvára, sőt legjobban a szeletelőket tiszteltem, ami rohadtul meglepi csomagként még arra a szitura is rávett, baromira emberi szintet ütlegeljen a szaros kommunikációm.
× Somnus ×

(click to show/hide)

Karakterlap

Aikawa Chiyo

Félvér kitsune

Eltávozott karakterek

Shinigami

11. Osztag

*

Togishi

Szint: 16.

Lélekenergia:

60% Complete
82 400 / 100 000

Hozzászólások: 531

Hírnév: 9

Infó

Tárcában: 29 150 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Shinigami: Ezüst-kék szegéllyel ; Kitsune: Fekete-vörös szegéllyel

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Mindnyájunknak meg van a saját kis biztonságot adó kabalánk. Csak egyeseké élesebb, mint másoké.

Post szín:
#FFB71C ; #B3FF87


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Shinto Shrine
« Válasz #17 Dátum: 2015. Jún. 10, 00:36:37 »
Meghívósdi

Mit mondhattam volna? Természetes volt, hogy tudtam, lévén én is szamuráj sarjadék volnék. Vagyis, elég volt csak magamból kiindulnom. Annak idején engem is így csábítottak el, és érték el, hogy az otthonomként tekintsek erre a helyre. Persze, azt tudtam, hogy Masaki~sannak már van otthona, nem olyan elvadult róka, mint én voltam, de attól még meg akartam neki mutatni a saját otthonom szépségeit.
A sunyi és a róka ellen meg végképp nem volt abban a pillanatban kifogásom. Nem voltam olyan állapotban, bármelyik is rosszul tudjon esni. Így egy, ténylegesen rókás mosollyal fogadtam el a cigarettát. Igaz, sokkal jobban hozzá voltam szokva a saját pipácskámhoz, de Sensei~ben volt lidérc is. Kemuri meg köztudottan, előszeretettel fojtogatta a lidérceket. Nem értettem a lélekenergiákhoz, nem is nagyon érzékeltem őket, így nem tudtam, hogy Masaki~sannak mennyire hasonlít az energiája a lidércekére. Szóval, inkább nem kockáztattam meg, az elég egyedi pipalakóm. Egy aprócska, kék lángocska lobbant az ujjam fölött. Pont nem ért hozzá, azzal gyújtottam meg a rudacskám, majd tartottam oda Masaki~sanhoz is, igényt tart~é rá.  Miután hódoltunk a füstölési rituáléknak, indultam is. Őszintén reméltem, és fél szemmel lestem hátra, hogy  biztosan kövessen. Mikor meggyőződtem róla, nem egyedül baktatok végig a szentély udvarán, magabiztosan mentem a minket érdeklő, sima háznak tetsző MayoiGa felé. Szegények, manapság eléggé kifogytak a munkából. Már csak azért is, mert az emberek ritkán tévedtek el –ezt ők panaszolták – és ha el is tévedtek, ha láttak egy kivilágított házat, nem mertek bemenni, holmi magán birtok és tulajdonjog értelmében. Így aztán csak a legelkeseredettebb alakoknál vált be a trükkjük. Ami nekünk jó volt, hisz így velünk éldegéltek, mi szívesen használtuk őket, és ők se voltak egyedül, de sokszor elgondolkodtam azon, hogy az emberek mennyi mindenről lemaradtak, ezzel a nagy változásaikkal. Ráadásul, így könnyebb is volt őket rászedni. De ez már egy másik történet volt.
Meghajoltam, majd beléptem. Itt már nem aggódtam, hogy egyedül maradnék. Érkezésünkre bent felgyulladtak a gyertyák. Újfent meghajoltam a bentiek felé. Csak egy pillanatig tekintettem rajtuk végig fegyverformájukban.  A lelkük is érdekelt. Elnyomtam egy mosolyt Sensei megnyilvánulásán. Örültem, hogy tetszett neki, amit látott. Bár, még korán sem látott mindent. 
   - Ez! Ezt fel kellene venned!- vettem le a nyakamból a magatama nyakláncom, és adtam a kezébe.  Ettől még a lényemhez volt kötve, de így ő is láthatta, amit én. És épp a sólyomszem volt aktiválva. Amint fel került rá az ékszer, el is kezdtem a bemutatást. Elvégre elég tele volt a szoba. Nem túl sűrűn, hisz azért erre figyeltünk. Szörnyalakok, ember félék egymás mellett. Persze Gin~chan se maradhatott volna le. Végig ott téblábolt mögöttem.
   - Nem Inarival jöttél pici lány? - fenyegetett meg az ujjával mosolyogva egy holló szárnyas, kimonós nő. Méretes fémlegyezőhöz tartozott.
   - Nálunk a fegyvereknek általában nincs külön nevük. Vagy, ha van is, azt csak a forgatójuk ismeri. - magyaráztam lelkesen - Mivel egymás részei, így nincs szükség külön-külön névre. A lelkük formája is többnyire ettől is függ. Meg, hogy a fegyver hogy született. Nagy részük nem kovácsolt. Vagy nem épp úgy, mint az emberi kardok. - rámutattam egy teljesen átlagos, ám szívemnek nagyon kedves katanára - Ő itt egy teljesen emberi kard. A neve Genkuro, nagyon változatosan. A családom majd ezer éve egy kitsunétól származtatta magát. Mármint, a vér szerinti családom. Ez öröklődött tovább, generációról generációra. Ha a családommal élhettem volna, akkor Atyám kardja a nővéremre száll, én pedig egy Inari miko lettem volna. - emeltem fel a katanám. - Így viszont Genkuro az enyém lett. - egy alacsony, ezüsthajú fiú állt mellettünk, és fogta meg Gin~chan kezét. Kivételesen még a rókám se féltékenykedett. Csak ekkor vált feltűnővé, hogy róka farkincái voltak, noha teljesen emberi fülekkel büszkélkedhetett. Akarattal nem vittem el magammal a Lelkek Világába. Itt sokkal jobban otthon voltam, és őt is sokkal inkább biztonságban tudhattam.
   - Togishi~chan! - jött közben oda egy – a mai napig nem tudom eldönteni, hogy inkább növény, vagy állat - A hátam! Kezd már kicsit… - megszemlélte magának Masaki~sant, majd újra rám nézett. - Ez azt jelenti...?
   - Bocsánat, de egyedül még nem csinálhatok ilyesmit. - hajoltam meg. Igaz, hogy Inari~san tanított ténylegesen togishi~nek, de nem akartam elrontani egy fegyvert sem.  Így inkább tovább mutogattam őket be - Ő itt - mutattam rá, egy méretes oni~ra. Vörös volt az egész teste, és véresnek látszott a ruhája - Ibarashi Doji tetsubo~ja - lelkesedtem.  - Itt van Masamune~san egyik kardja, sőt Muramasa~san szinte valamennyi katanája. Ha már rájuk ragasztották, hogy démon pengék! Biztonságosabb volt ide hozni őket, mint az emberekkel hagyni. Bizonyított tény, hogy nem voltak elég erősek, hogy megbirkózzanak a feladattal. Nem a kard hibája volt. Így aztán az eredetik ide kerültek, és korilag ugyanolyan idős, csak kevésbé különleges kardok maradtak az embereknél - magyaráztam ragyogó szemekkel, miközben némelyikük úgy tett, mintha a hajam kócolta volna, vagy csak simán vállon veregetett. Gin~chan meg Gen~channal karöltve hessegették el mögülem a többieket. Ritka meglepő volt ilyen egyetértés látni! Főleg, mert a tőlem "elhessintett" fegyverlelkek Masaki~sanhoz vonultak.
   - Engem is bemutatsz? - jött mögülem egy jól ismert hang. Hozzám hasonló vörös üstökkel megáldott férfi ácsorgott, régi kori, díszes ruhában.
   - Sei~san! Ha megengeded! - mosolyogtam rá, kissé talán szégyenlősen.
   - Még mindig te vagy az örökösöm! - vonta meg kissé a vállát, mintha valamiért megbocsátott volna.
   - Masaki~san, ő itt Sei~san. Seimei~san egykori fém legyezője! - mutattam rá, egy pentagrammal díszített ezüst legyezőre. Kicsit vörösödött is az ábrázatom miatta, hisz hiába szállt rám családom másik öröksége, nem tudtam használni. - Eredetileg mágiában képes segíteni, de ahhoz sajnos nem értek. Szóval jelen pillanatban csak annyit tehetek érte, hogy társasága vagyok. - hajtottam le a fejem.
- Majd megtanulod Kicsi lány! - legyintett felém, egy mosoly félével. Nem voltam biztos benne, hogy el is hitte, amit mondott.
   - Bocsánat, ha unalmas volt, amiket mondtam… a fegyverek sokkal szebbek. Ő például nem acélból, hanem agyarból készült! Egy Inukami használta, bő kétezer évvel ezelőtt. - mutattam rá egy kunai~ra. - Azok a kama~k pedig egy itachi testvér triónak voltak a kaszái! - a három pár kama mintha megcsillantak volna, hogy róluk volt szó.
- Ő itt Nenekirimaru! Nura~san lopta el, még annak idején egy szerzetestől. - egy nehéz, gazdagon díszített kimonóba öltözött lány állt mellettem. Ahogy rá mutattam, vörösödve mögém bújt - különlegessége, hogy csak a fajtámat képes megsebezni. Vagyis csak Ayakashi vadászatra jó. De Nura~san még a rókáknál is rosszabb, szóval se szó, se beszéd, egyszerűen lenyúlta, amikor meglátta. Mindig is nagy nőcsábász hírébe állt. - vigyorogtam, most talán kissé gonoszkásan, ahogy, ha lehet erre a kijelentésemre a lány még jobban hasonlítani kezdett a bíbor legélénkebb árnyalatára.
- Masaki~san. Van olyan fegyvernem, amit jobban szeretsz az átlagnál? Vagy mind jöhet? - lestem rá kíváncsian, meg kissé reménykedve is, hogy ha van, tudok néki olyat mutatni.

« Utoljára szerkesztve: 2015. Jún. 10, 14:35:32 írta Aikawa Chiyo »


(click to show/hide)

Karakterlap

Sachiaru Masaki

Eltávozott karakterek

Ügyeletes tajparaszt

Szint: 17.

Lélekenergia:

60% Complete
85 500 / 100 000

Hozzászólások: 166

Hírnév: 10

Infó

Tárcában: 54 150 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
mandarin sárga

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
madafaka I'M awesome!

Post szín:
#ffcc00


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Shinto Shrine
« Válasz #18 Dátum: 2015. Jún. 16, 23:39:03 »
Elráncigálósdi

Kurvára leakasztottam a pofa alapállás tablettámat, nehogy még több szarság robbanjon ki belőle. Bőven lerohadt a képem, ekkora tróger parasztként nyomtam nekik cseszett névjegykártyát. Baszottul értékelném az elkúrt idegrendszerem, ha egyszer az elföldelt tanyasi létben nem tenné nekem keresztbe a kapa nyelét és kurvára szmokingos pingvinként nyögnék ki értelmes vakerokat. Mákos laska, legalább annyira tarkón csosztak, hogy ha rohadtul nyakamra fos Fortuna, kaparjam össze a baromira mélyre tuszkolt neveltetésem. Sokszor kurjanthattam baszott tetemes hála csomagokat a father-nak nem eresztette el a grabancomat és kegyetlenül pofán csűrt, amikor faszságokat csináltam, vagy rohad káromlásokat böfögtem felszínre. Kurvára kipottyantam már a civilizált tulok vernyogásából, de azért elő tudtam még néhány alapozó szart piszkálni.
Rohadtul el se curikkoltam a kipécézett zónámból. Ezerrel sasoltam a földet, mert addig onnan fel nem rúgdalják a picsám, míg a cseszett tulaj oda nem vernyogja a zöld lámpát, hogy tovább rohaszthatom a levegőt. Ez a nyomorult pillanat cseszettül nem akart beköszönteni, csak Skizina traktált giccses fuksszal, hogy lógassam a képemre, aztán kolompos Józskaként osszam a paraszt rímeket. Kibebaszottul elméláztam rajta, most mossak be neki egy maflást, minek túráztat, amikor dekkolok a koponyametszésemért, de ezen a szaros placcon nem rázhattam a balhé kórókat. Visszaszívtam a rohadt méretes anyázásomat és kurvára karót nyelt baromként felegyenesedtem. Elszedtem a mézes madzagon előttem vontatott vackot. Maradjunk kurvára annyira, cseszettül nem passzolt az én elfajzott ízlésemhez, amit közzé is tettem kibaszott cümmentéssel.
A cucc, viszont brutál tápos szarságnak bizonyult, mert kicseszett csokorba górt Casper válogatós gárda ténfergett a leprás bütyköm előtt. Erre azért már toltam a faszom elégedett tróger pofarándulásom. Rohadtul csíptem ezt a mumifikált fesztivált, mert kurvára azt gyepálták belém, hogy a legrasnyább pöcöknek is lehet kibebaszott díjnyertes lelke. Bármelyik gallyra vágott fogpiszka kivirulhatott, ha májer kezekbe kúrta a sors szellentése. Faszom törődéssel, oda kukkantással, vén trottyosoktól beszivattyúzott szakértelemmel és kurvára univerzumra duzzadt alázattal a leggányabb csumázót is piedesztálra lökhették. Az egész famíliánk fanatikus pincsiként nyálazott a kaszalobólókért. Pöpec nyesőket rittyentettek és cseszett elhivatottsággal aláztak velük. Kész felkozmálás már csak az én elbaszott pofám maradt ebből a gárdából.
Annyi a rohadt bő nyálra eregetett sóder, hogy rohadtul bevontattam a nyakam. Egyik felénk lézengő gizmót se csekkoltam, csak a csülkök kavargott a látómezőmbe. Akkor se nyúztam be a kukker plecsnimet, amikor Skizella találomra benyúlt néhány nyomingert és elregélte a cseszett nevüket. Rögtön belőttem a derékba kontrézott nyugger pózt. Kurvára behajoltam az összes tetűfészek előtt.
-Részemről megtiszteltetés!- Köptem oda minden csórinak, olyan bocira nyalt diplomás lúzerként, amennyit csak kifacsarhattam a valagamból. A rohadt illem pincsiségből azután vágódtam ki, hogy Skizotópia a képemhez navigált egy retkes vasvillát, ami a családjában vándorolt szottyostól padlócirkálóra. Rohadtul csíptem az ilyen ereklyéket, mert nálunk is tespedett egy legendákkal felvértezett díszpéldány. Nagyon komáltam father egyszerű, de baszott nagyszerű vackát. Erről a sztoriról, viszont nem akartam koptatni a pofámat. Ráért a rizsázás máskor. Mostan beelégedtem azzal, hogy rohadtul múltban tanyázó gyökérként beeresztettem egy vigyort.
-Neh! Bassza me….argh! Keh!- Kapartam bele a sérómba, megest kurvára felesbe nyögtem be baromságokat. Túlgörgettem a seggem a lúzerségemen, aztán a fehér ravaszdival pacsizó minimoriszhoz fordultam ráncos képpel. Kurva alaposan bemértem a kis mitugrászt, aztán löktem neki is egy vigyort. Nyeszlett kis törpe, de baromira fel lehetett tornázni a valagát. -Szolgáld alázattal, forgasd tisztelettel!- Sandítottam Skizofón felé. -Még van hova pofozni.-
-Mellette dekkoló havasi tájkép?-Böktem kurvára tajparaszt baromként a hipózott fószerra. Kezdett benyomulni az elfajzottul retkes viselkedésem. A hozzánk ügető őszapóra is csak összevontatott szemöldökkel kukkoltam, minek turbózik. Lecsússzantam a témázásáról, mert a hivatásos kaszaboló placcnál rohadtul lerobbantam. Partra lökött sügérként tátogtam a kibebaszott ritka kincsekre.
-Benyú…eh….megengedi?--Sasoltam hajolásból összekapva magam a cölöpölőnél dekkoló fazonokhoz. Kurvára be akartam tapizni a vackokat. Cseszettül evett a penész, hogy végiggombásszam a saya-t, tsuba-t, tsuka-t. Lecsekkoljam a fémkaszni ívét, súlyozását. Kurva szimplán beérezzem a tapintását. Rohadtul be se ütött a rozzant hering üszkösödése, hogy elcibáljam valamelyik szutykot. Cink, de felkaparni se volt pofám a piszkavasakat. Baszottul nem tartottam rá méltónak az elfuserált képem, hogy itten kiválasztott baromként villogjak bármelyikkel. Arra se vitt rá az ingerencia, beletalpaljak a lelkükbe, csak úgy rájuk nyomom a csülköm. Ezeket a sepckós vackokat baszottul be kellett érdemelni. Attól a szitutól meg cseszettül fényévekre hegyeztem a zabszemeket.
Az idő közben belambadázó csókának, csak löktem a rohadt behajlást. Vágtam a gány érzést, amikor baromira nem lappangott benned isteni szikra, hogy nyomulj szelővel pöpecül. Én se csengettem még ki a leprás fonalat father vackával. Szkifi búval baszott ábrázatára, csak betoltam neki egy búra vakarást.
-Neh! Kurvára első szabvány, higgyé magadban és a cakkolódban! Ha ő ezt vakerálja, akkor ott vergődik benned a kraft, csak ki kell pitiszkálni. Aggyá magatoknak időt.-
Nyomattam a tetves szent fazekas vakerálást. Ha már a kövi csipogásától rohadtul bezizzent a szemöldököm. Erre a faszságra maximum rohadtul terebélyes sípolással beeresztett káromkodást dobhattam volna rá bombában. Eztet cseszettül nem akartam ellőni, ezért más pocsolyába gázoltam bele. Ledobtam a seggem, lehúztam a gülü rolómat és török basaként a beböktem a redvás zónám közvetlen közelébe.
-Keh! Tedd le a valagad!-Zoomultam a répa fazonkára, hogy csinálja, vagy baszottul szingliben fogom nyomatni a szarakodást. -Csekkold a kecót. Dumbózz, szimatolj, tapizz, érezz. Vedd fel a placc ritmusát. Ne csak a csilivili jeleket vedd, túrkálj mélyebbre! Ne dekkolj a hőscincérek csivitelésénél. Kaparj mélyebbre. A lelkük rezdülését keresd.-
Kurva egyszerű szarakodásnak hat, ha faszom tudja, mióta döglesz egyéni cakkozóval. Viszont ezek a kriplik kívül lófrálnak a lelkeden. Nem vinnyognak a gógyidban. Rá kell górni a húskampót az érzéseikre, gondolataikra. Kurvára bírják adni a keménykedő pöcsöt, miközben baszottul másért vonyít a lelkük. Ha rácsimpaszkodsz a lelkükre, kurvára közelebb araszolsz hozzá, hogy megértsd mi a fakanál nyelének vonalkód leolvasójára ácsingóznak.
× Somnus ×

(click to show/hide)

Karakterlap

Aikawa Chiyo

Félvér kitsune

Eltávozott karakterek

Shinigami

11. Osztag

*

Togishi

Szint: 16.

Lélekenergia:

60% Complete
82 400 / 100 000

Hozzászólások: 531

Hírnév: 9

Infó

Tárcában: 29 150 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Shinigami: Ezüst-kék szegéllyel ; Kitsune: Fekete-vörös szegéllyel

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Mindnyájunknak meg van a saját kis biztonságot adó kabalánk. Csak egyeseké élesebb, mint másoké.

Post szín:
#FFB71C ; #B3FF87


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Shinto Shrine
« Válasz #19 Dátum: 2015. Jún. 27, 01:54:31 »
Meghívósdi

Sensei viselkedése titkolatlanul jól esett. Viruló pofival, lelkesen mutogattam a szebbnél szebb fegyvereket, akik elég közel álltak hozzám. Azt mondják, hogy az alkohol képes az emberből előcsalni a legőszintébb felét. Márpedig, Masaki~san ivott. Még hozzá nem is sima szakét, hanem youkai piát! Még ha nem is akarattal, de vehettem úgy, jelen pillanatban teljességgel őszinte. (Saját tapasztalat volt ez a megfigyelés… Shion is mindig olyankor mesélt a legkészségesebben a múltamról, amikor már finoman szólva sem volt szomjas) Ráadásul Keiko~san is ebben egyet értett. A régi kardomhoz fűzött megjegyzését meghajolva fogadtam. Nem csak tiszteli a kardokat a szíve mélyéből, de még tanít is ilyen állapotban. Vagyis ez is őszintén a lényéből ered. Nem állítom, hogy nem esett jól.
A férfi kérdésére csodálkozva pillantottam oldalra. Mármint, mellettem csak Genkuro és Gingitsune voltak. Mint egy természetes, és cseppett féltékeny akadály. Gen~chant meg már bemutattam, szóval befigyelt a vasvereset logikám, mikor kikövetkeztettem, hogy Gin~chanra kíváncsi a havasi tájkép alatt. Egyből fellelkesedtem, hisz a rókám mégis csak a rókám. Sugárzó mosollyal karoltam bele (ő volt Gen~chan mellett az egyetlen, akivel ilyen közvetlen viszont ápoltam) és hozzá is láttam az ismertetésnek.
   - Ő itt Gingitsune. A lélekölőm. Ha nem is ilyen formájában, de már találkoztatok! - pár pillanatig elgondolkodtam, mit is osszak még meg róla, hisz Sensei már igazából találkozott vele nem egyszer. Csak épp kard formájában, és nem rókaként. - A bennem élő másik nagyon pimasz galád róka! - a panaszkodásommal csak annyi volt a baj, hogy a képemre nagyon más volt írva. Elég nyilvánvaló volt, ha nem is hangoztattam, hogy életem kardjáról beszélek épp. Még szerencse, hogy nem volt tükör a környéken. De ami tény, az tény. Gin~chan pimasz is volt, meg galád is! Amellett, hogy tüneményes, ritka szép, és hihetetlen nemes. De ezek nem voltak olyasmik, amiket az orrára akartam volna kötni. Már így is méretes önimádattal volt felruházva. Nem állt szándékomban ezt erősíteni benne. Inkább a férfi újabb kérésére figyeltem. Csendesen bólintottam. Nem csak én, a kardlelkek is. A közös beleegyezés után hangtalanul nyújtottam át neki egyenként a kívánt fegyvereket. Masamune karddal kezdtem. Egy leginkább valami kaminak kinéző férfialak volt a lelke. Hagytam neki időt, hogy kiélvezze a katana különlegességét. Csak utána vittem Muramasa fegyvereihez. Ezek a pengék már sokkal agresszívabbnak tűntek küllemre is. Látszódott rajtuk az, aminek végül is a „démon penge” megnevezést is köszönhették. Olyan tökéletesre sikerültek, hogy mindent képesek voltak átvágni. A szó legszorosabb értelmében. Ám még mielőtt megijedtem volna, Atyám egyik régi tanítása forgott a fejemben, mikor először találkoztam velük. Vagyis, hogy „Nincs gonosz fegyver, csak gonosz kardforgató”. Így máris más értelmet nyert a Muramasa legendája! Shion igyekezett jól kitanítani valamennyi felmenőm családi legendájára. Szóval félelem nélkül mertem Sensei kezeibe adni a kardokat. Nem aggódtam, hogy őt is elővenné a vérszomj. Szerény véleményen szerint, erre a legendára kissé Ieyasu shogun rá is játszott, csak mert őt egy Muramasa kard sem fogadta el forgatójának. Legalábbis, a szóban forgó kardok, ezt állították. És ki vagyok én, hogy ezt megkérdőjelezzem? Ők voltak ott, egészen biztos, hogy jobban emlékeznek!
Közben családom másik ága is bejelentkezett, életjelet adva magáról. Hálás meghajlással fogadtam Masaki~san szavait. Nem tudtam, hogy valaha is el fog~é jönni az a pillanat, de igyekeztem tartani magam hozzá. Ezen kissé el is méláztam, mikor Sensei már ült is, le, felszólítva, hogy kövessem a példáját. Gondolkodás nélkül helyeztem le a hátsó felem a tatamira, még úgy is, hirtelen nem pottyant le, mit is szeretne a férfi. Szinte ösztönösen pakoltam magam lótuszülésbe, követve Sensei utasításait. Mikor szép lassan, de nagyon biztosan földet ért az a bizonyos tantusz. Kissé aggódva lestem Masaki~san felé, de eléggé kinyilvánította, miszerint teljes mértékben így képzelte el! Mit volt mit tenni, engedelmesen hunytam le a szemeim. Még akkor is, ha tudtam, Ezüstke különösen féltékeny lesz miatta. Nem is tévedtem nagyot. Oda ült elém, és a homlokomhoz nyomta a sajátját. Könnyen játszott, megtehette, hisz ő volt az egyetlen kardlélek, akit meg tudtam érinteni.
Kiürítettem az elmém, ahogy előre meg lett hagyva. Nem elsőre csináltam ilyet, ám mindig igazat adtam annak a mesternek, aki egyszer azt állította, hogy a meditáció tanulását sosem lehet abba hagyni. Nincs az a pont, ami után már nincs tovább. Kiterjesztettem az érzékeimet. Rákapcsolódtam a fémekre, szinte éreztem, hogy oda telepedtek körénk a többiek is. Szavakkal elég leírhatatlan élmény volt. Ha mégis meg kellene próbálnunk… leginkább olyan volt, mintha a tér és az idő elmosódott volna. Megszűntek a határok. Mintha egy hatalmas, és egységes energia-áramlat részei lennénk eredetileg, és oda visszakerültünk volna. Pontosan éreztem, mi hol van. De olyan volt, mintha a földként tudnám ezt megmondani. A levegő rezdülése, A kardok sóhajai. Olyan érzés volt, mintha valamennyi én lettem volna. Az én részeim, és én az ő részük. Részlet gazdag, különös csoda volt, amit megélhettem. Fogalmam sem volt, hogy mennyi idő is telhetett el. Ebben az állapotban az idő irreleváns tényezővé vált. Mikor észbe kaptam kissé aggódva nyitottam ki az egyik szemem, Masaki~san fele pislogva. Óvatosan megböktem a vállát, vigyázva, nehogy valami akupunktúrás pontot találjak el. Muszáj volt hogy magához térjen, hisz előttünk egy-egy csészében nektarin fénylett.
   - Masaki~san! -megvártam, míg kinyitotta a szemeit, ekkor kínáltam meg néki a csészét - Egy kis nektarin. Az udvaron lévő sakura fa friss nektárja. Értünk készítették elő! - és ami még fontos volt, bár a férfit nem akartam megbántani, így nem tettem hozzá hangosan, hogy nem volt benne alkohol. - Ha elfogadod ettől a helytől azt a csészét, ezektől a szörnyektől, akik kint vannak, akkor nem csak a szentély kapuja lesz mindig nyitva előtted, de ennek a fegyvertárnak is. - magyaráztam halkan, miért is itatják szegényt folyton. A szakézás youkai hagyomány volt, ahogy ez is. - Ezt azt hiszem, hogy vehetjük úgy, hogy az itteni pengék örültek a társaságodnak. - bólintottam elégedetten.
Mármint, Masaki~san úgy tűnt, hogy lelkes volt a fegyvereknek, és a kardok is örültek, vagyis mind a két félnek előnyös volt így a helyzet! És ki tudja, mikor kéri meg valamelyik, hogy forgassa kicsit, ha csak gyakorlásból is. Sose lehet tudni, mit hoz még a jövő! 



(click to show/hide)

Karakterlap

Sachiaru Masaki

Eltávozott karakterek

Ügyeletes tajparaszt

Szint: 17.

Lélekenergia:

60% Complete
85 500 / 100 000

Hozzászólások: 166

Hírnév: 10

Infó

Tárcában: 54 150 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
mandarin sárga

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
madafaka I'M awesome!

Post szín:
#ffcc00


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Shinto Shrine
« Válasz #20 Dátum: 2015. Jún. 28, 20:00:26 »
Elráncigálósdi

Felesbe nyesett rizsszem se préselte volna be magát a picsámhoz, annyira tepertem, véletlen se zakózzak pofázattal előre, vagy csapassak kibaszott tápos böffentést az éterbe. Rohadtul ráfetrengtem az erőlködésre, baszottul ne nyögjek be semmilyen alpári baromságot, vagy kóvályogjak porba fingott köcsögként ezen a beszentelt placcon. Cefetül kemény gürizésnek tapogattam, hogy kábéra egyenes vonalon lófráljak és kurvára az eredeti csókának, ne a két díszbukszájának csicseregjek, akik az én bepállott gógyim szerint pillérként támogattak minden nyomingert.
Azt is kibaszott komoly túráztatással csekkoltam, hogy Skizella pattogatott kukoricaként csimpaszkodott a havasi gyopár csülkén. Gigantikus gógyitekervény pörgetéssel cseszett tarkón a szitu, hogy az a fehérítővel kicakkozott füles muki, tulképpen a zizzent vöri lompos cakkozó pajtása. Kapásból a fülemig kúszott a szaros vigyorom, mekkora fankodó picsogással tapadt rá Skizumba. Azért rohadtul időben kapcsolt az illem csilingelőm és behajoltam. A télifagyi szőrmének baszottul járt a palackozott tisztelet, bár azt hittem hozzám gór néhány rizsálásba csomagolt anyázást, minek szadizom Skizofrászt, vagy légből kapott hantát a gúnyámra. Bekészültem a surranóm csócsálgatására, ha már annyit csivitelt vörös parádénak, de valamiért lecsusszantam a haverkodásról.
Vállat rántottam a retkes semmire, aztán csörtettem tovább a szituban, mert bevágtáztak a szürkehályogos látószögembe, még hozzá nem is egyetlen kibaszott fércelő. Asse tudtam, hova izzadjam a retkes délibábról csapolt izzadtságomat. Kurvára belém cövekelt a hugyom is, de nem lehettem beszari lúzer. Azok a rafkós berosált tulkok rohadtul levágták volna a szitut, ha parázom befogni a picsájukat és cseszettül beszabadul az univerzum szétkapása. Tempósan elzavartam kukutyimba indát hámozni az összes feszkómat. Véletlen se engedhettem betetvészkedni a cinket, hogy nem ugatok le, néhány kibaszott tápos, makacs öszvér fogpiszkálót. Összebalhézni se akartam a Pokol bugyraiból eltávott kapott brigáddal, szal nem villogtattam a fogzománcom, csak finoman rájuk dünnyögtem, ne kóstolgassanak, mert én rohadtul nagyobbat talpalok a picsájukba. Kül is, fellógattam nekik a fehér zoknimat, hogy vágják nem balhézni szánkáztam be.
Felszívott páviánként nyúltam be a felém lógatott cakkozókat. Mindegyik sutyerákot kibaszott pogózással markoltam fel. Kurvára ráérősen előbb a gülüimmel, aztán a csülkömmel csekkoltam végig. Ha nem kúrtak tarkón a taperolásért, akkor kipöccintettem a tároló kosárkából. Aprító alvéggel kifelé, végigdörgöltem az ujjammal és a retinámmal. Baszottul vágtam nyúlkapiszka mentesen is, hogy rohadt gondoskodással kalapálták formába, de ezt a kurva nagy szakértelmet premier plánban sasolni, felért egy redvás lottó főnyereménnyel. Kibebaszottul csodáltam a brigádot, akik összecsutakolták a peckeket. Mindegyiknek faszom csilliárdon túlról kandikált pórnépre az értéke. Cseszettül kevés cakkozóba botlottam, aminek a teher szétgórása ilyen redva tökéletesen befelelt volna. Azt se tudtam, hova vergődjek a sipákoló picsa fanatizmusommal.
-Neh! Ez a kibaszott tökéletesség, Skizi!- Kurvára vízszintesen lebegett, miután betartottam a daráló és tsuba közé biggyesztett mutogató percemmel. Ezek a baromi pöpec cuccok mindenek voltak, csak veszélyesek nem.
A frankó bambulást nem akartam rohadtul túlfeszíteni, ezért lassan, atom lassan visszacsorgattam az összes szeletelőt. Nem akartam a kibaszott szívességet átpörgetni lúzer vergődésbe, hogy itten fel-alá pattogok, meg csalapálok össze-vissza. Kurvára fokozatosan kellett közelebb araszolni a cinkes kedélyállapotú cölöpökhöz. Legközelebb, ha lesz egyáltalán ilyen elfajzott pillanat, majd bepörgetem valamelyiket. Addig rohadtul beelégedtem a koslatással. Inkább rákalapáltam a szitura, hogy Skizokninak dobbantsak valami nyalánkságot.
Lecövekeltem a picsámra és baszottul zoomoltam a körülöttem tetvészkedő zsizsik hadtest zümmögésére. Nyomattam volna tovább a kurkászást, de kibaszott lúzerként benyomattam a szunnyadást. Kurvára pofán csapott a szesz és cseszett taperolás helyett, rohadtul benyomtam a horkantással bespékelt durmolást. Nem tom meddig horpasztottam, mert arra vakkantottam éberre a pofámat, hogy Skizizi a nevem koptatja. Rohadt profi taplóként úgy tettem, mintha baszottul semmi látványosság se lenne.
Csíkra szűkült szemekkel radaroztam az orrom előtt virító lötty után, amit retek sokadik turbózásra sikeredett betalálnom. Kurvára nagy kaparással elvettem a piát, égnek górtam és legurítottam, amitől azt hittem borsót okádok a szaros falra. Az édes vacak cseszettül felkavarta a gyomrom, de rohadt mákos lasztira, csak rohadt tréfa répásan szívatott. Egy rohadt paraszt csuklással lemeccseltem a szitut.
-Milyen rasnya dögökről hadoválsz?! Eh, Skizi! Hun tiperegsz? Én csak baszott pöpec társaságot látok itten.- Vontam be a vállamat retek lazán. Aztán valamiféle retkes komolyságot tuszkoltam a képemre.
-Igazán roha…keh…basz…eh…nagy megtiszteltetés számomra, hogy megengedték beléphessek és Önökkel tölthettem egy estét! Kur…pfeh…részemről a szerencse, megismerhettem Önöket! Ha abban a kegyben részesítenek, örömmel tiszteletem teszem itt máskor is.-
Hajoltam be a hátsómat, aztán kibaszott méretes fújtatással sandítottam vörös pudlira. Nálam kezdett becsurranni a kómázásos kidőlés, úgyhogy csörgedezett farzsebben a pizsamám. Ideje lett volna hazafelé kolbászolnom, amihez kellett volna némi irányba rúgdalás.
-Tuti az ereszd el a bajszom, tépd a mellbimbóm parti, de én lassan hazafelé curikkolnék. Merre az a cseszett arra, Skizinda?-
× Somnus ×

(click to show/hide)

Karakterlap

Aikawa Chiyo

Félvér kitsune

Eltávozott karakterek

Shinigami

11. Osztag

*

Togishi

Szint: 16.

Lélekenergia:

60% Complete
82 400 / 100 000

Hozzászólások: 531

Hírnév: 9

Infó

Tárcában: 29 150 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Shinigami: Ezüst-kék szegéllyel ; Kitsune: Fekete-vörös szegéllyel

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Mindnyájunknak meg van a saját kis biztonságot adó kabalánk. Csak egyeseké élesebb, mint másoké.

Post szín:
#FFB71C ; #B3FF87


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Shinto Shrine
« Válasz #21 Dátum: 2015. Júl. 07, 00:31:21 »
Meghívósdi

Elnyomtam egy csendes félmosolyt, ahogy Masaki~san felhajtotta a csészét. Őszintén reméltem, hogy ízleni fog neki, de nem igazán tudtam hova tenni a reakcióját. Lehet meglepte, hogy nem szaké volt, és hirtelen félre sikerült nyelnie! Lestem erősen, mikor is kell hátba veregetni, nehogy megfulladjon itt nekem a nektártól! Vagy, hirtelen bevillant egy másik ötlet. Mi van, ha Masaki~san nem szereti az édeset? Mi meg itt literszámra töltjük belé? Cseppet lesápadtam a gondolatra. De ha tényleg így volt, akkor miért nem szólt, hogy nem ez a kedvence?
De ezer meg egy szerencsére, Sensei megúszta élve az ivást, sőt, még meg is sikerült szólalnia. Egyből haptákba vágtam magam, miközben ott ültem előtte. Mármint, ez már olyan belém rögzült mozdulat volt. Emberi mesterem annak idején eléggé hárklis részeg tudott lenni, ha egyszer bele lendült, és azon kapta magát, görnyedten ülök, vagy épp unott fejjel kukkolok ki az ajtón, arra várva, hogy eleredjen az eső, és kicipelhessem szegényt józanodni. Már vártam a buksi mosást most is, noha most sem a tartásom nem volt görnyedt, sem az orcám unott, ám helyette Masaki~san kedvesen beszélt a fajtánkról. Ami már önmagában is nagy szó volt! Általában, mindig mi voltunk a rosszfiúk az emberek szerint, szóval minden ilyen alkalmat, és személyt, ritka mód értékeltünk!  Főleg, hogy a szavaira is figyelt, állapota és az elfogyasztott szaké mennyiségének a tükrében, ez nem volt akármilyen teljesítmény! 
   - Az egyelőre arra! - mutattam az ajtó irányába. Mármint, tisztába voltam vele, hogy Masaki~san jól eltájékozódott volna, ha bővebb információval látom el, akkor is. A hiba bennem volt. Én voltam túlságosan profi az eltévedésben. Ki tudja, lehet ez valami genetikai adottság lehetett bennem, bár Risu~chan szerint Misa sose tévedt el. Lehet, ő apánktól örökölte, én meg anyánktól! A kardkovácsoláshoz úgy se kellett semmilyen közlekedős mizéria. Az embernek, ha kellett házhoz hozták a kardot, élesítésért és fényesítésért mondjuk, de az új kardokat is háztól  vitték! Genkuro már azért mesélt a családomról! Lehet többet is, mint Shion! - Ha kiértünk, akkor fogom csak tudni, merre is vagyunk arccal! - tettem azért hozzá, minden minémű félreértés elkerülése érdekébe - De nem kell aggódni, a szentély területén nem tévedek el! Minden máshol igen, de a szentélyt és az osztagot ismerem! – teljesen, és jogosan nagyon büszke voltam a teljesítményemre!
Szóval el is indultam, személyesen mutatva az utat. Kint már kezdett igen csak esteledni. És mint olyan, nékem is kezdett felforrni a róka vérem. Megvártam, hogy a férfi is kijöjjön, majd körbe néztem az égen. Érdekelt, hogy a Hold hogy is áll. A látvány összhangban volt azzal, amit éreztem valamennyi porcikámban.
   - Volna kedved kipróbálni valamelyik youkai szekeret? - kérdeztem, miközben a férfire néztem, enyhén világító ezüst szemekkel, elgondolkodva - Mondjuk Oboro-Guruma egész kedélyes lenne erre a célra! - bólintottam elégedetten, miszerint megtaláltam a tökéletes megoldást! Nem volt más hátra, már csak Obo~chant kellett elő keríteni. Szerencsére Ebben meg Kuro~chan segített.  Így aztán nem kellett sokat várni, hogy megjelenjen a méretes szekérszerű youkai. Mosolyogva lestem a férfire - Kasha~chan nem lett volna a legjobb megoldás! Az egész szekér ugyanis lángol általában! Az kicsit meleg már ilyen időben. Legfeljebb egy yuki-onnával lehet elviselni! - magyaráztam. - Obo~chan viszont kényelmes, tiszta, semmi láng!
Közben egyre többen oda gyűltek Oboro után. Mire észbe kaptam, már jócskán sokan voltunk.
   - Ma merre megyünk? - kérdezte egy tengu, teljes lelki nyugalommal, mintha ez már egy eldöntött dolog lett volna.
   - Masaki~san is benne van, akkor feljük. De csak, ha viselkedik mindenki! - tettem hozzá, kissé pimaszul.
   - Hisz ismersz minket! - jött a válasz. 
Mivel elég sokan voltunk, körülöttünk kicsit sűrűbb lett a levegő. Még nem kellemetlenül, inkább csak olyan formán, mint amikor nagyon párás egy-egy zápor előtti nyári forró napon. Annyi különbséggel, hogy akik nem voltak benne a felvonulásban, azok inkább fáztak tőlünk. Szép hosszú sorba indultunk el. Ahogy elhagytuk a szentélyt, egyre többen csatlakoztak.  Amerre haladtunk az árnyékok megnyúltak, és feltűnően megnőttek. A körülöttünk terjengő, sötétkék, néhol már fekete, ködszerű lélekenergia pedig eléggé nyilvánvalóvá tette, nem evilágról, és nem evilágra valók vagyunk. A szinte árnyékként körülöttünk kavargó sötétet, levegőben lebegő tűzgömbök enyhítették. A szekérben, noha most mind a két oldala nyitva volt, egy burabura lakott, szóval őt is meggyújtottan egy aprócska kitsunebi~vel. Menet közben magam is beültem a férfi mellé.
   - Főleg nyári forró éjszakák egyik vicces eseménye az ilyen - mosolyogtam - Általában csak lelkes magamutogatás, hogy az emberek ne felejtsenek el azért félni. Elvégre az tesz minket erősebbé. Ha viszont valaki idegen youkai téved a mi territóriumunkra, Főleg, ha kéretlenül, és még gonoszkodik is, féltékeny népek tudnak eléggé lenni… Az olyan nem túl szépen szokott lezajlani. Ha nem is látszik, azért meg vannak a maguk íratlan szabályai mindenkinek. És ha bosszantják is az embereket, az idegenektől meg is védik őket! - élvezettel bambultam fel a Holdra - Masaki~san… - kezdett ténylegesen elő jönni belőlem a ravaszdi. De egyelőre ő se akart komolyan garázdálkodni. - lesz olyan, hogy elfelejtenek minket az emberek? És vajon akkor végérvényesen, és örökre meghalunk? Vagy inkább teremtenek másokat?

(click to show/hide)
« Utoljára szerkesztve: 2015. Júl. 07, 00:41:24 írta Aikawa Chiyo »


(click to show/hide)

Karakterlap

Sachiaru Masaki

Eltávozott karakterek

Ügyeletes tajparaszt

Szint: 17.

Lélekenergia:

60% Complete
85 500 / 100 000

Hozzászólások: 166

Hírnév: 10

Infó

Tárcában: 54 150 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
mandarin sárga

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
madafaka I'M awesome!

Post szín:
#ffcc00


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Shinto Shrine ... avagy Inari Szentély
« Válasz #22 Dátum: 2015. Szept. 27, 00:21:11 »
Elráncigálósdi

Mostan nem vágtam, hogy Skizolda a félkegyelmű strucctojás hántoló bugrist járatja velem vizibiciklin, vagy totál karót nyelt macaként kúrta hozzám, hogy a csülkével kirittyentett ajtón húzzam el a belem. Annyi a kurvára éterbe hintett vadmalac fűszerpác, rohadtul arrafelé villantotta mind a kettő-három sokra szaporodott mancsával, szal lőttem neki a baromira retardált, de azért a négy sarokkal arrébb dekkoló lónyál árussal szórakozz sasolást, mert a tajparaszt tarolási rátám ellenére még baszottul nem a fallal akartam eloldalazni. Saját termesztésű gógyimból kipattintottam volna, arra csatangoljak, szal lőttem rá kézmozdulatot is, hogy görgedezzünk rohadtul bővített felvázolásra, mert azzal aztán nem, hogy az ágyamig, de a küszöbig se botorkálok el.
A retkes rendezői változattal se húztak ki a kutyagumóból. Kurvára nem derengett fel a kibaszott lámpás attól, hogy a gyepen majd betalálja Pallas Athene, aztán redvás térkép gubicsok pattognak ki a koponyájából, amiket megvizslatva már rohadt frankón vágja a kotorászási irányzékot. Ez a porba hintett hugyozás, barmira nem lőtte fentebb a bizalom bónuszom, hogy véletlen se a találomra levegőbe bökött kisujjából szopja ki az arrát, de csak elkavarodunk olyan placcra, ahonnan már belövöm a dobozolda elérhetőségét. Az meg a másik segédmerénylet, hogy Skizokni, ha ki akart volna velem cseszni már kurvára régen becsörrenti, szal nem köhintettem el a gyanakvó suttyóságom, mert kurvára nem tett rá szenes lapáttal, ilyen faszságokat csavarjak ki a gógyimból. Rohadt pöpecül viselte az elbaszódott és még atomra betintázottan kóválygó képemet, szal plecsnit, nem leosztást érdemelt a mai lézengésért. Ezért marhára méretes lakatot csűrtem a pofámra, véletlen se károgjak be szemétkedő genyóságot, főleg, hogy bedobta a témát hazáig akarja cipelni a valagam. Erre mán rohadtul kifikkant egy cümmentés a pofámon és rohadt tajparaszt vigyorral böktem oda a surmó uzsonna tatyómat.
-Be is zörgesselek egy feketére?- Baszottul nem csilingelt be a haraszt, tippmix sem kotorászott a körzetében, épp bevádoltam a seggem felkaparására tett kísérlettel. Rohadt lazán odahorkantotta, hogy a füves löttyöt jobban bírja. Erre a frissen metszett liliom agytekervény gördülésre már csak a homlokom telibe kúrásával válaszoltam. Lézengenek atomra kifingott szituk, amiket baromira felesleges nyúzni és ez pont ilyen cseszkelődésnek bizonyult. Osztottam rá egy laza séróborzolást, aztán kurvára méretes szeszpára eregetéssel túrtam össze a mazsola darabkáimat, milyen londíner szolgálatról trécselt. Rohadtul fél perce böffentette el, de már kurvára kizuttyant a megoldás. Baszottul lefoglalt, hogy marhára szorulásos szultánként görcöljek a szitun - meg előkotorásszam a sarkvidékre dezertált egyensúlyom és ne dobbantsak állal a humuszba -, így arra is csak takaréklángon headbang-eltem, mindjárt idecsődíti a talicskát.
Kurvára nem csengettem már le, milyen nerc bundának löktem a csülkömet, de baromi kushadással tűrte rajta trónolok. A leszedáltan csörgedező értelmi szintemmel meg fel se fogtam a szaros adást, hogy oda kéne böknöm egy köszt, ha már ekkora hippi életérzéssel támogatja a józanodási szándékaim. Az meg már baszottul túlgürizte a csiccsent radarom, hogy kibaszottul méretes sor kígyózik a picsám mögött. Ezerrel kukkoltam a valagam mögé, mér csekkolok egyre több krapekot, de azt hittem, csak az egészségtelenül elbaszódott üldözési mániám halluztat ennyi klónt.
-Ez most rohadtul olyan, mint a zöld háttér…- Mutogattam kurvára elhumbukozott lúzerként a csörgő gyík falkára, míg Skizella be nem tuszkolt a taligába, hogy végre ágyba górják a képemet. Kapásból bunkó tetűládaként terpeszkedtem szét, mert már baromira nem bírtam összekaparni a picsámat. A szitu, viszont félfetrengéssel se kavargott lájtosabb területekre, mert a gyomrom kurvára lázadt. Rohadt tempósan liftezett benne az egész havi zaba adagom, pedig baszottul skubiztam Skizizire.
-Heh?!-Vágtam be a marhára sültgalambot kergető csóringer pofámat ez meg milyen formációban csimpaszkodik a hordavonuláshoz.
-Amíg az ember ezen a porfészken kóborlászik mindig fog parázni és mindig csettint ki valami szarságot, amivel szedálhatja magát. Kitalált vackok mindig lesznek, de az nem szállingózik ki a koponyájukból, hogy fossanak a sötéttől.-
Villantottam be kurvára elégedett hasfelmetszőként a vörös bagolylesőimet. Lehet baromira nem tenyészkedett semmi közöm a csivitelésekkel legendává feltápolt vérszívómhoz, de attól még vágtam az érzéseit és gondolatait. Rohadtul azt a témát szajkóztuk, hogy akármilyen nyomorék mesét rittyentsen is az ember, ösztönösen mindig derengeni fog benne a lámpás, mi az igazi para. Rákenheti csilliárd faszságra a nyűgjét, de a lelke eldugott szegletében vágni fogja, hogy ez mind csak retkes kamuzás.
Nyögtem volna még kertelést erről a témáról, de a gyomrom bedobta a villás targoncát. Hiába szuggeráltam baromira tegyen magára gatyaféket, addig csesztet, hogy az ajtóban dekkoló csóringert félre kotorva rókáztam ki a talicskából.
-Neh! Ezér ne vedeljetek!-Terültem ki kurvára kifingatott békacombként a padlón, miután rohadtul elugattam a kibaszottul bölcs faszkalap károgásom. Még valameddig készenlétiben pislákoltam a körzetemben tivornyázó csordára, aztán benyomtam a kómát. Kapirgászott bennem a baljós árnyékszék, hogy rohadtul fog fájni, amikor feléledek…
× Somnus ×

(click to show/hide)

Karakterlap

Aikawa Chiyo

Félvér kitsune

Eltávozott karakterek

Shinigami

11. Osztag

*

Togishi

Szint: 16.

Lélekenergia:

60% Complete
82 400 / 100 000

Hozzászólások: 531

Hírnév: 9

Infó

Tárcában: 29 150 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Shinigami: Ezüst-kék szegéllyel ; Kitsune: Fekete-vörös szegéllyel

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Mindnyájunknak meg van a saját kis biztonságot adó kabalánk. Csak egyeseké élesebb, mint másoké.

Post szín:
#FFB71C ; #B3FF87


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Shinto Shrine ... avagy Inari Szentély
« Válasz #23 Dátum: 2016. Szept. 24, 02:00:07 »
Itt a róka, hol a macska?

Sejtelmes mosollyal néztem én is az emlegetett, és nagyon „ártatlan” oni irányába. Úgy döntöttem, inkább nem avatom be Hiko~donot, hogy Shiro~chan nem oninak született, hanem félig meg embernek, akár csak nevezetes felmenőm. Igaz neki nem Kuzonoha volt az anyja, hanem Orochi az apja, aki koránt sem volt olyan gondos szülő, mint Kei~chan. Már csak azért sem, mert idő előtt felaprították. Ijesztő gondolat volt, hogy Seimei~ből is oni vált volna, ha az anyja nem köti meg az erejét, és adja egy sokat tudó mesterhez. Pont ezért nyúlt nagyot a fülem, meg kellett uralkodnom magamon, hogy ne látszódjon, mennyire meglepett azzal, amit mondtam. A mosolyt az arcomon tartottam, ne látszódjon minden egyes gondolatom. Addig nem ítélkezik, míg nem akarunk ártani neki? - Honnan tudta, hogy nem akar ártani? -kockáztattam meg a kérdést. A cicáról faggatózására Rin~chanhoz fordultam, hogy ő mit tud az ügyben. Emberi alakot öltött nagyjából, és nagyon elgondolkodva mozgatta a fülecskéit, miközben látványosan gondolkodott. - Amióta itt élek Japánban, találkoztam bakenekoval, nekomatával, - még a homlokát is ráncolta a nagy agyalásba - Vörös, mint Shiro~chan… - az emlegetettre pillantott - esetleg Kasha. Ha nagy, akkor lehet Kasha! - megkocogtattam a vállát. - Nem japán! - jegyeztem meg óvatosan. - A macskák kiálya! - húzta ki magát büszkén -Esetleg Shisa? Azokban van vörös. Esetleg Gajashima… - sóhajtott egy hatalmasat - A némeai oroszlán még? Bár, ha cica, akkor kisebb. Hirtelen ennyi!- simogatta meg bocsánat kérőn a saját haját. - Szép listát mondtál el! - kócoltam össze a haját. Nagyon lelkesen tolta a fejét a kacsómhoz, hogy abba ne merjem hagyni a kényeztetését. Közben hagytam, hogy elterelődjön a szó. Némán elmosolyodtam arra az aranyos kérdésre, hogy rokona vagyok~e más rókáknak, más országokban. - A mi fajtánknál kicsit másképp vesszük a rokoni kapcsolatokat, mint az emberek, ahogy teszik. Lényegesen hosszabb az élettartamunk, másképp éljük meg az időt, és a teret. - jegyeztem meg csendesen. Igazából nem ismertem a tényleges rokonaimat. Sem én, sem Keiko. A leszármazottjait felismerte, de alapvetően a testvéreit, vagy a szüleit. Hiába ismertem az emlékeit, nem tudtam, hogy kik lehetnek.  De ezekkel nem foglalkoztam többet. Inkább kíváncsian hallgattam az ő verzióját a Sarki Fény eredetével kapcsolatban. Nem volt ez ellen sem ellenvetésem. Lényegesen nagyobb ez a világ, hogy csak egy jó válasz létezzen minden kérdésre.
   - Köszönöm a kedvességüket! Igazán különös, és kedves emlékeim egyike az, amikor ott jártam!- bólintottam mosolyogva. Máskor talán gunyorosan eltúloztam volna némely mozdulatomat, netalán a hangszínemet, ám ez az ember elérte, hogy élvezzem őszintén a társaságát.
Nem volt hát csoda, hogy emléket akartam hagyni neki. Hogy ha másnap reggel felébred az otthonába, ne higgye azt, hogy egy izgalmas álom voltunk csupán. Önző, és szeszélyes kívánság volt ez a részünkről. De kitsune voltam. Szerettem szabadjára engedni a szeszélyeimet.
Őszintén örült az ajándéknak. Még ha önző érdekből is adtam neki. Elégedett buksival figyeltem, ahogy már előttem elkezdte szeretgetni a pöttöm lángocskát. Egyből ráérzett, hogy hogy tudja magába bolondítani a csöppséget.
   - Ha ad neki, akkor lesz neve Hiko~dono! - bólintottam.  - Ő oda kívánkozott, szóval Ön hiányzott volna neki, ha nemet mondok az óhajára. És ha mégis elfogja a honvágy, akkor is találkozhatunk még, persze, ha Kegyed is megengedi!- aggodalmát tüneményesnek találtam.  - De vigyázzon vele! Tényleg szereti a hasát, szóval jobb lesz, ha ön figyel rá, nehogy elrontsa a pocakját. Ha rajta múlna, a saját méretének a sokszorosát is eltűntetné! 
A köszönetére a kimonom anyagát vontam egy pillanatra az arcom elé, ne látszódjon esetleges mosolyom.  Majd meghajoltam előtte, fel is keltem.
   - Már megtette! Megtisztelt minket ezen a csodás estvén! - észbe kaptam, hogy már nem a saját időmbe vagyok. Nem lett volna jó azt a nyelvjárást használni.  - Beszéltem azokról a helyekről, amik még itt vannak, de már a kamik világához is tartoznak. Volna kedve elkísérni? - nyújtottam felé a kezem. Rajta állt, hogy elfogadja, vagy sem.  - Arra a területre még élő ember is beléphet. Persze, ha hívjuk! - megvártam a válaszát, ám a beleegyezését követően egy csengőcske jelent meg a kezembe. Csilingelő hangja gyorsan elült az éjszakába.  Alig halt el a csengetés, a fák lelkecskéi jöttek oda hozzánk. Előbb engem, majd szégyenlősen Hiko~sant is körbe ölelgették. Még puszit is kapott tőlük. 
   - Kedvelik Kegyed! - nem váratott az Oboro Guruma sokáig magára. A hatalmas youkai szekér a semmiből jelent meg mellettünk. Elhúztam a bambusz függönyt, és a kezem nyújtottam vendégemnek, hogy felsegítsem.  Bent hagytam, hogy Kasai~chan, és Hiko~dono lángocskája világítsák meg a szekér belsejét.  Lágyan repültünk, még egy túltöltött szakés csésze se löttyent volna ki. A Szentély bejárata előtt ért földet a szekér.
   - Ez a hely eredetileg is egy templom volt. - ajánlottam fel neki a karom, hogy kisegítsem a járműből. Egy aprócska szentély állt látszólag csak előttünk.  A fiúk nagyon lelkesen mentek előre. Felsétáltak a parányi lépcsőcskén (Shiro~channak az eredeti alakjához tényleg törékenynek tűnt a szentélyecse… nagyon le kellett neki hajolni hozzá.)  De mind a hárman eltűntek benne.  Mi is arra vettük az irányt, fel a lépcsőn. A szentély teljesen üres volt, ahogy magabiztos léptekkel beléptem. Ügyeltem rá, hogy a vendégem se maradjon le nagyon.
   - Hiko~dono, örülnék neki, ha megtisztelne! - hajoltam meg előtte. Ahogy a szavak elhagyták a szám, előtte is feltárult az átjáró. A szokásos látvány fogadott. Valamelyik jómadár, ténylegesen Kuro~chanra gyanakodtam, szakét hozott haza, és ezt közösen kellett nekik, nem akármilyen hangolással meginniuk. A környéken, mintha sok sok száz évvel ezelőtt megállt volna az idő, lévén lényegében így is fogalmazhattunk. 
   - Nem rég a rokonaimat kérdezte! - vezettem oda a két ravaszdihoz. - Ők itt a bátyáim. Gin és Kin~chan. - hatalmas bundás formájuk jóval a fejem fölé magasodott. Nem kedvelték az olyan emberi alakot, amilyenben most én is voltam, így nem is lehetett őket sűrűn olyanba látni. - És ő itt Hiko~dono! Velünk volt már a Sakura virágzásnál is! - A méretes rókapofik elmosolyodtak, ahogy közelebbről is megnézték, megillatolták maguknak az embert.
   - Különleges - jelentette ki Kinjirou
   - Légy üdvözölve nálunk! - tette hozzá Gintarou. Hálásan bólintottam arra, hogy elfogadták. De tovább kíváncsiskodtam, immár újfent nem a testvéreimtől.
   - A külleme nem tudom, mennyire más, mint az emberek világának, de az érzés, ami itt elfogja a rókát, az számomra nagyon más. Itt nincs különbség téve youkai és kami között, így könnyen előferdülhet, hogy nem csak lát egy kamit, de szóba is elegyed eggyel-kettővel, ha nem vigyáz! - Indultam el a Torii sor alatt. Közben tovább kíváncsiskodtam - Nagyon másabb, mint amilyet elképzelt? Vagy mint amit megismert? Mi az oka, hogy már nem félelemmel, hanem ilyen kedvesen bánik velünk Hiko~dono? - kíváncsiságom nem szimplán a kitsuneségből eredt. Meg szerettem volna ismerni ezt az embert. - Elnézést kérek, nem akartam tolakodó lenni! - kaptam észbe.



(click to show/hide)

Karakterlap

Hoshi Kazumi

Eltávozott karakterek

Retired Idol

Szint: 9.

Lélekenergia:

60% Complete
47 500 / 60 000

Hozzászólások: 257

Hírnév: 9

Infó

Tárcában: 54 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Raion

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
lilás szürkéskék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Ninurta-Ra'im-Zerim

Mottó:
Jöhet rosszabb is, de te csak mosolyogj a Világra!

Post szín:
#6080a0


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Shinto Shrine ... avagy Inari Szentély
« Válasz #24 Dátum: 2016. Szept. 24, 18:18:43 »
Itt a róka…hol a macska?

Elképedten pislogott a jó kedvűen mosolygó róka cica hercegre. Picikét megkavarodott, pontosan mit szeretne tőle hallani, vagy mit sikerült megint félre magyaráznia. Elveszetten tátogott, mert nagyon bőszen készült beszélni, csak éppen azt nem találta, mit kéne mondania. Végül arra jutott, hogy kifejti töviről hegyire mire gondolt eredetileg. A jelek szerint úgy sem jött össze megértse követhetetlen hablatyolását róka cica herceg. Jobb, ha tiszta vizet önt a pohárba, hátha, abból ténylegesen kibogozható mire szeretett volna eredetileg kilyukadni. Ehhez nagyon szorgosan fészkelődött közelebb. Határozottan húzta ki magát, de kezeivel végig maga előtt hadonászott, mintha attól egyszerűbb lenne lefordítani a csapongó, kusza és gyakran hiányos előadását.
- Mint tudja, vannak emberek, akik különleges adottságokkal születnek. Az enyém, hogy egész kiválóan érzékelem a környezetemben tartózkodó lények lélekenergiáját. A jelenlévők energiája alacsony, tiszta… – Hunyta be rövid időre szemét. Halvány mosollyal könyvelte el, minden idillien csendes. -…békés.-
Már csak azt nem tudta pontosan ezt miként írhatná körbe. Kereste a szavakat, hogyan tudná érzékeltetni, mit lát pontosan, de a végén úgy döntött sokkal könnyebb, ha saját szemével látja róka cica herceg mindazt, amit ő. Határozottan felé is tartotta kezét. Nem volt erőszakos, követelőző, vagy éreztette vele, kötelező elfogadnia a felajánlását.
- Megengedi, Gintarou heika? Sosem voltam ügyes a tanításban, de talán egyszerűbb, ha megmutatom. – Nyugodtan megvárta, hogy eldöntse él az ajánlattal, vagy sem. Addig kizárólag a folyóparton mulatozók lélekenergiájára összepontosította kusza gondolatait. Nem szerette volna bevillanó képekkel terhelni róka cica herceget. Nem engedhette meg magának azt a luxust, önkényesen bajt zúdítson kedves vendéglátója fejére. Sem érzelmekkel, sem múltbéli emlékekkel nem akarta terhelni.
Azok után engedély gyanánt tenyerén landolt róka cica herceg keze, gyengéden megfogta. Nem mondott egyebet, csak azt, hogy lazítson és csukja be szemeit. Nagyon ügyelt saját szórakozott buksijára és olyan óvatos próbált lenni, amennyire csak lehetett. Mély levegőt vett, ellazult, majd ráfókuszált a kicsike fesztivál területére. Nem engedte sem távolabb, sem közelebb az érzékeit. Kizárólag ezt a kicsike szeletét fedte le a folyópartnak. Ennek köszönhetően előtte és így róka cica herceg előtt is a teljes feketeségben hirtelen számtalan mozgolódó, eltérő méretű, alig észlelhetően váltakozó árnyalatú színes pont jelent meg. Mindegyik élte a saját kicsike életét annak megfelelően gazdája éppen milyen hangulatban volt. Hol nagyobb, hol kisebb, hol erőteljesebb, hol haloványabb lett. Akadt egy-két hevesebb természetű szellem, akinél szinte folyamatosan váltakozott a színe.
- Shinjirou san színe szívet melengető. Sok ember megirigyelhetné! – Szűnt meg hirtelen az összes pont egyetlen egyet kivéve. - Nem tudom, mennyire érzi a pontocskából áradó energiát, Gintarou heika, de engem határozottan megnyugtat. Kedvesen cirógatja a lelkemet. – Szüntette meg szép fokozatosan az átvitelt, ne érje túl váratlan sokként róka cica herceget a vetítés vége.
- Nagyjából így értettem, nem fenyeget semmi. – Mosolyodott el kedvesen. Elengedte róka cica herceg kezét és hálásan biccentett felé, hiszen nem kicsi bizalommal ajándékozta meg. Másban felmerülhetett volna teljességgel joggal, hogy valami turpisságot fog művelni. Alig ismerték egymást, megértette volna, ha nemet mond egy ilyen légből kapott kérésre. Nagyra értékelte, hogy már most ennyire sokra tartotta, szó nélkül tette, amit mondott. Ritkán találkozott eddigi élete során ilyen szintű nyitottsággal, elfogadással és vendégszeretettel. Különösnek, de semmi esetre sem szomorúnak találta, amit általában az emberektől nem kapott meg, azt idegen szellemektől igen. Cseppet sem bánta és nem érezte helytelennek. Inkább továbbra is örült, milyen helytelenül vélekedett róluk gyerekkorában. Szüleinek valóban igazuk volt, nem szabad ítélkezni.
Tagadni sem lett volna képes, majd kicsattant jó kedvében, melyen, csak semmiből fellángoló kíváncsisága tompított. Óriási szemekkel pislogott a cica szellemeket felsoroló Rin san-ra. Szörnyen bántotta, hogy képtelen volt formát, arcot, akármit társítani az elhangzó lényekhez, de nagyon bőszen memorizálta nevüket. Elhatározta, másnap bemegy a könyvtárba, vagy legalább felcsapja az internet világát és alaposan utána keres a szóba kerülő cica szellemeknek.
- Nem igazán kicsi cica a hangja alapján. Nagyon öblösen, mélyen tud morogni, amitől az ember libabőrös lesz, mert tudja nem szabad vele kekeckednie. Tiszteletet parancsoló? Igen, azt hiszem, ezzel a jelzővel illetném. És, nem tigris! Azt mondta, azaz öccse! És a kutyám! Idegesen morog a közelében! És, az emberek! Félnek tőle! És-és! Szereti az édeset! – Járt a szája szünet nélkül, ugyan még mit fűzhetne hozzá az elhangzottakhoz. Igazán fel sem fogta, már régen elhallgatott Rin san és cseppet sem biztos közelebb viszi a megfejtéshez, ha mindent részletesen kifecseg, amit vörös tudós mellett tapasztalt. Annyira belefeledkezett a dologba, szinte döbbenten meredt Rin san-ra.
- Oroszlán? – Kérdezett vissza kíváncsian. Próbálta felidézni miként festenek az említett cicák és azzal összehasonlítani vörös óriást. - Azt mondta valamiféle alakváltó. Ön szerint lehetséges oroszlán lenne, Rin san? – Biccentette félre a fejét. Csendesen emésztette még pár pillanatig az információkat, majd igyekezett róka cica hercegre figyelni, aki kedvesen válaszolt a nyakába zúdított kérdéseire. Nem akart illetlen lenni, hogy más vidékeken jár, ezért szorgosan hessegette el a vörös tudóst érintő, számtalan mennyiségű gondolatát, hogy kizárólag a jelenlévők, azok közül is róka cica herceg mondatait kövesse nyomon. Ebben elég nagy arányban segített, hogy a vele játszadozó kicsike tüzecske került szóba, akinek épp nevet kellett választania. Sűrűn pislogott hol a ruháján mászókázó csöppségre, hol a bélpoklosságáról mesélő róka cica hercegre. Hosszasan mélázott a lehetőségek között, ugyan mi lenne neki a megfelelő név, de folyton az jutott eszébe, milyen édes gömböc volt, amikor bekapta az energia falatkát.
- Kyuutai! Pont olyan tündéri kis gömböc vagy, mint egy szép üveggolyó! Mit szólnál, ha ez lenne a neved? – Csúsztatta tenyerét az egyik dísze után kapálózó tüzecske popója alá. Óvatosan arcához emelte, mit a véleménye a hirtelen kitalált ötletéről. A tüzecske sűrű morfondírozásokkal döntötte jobbra-balra fejét, majd sűrű bólogatásokkal pattogott tenyerén. Széles mosollyal simogatta meg a feje tetejét, amire édesen rácsimpaszkodott ujjára. Majd elolvadt, annyira tündérinek találta, hogy óriási ölelést kapott tőle. Legszívesebben szorosan magához húzta volna, de az biztos megrémítette volna, ezért óvatosan a vállára ejtette és finoman hozzádöntötte fejét. Tiszta szívéből örült, sikerült megfelelő nevet találnia, hiszen azt szerette volna, ha neki is tetszik.
- Szemmel fogom tartani, Gintarou heika. – Tartotta oda neki az ujját, tovább játszadozhasson vele. Szemernyit sem zavarta a kis nyughatatlan lángocska játszadozása. Aranyosnak találta, ahogy fel-alá randalírozott és élénken érdeklődött minden rajta található dolog után. Nem is akadályozta a felfedező körútban, bár fél szemét rajta tartotta, nehogy butaságot műveljen.
A semmiből érkező kérdés meglepte róka cica herceg részéről. Megszeppenten pislogott rá, míg kíváncsisága át nem vette az uralmat. Szörnyen érdekelték az említett átjárok, ahogy a kami-k világa is. Csodásnak tűnt a fejében és nagyon szívesen ellátogatott volna oda, de, miután említették neki, hogy emberek nem tehetik be a lábukat, fel sem merült benne a kérés, csak a kapuig elsettenkedhetne. Nem menne be, mert nem szabad, csak bekukucskálna, vagy megnézné a bejáratát, hogy felismerje a jövőben. Álmában se hitte, ezek tudatában, még felajánlják neki, kettőt összekötő izgalmas világba még átsétálhat.
- Nagyon szeretnék! – Csillogtak a szemei izgatottan. Kimondhatatlanul bezsongott a lehetőségtől és szinte rohant róka cica herceghez, amikor kezét nyújtotta, hogy elkísérhesse a levegőből érkező szekérhez. Eltátott szájjal pislogott a különös közlekedési eszközre. Kíváncsian nézette ki vezet és miként képes repülni, mielőtt szófogadó vendégként beszállt a belsejébe. Persze út közben sem maradhatott veszteg. Folyamatosan kifelé nyújtogatta nyakát, ugyan merrefelé járhatnak. Csillapíthatatlan lelkesedéssel kapkodta fejét a kicsiny méretű templom előtt. Eltátott szájjal járta körbe tekintetével az egész környéket és némileg bambán döntötte oldalra fejét, miután Shiro san játszi könnyedséggel tűnt el a piciny épületben. Sűrű pislogásokkal hüledezett, micsoda varázslat áldozata lett. Hajtotta előre, minél hamarabb megnézhesse közelebbről, de lábaira féket rakott, hiszen róka cica herceg kísérte a bejárathoz. Hatalmas szemekkel nézett kísérőjére, majd a megnyíló átjáróra. Kíváncsian hajolt előre, aminek következtében elegáns mozdulattal esett be a különös helyre. Alig eszmélt rá csodás alkotására, máris szőrös lábacska nézett vele farkasszemet. Ettől annyira megilletődött gyorsan pattant lábra, immár az előbbi láb tulajdonosával szemezhessen. Elképedten bámulta a hatalmas rókát, akiből hirtelen kettő lett, miután róka cica herceg bemutatta őket. Fel sem fogta mit mondott, csak a csodaszép buksijukat fedő, hatalmas, puhának látszó szőrt látta. Mire észbe kapott már széles mosollyal simogatta az egyik kapuőr fejét.
- PUHA! – Bukott ki száján, amire villámcsapásként tért magához. - Jézusom! Ne haragudjon! – Kapta el a kezét, miután rádöbbent engedély nélkül piszkálja róka cica herceg rokonait. Sűrű hajlongásokkal kerülte meg a két rókácskát. - Szörnyen sajnálom! Nem akartam így beesni, aztán meg a nyakukra esni, bár nagyon puha a bundája Kin san! Már, ha szabad ilyet mondani! Ne vegye sértésnek! Bóknak szántam, tényleg! Az öné is szépnek tűnik Gin san! –
Hátrált befelé óriási lendülettel, aminek hála sikeresen beletolatott róka cica hercegbe. Bűnbánóan nézett rá, majd mély sóhajjal hajolt meg előtte. Ideje volt némileg összekapnia magát, mielőtt fenekestül felforgatja az egész helyet már a puszta megérkezésével. Sűrű szusszanásokkal egyenesedett ki és sorolt be vendéglátója mellé. Nagy szemekkel pislogott rá, hogyan vélekedik a két világról. Most, hogy említette, végre nyugodtan próbálkozott szemlélődni.
- Vigyáznom kéne? Morcosak az itteni kami-k? – Nyelt hatalmasat, miközben a környéküket fürkészte, mintha attól tartana, bármelyik pillanatban kiugorhat onnan egy kami. Biztosan jó darabig rémüldözött volna minden nesztől, ha nem tartja szóval róka cica herceg. Hálás volt neki, hogy lekötötte figyelmét kérdéseivel.
- Nem is tudom. Gyerekként biztos sokat képzelődtem róla, de mostanában nem igazán foglalkoztatott ez a kérdés. – Ütögette elmélyülten ajkát. - Sokszor azt gondoltam olyasmi, mint egy óriási labirintus. Tekervényes ösvényeken lehet közlekedni és minden szeglete másképpen néz ki és mások laknak benne. Olyan, akár Alíz csodaországa! – Csettintett a levegőbe lelkesen, végre rátalált a megfelelő hasonlatra. Abban nem volt biztos mennyire ismerhetik a filmeket, rajzfilmeket, vagy könyveket, amik Alíz kalandjairól szóltak, de szívesen kölcsön adta volna róka cica hercegnek, ha kéri.
- Ugyan, ne kérjen bocsánatot, Gintarou heika! Vegyük úgy, ezt kérte a mesés ajándékokért cserébe! – Mosolygott rá őszinte kedvességgel. Megértette, hogy foglalkoztatja a kérdés, elvégre említette nem szoktak hozzá hasonlóan viselkedni az emberek, vagyis furcsa volt. Nem érezte azt, feltétlen titkolóznia kéne előttük. Odafentről sem kapott figyelmeztetést és Ewy sem tiltakozott benne, hogy tartsa száját. Lényegében zöld utat kapott, hogy elmondhassa, amit szeretne.
- Ismeri a nornákat, Gintarou heika? – A helyeslő választ követően folytatta mondókáját. - Régen, amikor az emberek még az istenek segítségét kérték, akik mágikus ékszereket készítettek számukra. A három norna gyűrűbe kovácsoltatott erejükből, így a kiválasztott őrzők képesek lettek látni a múltat, jelent és jövőt. Segítették népüket a boldogulásban. – Fel sem tűnt számára a nyakában lógó kicsike ékszerrel kezdett játszani. - Minden szép volt, míg ki nem tört az istenek háborúja. A nornák arra kérték a papnőjüket, rejtse el a gyűrűt, hogy ne találhassák meg. A kiválasztott mellé adtak egy védelmezőt, aki megóvta az életét. Legalábbis, így hitte, míg el nem vesztette. Azóta sem találja, hol lehet. – Sóhajtott fájdalmasan. Mélységesen átérezte Ewy szomorúságát. Évezredek óta nem találták a védelmezőjüket, hiába keresték minden lehetséges helyen. Eleinte kitartóan kutattak utána, de az életek múlásával szép fokozatosan elhagyta őket a remény. Megtanultak, nélküle boldogulni, amennyire csak képesek voltak.
- Sokat éltem és láttam a világból, akár világokból, de mindig tartogat újdonságokat. Érdekel, hogyan változik és merre halad, ahogy a benne élő lények is foglalkoztatnak, Gintarou heika. Örömmel veszek minden lehetőséget, amikor valami újat ismerhetek meg és különösen boldoggá tesz, ha ilyen szívélyesen fogadnak. –
Rengeteg oka volt, miért nem fél tőlük. Az előző életei, Ewy-vel szerzett tapasztalatai, vagy édesanyja szavai. Minden életéből felsorolhatna legalább egyetlen indokot, miért nem kéne hátat fordítani ennek a világnak.
- Ha Hoshi Kazumi-ként érdekli a véleményem, akkor édesanyám nevelésére szorítkozom. Az ő szavaira gondolok mindig. – Hajolt meg bocsánatkérően. - Kérem, bocsásson meg, amiért nem az igazi nevem használtam. Amikor bemutatkoztam, mindössze könnyed mókázásnak hittem a találkozásunk. –
lOVE yOU mORE ~♫

(click to show/hide)

Karakterlap

Aikawa Chiyo

Félvér kitsune

Eltávozott karakterek

Shinigami

11. Osztag

*

Togishi

Szint: 16.

Lélekenergia:

60% Complete
82 400 / 100 000

Hozzászólások: 531

Hírnév: 9

Infó

Tárcában: 29 150 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Shinigami: Ezüst-kék szegéllyel ; Kitsune: Fekete-vörös szegéllyel

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Mindnyájunknak meg van a saját kis biztonságot adó kabalánk. Csak egyeseké élesebb, mint másoké.

Post szín:
#FFB71C ; #B3FF87


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Shinto Shrine ... avagy Inari Szentély
« Válasz #25 Dátum: 2016. Okt. 14, 11:19:45 »
Itt a róka, hol a macska?

Kíváncsian tettem a kérésére a kezem az övébe. Nem is tudta, hogy milyen veszélynek teszi ki magát, amikor hagyja, hogy hozzá érjek. Pedig előtte még kitsune mivoltom se titkoltam. Azzal, hogy ilyen nyugodtan hozzám mert érni, végülis az életét tette a mancsomba. Bármivé változhatott volna, ha úgy akarom. Még sem éreztem ilyen irányú késztetést. Helyette engedelmesen lehunytam a szemem, amikor arra kért. Nem esett nehezemre ellazítani magamat. A minden napos meditációimnak hála, mondhatni ösztönösen jött a dolog. De a látottak már nagyon nem voltak azok! Meglepetten pillantottam szét magam körül, csukott szemmel.  Önmagában ez a furcsaság még nem is billentett volna ki a nyugalmamból, ám látni mások lélekenergiáját? Mármint így! Ez valami egészen új, és színes volt.  Shiro~chané vöröses, mint az enyém. Egy pillanatra elkaptam Kuro~chan feketéjét, és Rin~chan kékes energiáját. Ahogy az övéké is keveredett az én ködszerű energiámmal, az enyémbe is benne volt az övék. De gyorsan eltűntek a pöttyöcskék. Shiro~chan kivételével. Lenyűgözőnek találtam ezt a fajta képességét.  Kedvesen hajtottam fejet, hálám jeléül, amiért megmutatta a titkát.
Szerettem volna, ha egy picit többet marad velünk. Így egy hirtelen jött ötlettől vezérelve elhívtam magunkhoz.  Egy picit hezitált. Nem tudtam, hogy azt mérlegeli, egy idegennek el menjen~e egyedül az ismeretlenbe, vagy mi más indok lehetett, ám akármi is volt, ahogy eldöntötte, utána olyan őszinte lelkesedéssel jött velem, hogy úgy éreztem, teljes mértékben megérte várnom.  Ahogy láttam, hogy les ki a szekérből, csendesen elmosolyodtam.
   - Még az Élők Világában vagyunk. Vagy nem tudom, hogy szokták mondani. Emberek Világa? Materiális Sík? Fizikális Valóság? - nem éreztem egyiket sem teljesen helytállónak. De úgy sejtettem, hogy azért tökéletesen érthető volt, hogy mint hely, mire is célzok.  - A városa melletti erdőbe megyünk. Az egyik bejárat ott van.  - avattam be. Épp beinvitálni szándékoztam, vagyis nem titkoltam előle ezt. Hisz, ha legközelebb erre járna, már magától is megtalálhatja, és be is léphet!  Nem csak simán belépett, egyenesen bepottyant közénk, szó szerint…  Aggódva nyújtottam felé a kezem, de úgy sejtettem, nem vette észre. Teljes mértékben lekötötte bátyáim megjelenése. Mintha újra megbabonázták volna. Szinte öntudatlan mozdulattal kezdte el Kinjirou  bundáját simogatni a buksija tetején. Néhány levélből idézett legyező mögé rejtettem, leküzdhetetlen kaján vigyorom. Bátyám arca mindent elárult. Igaz, hogy rókaként ez nem épp úgy mutatkozott meg, mint az embereknél. De az a döbbent hitetlenkedés, ahogy közbe rám meredt. Biztos voltam benne, hogy ő a legyező ellenére is tökéletesen érzékelte kicsattanó jó kedélyem. Szokás volt nálunk jót derülni a másikon, míg annak nem esett baja. Ők se voltak különbek nálam. Ám figyelmem akaratlanul is Hiko~donora összpontosult megint, ahogy zavartan elkezdett szabadkozni. Finoman kaptam el a két vállánál, mikor majdnem nekem hátrált. Nem szerettem volna, ha zavarba jötte miatt bukna el valamibe.
   - Ne aggódjon Hiko~dono.  Egészen biztos vagyok benne, hogy bátyáim élvezték a kedvességét! - indultam el vele befele. Nem féltettem én őket olyan mértékben. Tudtam jól, hogy ha nem tetszett volna valami, csak azért nem maradtak volna, vagy viselkedtek volna, mert a vendég velem érkezett. Youkai népek voltunk. Nem viselkedtünk kényszerből sosem.
Így aztán picit tereltem a társalgást, ne aggódjon feleslegesen a két nagy róka miatt. 
   - Morcosaknak tűnik itt bárki? - kérdeztem. Sokkal inkább voltak kíváncsiak. A torii~k mögül leskelődtek, majd tűntek el, mikor közel kerültünk. Incselkedő, pimasz kis lényecskék voltak, de haragosnak, semmiképp nem mondtam volna őket.
   - A labirintus elég szélesen értelmezhető - mormogtam csendesen az orrom alatt. Nekem minden város, falu, bármi ami kívül esett a saját környezetemen, teljes és totális útvesztőnek tűnt.  Az viszont érdekes volt, hogy amíg a legtöbb helyen nem igazodtam ki, a kamik világát ésszerűnek, és könnyen járhatónak érzékeltem. - Sok minden fordítottja annak, mint ami a Földön van. - jegyeztem meg.
   - Alíz? - ráncoltam a homlokom. Nem volt ismerős a név. - Talán találkoznom kellett volna már vele?- puhatolóztam finoman. –Vagy más forrásból kellene tudnom, ki ő?
A kérdésére csendesen bólintottam, hogy hallottam már a hölgyekről. Bár azt nem állítottam volna, hogy személyesen ismertem volna őket. Ám az ezután elmondott történetet némán, és nagy figyelemmel hallgattam. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy közben a nyakába függesztett gyűrűvel játszott.  A bocsánat kérésére csak elmosolyodtam.
   - Hiko~dono. Kazumi~san? - kedvesen rámosolyogtam - Melyik megszólítást kedveli jobban? Kitsune vagyok! Nem sértett meg ezzel, az elővigyázatossággal! A fajtánk nagyon hosszú életű! Sok száz, sok ezer évet is megélhetünk. Így aztán elkerülhetetlen, főleg ha emberek között kell élnünk, netalán rejtőzködve, hogy más nevet, más alakot kell felvennünk. Ha tudná Kedvesem, hogy nekem már mennyi volt… - észre se nagyon vettem, hogy már Mae~chankét beszéltem. Hirtelen mosolyogva a shinigami formámra váltottam - Így megijedne tőlem? Vagy megsértődne, ha kiderülne, jelen pillanatban így élek a shinigamik között? Netalán így? - Vörös maradtam ugyan, ám sokkal markánsabbak lettek a vonásaim, ahogy magasabb is voltam újfent férfi alakban. - Esetleg így zavaró lennék? - feketehajú nő állt újfent előtte. A róka füleimmel nem bajlódtam. - Az elővigyázatosság, az Ön esetében fokozottan is indokolt, hisz igen komoly feladatra rendeltetett! Ha jól vettem ki a szavaiból, egy nagy értékű gyűrűt kell óvnia! Szóval nem baj az, ha nem fed fel egyből mindent! - A korábban használt formámra váltottam vissza. Egyszerű szőke férfi, kitsune alkatrészekkel.  - Úgy sejtem arról a gyűrűről mesélt ott a nyakában. Az előbb játszott vele mesélés közben. Ezt az aprócska szokásra figyeljen. Ha most egy hatalom éhes démon lennék, egészen biztos, hogy kihasználnám az alkalmat! - nem akartam megrémíteni, de nem kicsinylettem el a feladatát sem. - A megtévesztés, természetes módon nem jó. Ha valakit tisztelünk, akkor megtiszteljük az őszinteségünkkel. De vannak esetek, amikor két rossz közül a megtévesztés a kisebb rossz! - jegyeztem meg. - Viszont nem szeretném elrontani a kedvét! - közben felértünk a templomhoz - Érezze nyugodtan otthon magát! - a levegőben égő lampionok lebegtek, lelkesen öltögetve ránk a nyelvüket. Onik sárkányok, bosszúálló szellemek, macska démonok, különböző tárgyakból született démonok, színes összevisszasága játszottak békésen. A lámpák meleg fényt árasztottak magukból, és az egész területet valami lusta idilli hangulat lengte körül. Halk zene szólt itt is a háttérbe. Két kis pöttöm szellemecske szaladt oda Kazumi~sanhoz, és nyújtották felé a kacsóikat, hogy valamelyiküket vegye fel. A másik persze egyből átpártolt hozzám. - Ők itt például kis kamik - borzoltam össze a nyakamat ölelő hajacskáját - Az elhagyott utak szélén látható parányi szentélyek két kis kamija - kacsintottam mosolyogva vendégemre - Nekem nem tűnnek morcosnak! - sétáltam vele kicsit közelebb a többiekhez.  - Lehet egy személyes kérdésem? - nekem is személyes volt, de nem akartam bántani vele - Hogy éli meg azt, hogy ennyi életet végig élt már? Ez rengeteg emlék lehet. Más-más korokból, más-más személyektől. Nem nehéz velük meg birkózni? Emberként különösen! Hogy tudja mindezt önmagában tartani? - őszintén érdeklődtem. Volt egy olyan sejtésem, hogy sokat tanulhatok majd a válaszából.



(click to show/hide)

Karakterlap

Hoshi Kazumi

Eltávozott karakterek

Retired Idol

Szint: 9.

Lélekenergia:

60% Complete
47 500 / 60 000

Hozzászólások: 257

Hírnév: 9

Infó

Tárcában: 54 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Raion

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
lilás szürkéskék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Ninurta-Ra'im-Zerim

Mottó:
Jöhet rosszabb is, de te csak mosolyogj a Világra!

Post szín:
#6080a0


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Shinto Shrine ... avagy Inari Szentély
« Válasz #26 Dátum: 2016. Nov. 07, 23:58:46 »
Itt a róka, hol a macska?

Enyhén összerezzent, miután róka cica herceg kezei landoltak a vállán. Finoman megtámasztották, véletlen se pottyanjon ki a bejáraton. Nagyon örült a figyelmességének, bár első felindulásában enyhe ijedelemmel kapta felé fejét. Maga sem értette mitől tartott. Teljesen nyugodt volt és nem észlelt semmilyen fenyegetést. Minden bizonnyal annyi történhetett, nem számolt vele róka cica herceg mögé somfordált. Ha jobban belegondolt, második gondolata az volt, véletlen nem lépett rá, vagy fel ne borítsa az ügyetlenkedésével. Egyértelműen a miatt aggódott, saját bukdácsolásával sérülést okoz neki. Hatalmas megkönnyebbülés lett rajta úrrá sem az első, sem a második elképzelése nem bizonyult helytállónak. Sokkal felszabadultabban indulhatott el vele feltérképezni ezt a hatalmas világot, bár még szorgos meghajlásokkal köszönt el a kér pihepuha kapuőrtől, mielőtt teljesen elveszett a környezet fürkészésében.
- Cseppet sem tűnnek morcosnak. – Nyújtogatta nyakát kíváncsian. - Inkább aranyosak, ahogy félszegen kukucskálnak és futkorásznak fedezékbe előlem. Minden kamu ilyen játékos kis kópé? - Mosolygott rá a közelébe merészkedő kicsike lényekre. Megérinteni nem merte egyiket sem, mert láthatóan nagyon félénkek voltak. Nem szerette volna, halálra rémíteni őket az idegen ember elindul becserkésző hadjáratra. Türtőztette magát és engedte, megszokják a jelenlétét, aztán, ha szeretnék megérinteni, bátran megtehessék. Nem tartott a kicsike szemtelenül vizsgálódó lényecskéktől, mert édesnek találta, ahogy felfedező körútra indultak. Nagyon óvatosan emelgették haját, fejdíszét, ruhája kiegészítőit. Nem akadályozta őket a rosszalkodásban, csak igyekezett odafigyelni, véletlen se üsse meg őket, vagy lépjen rájuk. Illetve, róka cica hercegről sem felejtkezett el.
- Oh, vele legfeljebb betűk formájában találkozhatott, Gintarou heika. – Kedvesen mosolyodott el, miután Alíz kiléte felől érdeklődött. - Egy kislány, aki mesés világba csöppen, ahol számtalan varázslatos dolog történik vele. – Azt nem részletezte ténylegesen miről szólt a könyv. Sokkal jobban szerette a Disney feldolgozását, ahol Alíz ténylegesen vendége lett egy különleges világnak. Gyakran szándékosan ragaszkodott az egyszerű értelmezésekhez, mert attól kicsikét szebb lett minden és elszakadt a keserű valóságtól.
- Érdekes olvasmány! Ha szeretné, nagyon szívesen kölcsön adom Önnek! Az igazság az, hogy nagyon érdekelne a véleménye! Biztosan másképpen vélekedne róla, hiszen Ön is rengeteg csodával találkozik nap, mint nap. –
Mutatott körbe maguk körül, mire céloz. Ez a színes, ép ésszel felfoghatatlan forgatag teljesen álomszerűnek hatott a számára. Még mindig hitte, ez mindössze egy gyönyörű álom. Neki teljesen eltért az átlagostól, ismerős, megszokott közegtől, amiben élt. Kíváncsi volt rá, annak, aki ezzel találkozik, netán itt él, mit látna a leírt sorokban. Talán, egyszer lesz alkalma, megint találkoznia vele a fantáziája világában. Ettől még elszégyellte magát, hogy kegyetlenül becsapta. Akkor sem volt szép, hogy titkolózott előtte, amikor az első percekben még csak azt hitte, egyszerű játék. Már akkor szint kellett volna vallania, hogy annyi mindent mutatott neki róka cica herceg. Nem beszélve a sok kedves ajándékról, amiket meg sem érdemelt.
- Mindkettő az én nevem. Amelyiket szívesebben használná. – Hajolt meg udvariasan. - Az Edo korban Nakamura Hiko-ként ismertek. Gésa, később onnagata színészként ténykedtem. – Biccentett fejével lehelet finoman. - Jelenlegi Kazumi-ként élem az életem. Énekesként keresem a kenyerem, bár ez koránt sem olyan magasztos művészi tevékenység, mint régen. –
Leplezte kínos érzését mosolyával. Valóban sokkal másabb jelentést hordozott, valaki zenész, táncos, énekes. Lényegében magát sem nevezhette kifejezetten énekesnek. Nem iskolában tanulta, nem hivatásos tanárok képezték és köszönő viszonyban sem volt a főiskolán végzett művészek hangszínbeli, vagy éppen tudásbeli szintjével. Lényegében az utcai zenészeket képviselte, csak velük ellentétben az ő cuki arcát megfizették. Túlfizetett sztárocska volt, akinél nem kifejezetten a tehetséget mérték.
- Nem, nem! – Rázta meg kezét tiltakozóan. - Egyáltalán nem a bizalmatlanság vezérelt! Nem szolgált rá, Gintarou heika! Egyszerűen, ahogy ott termett előttem és beszélt annyira hihetetlen, felszabadult és szórakoztató volt, úgy gondoltam, miért ne szállhatnék be! Kicsit sem azért tettem, mert tartottam Öntől! Épp ellenkezőleg! A fesztelensége rávett, hogy én is engedjem el magam, még, ha épp másképpen is festett. –
Vakarta meg tarkóját kínosan. Szavaival szembe ment, hogy az udvarias és megfontolt mondatai, nem éppen azt jelezték, olyan hatalmas mértékben elengedné magát. Pedig, ténylegesen lazított és csak engedte magát sodródni az eseményekkel. Teljesen belemerült a saját kusza gondolatmenetébe, így a kelleténél jobban elképedt róka cica herceg játékán. Óriásira nyílt szemekkel kapkodta fejét, annyira gyorsan változott külseje. Álla szó szerint a padlót verte, mert ez valami hihetetlen dolog volt! Lenyűgözte! Magára tapasztotta a szemeit és nem eresztette. Legszívesebben tapsikolt volna, mint egy buta kisgyerek, hogy még többet mutasson neki.
- NEM! EZ VARÁZSLATOS! – Csapta össze tenyerét csillogó szemekkel. Eltátott szájjal nézte az elé álló fekete hajú hölgyet. Már emelte kezét megfoghassa a róka fülecskéjét, de még időben észbe kapott. - Hogy csinálta, Gintarou heika? Ezek mind Ön, mármint persze, hogy Ön, de az előző életeiből vannak? –
Hadonászott kézzel-lábbal, mire szeretne kilyukadni. Az sem vett vissza lendületéből róka cica herceg továbbra is helyeslően beszélt arról, ilyen elővigyázatos. Jelek szerint hiába mondta, hogy nem ezért tette. Nem akarta tovább győzködni, ezért mély sóhajjal lépett tovább, hogy immár oldalra döntött buksival pisloghasson róka cica hercegre. Nem értette, milyen démonokról beszél, amikor itt egyetlen gonosz dolgot sem érzett. Ettől az óvatosságra intelméért nagyon hálás volt.
- Köszönöm a figyelmeztetést és aggodalmát, Gintarou heika. A jövőben vigyázni fogok erre! – Hajolt meg tiszteletteljesen. - Azt hiszem értem, mire gondol, Gintarou heika. – Mosolyodott el szomorkásan. Mindennél jobban gyűlölt hazudni, még is megesett rákényszerült. Úgy tett, mint, aki semmit sem tud. Saját bőrén tapasztalta meg, nem lehet erre építeni semmilyen kapcsolatot. Ha pedig az ember rákap a hazugság ízére, képtelen leállni. Fél beismerni mit tesz, szembe nézni a következményekkel, hogy elveszítheti, amit így szerzett. Belebetegszik a lelke, ha nem képes nemet mondani a benne munkálkodó kicsike ördögfiókáknak. Legyen az egyszerű csínytevés, vagy másokat földbe döngölő hazugság, muszáj ellenállni a késztetésnek.
- Azért óvatosan bánjon vele, Gintarou heika. Nem csak ön, de az is könnyedén sérülhet, akit megtéveszt. Bármilyen jó szándék, könnyed játék vezérelje, ha egy várat hazugságokra épít fel, előbb-utóbb összedől a saját súlya alatt és maga alá temeti. Ne okozzon önkéntesen fájdalmat önmagának! –
Mosolygott rá kedvesen, ne vegye kioktatásnak szavait. Könnyed baráti tanácsnak szánta, ha már megtapasztalta, milyen nyomorúságos érzés, amikor teszed az ártatlant, mert hinni akarod, elfelejtkezel róla, akkor minden más lesz és minden máshogy alakul. Nem járt ebben a játékban szerencsével. Nagyon csúfosan elbukott és azt a borzalmas önvádat, megvetést és gyűlölet nem kívánja senkinek, amivel azóta is a tükörbe néz.
- Igazán köszönöm! – Kész felüdülésnek élte meg, hogy beértek a templomba. Rögtön meghajlással köszöntötte a bent repkedő, futó, ugráló, lebegő lényeket. Nagy szemekkel pislogott körbe, milyen csodálatos szellemek vannak ott. Arra tért észhez, hogy felé rohant két aprócska gyermek. Felé tartották kezüket, amire széles mosollyal hajolt kicsikét le, hogy kitartóbb pöttömke felkapaszkodhasson a nyakába. Hamarosan rá is akadt a ruhája nyakánál bujkáló kicsike tűz gömböcre. Félénken ismerkedtek egymással, miközben kedvesen mutatta be őket egymásnak és mesélt a picike tüzecskéről.
- Hogyan? Nincsenek szüleik? Egyedül vannak? Senki se vigyáz rájuk? – Rémülten ölelte kicsikét szorosabban magához a picike gyereket. Hatalmas szemekkel meredt róka cica hercegre, mert ezt nem tartotta helyén valónak. Két ilyen aprócska gyereket nem lehetett csak úgy magukra hagyni az út szélén! Mindentől és mindenkitől távol. Biztosan nagyon magányosak lehettek! Emlékszik mennyire félt, fázott és sírt, amikor Ricchan elfelejtett érte menni edzés után. Ott ücsörgött a sötét, üres, ijesztő udvaron. Őt csak pár órára hagyták faképnél, de már az is örökkévalóságnak tűnt.
- Természetesen, Gintarou heika. – Foglalt helyet a kicsike prücsökkel. Finoman megigazította a ruháját és megkocogtatta orrát, miközben buta arcot vágott. Elhatározta el sem ereszti, csak, ha szeretne menni.
- Mindegyik emlék, élet és személy különbözik. Élesen elhatárolódnak a fejemben. – Biccentette oldalra fejét, miként tudná ezt a dolgot szemléltetni. - Tudom, hogy hozzám tartoznak, de meg van a magam élete és emlékei. A sajátomat élem, ők ezt tiszteletben tartják. Ott vannak, ha szükségem van rájuk, de nem akarnak irányítani. Elfogadták a részemet képezik, ahogy azt is, ők már leélték a maguk életét, most rajtam a sor. Ugyanígy leszek én is. – Hümmentett egyet, mielőtt ötletet bezsebelve csapta öklét tenyerébe. Szándékosan a kicsike szellem előtt csinálta, hátha kedve van utánozni. - Most a hógömbök jutottak az eszembe. Mindegyik ősöm egy-egy teljes, egész gömb, ami egy dobozban van, ami történetesen én vagyok. Ha valamelyikük emléke érdekel, előveszem a hógömböt és meglesem, amire kíváncsi vagyok belőle. –
Remélte ezzel kicsikét sikerült közelebb vinnie róka cica herceget a megfejtéshez, mármint ahhoz, amit saját buksijában annak tartott. Lényegében tényleg, ilyen állapotban töltötte a mindennapjait. Tisztában volt vele, hogy mennyi élet kavarog a fejében, de sosem kísértették az emlékek, vagy beszéltek hozzá az ősei. Ha szerettek volna valamit az álmaiban felkeresték, esetleg Hiko-t és Ewy-t küldték tárgyalni vele.
- Eleinte nagyon rossz volt. Az emlékek egyszerre leptek el. Beszippantott több száz élet, amitől azt hittem szétszakad a testem és lelkem, de az istenem kegyessége megmutatkozott. A gyűrűm, vagyis a képességem tartja ilyen édes gömbökben az életeket. Azért nem őrülök bele a sok hangba, képbe, hallucinációba, mert elzárták előlem. Bármikor elővehetem őket, gyűjthetek újakat hozzá, de azaz igazság, Gintarou heika. Az életet megélni és nem ismerni akarom. Amennyire lehetséges, elkerülöm, mások emlékeit nézegessem. – Pillantott fel vendéglátójára. - Nem akarom elfelejteni ember vagyok és nem isten. Lehet kezemben a lehetőség magam kedve szerint formálja a világot, de megtanultam, ha valamit önkényesen megmentek, máshol el fogom veszteni és az sokkal jobban fog fájni. –
Játszott csendesen az ölében ücsörgő aprósággal.
- Megkérdezhetem, Ön mit tenne, ha ilyen erő birtokában lenne? – Gondolta át kérdését gyorsan. - Inkább úgy kérdezem, mi lenne, azaz erő, amire vágyna? – Pislogott felé kíváncsian. Ténylegesen érdekelte a véleménye. Egy ilyen varázslatos világ lakójaként, vajon mi lehet, amit szívesen birtokolna.
- Említette több ezer év.- Utalt vissza a kedves elszólására. - Úgy vélem Önnek sem kevés emléke lehet. Ha már én nyilatkoztam. Ön miként viseli mindezt, Gintarou heika? –
Mosolyodott el hamiskásan. Nem bírta megállni, hogy nem kérdezzen vissza. Az ügyes alakváltással ugyan a figyelmét elvonhatta abban a pillanatban, de nem felejtett olyan könnyedén, mint sokan hitték. Ekkor ugrott be neki egy szó, amit fejében megfogalmazott: ALAKVÁLTÓ. Rögtön eltátott szájjal hajolt kicsikét előrébb. Gyorsan megfogta szegény ölében lévő csöppséget, véletlen se boruljon fel.
- GINTAROU HEIKA! Mondja! Ön ismer alakváltókat? Olyanokat, akik eredetileg macskák! – Csüngött rajta leplezetlen kíváncsisággal. - Azt hallottam nagyon kevesen vannak és még nehezebb velük találkozni! – Avatta be abba a kevésbe információba, amit elárultak neki. Szeretett volna erről még többet tudni, de illetlen sem akart lenni, hogy önző célok miatt faggatózik.
lOVE yOU mORE ~♫

(click to show/hide)

Karakterlap

Aikawa Chiyo

Félvér kitsune

Eltávozott karakterek

Shinigami

11. Osztag

*

Togishi

Szint: 16.

Lélekenergia:

60% Complete
82 400 / 100 000

Hozzászólások: 531

Hírnév: 9

Infó

Tárcában: 29 150 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Shinigami: Ezüst-kék szegéllyel ; Kitsune: Fekete-vörös szegéllyel

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Mindnyájunknak meg van a saját kis biztonságot adó kabalánk. Csak egyeseké élesebb, mint másoké.

Post szín:
#FFB71C ; #B3FF87


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Shinto Shrine ... avagy Inari Szentély
« Válasz #27 Dátum: 2016. Nov. 29, 23:05:32 »
Itt a róka, hol a macska?

- Nem nem. Minden kami más és más. Küllemre, jellemre, erőre. Ahogy az emberek is sokan vannak, úgy a kamik is sokan, és sokfélék.  - mosolyogtam kedvesen az ötletére. - Ők épp így néznek ki, de vannak hatalmasak, ijesztőek, vagy épp sumák buksival rendelkezők! - a végét már torokköszörülés mögé igyekeztem rejteni, nehogy illetéktelenek, netalán érintettek hallják meg a szavaim. Még a végén magukra vették volna, és kénytelen lettem volna pimaszkodni egy sort. Nem mintha az annyira ellenemre lett volna. Az említett kislányra kíváncsiskodva csodálkozva döntöttem félre a buksimat, amikor kiderült, hogy egy könyvről volt szó. Ettől függetlenül érdeklődve figyeltem, és őszintén felcsillantak a szemeim, amikor azt mondta, hogy kölcsön adja majd őket. Nem lenne értelme tagadni, szerettem olvasni. A bemutatkozásra, illetőleg a válaszra, hogy hogy is szólíthatom, meghajoltam az irányába. Még magam sem tudtam, hogy épp melyik megszólítás fog inkább kézre, vagy esetünkben szájra állni.
   -Egészen biztos vagyok benne, hogy igazán különleges lehet a hivatása Kazumi~dono! - ellenkeztem szelíden arra, hogy a mondandója végére szinte már mintha a szégyenkezés halovány illata lengte volna szolidan körbe - Az énekhang, és a tehetség olyasmi, amit ha az ember tovább ad, megoszt másokkal, az igazán nemes cselekedet, én úgy gondolom! - biccentette egyet újfent, mintegy nyomatékosítandó, a mondandóm. - Ha én próbálnék meg énekelni nekik… - jeleztem a többi youkai felé - szirének elé vetnének, hátha fölkajálnak. Persze csak miután feltakarították a kitört üvegeket, és egyáltalán elő mernek jönni a sokkból, amit a hangom okozott nekik. Tényleg. Lehet fegyverként kéne használnom. - látványosan elgondolkodtam, majd elvigyorodtam - A lényeg, hogy ha valamiben tehetséges, akkor legyen rá büszke. Nem azt mondom, hogy szálljon a fejébe, nem hinném, hogy ez megkörnyékezné önt. De legyen büszke rá! - szusszantam egyet. Őszintén így gondoltam a dolgot. A tiltakozását csak egy nagyon sumák róka mosollyal hallgattam. Közben persze játszani támadt kedvem. Így picit bemutattam az alakváltást, mint olyat. Persze szigorúan emberi formáknál maradva. A hatás egyszerre volt meglepő, és kedves.  Bár némi korrigálásra szorult a kérdése. Az őszintesége, és mert sokkal inkább volt lelkes, mint megijedt, úgy döntöttem, hogy magam is őszinte leszek vele.
   - Ez így nem állja meg teljesen a helyét Kazumi~dono. Kitsune vagyok. Szóval bárminek és bárkinek az alakját képes vagyok magamra ölteni. Ettől függetlenül ezek az alakjaim. Nem olyan elhatárolható életek, mint az emberek élete. Nem kell hozzá megszületnem, és nem halok meg a végén. Ámbár, ha így vesszük, két életem volt összesen. Egy nagyon hosszú, és egy, emberi mértékbe mérve másik nagyon hosszú. Ám ez a két élet nem egymást követte. Egymással párhuzamosan éltem meg őket, míg végül bennem ez a két lét egyesült. Nem meghaltam, hogy aztán újra szülessek, hanem egybe olvasztottam a kettő életet. Az emlékeket, a tudást, a személyiséget. - jegyeztem meg csendesen. Tény és való, én voltam a domináns személy. Keiko és Gin~chan az én rókáim voltak, ahogy  a többi démon is hozzám tartozott. Mégis úgy éreztem, hogy leginkább így tudnám elmagyarázni a dolgot, hogy mi is voltam.
Arra csak óvatosan, észrevétlen pillantottam Kazumi~sanra, ahogy a megtévesztésre terelődött a szó. A hangjából valami mélyről jövő keserűség csendült ki. Olyas féle, mint aki ténylegesen tudja, miről beszél.
   - Nem tudom, hogy van~e mindig választása az embernek. - szomorú mosoly játszott a szám szélén. - Amikor az ember nem ártó szándékkal hallgatja el az igazságot, vagy esetlegesen  nem mondja el a teljes valóságot. Sokszor vagy magát, vagy a másikat próbálja ezzel óvni. - nem kellett olyan messzire mennem, volt rá példa az én életemben is. - Még ha sokszor nem is azt éri el vele, amit szeretett volna. De talán ez nem is baj. - ténylegesen rámosolyogtam - Valami ilyesmit tanultam az életem során Hiko~dono. Hogy a fájdalom, a szenvedés sokkal inkább a barátunk, mint az ellenségünk. Azt tesszük, amit a szívünk helyesnek diktál. Sokszor az eszünk elé helyezzük a döntését. És szerintem ez így van jól. Az egyik régi formámban volt egy fiam. Vigyázni akartam rá, ezért nem árultam el senkinek, hogy mi vagyok. Abban az időben a fajtánkat vadászták az emberek. A tüdőnkről azt mondták, hogy még a halálos betegséget is gyógyítja. Elfedtem valódi természetem, és emberi alakban éltem az emberek között, hogy minél tovább a gyermekem mellett maradhassak. Így vigyáztam mind a fiamra, mind magunkra, ugyanis ő se élte volna túl, ha elárulom magunkat… Lehet nem volt erkölcsös, amit tettem, de a fiam felnőtt, és megbecsült tagja lett az emberi társadalomnak. - ezt már nem is annyira én mondtam, sokkal inkább Kuzunoha beszélt belőlem. Szabad utat hagytam neki. A telihold az ő éjszakájuk is volt. - minden botlásból, minden döntésből, a rosszból, a jóból tanul az ember Kedvesem. Az előbb érzékeltem a szomorúságát, de ne feledje! A szomorúság, nem csak elpusztítani képes, de erősebbé is tehet! Nem baj az, ha bánjuk a múltat, de még az is tud valamit adni a jövőre nézve. Egy botlások nélküli élet igen csak stagnáló lenne, nem gondolja? Nem tanulnánk semmit leckék nélkül. - apró sóhajjal kaptam észbe - Ne is foglalkozzon egy vén rókával. Kérem, bocsássa meg a felesleges magyarázásomat, hisz nem ismerem a helyzetét. Így nem áll jogomban ilyen általános kijelentéseket se tennem. Bocsásson meg. - ahogy beértünk a tényleges udvarra, máris le lettünk támadva. A szemem sarkából láttam, hogy vendégem nem haragudott érte. Fölkaptam a másik Pöttömkét, miközben magam is helyet foglaltam. Az aggodalmát aranyosnak találtam, így elrejtettem egy mosolyt.
   - A küllemük ellenére kamik.  Szóval könnyen lehet, hogy még nálam, vagy Kegyednél is idősebbek. - ejtettem el egy kósza megjegyzést.
Arra izgatottan figyeltem, hogy mit mesélt a saját életeiről, és emlékeiről. Furcsának tűnt, hogy ennyire nyugodtan átengedték egymásnak a stafétát. Talán pont ezért tiszteletre méltónak is találtam. Bár a kérdésére felszaladt a szemöldököm.
   - Ha ilyen erőt birtokolnék, mint Hiko~dono? Ötletem sincs.- gondolkodtam erősen, de tényleg nem jutott semmi az eszembe.- Valószínűleg fejfájásra hivatkozva ki se mozdulnék az odúmból. Ha meg mégis, felöltöznék kesztyű, sál kabát, sapka, hozzá ne érjek véletlen másokhoz. Nehogy olyanok életét kelljen lepörgetnem, akikre nem vagyok kíváncsi.  - picit megráztam a fejem - Csatába talán jól jönne, ha tudnám előre, mit szándékozik az ellenfél lépni, de enélkül is képes vagyok győzni, ha arra kerül a sor. Nem szeretnék ilyen erőt magamnak -megráztam a fejem. - Tökéletesen elég az, ami most van. Akiket szeretek, azokat meg tudom vele védeni. Másra meg mire kéne? - kérdeztem csodálkozón. Nem jutott, szerintem még sosem az eszembe, hogy másmilyen erőt szeretnék. Szerettem a benne élő youkai népeket, ha ezt lehet így mondani, és nem változtattam volna ilyen téren, ha tehetem, sem.
   - Én hogy különítem el, és tárolom az emlékeket? Egy könyvtárszerűség van a lelkemben. Ehhez tudom a legjobban hasonlítani. Minden emlékemet ismerem. A fejembe vannak, mint a két életemből. Az elmélete hasonlít a hógömbökre. - mosolyogtam el boldogan - Ha valamire pontosan kell emlékeznem, csak ki kell nyitnom azt a könyvet, ami azt tartalmazza, és már látom is. -
Hirtelen nagyon felpörgött. Olyan hangsúllyal szólított meg, ha akartam volna sem hagyhatom figyelmen kívül. Erre egy ritka aranyos kérdést szegezett nekem. Szemmel láthatóan foglalkoztatta a fantáziáját ez a macska alakváltók rejtélyes gyöngye.
   - Valószínűleg nem japán lehet. Itt persze, hogy ismerek macska alakváltókat. Rin~chant már Kazumi~dono is ismeri. Ő is nevezhető annak. De vannak bakeneko~k nem kevesen. Itt a környéken a lények, szörnyek elég hasonlóak. Macska démonok általában alakváltóak. - gondolkodtam kicsit - Akik még alakváltók, és macskák, talán régebben az indiánoknál mintha láttam volna. Feketepárduc alakváltók voltak. Úgy hívták őket, hogy bőrjárók. Két alakjuk volt általában. Egy állati, és egy emberi. Azért voltak bőrjárók, mert úgy váltogatták a két alakjukat, ahogy csak jól esett nekik. Mikor melyik bőrükbe akartak képletesen szólva épp létezni. Mára már nem tudom, léteznek~e. Úgy sejtem, a nagyja részük vagy kihalt, vagy elmenekült erről a világról. Esetleg rejtegetik valójukat. Nem tudom, hogy ilyen macskával találkozott~e, de az biztos, hogy ha elárulta önnek, hogy alakváltó, az nagy bizalom a részéről. Ebben biztos vagyok. - a végére már elcsendesedett a hangom. Egy parányi szomorúság lengte át a beszédem. Nem hagytam, hogy erőt vegyenek rajtam sem az emlékek, sem pedig a szomorúság. Óvatosan felnéztem a férfire.
   - Bár ha jól sejtem, Hiko~dono elég jól megértheti annak a macskának a sorsát. Ha igazam van, és tényleg bőrjáró. Akkor emberek közt kell úgy élnie, hogy jóval több, mint egy ember. Talán megérezte, hogy ön is különleges, és hasonló cipőben járnak. Önnek milyen, vagy egyáltalán hogy oldja meg, hogy két világnak is a részese egyszerre? Tudom, hogy manapság az emberek eléggé bezárkóztak az irányunkba. - mutattam körbe - Ön mégis nyitott. Egyszerre érezzük azt ön mellett, hogy hozzánk is tartozik, nem csak az emberekhez… - nem lehetett könnyű neki sem! Főleg, hogy korábban pont arról beszélt nehezen, hogy őszintének kell maradni minden áron.



(click to show/hide)

Karakterlap

Hoshi Kazumi

Eltávozott karakterek

Retired Idol

Szint: 9.

Lélekenergia:

60% Complete
47 500 / 60 000

Hozzászólások: 257

Hírnév: 9

Infó

Tárcában: 54 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Raion

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
lilás szürkéskék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Ninurta-Ra'im-Zerim

Mottó:
Jöhet rosszabb is, de te csak mosolyogj a Világra!

Post szín:
#6080a0


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Shinto Shrine ... avagy Inari Szentély
« Válasz #28 Dátum: 2016. Dec. 25, 22:36:05 »
Itt a róka, hol a macska?

Kissé zavarban érezte magát, ennyi kedves szóval ajándékozta meg róka cica herceg. Nem volt hozzászokva csak úgy bókokkal halmozzák el, mármint nem a szó szoros értelmében, mert egyáltalán nem vette udvarlásnak. Mindössze jól esett lelkének, hogy szinte ismeretlenül is próbálja meggyőzni tehetséges valamiben, hasznos valamiben, nem céltalan élete, hanem ténylegesen értékes tagja a társadalomnak és alapjában véve az élet körforgásának. Kedvesen simogatták a szavak, de lételeme volt a kétkedés, főleg önmagában. Azoktól sem kapott hasonló támogatást, akik évek óta, esetleg születése óta ismerték. Nekik is nehezen hinne, de egy vadidegennek még kevésbé megy. Szörnyen bántotta, ilyen kétkedő, amikor tisztán érzékelte minden szava őszinte róka cica hercegnek. Még sem tudta ténylegesen elfogadni a véleményét. Nem akarta a saját nyomorúságával kelleténél jobban leterhelni, ezért köszönete jeleként hajolt meg.
Ezzel pontosan azt tette, amiről percekkel korábban beszélt. Mások megtévesztése, vagy az igazság elhallgatása. Egyre gyakrabban észlelte borzalmas ellentétekbe ütközik saját gondolatain belül. Mást mond ki, mint, amit ténylegesen megtesz. Egyáltalán nem érzett összhangot a feje és szíve között. Tudta, nagyon jól, mennyire szét van esve, de mostanában egyre jobban kiütköztek problémái a viselkedésén is. Gyakran teljesen átlagos beszélgetéseknél futott bele ilyen végkimenetelekbe. Kezdte aggasztani a helyzet, mert tartott tőle, ebben az állapotában másoknak fog fájdalmat okozni. Nem szeretett volna eljutni arra a szintre, megbántja a környzetét, mert nem képes mit kezdeni a fejében és lelkében uralkodó káosszal. Igyekezett az orvosok utasításait, vagy éppen Tippencs tanácsait követni, még is úgy érezte egyre lentebb csúszik. Beburkolózott egy gondoskodó anya szerepébe, aki mindent megtesz a gyerekeiért, miközben tudja sem az anyjuk, sem a gondoskodására nem szorulnak rá. Csodálatosan belekergette magát valamilyen összefabrikált ábrándba, amivel igyekszik kihúzni aznapra, másnapra, vagy legalább a hét végéig. Nincs jól, kicsit sincs jól, és ötlete sincs, mit tehetne.
- Ha Önbe olvadt ez a két lélek, hogy képes ilyen pontosan elhatárolni magát tőlük? Honnan tudja, hol kezdődik az Ön élete, akarata és az övéké? – Magyarázott még maga elé révedve, kissé mondoton hangon. Még az előbbi gondolatmenete hatása alatt volt, aminek hála kissé érzéketlenül beszélt. Ahogy erre ráébredt, rögtön ellágyultak vonásai. Kedves mosollyal pillantott róka cica hercegre.
- Ne haragudj! – Hajolt meg előtte. Nem volt szükséges tovább taglalnia, miért kérte a bocsánatát. Helyette az előbbi elmélkedéséhez kapcsolódó magyarázatára fókuszált. Szórakozottan babrálta az ölében ücsörgő kicsi kami hajával. Láthatóan teljesen máshol járt fejében, de nagyon gyengéden fésülte hátra ujjaival a rakoncátlan tincseket, hogy befonhassa a hosszú hajzuhatagot.
- Ez hatalmas áldozat és csodálatos döntés volt az ön részéről, Gintarou heika. Kevesen lennének olyan bátrak, hogy a családjuk kedvéért, látszólag feladják önmagukat és a boldogulásukat szem előtt tartva, vigyázzanak rájuk a háttérből. Ön gyönyörű dolgot tanított a fiának. Alkalmazkodni, de semmi esetre sem betörni! Remélem hasznára vált az életben! – Hajolt meg róka cica herceg, vagy legalábbis az egyik benne élő lélek előtt. Már feltűnt számára, néha egészen másképpen társalgott vele. Cseppet sem zavarta. Szívesen megismerte a többi benne élő, vagyis vele összeolvadt lelket is.
- Megkérdezhetem, mi lett vele? – Nézelődött zavarodottan, mivel foghatná össze a kicsike kami fonatát. Végül a ruhájáról tépett le egy apróbb díszt. Tökéletesen passzolt hozzá, amin széles mosollyal ölelte magához a kami-t, milyen csinos lett.
- Ebben egyet kell értenem. – Biccentett közben róka cica herceg felé, aki éppen a hibákról és azokból való tanulásról beszélt. Ezt ténylegesen így látta, hiszen nem mindenkinek adatik meg, több életet élhessen, esetleg mindre emlékezzen. Emiatt azt az életet kell úgy alakítania az évek alatt, hogy mindig észrevegye a hibákat, illetve azokból igyekezzen profitálni. Maga sem járt el másképpen, bár nála sokszor futott ugyanabba a problémába. Túl sokszor követte el ugyanazt és hiába látta előre, mit fog tenni, még is elkövette és utána minden sokkal rosszabb lett.
- Gyakran azonban ez sem elegendő, hogy kímélhessük a lelkünket, Gintarou heika. Megesik, hiába tudjuk rossz döntést fogunk hozni, megtesszük és utána minden borzalmasabbá válik. A hibáink ugyanúgy gyengítenek is minket, ha tudjuk, ott vannak, még sem a helyes ösvényt választjuk. Előfordul, látjuk előre a következményeket, ennek ellenére hiszünk benne, képesek vagyunk rajta változtatni. Ebből a hibámból sose tudok kinőni. – Horgasztotta le fejét szomorkásan. Kifejezetten örült, hogy ezek után másfelé terelődött a szó, pontosabban azt hallgathatta meg, mit tenne róka cica herceg, ha az erejét birtokolná. Halkan felkuncogott a szavain, valószínűleg próbálná minden felületét takarni és messzire kerülni az embereket. Szörnyű, így mulatott rajta, pedig gyakran tett ehhez hasonló lépéseket az életei során. Számtalan alkalommal annyira megijedt a képességétől, fejvesztve menekült mások elől, már, ha éppen tehette.
- Egy feltételes kérdést még engedjen meg nekem. Akkor is a maga és családja javára használná, ha tudná, nem teheti? – Pillantott felé kíváncsian. A visszatérő álmát ugyan nem fejtette még meg, de kizárásos alapon ez a két lehetőség jöhetett számításba. Az erejét nem használhatta önző célokra. Kizárólag másokon segíthetett, bizonyos fokig. Halottat sosem támaszthatott fel. Emlékszik fordult már elő ilyesmin gondolkozott. Akadt egy papnő, aki megtette. A büntetésénél mindannyiuknak részt kellett venniük. Megértette szegényt, hiszen a szíve vezérelte. A gyerekét mentette volna. Biztos benne, hasonló helyzetben ugyanezt tette volna, bár mindig igyekezte elfogadni a lehetetlent. Próbálta feldolgozni, hogy könnyedén segíthetne, de nem lehet. Az élet rendjébe nem szólhat bele ilyen mértékben. Amikor édesanyját elvesztette, immár sokadjára, valami elpattant fejében. Meglehet nem csak a felébredő ereje, veszteség, betegsége borította ki, hanem az ismétlődő mókuskerék. Tehetetlenül nézi, újra elveszti az egyik legfontosabb személyt az életében. Emlékszik akkor vészesen közel lavírozott hozzá azzal a lendülettel meg is szegje az esküjét és feltámassza az édesanyját. Lehet, későbbi életek alkalmával találkoznak, de az a benne élő papnő, másik személy lesz és nem a mostani édesanyja. Hiába született újra, vagy találkozhatott a papnő társaival, azok, akiknek az életeit élték és azok, akik akkor körbe vették már nem lesznek vele többé, vagy nagyon elenyésző százalékban.
Tisztán emlékszik, akkor szörnyen elkeseredett. Azt akarta legyen vége, engedjék, leélhesse Hoshi Kazumi-ként az életét jelenlegi családja minden tagjával és engedjék meghalni. Különös, mert azt hitte beletörődött már ebbe az állandó körforgásba, de ha jobban belegondolt, már szabadult volna tőle. Akkor, abban a pillanatban ezt tisztán érezte és azóta, csak hallgatja önmaga elől az igazságot. Még nem merte sem Skuld-nak, sem Freya-nak előhozakodni vele, de belefáradt a munkájába és az állandó magányba. Szeretett volna pihenni, ami ellen már sem Ewy-nek, sem Hiko-nak nem volt szava. Kölcsönösen egyet értettek ebben, még akkor is, ha próbált nem erre gondolni. Szeretette volna az utolsó küldetését még valahogy végrehajtani.
- Indiánok? – Mélázott el, miután gondolataiból róka cica herceg alakváltókról tartott beszéde zökkentette ki. Próbált az élete helyett Darmore san-ra fókuszálni, mármint a kinézetét próbálta az amberikai őslakosokhoz, vagy éppen a fekete párducokhoz igazítani. Lemondóan sóhajtott fel, mert egyik sem passzolt hozzá.
- Ténylegesen messziről érkezett, de nem abból az irányból. Perzsa. – Tette hozzá széles mosollyal. - Mindenesetre köszönöm a válaszát! Valóban egyszerűbb lenne, ha hozzá intézném a kérdéseimet és nem magát untatnám vele. – Biccentett felé, de kiegyenesednie már nem sikerült, mert a kicsike kami éppen a fejdíszébe csimpaszkodott bele mind a tíz ujjával. Csillogó szemekkel vizsgálta, amit minden szó nélkül megengedett neki. Sőt, előzékenyen hátra is nyúlt tarkójához, hogy kioldhassa és odaadhassa. Földöntúli boldogsággal forgatta kezeiben, amit hihetetlen édesnek talált. Rögtön fel is kötötte a fejére és elégedetten tapsolta meg a vidáman ugráló kislányt, aki ezek után nagyon széles vigyorral ugrott vissza az ölébe.
- Nem igazán tudom miért tette. Darmore san elég magának való. Nem az a barátkozó, vagy beszédes személy. Elég nehéz a természete. – Válaszolt csendesen róka cica herceg megjegyzésére. - Talán, mert én is túl sok mindent árultam el magamról. Gyakran esem túlzásokba és vagyok túlzottan őszinte. Talán a sok fecsegésem elaltatta az éberségét. – Enyhe zavarában igazította füle mögé haját. - Az emberek gorombák vele…inkább félnek tőle. Tényleg cica, akkor joggal, de engem sem akart bántani. Mindenkin látszik, ha ideges, feszeng, szorong. – Magyarázott az orra elé csendesen. Arra ténylegesen nem szeretett volna kitérni, ténylegesen van alapja az emberek kerülésének és gyűlölésének. Csúnyán hátba támadta volna, ha kibeszéli a tudta nélkül. Így is kezdte magát rosszul, vagyis inkább kényelmetlenül érezni, megint róla cseveg.
- Kezd kissé boszantani, mindig nála kötök ki. – Sóhajtott fel zavarodottan. Kissé fonalat vesztetten is pillantott róka cica hercegre, miután újabb kérdést intézett felé, ami teljesen eltért ettől a témától.
- Oh, hát egész egyszerűen. – Vágta rá gyorsan, majd fészkelődött kínosan, megint butaságokat beszél. - Mármint nem olyan egyszerű, vagy találtam erre megoldást, csupán arról van szó, hogy konkrétan nem tartozom sehova, sem az északi, sem ide az ázsiai pantheonhoz. Nincsenek szentélyek ahova járnom kéne, vagy szertartások, amiket vezetnem kéne. Hivatalosan sosem voltam papnő, hiszen a vallásunk szerint nincs is. Ez mindössze egy később ránk ragadt jelző. – Legyintett szórakozottan a kezével. - Nem aktív vallás, így követők sincsenek. Mostanság elég nyugodt az életem. Néha beszélgetek Ewy-vel, vagy Hiko-val, esetleg Skuld üzen nekem, de különösebb kötelezettségeim nincsenek. – Vakarta meg kínosan tarkóját, mert ez kissé hálátlanul hangzott, még csak az istenei, vagy egykori népe ünnepeinél sem tart megemlékezéseket. Igazából régebben gyakran tisztelget az istenek előtt, de jelenleg, Umi ezt nem tartotta fontosnak.
- Most úgy érzem elég, ha tudom hova tartozom és azokkal tartom a kapcsolatot. Nem érezem szükségét valláson, vallási szertartásokon keresztül beszélgessek velük. –
Próbálta körbe járni, pontosan miként látja a kapcsolatát a pantheonjával, vagy istenekkel.
- És Ön, Gintarou heika? – Billentette oldalra fejét. - Említette kevesen ismerik a titkát, hova tartozik. Nem nehéz, így üzenni, beszélni a kami-kkal, vagy a youkai-okkal? Hogyan tudja megoldani? Tudnék ebben segíteni? Esetleg egy szentély, vagy szoba valamelyik szent hely környékén segíthetne? Errefelé könnyedén tudnék ilyen helyet keresni Önnek. – Nézett rá aggodalmasan. - Hozzám is jöhetnek! Szívesen látom Önt, vagy bármelyik kami-t, esetleg youkai-t, akinek segítségre lenne szüksége, vagy társaságra vágyna! – Bólintott határozottan, véresen komolyan gondolja az ajánlatát. Remekül érezte magát közöttük és ha már képes volt velük kapcsolatba lépni, legalább tehetett értük valamit. Már nem rettegett tőlük, sőt igazán kedvesnek találta mindegyiküket.
lOVE yOU mORE ~♫

(click to show/hide)

Karakterlap

Aikawa Chiyo

Félvér kitsune

Eltávozott karakterek

Shinigami

11. Osztag

*

Togishi

Szint: 16.

Lélekenergia:

60% Complete
82 400 / 100 000

Hozzászólások: 531

Hírnév: 9

Infó

Tárcában: 29 150 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Shinigami: Ezüst-kék szegéllyel ; Kitsune: Fekete-vörös szegéllyel

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Mindnyájunknak meg van a saját kis biztonságot adó kabalánk. Csak egyeseké élesebb, mint másoké.

Post szín:
#FFB71C ; #B3FF87


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Shinto Shrine ... avagy Inari Szentély
« Válasz #29 Dátum: 2016. Dec. 26, 21:04:26 »
Itt a róka, hol a macska?

-Ez így kissé félre érthető! - mosolyodtam el - Attól tartok, hogy nem jól fogalmaztam. Mi ketten élünk most egy életet. A shinigami felem, neki valóban van kardlelke, de attól még egy lélek, és én, aki a kitsune fele vagyok az egésznek. - javítottam ki mosolyogva. - Mivel jelen pillanatban már az ő ideje van, így ő a … domináns személyiség. Én általában inkább csak tanácsot adok neki. Főleg, ha szüksége van az erőmre. Bár vannak különleges alkalmak, mikor szabad kezet kapok teljes mértékben. Mint ma is. - mosolyogva meghajoltam előtte - Félre ne értsen, nem vagyok elzárva, bár kétségtelen, hogy a másik felem magába zárta a lényem. De ő a megmentőm, és nem a börtönőröm. - Kazumi~san őszinte volt velem, így úgy döntöttem, hogy én is a valóságot mondom. - Így a határokat se olyan nehéz tartanunk - biccentettem oldalra a fejem - Két külön személyiség vagyunk, és mégis egy. - mosolyogtam el kedvesen. Reméltem, hogy azon kevesek közé tartozik, akik megértik ezt. A bocsánat kérésére csak egy apró mozdulatot tettem, miszerint semmi szükség nincs bocsánatkérésre. Nem tette semmi rosszat azzal, feltett egy kérdést. A következő kérdésére viszont csendesen hagytam, hogy egy kissé talán rókás mosoly telepedjen az arcomra.
    - A fajtámnak a család mindenek előtt való. Ha sokszor az emberek ezt félre értik, akkor is. Szóval nem volt áldozat a részemről. Csodás évek voltak, amíg felnevelhettem, gondoskodhattam róla. - kedves mosollyal folytattam - Szüksége volt rám. Örökölt az erőmből, egy átlagember számára talán túl sokat is. Már pici korában képes volt onikat megidézni az erdőbe. Szükség volt rá, hogy megkössék az erejét, még mielőtt maga is onivá vált volna.  Jó kezekben hagytam, amikor el kellett, hogy váljunk, akkor is. Később a császár személyes omnyouji-ja lett belőle. - Csendes büszke mosoly játszott a szájam szélén. - Ügyes fiú volt, jó életet élt! - bólintottam picit. Még emberhez képest is különleges volt, hát még féldémonként. 
Arra csak csendesen szusszantam egyet, mikor az újra és újra elkövetett hibákról szomorkodott.
   - Talán ez is része annak, amitől egy ember ember lesz.  Hogy tud hibázni, újra és újra. Hogy sokszor ugyan abba a hibába tenyerel bele többször is. De pont ez az a szabadság, mi különlegessé teszi a létet. - gondolkodtam hangosan. Az újra és újra elkövetett hibákat inkább nem pedzegettem tovább. Talán jobban átéreztem, mint gondolta volna. A kitsune emlékek túlontúl elevenen emlékeztettek rá, sokszor nem az ész érvek az elsődlegesek, sőt. De ezt inkább megtartottam egyelőre magamnak. Éreztem a szomorúságát. Ez az ember, aki ilyen kedves volt velünk, ebben a pillanatban olyan törékenynek tűnt. Nem tévesztett meg a mosolya. Éreztem az illatát, és az beszédesebb volt a kimondott szavaknál. Nem voltam olyan illetlen, hogy szembesítsem ezzel. A kérdésére viszont elgondolkodtam. Szinte zsigerből jött volna a válaszom, hogy kérdés sem lehet, hisz a család az első. Még sem mondtam ki azonnal. Egymáshoz illesztettem a két tenyeremet az orrom előtt. A kis kami persze felhívásnak vette, hogy rám csimpaszkodjon, hisz mi másért tehetnék ilyet?
   - Ha ez még az előző kérdéshez kapcsolódik, és úgy vesszük, hogy én birtokolnám Kegyed erejét… - végig gondoltam a lehetőségeket. Egy ilyen mérvű  már-már isteni erő. A mondottak alapján, ha már nem szabad, akkor ezek szerint megkötések vannak mellé. Ha jól vettem ki, akkor önös célokra nem lehet használni az erejét. Ismerve az istenségeket, ha mégis használta volna, az büntetést vonna maga után. Hisz kell a féken tartó erő. A büntetés milyensége már más kérdés volt. Arról nem ejtett el még csak fél információt sem. -… akkor minden lehetőséget egymás mellé helyeznék. Milyen eszközök közül választhatnék. Mindenképp segítenék a családomon, ez így igaz. De igyekeznék nem fejjel a falnak rohanni közben, hisz lehet megmentek valakit, de ha az illető, akit megmentettem, a saját hibájának érzi, ha valami rossz történik miatta velem, nos az is hatalmas teher tud lenni. A lehető legjobb megoldás, ha úgy tudok a családomra vigyázni, hogy közben rájuk nem helyezek plusz terhet. Szóval csak a legvégső esetben használnám az erőmet. Ha tényleg semmi, de semmi más megoldást nem tudok már kitalálni - nem tettem hozzá, hogy mennyire nem kellemes évszázadokig egy kőbe zárva létezni. Ahogy azt se említettem meg, miszerint egészségesnek se túl egészséges, ha csak úgy lehet a követ elhagyni, ha kegyetlenül megszáll a kitsune másokat. Lássuk be, ez a módszer nem segíti túlságosan előre a megbánás, meg a jó útra térés művészetét. Talán kissé kellemesebb vizeknek hatott, hogy az ismeretlen alakváltó barátjára terelődött a szó. Elmondtam, ami az eszembe jutott az alakváltó macskákról.
   - Perzsa - gondolkodtam hangosan. Nem voltam annyira jártas azokban a körökben. - Arra emlékszek, hogy azon a vidéken nagyon sok a Bika, a Sas, meg az Oroszlán. De hogy pont Perzsa, vagy korábbi, esetleg régebbi történet… - legalább a szagát kellett volna éreznem, hogy pontosabban belőhessem. Az meg, a jelenléte híján, még nekem se ment. 
   - Mit gondol Kazumi~dono, ha nem túl barátságos természet, akkor az, hogy sokat beszélget vele, elég lehet hozzá, hogy elaltassa az éberségét? - kedvesen rámosolyodtam -Alakváltó, aki már egészen biztos, nem kevés hideget kapott az emberektől. Ez már csak így megy. Az alakváltók általában kapnak. Ne vegye magára Kedvesem, az Ön társasága igazán felemelő kivétel ez alól! - tettem gyorsan hozzá, mielőtt megbántanám vele - Úgy hiszem, a sok beszéd önmagában egy ilyen személynél nem lenne elegendő. Kazumi~dono személyének a varázsa, már teljesen más kérdés körbe tartozik - sokat tudó mosoly trónolt a képemen, és elnyomtam egy halk kuncogást. Nem állítom, hogy nem tudom megérteni ismeretlenül is azt a macskát. Magam is különösebb fejtörés nélkül vittem először a saját kis youkai fesztiválunkra el Kazumi~t, majd hoztam haza. Egyszerűen éreztem, hogy tiszta a lelke, és úgy sejtettem, hogy ez ellen még a fentebb emlegetett morc macska se volt felvértezve. Arra végképp erősen parancsolnom kellett magamnak, mikor saját magán zsörtölődött, hogy már megint az ismeretlen férfinél kötöttünk ki a társalgásnál. Jó kedvűen hallgattam a válaszát, majd hajoltam meg a kedves felajánlására.
   - Ameddig Kazumi~dono nem felejt el bennünket, emlékezik ránk, netalán meglátogat minket, már többet tesz, mint amennyit egy magam fajta féldémon kérhet! - köszöntem meg a gesztusaimmal kedvességét. - Lekötelez az aggodalma. De van szentély a környékemen, így nem kell ilyen téren nekem aggódnom. Bármikor beszélhetek a kamimmal. - egy pillanatra magam elé néztem. - Van egy ötletem! Még egy helyre, szeretném, ha eljönne velem! - hajoltam meg előtte, majd tartottam elé a kezem. Lehetőséget akartam adni neki, hogy eldöntse, már kellően elfáradt ebbe a mozgalmas estébe, avagy még akad benne kalandszellem. Amennyiben elfogadta a felkínált kezem, a hátsó udvarhoz vezettem. A kis kami, aki hozzám kéretőzött fel, eleddigre már a nyakamban ült. Amennyiben hajlandó volt rá, a hátsó, kissé nagyobb üres területen megráztam picit magam, majd egy kisebb cseresznyevirág förgeteggel felvettem a tényleges róka alakomat.
   - Hajlandó velem megnézni a várost este? -kérdeztem a tőlem telhető leghalkabb hangomon. A kis kami hangosan nevetve kapaszkodott a bundámba, míg én elnyúltam a földön, hogy a fiú, ha úgy dönt, maga is a hátamra ülhessen. Megvártam, hogy kényelmesen elhelyezkedjen, majd felugrottam a levegőbe. Elrejtettem magunk a kíváncsi tekintetek elől, miközben egyre magasabbra ugráltam fel. Majd mikor már kellően szépen belehetett látni a várost, megtorpantam. Nem aggódtam, hogy Kazumi megfázna, hisz tűzelemű youkai lévén gondoskodtam róla, kellően meleg legyen a levegő körülötte. - Néha a legjobb tanácsadó a Hold, az ég, a folyók, és a csillagok. - szinte dorombolásszerűen hallatszódott a hangom. - Bölcsebbek, mint mi valamennyien együtt véve - nevetéshez hasonlító hangot hallattam. - Kapaszkodjon nyugodtan a bundámba, mert el fogok indulni. Persze nem megyek majd gyorsan. - mosolyogtam.  Kényelmesen lépkedtem a levegőbe. Pompás látvány volt, ahogy a kész csillagtengerként húzódott meg alattunk. Reméltem, picit hozzá tudok segíteni, hogy egy kicsit ténylegesen elengedje a szomorúságának az okát, és csak a pillanatot élvezze.
   - Rengeteget változott az elmúlt évtizedek alatt ez a város - jegyeztem meg mosolyogva - Melyik tetszik jobban? Földközelből, vagy innen a magasból? - kérdeztem. - Tényleg, miket szeret csinálni, amikor nem kell dolgoznia? - kockáztattam meg egy személyesebb kérdést.



(click to show/hide)