Szerző Téma: Shinto Shrine ... avagy Inari Szentély  (Megtekintve 3812 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Ōtoribashi Ame

Eltávozott karakterek

Shinigami - rangjelző

*

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
10 000 / 15 000

Hozzászólások: 30

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 7 400 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
ezüstfehér

Egyéb hovatartozás:
Karakura High School

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#CDF3AA // #9ABCCC


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Shinto Shrine ... avagy Inari Szentély
« Válasz #30 Dátum: 2017. Jan. 15, 19:11:53 »
[[Rókaálom]]

  Idegesen szorongattam kezemben bebugyolált fegyvert. Tétován álltam szemben a kis szentéllyel, többször is megpróbáltam elnézni mellette, de körülötte virágok tarkították a helyet, nem úgy tűnt lenne ösvény vagy bármi, melyen folytathatnám az utat. És legalább százszor leellenőriztem a papírra rajzolt útvonalat.
  Szóval ez lenne az úti cél Aoi-san? D-de nincs itt senki!!
  Kezdtem kétségbeesni, jobban, mint az elmúlt napokban. A szemeszter elején felkerestem Aoi-sant, mivel osztálytársaimtól azt hallottam nagypapája egy templomot vezet. Szóval arra gondoltam talán van némi tapasztalata megkergült rókaszellemek ügyében. Nem mintha hinnék az ilyesmiben! Ezek csak babonák meg minden… De jól esett volna valakivel megbeszélnem a folyton visszatérő álmaimat arról a rókáról.
  Mikor nagy nehezen felvázoltam neki a problémámat, nos… nem egészen ilyen segítségre számítottam. Aoi-san furcsán kezdett viselkedni a történetem után, aztán a következő nap ezt a cetlit nyomta a kezembe. A kacskaringós útvonal rajzát ehhez a szentélyig.
  Ma pedig (péntek lévén) gondoltam megadom neki az esélyt. Nem volt programom tanítás után, szóval igazából nem vesztettem vele semmit. Vagyis de, drága perceket, amiket tanulásra szánhatnék!  Viszont nem hittem volna, hogy Aoi-san így felültet!
  Elhúztam a számat, haboztam egy kicsit legalább százig elszámoltam magamban, mire rászántam magamat, hogy megközelítem a szentélyt. Nem tudtam, hogy ez fog itt fogadni. Ha Aoi-san szólt volna róla, akkor legalább hozok valamit áldozás gyanánt. Persze babona meg minden, de azért jobb nem packázni a túlvilággal, azt hiszem. Oké, kicsit úgy érzem, hogy hitetlenségem miatt büntetnek a nem létező szellemek azzal a rókával!
  Legszívesebben felsírtam volna. Aztán eszembe jutottak az onigirik, amiket tegnap este csináltam magamnak. Nem ettem meg mindegyiket, szóval lekaptam hátamról az iskolatáskámat, hogy előhalásszam belőle a maradék ételt. Jaj, de… maradékot adni a szentély szellemeinek?
  Nagyot nyeltem.
  Végül is… ők nem tudják, hogy maradék. Meg nincs más nálam, szóval…
  Remegő kezekkel helyeztem le az onigirit, majd vártam, hátha csoda történik, ami persze nem következett be. Hitetlenül hunytam le szemeimet, majd nagy levegőt vettem, hogy lenyugodjak.
  Tudtam, szellemek nem léteznek, csak babona.
  – Hahó! Van itt valaki? – remegő hangon tettem kísérletet, hátha más emberek is megfordulnak erre ilyenkor tájt.

Karakterlap

Aikawa Chiyo

Félvér kitsune

Eltávozott karakterek

Shinigami

11. Osztag

*

Togishi

Szint: 16.

Lélekenergia:

60% Complete
82 400 / 100 000

Hozzászólások: 531

Hírnév: 9

Infó

Tárcában: 29 150 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Shinigami: Ezüst-kék szegéllyel ; Kitsune: Fekete-vörös szegéllyel

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Mindnyájunknak meg van a saját kis biztonságot adó kabalánk. Csak egyeseké élesebb, mint másoké.

Post szín:
#FFB71C ; #B3FF87


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Shinto Shrine ... avagy Inari Szentély
« Válasz #31 Dátum: 2017. Jan. 22, 14:38:28 »
Rókaálom

Csodálkozva tettem le a vízkövet, ahogy Inari~sama megszólalt. A kardélezés különleges folyamat volt, és teljes figyelmet igényelt. Jóval több tiszteletet, és figyelmet igényelt a kezemben lévő penge, sem hogy az élezése mellett bármi mást csináljak. Szóval letettem addig a vízkövet, vissza a vízbe, és felnéztem. A kamim épp egy férfi alakjában ült mellettem. Hosszú, sötét színű haját hátul összefogta. Fekete szemei az én tekintetemet fürkészték.  Ő is visszatette a vízkövet a vízbe.
   - Szeretném, ha ma segítenél nekem! - jelentette ki a rá olyan nagyon jellemző kedvességgel a hangjába. Tudtam jól, hogy egyszerűbb lenne megparancsolnia, ő mégis inkább megkért. Szinte már tűnt szívességnek, mintsem egy kami utasításának.
   - Miben kellene segítenem? - kérdeztem azért óvatosan. Szerettem Inari~sant, de nem felejtettem el, hogy Róka kami. És a fajtánk sunyi tudott lenni, nem is akármennyire.
   - Jönni fog ide valaki, és szeretném, ha fogadnád - meglepően egyszerű volt a kérése. Talán pont ezért gondoltam át még egyszer, és megint, sunyiságot sejtve a háttérbe.  Kiülhetett az arcomra, hogy épp  igen buzgón hátsó szándékot keresek, mert elnevette magát.  -Hízelgő rám nézve igazán, hogy egyből turpisságot feltételezel rólam… -mondom én, hogy róka volt ízig-vérig a javából! Gin~chan szokta megköszönni, ha sunyiságot feltételezek róla, mintha az olyan jó dolog lenne -… de most nincs plusz a történetben. Egy lány meg szeretne látogatni, és szeretném, ha kimennél elé, és ide kísérnéd. - még mindig gyanakvón lestem rá.
   - Csak kísérjem be? - nem hittem neki. Túl ártatlan volt. Egyre jobban pirittyelt a veszélyérzékelésem. Magam is róka voltam, és erőst úgy sejtettem, hazai pályán próbálnak megfogni.
   -Magától nem tud bejönni, nem igaz? - még érvei is voltak. Extra gyanús!
   - És mikor fog ide érni a rejtélyes vendéged? - kérdeztem. Felnézett, hunyorított egyet.
   -Olyan jó fél óra múlva! Szóval szerintem abba is hagyhatjuk ezt a pengét mára! - Morcosan felszusszantam, hogy ennyire az utolsó pillanatra hagyott mindent.
Ennek ellenére nem kapkodtam, míg elpakoltam az élezendő pengét, és a köveimet hozzá. Szerettem ezt a szobát, rengeteg olajkő, vízkő volt itt felhalmozva.  Miután mindent elpakoltam, vizet húztam a kútból, majd a szobámba siettem vele, hogy rendbe szedjem magam, a rejtélyes vendég érkeztére. Ha a róka egy kaminak tesz épp szívességet, nem mehet mégse oda csupa fémporos mancsokkal, szanaszét piszkolva. Rókatűzzel melengettem langyosra a vizet, majd meglepően gyorsan rendbe szedtem magam, végül immáron tisztán, egy miko ruhát öltöttem magamra. Hikaru~chan nagyon lelkesen próbálta közbe kifésülni a hajam. Épp, hogy csak végzett, Gintaro és Kinjirou lelkes rókavigyorral szóltak be, hogy megérkezett a várt látogató.  Kíváncsian sétáltam ki a szentélyen. Egy kardot szorongató leányzó fogadott oda kint. Nem léptem ki azonnal a szentélyecskéből. A fa épület rejtekéből figyeltem egy kicsit láthatatlanul*, hogy mit is csinál. Suza~chan a vállamon tipegve suttogta a fülembe, miszerint egészen biztos benne, épp egy shinigami leányzó áll odakint, és próbál hangosan szólogatni, hátha meghallja valaki. Az a vén sunyerák kami! Félvigyort eresztettem a hallott információra, ami nem a lánynak, sokkal inkább Inari~nak szólt. Így már nem volt nehéz kitalálni, hogy miben is mesterkedett.  Megnéztem, picit jobban magamnak a leányzót. Rozsdavörös haját két fonatba fonta.  Nem volt túl alacsony. Zöldes szemei pedig kezdődő csüggedésről árulkodtak.
   - Üdv! - léptem ki végül a szentélyecske ajtaján, felfedve magam. Egy fél mosollyal néztem az áldozatára, amit oda helyezett. Volt egy olyan sejtésem, hogy a három lábú holló isten örülni fog, hogy gondoltak rá.  Óvatosan felpillantottam a Napra. Yatagarasu persze most is szokásos körútját járta. Sunyi mosollyal intettem felé egy alig észrevehetőt, majd újfent a lányra néztem.  - Miben segíthetek? - mosolyodtam el. Immár semmi ravaszkás nem volt az arckifejezésemben. Lássuk be, nem volt egyszerű kivitelezni ezt, mikor szemmel láthatóan meglepődött a megjelenésemen.  A továbbiakra azonban őszintén meglepődtem. Suza~chan azt mondta, hogy shinigami, és a pöttömnyi madaram értett ezekhez a dolgokhoz. Óvatosan néztem a leányzó mögé. Ténylegesen egy róka mosolygott mögüle. Meghajoltam feléjük.  A róka lélekölőknek szokásuk volt zaklatni a forgatójukat álmukban. Tudtam volna mesélni ilyes történeteket.
   - Volna kedved bejönni, és bent elmesélni ezeket az álmokat picit részletesebben? Egy tea mellett mondjuk rá… - tartottam felé a kezem. Úgy tűnt, hogy most rajta volt a sor, hogy meglepődjön. Szabadkozás mellett fogadta el a felém nyújtott kezét.  - Nem okozol kicsi problémát sem. Örülök, hogy ide értél. Viszont szeretnélek megkérni rá, hogy csukd be kicsit a szemed, míg beérünk, rendben? - kértem óvatosan. Az eddigiek alapján, ha csak álomnak hitte a lélekölőjét, és meglepődött azon, hittem neki. Nem tudtam, mennyire van tisztában azzal, hogy nem sima ember. Meg volt minden esélye annak, hogy nem igazán. És egyelőre nem szerettem volna teljesen sokkolni azzal, hogy beviszem úgy egy youkai templomba, ahogy a mienkbe be lehetett járni. Aranyosan tette, amit kértem, így minden gond nélkül jutottunk át a szentély-kapun.
   - Bent vagyunk! - mondtam - Most már körülnézhetsz! - nem engedtem el a kezét, míg a torii sor alatt sétáltunk. Ahogy megérkeztünk, meglepően kihalt volt a templom.  Sehol egy youkai. A legtöbben elbújtak kútba, miegymás mögé, amit csak találtak. Az öregebbjei meg emberi, pontosabban templom szolga alakjában sepregették az udvart. Bólintottam egy aprót. Az már meg se fordult a fejemben, hogy a lányt átengedjem Inari~sannak. Persze tudta ezt a vén simlis, nem véletlen hozakodott elő a témával. Végig sétáltunk a torii sor alatt, majd előbb meghajoltam Inari~sama szentélye előtt, majd beinvitáltam a templomba.  Gin~chan észrevétlenül keveredett mellém, miközben  az asztal felőle eső részhez is tettek szorgos miko leányzók egy kardállványt, az ülőpárnája mellé.
   - Foglalj helyet kérlek. Elmesélnéd akkor, hogy milyen álmaid szoktak lenni? - csüccsentem le magam is. Őszintén kíváncsi voltam a történetére. Az idő közben elénk rakott teát egy biccentéssel köszöntem meg.**



*Görbült fény
**A youkai~k ember vagy használati tárgyak alakjait vették fel. Ame~chan egyelőre nem lát természet felettit maga körül.



(click to show/hide)

Karakterlap

Hoshi Kazumi

Eltávozott karakterek

Retired Idol

Szint: 9.

Lélekenergia:

60% Complete
47 500 / 60 000

Hozzászólások: 257

Hírnév: 9

Infó

Tárcában: 54 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Raion

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
lilás szürkéskék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Ninurta-Ra'im-Zerim

Mottó:
Jöhet rosszabb is, de te csak mosolyogj a Világra!

Post szín:
#6080a0


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Shinto Shrine ... avagy Inari Szentély
« Válasz #32 Dátum: 2017. Jan. 28, 17:53:58 »
Itt a róka, hol a macska?

Halk „oh!” kíséretében fogadta róka cica magyarázatát, mely szerint csúnyán félre értették egymást. Nem hibáztatta érte, elvégre könnyen megesik, hát, még, ha szemernyit sem átlagos, mindennapi, könnyed témáról van szó. A lélek önmagában szörnyen bonyolult. Az is csoda, ha valaki a sajátját megérti! Az már egyenesen doktori, professzori és speciális kutatási területet ölel fel, amikor másokét, vagy általában a lélek működését akarták akár tudományos, akár természetfeletti, akár hétköznapi formájában megfejteni. Teljesen elfogadhatónak, sőt elkerülhetetlennek találta máshogy értelmezzenek, lássanak, vagy gondolkodjanak egyetlen aprócska információ morzsáról. Inkább hálás volt érte róka cica hercegnek, vette a fáradtságot, hogy türelmesen elmagyarázta, merre térhetett kanyarodhatott rossz irányba. Határozottan megkönnyebbült tőle, mert ebből a szempontból sokkal barátságosabbnak és élhetőbbnek hangzott az együttélés mindegyikük részéről. Elszomorítaná, ha óriási küzdelmek folynának róka cica hercegben a benne élő lelkek miatt, mert természetes módon ők is szeretnének az élet javaiból részesülni. Az elhangzottak alapján, viszont sokkal jobban hasonlított a viszonyuk az övéhez, mint ehhez a szokatlan skizofrén, vagy inkább személyiség zavarnak nevezett dolgozhoz, amivel éveken keresztül tömködték a fejét. Papírja is van róla, de szerencsére sikerült megúsznia huzamosabb időre bezárják. Édesapja hathatós közreműködésével kiengedték. Mind a mai napig nem hajlandó elmondani, hogy érte el, de talán jobb is, ha nem ismeri a részleteket.
- Azt hiszem értem, mire gondol. – Válaszolt csendesen, mielőtt a vele szemben ücsörgő azt gondolná, nem figyel rá. Valóban ezerfelé kalandozott fejében, de végig éberen hallgatta. Minden szavát elraktározta és könnyű szerrel visszaidézte volna. - Ehhez hasonló formában élek együtt én is a két felmenőmmel. Érzem őket, hogy velem vannak. Azt is, mikor egyezik és különbözik a véleményünk. Ténylegesen, csak akkor szólalnak meg, ha kérem, kérik, vagy engedem őket kibontakozni. Békésen követik velem a mindennapjaimat. Akkor jeleznek, amikor szükségét érzik, de sosem akarnak bántani, előtérbe kerülni, vagy elnyomni. A javamat és a boldogságomat szeretnék.  Valahogy így tudom az Önök kapcsolatát is elképzelni, Gintarou heika. –
Ölelte át gyengéden az előtte ücsörgő kicsike kami-t, miközben a két rokonára gondolt. Szerette őket és örült vele vannak, megint. Ha úgy nézte Ewy már visszatérő vendég nála, bár az igaz, hogy Hiko most először és valószínűleg utoljára van vele. A balesetnek köszönhetően keveredett hozzá, de egyáltalán nem bánta. Csodálatos ember volt, akitől szívesen tanult, hiszen rengeteget tudott az illemről, társasági etikettről és mindenről, aminek aprócska köze volt az általános műveltséghez, irodalomhoz, vagy közösségben való viselkedéshez. Sokat súgott neki, vagy éppen vette át tőle pár pillanat erejére a stafétabotot, hogy kevésbé ütközzön ki az ügyetlensége.
A családot érintő kérdésre, csak széles mosollyal folytatta az ölében ücsörgő kami hajának fonogatását. Ebben ő sem ismert kegyelmet, vagy kompromisszumot. A családjáért, barátaiért és szeretteiért, bármire, ténylegesen bármire képes volt. Habozás nélkül megtett értük mindent, ha kellett, akár a lehetetlent is. Ők adták neki az erőt, boldogságot és egészítették ki kerek egésszé az életét. Nélkülük semmi lenne és semmije sem lenne.
- Az emberek sokszor sok mindent értenek félre, vagy akarnak félre érteni. Gyakran szándékosan bántanak mást, mert, ha nem tennék, azzal be kéne ismerniük a saját hibájukat, vagy elszenvedni a fájdalmat, ami ennek a felismerésével jár. Sokszor, inkább úgy mondanám, szinte mindig a félelem ösztönzi őket arra, ártsanak másoknak. Könnyebb azt bántani, aki a hibára rávilágít, mint önmagában elismerni, igaza van, bármilyen fájdalmas legyen. – Mutatta karjai széttárásával, hogy elkészült a remekművel. A lelkesen felé forduló kami-ra, nagyon széles mosollyal kapott arcához. Eszméletlen aranyosnak találta és remekül állt neki ez a szép copf. Rögtön biztatta, hogy mutassa meg a többieknek, milyen gyönyörű fonata lett.
- Emiatt tartom sokkal értékesebbnek azokat az embereket, lényeket, vagy démonokat, akik ugyan követtek el hibákat, tettek rémes szörnyűségeket, de utána beismerték és elszenvedték a büntetésüket. Ők képesek arra, amire sokan nem. Megküzdeni önmagukkal! Képesek feldolgozni mindazt a borzalmat, amit tettek, vagy ellenük követtek el és felülkerekedni rajta. Talpra tudnak állni! – Azt már szándékosan nem tette hozzá, előrfordul, amikor valakiből mindez a legrosszabbat hozza ki. Az ilyen személy, nem csak tapasztaltnak, hanem tiszteletre méltónak is találta, mert olyan lelki törésből állt fel, amire nagyon kevesen lennének képesek. Kivételes, ritka személyiség, aki hihetetlen erős és talán a legőszintébbek egyike is. Felnézett rájuk, mert belőle hiányzott ez a megfoghatatlan mennyiségű akaraterő. Egyedül sosem boldogult és őt inkább eltemették a gondjai, mint sem legyőzte volna őket.
- Ha valaki ilyen jellemmel bír, nézzen ki akárhogy, keringejenk róla rémes történetek én kedvelni és tisztelni fogom. Sőt, boldoggá tesz, ha a közelébe enged. – Figyelte az önfeledten parádézó kicsike kami-t. - Hiszem, hogy senki sem születik álnoknak, gonosznak, netán kétszínűnek. Az élete, mindaz, amin keresztül ment hat rá és ezért lehet bizalmatlan, ellenséges, vagy elutasító másokkal szemben. Addig senkit sem vagyok hajlandó megbélyegezni, vagy rossznak titulálni, míg nem ismerem meg a történetét, vagy győz meg róla, ténylegesen nincs benne egy szemernyi jó sem. – Fordult vissza széles mosollyal róka cica herceg felé.
- Ezzel a hosszú hegyi beszéddel pedig arra akartam kitérni, hogy Önt sem ítélem el, ahogy kérdőre se vonom a múltbeli tettei miatt. Kedves és figyelmes velem, Gintarou heika és egy anya, aki ilyen szeretettel beszél a fiáról, biztos vagyok benne, hogy nem lehet rossz! Ez pedig számomra bőven elegendő, hogy örüljek a társaságának! –
Tisztelettel hajolt meg előtte, mert ugyan nem esett szóba a múltja és meg sem kérdezték tőle, mi lenne, ha kiderülne róla sorozatgyilkos, esetleg élvezte mások fizikális, vagy éppen lelki kínzását. Mindenki életében akadnak mélypontok, amikor elveszti a kontrollt saját maga felett és átadja az irányítást az indulatainak. Van, akinél ez pillanatokig, vagy akinél ez évekig, akár évtizedekig tarthat. Ha utána képes újra visszacsatlakozni az élet körforgásába, akkor igenis hatalmas dolgot vitt véghez.
- Miért kellett elhagynia, Gintarou heika? – Tért vissza picikét az eredeti beszélgetésükhöz. - Ő nincs itt? Hova került a halálát követően? – Pislogott felé kíváncsian. - Van alkalma vele találkozni? –
Hatalmas erőkkel szuggerálta a pozitív választ, mert, amilyen szeretettel beszélt róla és amennyire nyíltan kijelentette a család számára az első, biztosan szörnyű lenne, ha nem láthatná, találkozhatna vele, vagy legalább mesélne róla valaki, hogy megy a sora. Biztos benne, hogy beleőrülne, ha hasonló cipőben járna. Azzal is nehezen birkózik meg, minden életében, amikor gyermeke született, annyira hamar meghalt, sosem láthatta felnőni. Nem segíthetett neki, nem lehetett vele, nem támogathatta, nem láthatta, ahogy családot alapít. Kimaradt mindenből és lényegében sosem volt egyikük életének sem a részese. Egyetlen egyszer sem élte meg bármelyikük anyának szólíthatta volna. Szörnyen fájt számára, hogy ugyan szülhetett, de utána nem lehetett szülő. Emiatt vágyott borzalmasan rá, végre gondoskodhasson a gyerekéről és még jobban elkeserítette, hogy minden valószínűség szerint most sem lesz rá alkalma.
Ezt követően, csak hatalmasat sóhajtott, miután róka cica herceg közölte vele a gondolatait. Ő is hasonlóan vélekedett, de a fejében kavargó álma miatt, fogalma sem volt, mi lehetne az a megoldás, amivel rajtuk is segít, de még sem szaggat újabb fájdalmas sebet a lelkükre. Főként, ha szem előtt tartotta például az ükijeit, akik már annyi mindenen keresztülmentek. Továbbra sem találta a kiútat, ebből a súlyos helyzetből, ahogy a megoldást sem, mit várnak el tőle Skuld-ék. Ennek ellenére nem szeretett volna tovább foglalkozni vele, bár sikeresen olyan elterelő hadművelethez nyúlt, ami kizárólag őt nem hagyta nyugton. Bőszen raktározta az elhangzó információkat, mielőtt rádöbbent, megint önző módon, csak magával törődik. Szégyellte magát, bár vendéglátója próbálta róla meggyőzni az ellenkezőjéről.
- Nem hiszem, inkább mondanám, hogy kíváncsi, mi az érdeklődésem oka. – Mélázott el ártatlanul egyetlen pillanatra. Nehezen koppant kókuszán a tantusz, mire célzott ezzel a kérdésével róka cica herceg. Kínos mosollyal vakarta meg a tarkóját, főként, miután szóba került a személyes varázsa. Erre már végképp fonalat vesztetten pislogott.
- Úgy érti, hogy valamilyen bűbájt használok? – Mozgatta orrát, miután a csintalan kami éppen azzal játszadozott, hogy bőszen nyomkodja. Sejtette a régi mondást ellenőrzi rajta, hogy aki hazudik, annak puha a nózija. - Nem használok ilyesmit, nyugodtan ellenőrizd! – Tartotta oda neki az orrát, még jobban megtapogathassa. Bőszen várta a kicsike kami ítéletét, de nem kapkodta el. Kitartóan játszadozott vele, amire kis idő után szorgalmasan kezdett grimaszolni. A nevetgélő kami ellenére tisztán hallotta róka cica herceg szavait és csendesen biccentett felé fejével.
- Kérni bármit és bárkinek lehet, Gintarou heika. A meghallgatás igazán nem kerül semmibe. – Mosolyodott el kedvesen, mert nem érezte úgy, a miatt, mert féldémon lenne, vagy szellem, vagy akármi, nincs jogában őszintén kérni tőle. Sosem hitt a társaldalmi rangokban, kasztokban, vagy tisztségek súlyában. Mindenki egyenlő volt a szemében. Mindenkit meghallgatott, aki hozzá fordult, bár arra sosem adhatta szavát, ténylegesen tud gyógyírt a kérésére.
Még az ölében virgonckodó kami megcsikizésével foglalatoskodott, amikor róka cica herceg keze landolt előtte. Döbbenten pislogott, mert attól tartott a játék hevében, hiába igyekezett figyelni, valamilyen fontos információról lemaradt. Nem attól félt, valami rossz fog vele történni, csak magáról a hova és mit részről csusszant le, ezért félszegen tartotta felé a kezét. Közben bőszen talpra segítette a boldogan nevetgélő kami-t is, aki rögtön jelezte, hogy szeretné, ha ölbe venné. Nem akart csak úgy befékezni, vagy elengedni róka cica herceget, ezért picikét előrébb hajolt, nyakába tudjon csimpaszkodni, majd szabad kezével megtámasztotta, véletlen se pottyanhasson le. Így már könnyebben követhették a vezetőjüket, aki rövidesen óriási rókává változott.
Eltátott szájjal pislogott a csodaszép, fehér bundájú, minden bizonnyal pihe-puha sörényre. Annyira megbabonázta, hogy azon kapott észbe, már elmélyülten tapogatja és óvatosan simogatja, ahol csak éri. Azonban hiába a felismerés, nagyobb volt a gyermeki rajongás! Csillogó szemekkel dőlt neki, hogy átölelhesse, meg belefúrhassa magát a ténylegesen puha szőrbe. Úgy gyömöszölte, mintha az egyik legkedvesebb plüsse lenne! Annyira ez jutott róla eszébe, halk nyöszörgésekkel dörgölte hozzá a fejét. Ezt a remek elfoglaltságot még sokáig űzte volna, ha nem kezdik el odafentről nevetgélés kíséretében piszkálni, figyeljen már rájuk is. Erre már ténylegesen hajlandó volt gyorsan hátrébb lépni, majd sűrű hajlongásokkal bocsánatot kérni. Igazán sajnálta, megint elragadtatta magát, de aggódott a két odafent viháncoló gyerekért is, ezért finoman utánuk mászott és átölelte őket hátulról, véletlen se bukfencezzenek le a nagy játék közben.
Szorgalmasan figyelt rájuk, mialatt maga is lelkes gyerekként kapkodta fejét. Hol az eget, hol a földet kémlelte. Káprázatosnak találta, aminek hatására önfeledt nevetéssel csatlakozott az előtt repülősdit játszadozó két kami-hoz. Hozzájuk hasonlóan tárta szét karjait és élvezte az esti hideg levegő keresztül vágtázzon rajta. Kellemesen beleborzongott, de a látvány, fények, csillagok és a megnyugtató csend annyira elvarázsolta, időben telt, mire felfogta már nem mozognak, hanem megálltak.
Kíváncsian pillantott le maguk mellett, hogy eltátott szájjal nézze a lámpák fényében úszó és végtelennek tetsző messzeségekbe elkúszó várost. Egyszerűen gyönyörű volt, ahogy ezernyi szentjános bogarakként vibráltak alattuk és hosszasan kígyózott mindenfelé. Nem beszélve felettük az ezüstösen világító csillagokról, amik szöges ellentétei voltak a földi látképnek. Egységes szőnyegként terült el felettük. Tudta nem érheti el őket, még is feléjük emelte a kezét, mintha szeretne egyet megfogni.
- Annyiszor néztem már a csillagokat, de mindig ugyanolyan gyönyörűek és elérhetetlenek a számomra.  – Mutatta meg a két kicsi kami-nak, ha szétnyitják a tenyerüket, olyan, mintha benne heverne egy csillag. - Gyerekként sokszor hittem, ilyenkor tényleg megfoghatom őket. Reggel, pedig sírtam, mert nem volt sem nálam, sem az égen. Azt hittem bántottam. – Rá sandító két kicsi kami-nak határozottan megrázta a fejét, hogy ebből semmi sem igaz.
- Nagyon szépen köszönöm ezt a varázslatos látványt, Gintarou heika! – Simogatta meg a hatalmas buksiját. Igazán nem akart tiszteletlen lenni, de aprócska energiát kölcsön kért tőle, amit egyenesen köréjük koncentrált. Picike, láthatatlan padlót kreált belőle. Könnyedén ráhuppant, majd úgy sétált róka cica herceg fejéhez, még se a levegővel beszélgessen. A példáját követő két apróság láttán, ugyan mellkasához kapott, hiszen megijedt leesnek, viszont róka cica herceghez hasonlóan magabiztosan nyargaltak a levegőben. Kicsiny sóhajjal telepedett le hozzá, hiszen kérdést intézett felé.
- A világ folyamatosan változik. Ennek nem lehet gátat szabni, talán nem is lenne helyes beleszólni a természet rendjébe. – Tartotta álla elé kezét, kicsikét megütögethesse gondolkodás közben. - Fogós kérdés! – Mosolyodott el végül. - Azt hiszem a csillagok túl különlegesek, hogy minden nap ilyen közelről láthassam őket. Biztos nem unnám meg, de az én világom a földhöz tartozik. –
Nem mondta ki nyíltan, hogy igazán az istenek, természetfelettik kegye, ilyen közelről szemlélhessék, akár közöttük tölthessék az életüket. Varázslatosnak találta, talán túlságosan is megfoghatatlannak.
- Általában a gyerekek ügyes-bajos dolgait intézem. – Emelte fel a fejét, alapossan körbe járhassa a kérdést. - Ezek mellett marad időm olvasok, írok, zenét hallgatok, főzőcskézek, kimegyek futni, vagy Neo-val a kutyusommal sétálok egy hatalmasat. Általában igyekszem olyasmit csinálni, ami lefoglal fizikálisan és közben kikapcsolhatom az agyamat. Többnyire fárasztom velük magam.  –
Arra szándékosan nem tért ki, hogy miért. Nem akarta részletezni problémát okoz neki a pihenés, elsősorban az alvás művészete. Ahogy arra sem, hogy azért volt aktív pihenés közben is, véletlen se maradjon ideje elmélyedni a problémáiban.
- Nem szoktam hatalmas volumenű dolgokat csinálni. – Vonta meg a vállát. - És ön, Gintarou heika? Mivel tölti általában a szabadidejét? –
Ekkor pillanatotta meg az óriási, kerek, fényesen izzó holdat. Eszébe jutott, hogy ez mindig különleges alkalom róka cica hercegnek. Valamennyire ismerte a történetet, de kíváncsi lett volna arra, mit mond róla az egyik érintett. Azok szájából, akik ténylegesen átélték, még is csak más volt, mint könyvekből olvasni. Ebben teljes mértékig egyet tudott érteni például Darmore san-nal, aki egyenesen felháborodott, hogy a történelmet nem lehet könyvekből megtanulni. Lényegében igaza volt.
- Elárulja, mitől olyan különleges a teli hold? Mi ennek a története? – Pislogott felé kíváncsian, míg intett a két kami-nak, jöjjenek közelebb, mert róka cica herceg mesélni fog. Nem tudta hova szeretnének menni, de lelkesen segített nekik elhelyezkedni.
lOVE yOU mORE ~♫

(click to show/hide)

Karakterlap

Ōtoribashi Ame

Eltávozott karakterek

Shinigami - rangjelző

*

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
10 000 / 15 000

Hozzászólások: 30

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 7 400 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
ezüstfehér

Egyéb hovatartozás:
Karakura High School

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#CDF3AA // #9ABCCC


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Shinto Shrine ... avagy Inari Szentély
« Válasz #33 Dátum: 2017. Márc. 22, 21:53:36 »
[[Rókaálom]]

  Tétován toporogtam. Hiába adtam hangot ittlétemnek, senki sem felelt. Kezdett bebizonyosodni, hogy nem csak úgy tűnik, hogy egy árva lélek sincs ezen a helyen, hanem valóban nem tartózkodik itt senki sem. Egyre inkább úgy kezdtem érezni, hogy Aoi-san felültetett! Dühített a gondolat, mert komolyan reménykedtem abban, hogy ez a róka-ügylet végre megoldásra fog találni.
  – Áhh! – riadtan ugrottam egyet. Ahogy pár lépésnyit eltávolodtam, úgy volt időm feldolgozni a hirtelen történéseket.
  – Jaj – nyögtem ki, ahogy lassacskán tudatosult bennem, hogy eléggé illetlen módon reagáltam le az ismeretlen arc felbukkanását. Zavarodottságomat leplezve igazítottam meg felsőm alját. – Ü-üdvözlöm – köszöntöttem viszont. Bizonytalanul emeltem rá a tekintetemet. – Izé… ne haragudjon a zavarásért. Nem szándékozom rabolni az idejét. Bár tudom, hogy eléggé fura a dolog, ami miatt érkeztem. De mielőtt kifejteném, engedje meg, hogy leszögezzem, nem az érettségi miatti stressz okán vagyok itt! Meg nem hiszem a szellemekben és a túlvilágban! Nem vagyok babonás! – jelentettem ki. Igyekeztem határozottan csengeni, bár alig-alig sikerült a dolog. Egy szentély előtt azért nem igazán bölcs dolog ilyesmit emlegetni. Mert az egy dolog, hogy én nem hiszek ilyesmikben, mert ez azoknak sértés, akik viszont igen. Lehettem volna picit figyelmesebb is. Megköszörültem a torkomat mielőtt folytattam volna. – De, nos… valójában azért jöttem, hogy beszéljek valakivel, aki állítólag tud segíteni nekem furcsa álmokkal kapcsolatban, ami… nos… egy rókáról szól. Úgy tájékoztattak, hogy itt találhatok valakit, aki ki tud segíteni az ügyben – kezeimet tördelve vázoltam fel ittlétem okát. – Ön itt dolgozik a szentélyben? Ismer valakit, aki segíthet? – érdeklődtem.
  – Bemenni? Mármint oda, a szentélybe? – habozva kérdeztem vissza. Az épület nem tűnt valami nagynak, képtelenségnek tartottam, hogy ketten kényelmesen elférhessenek odabent. Szóval okkal bizonytalanodtam el. Ráadásul ott volt elmém kopottas sarkában Kiritsugu nagy tanítása is, hogy ne menjek sehová sem idegenekkel. Persze én érkeztem ide annak reményében, hogy segíthetnek nekem megoldani ezt az álomproblémát. De még azt sem tudom, hogy kicsoda az előttem álló!
  – Nem szeretnék problémát okozni – szabadkoztam. Válasza miatt még inkább elbizonytalanodtam. Valami halk hang azt duruzsolta a fülembe, hogy nyugodtan megbízhatok benne. Viszont ezzel pont hátat fordítanék Kiritsugu tanításainak. Mondjuk tény és való, hogy én jöttem ide segítségért. – Ezek szerint tudja, hogy ki segíthet nekem? – kíváncsiskodtam habozva. – Mielőtt bemegyünk, megkérdezhetem, hogy hívják? Az kicsit könnyítene a bűntudatomon. Tudja azt tanították nekem régen, hogy ne menjek sehová sem idegenekkel. Tisztában vagyok vele, hogy én kerestem fel a szentélyt, vagyis az én döntésem volt, hogy ebbe belevágok és ez így udvariatlanság. De ha nem lenne gond…? Oh, igaz is… az én nevem Ōtoribashi Ame – mutatkoztam be, ha már a nevét kérdeztem. Ehhez illően meg is hajoltam előtte. Ha elárulja a nevét, nem hiszem, hogy bármi gond lenne azzal, hogy a kérése szerint cselekedjek. Óvatosan fogtam meg a felém nyújtott kezét és hunytam le a szemeimet, majd vártam mikor nyithatom ki őket.
  Mikor megkaptam rá az engedélyt, elsápadva néztem körül a helyen. Nem tűnt a szentély körüli tájnak, de még a szentély belsejének sem. Mármint ez egy kész varázskert volt, ahol álltam. Eltátott szájjal, döbbenten lestem körül.
  – Ez most egy álom? – tettem fel a kérdést hitetlenkedve. Valószínűleg, ha a hölgy nem húzott volna maga után, akkor lecövekeltem volna ott helyben. – Vagy valami trükk? Mert nem vicces! – zavartan haraptam alsó ajkamba. – Mi ez a hely, és hogy jutottunk ide? Merthogy nem a szentély mögött vagyunk, ugye? Az előbb még nem így nézett ki – ostromoltam értetlen kérdéseimmel. Zavartságomban majdhogynem elfelejtettem kisebb meghajlással üdvözölni az újabb arcokat, akik mellett elhaladtunk. Szerencsére még idejében kaptam észhez, hogy bepótoljam a dolgot és ne bélyegezzenek meg szemtelenséggel azért, mert éppen leköt ez a helyszín ahová elvezetett az előttem álló.
  Hevesen dobogó szívvel követtem őt kétségeim ellenére a templomig, az út felénél már húzni sem kellett. Mentem rendesen, bár valamiért így is ragaszkodott a kacsómhoz. Nem akartam semmi kellemetlenséget okozni, ezért meg se próbáltam elhúzni a kezemet. Némi habozással telepedtem le az asztal mellé, nem tudtam leplezni a mellé társult csodálkozásomat, amelyet a kardállvány okozott, mit eközben hoztak be a mikók. Megköszöntem és ráhelyeztem a gondosan bebugyolált fegyvert. Magamban tanakodtam azon, hogy honnét tudták, hogy van nálam fegyver? Hamar megválaszoltam ezt a gondolataimban felmerülő ostoba kérdést. Természetesen láthatták, amikor a torii kapuk alatt erre tartottunk.
  – Hogy milyen álmaim? – nagyot nyeltem. Az asztal lapjára szegeztem a tekintetemet. Időhúzással ért fel, míg elfészkelődtem az ülőpárnán, hogy szabályos egyenes háttal ülhessek az asztalnál. – Nos… furák – kezdtem bele lassan. – Elég nehéz leírni őket, gyakran eléggé homályosak. De az egész azelőtt kezdődött, hogy Karakurába költöztem volna. Az állítólagos édesapám miatt, akivel azóta se találkoztam. Izé, szóval akkor még csak ritkán voltak vele álmaim. Egy róka jelent meg előttem, aztán később már egy róka farkú-róka fülű férfiként öltött alakot. Nem volt ember, mert egyértelműen róka attribútumokkal rendelkezett. Akkor már azzal erősködött, hogy mondjam el a nevét. Amit persze nem tudtam. Honnan is tudhattam volna, hiszen soha nem találkoztam vele ezelőtt! Feltételezem ő lehetett a korábbi róka, csak úgy nem tudott beszélni. De ez nem is olyan fontos. Szóval a nevét kérdezte tőlem, amit nem voltam képes megfelelni. Emiatt ostromolni kezdett! Furcsa dolgokat kezdett állítani, minthogy én egy lélek lennék. Ami persze képtelenség, mert nagyon is élek. Nem is beszélve, hogy a feltámadásban hiszek, nem létezik olyan badarság, hogy túlvilág. Akarom mondani, mármint hogy… szerintem – behúzott nyakkal néztem a nőre. A mimikáit vizsgáltam, hogy hisz-e nekem vagy sem. – Aztán egyik alkalommal megsértődött azon, hogy nem hiszek neki. Azóta pedig rendszeresen megjelenik az álmaimban és zaklat! Próbálja elhitetni velem ezt az ostobaságot, mármint azt a maszlagot, hogy lélek lennék. Ő pedig valami erőt szeretne nekem adni. Amira nekem semmi szükségem, egy átlagos gimnazista vagyok, semmire se mennék vele. Hacsak nem szuperokosságról van szó, nem mintha csalni szeretnék vagy valami… – gesztikuláltam hevesen kezeimmel.
  – Lehet, hogy el vagyok átkozva, mert nem hiszek a túlvilág erőiben? Mert ha igen, hajlandó vagyok meggyónni a bűneimet csak, hogy megszűnjenek ezek az álmok. Nem tudok tőlük koncentrálni, ami az érettségivel a nyakamon nem éppen a legjobb. Oh, és itt lenne ez – böktem rá a kardra. – Ez a fegyver. Nem tudom, hogy került hozzám. De annál a rókánál is ilyen van, mikor megjelenik az álmaimban. Egyik alkalommal pedig egyszerűen csak ott volt mellettem. Mármint fizikálisan megjelent az álmomon kívül. Ezért mondtam, hogy furák. Nem csak a rendszerességük miatt. De megeshet, hogy ez lenne a forrása? Nem mintha értenék hozzá… Vagy talán emiatt zaklat, mert ez valahogy hozzám került? Esetleg, hogy tudom visszajuttatni hozzá? – elmém rögtön pörgetni kezdte a lehetőségeket, ahogy ledaráltam többé-kevésbé az álom dolgot. Remélem, tud segíteni, mert engem nagyon felzaklat ez a dolog!

Karakterlap

Aikawa Chiyo

Félvér kitsune

Eltávozott karakterek

Shinigami

11. Osztag

*

Togishi

Szint: 16.

Lélekenergia:

60% Complete
82 400 / 100 000

Hozzászólások: 531

Hírnév: 9

Infó

Tárcában: 29 150 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Shinigami: Ezüst-kék szegéllyel ; Kitsune: Fekete-vörös szegéllyel

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Mindnyájunknak meg van a saját kis biztonságot adó kabalánk. Csak egyeseké élesebb, mint másoké.

Post szín:
#FFB71C ; #B3FF87


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Shinto Shrine ... avagy Inari Szentély
« Válasz #34 Dátum: 2017. Márc. 23, 00:43:56 »
Itt a róka, hol a macska?

-Igazán különleges a látásmódja Kazumi~dono! -hajoltam meg cseppet előtte. Akaratlanul is végig futott az agyamon, hogy vajon mit szólna, ha tudná, hogy ki is vagyok. Vajon megrettenne? Vagy megvetne? Ha tudná, mennyi vér tapad a kezeimhez. Bármelyikünkről is legyen szó. Úgy döntöttem, hogy nem most van itt az ideje a kipróbálásnak. Helyette csak meghajoltam a hallottakra. -Lekötelez vele!
A további kíváncsiskodására kedvesen elmosolyodtam. Vicces volt úgy beszélni Sei~chanról, hogy egyszerre volt a fiunk, és a felmenőnk.
   - Miért kellett elhagynom? Hogy ő emberek között élhesse le az életét. - egy picit elgondolkodva néztem magam elé, majd újfent Kazumi~sanra pillantottam - Már említettem, hogy az emberek hogy viszonyultak a fajtámhoz. Sokat értünk abban az időben. Úgy hitték, hogy a tüdőnk mindent gyógyít. A halálos betegségeket is.  Amúgy is más vagyok, mint ők. Bármi történt volna velük, azt az én fejemre varrták volna, hogy én hoztam rájuk balszerencsét. Ha nem így történt volna, akkor is. A gyermek… pici volt, és törékeny. Jóval törékenyebb, mint egy tiszta vérű kitsune kölyök! Ha nekem nem is tudtak volna ténylegesen ártani az emberek, ha kiderül, hogy az a fiú minek a fia. Hogy egy róka démon az anyja, akkor a félelmük és a haragjuk ő ellene fordult volna. Nem szerettem volna, hogy kipróbálják, hogy vajon az ő tüdeje mennyire hatásos… - elnyomtam egy parányi sóhajt. Az, ahogy akkor Sei~chanról gondoskodtam, egyike volt azon kevés döntésemnek, amelyikeket sosem bántam meg. - Amikor meglátta, hogy mi vagyok, még egész pici gyermek volt. A kis gyerekek meg nem tudnak jól titkot tartani. Ez volt az egyetlen olyan döntés, amivel őt megvédhettem. Rábíztam a nevelését egy szent emberre, ugyanis örökölt az erőmből. Emberhez képest talán túl sokat is. - büszkén elnevettem magam - Pár évesen már oni~kat idézett meg az erdőben, amikor senki nem látta. Úgy hagytam ott, hogy lekötöttük a mesterével az erejét, nehogy maga is onivá változzon. - félre döntöttem a fejem az emléktől - Ott voltam a környékükön. Nem hagytam el őket, csak nem láthatott senki. Még ő sem. Alakváltó vagyok. Így is megvigasztaltam, ha szomorú volt, felemeltem, ha elesett. Gondoskodtam róla, csak nem tudta, hogy én vagyok. A mestere… ember léttére igazán különleges, és nagy szívű volt. Segített, hogy mellette lehessek. - szusszantam egyet - Úgy hiszem, hogy Sei~chan már visszaszületett erre a földre. - picit sóhajtottam - Egy bizonyos időre kénytelen voltam őt elengedni a látóteremből.  És mire újra ide kerültem, már újra leszületett az emberek közé. De úgy érzem, és úgy hiszem, hogy boldog életet talált magának. Nem feltétlen egyszerűt mondjuk…  - reméltem, hogy nem terheltem le ennyi hirtelen jött információval.
Inkább hagytam, hogy elterelődjön a szó, erre a rejtélyes alakváltóra.  Nem bírtam nem mosolyogni, főleg amikor már bűbájokat emlegetett. Aranyosnak találtam, hogy egyből igyekezett meggyőzni, semmi ilyen becstelen dolgot nem alkalmaz. Holott én lettem volna az utolsó, aki elítélte volna ilyesmiért. Persze nem ismertem az alakváltót, akiről szó volt. De azok után, amik Daji~ként és Mae~chanként megtörténtek. Nem lett volna hozzá jogom, ilyen téren bármi véleményt formáljak.
Úgy döntöttem inkább, hogy ideje tovább állnunk. Mosolyra húzódott a szám, amikor felvéve a róka formám, ahelyett, hogy megrettent, vagy csak épp megrezzent volna tőlem, egyből hihetetlen lelkesedéssel látott hozzá megsimizni a bundám.  Mutattam nekik, hogy üljenek a hátamra. Nem kellett tudnia, hogy ez nagyon kevesek kiváltsága volt. Hogy én hajlandó voltam a hátamon vinni. Nem ez volt a jellemző.  De vele kivételt tettem.  Ahogy a magasba emelkedtem velük, hallottam, szinte már éreztem, hogy ő is, és a kamik is mennyire élvezték az utat. Ahogy kellő magasságba értünk, megálltam. Élveztem, hogy ő is csatlakozott a fenti piknik szerűséghez.  Főleg, mert érdekelt, amit mesélt.
   - Ne szerénykedjen Kazumi~dono. Ezek nagy volumenű dolgok! Amikor egy ember arra adja a fejét, hogy másokkal foglalkozik,  hogy alkot, az mindig nagy dolog! - jelentettem ki. A tapasztalataim szerint ez nagyon kiveszőben volt az emberek körében.
   - AZ én hétköznapjaim elég sokszor egyhangúak. Sokat vagyok a shinigami oldalon. Ott általában edzek. Youkai~ként meg… úgy is meg van általában a dolgom. Tanulok… még rengeteget kell, és szeretnék tanulni. - lelkesedtem. És volt valami, ami nekem is felkeltette a figyelmemet - Az előbb gyerekeket említett. Hányan vannak? Milyen idősek? Fiúk? Lányok? - csillogó szemekkel néztem rá. - Mondjuk igaz... ahogy az előbb a kamikkal bánt... - szeretettel, és látható türelemmel viseltetett irányukba - árulkodhatott volna hamarabb is. - somolyogva támasztottam meg a fejem a tenyerembe. -Aranyos gyerkőcök lehetnek. Főleg ha hasonlítanak Kegyedre!- jelentettem ki az őszinte véleményem.
   -A telihold… - elmosolyodtam a kérdésére - Amikor egy róka fiatal, a Holdból gyűjti össze azt az erőt, ami majd az első alakváltásra kell neki. De ez csak egy indok. Néha elmélázok, hogy vajon amit mi Holdnak látunk, az valóban a Hold? Mert volt egy kitsune, aki olyan mesteri szintre vitte az alakváltás művészetét, hogy egyik alkalommal fogta, és felvette a Hold alakját. A Holdon lakó jáde nyusziról nem is ejtve szót! Sok oka van, hogy a Hold különleges… nem csak a magam fajtának. - a két kamira néztem. Mind a ketten hatalmas szemekkel figyeltek engem.  Hirtelen elmosolyodtam - Kazumi~dono ezekről mit tud. A youkai oldalról már beszéltünk. A shinigami oldal? Ismer valódi halálisteneket? És  a legendák? Az emberek mit mesélnek a Holdról. A csillagokról? A természetről? Mennyire látják ezeket a csodákat maguk körül? - néztem rá, hátha most majd ő mesél!  - És Kazumi~dono miket szokott írni?  - nem is intettem, apró, ezüst fénypontok jelentek meg körülöttünk. Mintha tényleg a csillagok között ültünk volna. 

« Utoljára szerkesztve: 2017. Márc. 23, 07:20:36 írta Aikawa Chiyo »


(click to show/hide)

Karakterlap

Hoshi Kazumi

Eltávozott karakterek

Retired Idol

Szint: 9.

Lélekenergia:

60% Complete
47 500 / 60 000

Hozzászólások: 257

Hírnév: 9

Infó

Tárcában: 54 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Raion

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
lilás szürkéskék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Ninurta-Ra'im-Zerim

Mottó:
Jöhet rosszabb is, de te csak mosolyogj a Világra!

Post szín:
#6080a0


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Shinto Shrine ... avagy Inari Szentély
« Válasz #35 Dátum: 2017. Ápr. 15, 22:49:36 »
Itt a róka, hol a macska?

Enyhe keserűséggel mosolyodott el róka cica herceg megjegyzésén, mennyire nyilvánvaló gyerekei lennének. Örült volna, ha ténylegesen így van. A sajátjaiként szerette az életébe csöppent ükunokáit, de nem keverte össze soha teljes mértékig a jelent és jövőt. Tudta, hogy nem az ő gyermekei, nem ő nevelte őket, nem képezte az életük szerves részét, legalábbis a jelenlegi állapotában biztosan nem. Arról nem nyilatkozhatott a jövőben mennyire folyt bele a hétköznapjaikba.
- Nem az én gyerekeim. – Fájt kijelentenie ezeket a szívét marcangoló szavakat. - Igaz, hogy sajátjaimként szeretem mind a hármójukat, két lányt és a legidősebb egy fiút, vagyis, férfit. Már mindannyian nagyok, ügyesek és lassan teljesen önállóak! – Mosolyodott el büszkén. - Sajnos, vagy sem, mert nem cserélném őket el semmi pénzért, már nem picikék. Nem babusgathatom egyiküket sem. Amennyire lehet, igyekszem nekik segíteni a beilleszkedésben, aztán engedem, éljék az életüket, ahogy szeretnék. Lényegében a legidősebb már így is remekül boldogul nélkülem is! – Sóhajtott fel szomorúan. Tisztában volt vele nem kísérheti árnyékként minden lépésüket. Levegőben lógott a nap, amikor Tomo chan és Nono chan is úgy dönt, elköltözik. Ebbe nem szólhatott bele, még, ha meg is szakadt szíve a puszta gondolattól, akkor sem.
- Még idegen nekik a japán életvitel. Nem rég érkeztek hozzánk. – Hallgatott el egy pillanatra, mennyire merjen belemenni a részletekbe. Róka cica herceg rengeteg mindent elmesélt, meg is mutatott önmagáról. Még sem volt benne biztos, bele kéne kevernie ebbe a jövővel bonyolított, kukacos történetbe. Talán, egy legközelebbi beszélgetésük alkalmával.
Ez a kapcsolat eleve bonyodalmasan hangzott felvázolva. Telis tele volt ellentmondásokkal, mind a két véglet felől. A gyerekek ismerték, tudták milyen, de neki nem volt fogalma a pöttömkéji jelleméről, emlékeiről, viselt dolgairól. Ezen felül, megeshet a kicsik vele nőttek fel, de azaz ő jelenük Umi-ja volt, nem a mostani énje. Nem sejthette mennyit, vagy miként változott az évek során, főként, ha azt veszi alapul, még hány száz év történései gyűltek fel benne. Elképzelése sincsenek ez miként lehetséges, de érezte, minden zsigerében, erősen dobolt lelkében a visszajelzés, hogy hozzá tartoznak. Kétsége sem merült fel nem az ő leszármazottai lennének. Furcsa kettősséget szült ez benne, mert az érzései azt súgták, tökéletesen tisztában van a gyerekekkel, azzal kicsodák lennének, viszont az idő és a tudata egyértelműen közölte vele, semmiről sincs emléke velük kapcsolatosan. Egyedül a legnagyobb tigriskéje emlékeiből építkezhetett volna, de azokat szándékosan nem piszkálta. Tiszteletben tartotta más élete és azt sem szerette volna, ha ez befolyásolja abban, miként tekint rá. Megőrízte, elraktárazta, hogy szükség esetén elővehesse, de aktívan nem mozgolódott fejében.
- Sajátot is szeretnék. Nagyon. – Húzta kicsit összébb magát. - Egyszer lesz. Talán. Sóhajtott fel. - Muszáj lesz. – Mosolyodott el szomorkásan. Ehhez nem akadt több mondandója. Legalábbis biztató, vidám, vagy fényes jövővel kecsegtető biztosan nem. Inkább nem ragozta, ha nem szükséges.
- Említette tanul, Gintarou heika. – Tért át a kísérője által elhangzottakra. - Mesélne róla, hogy mik érdeklik? Kifejezetten egy területen belül kutat, vagy mindenféle újdonság, ami csak Ön elé kerül? – Támasztotta meg állát felhúzott térdén. Csendesen figyelte a körülöttük rohangászó gyerekeket, véletlen se essen bajuk, míg odafent vannak. Tisztában volt vele, hogy kami-k, nem feltétlen olyan elveszettek, mint látszódik, de attól sem bírt elvonatkoztatni gyerekek és a játék hevében, még a felnőttek is figyelmetlenebbek tudtak lenni. Ha már engedte velük jöjjenek, igazán tartozott annyival, hogy szemmel tartja őket, illetve nehezére sem esett ezt teljesíteni. Ez valamiféle ösztönös dolog lehetett, hogy a szeme sarkából mindig követte azokat, akik vele voltak, vagy hozzá tartoztak. Amennyire lehetett szeretette volna őket óvni a bajtól.
- Más lenne a Hold itt, kami-k, youkai-ok, meg a többi számtalan világban? – Kerekedtek ki szemei az égi testet érintő magyarázat hallatán. - Végül is. Ha az emberből lehet lélek, lélekből természetfeletti, vagy lidérc, akkor miért ne lehetne, hogy a Holdnak is több alakja van? – Mélázott el néhány pillanatra. - Elvégre a különböző vallásokban is sok főisten a Hold és Nap alakját öltötte magára. Elég, ha csak Amaterasu-ra, vagy Tsukuyomi-ra gondolunk. – Bökdöte elmélyültem az állát. - Talán a Hold ereje is attól függ, éppen melyik világban vagyunk. Itt azért gyengébb, mert ez áll távolabb a kami-k világától, ahol valószínűleg a legerősebb hatással van mindenre. –
Egész logikusan csengett a fülében, ha kizárólag abból a tényből indult ki, minden, de minden a kami-k, istenek, vagy legalábbis a természetfeletti erejéből építkezik. Valaminek, valami náluk hatalmasabbnak bizonyosan kellett léteznie, hiszen rengeteg világ létezett egymás mellett párhuzamosan, amik befolyással voltak egymásra. Nem beszélve arról, hogy mennyi különleges képességű lény létezett bennük, akik előfordult nem tudtak a szomszédos világban élőkről, vagy egyszerűen nem látták egymást.
- Mit gondol, Gintarou heika. Miért vagyunk ennyire éles határokkal elválasztva egymástól? És, ha találkozunk, mi lehet az oka, gyakran nem sejtjük mi a másik, vagy egyszerűen nem is látjuk? –
Sokszor gondolkozott ezen a kérdésen, ugyan kinek, vagy minek jó az, hogy mindössze néhányan képesek látni, beszélni, megériteni a másik világhoz tartozókat. Miért lenne ez kiváltság, hiszen elzártak minket egymástól. Akkor az lenne a normális, szabályszerű, ha nem tudnánk a másikról. Erre valamiért sosem sikerült rájönnie. Az esetében egyszerű volt a válasz, ha a múltjára tekintett. Az istenek szent tárgyát őrizte, ne kerüljön rossz kezekbe. Szégyellte, de gyakran úgy érezte, pusztán kihasználják. Vele intézik el a piszkos munkát és be sem avatják a részletekbe. Sokszor nem értette mit, na meg miért tesznek. Rángatták egyik helyről, életből a másikba és semmilyen magyarázattal nem szolgálat, erre mi szükség.
- Az istenek, kami-k…Ön szerint gonoszak? – Nézett fel a felette vibráló csillagokra. - Nem érzi úgy, bábnak tartanak? Játszanak velünk? Irányítanak és élvezik, hogy szenvedünk, nevetünk, megsérülünk? – Hallgatott el, mintha arra várna, odafentről érkezik bármilyen válasz erre a vérlázító beszédre. Nem történt semmi. A csillagok ugyanolyan fényesen ragyogtak felettük. Semmi hirtelen vihar, égzengés, akármilyen jele annak, éppen belegázolt volna az említettek lelkébe.
- Ne haragudjon! Fecsegek össze-vissza mindenféle butaságról. – Mosolyodott el kínosan. Némi fészkelődéssel vette számba, miket kérdezett elkalandozása előtt róka cica herceg. Próbált mindegyikre választ találni az emlékei, pontosabban Kazumi emlékei között. Nem engedte meg azt a luxust, vagyis inkább csalást, önkényesen kezdjen el bogarászni kétezer év történéseiben.
- Olyan halálistennel, aki így mutatkozott be, még egyel sem. – Nevetett fel. - Gyerekkorom óta érzékelem őket. Felismerem a lélekenergiájukat. – Pillantott bűnbánóan az irányába. - Viszont megtanultam, ha nem mondanak semmit, akkor ne faggatózzam. A halálistenek minket védenek, emiatt nem félek tőlük. Ha nem akarnak velem beszélgetni, vagy beavatni a jelenlétük okába, akkor nem kérdezem én sem. – Döntötte enyhén oldalra fejét. - Ha pedig segítségre van szükségük, akkor megteszem, amit lehetséges. Tudom az nem valami sok, de talán életeket menthet. Például, ha észlelem, közelben harcolnak, mindenkit igyekszem elterelni a közelükből. A hírnév néha hasznos fegyver tud lenni a figyelem felketésében. –
Halvány mosollyal gyűjtötte be a körülötte futkorászó kicsike kami-t. Ölébe húzta és kegyetlenül megcsikizte, mire a másik játékos apróság is lelkesen vetődött oda, hogy őt se felejtse ki a gyomrozásból. Kitartóan dögönyözte mind a két kicsit, míg úgy nem döntöttek, némi szünetet tartanak. Felpattantak, hogy folytassák a fogócskázást.
- Az emberek még valamennyire hisznek a Holdat körüllengő misztikus mesékben. Ilyenek a vérfarkasok, vámpírok ereje, vagy a hold ciklikussága, amihez kötnek élettani történéseket. Legendákat már nem sűrűn mesélnek. Inkább viccelődnek vele. Például, hogy sajtból van! Ahogy fogyatkozik, úgy fogyik a sajt, mert az égbolt megeszi! Majd újra teli lesz, mert a Nap visszatölti. – Mutogatta lelkesen a kezeivel a pacman figurát, ahogy megeszi a másik kezét, majd szép lassan kiteljesedik újra, hogy jöhessen megint a sajtzabáló. Ezt szándékosan a róka cica herceg háta mögül leskelődő gyerekeknek adta elő.
- Manapság az emberek kizárólag a szemüknek és a tudománynak hisznek. A természetről, vagy a körülöttük élő csodákról elfelejtkeztek. Teljesen vakok lettek. – Sütötte le szemét, mert ez volt a rémes igazság. Azok, akik hittek a mesékben, varázslatokban bolondoknak lettek elkönyvelve. Bezárták őket, gyógyszerekkel tömték és azt sújkolták beléjük, hogy mindez csak a fejükben létezik. A természetfeletti betegség lett. Tökéletesen tudja, hiszen vele is ugyanezt tették.
- Miket írok? – Zökkent ki gondolatai közül. - Összefüggéstelen, kusza gondolatokat az érzéseimről. – Leginkább talán ezzel fogalmazhatta meg tökéletesen a papírra írt firkálmányait. - Megpróbálok belük dalszövegeket írni. Általában kevesebb, mint több sikerrel. Valahogy sosem érzem igazinak a végeredményt. Valami hiányzik belőlük. Talán a tehetséggel kéne kezdenem. – Emelte fel tudálékosan mutatóujját. Nem törekedett shakespeare-i babérokra. Tisztában volt vele, hogy nincs tehetsége sem a prózai, sem a lírai művek megalkotásához. Ezek a valamik, el sem érték a művészet szintjét. Arra voltak elegendők, hogy megfelelő háttérmunkával milliókat hozzon egy vállalat számára.
- Ön esetleg ír, Gintarou heika? Más hobbi, aminek még hódol? – Fordult felé kíváncsian. - Én még szeretek táncolni. Meg a vizet! Nagyon szeretem az összes álló, folyó, vízeséssel tarkított vizet! – Adott némi segítséget, mire gondolt. Ugyan már elmondta tanult, de piszkálta oldalát a kíváncsiság, ugyan mivel ütötte még el az idejét. Szégyellte magát, ennyire makacskodik, hiszen már kérdezte és nem kapott bővebb választ, ettől függetlenül, szeretett volna többet megtudni róka cica hercegről.
lOVE yOU mORE ~♫

(click to show/hide)

Karakterlap

Aikawa Chiyo

Félvér kitsune

Eltávozott karakterek

Shinigami

11. Osztag

*

Togishi

Szint: 16.

Lélekenergia:

60% Complete
82 400 / 100 000

Hozzászólások: 531

Hírnév: 9

Infó

Tárcában: 29 150 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Shinigami: Ezüst-kék szegéllyel ; Kitsune: Fekete-vörös szegéllyel

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Mindnyájunknak meg van a saját kis biztonságot adó kabalánk. Csak egyeseké élesebb, mint másoké.

Post szín:
#FFB71C ; #B3FF87


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Shinto Shrine ... avagy Inari Szentély
« Válasz #36 Dátum: 2017. Ápr. 18, 22:23:05 »
Rókaálom

-Miért kérsz bocsánatot? Ez egy szentély, ide nyugodtan jöhetsz bármikor, nem okozol vele problémát! - mosolyogtam rá kedvesen Arra elnyomtam egy szomorkás mosolyt, amikor azzal kezdte, hogy nem hisz a természetfelettiben. Egy egész inciri pincirit sem! Ha jól láttam, és tényleg egy lélekölője volt, akkor ez azt jelentette, hogy nagyon komoly időszak előtt áll. Bár nem voltam abban teljesen biztos, hogy mit is takarhat ez az „érettségi”  talán valami felnőtté válási szertartást, de komoly dolognak hangzott. Csendesen sóhajtottam, hisz akkor ez azt jelentette, hogy eléggé összeszaladtak szegénynek a dolgai. 
- Az én nevem Chiyo. Ennek a helynek az egyik szolgája vagyok. Igazán örülök, hogy találkozhattunk! - hajoltam meg irányába. Beinvitáltam, és igyekeztem elővigyázatos lenni a történettel. Nem sikerült eléggé. Igazán tündérien döbbent le, hogy merre is keveredett.  Rókaként már rutinom volt ilyen helyzetek kezelésében. Nagyon egyszerűen nem hagytam neki túl sok időt, hogy ténylegesen teret adjon a döbbenetének, avagy eltöprenghessen. Egyszerű emberi történet volt, hogy ha valaki ennyire lendületesen tért napirendre a történtek felett, akkor az adott személy is könnyebben fogja természetesnek elfogadni.
-Ez itt már a templom, nem a szentély - bólintottam az észrevételére. Mikor végre megérkeztünk, és mind a ketten helyen foglaltunk, elkezdett beszélni. A sima álmok nem estek ki az érdeklődési körömből, mint olyan személy, aki egy baku~nak ad otthon a karjában. De amiket mesélt, mondjuk úgy, hogy nem fölfalni való álomnak tűnt. Ha bosszantotta is a leányzót, nem hiszem, hogy világossárgánál sötétebb lenne…  Nem szóltam közbe a mondandójába. Tudni szerettem volna, hogy mit és mennyit mond el. Pontosabban, hogy mennyit tud a helyzetből.  Elég világosan kitűnt, hogy semennyit. Tényleg azt hitte, hogy egy átlagos ember. Inari nevére, innen hogyan tovább? Lássuk be, nem sűrűn tartottam ilyen irányú felvilágosítást!
- Megkérdezhetem, hogy mielőtt ide kerültél Karakurába, merre laktál? - igyekeztem nagyon óvatosan, és tapintatosan puhatolózni. - És ez a férfi? Akit állítólagos édesapádnak hívtál? -  arra intettem egy aprót a kezemmel, hogy már átkokat vízionált. Ahhoz képest, hogy nem hitt a természetfelettiben.  - Ne haragudj, hogy megjegyzem, de átkozva egészen bizonyos, hogy nem vagy elátkozva! Ez itt egy templom - intettem egyet magunk köré - Eleddigre már egészen biztos, hogy kiderült volna, ha akár egy icike picike átok is lenne rajtad! - jelentettem ki magabiztosan. - Vagyis bármi is folyik itt, rád nincs fizikális veszéllyel. Bármi mást tapasztaltál, mióta megjelent ez a kard melletted az egyik álmod után? Éhesebb vagy, mint szoktál? Néha olyan, mintha ébren is álmodnál?  Fura alakokba botlasz? - próbálkoztam, hátha. Még emlékeztem rá valamennyire, hogy annak idején én hogy éltem meg, amikor shinigamivá váltam. Persze azt nem tudhattam, hogy vajon, nála ez hogy jelentkezhet. Azt sem tudtam, hogy egy lélek, póttestben, vagy valamelyik szülője ember? Netalán egyéb rejtély bújik meg nála, a saját tudtán kívül.   
Figyelmesen hallgattam, ahogy elmesélte, hogy Kiotó~ban élt. Ha jól értettem, nem a szülei nevelték. Sőt, az is kiderült, hogy látja a lelkeket, meg a többi halál istent is. Halvány ötletem volt, hogy a pszichológus mit is jelent.
- És ha a pszichológust nem vesszük, mi a véleményed ezekről a fekete kimonós alakokról? - érdeklődtem le.  A válaszára nem mutattam, de a fülem is úgy hiszem, két fele állt. Azt mondta, hogy messziről is ijesztőnek tűntek a shinigamik.  Csendesen szusszantam erre a kijelentésére. Ha tudná, hogy a legijesztőbb osztag kapitányával társalog épp, lehet már csak a port látnám utána, úgy elviharozna tőlem. Próbáltam finoman, ha nem is rávezetni, de elmesélni neki azt, hogy hogy is működnek ezek. Mégis csak shinigami volt, ha még nem is tudott róla. Hogy akartam~e, visszajöjjön a Gotei kötelékébe? Eszembe sem volt ilyesmi. Ha sikerül elérnem, hogy elhiggye, akkor is majd ő eldönti, hogy mit szeretne magával kezdeni. Ebből kifolyólag attól nem kellett tartania, akár hitt nekem, akár nem, hogy odaát jártatnám a lepénylesőm vele kapcsolatban. 
   - Ame~sama, szeretném, ha egy kicsit úgy beszélgetnénk, hogy nem ragaszkodunk ahhoz, hogy mi valós, és mi nem lehet az, rendben? - megvártam a belegyezését, utána kortyoltam egyet a teámból. - Megpróbálom az elején kezdeni. Ha valami furcsa, vagy nem érthető teljesen, kérlek, kérdezz közbe nyugodtan.  - egy pillanatra elhallgattam, igyekeztem összeszedni a gondolataimat. - Úgy hiszem, hogy jól ismered a fizikai valóságát az embereknek. A testünk felépítését. Tanítják már az iskolákban a csontokat, az izmokat, a szöveteket, az idegrendszert, vagy épp az érhálózatot igaz? - picit elmosolyodtam. Az anatómiai ismereteim nekem kicsit máshonnan jöttek, és annak idején más célt szolgáltak. A minél hatékonyabb gyilkolás művészete érdekében tanultam meg, ritka alapossággal. - Ezek tökéletes biológiai egységet alkotnak. Egy bonyolult de tökéletes szervezetet. Ám van mégis valami, ami minket emberekké tesz. Az agyunk különleges, de ez nem elég hozzá. Az a valami, az a plusz, ami emberekké tesz minket, az a lélek. Ebben a materiális világban, amiben élünk, van egy olyan kincsünk, ami lélek. Ami sokkal inkább esszenciális,  ezt azt hiszem, hogy kissé nehéz megmagyarázni. A lelket nem látjuk, igaz? Ezért se hisznek benne nagyon sokan. Mert nem látják, nem tudják tapintani. Olyan, mintha nem is ebből a világból valósi lenne, noha bennünk létezik a fogantatásunk pillanatától kezdve. A lényünk lesz. - elmosolyodtam - És itt felmerül egy kérdés. Ha nem lehet látni, nem lehet tapintani, holott ennek a világnak pont az a különlegessége, hogy egy fizikális világ, akkor a lélek mégis honnan valósi?  Tegyük fel, hogy nem csak az Élők Világa létezik. Hanem létezik a Lelkeknek is egy Világa. Illetőleg létezenek még más világok is, de most egyelőre maradjuk ennél a kettőnél.  Ha a lélek a Lelkek Világából érkezik, az magyarázza, hogy miért nem tapintható, és látható ebben a Világban.  Viszont! - emeltem fel a mutató ujjam, hogy ez most fontos rész lesz - Vannak olyan személyek, akiknek erősebb a lelkük, mint az átlagemberé. Ez pedig azzal jár, hogy azok a személyek képesek lesznek látni olyasmiket, netalán érinteni, amiket az átlagemberek nem. Látni fognak olyan lelkeket, akik már nincsenek testhez kötve, de még ott a lánc a mellkasukon, ami annak idején a testhez kötötte őket. És látni fogják azokat a lelkeket is, akik ezekre a lelkekre vigyáznak, és átküldik őket a Lelkek Világába, ha nem találnak oda maguktól. Előfordul az ilyen. - itt tartottam egy kis szünetet, hogy végig gondolhassa ezt a nem kevés információt, amit most elmondtam neki.  Ha feltette a kérdéseit, vagy úgy láttam, hogy végig gondolta a hallottakat, akkor folytattam csak. - Ezeknek a vigyázó lelkeknek azért ennél picit több feladata is van. Ugyanis, mint már az elején mondtam, nem csak ez a két világ létezik, hanem ennél jóval több. Ami még minket most érint, az egy nagyon kietlen, sivatagos világ. Olyan lények élnek ott, akik lelkekkel táplálkoznak. Noha valamikor maguk is lelkek voltak, ám őket nem találták meg időben ezek a védelmezők, és vagy egy másik ilyen lélekfaló megelőzte őket, és bekebelezte, vagy a mellkasukon lévő láncot az idő felette, ilyen szörnyekké alakítva őket. Lidérceknek hívjuk ezeket a lélekfaló lényeket. A fekete kimono~ba öltözött személyeknek a lelkek temetésén kívül, így nevezik azt, ha egy lelket átküldenek a Lelkek Világába, Lélek Temetés. Szóval a Lélek Temetésen kívül, még az is a feladatuk, hogy ezektől a lidércektől védelmezzék nem csak a lelkeket, de az embereket is. Ugyanis az élő emberek lelkeit is szívesen elfogyasztanák ezek a szörnyetegek.  - a szemeit figyeltem - Ezeket a védelmező lelkeket shinigamiknak hívjuk. Nekik szoktak különleges kardjaik lenni… - igyekeztem rávezetni.  A válaszára elmosolyodtam boldogan. Azt mondta, hogy már egy rokona is mesélt neki hasonlót, csak magáról nem hitte, hogy shinigami lehetne.
- Miért nem kérdezed meg az érintettet az ügybe? Ha ébren beszélhetnél vele, megtennéd? - kérdeztem. Elég volt a számomra egy bizonytalan talán is. Levettem a magatama nyakláncom, és óvatos mozdulattal mellé lépve az ő nyakába tettem. Az már csak mellékes történet volt, hogy egy gyertya keveredett észrevétlen az asztalra. Akartam nekik időt adni, és úgy sejtettem, hogy egy kitsunebi még lehet túl meredek lenne szegénynek.  Aktiváltam a sólyomszem magatamát, minek hála neki is a szemei elé kerülhetett a saját, talán már ismerős rókája, és ahogy visszaültem a helyemre, mögöttem is kirajzolódott Gin~chan hófehér alakja. Rájuk mosolyogtam
-Üdvözletem Kitsune~san. - hajoltam meg a kard lelke irányába -Megtiszteltetés, hogy találkozhatunk! - adtam meg a fegyver lelkének a neki kijáró tiszteletet.



(click to show/hide)

Karakterlap

Aikawa Chiyo

Félvér kitsune

Eltávozott karakterek

Shinigami

11. Osztag

*

Togishi

Szint: 16.

Lélekenergia:

60% Complete
82 400 / 100 000

Hozzászólások: 531

Hírnév: 9

Infó

Tárcában: 29 150 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Shinigami: Ezüst-kék szegéllyel ; Kitsune: Fekete-vörös szegéllyel

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Mindnyájunknak meg van a saját kis biztonságot adó kabalánk. Csak egyeseké élesebb, mint másoké.

Post szín:
#FFB71C ; #B3FF87


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Shinto Shrine ... avagy Inari Szentély
« Válasz #37 Dátum: 2017. Máj. 02, 23:20:54 »
Itt a róka, hol a macska?

Komolyan hallgattam a válaszát. Nem tudom mennyire akarta elrejteni, de kiérződött a hangjából a fájdalom.
   -És ők hogy gondolkodnak Önről - kérdeztem vissza kíváncsian. Nem tudtam eldönteni a szavaiból, hogy vajon csak ő túl szerény, vagy gondol keveset magáról, vagy én értettem ilyen módon félre a szavait.  A válaszára, amiben inkább jó tündér keresztanyához hasonlította magát, szusszantam egyet. Akaratlanul is Natsuki jutott az eszembe erre a megfogalmazásra. És talán pont ebből is jött a válaszom.
   - Már nagyobbacska gyerekek - mosolyodtam el - de ettől még, ha jól sejtem, vagy érzem, szükségük van Önre, mint szülőre. Ha nem is vérszerinti ez a kötelék. - döntöttem oldalra a fejem - De ettől még ott lehet önök között. De ezt így látatlanba persze badar dolog lenne kijelentenem. Elvégre önök tudják, hogy mit éreznek egymás iránt. - nyomtam el egy sóhajt. -De gondolja végig, hogy talán az ön érzelmei választ találnak a gyermekek érzéseiben, nem gondolja? - nem akartam túl erőltetni a témát, sem győzködni őt olyasmiről, amit nem tudhattam. Arra csak rámosolyogtam, ahogy a saját gyerkőcöt említette.
   - Kegyed kiváló szülő lesz majd! - jelentettem ki teljes magabiztossággal. Már most látszódott, ahogy a gyerekekkel bánt. Pedig ezek az apróságok kamik voltak, a küllemük ellenére. Mégis figyelt feléjük, és igyekezett vigyázni rájuk.
Felpillantottam a kérdésére. Jóval összetettebb kérdés volt, mint amilyennek elsőre hangzott. Válaszolni is bonyolultabb volt rá. Azért megpróbáltam.
   -Ez picit összetett kérdés. Egyfelől igyekszem behozni a lemaradásom. Az emberek világa hihetetlen léptékkel halad, fejlődik! - intettem le a fényekre. - Nehéz vele lépést tartani. Sokszor keveredek abba a kellemetlen helyzetbe, hogy nem értem, miről is beszélnek az emberek. Szóval igyekszem felzárkózni. Másfelől régi korok tudása is érdekel. A fém megmunkálása, kovácsolása. A filozófia, a művészetek… - elnevettem magam - Ez így elég csapongónak tűnhet így elsőre.- tettem egy ujjam a szám elé, mintha csak magam próbálnám csendre inteni. Tény és való, nem voltam hozzá szokva, hogy másoknak ilyesmiről ténylegesen beszéljek. Ettől függetlenül nem bántam meg, hogy most még sem visszakoztam. Volt valami Kazumi~ban, ami miatt… nem is tudom. Könnyű volt vele beszélni, vagy elmondani neki dolgokat, akár magamról is.
Elgondolkodtam, amit a Holdról mondott. Érdekes megközelítése volt a dolognak.
   -Lehetséges - bólintottam -Talán minden világnak meg van a saját Holdja. Vagy egy Hold ragyogja át valamennyi dimenziót? Vagy csak azokat a dimenziókat, amik valamilyen módon szorosabban fonódnak egymáshoz? - hirtelen szusszantam egyet. - Például a Lelkek Világában teljesen más Hold van. Ilyen, mint ez, de más. És mégis, az is hatással van rám. A Lidércek hatalmas sivatagában újfent más hold van. Bár ott nem hiszem, hogy lennének olyan gyönyörű Holdtölték! - gondolkodtam hangosan, merengőn tekintve magunk köré. A város játszó fényeit szemléltem. - Sőt, szerintem ott mindig ugyanolyan a Hold! A youkai~ok és a kamik világa… Az ottani Hold lehet, hogy ez a Hold. Ezt nem tudom biztosra megmondani.  Talán csak egy másik fátyolon keresztül látni. - ezen ilyen módon még nem is gondolkodtam. De érdekes felvetés volt, mindenképp. Ahogy a következő kérdése is az volt. Úgy sejtem sokat gondolkodhatott ilyes féle kérdéseken.
   -Ez már nagyon ősi kérdés. És van rá egy furcsa teóriám. Ámbár ez még nálam is öregebb, pedig én sem most láttam meg a napvilágot. - aggódtam, hogy mennyire fogja vajon badarságnak gondolni. De azért belevágtam. - Persze erre semmi bizonyítékom nincs, hisz nem is lehet. Annak idején az emberek együtt éltek a mágiával. Annyi sok neve van, de most talán az lesz a legegyszerűbb, ha így nevezzük. Szóval valamikor nagyon régen, nevezhetjük évezredekkel ezelőttnek, az emberek és a mágia egy világban léteztek. Valamennyi ember tudott a mágiáról, a természetfeletti lényekről, akiket akkor még nem neveztek így, hisz a természet részei voltak. - játszani kezdtem a kezem ügyébe keveredő csészével - Az emberek maguk is különös teremtmények voltak, legalább annyira, mint a többiek. Több száz évig is eléltek, talán ezer év sem volt olyan ritkaság. Ám ahogy haladt az idő, az emberek egyre több mindent megtanultak. A túlvilág léte, az istenségek. A túlvilág, szükséges, hogy különálló legyen ettől a világtól. Az Élők birodalma a Holtakétól. Így állhat fenn az egyensúly. Az emberek ezt megtanulták, rituálékkal igyekezték szolgálni az isteneiket. Ám minél többet megtudtak a világról, amiben éltek, annál jobban elfordultak az általuk csak természetfelettinek hívottól. És minél jobban elfordultak tőlük, annál erősebb lett ez a határ. Míg végül szinte teljesen áthatolhatatlan lett. Ám vannak olyan személyek, akiknek erősebb a lelkük, vagy mondjam inkább azt, hogy nyitottabb a szívük, mint az átlagembereké. Talán ők visszakapják azt a képességet, hogy lássák a természetfelettit. Ezt a shinigamik lélekenergiának hívják. Minél több lélekenergiája van egy embernek, annál inkább képes lesz látni a lelkeket, lényeket, lidérceket, vagy éppen őket. - sóhajtottam egyet. -Kazumi~dono ezt hogy látja? - kíváncsiskodtam vissza. Úgy sejtettem, hogy emberként ez koránt sem lehetett könnyű teher. Ezt látszott alátámasztani a következő kérdése is.
   -Ön így érzi Kazumi dono?- láttam, hogy zavarba volt a saját kérdésétől, így nem erőltettem túl a témát. - A kamik… Jómagam is egy kamihoz tartozom. Azt hiszem, nem árulok el nagy titkot, hogy kitsune~ként Inari~san fogadott magához. Shinigamiként pedig magam is valami kami szerűség volnék. Ha a halálisteneket is isteneknek vesszük. De úgy hiszem, hogy ezt így nem lehet egységesen kijelenteni. Ahogy az emberekre sem mondhatjuk rá, hogy gonoszak, csak mert emberek. A kamik többnyire más szemszögből nézik a dolgokat. Látják a jövőt és a múltat egy időben a jelennel. És valamennyi kaminak meg van a saját személyisége. Valamennyi kaminak meg van, hogy kik tartoznak hozzá, kiket védelmez jobban, mint a többieket. És úgy gondolom, hogy vannak olyan esetek, hogy azért kell egy-egy embernek nehézségen túlesni, mert az egy olyan jóhoz vezet, amit lehet az úton elképzelni sem tudnánk. - egy picit lepillantottam a földre - néha ezek a szenvedések is kellenek hozzá, hogy olyanná formáljanak minket, amilyennek már el tudjuk fogadni azt az ajándékot, amit az élet, vagy egy másik élet tartogat a számunkra.  Ez kegyetlennek hangozhat, azt hiszem… - óvatosan pillantottam felé - De én így látom. A shinigamik persze más tészta. MI nem látunk a jövőbe, és leginkább a holt lelkeket küldjük át a túlvilágra netalán lélekfalókra vadászunk. Igyekszünk minél kevesebbet alakítani az emberek sorsán. Úgy sejtem, hogy tisztába vagyunk vele, hogy ijesztő lehet a jelenlétünk. Bár azt hiszem, egy kis jó modort azért néha nem ártana a tisztekbe koccolni… - tettem hozzá, picit könnyedebbre véve a hangnemet a végére.
Ahogy kiderült, ez nem csak nekem volt a véleményem, hogy alap probléma, az emberek teljesen bezárkóztak a maguk materiális világukba.
Ahogy kíváncsiskodtam, hogy miket szokott írni, úgy éreztem, hogy míg az átlagemberek legfeljebb illemből szoktak szerénykedni, Kazumi~san tényleg komolyan mondta, amit mondott. 
   - Úgy sejtem, ezzel nagyon sokan nem értenek egyet - mormogtam az orrom elé.- Hogy én írok~e? Legfőkébb jelentéseket shinigami részre - szusszantam egyet a borzalmas emlék hatására. Jött a kérdés vissza, hogy milyen jelentéseket. - Jó kérdés. Ha egy shinigami elvégez egy munkát, jelentést kell írnia róla. Amit aztán a kapitány továbbít az arra kijelölt - a mi esetünkben a tízedik osztagba megsemmisítésre - osztagba. Rengeteg felesleges papírmunka -jutott az eszembe, miféle játékokat szoktunk mi játszani a papírbehajtókkal.  - Kiválóan táncol! A víz… nos tűzelemű volnék, de azért a víz sem áll tőlem távol. Tudok úszni róka létemre! - vágtam nagyon büszke fejet. - Ezen kívül még a teák azok talán, amiket nagyon szeretek. - avattam be a titokba. Meglepő mód élveztem ezt a teliholdat, pedig épp nem rémítgettem senkit. De élveztem ennek az embernek a társaságát. Felpattantam, majd a kezem nyújtottam neki. Most nem alakultam át. Így is sétálhattunk a levegőbe.
   -Nagyon félelmetes látóként élni? - kérdeztem - Amikor ember voltam, ugyanis majdnem húsz évig az is voltam, ízig vérig ember ember. Amíg ember voltam, nem tudtam látni a lelkeket. Nincs emlékem ilyesmiről. Pedig szamurájként éltem, lett volna alkalmam rá. Persze így is volt mitől félni. Néha az emberek is tudnak ijesztőek lenni. Remélem azért lidérceket nem kellett sokat látnia. - kisgyerekként egészen biztos, hogy rémisztőnek láttam volna őket. Még meglett felnőtt végzős akadémisták is nem egyszer berezeltek, amikor meglátták, életük első lidércét. - Vagy inkább velük is beszélgetett, mint most velem? Remélem azért nem került veszélybe! - sápadtam el a gondolatra. A kis kamik ezt a pillanatot találták meg, hogy felkéretőzzenek. Az egyikük mosolyogva vettem fel. - Ezek a kis lurkók. Nehéz elhinni, hogy kamik, nem? Az erdőkben lakó istenek. - mosolyogva hozzádörgöltem az arcom az övéhez - Mára már nem sokan emlékeznek rájuk, de valamikor mindenki járt az oltárjuknál, aki bemerészkedett az erdőbe. Védelmezték az áthaladókat. Még most is igyekeznek ellátni a feladatukat. De már régen volt alkalmuk ilyen kedves emberrel megismerkedni. Köszönjük! - hajoltam meg.  -Mit gondol? AZ istenek mennyire függnek tőlünk? Elvégre az emberek emlékeznek rájuk. Ők hódolnak nekik! Ők tisztelik, és tartják meg a rituáléikat. Mennyi lehet az, hogy ez egy kölcsönös függőségi viszony, és nem csak egyoldalú? - kíváncsiskodtam.



(click to show/hide)

Karakterlap

Aikawa Chiyo

Félvér kitsune

Eltávozott karakterek

Shinigami

11. Osztag

*

Togishi

Szint: 16.

Lélekenergia:

60% Complete
82 400 / 100 000

Hozzászólások: 531

Hírnév: 9

Infó

Tárcában: 29 150 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Shinigami: Ezüst-kék szegéllyel ; Kitsune: Fekete-vörös szegéllyel

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Mindnyájunknak meg van a saját kis biztonságot adó kabalánk. Csak egyeseké élesebb, mint másoké.

Post szín:
#FFB71C ; #B3FF87


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Shinto Shrine ... avagy Inari Szentély
« Válasz #38 Dátum: 2017. Máj. 06, 23:25:20 »
Gyerkőcrablás!

Elgondolkodva pislogtam a naplementét. Az eszem picit nagyon más helyeken járt. Olyan vizeken, amerre nem lett volna szabad elkalandoznom, míg szolgálatban voltam. Hikaru~chan zökkentett ki a gondolataimból. Némán tette, és ami még fontosabb, észrevétlen a kezemre a saját kacsóját. Előbb rá, majd a többiekre pillantottam. Épp egymással voltak elfoglalva, nem vették észre a parányi elgondolkodásom. Nem haragudtam érte.  Persze, mint kiderült, koránt sem az elgondolkodásomnak szólt az aprócska figyelmeztetés, hanem hogy vendégem érkezett.  Egy parányi fekete macska ugrott a vállamra, ahogy felé biccentettem. Kettévált farkincáját ügyesen álcázta, ahogy a lángocska sem látszódott. Megsimogattam a fehér foltos fejecskéjét. Lelkes dorombolással törleszkedett, majd suttogta a fülembe, hogy miért is érkezett. Izgatottan pattantam fel, persze a cicával a nyakamba, és siettem az irodámba, ahogy meghallottam a jövetele okát.  Ám mielőtt beléptem volna, megtorpantam picit. Picit rendbe kaptam magam. Mégis csak a felmenőim egyik fegyverével akartam találkozni. Megigazítottam az egyenruhám, picit megmostam az arcom, és felkötöttem a hajam. Csak ezután léptem be a helyiségbe. Egy sokszorosan megsérült fegyverlélek állt velem szembe. Egy szamuráj volt, valamikor díszes kimonóban. Ám régi, és újabb sebhelyek tarkították a bőrét. A ruhája cafatokban lógott róla és mocskos volt. A haját pedig tiszteletlenül megtépázták. Nem hagytam, hogy látszódjon az arcomon, hogy elszörnyedtem tőle, milyen állapotba is került. Nem egy Muramasa kardot találtam meg hasonlóan szörnyű helyzetben. Miután démon pengéknek lettek kikiáltva, szörnyű sorsuk lett. Vagy méltatlan forgatók kezébe kerültek, vagy újfent tűzbe tartották őket. Netalán átütötték, hozzá nyúltak, átnevezték, vagy épp bele kalapáltak, éleztek.  Túl jók voltak eredeti állapotukban az embereknek.  Óvatosan mentem oda hozzá, miután meghajoltam felé, megadva neki azt a fokú tiszteletet, amit megérdemelt. Hitetlenkedve nézett rám. Ahogy találkozott a pillantásunk, zavartan fordította el a fejét.
   -A nevem Aikawa Chiyo. Muramasa Chuoko leánya. - mutatkoztam be neki. Ahogy meghallotta anyám nevét, felém kapta a pillantását.
   ~Akkor azért…? ~ nem fejezte be a kérdését. De nem is volt rá szükség.
   - Igyekszem összegyűjteni a családom örökségét. - bólintottam - Már jó pár testvéredet sikerült megtalálnom és amennyire csak lehetett, rendbe hoznom. Persze ez hosszadalmas munka. Ahogy az is tény, hogy vannak olyan sérülések, amiket még mi sem tudtunk semmissé tenni Inari~sannal. Szabad? - kérdeztem. Csak a bólintása után nyúltam ki magáért az előttem lévő katanáért. Egy gyertya lobbant fel magától az asztalon, én pedig a világ legtermészetesebb módján kötöttem hozzá magam a pengéhez. A kötéstől végig szaladt a hideg a hátamon. A penge, mintha a kezem részévé vált volna.  Éreztem a fém összetételét, minden sérülést rajta, apró karcolást, még épp csak elkezdődött rozsdásodást.  Tágra nyílt szemekkel figyelte a ténykedésem, éreztem a jelenlétéből. Anélkül is, hogy fel kellett volna néznem.  Tényleg drasztikusan hozzá nyúltak szegényhez. De még nem volt menthetetlen a helyzet, főleg nem egy kovács istenséggel közösen.  Egy hatalmas sóhajjal szakítottam meg a kapcsolatot. Tudtam, hogy mit szeretnék a továbbiakban tenni.  Finom anyagba, nagyon óvatosan csomagoltam el a kardot, majd a kisebbik helyiségbe egy vörös színű yukatába bújtam. Haza akartam menni a templomhoz, és oda valamiért nem szerettem egyenruhába járni.  Gyorsan elkészültem, utána már indulhattam is. A bakeneko már nem volt itt addigra. Ahogy kiléptem az ajtón, megéreztem egy ismerős illatot. Pár röpke pillanat kellett hozzá, hogy pontosan belőjjem, melyik ágon tanyázott az illat gazdája.
   -Eiji~chan - szólítottam -Eljössz velem a templomba? - kérdeztem. Úgy tett, mintha nem is hallott volna. Sóhajtottam egyet, majd lendültem magam is fel az ágra, hogy az ujjammal megböködhessem a karját. -Eiji~chan! Eljössz velem?-próbálkoztam újfent.  Erre látványosan elfordult. Közelebb araszoltam. Valamiért épp nem akart velem szóba állni. Összevont szemöldökkel szusszantam egyet. -Eiji~chan! Mi történt? - nem tudtam, el fogja~e árulni, de gondoltam megpróbálom, mielőtt megharapom. Nem volt hajlandó válaszolni. Helyette inkább még nekem intett, hogy hagyjam magára. Pedig tudhatta volna, hogy kitsune vagyok. És nem csak, hogy makacsak, de harapósak is. Ösztönösen kaptam az épp elhessegető keze után, majd lestem fel rá, amikor rájöttem, hogy ténylegesen sikerült megharapnom szegényt.
   -Nem akarsz semmiképp velem jönni? - kérdeztem, miután elengedtem a kacsóját a fogaimmal. Helyette a kezembe fogtam. Még a végén elmenekült volna, pedig most úgy tűnt, valami nyomta a lelkét.  A kérdésére, hogy miért jönne, főleg azután, hogy megharaptam, picit megijedtem.
   -Ennyire fájt? Vagy mivel sértettelek meg ennyire? -néztem meg a kezét, hogy ott van~e a fogaim nyoma. Ámbár nem volt a pecsét feloldva, nem kellett volna, hogy ennyire fájjon neki! A homlokához kapott, hogy a szívéig hatolt a fájdalom, és még most is sajog a helye. Itt kezdett el valami jelezni nálam. Mármint nem olyan rég mutatta meg, hogy nem dobogott a szíve. Ami hát igazán zavarba ejtő történet volt, de ettől még tisztán emlékszek rá, hogy tényleg nem volt szívdobogása!  Gyanakodva pislogtam rá. Nem sikerült eldöntenem, hogy komolyan rossz kedve van, vagy csak a róka orromnál fogva vezet? 
   -Legutóbb még nem dobogott a szíved! - gyors ellenőrzésképp tettem a tenyerem a mellkasára, de továbbra se éreztem a szívverését.  Ahogy megfogta a kezem, és közelebb hajolt, valószínűleg picit tovább vörösödtem. Akaratlanul is eszembe jutott a múltkori, és felemlegetett eset. De nem hátráltam, mert akkor vagy pimasz mód kinevetett volna, vagy esélyem sem lett volna, hogy újra megszólaljon, legalábbis ezektől tartottam. Amikor kijelentette, hogy elvesztett egy fontos dolgot, amit csak nem rég talált meg, lettek ötleteim, merről fúj a szél. De túl egyszerű lett volna, ha közlöm vele, bármelyik ötletemet.
   -Akkor miért nem mész el érte? - kérdeztem, picit oldalra döntött buksival,  a különleges, sárga szemeit szemlélve.  A válaszára, hogy elcsente tőle egy tolvaj, akit ráadásképp édesnek is titulált, komolyan mondom, hihetetlen volt ez az alak! Eddig minden oni, akit ismertem nagy darab volt, hangos, és egyszerű. Eiji, a magassága ellenére is mindezek ellenkezője. 
   -És tőle nem tudod elhozni? Esetleg vele? Hátha nem harap olyan nagyot! - próbálkoztam óvatosan. 
   -Gondolod segítene? Kérne érte cserébe valamit? - kérdezett vissza, egyenesen a szemeimbe nézve. Úgy tettem, mint aki nagyon elgondolkodik a kérdésen.
   -Hát, ha tényleg „édes” az  a tolvaj, akkor talán még az is előfordulhat, hogy segít! - nem tehettem róla, megint sikerült neki előpitiszkálnia belőlem a kitsune~t. - És hogy mit kérne érte cserébe… mit ajánlanál fel neki? - sunyi mód eltanultam tőle, hogy ő hogy reagált az ilyen alkalmakkor, és most galádul fel is használtam ellene. Persze ártatlanul mosolyogtam közbe rá. Főleg, mert nem voltak ilyen szándékaim, kihasználjam.
Azt hittem nem hallok jól, amikor beközölte, hogy gyümölcsöt tudna ajánlani a halhoz!  Ráadásul tetézte vele, hogy mézédeset!  Ez volt az a pont, amikor morcosan haraptam meg a nyakát, és nem figyelve annyira a művelet közben, hogy hol is vagyunk, fordultam le, szigorúan vele a faágról. Miután kimorcogtam magam, és realizáltam, hogy épp mit is művelek, keltem fel, egy nagy szusszanás kíséretébe! Valamiért volt egy olyan sanda sejtésem hogy csak én gondolom úgy, hogy szerencséje, nem tűhegyes rókafogakkal kellett neki megismerkednie.  Inkább rendbe szedtem a ruhám, majd egy halk „indulhatunk?” kérdés után a szentélyecske felé vettem az irányt.  Azért a szemem sarkából hátra lestem, hogy jön~e utánam. Azt hittem, hogy innen már zökkenőmentesen fog minden haladni. Elmegyünk, aztán megjövünk. Pedig már tudhattam volna, hogy EIji~vel semmi sem lesz átlagos, vagy zökkenőmentes. Ahogy megálltam, hogy átjárót nyissak magunknak, csendesen megdícsérte a ruhám elérve ezzel, hogy paprika vörös képpel érkezzek meg a youkai templom elé. Nem nagyon tudtam, hogy erre mit is kéne mondanom, így csak zavaromba meghajoltam a dicséretére. 
   -Innen hova tovább? A kardot, amit hoztam, azt tegyük le először, az a szobámba lesz, avagy menjünk el a fiúért, akit elcsentem? - lestem rá, még ha zavarba is hozott nem is olyan sokkal korábban. Na jó, pár pillanattal korábban, szóval még vörösödő buksival...



(click to show/hide)

Karakterlap

Sukkecu Eiji

Oni

Eltávozott karakterek

11. Osztag

*

11. osztag

Szint: 6.

Lélekenergia:

60% Complete
31 500 / 45 000

Hozzászólások: 66

Hírnév: 6

Infó

Tárcában: 16 600 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
balti kék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
V, mint VÉR! É, mint ÉR! R, mint Riadalom!

Post szín:
#006699


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Shinto Shrine ... avagy Inari Szentély
« Válasz #39 Dátum: 2017. Júl. 02, 00:31:27 »
Gyerkőcrablás!

Hirtelen félbe hagyta halk dudorászását. Határozottan fordította fejét egyetlen irányba. Csibész mosoly ült ki arcára, hiszen érdekes dolgok történtek arrafelé. Vidáman folytatta a dudorászással kísért barackhámozást. Ráérős mozdulatokkal felszeletelte, majd kicsiny dobozba helyezte mindet és gondosan kendőt kötött rá. Elmélyülten fürkészte a szintén gyümölcs mintás csomagot, biztosan tökéletes legyen a hajtogatás és masni. Miután meggyőződött róla minden elvárásainak megfelelő, boldogan szökdécselt ki az osztag kertjébe. Egyetlen apróság égető hiányát észlelte, melyet kitartó fürkészéssel pótolt a virágzó növények közül.
Hatalmas műgonddal választott ki egy félig virágzó pünkösdi rózsa fejet. Körme segítségével óvatosan lemetszette az igényeinek tökéletesen megfelelő növényt, majd a kis csomag masnijához erősítette. Újfent elégedetten szemlélte remekművét, melyet óvatos osonásokkal helyezett mézédes bíbor récéje szobájának ablakába. Féltő gondosággal igazgatta el a kicsiny csomagot. Azt kívánta, látszódjon igen fontos és igen értékes kelme. Dolga végeztével könnyed piruettekkel távozott a tett helyszínéről. Egyenesen mennyei nektarinja felé tartott, ki az irodájában tartózkodott. Érkezése ne legyen egyértelmű, hatalmas kerülővel landolt a legtávolabbi fa tetején. Onnan követte nyomon a történéseket. Látta az elviharzó négylábút, aki halk fújással lassított le a fa alatt. Halk kuncogással lógatta le lábát az érdeklődő vendégéhez. Üdvözlése nem nyerte el a futár tetszését. Sértett prüszköléssel állt tovább. Ártatlan arckifejezéssel intett utána, hogy dolga végeztével kényelembe helyezhesse magát, mintha épp délutáni pihenőjét töltené egy teljesen véletlenül választott magaslati függőágyon. Időtöltés gyanánt letépett néhány levelet. Szirmok híján találomra tépkedett le belőle darabkákat. Halkan dünnyögte az ismerős „szeret-nem szeret” szavakat. A lehető legkisebb szeleteket csípte le, minél hosszabban tartson a játék, ennek köszönhetően, mindössze a negyedik levélnél járt, amikor gyönyörű vérben áztatott császárnője igéző hangja felcsendült. Éppen komoly teendője akadt, tehát rá sem hederített. Az újra csengettyűként megszólaló égi tüneményére, ki immár mellette tanyázott, sértődötten fordított hátat. Szakadatlan folytatta vidáman hullámzó hangon mondókáját.
Harmadik próbálkozásra kezét emelte felé. Némán kérte a távozásra, hisz épp más kötötte le figyelmét. Ezen tettét harapással honorálták. Egyetlen pillanatra csibész mosollyal reagált a rémes büntetésére, aztán folytatta elszánt mondókáját. Társasága érzékelhetően kitartónak bizonyult, továbbra sem távozott.
- Miért mennék merész merénylőmmel? Kegyetlen hévvel támadtál hideg kezemre!– A hitetlenkedésre, ekkora fájdalmat okoztak volna számára, végtelen szenvedéssel kapott homlokához. Elpanaszolta bánatát, mily kegyetlenül bántalmazták, míg megérdemelt pihenését töltötte. Egészen szívéig hatolt a kínzó gyötrelem! Az érkező kontrára haloványan elvigyorodott keze jótékony takarásában. Nem engedhette ilyen könnyen sarokba szorítsák. Megragadta a törékeny női kézfejet és közel hajolt élénken pirosló pipacsához. A legkézenfekvőbb tárgyalási alappal hozakodott elő. Szépséges barackos pitéje elrejtett szeme elől valamit, melyet önkényesen sajátjának nevezett ki! A válaszban kedvét lelte. Könnyedén elterelhették szóbeli hibájáról a figyelmet.
Finoman válaszolgatott a kérdésekre. Széles mosollyal honorálta a megvesztegetésre tett kísérletet. Elkomorodó arccal vette sorra lehetőségeit, mielőtt közzé tette ajánlatát. A letaglózó válaszra halk kuncogással engedett a gravitáció vonzásának. Lefordultak az ágról, ám még sem koszolhatta össze egyenruháját! Ölbe kapta nyakát kóstolgató gyönyörű harangvirágát és talpon landolt az avarban. Csendes beletörődéssel élvezte ki a szörnyű kínzást, mit fogaival okozott bíborvörös úrnője. Kellemesen beleborzongott, miután halványnak nem éppen nevezhető pírral orcáján sietett elé, hogy elindulhasson az átjáróhoz. Nem kívánta feltartani temperamentumos bazsarózsáját, így némileg lemaradva követte. Útközben a kezében maradt apró falevél darabkát forgatta. A kicsiny növény takarásából figyelte az előtte haladó igézően vörösbe burkolózott szépségét, akinek tökéletes választását szó nélkül sem hagyhatta. Halk kuncogással játszadozott a levélkével, ahogy fülét megütötték a zavarát leplezni kívánó vörös begye. Boldogan sétálta körbe az aprócska játékszerével, melyet háta mögül előre hajolva tartott közvetlen arca elé.
- Szeret! – Helyezte kezébe a levélke maradékát. - Mernél szobád rejtekébe szemtelen modorom ereszteni?  – Emelte ajkához egy csodálatos árnyalatban tündöklő tincset. Arra azonban féltő gondossággal ügyelt pimasz vigyora látszódjon. Az ártalmatlan válasz újabb lehetőséggel kecsegtetett, ám nem élt a kínálkozó lehetőséggel. Egyenesen a mellettük feszengő női alakra tekintett.
- Kísérjük haza a kedves hölgyet! – Biccentett az irányába. Ellépett mennyei nektarinjától, majd karját nyújtotta az igen csak félénken összerezzenő hölgynek. Elbűvölő mosollyal biztatta fogadja el kíséretét. Arra a szende leány alig merte megérteni és a hátuk mögött tartózkodó mézédes aranyfonatára pillantott, még nem tántorította el céljától. Türelmesen várakozott a döntésre, majd vidáman dobta hátra haját, miután elfogadták ajánlkozását. Délceg daliként vezette végig társaságát az úton, elvégre különleges vendégnek számított a világon.
Vöröslő vércséje otthonánál lassított. Illedelmesen előre engedte a ház úrnőjét, majd kíséretét. Utolsóként lépett a helységbe, ahol kérésnek megfelelően helyet foglalt. Állát kényelmesen támasztotta az asztalkán. A körülötte ténykedő apró növényeket szemlélte. Játékosan incselkedett velük, még lelkesen menekülő tüzecskéjét is szabadon engedte. A kék láng riadtan futott el a virgonc növények elől.
- Halat nem kapok hálás köszönetem mellé? – Tekert ujjára vér élénk árnyalatában tündöklő tincset, miután gyümölcslevet tettek elé. - Tudod, merre tengődik a többi megbélyegzett penge? – Esze ágában sem volt elengedni a foglyul ejtett hajszálakat. - Milyen okból oltalmazol oktondi módon elátkozott ereklyéket? – Komor arckifejezéssel pillantott rá. Nem hitte ténylegesen démonokat kívánna a pengékbe pecsételni, vagy megpróbálni felszabadítani, ami nincs bennük. Más igazságnak kellett a róka gyűjtögetésen kívül lennie.

Karakterlap

Aikawa Chiyo

Félvér kitsune

Eltávozott karakterek

Shinigami

11. Osztag

*

Togishi

Szint: 16.

Lélekenergia:

60% Complete
82 400 / 100 000

Hozzászólások: 531

Hírnév: 9

Infó

Tárcában: 29 150 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Shinigami: Ezüst-kék szegéllyel ; Kitsune: Fekete-vörös szegéllyel

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Mindnyájunknak meg van a saját kis biztonságot adó kabalánk. Csak egyeseké élesebb, mint másoké.

Post szín:
#FFB71C ; #B3FF87


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Shinto Shrine ... avagy Inari Szentély
« Válasz #40 Dátum: 2017. Aug. 02, 23:55:59 »
Gyerkőcrablás!

Noha még zavarban voltam, egy pillanatra megállított a kérdésével. Értetlenül forgattam az általa szerethetőnek titulált levél cafatkát. Furcsa kérdés volt, ami nem volt szokatlan Eiji~chantól. Attól még meglepett. Mintha nem szívesen engedné senki az otthona közelébe. Láttam a pimaszkodó mosolyát, ettől még ott volt a lehetőség a levegőben, talán már volt ilyen téren rossz tapasztalata. Ahogy annak is, hogy nem. Vele kapcsolatban már kezdtem sejteni, hogy mindig két esélyes volt minden történet. Sosem mondott semmi konkrétumot, mindig visszakérdezett.   Megjegyeztem, mivel nem igazán tudtam hova tenni. Azt viszont már tudtam róla, hogy amennyiben rákérdeznék, úgy is kislisszolna a válasz elől.
   - Ha nem mernélek, akkor nem hívtalak volna, nemde bár? - kérdeztem inkább viszont, magabiztosan a szemeibe pillantva.  Hagytam, hogy elterelje a szót, vagyis inkább elő sem hozakodtam a benyomásommal, de nem felejtettem el. Sunyi róka módjára raktáraztam a megfigyeléseimet, remélve, hogy még rálelhetek a megfejtésre.
Ahogy a válaszom meghallotta, egyből a lélek fele tartotta a karját. Korábbi zavarom feledve mosolyogtam rájuk. Aranyosnak találtam a jelenetet, ahogy a kardlélek zavarba jött, majd végül egy apró biccentésemre, csak elfogadta Eiji~chan felkínált kezét. Úgy sejtettem, hogy már jó ideje nem bántak vele méltó módon, így nem volt csoda, ha meglepődött most ezen. Én viszont újfent elkönyveltem magam, hogy Eiji~chan milyen tisztelettel bánt egy újabb fegyverrel. Ezt már a múltkor is megfigyeltem, amikor a saját kis lelkecske barátait mutatta be. Egy boldog mosollyal, és egy nagyon apró meghajlással köszöntem meg, hogy így tett. Magam Eiji~chan másik oldalára kerültem, és kapaszkodtam bele a kimono~ja ujjába két ujjal, azért én se maradjak le, véletlenül sem.
Ahogy haza értünk, át is vettem a vezetést egyből, elvégre én voltam a házi gazda. Be is tessékeltem őket lelkesen. Eiji~chant leültettem az asztalhoz, míg a kardot, és a lelkét egy üres kardállványhoz vezettem. Izgatott, hogy vajon miként lehet rajta segíteni. Szívesen hozzá kötöttem volna picit magam a pengéhez, hogy érezzem az állapotát, de egyelőre nem ennek volt itt az ideje. Ismertem már magam, hogy ha megpróbálkoztam volna vele, az nem pár perces történet lett volna. Persze így sem úsztam meg ennyivel, hogy csak letettem volna a kardot. Pont ebből kifolyólag előbb Eiji~channak töltöttem egy pohár gyümölcslevet. Egyből  a hajamból kapott el egy tincset. Mosolyogva tettem le Sunog~chan mellé Kasai~chant, aki egyből nagyon lelkes rózsaszín lobbanásokkal üdvözölte a lángocska barátját.
Közben Eiji olyat mondott, hogy hirtelen megtorpantam. Úgy tűnik, már megunta, épp nem pirultam.
   - Miért érzem úgy, hogy kezded élvezni, ha megharaplak? - kérdeztem picit szem hunyorítva felé, parányit homlok ráncolva. Óvatosan végig simítottam a haján, majd néhány tincset a füle mögé igazítottam. Ha neki szabad volt a hajammal játszania, akkor én is megengedtem ennyi bátorságot magamnak.  -Nem sokan mernének rájátszani akarattal, hogy zavarba hozzanak - gondolkodtam hangosa. Oldalra döntött fejjel néztem a különleges színű szemeibe. Picit elmosolyodtam. Hogy zavarba voltam? Mint minden alkalommal, amikor eszembe jutott, mi is történt az ominózus esetnél, pontosabban mi idézte elő a különös párosítást. Éreztem is, hogy ég a képem, de most úgy döntöttem, hogy nem engedek a már szinte reflexből jövő ingernek. Talán pont ezzel lepem meg. Picit reménykedtem benne. - Rejtélyes egy oni vagy! - simítottam végig az arcán, majd realizálva, hogy mit csinálok, kaptam el a kacsóm, és pislogtam nagyon szorgosan a szoba másik végébe. El is iszkoltam volna, de túszai voltak! A kérdésére pillantottam csak vissza meglepetten.
   -A legtöbb testvére nálam van, ámbár van még jó néhány, amelyiket keresem - jelentettem ki nemes egyszerűséggel. Valamennyi Muramasa pengét össze akartam gyűjteni. Pont azért, mert az emberek nem értékelték a különlegességüket, és rágalmazták szegényeket. Persze Eiji folytatta. Már maga a kérdés elérte, halkan ugyan, de felmorranjak. Majd sóhajtottam egyet.
   -Démon pengék lennének? - kérdeztem vissza, felvont szemöldökkel. Ámbár a kérdés maga még ott volt a levegőben. Egy hirtelen jött ötlettől vezérelve szólaltam meg újra.
   -Te mit árulnál el cserébe a válaszomért? - kérdeztem sunyira váló mosollyal. Eleddig érzékeltem, hogy ő sunyult ügyesebben, és lényegesen tehetségesebben bújt ki a kérdéseim alól. Néha komolyan gondolkodtam, hogy vajon nem volt~e neki (is) róka démon az ősei között. Jellemre tökéletesen bele illett volna a képbe! A válaszára sóhajtottam. Tényleg kezdtem gyanakodni kitsune felmenőre az esetében. Naná, hogy megint az én válaszomtól tette függővé. -Sosem fogsz csak úgy magadtól mesélni magadról? - kérdeztem sóhajtva. Még csak nem is tagadta a dolgot. Nem tette egyszerűbbé nekem, ámbár talán pont ezért kedveltem ilyen módon ezt a rejtélyes, különös oni~t.
   -A kardok hozzám tartoznak. - feleltem végül a korábbi kérdésére. - A családomhoz, így hozzám. A családom tagjait pedig bolond lennék olyanok kezei között hagyni, akik nem képesek értékelni, és démonoknak, meg elátkozottaknak kiáltják ki őket! - nem is értettem, hogy fogadhatott el mindenki ilyen fokú sületlenséget. Viszont most én jöttem egy kérdéssel.
   -Mihez fogsz kezdeni ezzel a fiúcskával, ha most elmegyünk érte? - kukkantottam fel Eiji~chanra. - Az itteniek azt mondták, hogy nem túl szelíd. Mondhatni elvadult lény. Őt is oda viszed majd, ahol a többi barátod van? - pillantottam Sunog~chan fele, majd néztem újra Eiji~chanra. Úgy sejtettem, ha az illatuk alapján nem is volt közül ténylegesen biológiailag egymáshoz, de valami oka csak volt, hogy kikiáltotta hirtelen fiának, ahogy meglátta. Azt, úgy sejtettem, hogy nyilvánvaló, hogy a shinigamik között veszélynek lett volna kitéve. Főleg, amíg ilyen vad, és zabolázatlan. -Fel fog téged ismerni? Ismer egyáltalán bárkit is? - kérdeztem, miközben csendben felkeltem, hogy elinduljak vele a Mayoi~Ga irányába. Abban lakott egyelőre a furcsa lény.  -Azt mondták a többiek, hogy mindenkire rátámad, aki megpróbál bemenni hozzá - hirtelen a férfi elé perdültem - Szeretném, ha vigyáznál magadra! Nem szándékozok közbe szólni, hogy hogy rendezitek a dolgaitok, de ha ténylegesen veszélybe kerülsz miatta, fejbe fogom csapni! - jelentettem ki előre. Tudtam, hogy finoman fogalmazva sem féltette magát és oni~ként amúgy sem kellett félteni, de attól még ezt kikötöttem. Remélve, hogy nem lesz rá szükség, ténylegesen be kelljen mennem nekem is pofozkodni.



(click to show/hide)

Karakterlap

Ōtoribashi Ame

Eltávozott karakterek

Shinigami - rangjelző

*

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
10 000 / 15 000

Hozzászólások: 30

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 7 400 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
ezüstfehér

Egyéb hovatartozás:
Karakura High School

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#CDF3AA // #9ABCCC


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Shinto Shrine ... avagy Inari Szentély
« Válasz #41 Dátum: 2017. Aug. 12, 22:59:47 »
[[ Rókaálom ]]

  A kardról Chiyo-sanra emeltem a tekintetemet, amikor korábbi lakhelyemről érdeklődött, majd habozás nélkül feleltem a kérdésére. 
  – Kiotóban, a nevelőmnél, és kicsivel több, mint fél éve költöztem ide, ebbe a városba – avattam be. Nem is igazán tudom, hogy miért. Nem hittem volna, hogy ez olyan lényeges információ lenne, ami segíthet megfejteni az álmok okát. De nem akartam elszalasztani a lehetőséget, szóval egyszerűbb volt színt vallani, mint elhallgatni a dolgokat. – Az édesapám… vagyis az a férfi, aki elvileg az apám, hogy is mondjam, keveset tudok róla. Állítólag Ōtoribashi Roujuurou-nak hívják – szomorúan pillantottam az ölemben tartott kézfejemre. Ha akarnék, se tudnék mesélni róla, nem is ismerem! – Mikor ideköltöztem elvileg találkoznunk kellett volna, de eddig csak a lakótársaihoz volt szerencsém. Igazából nem is ismerem... Kiritsugu pedig a papírok miatt nem tudott visszavenni magához. Nem is várom el tőle, jövőre egyetemre megyek, inkább önállósodok, kollégiumba megyek, dolgozom, meg ilyenek. Legalábbis ezek a terveim. Ne haragudjon, Chiyo-san, azt hiszem elkalandoztam! – zavartan pillantottam fel a nőre. – A segítségét jöttem kérni és még fárasztom a buta életemmel, pedig egészen biztosan van jobb dolga is, mint egy tinédzser nyavalyáit hallgatni – meghajlással kértem tőle bocsánatot a korábbiért.
  – Igaz… – halkan jegyeztem meg a templomot illetően. Behúzott nyakkal, félszegen lestem körbe. Megnyugodtam, hogy nem vagyok átokkal sújtva. De most azon aggódtam, hogy vajon a hely miként viszonyul a hitetlenekhez. Nem tudtam letagadni, hogy valójában még gyanakodtam egy kicsit a hely varázslatosságában.
  – Nem, nem vagyok éhesebb! Bár tény a nassolást illene visszafognom… és nincsenek alvási zavaraim. Furcsa alakok pedig… – elgondolkodtam a témán. Azonnal felugrottak bennem a furcsa fekete ruhás alakok és a csontmaszkos lények. Meg az egyes sírhelyeknél lebegő szellemek. A gondolatra kirázott a hideg. De ezek csak cosplayerek, nem? – Hát, nem tudom, milyen sűrűn jár Chiyo-san a városba, de errefelé igen sűrűn járnak furcsa öltözetű figurák. Fekete hakamát viselnek, mindig, még a nagy melegben is! Szerintem igazán fura hóbort. De nem tudom milyen klub vagy szervezet részét képezi az uniformis. Viszont a suliban is vannak követői! – avattam be. – Meg mostanság kísértetnek öltözött emberek próbálják rászedni az embereket. Feltételezem prank videók készülnek belőle egy TV showhoz. Néhányszor nálam is bepróbálkoztak, de azóta kerülöm azokat a helyeket, ahol felbukkannak. Eléggé gyakran változtatják a kihelyezésüket. – Kicsit elhallgattam, míg azon tűnődtem, hogy nem-e volt nagyon fura az általam mondottak. Végül arra jutottam, hogy igencsak úgy hangozhatott, mint akinek nincs meg a négy kereke. – Öhm… nem képzeltem ezeket, és nem is én találtam ki az érettségi stressz miatt, semmi ilyesmiről nincs szó. Voltam pszichológusnál és vele is beszéltem ezekről, szerinte nem képzelődöm és jobb ha elkerülöm őket – fűztem hozzá hebegve. Azt már nem mertem megjegyezni, hogy szerintem Dr. Freya titokban bolondnak hitt, noha nem mutatta ennek jelét.
  – Hát… már messziről is eléggé ijesztőek – feleltem félénken. – Nem tudom, mit csinálnak, miket követnek, inkább nem szívesen konfrontálódnék velük – fűztem hozzá előbbi kijelentésemhez, hogy megmagyarázzam negatív véleményem miértjét.
  – Rendben – bólintottam a kérésére. Bár nem voltam biztos abban, hogy képes leszek elvonatkoztatni a valóságtól.
  – Igen, biológia tárgy képében tanítják az iskolában – feleltem. Próbáltam elrejteni a tanácstalanságomat azzal kapcsolatban, hogy miben jön ide az anatómia. Uh, ugye nem valami szervi elváltozás miatt látom ezt a rókát az álmaimban?
  Döbbenten hallgattam végig Chiyo-san történetét ezekről a lelkekről, meg a Lelkek Világáról. Próbáltam mindent helyére pakolni gondolatban, bár úgy éreztem továbbra is vannak sötét foltjaim. Azon kívül, hogy nem is egészen értettem, hogy miért merültünk bele ilyen mélyen ebbe a lélek témába.
  – Azt szeretné mondani Chiyo-san… Bocsánat, hogy így közbeszólok. Csak nem egészen világos ez számomra. Szóval, ha az ön által felvázolt rendszert tekintem, akkor a mi világunkban, vagyis itt vannak „médiumok”, mint a sorozatokban? Akik láthatják ennek a másik, különleges világnak a tagjait, mármint ennek a lélekvilágnak a képviselőit? – érdeklődtem. – Meg van még valami, amit nem értek. Ha van két világ, akkor miért keveredik a kettő? Miért nem megy a lélek azonnal a saját világába? Miért kell ehhez segítség a léleknek és egész pontosan milyen segítséget kapnak? És ezek a védelmező lelkek miért nem maradnak a saját világukban? Hogy jönnek át? Ha tudják, hogy láthatják őket, miért mutatkoznak előttünk? És mi ez a lánc dolog, ami a lelkeket a testhez köti? – szinte megállíthatatlanul ömlöttek belőlem a kérdések. Tény és való, kezdtem elveszteni a fonalat. A reinkarnációnak legalább van értelme, de ennek? Eléggé képtelenségnek hangzik ez az egész.
  – Hogy mi? Lidércek? Képesek embereket enni? – ijedten vizslattam Chiyo-sanra. Hirtelen fakadtam ki, nem tudtam ajkamra lakatott tenni, hogy türelmesen végighallgassam Chiyo-sant. Annyira meglepett, hogy képtelen voltam magamban tartani a döbbenetemet.
  – Hááát, jó, ez kezd nagyon olyan lenni, mint amit Kimito-san mesélt. Ő egy, ő egy… izé, ott él, ahol én. Szóval ő is mesélt erről a shinigami dologról. Már akkor fura volt. Azt hittem, hogy csak tréfál, hiszen eléggé vad ötlet, hogy Én ilyen védelmező lélek lennék csak azért, mert a semmiből a nyakamba zuhant egy katana – böktem a fegyver felé. – Még harcolni se tudok! Vagyis de, rendszeresen járok kendo edzésre az iskola révén. De sose lennék képes tudásomat élesben használni, hogy bárkinek is ártsak vele! És egészen biztos vagyok benne, hogy ilyen Lélek Temetéses dolgot sem tudok csinálni. Meg kérem, én nagyon is élek, egészen biztos, hogy nem vagyok lélek. Engem látnak az emberek, vagy mindenki a környezetemben ilyen különleges médium lenne, hogy képesek érzékelni és kommunikálni velem? – zavart mosollyal néztem Chiyo-sanra. Egyszerűen... nem tudtam elhinni ezt az egészet. Eléggé abszurd a feltételezés, hogy ilyen lélek dolog legyek.
  – Mi? Hát nem is tudom… Ahhoz le kellene feküdnöm aludni, meg mindig olyan arcátlanul viselkedik, folyton titokzatoskodik és… – zavartan tördeltem kezeimet. Bonyolult lett volna most azonnal felkeresnem a kitsunét, hogy kifaggassam erről a dologról. Ráadásul most annyira zaklatott vagyok, hogy egészen biztosan nem lennék képes álomra hajtani a fejemet. – Hogy, hogyan? – döbbenten néztem rá Chiyo-sanra. Vártam, hogy megmagyarázza, miként értette, hogy itt és most is képes vagyok megtudakolni a rókától ezeket a dolgokat.
  Értetlenül pislogtam a nyakamba került nyakláncra, homlokomat ráncolva néztem fel Chiyo-sanra, némi magyarázatot várva tőle. Már éppen megformáltam volna a kérdést, mikor halk kiáltással hátrahőköltem, ahogy megláttam egy másik rókát Chiyo-san mögött. Mert ő nem az volt, akit álmaimban szoktam látni. Hebegve mutattam az idegen rókára, majd kaptam fel a fejemet az ismerős hangra. A törökülésben mellettem tespedő már sokkal ismerősebb kitsunétól jöttek a szavak.
  – Jobb szeretem, ha Nogitsunénak szólítanak – mormogta, miközben nyújtózkodott egyet. Titkon kiélvezte a tiszteletteljes bánásmódot, amiben eddig még nem igen volt része. Csalafinta mosoly kúszott az arcára. – Csak vicceltem.
  Nem értettem, hogy lehet jelen két róka. De az álmomból szabadult kitsune nem erőltette meg magát. Nem hiszem el, hogy egy csepp jó modor se szorult belé!
  – Ne legyél ilyen! – szóltam meg. – Chiyo-san segít nekünk!
  – Mármint neked – javította ki az izgága lányt. – Kettőnk közül te vagy hitetlen, nem én. – Jobbjával felkönyökölt a combjára, majd megtámasztotta az állát. Sértetten leste Amét, még mindig neheztelt a lányra, hogy hazugnak nevezte, holott ő is a színtiszta igazat mondta el neki. Aranyló szemeit lassacskán vendéglátójukra vezette, aztán a hozzá tartozó rókát kezdte fürkészni. Irigykedve vizslatta a másik zanpakutou lelket.
  – Örülök, hogy végre valahára rókaszámba vesznek – pillantott ismét Chiyo felé. – Tudsz esetleg még ilyen kedveseket mondani? – reményteljes pillantással kezdte rázni háta mögött dús bundájú farkát.

  – Miért jelentél meg előttem, ha nem vagy képes elviselni? – sértetten fújtam fel az arcomat. Chiyo-san felé néztem. – Lassan belendül! Hogy lehet tőle bármit is kérdezni, mikor ilyen pöffeszkedő? – mutattam rá a hazug rókára.
  – Már említettem párszor. Te teremtettél, azzal a borzalmas világgal együtt – látványosan megborzongott. Farkán még a szőr is felállt. – Hihetetlen, hogy mik vannak ott! Tudod milyen nehéz tisztán tartanom a bundámat mikor minden egyes lépésnél mocsárban találja magát a róka? – kifigurázva a lány sértettségét panaszkodott a Belső Világról, ahol mindennapjait kénytelen eltölteni. Hátracsapta a füleit, hogy fokozza szenvedésekkel teli ábrázatát. Tagadhatatlanul vágyott arra, hogy Chiyo szíve megessen rajta. Titokban pedig kiélvezte Ame döbbent reakcióját.
(click to show/hide)

Karakterlap

Aikawa Chiyo

Félvér kitsune

Eltávozott karakterek

Shinigami

11. Osztag

*

Togishi

Szint: 16.

Lélekenergia:

60% Complete
82 400 / 100 000

Hozzászólások: 531

Hírnév: 9

Infó

Tárcában: 29 150 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Shinigami: Ezüst-kék szegéllyel ; Kitsune: Fekete-vörös szegéllyel

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Mindnyájunknak meg van a saját kis biztonságot adó kabalánk. Csak egyeseké élesebb, mint másoké.

Post szín:
#FFB71C ; #B3FF87


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Shinto Shrine ... avagy Inari Szentély
« Válasz #42 Dátum: 2017. Szept. 23, 00:39:25 »
Rókaálom

Ahogy közbe szólt, kíváncsian torpantam meg. Ha voltak kérdései, azt úgy éreztem, hogy jó jel. Azt jelenti, hogy nem zárkózik el teljesen, gondolkodás nélkül a lehetőségtől. Legalábbis attól nem, amit mondtam neki. Bár a médiumokra vonatkozó kérdést annyira nem értettem.
   -Vannak emberek, akik képesek látni a szellemvilágot. Bár nem vagyok benne biztos, hogy ők lennének ezek a médiumok. Ők jobb esetben templomszolgák, és papok.  Nem túl gyakran, de léteznek ilyen emberek! - bólintottam azért. Reméltem, hogy ezzel sikerült ezt a kérdését megválaszolnom. -Mondjuk vannak nagy hókuszpókuszokkal bűvészkedő neves emberek is, és úgy hiszem ők vannak jóval többen, akik nem látják a lelkeket, csak bűvészetből üzletet csinálnak. Sajnos ilyennel találkoztam eleddig magam is sűrűbben. -sóhajtottam szomorkásan, a valóságnak megfelelően.  -Ez a két világ ugyan két külön világ mégis függnek egymástól. A lélek innen abba a világba kerül, és onnan pedig ide születik le újra, amikor annak az ideje eljön. - néztem rá. A pillantását kerestem. - Mondjuk úgy, hogy nincs az egyik, a másik nélkül. Ketten egyensúlyban tartják egymást. Viszont míg az emberek élnek, addig szeretnek, gyűlölnek. Sokszor a túl erős érzelmek, vagy érzések fogják itt őket. És miattuk nem tudnak átkerülni a Lelkek Világába időben.  Ezt az emberek úgy szokták mondani, hogy befejezetlen ügyük van még. Netalán erőszakos, vagy hirtelen halált haltak. Ezért is kellenek ezek az őrzők. Hogy átsegítsék őket, mielőtt vagy egy lidérc falná fel őket, vagy maguk is lidérccé nem változnának.  -  picit oldalra döntöttem a fejem - Ezek az őrző lelkek úgy nevezett „lélektemetést” csinálnak. Átsegítik azokat a lelkeket a túlvilágra, amelyek nem tudnak maguktól átjutni. Ez a lélektemetés nem egy félelmetes dolog, még ha annak hangzik, akkor sem. Csak picit hozzá nyomják a kardjuk tsuka-gashira~t a lélek homlokához. Az megnyit egy átjárót, és a lélek a túlvilágon ébred. Nem érez közben semmi fájdalmat, vagy hasonlót. -erre tisztán emlékeztem magam is.  -Ők tudnak átjárót nyitni a túlvilágra. Elvégre halálistenek. És azért járnak át mégis ebbe a világba, vállalva a kockázatát, hogy talán megláthatják őket olyan emberek, akik képesek a lelkek érzékelésére, mert a lélek biztonsága fontosabb, mint a saját inkognitújuk. Túl sok lélekfaló garázdálkodna szabadon, ha inkább nem jönnének át, nehogy bárki meglássa őket. És mint mondtam, a lélekfalók az élőkre is veszélyt jelentenek. Sok katasztrófának elkönyvelt történés az ő számlájukra írható! Ha túl sokan lennének, az végzetes lenne erre a világra nézve is! Még úgy is, hogy többnyire nem az ő hibájuk, hogy nem találják az útjukat a túlvilágra, és azért változnak át. Azzal, hogy ezek a védő lelkek felkeresik őket, mondjuk úgy, őket is megtisztítják, és ők is végre átkerülnek a Lelkek Világába. -tettem hozzá.  -Ezért fontos, hogy ők átjárjanak! - vártam picit, hogy mennyire kuszáltam össze a magyarázatommal. Csak akkor haladtam tovább, amikor úgy tűnt, nincs egyelőre több kérdése.  Ámbár még akadt egy, a lidércekkel kapcsolatban. Egy pillanatra felvontam a szemöldököm, majd bólintottam. -Ahogy egy lélek lidérccé változik, leküzdhetetlen éhség gyötri őket. Lelkek fogyasztásával tudják ideig-óráig csillapítani az éhséget. - igyekeztem minél szebben megfogalmazni a tényeket még úgy, hogy az igazság tartalmából mit se veszítsen.
Meglepetten néztem rá, ahogy szinte kifakadt. Ez a Kimito~san ezek szerint már próbálta neki elmesélni. Kíváncsi lettem picit, hogy vajon ő is shinigami, avagy egy  jól tájékozott ember?  Ettől függetlenül aranyos volt a fejtegetése, miszerint, mivel látják, ő csak és kizárólag élő ember lehet.
   -Egy pillanat, pillanat! - emeltem fel a két kacsómat, még mielőtt jobban belelendülne a fejtegetésbe. -Elhiszem, hogy amiket most elmondtam, ijesztően hangzik, de senki nem születik védelmező léleknek, vagy ahogy mi nevezzük, shinigaminak. - igyekeztem a szemeibe nézni -Az, hogy ez a kard hozzád került, azt jelenti, hogy lehetőséged van, hogy azzá válj, de tanulni kell hozzá. Az pedig, hogy a rókával találkoztál, azt jelenti, hogy tehetséged van hozzá, nem csak lehetőséged. És még egy dolog. A Védelmező lelkek is képesek fizikai formát ölteni, amivel mindenki láthatja őket ha netalán erre lenne szükségük a munkájuk során. Előfordulhat, hogy információt kell szerezniük átlagemberektől, és meg sem tudnák őket szólítani, ha nem tudnának fizikai formát ölteni. Ezt az eszközt, amivel ezt mégis megtehetik, póttestnek hívják. De ezt majd a róka után még átbeszélhetjük, ha érdekel! - vetettem fel inkább az ötletet, hogy próbálkozzunk meg, találkozzunk az álmai rókájával. A gyenge beleegyezést egyből ki is használva hoztam össze a találkozást. El kellett, hogy nyomjak egy mosolyt, ahogy a ravaszdi megszólalt.
   -Nogitsune~san…- hajtottam fejet újra, hisz megtisztelt, hogy elárulta a nevét. Naná, hogy Gin~channak is ott kellett a környékemen, pontosabban szorosan mögöttem üldögélnie. -Ő itt Gingitsune… az én kardom rókája - mutattam be nekik Ezüstkét, aki kivételesen nem élvezte annyira a rivaldafényt, mint szokta. A rókák territoriális lények, magamról is tudtam ezt, szóval megértettem a kedélyállapotát. Alig észrevehetően megsimogattam a haját, mielőtt folytattam volna -Ő pedig itt Baku~san- mozgolódtam picit félre, hogy a mögöttünk bújkáló, alacsony, fekete hajú, orrig beöltözött fiúcska is kibukkanjon. - Ő egy olyan kardom, amelyiknek nem róka a lelke- tettem hozzá. Azt már inkább nem erőltettem, hogy merre is pihen a Baku kardocskám. Maradjunk annyiba, hogy még a természetfelettin edzett személyeket is lehet megkerülgetett volna a majré, ha látják, hogy is kell előidézni a kardot a karomból. Nem kockáztattunk ilyesmit. Helyette inkább kíváncsian a lányt, és a kardját figyeltem. Le se tagadhatta volna egyikük se a másikat. Mintha magunkat hallottam volna annak idején Gin~channal. Bár tény és való, az én ravaszdim sokszor más eszközökhöz folyamodott, hogy zavarba hozhasson…  De ők ketten így voltak aranyosak.
   -Azt a kardot, ami hozzád került, lélekölőnek nevezik. Azzal a karddal lehet az itt ragadt lelkeket átküldeni a túlvilágra, vagy épp megtisztítani a lidérceket, hogy ők is a túlvilágra juthassanak. - Szólaltam meg, mikor már úgy érzékeltem, hogy nem vágok egyikük szavába sem.  -Alap állapotában Asauchi~nak nevezzük ezeket a kardokat, amikor még nincs saját nevük. Viszont minél tovább vannak a forgatójukkal, kölcsönösen hatnak egymásra. A kard addig névtelen lelke formát, nevet kap. Így születnek meg a kardlelkek. És így született meg Nogitsune~san is, ha jól sejtem - pillantottam mosolyogva a rókára, mire Gin~chan nemes egyszerűséggel nyúlt előre a vállam felett, hogy eltakarja az arcomat. Sóhajtva ráztam picit meg a fejem, meg fogtam meg mind a két kacsómmal a tenyerét, hogy kileshessek felette.  -Kérlek ne vedd sértésnek, de úgy tűnik, hogy valamilyen módon hasonlítunk egymásra, hisz mind a kettőnk kardjának róka szellem lett a lelke. - jegyeztem meg, viszonylag halkan. Naná, hogy Gin~chan egyből meghallotta.
   ~Megjegyezném Cicuska, hogy azon kívül, mind a ketten kitsunék vagyunk, semmi közös nincs bennünk! ~ kérte ki magának egyből, és ő már nem ügyelt annyira a hangerőre ~Ő Nogitsune, én Gingitsune! ~szusszant durcásan.
   -A belső világ az a hely, ahol a forgató, és a kard lélek közösen tölthetnek ilyen formában időt, mint mi most. Normálisan a kardok ha felvették a forgatóval a kapcsolatot, akkor ott találkoznak velük. Ez különleges eset, és szerencse, hogy most így is meg lehetett oldani… - tettem még hozzá, továbbra is Gin~chan tenyere mögül.  -Gingitsune, kérlek! -igyekeztem eltolni az arcom előle a tenyerét. A kérésem után engedte csak meg, de utána is átölelve tartott. Már komolyan azt vártam, mikor fog rámorogni a másikra.
   -Ha szeretnéd, megpróbálhatok segíteni, hogy megtanulhasd rendesen kezelni a kardodat, meg közösen dolgozni Nogitsune~sannal. Elejébe engem is álmokon keresztül boldogított Gin~san. Most már nagyon régóta nem keresett fel álmomban. Helyette, én szoktam őt, ebben a belső világban. Mit szólsz hozzá? Ha megtanulod használni azt az erőt, amihez, szemmel láthatóan komoly tehetséged van, azzal nem kötelezted el magad semmire.  Én örülnék neki, ha lehetne, hisz jelen pillanatban, hiába van veled Nogitsune~san, nem tudtok közösen dolgozni. Viszont a lélekenergiád magasabb, mint az átlagé, ami könnyebben felkeltheti a Lidércek figyelmét. Minél magasabb valaki lélekenergiája, annál jobban vonzza őket, hisz annál jobban csillapítja az éhségüket! Szóval, hálás lennék érte, ha elfogadnád a lehetőséget, hogy megtanuld használni az erőtöket. - néztem rá, egyenesen a szemébe. -Remélem nem kell élesben amúgy sem használni, ámde régebben az a mondás járta, hogy inkább legyen az ember szamuráj egy virágoskertben, mint kertész egy éles helyzetben… - néztem rá. -De a döntés a tied, hogy mit szeretnél! - dőltem hátra, egyenesen neki Gingitsune~nak.  Annak ellenére, hogy kényelembe helyeztem magam látszólag, izgatottan vártam a válaszát. Reméltem, hogy sikerült meggyőznöm, hogy legalább próbálkozzon meg vele.



(click to show/hide)

Karakterlap

Hoshi Kazumi

Eltávozott karakterek

Retired Idol

Szint: 9.

Lélekenergia:

60% Complete
47 500 / 60 000

Hozzászólások: 257

Hírnév: 9

Infó

Tárcában: 54 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Raion

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
lilás szürkéskék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Ninurta-Ra'im-Zerim

Mottó:
Jöhet rosszabb is, de te csak mosolyogj a Világra!

Post szín:
#6080a0


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Shinto Shrine ... avagy Inari Szentély
« Válasz #43 Dátum: 2017. Szept. 24, 00:18:03 »
Itt a róka, hol a macska?

Enyhe meglepettséggel billentette oldalra a fejét, miután Gintarou heika kifejtette ugyanúgy érdekli a múlt, mint jelen. Ebben nem látott semmi kivetni valót. Szerinte fontos, hogy valaki tisztában legyen az értékekkel, amit a népe, vagy azaz ország képvisel, ahol éppen tartózkodik. Inkább tartotta becsülendőnek, hogy régi dolgok iránt érdeklődik, de ezek mellett arról felejtkezett el, próbálja megérteni a modern világ furcsaságait. Ez még annak is kihívás, aki ebben a forgatagban él. Elegendő, ha önmagára gondol. Néha elszörnyed mennyire maradi, főleg, amikor az ükikéji próbálják felvilágosítani valamilyen új ketyere, vagy program működéséről. Komolyan szégyelli magát, hogy a jelenben idegen gyerekei sokkal könnyebben kiismerik magukat, mint saját feje.
- Szerintem ez csodálatra méltó gondolkodás, Gintarou heika. – Hajolt meg előtte. - Sokszor elfelejtkezünk arról honnan jöttük, vagy kik vagyunk. Ha érdeklődünk a múltunk, rég eltemetett mesterségeink után, csak megismerjük a gyökereinket. Én úgy tartom, fontos, hogy tisztában legyünk a múltunkkal ahhoz, hogy a jelenben, vagy akár a jövőben is helyt állhassunk. – Mélázott el egy pillanatra a kellemesen világító csillagok látképén. - Másrészt, hogy élhetnénk olyan világban, aminek nem ismerjük a szokásait? Senki sem szeret idegen lenni. Már, pedig a szokások a hagyományokból, vagyis múltból gyökereznek. Tehát, ahhoz kicsikét a részesének érezzük magunkat, megkerülhetetlen, ne akarjunk többet tudni a régi időkről. –
Figyelte szeme sarkából a körülöttük futkosó kami-kat. Ugrásra készen volt, ha véletlen valamelyikük le akarna pottyanni a mesterségesen felhők közé varázsolt talajról. Az anyáskodó buzgóság persze nem foglalta le annyira, ne hallgatta volna Gintarou heika felvetését a Holdról, majd az emberek varázslathoz fűződő történetéről. Haloványan elmosolyodott a tartalmán. Nem állíthatta, hogy igaza van, de valamiért, azaz érzés uralkodott el rajta, tökéletesen egyet kell vele értenie. Az előző életeiről konkrétan nem cipelte magával az emlékeit, ezért kénytelen volt belepitiszkálni az elzárt töménytelen mennyiségű fiókocskákba, találjon erről némi megerősítést, vagy éppen cáfolatot. Nem különösebben lepődött meg rajta, miután azzal szembesült, igaza lehet beszélgető partnerének. Az istenek lényegében mindenhol ott vannak, mindenben benne vannak. Az egész világot átjárja a lényük, mindössze akad, aki megtagadja, aki pusztán sejti a jelenlétüket és nagyon kevesen elfogadják, miután észlelik maguk körül.
- Az ember mindig azt nem látja, ami ott van előtte karnyújtási távolságban. – Fűzte hozzá csendesen véleményét a szépen levezetett felvetésre. Nem szándékozott óriási szónoklatokat rendezni, mennyire, esetleg milyen szempontból lehet igaza Gintarou heika-nak. Arról sem akart elfelejtkezni ahány vallás, annyi nézet a természetfelettire vonatkozóan. Mindegyikben akadnak kapcsolódási pontok, de saját példájából kifolyólag tudta, hagyni kell, mindenki a saját értékrendjén keresztül találja meg ezeket és önmaga döntse el, hogy egyet ért velük, avagy elutasítja.
- Képmutatás lenne a részemről, ha azt állítanám, soha nem gondoltam erre. Ugyan sokat köszönhetek az engem támogató isteneknek, néha, még is eluralkodik rajtam az érzés, talán az öröklét unalmát űzik el azzal, hogy szappanoperaként nézik a szenvedéseinket. – Hajotta le fejét bűnbánóan. Szégyellte magát ilyesmit ejt ki a száján azok után, micsoda hatalmas bizalomban van része évezredek óta. Védelmet, helyet, biztonságot kapott az életei során. Lényegében a rövidke emberi életei csekély árak azért, hogy ekkora kegyben részesítik. Egyre gyakrabban észlelte az önzőség nála is igen magas fokon van jelen. Sokszor sajnáltatta magát, pedig nála akadtak nem kevesen, akik jóval többet szenvedtek. Abban azonban nem volt bizonyos, ténylegesen egy magasabb jó érdekében.
- Ahogy említette sokban függ, ki az isten és milyen a személyisége, sőt milyen idők jártak a kami-k világában. Arról sem felejtkezhetünk el, akár az emberek ők is meglehetősen hektikus kapcsolatot ápolnak egymással. Talán ez is hozzájárult, elfeledtük az isteneket. A csalódás könnyen eléri, elvesszen a hit. – Ütögette meg állát elgondolkozva. Logikus magyarázat lenne, bár arra nem ad magyarázatot, miért adták fel az istenek az emberek bizalmának visszanyerését. Mi lehet az oka, hogy már nincs rájuk szükségük. Miért választották inkább a teljes elzárkózást. Valamiért kétli a pökhendiség ilyen mértékeket öltött volna a köreikben.
- Ijesztő? – Pislogott hatalmas szemekkel Gintarou heika-ra. - Legfeljebb a félreértések miatt. A halál olyan negatív fennhangon van kezelve, ami miatt minden rossz, ami vele kapcsolatos. Egyszerűen, azaz apróság hiányzik, hogy az emberek buksijában újra tudatosodjon a halálisten nem az élőt bántja, hanem védi és a holt lelkeket nem elkergeti, hanem átkíséri a túlvilágra. Az Önök munkája tisztelendő, Gintarou heika. –
Biccentett felé szavainak megfelelően. Tudta, hogy könnyedén beszél, mivel ő sokkal többet tudott a természetfelettiről. Ráadásul egy valkűr unokája. Az északi őse a halálistenekhez hasonló munkát végezte, bár ők kifejezetten a harcosok lelkei közül választották ki a legbátrabbakat, becsületesebbeket, erősebbeket. Ennek ellenére sok történet szólt a szabályokat megszegő valkűrökről, akik élőkbe szerettek bele, vagy önkényesen kísértek át Valhallába lelkeket.
Még a messzi északon járt gondolatban, amikor vendéglátója már az írásai után érdeklődött. Nagyra értékelte, hogy nem tartotta lappocsékolásnak a próbálkozásait. Arra, viszont elképedt, hogy a halálisteneknek jelentéseket kell írniuk. Úgy hangzott, mint egy állami szerv, ami elvárja a kötelező leírást, hogy műszakban mi történt.
- Ennyire szigorú rendszerben dolgoznak, Gintarou heika? – Kerekedtek el a szemei. - Nem hittem ilyen szinten szervezett a Gotei13! – Kapta el az egyik orra bukni készülő aprócska kami gyerkőcöt. Ölébe vette arra a néhány pillanatra, míg hajlandó volt nyugton viháncolni. - Pontosan, miként fest a shinigami rendszer? Annyit tudok, tizenhárom osztag van és kapitányok irányítják mindet. Ezek szerint még ezen felül is felügyelik Önöket? – Kíváncsiskodott, miközben orron pöckölte a vidáman elrohanó kami-t. Azon már csak a ruhája ujjának takarásából kuncogott, micsoda büszkeséggel jelentette ki, úszni is tud. Elismerően bólogatott a dologra.
- Igazán dícséretes, Gintarou heika! – Mosolyodott el. - Ön tart a víztől? Elmesélné miért? Szeretném megérteni, mi lehet az oka. – Ahhoz egy problémát megértsen, szembesülnie kell a másik oldallal és talán úgy könnyebb, ha olyasvalaki meséli el, aki szintén nem szimpatizál a vízzel. Sok ismerősétől hallotta már, illetve ott volt Hopi chan is. Talán megtudhat valamit, amivel adhat tippeket Ryo chan-nak. Szeretne nekik segíteni, mert hallotta hírét, mennyire fél tőle a kicsi postás.
A következő visszakérdezésre, talán a kelleténél nagyobb szemekkel pillantott Gintarou heika-ra. Annyira elveszett a félelem és víz kombinációjában, hirtelen nem értette, miként kapcsolódik ide a látó képessége. Eltelt némi idő, mire koppant neki a tantusz, majd ténylegesen a válaszon merengett el. Bőszen ütögette állát, ahogy számba vette a lehetőségeket, ugyan, miért lehetne félelmetes. Lényegében önmaga adja a megfejtést. Sosem megnyugtató látni a jövőt, vagy éppen valaki múltját.
- Sok mindentől függ. Pontosan mire gondol? – Látott hozzá a gondolatmenetének. Rengeteg minden múlt azon kinek és melyik életszakaszából látott részleteket. - Nekem viszonylag szerencsém van. A tudásomnak mindössze a töredékét ismerem. Itt van minden a kobakomban elzárva. – Ütögette meg a fejét. - Azt hiszem, emiatt tudok létezni. Nem szembesülök állandóan az összes eddigi látomásommal. Az inkább őrjítő lenne, mint félelmetes. – Rázta ki a hideg a puszta felvetéstől. - Lelkeket mindig láttam. Ez valószínűleg a származásomnak köszönhető. Nagyanyám valkűr. Hallott már róluk? – Tartott némi szünetet, mit válaszol beszélgető partnere. Szívesen mesélt róluk, ha szerette volna. - Azt hiszem innen örököltem a képességet látom őket és beszélni is tudok velük. – Vette számba a soron következő kérdést. - Természetesen meghallgattam, mit szeretnének. Addig nem hagytak nekem nyugtot. Gyerekként féltem a lelkektől, mert követtek és beszéltek hozzám. Mások nem látták, sőt képzeletbeli barátokként emlegették. Féltem, hogy bolond vagyok. – Mosolyodott el szomorkásan. - Sokáig nem tudtam mi a valóság és képzelgés. Tényleg léteznek, vagy csak a buksim játszik velem. Bevallom néha még most is elgondolkozom, valóban beszélgetek Önnel, vagy mindez a fejemben létezik csak. – Nevetett fel kínjában. Túl sokat súlykolták belé az évek alatt, teljesen megbolondult. Nem véletlenül kötött ki pszichiátrián. Sokszor zavarták annyira össze már abban is kételkedett önmaga ténylegesen létezne, vagy a világ körülötte igazi. Ha nem lett volna mellette az a kevés barátja és rokona, akik támogatták, biztosan összeomlott volna teljesen. Bent feküdve a fehér kabátkában valamelyik elmegyógyintézetben.
- A lidércek között meglepő módon akadtak értelmes lények. Némelyikük egész érdekes jellemmel rendelkezett. – Vakarta meg a tarkóját bűnbánóan. - Kerültem a jelenlétük, amennyire lehetett, de sajnálatos módon a lélekenergiámat nem tudtam teljesen elzárni. Mindig kedvelték és attól sem rettentek vissza otthon törjenek rám. Gyakran nem aludtam, mert tartottam tőle, mikor ugranak nekem. – Sóhajtott fel fájdalmasan. - Megtanultam, nem kifizetődő nagy házban élni egyedül. –
Elkeserítette az igazság, mert imádta a házát. Pont olyan részén volt a városnak, amire mindig vágyott. Csendes, zöld, kedves szomszédok és csodás kilátás. Nagyon szerette, de az állandó félelem miatt, visszatért a belvárosba. Ha már azon nem tudott változtatni, ne egyedül kelljen élnie, legalább a társasház valamelyest megnyugtatta. Sokkal több emberrel volt összezárva, ami viszonylag csökkentett a félelmén.
Annak, viszont örült, hogy erről a kellemetlen témáról továbbléptek a vidáman rohangáló kami-k, pontosabban az istenek szerepére. Hallva, hogy a kicsik milyen fontos feladatot láttak el, rögtön elhatározta, amint alkalma nyílik rá, vinni fog nekik ajándékot. Igenis szerette volna megköszönni a fáradozásaikat.
- Minden hatással van mindenre, Gintarou heika. – Billentette oldalra fejét. - Én, például annak köszönhetem itt vagyok, mert az isteneknek szükségük volt a segítségemre. Amiatt, hogy a két világ párhuzamosan létezik egymás mellett, mindig számítanak azokra, akik mindkét világra rálátnak. Nevezhetjük őket hírnöknek, hívőnek, tanítványnak, látnoknak, orákulumnak, jósnak, boszorkánynak, varázslónak, druidának, bárminek. – Az elnevezésük nem jelentett semmit. Úgy hitte, tényleg szükségük van az emberekre. Azok, akik látják őket, talán meggyőzhetik a többieket, vagy segíthetnek az isteneknek valahogy megvetni a lábukat a földön. Általáluk olyan kami-k is újra köztudatba, pontosabban az emberi világba kerülhettek, akik létezése régen a homályba veszett. Másrészt az emberek is kaphattak ajándékot, védelmet, valamilyen jutalmat a fáradozásaikért. Itt jöhetett szóba az a rész, amit korábban említett Gintarou heika. Valami magasabb jó éri őket a megpróbáltatásaik végén. Sokan, talán ebben reménykednek, amikor egy kami szolgálatába állnak.
- Az erő és hatalom az ő kezükben van. Akármi történjen, akármennyire feledik el őket, úgy hiszem, mindig erősebbek lesznek nálunk. – Nem véletlenül halhatatlanok. Attól csökken, vagy éppen növekszik erejük, még nem fenyegeti őket az a veszély, végérvényesen örök álomba szenderülnek.
- Mennyire kölcsönös? – Gondolkozott el egy pillanatra. - Ez attól függ, éppen melyik tunikáját vette fel az adott isten. – Nevette el magát. - Épp annyira szeszélyesek, mint mi. Az érdekeiktől és érzéseiktől, személyiségüktől függ, mennyire tekintenek ránk partnerként. Esetleg, ön találkozott pozitív, vagy negatív példával? Akadt alkalom, amikor egy kami egyenrangú félként kezelt egy embert, vagy éppen fordítva? – Kíváncsian nézett Gintarou heika-ra. Biztos volt benne, nem véletlen tette fel ezt a kérdést. Érdekelte, hogy mi a szándéka vele, pontosabban mire szeretne kifutni ezzel a témával.
lOVE yOU mORE ~♫

(click to show/hide)

Karakterlap

Aikawa Chiyo

Félvér kitsune

Eltávozott karakterek

Shinigami

11. Osztag

*

Togishi

Szint: 16.

Lélekenergia:

60% Complete
82 400 / 100 000

Hozzászólások: 531

Hírnév: 9

Infó

Tárcában: 29 150 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Shinigami: Ezüst-kék szegéllyel ; Kitsune: Fekete-vörös szegéllyel

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Mindnyájunknak meg van a saját kis biztonságot adó kabalánk. Csak egyeseké élesebb, mint másoké.

Post szín:
#FFB71C ; #B3FF87


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Shinto Shrine ... avagy Inari Szentély
« Válasz #44 Dátum: 2017. Okt. 31, 14:08:14 »
Itt a róka, hol a macska?

Éreztem az illatán a zavart, a bánatot, szégyent. Pedig úgy hittem, hogy csak őszinte volt. Jó kérdés volt, hogy erre mit lehetett mondani, ami még az illem szabályain belül volt, még is bátorítóan hathatott.
   -Szerény személyem, csak youkai volnék. -hajtottam fejet picit -De Kegyed élete nem hiszem, hogy pusztán időtöltés lenne az istenek részére. Meggyőződésem, hogy egyikünk élete sem. Ennél jóval többet ér minden ember, minden élőlény! Ez azt hiszem, pont az én szájamból furcsán hangozhat… -jöttem látványosan zavarba -De talán pont ezért hiteles mégis. Harcosként, gyilkosként, szörnyetegként látom az életet tényleges valójában. Tisztelem és becsülöm, mert átérzem a súlyát. - picit oldalra billentett fejjel folytattam -Ha én ezt szörnyként értem és tudom, akkor úgy hiszem, hogy az istenek és a kamik még inkább tisztában vannak ezzel! - néztem rá. Nem tudtam, hogy mennyire volt ez válasz. De tényleg így hittem. Így akartam hinni.
Figyeltem a szemeit a visszakérdezésén, és ahogy kiállt értünk. Talán pont ez a féle szellemisége volt az, ami megmentette attól, hogy gonoszkodjak vele, holott teliholdas éjszaka volt épp.
   -Úgy tapasztaltam, noha meglepően magas az agresszióval szemben manapság az emberek ingerküszöbe, Suza~chan szerint a sok tévének köszönhetően, azért ha látnak egy katanával szaladozó, régimódi alakot, még meg tudnak ijedni tőle. - Arra szomorúan sóhajtottam -Már nem tisztelik eléggé sem az életet, sem a halált az emberek. Úgy sejtem. Ugyanis egyik nélkül megint csak ide lyukadok ki, nincs a másik. -egy picit elgondolkodva meredtem magam elé. Arra szedtem csak össze a figyelmemet, hogy újra meg akartam szólalni. -Lehet olyan személyes kérdésem, Kazumi~dono élt a szamurájok idején? Netalán Kegyed is volt szamuráj?  -kérdeztem félre döntött buksival. Mondta, hogy sok időben, és sok fele élt. Talán onnan van ilyen rálátásra a dolgokra.
Meghajoltam, ahogy a munkánkat dícsérte.
   -Nem érdemeljük meg Kazumi~sama, hogy ilyen felemelően, és kedvesen nyilatkozzon rólunk! - jegyeztem meg. Még magamnak sem volt ilyen jó véleménye a saját fajtámról! Ám arra már elmosolyodtam, amikor rácsodálkozott, hogy rendszerben élünk.
   -Muszáj volt rendszert vinni az életben. Anélkül, hiába van 13 osztag, még káosz, belviszályok lennének. A halálistenek nagyrésze néhai ember, szóval túlságosan emberiek, hogy rendszer nélkül képesek legyenek jól megélni egymással. - sóhajtottam -És ez sajnos papírmunkát igényel. Ami hát… néha igazán gyullékony anyag… - ráztam meg picit sajnálkozón a fejem. -Kazumi~dono más shinigamikat is ismer, hogy az őrosztagokról is van tudomása? -kíváncsiskodtam azért vissza. Emberhez képest nagyon sokat tudott rólunk! -Vagy már volt kegyed két élet között halálisten? -jutott egy másik lehetősség is az eszembe.
Arra sunyi vigyorral szusszantam, hogy értékelte a büszkülésemet, hogy megbarátkoztam a vízzel.
   -Azt hiszem ez elég egyszerű kérdés Kazumi~dono… - mondtam, miközben hagytam, hogy a hajam elkezdjen lángolni. Nem égetett meg a tűz, noha az a lángok körbe táncolták az arcom, meg a vállaim. -Youkai~ként a tűz elég közel áll hozzám. Ami meg hát… - szép lassan kihunytak a lángok - Elég távol állnak a víztől.  Arról nem is beszélve, hogy azok a bundásak, akik nem a vízből szerzik az elemózsiájukat, nincsenek hozzá szokva. A bundájuk lenedvesedik, ami valami olyan érzés, mint kimono~ba, vagy nagykabátban úszkálni. Elég ijesztő tud lenni… -bólogattam, teljes beleérzéssel. -Arról nem is beszélve, hogy amúgy is idegen közeg…
Arra viszont kíváncsian füleltem, hogy milyen lehet emberként ilyen különlegesnek lenni. Nagy felelősségnek hangzott. Ráadásul olyasnak, amit nem is ők vállaltak, vagy kértek maguknak.
   -Hallottam már a valkűrökről, de nem tudom mennyire pontosak az információk. Elég messziről származik Kazumi~dono, ide már nem tudni, mennyire helyesek a hírek, amik elérkeznek. - hajoltam meg picit, jelezve, hálás lennék egy kis ismertetőért.
Érdekes témának éreztem, amit taglaltunk. Istenek az emberek szemével. Shion annak idején a tiszteletükre tanított. Emlékeztem, hogy milyen volt úgy élni, hogy csak nevek, és szobrok voltak fizikálisan a számomra. Akkor úgy tanultam, valamennyien megérdemlik a tiszteletet. És most, hogy már magam is a túlvilághoz tartozom, teljesen átértékeltem ezeket a dolgokat.
   -Ez jó kérdés KAzumi~sama… - gondolkodtam el hangosan is. -Mint tudja, két élet emlékei egyesülnek bennem. Mint ember, számomra a kamik templomok kő szobrai, és szentélyei voltak. Nem láttam sem őket, sem a lelkeket. Tiszteltem őket, mert erre tanított a mesterem. Miután viszont meghaltam, és shinigami lettem, nos már nem vagyok ember. Semelyik formámban. Kitsuneként pedig soha nem is voltam. Inari~sama hozzám való viszonya… -ha azt vesszük, visszafogadott mindazok után, amiket Mae~chan művelt… -Őt egy igazán kegyes, és hűséges istennek ismertem meg. Talán, amikor az istenek emberekkel házasodtak? Talán akkor egyenrangúakként bántak velük. - hallottam ilyen történetekről is. -Úgy tűnik, hogy a szerelem tényleg csodákra képes lehet. Még a kamik fölött is! - mosolyogtam rá, egy apró kacsintással. Majd újra komolyságot öltöttem. -Kazumi~dono mit gondol erről? Mennyire szoros a kapcsolata az istenek, vagy kamik világával? És a többi panteon? Náluk ez hogy működik? Ismer más panteonból isteneket? Biztos ismer, hisz ha már azt vesszük, honnan származik! - egy pillanatra elmerengetm a csillagokon - Nagyon másak, mint mi vagyunk? Küllemre gondolom. Meg nincsenek ennyire elszeparálva,mint nálunk a halálistenek a kamik világától… Vagy találkozott már máshol is ilyen furcsa jelenséggel? -kérdeztem. Apró szikrák játszottak körülöttünk, lefoglalva a Kamikat. Fénylettek, táncoltak a levegőben, ám érintésre teljesen ártalmatlanok voltak. Kíváncsian lestem fel a férfi irányába.



(click to show/hide)