Szerző Téma: Tanácsterem  (Megtekintve 4221 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Aenom'en

Ős - Shinenju

Daitenshi

*

Hachibantai ex-taichō, Saizensen sōsui

Szint: 16.

Lélekenergia:

60% Complete
80 500 / 90 000

Hozzászólások: 93

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 29 100 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Daitenshi

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Acélkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Házas

Kivel áll kapcsolatban?:
Yasuji Chiyoko

Mottó:
„You either die a hero or live long enough to see yourself become the villain…”

Post szín:
Azure|Beszéd: Glowing #31337e


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Tanácsterem
« Dátum: 2014. Júl. 03, 18:39:55 »
« Utoljára szerkesztve: 2014. Júl. 03, 18:45:38 írta Sierashi Yuusuke »


Karakterlap

Tamachi Kagami Yukezo

Mad Hatter

Különleges karakter

Daitenshi

*

Daitenshi

Szint: 16.

Lélekenergia:

60% Complete
83 100 / 100 000

Hozzászólások: 128

Hírnév: 12

Infó

Tárcában: 35 300 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Daitenshi

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Sötétkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Házas

Kivel áll kapcsolatban?:
Kagami Ai

Mottó:
It is the end of all hope To lose the child, the faith To end all the innocence To be someone like me

Post szín:
Slategray / Steelblue


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Tanácsterem
« Válasz #1 Dátum: 2015. Febr. 02, 12:33:49 »
Alapkőletétel =|:>

A szobában már jó ideje nincs fény. Mióta? Fogalmam sincs. Gyakorta egy gyerekdal jut eszembe, amit fogalmam sincs mikor hallottam, de bőven elég ahhoz, hogy nevetve harsogjam a hálószobámban. Magányos vagyok. Ai elhagyott? Nem tudom… Nem láthatom, nem engedik, nem láthatom, nem engedik! Ezt ismételgetem magamban, amit aztán rossz énekhangommal török meg, teli tüdővel, hangosan. Remegek a fájdalomtól, amit a testemen gyakorol az elmém, az öncsonkítás joggal feltételezhető. Öngyilkos lettem volna? Még nem. Soha nem adnám fel ilyen csúfosan. A körmeim alatt a piszok feszegeti a nyers hús részét, vagy tán nincsenek is már körmeim? Emlékeim szerint nem tépkedtem le, vagy igen? A vér szagát már megszoktam. Mondhatni kölninek használom.
Most mégis csendben vagyok, és nincs szükségem a fényre. A követ simogatom a szegycsontom közepén. Matt felszíne van már. Régen fényes volt, egy medálban, amiért komolyan megküzdöttem. Ha nem lett volna tudomásom erről a medálról, és nem léptem volna be Sierashi Yuusuke magánhadseregébe, akkor most nem lennék itt. Tulajdonképpen sehol se lennék. Az erőm hatalmas lett mióta a Daitenshinek szolgálok, és Yuu egy olyan vezető, akire néha felnézek, néha pedig le. Elnevetem magam ez az olcsó viccen. Manapság már ez is elég, hogy nevessek. Szánalmas. Amint magamra ismerek, elmegyek, lezuhanyozok. A víz alatt, ami hideg, mint a jég, meglátom testemen az apró karcolásokat. Mégis csak van körmöm. Több helyen beszakadt, véres is volt, de legalább volt. Ettől egy picit megnyugodtam. Miután kilépek a vízből, törülközővel megszárítkozom. Mozognom kell. Lemegyek az edzőteremre, és megküzdök pár láthatatlan ellenféllel. Felmelegíti a testemet, és kitisztítja egy kicsit az elmémet. Úgy érzem magam, mint aki egy hosszú lidércnyomásból ébredt volna fel. Dolgoznom kell, a nemesi munkakörömet is elhanyagoltam. A könyvelések nem olyan fontosak, hogy esetleg egy, vagy két hét kiesés katasztrófákat okozzon, de ha sokkal több kimaradást okozok, akkor elveszik tőlem ezt a feladatot. Úgyis kinéznek engem, meg akarnak ölni. Már nem félnek tőlem, sokkal inkább fájdalmat okoznának, és megvetnek. Egyszerű a képlet, de itt, és most nem ez a dolgom. Az intrika kusza hálójával nem kell foglalkoznom! Előrevágok, és érzem, hogy a másfél óra, amit most elnyűtt végtagjaim átmozgatásával töltöttem, hasznos volt. Átjárja a testemet az erő, amit birtoklok, bár elmém alsóbb zugában, mint a magas vérnyomás ott lázong a vérszomj. A gyilkolás öröme, és szüksége. Valamiért folyamatosan ártatlanok életét kell kioltanom. A lelkiismeretem lassan megszűnik létezni, ahogyan a tisztességes élet reménye is. Ha nem látom Ait, elveszek. Ezt is belekalkulálom a képletbe, aminek a szavait körmömmel véstem a falba a szobámban. Elmegyek oda, gyújtok néhány gyertyát, és elszörnyedek a látványtól. Dührohamok, mániákus depresszió, paranoid cselekvések. Talán ezt diagnosztizálná egy hozzáértő. Sajnos nem tévedne. Minduntalan lejjebb kerülök azon a spirálon, és emiatt elveszítettem a csapatomat. Elbuktam. Új lényem tönkretette azt, amit hosszú fáradtságos munka árán felépítettem. Felöltözök, és most egy sötétszürke kompozíció mellett, kék és vörös csíkok a zakómon, míg az ingem szénfekete. A nadrágom simán szürke, a kesztyűm esetében pedig az egyik kék, a másik piros. Láncok lógnak ki az öltönyzsebemből, és mintha a nadrágom lukas lett volna, mintákkal van kifoltozva. Halálfejekkel, csontokkal, egy törött tükör mintával és egy szemgolyót imitáló sablonnal, aminek a tekintete mintha mindig azt pásztázná, aki éppen ránéz. Sárga volt az írisze, ahogyan az enyém is. Az arcom falfehér volt, de nem festés következtében, ez volt már a természetes színem. Homlokon ráncolt volt, szemem alatt méretes szarkalábak éktelenkedtek, a megviseltség nyomai egyértelműek voltak. Elmosolyodtam, és felvettem a fekete kalapomat, amit egy vörös és egy kék szalaggal körbekötöttem. Egy groteszk acél virág volt beletűzve, amit mintha a Pokolból szalasztottak volna. Hmm… addig kergettem a démonokat, míg majdnem magam is azzá váltam. Észben kell tartanom, hogy a legyőzött ellenség 90 százaléka a képzeletem szüleménye volt. A megítélő képességem ennyire elromlott volna?
És akkor villan valami a mellkasom közepén. Egy férfi hangja szólt a koponyámba, visszhangozva. Sukui. A segítség hívószava. Elég leszek egyedül is? Nem volt kétségbeesett, inkább gyászosan lemondó. Valaki meghalt? Ettől szélesre húzódik a mosolyom. Látnom kell, ki bukott el rajtam kívül. Előveszem a kardomat, és a hangra kezdek el koncentrálni. A kőnek van egy olyan képessége, hogy pontosan megmondja, merre is kell mennem. Aktiváltam a zanpakutoumat, és eltűntem. Egy vert hadszíntér. Ezt mondanám. Körbenézek, és élőket keresek. Egy alak dohányzott csak lehajtott fejjel. Ekkor megpillantok egy elnyúlt testet. Ismerem őket? Biztos ismerem őket, de nem tudnám felidézni, hogy ki kicsoda.
- Szervusz! Kit kell legyakni?- tettem fel vigyorogva a kérdést, de azonnal lefagyott a mosoly az arcomról. Megpillantok egy tereptárgyat, ami túlontúl érdekes volt. Elengedem a kardomat, és a szobor, és köztem lévő távolságot egy másodperc alatt átszeltem. Megnéztem az arcvonását. Először hihetetlen volt mindez számomra, utána pedig…
- Az nem lehet…- mondom ki a szót, amit egy kiáltás, és gyász követett. Mélyről fakadó félelem tört fel belőlem, de a barátom halálának hírével keveredve ez csak kiállhatatlannak tűnt. Az úrra pillantok, aki nagyon nem törődik a jelenlétemmel. Megöljem? Elmosolyodok, és vérszomjjal a tekintetemben indulok meg a kardom felé. Lehet, hogy a fejét veszem, miért is ne. Senki sem tudná meg, még az a földön fekvő is lehet csillapítója a szomjamnak. Mikor felveszem a kardot, egy nő sikoltott a fülembe. Paragon volt az. Ennek hatására térek magamhoz, és meg is szédülök tőle. Tántorgok pár pillanatig még.
- Ideje hazamennünk- szólalok meg végül nyugodt hangon, tiszta gondolatokkal. Megragadom őt is, meg az eszméletlent is, és végül Sierashi Yuusukét is, akinek életnagyságú sírköve van.


Egy hét telt el. A tanácsterembe hoztam, és a trón helyett, amin egykor vezérünk üldögélt ilyenkor, a szobor állt. Ki volt pingálva. Különböző filcekkel, púderral, tollal dolgoztam, egy gésának sminkeltem a fájdalmas arcot, ami így csak még nevetségesebb volt. A testén is különböző feliratok amik esetleg ágyékának hiányzó potenciáljára, vagy görbe hátára utalnak. Egyfajta meggyalázás. A fejére koronaként egy baseball sapka került. A trónon most én ültem, ami az én eredeti helyemen volt. Nem engedtem senkit a terembe, és pár nap múlva hozzá is szoktak. Hitominak se szóltam, és Szadaménak is csak annyit hagytam meg, hogy közölje a rossz hírt, de adjon reményt is.
- A halál csak egy lehetőség- mondtam még egyszer szinte magamnak. Ezzel nyugtattam mindenki mást is. Nem adtam fel, legalábbis eddig. Fájdalmaim voltak, a kő az én testemben is szintén továbbhaladt, ami azért okot ad némi aggodalomra. Meg fogok halni. Kitudja mennyi időm lehet hátra. A lábamat az asztalon pihentettem, és egy csésze teát szüpürcsölök, amit a kalapomból vettem ki. Paragon trehányul az asztalra volt dobva. Kerestem a megoldást szüntelenül, ezért a gyalázatos szövegeken kívül még volt egy-két rúna is rajta, ami talán feloldhatná a varázslatot. Nocturntől loptam ezeket, de sajnos nem voltak hatással, de támadt egy jobb ötletem. A filcek szanaszét hevertek mindenütt, és számolják a fejem felett az időt. Le fog telni. Sóhajtottam egy mélyet, és hátradöntöttem a fejemet. Kényelmes ez a trón, nem lenne baj, hogy ha így halnék meg. Majd engem is kipingálhatnak, ha akarnak, nem érdekel. Ha meghalok, a Pokolban fogok inkarnálódni, démonként. Majd visszajövök kísérteni. Visszajövök? Nem hiszem, de örökké kínlódni fogok valószínűleg. Sebaj! Az élet is ugyanilyen számomra, a fájdalom legalább valóságos. Elkuncogom magam, majd eldobom a csészét, ami földet érés előtt darabokra robban, és eltűnik teljes egészében. Egy kis játéknyuszi pattogott az asztalon, és ő maga is kalapot hordott. A kattogása tudott csak magamnál tartani. Egy dolog, ami visszatart a sötétségtől, és figyelmeztet a valóságról. Képtelenség. Kezembe veszek néhány papírost, a kísérleteim végeredményei. Végül a vég, eléggé végzetesnek tűnik. Eredményeimet tekintve pedig eredeti módon eredendően eredménytelen vagyok. Felhorkanok, és kipróbálok mégvalamit. Felrajzolom a rúnát, gyertyát is gyújtok. A varázsszavakat papírról olvasom fel, csak egy kicsit finomítok a kiejtésen, meg a helyzetet is beleszövöm valahogy. A gyertyaláng felcsap, a viasz másodperceken belül elolvad, és végül a láng is elapadt. A grániton csak egy csillanás látszódott meg, de nem történt semmi. Az baj. Én vagyok a vezér, döntenem kell. Mi legyen a jövője a Testvériségnek? Leveszem a lábamat az asztalról, és előredőlök. Most a vezér panel előttem volt, beléphettem. Pötyögtem egy kicsit, és ennek hatására a hangom az egész Fészekben hallhatóvá válik.
- Khm-khm- köszörültem meg a torkomat, hogy halljam hogyan visszhangzik a hangom- Mikrofonpróba egy-kettő, egy-kettő… Háhá ez tök vicces, tényleg működik- el is nevetem magam, és az idegesítő hang most mindenhol hallható volt.
- Itt az Úr beszél! Legalábbis a tanácsteremből. Akik itt vannak, legyenek már olyan kedvesek, hogy egy helyre gyűlnek, mondjuk ide! Van egy szobrom, mint tudjátok, szóval csak gyertek, gyertek!- elkuncogom magamat, majd a vékony mókás hangot leváltom hűvösre, és sötétre- Azonnal- ezután kikapcsolom a rendszert, és várakozok. Csukott szemmel, még horkolgatok is néha. Érzem, hogy megjönnek, akik tudnak, és nekem ez bőven elég. Miután értékelték műalkotásomat, és megfelelően dicsérő szavakba öntik mérhetetlen csodálatukat, akkor kipattan a szemem, és felállok. A sutyorgáson túl, és Yuu díszbuzivá avatása után, rámosolyodok mindenkire. Rendezetlen hajamból két tincs a szemem elé lógott, az arcomon pedig a franciakártya négy színének a szimbóluma szerepelt. Egy kártyapaklit vettem el a zsebemből, és azt kezdtem el kevergetni.
- Tudtok kártyázni? Nem? Semmi baj, nem is fogunk- azzal letettem a paklit, és szétterítettem a lapokat félkörívben. Felhúztam, egyet, és felolvastam a szöveget róla. Hogyan húztam ki pont ezt a lapot? Mindegy…
- Azért gyűltünk itt össze, hogy tanuja lehessünk ennek a két… hoppá nem ez az- mondtam a fejemet vakargatva, kissé kínosan, és előre dobtam a kártyát, ami lángolva semmivé vált. Matatok egy kicsit a lapok között, és kihúztam egy újat.
- Áhh… ez volna az! Kedves tenshik. Tamachi Yukezo vagyok, a vezéretek!- ezután le is tettem a kártyát. Azt hiszem ennyi igen. Hagyom, hogy ez leessen nekik, majd a hőbörgést leintem.
- Ellenben bármennyire is szerettek, a rajongást értem, és a művészetem iránt, mellőznötök kell, ne tolongjatok kérlek. Ugyanis hamarosan én is meg fogok halni- azzal kigombolom a ruhámat, és láthatják, hogy a mellkasom pontosan olyan, mint Yuusukének a gránit teste, csak mintha az én esetemben haldokolna az erezet a nyakam felé, nehezen lüktetve, ahogyan tüdőmnek már nagyon nincs hely a tágulásra, és emiatt az látható, mintha fuldokolnék folyamatosan, és ez igaz is. Nem tudom milyen a megítélésük velem szemben, de azt hiszem most tudatosulhat bennük, hogy miként is szenvedek jelenleg. Nem baj, nem ezért mutattam meg. Lepillantok, és kuncogok egy kicsit, az irritáló hangszínemmel.
- Wow, mindig is kockás hasat akartam!- űzök humort a szenvedésemből, de hát ez most mellékes. Visszaülök a trónra, és szétosztom a jelenlévők között a lapokat. Komoly hangon kezdek neki a monológomnak.
- A Daitenshi elbukott. Amikor betoboroztunk titeket, akkor tudtuk, hogy ti lesztek a jövő. Azt hiszem el is mondtuk. Tanítottunk titeket, halálba vezettünk, ha módunk volt rá, meg ilyenek. Remélem, elégedettek vagytok a szórakozással. Ellenben a mi életünk nem csak móka és kacagás. Életünket, és halálunkat adjuk egy célnak, ami független rassztól, politikai hovatartozástól, és nemi identitástól. Ez a cél nem a világ jobbá tétele. Mi nem a jófiúk vagyunk, ez leeshetett volna. Mi egy olyan elit vagyunk, akik a világot olyan veszélyektől védik, amiket az már nem tudna hárítani. Én esküt tettem Soul Society megvédésére, ha már a Gotei Juusantai már nem képes rá. Továbbá védjük az Emberek Világát olyan borzalmaktól, mint Fredonn és társai. Megölünk mindenkit, aki csak veszélyezteti ezeket. Én még Hueco Mundot is megvédeném az ilyen függetlenül világhódítóktól, de hát engem sosem kérdeztek. Mindegy. Most pedig én, mint vezető megkérdezlek titeket. Feloldozzalak titeket az eskütök alól? Szeretnétek szabadok lenni? Vagy vegyem komolyan az eskütöket, és meghalhatok úgy, hogy amikor úgy döntöttünk, biztosítanunk kell a jövőnket, nem tévedtünk. Vagy ragadjon el engem a Pokol úgy, hogy az arcok, akiket most látok csalódás? Megtehetitek. Én feloldozlak titeket, ha szeretnétek. Aki döntött, az adja vissza a lapot, és szabaddá teszem- azzal Yuura nézek, és sóhajtok egy mélyet.
- Yuusukéval egy olyan örökséget szeretnénk rátok hagyni, amit el is fogtok bírni. A felelősség nehéz teher. Háborúba menni akár a biztos halál tudatával is. Mindig van lehetőség megfordítani a csatát, és az elmúlt években én ezt tapasztaltam. Aki nem adja fel, az mindig kap egy utolsó döfésre erőt, lecsaphat bárkit vele- mondtam még, majd hátradőltem a székben, és a plafonra néztem.
- Én azt a felelősséget kaptam, hogy biztosítsam a jövőt, ha valóban meghaltunk. Ha tényleg nincs már remény. Ez egy Testvériség, egyenlők vagyunk, a testvéreim vagytok mind, de mégis kell valaki, aki vezet. A képességeitek felmérését én fogom végezni, párbajokkal, és akadálypályákkal, amiket Paragonban fogtok majd véghez vinni. Végül a kiválasztott vezetővel engem kell majd legyőznötök. Ez így megfelel?- nézek rájuk, ahogyan ismét a véleményüket kérem ki. Nem tudom mi lesz, de azt tudom, hogy most ez a feladatom, és ezt még el kell végeznem. Addig nem halhatok meg!


Karakterlap

Kurai Szadame

Eltávozott karakterek

Daitenshi

*

Yuusuke tenshije

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
8 000 / 15 000

Hozzászólások: 21

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 6 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Tanácsterem
« Válasz #2 Dátum: 2015. Febr. 02, 16:30:54 »
Eltelt már néhány nap azóta, hogy Mr. Sierashi kimúlt és egy életnagyságú szobor lett belőle. Mi lesz vajon a szervezettel? Feloszlanak vagy majd valaki átveszi a vezető szerepét? Nehéz kérdések lehetnek, főleg azok számára, akik érzelmi kötödéssel is rendelkeznek a szervezet irányába és a tagjaikhoz. Számukra a legfájdalmasabb ez az egész helyzet. Szerencsésnek tarthatja magát Szadame, mert nem rendelkezik semmiféle kapoccsal, amitől szenvednie kell, ahhoz még újonc, de ha nem is lenne az, akkor se sújtaná le a bánat. Megtanulta túltenni magát az ilyen dolgokon. Ami inkább nehéz volt, hogy adjon reményt a szavaival. Mit is kellene mondania? Nem volt jó a beszédekben, ezért se mondott végül semmit, ami okot adhatott volna a reményre. Előbb vagy utóbb mindenkinek meg kell tanulnia elfelejteni a holtak iránt érzett fájdalmat, a hiányukat. Jobb minél előbb.
- Lassan ideje lesz tovább állnom.- elég időt töltött el a szervezet főhadiszállásán, semmi eredménnyel. Kénytelen elkönyvelni, hogy fel fognak bomlani, ha nem így lenne, már történt volna valami, valami, ami egyeseknek reményt adhat. Már indult a kijárat felé, amikor megszólalt a hangszóró, vagy valami olyasmi. Talán mégis lesz valami változás, egy kis időre elnapolhatja a távozását. Helyette elindult a tanácsterembe. Majd később ellenőrzi le az igazi otthonát.
Belépve egyből észrevette mi is lett Mr. Sierashiból, és csak egy lenéző fintorra futotta. Nem érti mi értelme volt a hullagyalázásnak, főleg a volt vezető meggyalázásának, főleg ilyen ízléstelenül, lehetett volna kreatívabb az, aki ezt csinálta. De több figyelmet nem szentel a szobornak, inkább leült a helyére és hallgatta a férfi szavait. Aki a jelek szerint értelmileg károsult. Mondhatná, hogy meglepi, de akkor hazudna, valahogy számolt azzal, hogy lesznek olyan tagok akik elvesztik az eszüket. Nem bírják a nyomást és összeroppannak. De a jó hír, hogy meg fog halni, és hasonló módon, ahogy Mr. Sierashi. Nem kell tovább szenvednie az elmebajnak, és a tagoknak se kell az unalmas bohóckodását hallgatnia. Mindenki csak nyer. Ám talán minden régi tagra ez fog várni, abban az esetben a szervezet ténylegesen elbukott. Bár legalább akkor nem kell ilyen kínos beszédet hallgatnia, mintha csak valami ostoba könyvből idézte volna, néhány szót kicserélve. Mindegy, Szadama még marad a szervezet tagja, magára haragíthatta Freddont, így a túlélésre így van nagyobb esélye. Viszont ideje megszólalnia.
- Számomra nem. Nem fogok párbajozni senkivel, ismerem a képességeimet, és azok alapján, a jelenlegi tagok közül az egyik leggyengébbnek számítok. Felesleges letesztelni, és nem is vágyok a vezérségre. A többieknek sok sikert.- mondta nyugodt, érzelmektől mentes hangon- S egyébként se a stílusa a párbaj, vagy éppen azt akadálypályák, és kedve sincs összemocskolni a ruháját, és a kabátját.

Karakterlap

Murasaki Shōko

Ember

Daitenshi

*

Daitenshi tenshi

Szint: 4.

Lélekenergia:

60% Complete
23 500 / 30 000

Hozzászólások: 28

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 1 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Daitenshi

Egyéb hovatartozás:
Raion

Reiatsu szín:
Lila

Egyéb hovatartozás:
Karakura High School

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
MediumSlateBlue // #7B68EE


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Tanácsterem
« Válasz #3 Dátum: 2015. Febr. 07, 01:37:16 »
Alapkőletétel?

Egy kicsit meglepődtem, amikor valaki segítséget kért a Daitenshiből és nem is gondoltam volna, hogy valami súlyos gond lehet. Ezért is ért váratlanul, amikor Rairai megjelent és megtudtam tőle, hogy Tamachin bezárkózott a tanácsterembe és hogy Sierashicchi... meghalt. Erre a hírre számítottam legkevésbé, nem gondoltam, hogy Sierashicchi valaha is életét veszti. Rairai emlékeinek köszönhetően saját szemmel is láttam, hogyan is történt az eset, mert nem nagyon akartam elhinni.
Nekem is megfordult a fejemben, hogy most mi lesz a szervezettel vezető nélkül, mint gondolom mindenkinek, de nem nagyon tudtam dűlőre jutni. Ilyenkor az következne, hogy a másik két daitenshi közül veszi át valaki a vezetést, de Tamachin egy dilis bohóc, Sacchin meg nem elég keménykezű, hogy össze tudná tartani a szervezetet. Szóval kicsit tanácstalan vagyok, hogy mi lenne a legjobb, azon kívül, hogy Sierashicchi nem hal meg.
Az egy hétben, amíg Tamachin elzárta magát, főleg a kollégiumban tartózkodtam és gondolkoztam ezen azon. Szinte már-már enni se volt kedvem, de persze azért bekaptam pár falat nassolnivalót, mert a végén még rám romolna itt. :roll: Abban biztos voltam viszont, hogy maradni akarok, ha megmarad a szervezet és nem bomlunk fel és próbálok alkalmazkodni az új dolgokhoz, amennyire tudok.
Éppen a Daitenshis lakrészemben voltam, amikor meghallottam Tamachin hangját, hogy gyülekezzünk. Nem is vesztegettem sokat az időt egyből megindultam a tanácsterem felé, ahol Tamachin volt és vele együtt Sierashicchi szobra is, amit magam is meg akartam nézni, csak eddig nem volt rá alkalmam. Amint megérkeztem a terembe, egyből fel is tűnt, hogy Sierashicchi szobra össze volt rajzolva, ami már hullagyalázásnak minősül. Ezzel viszont még nem foglalkoztam, egyből közelebb mentem, hogy megfogjam és megérezzem, hogy valóban nincs benne egy csepp élet sem.
- Mane-chin, le tudnád mosni a vizeddel? - mentem oda a lányhoz és mutattam az összemázolt szoborra, hátha ő tud ellene tenni valamit. Nem azt akartam, hogy patyolat tiszta legyen, nekem az is megfelel, ha rálocsol egy adag vizet és valamennyi majd csak lejön, kivéve hogyha vízálló ez a firkálmány. Akkor nem biztos, hogy bármi baja lesz, mondjuk Mane-chin vize sem egyszerű víz, talán a vízállót is leszedné, ha elég erősen próbálná.
Valahogy sejtettem, hogy azért lettünk idehívva, hogy Tamachin bejelentse ő lesz a vezér, ez nem különösebben lepett meg. Az viszont, hogy ő is meg fog halni, már sokkal inkább. A daitenshik ékköveinek eltávolításának problémájára még mindig nem sikerült megoldást találni, de ezek szerint már közelítünk a határidő végéhez és nem tehetünk semmit. Ha viszont az ékkő miatt van ez az egész, akkor nem csak Tamachin fog Sierashicchi után menni, hanem Sacchin is, mindhármuknak vége lesz.
- Én sem akarok harcolni. - jelentettem ki, de továbbra is a szervezet tagja akartam maradni, már ameddig még megmaradunk. A daitenshik nélkül már nem lenne ugyanolyan és bár tény, hogy minket képeztek a következő generációnak, még korántsem értünk tanulásunk végére, még nem vagyunk készen rá, hogy átvegyük a stafétát. Még sok tanulnivalónk lenne mindannyiunknak, több időre lenne szükségünk.
Talán bölcsebb lenni a maradék kis időt arra fordítani, hogy még kutassunk azután, hogy lehetne eltávolítani az a követ a daitenshik testéből. Bár ha eddig nem találtunk hozzá használható információk, akkor lehet, hogy ezután sem fogunk, de nem adhatjuk fel olyan könnyen, talán szerencsénk lesz és rájövünk valamire, amit eddig nem vettünk észre. Sokkal több értelme lenni, minthogy itt párbajozgassunk meg akadálypályázzunk, az életükről van szó, ne velünk meg a jövővel foglalkozzanak, hanem inkább magukkal.

Karakterlap

Masachika Ryūtarō

NETléta

Eltávozott karakterek

12. Osztag

*

Szint: 4.

Lélekenergia:

60% Complete
22 100 / 30 000

Hozzászólások: 44

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 11 000 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Sötét türkiz

Egyéb hovatartozás:
Karakura High School

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Szerencsejáték! Legjobb módja valamiből semmit csinálni!

Post szín:
darkturquoise


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Tanácsterem
« Válasz #4 Dátum: 2015. Febr. 09, 20:02:03 »
Alapozunk! WTF?!O-o

Nothing. Semminél is kevesebb a sztorizás. Suli pro, banda ok, tancik, hááá~t akadnak gyöngyszemek a tengerben. Meg azok a bőlére eresztett térfogatú kosarak! Huhu~h! Nem tom az itteni tiniket milye szteroiddal tömik, de kajak az összes kalória a mellükre megy. Big-big-big booobs mindenhol! Ez az igazi adventure time! És öröm az ürömben! Kezdem kiheverni a beer challenge fáradalmait. Naggyon parti hard volt, bro! Valamikor a messzi-messzi galaxisban, kábéra októberben dobtuk össze a pöpec kolis verzsönt. Volt ottan buli hordó, műanyag cső meg tölcsér. Ami csak kell a tompuláshoz. Nem ez a nyálas swag yolo menőzés, vágod. Á-ááá! Atomzúzás! Nyomattunk fel vidiket, kihívtuk egymást orrba-szájba, meg jöttek lazy-knek a büntik és bibip! Kegyenlfutrinka! K.O! Olyan fatality-t kaptunk! Öcsém! Azóta se tom hova lett három hónapom. Pukk! Elszállt! Egyik reggel-este-valamikor még meg volt, aztán sehova se lett! Brutál!
Azért hagytuk hátrafelé a lenyomatokat. Toltuk a blogolást, lőttük a selfi-ket, meg staff. Anyag kila számra lézenget a frászbukon, insta-n és twitter-en, csak én nem vágtam hun a kannás borban vagyok. Sokról azért nem csúszhattam le. Durcásan big volt a hallgatás DT frontvonalon. Májsztró nem küldött viber-en üzit, húzzak a bázisra. Aztat csinálhattam, amit akartam. Meg se kick-elt valamelyik tenshi csóka. Ja! Az egyik infós koma gyártott a face-emre egyedi skin-t. Höhö! Engem nem bökdösnek a kis nigga-k, hanem kick-elnek. Zsírgesztenye a cucc. Bezörgettem neki a harasztot még pattintson fel nekem pár faszintos vackot. Elélvez ezekre a mátrix kódokra. Akkor nyomassa csak! Ezekkel lehet menőzni. Csibepopiknak bejövős a szöveg. Erről is villant be a led-sorom, hogy a Shouko létrát se láttam mostanság. Ok! Kábé a szobámat se csekkoltam kívülről. Tegnap tűnt fel, hogy van küszöbünk! Anyás! Durva mennyi mindenről maradtam le. Ja! Az órákról is. Már befenyített a szmokingos zsoké, hogy balhé lesz.
Én is a westend-be rohantam a szitutól. NagyPé rám pittyegett kaparjam fel a nemesi hátsómat és másszak Jipper félszemű szín elé. Tom minek. Eddig is leszart mit alkotok. Beztos részesedést akar az oldimból. Szúrja az egy szem Szauron szemét, hogy menni feliratkozóm van. Egyszer már pampogott mi az, hogy lógok a padból. Naná nem azon égett ki a procija kerülöm a sulit, hanem azon fan csajokkal vagyok. Érted? Azon, hogy meet-elek a rajongóimmal! Szántam a vén Jipót. Nem. Egyáltalán nem. Azért, ha már Pé berágott, teljesítettem az óhaját. Nem hiányzott beveressen ide és a fülemnél húzzon el a DT bázisig. Pápát intettem a span rókáknak, aztán lepattantam. Visszaverettem a bázisra. Ott se lett gigászibb az élet. Beszaggattam a szobámba rálazuljak a Jipszi King megmérettetésre. Ezerrel lógtam a messenger-en, kapják cimbik a helyzetjelzést, meggyüttem. Nyígtam a haveroknak mekkora uncsi van. Belájkoltam néhány bögyös macát, akik rám is kattantak. Dobálták a sok smiley-t és szívecskét.
-Okkersága! Ez aztán a virtuál porn!- Röhögtem a ropicsibék próbálkozásán, másszak el velük starbucks-ba kávézni. Nyúztam a szöszi tincseiket ezerrel, amikor bezörgött a haraszt másszak vájuhoz, mert téma van. Cink! Pedig bemelegedtem! Elgórtam a ketyerét, majd kellően rávergődtem a hírre. Bevakartam a hátsóm és odabattyogtam a citromot lefetyelt team-hez. Dicsak, buksi! Nem tom mi lelte a szuper csapatot. Atomra ment a dárkulás. A kalapos fazon dekkolt Boss székében. Mellette meg a gogo táncos Májsztró. Oho~ké! Erre tolattam a véleményem.
-LOL!- Előrántottam a telóm és telibe vakuztam. Nyomtam róla képet. Meg bebomboltam Zizzent haver és kő dákó közé. Onnan is bekattoltam a mindennapi selfi-met. Höh! Még limitben voltam! Aszondták napi három még nem para! Aztán nyomtam állapotot a szituról. Ja! Nem vágtam mi van. Kapizsgáltam itten szúnyog került a házi pálinkába. Főleg, hogy a cimbi rázendített károgni. Vészmadár Göndörf rendesen bedurrantott. Arról szövegelt megmurdált boss. Háh?! He?! Mevan?! Tekerjünk vissza?! Kampec a papának. Káput! Game over! Totál hulla! Nyesta! Vége! Vazzeg!O_O Azt a rohadt!O-O AZT A rohadt!O-O AZT A ROHADT!O-O Milyen évet írunk?O_O Meddig voltam bekómálva?O_O Hogy a picsába nem hallottam erről?O_O
Magamhoz nem tértem a sokkolódásból koma folytatta. Tolta, hogy ő vezér, de még se, mert meghal, vagy még se. WHAAAAT?! Ember! Ne már! Komolyan? Tényleg? Nee~h! Döntsd már el! Most, na! Ne, na! Headshot! Én fullra kiégtem. Itten elvesztem. Olyan lagot kaptam! Ecsém! Teljes kék halál. Vinyó leállás. Sötét monitor. Hallotam én, hogy nyomatják tovább a tréninget, de fel nem fogtam. Mit pattognak ezek? Új császár? Nyomassunk érte gladiátor meccset? DAFUQ?! Heh?! Fog a halál a cimbikre rontani. Az a bugris gyökér nekem nem nyomatja be mit tegyek. Én azt teszem, amit a boss mond. Nekem más nem parancsol. Ha ő kifikkant, akkor that’s all. Pattanok. Ez a szefós barom nekem nem a falka vezérem. Lehet akárki, nem az ő képére esküdtem fel, de ha ennyire lájkolja a balhét, megkaphatja.  Ha már serious lett a szitu, felkaptam a killer ábrázatom. Szabadon eregettem az összes kraftomat. Keresztül rongyoltam az asztalon, miközben az öklömön megjelentek a titán pacsi kesztyűim. Egyetlen pofáját telibe kapó ultraboom ütésbe belecsomagoltam az összes erőmet. Ne szarozzon velem, mert lehet ketyós vok, de a boss-ra berágok…
-Tolnám a pokerface-t, de…Fuck ya! Egy hozzád hasonló degenerált barmot a büdös életben nem fogadok el a boss-nak!- Tolom a tömör véleményem. Kicsinálhat. Attól még kattant nyomorék marad.

Karakterlap

Masachika Ryouji

Eltávozott karakterek

Daitenshi

*

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
18 250 / 30 000

Hozzászólások: 12

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 400 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Tanácsterem
« Válasz #5 Dátum: 2015. Febr. 09, 23:47:03 »
Alaplé! Húsleves?

Kiesett neki az elmúlt éjszaka. Vagy az előtte lévő. Annyira emlékezett, valamit ünnepelt, úgyhogy elment inni, de Hana-chan nem ért rá, úgyhogy egyedül ment vagy talán mégse, mert mintha lett volna vele valaki, de kicsoda... tuti, hogy nem volt jó nő, mert akkor emlékezne rá. Hörögve, nyálát nyeldekelve próbált magához térni a kábulatból, jó pár percig vergődött, tanácstalanul gondolkodva azon, tulajdonképpen miért is akar most felkelni, ha egyszer az égvilágon semmi dolga. Morrant még egyet, de végül tíz perc kitartó szenvedés után belefejelt a párnába, és kipróbálta, hátha meg tudja fojtani magát, de nem akart sikerülni, úgyhogy csak halkan nyöszörgött, talán a fejfájása megsajnálja és elkullog, észrevéve, hogy milyen szerencsétlenbe akaszkodott bele. Nem mintha a másnaposság nem lett volna majdhogynem megszokott és mindennapos, de kezdte úgy érezni, hogy a napokig tartó ivászatból lassan kiöregszik, ha egyszer így ébred belőle. Mindenesetre remélte, nem tett semmi olyat, amiért később leendő menyasszonya vagy Nagyapi ki akarná nyírni, ha kiderül és nagyon remélte azt is, hogy Ryuu nem volt vele, mert épp elég volt az a pár (jó pár) vállalhatatlan kép, ami kiszivárgott a netre a spermaszökevény átkozott okospötyögőjéből. Ördögi szerkezetek azok a telefonok, képtelenség őket kezelni és még állandóan csipognak is, meg zörögnek és felhívnak valakit, pedig nem is akarod, aztán magyarázkodhatsz, mert azt se tudod, hogy a francba kell letenni. A legjobb megoldása erre az volt, hogy egyszerűen nem volt telefonja, aki el akarta érni, úgyis megtalálta valamelyik kocsmában, sztriptízbárban vagy kaszinóban, ami közel volt a legutóbbi tartózkodási helyéhez, úgyhogy nem kellett sokáig keresni. Nem mintha amúgy bárkit érdekelt volna a társasága, már drágalátos menyasszonyjelöltjén kívül, mert ő legalább néha kíváncsi volt rá, mikor unatkozott, meg úgy amikor rájött a ryoujizhatnék, amit ő persze legkevésbé sem bánt, hiszen minél többet van Hanával, annál többet van mellekkel! Meg amúgy Hana. Szerette Hanát, de tényleg és főképp ezért nem értette, miért érdeklődik iránta ennyire egy ennyire jó nő, akinek ráadásul még remek pozíciója is van, már azon kívül, hogy jót szórakozik a baromságain.
Végül ajtaján a zörgetésre esett ki az ágyból, ki zavarja hajnali-délelőtt-délután-mikor, azt se tudta, merre van meg hol, csak mikor békésen benyálazta egy kicsit a padlót is.
- Mifaszvanmá' - dünnyögte kifelé zaklatójának és megdörzsölve pár napos-hetes (mikor is borotválkozott utoljára?) borostáját, csíkszemén keresztül próbálta beazonosítani pihenésének álnok megzavaróját. Hamar rájött a megoldásra, ahogy fájdalmasan fejére billentettek egy bottal, ami törhetetlennek tűnt, mert Nagyapus már évek óta ezzel gyepálja őt is, meg a fiát is, ha úgy érzi, némi ösztönzésre vagy büntetésre van szükségük valami olyan apróság miatt, hogy elverték a vagyok egy részét vagy valami. Igazán nem volt nagy dolog a legtöbb, de hát Nagyapi szigorú, pedig ő igazán próbálta megtanítani lazítani, de inkább elmenekült a frontvonalról, miután újra előkerült az a bizonyos sétabot. Öregapus röviden tájékoztatta, üzenete érkezett, kaparja össze magát, meg a drágalátos fiát is és nyomuljanak vagy páros lábbal rúgja ki a betolakodó seggét a birtokról. Biztonsági okokból úgy határozott, ezt inkább nem várná meg, úgyhogy belefejelt a hidegzuhanyba, mert kutyaharapást szőrével és magához meg a valahanyadnapjához képest egész értelmesen összeszedte magát.
Nem mintha megérkezve aztán nagyon értette volna a dolgokat. Tőle telhető legnagyobb sietséggel toppant be a tanácsterembe, ahol ott ücsörgött a főnök szerint menő trónjában a három grácia egyike, de nem Yuusuke, hanem a kalapos udvarhölgy. Szövegelését hallva először azt hitte, még mindig alszik vagy valami hasonló, de nagyon úgy tűnt, hogy nem, mert mikor megcsípte magát, az bizony fájt. Pedig ő megpróbálta. A nemi identitásra vonatkozó résznél megbökte Ryuu oldalát.
- Sztem rád érti. Hány kiló zselé van ezen? - kuncogott, a gumiszökevény hajára bökve, de ezen kívül nem különösebben kívánta kommentálni a dolgokat. Röviden összefoglalva nagyfőnök megmurdelt, de neki basztak szólni, mert neki mindig basznak szólni mindenről és most épp mindenki meg akar dögleni, ami nem tudta, most akkor pozitív vagy negatív. Éppenséggel neki aztán mindegy volt, ki akarja magát főmuftinak kiadni, neki nem volt kedve meghalni az emberiségért, minek segítsen rajtuk, ha egyszer ők is leszarták világéletükben? Ryuu óvodás kirohanására csak megvakarászta a fejét, most akkor neki is kéne-e valami hasonlóan kúlosnak tűnő piruettet vagy ilyesmit bemutatnia, de végül csak megrántotta a vállát.
- Hinnye fiam, benned aztán van némi kraft! - bukott ki belőle az elismerés, tekintve hogy mivel fogalma sincs, mi van Ryuuval, az ereje pláne meglepte. Mikor távolodott el a kölyök ennyire a padlótól? Kezdte valahol mélyen úgy érezni, már nagyon rájuk férne némi családi megbeszélés, de el is hessegette a gondolatot, úgyse tudnák összehozni, meg kétli, elérnének vele bármit is. Ezt már elbaszták. ..ta. Mindegy.
- Hát én kisebb perpatvarral, de köszöntem detto választom inkább a sarki kocsmát. Tökre nem vágom, ki vagy, mit akarsz, nekem más volt a felettesem és ha neki annyi, akkor nekem sincs miért maradni. Azért köszöntem, jó volt vagy mi. Hé kölyök! Befoglaljuk a legközelebbi csehót? - intett oda Ryuunak, aki mint mindig, most is King Kong-ot játszott az asztalon parádézva. Tök régen ittak már egyet közösen!

Karakterlap

Tsukiyomi Ameya

Hozzászólások: 23

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 7 300 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Tanácsterem
« Válasz #6 Dátum: 2015. Febr. 09, 23:53:18 »
[Alapkőletétel]

Túl sok mindennel nem voltam képes foglalkozni, mert bár elindultam volna a segélykérő jelzésre, Tamachi~san gyorsabb volt, és mellé nem kellettünk. Aztán a bejelentés teljes mértékben letaglózott, főként, mert elhinni sem voltunk képesek. Csak bejelentették, és Kurai~san beszámolója alapján tudtuk elképzelni, valójában mi is történt, felettesem nem hagyta, hogy saját szemünkkel is láthassuk, mivé vált vezetőnk.
Sierashi~san azt mondta nekem első találkozásunkkor, hogy a Daitenshi egy nagy család… de mihez kezdhet egy ilyen egység, ha a családfő meghal? Szétesik, vagy még inkább megerősödik. Ránk vajon mi vár most? Tamachi~sant egy hétig egyáltalán nem lehetett látni, és ahogy a könyvtárban ültem, és olvastam, vagy éppen sétálgattam, némiképpen lefoglalva magam, megfigyelhető volt az, hogy egyre kevesebben vagyunk.
Mindenkinek megvolt a gondja, baja, dolga, azonban az, hogy az érkezésemkor hatalmas, és aktív tagokkal rendelkező szervezet most olybá tűnt, elveszíti nem csak vezetőjét, de egyetlen jövőjét jelenthető tagjait, szinte egyenlő volt azzal, mintha kimondták volna, vége van. Holott az eskü halálig szólt, sőt… ha hinni lehetett Tamachi~san mostani szavainak, lévén nem volt épp beszámítható az utóbbi időben, akkor még azon is túlnyúlik.
Szomorúságot éreztem, ahogy arra gondoltam, újra korábbi életem kellene folytatni. Szerettem azt is, azonban az itt töltött idő alatt rájöttem, hogy tartozni egy csapathoz, és tenni azt, ami erőnkből telik, sokkal több, mint segíteni néhanapján az embereknek. Többet tanultam azóta, hogy mellettük harcoltam, mint egész korábbi életemben, pedig ezek csupán hónapok voltak, azok viszont hosszú évek. Megbecsültek, és tudtam a helyem, mikor mit kell tennem, ez azonban szertefoszlani látszott. Sajnáltam Sierashi~sant is, de azt hiszem kicsit önző voltam, mert nem rá gondoltam először, amikor fájdalmat éreztem a lassú széthullást látva.
A könyvtárban ért utol Tamachi~san hangja, aki nem cáfolt rá magára, az utóbbi hónapok után még mindig nem állt helyre mentálisan, pedig az elején úgy reménykedtem. A mostani viselkedése még rémisztőbb volt, mint a korábbiak, holott már azokat sem tudtam éppen megnyugtatóként elkönyvelni. Óvatosan, először csak bekukkantva, majd nyugtázva, hogy a többiek is itt vannak már, léptem be. Szinte azonnal a szobor jött szembe velem, és döbbentem figyeltem a rajta éktelenkedő firkákat, majd rosszallóan vezetőmre pillantottam. Egyetlen ember tartózkodott itt, szóval kérdés sem volt számomra, ki lehetett az, aki ezt művelte.
- Természetesen, Shouko~chan! :o – Válaszoltam a kérdésre, nekem is eszembe juthatott volna rögtön.
Nem is kellett szétnéznem víz után, lévén még itthoni terepen is mindig tartottam magamnál, a jobb félni, és élni, mint megijedni mondáshoz tartva magam. Letekertem a kulacs kupakját, majd egy húzó mozdulattal kiemeltem a vizet, és a szoborra irányítottam. Nem tettem felesleges mozdulatokat, a víz forgatásával, és a szobron való végig tolásával és húzásával tisztítottam meg a szennyeződésektől. Ahogy a lassan előbukkanó, immár valóban szobornak is tetsző, egykori vezetőnket néztem, olybá tűnt, mintha meg se halt volna.
Sok mindent tartottak a módosított lelkekről, de azt nálunk senki sem tudta jobban, milyen az, amikor az ember önnön tehetetlenségének fogja. Mikor a világ zajlik körülötte, de ő nem lehet része, mert nincs teste, amivel megtehetné, nincs lelke, amivel átérezné, és még azt is megtagadják tőle, amit ajándékba kapott. Olyannak láttam, amilyen én voltam, mikor egy kapszulába száműztek, mielőtt még saját testet kaptam volna.
A tisztítás végeztével egy jégvirágot formáltam a szobor kezébe, nem volt szükségem továbbra is arra a vízre. Ráadásul így már nem tűnt olyan magányosnak, az őszirózsa kifejezetten illett ehhez az alkalomhoz. Tekintetem végighordoztam a többieken, miközben Tamachi~san beszélt, és azt láttam arcukon, amit a szívem mélyén éreztem, és amitől tartottam is, hogy el fog jönni. Összefontam karjaimat a mellkasomon.
- Tamachi~san… a Daitenshi nem önmagával küzd, és mi nem fogunk marakodni, mint a kutyák. – Mondtam ki, amire valószínűleg a többiek is gondoltak. – Elbukni csak az tud, aki feladja, nekünk pedig itt nem ezt tanították. A tagság halálig szól, és egyikünk sem halott még, így feloldozni sem tud minket, és kezdem úgy érezni, valami nagyon nem stimmel… - Nem fejeztem be, hol, és mivel is. Lesütöttem tekintetem, nem én szoktam lenni a dolgok szószólója, jobb szeretem meghallgatni az embereket, mintsem megmondani, mire gondoljanak.
Azon töprengtem, mit is kellene tenni, mit szeretnék csinálni. Dönthettem, sőt, az volt a feladatom, hogy ezúttal saját magam találjam ki, mihez kezdek az eddigi mérlegemmel. Nem volt benne túl sok minden, de ahhoz éppen elég, hogy tudjam, a többiek éppen annyira nem emelnének kezet rám, ahogy én sem rájuk. Shouko~chanra mosolyogtam bátorítóan, örültem, hogy egy véleményen vagyunk.
- Ne vegye fegyelmezetlenségnek, Tamachi~san. Mi így mutatjuk ki, hogy még a bajban is azok az elvek a legerősebbek, amit önöktől tanultunk. – Szólaltam meg ismét. – Testvériség. Ha valóban azok vagyunk, akkor nem a hatalom lesz az, amiért egymásnak esünk, mert felülemelkedünk ezen, ezért lehetünk mások, mint a Gotei Juusantai… - Határozottan beszéltem, ha nem is túl hangosan.
Arra azonban már nem maradt időm, hogy a fiatal shinigamit megakadályozzam abban, hogy a férfira támadjon. Figyeltem, ahogy előre lendül, szinte lassítva láttam, és tudtam, valami hasonlót akart elérni Tamachi~san, sosem céltalanul provokált másokat. Nem csupán azért volt félelmetes, mert olyan káosz volt a személye, mint ami valószínűleg a fejében is volt, hanem azért, mert élvezettel okozott ilyet másokban is.
Kioldottam a másik kulacsom is, és felkészültem a legrosszabbra. Nehéz lett volna megmondani, mit tehettem volna bármelyikükkel szemben, bármelyikük mellett kiállva, de senki sem gondolhatta, hogy ez ennyiben marad. Abban pedig biztos voltam, jelen pillanatban, az érzelmek hullámzása mellett nem sokat érhettek a szavak. Nuri~san bezzeg tudta volna, mit mondjon, és ez biztosan meg se történhetett volna…
« Utoljára szerkesztve: 2015. Febr. 10, 17:36:55 írta Ayasegawa Yumichika »

Karakterlap

Gawin Lancaster

anyu pici fia

Eltávozott karakterek

Különleges karakter

*

vámpír

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
7 000 / 15 000

Hozzászólások: 8

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 4 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Tanácsterem
« Válasz #7 Dátum: 2015. Febr. 10, 00:05:28 »
 Túl erősen szorítom a könyvet, aminek összeroppantom a gerincét. A puha anyag kellemes roppanása az, ami magamhoz térít: fogalmam sincs, mit olvasok. A széthulló könyv lapjai az arcomra hullanak, beterítenek. Csak a szakadt borító maradt a kezemben, amit hagyok kicsúszni az ujjaim közül.
 Nem szeretném tudni, hogy hogyan nézhetek most ki, mert bizonyára nagyon hasonlíthatok azokhoz, akiket pár szerencsétlen láthatott, és azután belőlük írták meg a vámpírokról szóló történeteket. Gyakorlatilag nem csinálok mást sem nappal, sem éjjel, csak fekszek az ágyon vagy a koporsóban, nem voltam vadászni, nem fürödtem, és ugyanannak a ruházatomnak a maradványai vannak rajtam, amit AKKOR viseltem. Soha nem voltam még ilyen közel a halálhoz, és soha nem ismertem senkit, aki meghalt volna. Rémisztő gondolat, hogy nem tart minden örökké.
 Egy sóhajtással kinyújtózom, azután felülök. Bár a sebeimnek nincs semmi nyoma már, szörnyű állapotban vagyok, még a félhomályban is tisztán látom, elkezdtem fehéredni, jobban, mint valaha, koszos vagyok, ugyanaz a véres, szakadt alsónadrág és póló van rajtam, a legrosszabb azonban az, hogy hirtelen úgy érzem, forog körülöttem a világ. Ennyire még nem éreztem magam gyengének úgy, hogy nem voltak súlyos sérüléseim. Egyértelmű élelemhiány. Nem hagyhatom el magam, hiszen Yuusuke-san értem halt meg, vagy legalábbis értem is, és biztosan nem azért tette, hogy a következő évtizedeket depresszióban töltsem, mire megint összeszedem magam. Ez a szervezet talán szétesik a halálával, de legalább a magam szintjén folytatni fogom, amit elkezdett.
 Miután lezuhanyzom, keresek tiszta ruhákat, és a telefonom segítségével megtudom, hogy éjjel van, vadászatra indulok. Bár bántja a fülemet a ricsaj, egy diszkót választok, ahol könnyen és gyorsan jutok ételhez. A fémes íztől jobban érzem magam, de reményemmel ellentétben, ezúttal az éltető folyadék nem hoz teljes gyógyulást. Továbbra is érzem azt az űrt, amit egy közeli ismerősöm halála okozott, amit még soha nem éreztem korábban. Ez a seb, ami nem akar regenerálódni, teljesen új.
 Pontosan akkor, amikor visszaérek a Fészekben fenntartott szobámba, csendül fel a furcsa hang a hangosbemondón. Mintha hallottam volna korábban is, mégsem sejtet sok jót, nem is vagyok benne biztos, hogy azt jelent. Ettől függetlenül, a parancsnak megfelelően a bőrkabátot a Daitenshi haorijára váltom, mielőtt útnak indulnék a Tanácsterembe.
 A magam részéről visszataszítónak tartom, amit Yukezo-san művelt Yuusuke-san holttestével, de természetesen nem szólok bele abba, hogy miképpen viselkedik. A halál ugyan új vendég az életemben, rengeteget olvastam, számtalan filmet is láttam, tudom, hogy minden ember máshogy kezeli a szerettei elvesztését, és mást akar mutatni. Egy vezérnek még az is jobb, hogy lelketlen szörnynek látszik, mintha gyenge, összezuhant lenne. Azért értékelem a lány munkáját, aki olyanná teszi a holttestet és vele az emlékét, amit egy ilyen valaki megérdemel.
 Bár Yukezo-san nem közeli ismerősöm, szomorúsággal tölt el, hogy ő is meg fog halni, a nyomok alapján hasonlóan, mint Yuusuke-san. Nem kérdezem meg, hogy van-e megoldásuk, hiszen bizonyára nem gyógyítható, ha haldoklik, nekem pedig nincs olyanom, ami segíthetne. Talán vámpírként valahogy túlélhetné, bár kétlem, hogy egy ilyen hatalmas átok megkímélné akár a mi fajtánkat.
 Felveszem a kártyalapot, és csendben, kicsit szomorúan figyelem, hogyan mutatja máris a Daitenshi a szétesés jeleit: hárman ellent mondanak az új vezér parancsainak, egy tag rögtön rá is támad, egy pedig bejelenti, hogy elmegy, és másokat is buzdít rá. Nem vagyok benne biztos, hogy mi ez az egész, talán még a gyász hatása, de nem tartom szerencsésnek ezt a viselkedést pont most, amikor erősnek, egységesnek kellene lennünk. Bizonyára sokan barátok itt, de nem csak a barátoknak kéne egyet érteniük, hanem mindannyiunknak, a szakaszoktól függetlenül.
 - Én megteszem, amit kér. És ha azt akarják, hogy Yuusuke-san öröksége ne hulljon darabokra a halálával, akkor maguknak sem kellene ellenségeskedéssel és utasításmegtagadással indítaniuk, hiszen bizonyára jó oka van a próbának. Például az, hogy nem biztos, hogy együtt tudnánk dolgozni, mint csapat, és erre fény derülhetne. Jobb, mintha Fredonn-nal szemben derülne rá fény- bár tudom, hogy újabb tag vagyok, biztos vagyok benne, hogy a három szakasz tagjai nem nagyon működtek a feletteseik nélkül egyként soha, tehát mások sem biztos, hogy ismernek mindenkit. Én csak Szadame-sant ismerem, róla tudom, hogy megbízható, komoly ember, és biztos vagyok benne, hogy a többiek is jószándékúak, csak megzavarta őket a veszteség, és hogy most nincs senki, aki megmondaná, mit kellene tennünk. Amikor otthagytam a családi házat, nekem is nehéz volt önállósodnom, tudom, mit éreznek.

Karakterlap

Aenom'en

Ős - Shinenju

Daitenshi

*

Hachibantai ex-taichō, Saizensen sōsui

Szint: 16.

Lélekenergia:

60% Complete
80 500 / 90 000

Hozzászólások: 93

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 29 100 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Daitenshi

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Acélkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Házas

Kivel áll kapcsolatban?:
Yasuji Chiyoko

Mottó:
„You either die a hero or live long enough to see yourself become the villain…”

Post szín:
Azure|Beszéd: Glowing #31337e


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Tanácsterem
« Válasz #8 Dátum: 2015. Febr. 10, 13:09:45 »
Alapkőletétel

A robbanás epicentrumában lebegve testemet körülölelik a lélekenergia kusza, kavargó hullámai. Elmémet elképesztő mennyiségű információ borítja el, egy másodpercig az is megfordul a fejemben, miszerint egyszerűen megreped a koponyám a rengeteg emlék befogadása közben. Hol élesebb, hol homályosabb képek pörögnek szemeim előtt, ismert és ismeretlen helyek, rég halott lények árnyalakjai, elfeledett tudást tartalmazó tekercsek remegős kézzel írt sorai. Próbálok rendszert teremteni a káoszban, azonban igyekezetem sikertelen marad, egyszerűen vannak olyan részletek, amiket nem tudok mi alapján rendszerezni. Ettől eltekintve néhány helyszínt azonban meglepően élesen látok, azokat, amelyekhez Sierashi Yuusuke emlékezetéből merítek. A Végzet Völgyének sivatagos látképe lassacskán változik, templomok emelkednek és dőlnek le, ahogy az idő vasfoga kíméletlenül rágja a követ, amiből építették. Jelen voltam a teremtésnél, ahogy némely esetben a pusztításnál is, végre megfigyelhetem a Sors Dárdájának készítését, azután három darabra törését, végül pusztulását a Pokol egyik sötét bugyrában.
Valami mégis zavar, mintha egy sötét jelenlét fertőzné meg mindegyik eseményt. Fredonn - avagy Nirmātṛ*, ahogy a régiek nevezték – újra és újra felbukkan az emlékfüzér szemein. Tevékenysége évezredeken ível keresztül, egyszerű emberek számára szinte felfoghatatlan élethossz, mely alatt egyre csiszolta képességeit, mígnem az egyetlen maradt fajából, a leghatalmasabb és legmakacsabb mind közül, aki nem akarta hátrahagyni mindazt, amit teremtett, sőt, uralkodni akart, nemcsak az általa létrehozott dolgok felett, hanem minden élőn, mi a Földön jár. Kedve szerint befolyásolta a történelem folyását, hol vén tanácsadóként, hol vitéz harcosként jelent meg, ám valamilyen formában mindig halál és pusztulás nyílt lábnyomaiban. Ezen a ponton elködösül minden, az utolsó felemelkedett ős szavainak visszhangzása megszűnik. Úgy tűnik, feladatom egyértelműen kijelöltetett számomra, nincs más hátra, minthogy kitörjek a Köztes Világ sötétségéből és figyelmeztessem mindazokat a veszély valóságos nagyságára, akik hajlandóak meghallgatni.
A Tanácsteremben forrongó indulatok közepette először csak alig észrevehetően, majd egyre feltűnőbben kezd vibrálásba a világítás, mintha probléma lenne az áramszolgáltatásban, holott aki jobban ismeri a Kohrihebi no Su-t, az tudja, miszerint több generátor felelős az energiaellátásért, s annak esélye, hogy mindegyik egyszerre hibásodjon meg, meglehetősen csekély. A jégből formázott virág halk roppanással kettétörik a szobor kezében, talán megolvadt a helyiség szobahőmérséklete miatt? Meglehet, legalábbis az adott szituációban ez tűnik a leginkább logikus gondolatnak, habár nem egyszerű fagyott vízről beszélünk. Rövidesen átható süvöltés tölti be a termet, mely egy utasszállító repülőgép turbináinak hangjára emlékeztet, s elemi erővel tolja félre azokat, akik a Dainteshi egykori vezetőjének maradványai közelében tartózkodnak. A kristályon apró hajszálrepedések jelennek meg, amik mögül halovány, ezüstösen kék fény szűrődik ki, ezzel egyidejűleg mindannyian egy eddig ismeretlen kisugárzást észleltek, ennek hatására a Fészek védelmi mechanizmusa is bekapcsol, a megmaradt vízköpők némán, tompa puffanások közepette érkeznek meg a padlózatra, igyekezvén a lehető legjobban körbeállni a világító objektumot. Céljuk felfogni az esetleges detonáció erejét, ami elég valószínűnek látszik, ellenben kérdéses, hogy az anyag, amiből készültek képes-e erre egyáltalán.  A ragyogás egyre erősödik, amennyiben valamilyen óvintézkedést tennének a jelenlévők, talán ez a megfelelő alkalom!
*Alkotó
« Utoljára szerkesztve: 2015. Febr. 17, 15:35:12 írta Hirako Shinji »


Karakterlap

Tamachi Kagami Yukezo

Mad Hatter

Különleges karakter

Daitenshi

*

Daitenshi

Szint: 16.

Lélekenergia:

60% Complete
83 100 / 100 000

Hozzászólások: 128

Hírnév: 12

Infó

Tárcában: 35 300 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Daitenshi

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Sötétkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Házas

Kivel áll kapcsolatban?:
Kagami Ai

Mottó:
It is the end of all hope To lose the child, the faith To end all the innocence To be someone like me

Post szín:
Slategray / Steelblue


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Tanácsterem
« Válasz #9 Dátum: 2015. Febr. 12, 21:49:12 »
Alapkőletétel=|:>

Kissé mulatságos itt és most belegondolnom abba, hogy ez a rakás szerencsétlen próbál minket helyettesíteni. A magvak talán jó táptalajba kerültek, de egy nélkülözhető növekedési folyamatot biztosítottak, így most nincs más előttem, csak gaz. Meglehetősen elutasítóak velem szemben, amit abszolút megértek. Végül is pontosan ezért cselekedtem így. Kíváncsi voltam, hogy vajon mit, és hogyan tennének. A főnöki poszt átvétele semmilyen cégnél sem egyszerű. A széles mosolyom nem volt elég meggyőző? T_T . Pedig én mindent beleadtam. Még a szebbik kalapomat vettem fel, és a ruhám is tiszta egyenes, hát milyen egy jó főnök, ha nem ilyen. Mondjuk én rájuk nem tudok beosztottként tekinteni, hiszen bennem még él a régi szervezet felfogása. Mi egy Testvériség vagyunk. Sokkal többre is vehetném a badass figurát, de hát most ilyen kedvemben vagyok. Bocsássa meg a sors. A felszólalókra komolyan pillantok, megjegyzem arcuk minden egyes rezzenését, ahogyan próbálkoznak elfedni a gondolataikat. Engem sokkal inkább az álca mimika érdekelt, a saját gondolataik teljesen lényegtelen információk. Most a képességeiket mértem fel ezzel, és amikor a vakus gyerek kipattant az asztal mögül, és nekem ugrott. Akkor én vizsgálódó szemmel nézem végig az akcióját. Eléggé erős ütésnek mérem fel a dolgot, egészen biztos, hogy a pusztakezes harcművészet avatottjával van dolgom. Lehet nem ez a fő erőssége, de mégis ezzel próbálkozik. Az utolsó pillanatokban térek ki előle, és végignézem, ahogy a lendület tovább viszi. A tenshim mögé állok, és a vállaira teszem a kezemet. Masszírozó mozdulatokat végzek rajta, de érezheti, hogy most nem tud kifejezetten megszökni, meg talán elég kellemes is, eltekintve attól, hogy jéghideg a kezem. Mintha már réges-rég nem élnék, pedig ennek a keringés problémák az oka, amit az elmúlt napok okoztak. Ellenben a harcos csávónak van elég tartása ahhoz, hogy ne essen pofára, és ez egy meglepően fontos információ. Ekkor megszólal az, aki mellette ült, és fürkészően végighallgatom nem megszokott megfogalmazási módját. Összehúzom szavaira  a szemeimet, és a kis csapaton is végignézek még utoljára. Sóhajtok egyet, majd elkuncogom magam.
- Először is. Ez nem parancs volt, hanem kérdés, másrészt jó volt a meglátásod- rámosolyodok, de ez egyáltalán nem bíztató mosoly volt. Sokkal inkább amolyan provokatív, „ha még egyszer megszólalsz, a fejed veszem, mert pszichopata vagyok, és lelkifurdalás nélkül megteszem” mosoly volt. Folytatom Amane pesztrálását, mert tudom, hogy az érintésem zavarni fogja őt, de közben mégis jó vagyok az izmok kilazításában. Mégegyszer elnevetem magam halkan, és elengedem a lányt. Lehajolok hozzá, és közben végig a furcsa barnahajú fiatalembert nézem, aki éppenséggel egy kocsmába kívánna inkább menni.
- Miyu… kedvesem, drága tenshim, az utolsó…- kezdem mézes-mázas hangon, de mégis volt valami kellemetlen a szavaim felhangjában- Neked mindig igazad van, úgy áám- azzal eltűntem mellőle, és hihetetlen gyorsasággal mentem át a srác mögé, és a sétabotomat visszaalakítottam a zanpakutoummá, és a megragadtam a fejét, illetve a kardomat a nyakához fogtam. Már éppen készültem elvágni a torkát, hihetetlen élvezettel, amikor megrezzen a világítás. Talán már egy vércsepp meg is jelent a hideg acél pengéjén. Úgy nézek fel, mint egy vadállat, aki szimatot fogott, de közben erősen odatartom a fejét a kardhoz. Valami történik most körülöttünk, és hirtelen nem tudtam beazonosítani a jelenséget.
- Hallgassátok csak?- szólalok meg, és elengedem az esküszegőt. Továbbra is a karddal kezemben nem törődtem kifejezetten a többivel. Hátrébb állok, és Yuusukével szemben az asztalra támaszkodok, a kardomat feltéve az asztalra.
- Felmértem hát a képességeiteket. Csalódott vagyok, de talán összekovácsolhatlak titeket egy csapattá, amíg még élek. Ennél nincs fontosabb! Titeket kettőtöket- mutattam Shōkora, és Gawinre, akikről ugyan olvastam a héten, de kifejezetten nem ismertem őket- kiképezlek stratégiai döntések meghozatalára, a terep átlátása, és a kutató osztag megfigyelései alapján kell majd sakkoznotok- ezután Amanére mutattam, illetve Szadamére- Ti ketten lesztek a megfigyelési osztag. Miyu már részt vett a Youkai kiképzésén, így aztán ő sejtheti, hogy ez miből fog állni, csak kiszélesítem majd az ő tudását is. Te jó vagy a megfigyelésekből ugye?- szólítottam meg a férfit, és végül a két jómadárra pillantottam, majd megláthatták, hogy az íriszem megváltozott az előbbiekhez képest. Sápadt sárgán izzott szinte, és néha olyan hatása volt ennek, mint amikor a macskák szeméről a fény visszaverődött.
- Te erős vagy, de alázatot kell tanulnod, ahogy neked is. Az eskü a szavatokból épült fel, és ha nem fogjátok fel, akkor nem értek semmit. Az életetek üres, a lényetek jelentéktelen, és itt a helyszínen megöllek titeket- a tekintetemből csak hideg érzelemmentesség tükröződött a dologgal kapcsolatban- Mi itt testvérek vagyunk, és a család mindennél fontosabb világos? Az ilyen meggondolatlan akciók elegek ahhoz, hogy többet tudjon meg a megfigyelési osztály, de ti haltok meg elsőként, és ezzel a többieket veszélyeztetitek- ez most egy aktív lebaszás volt, de hát majd csak hozzászoknak. Ha ennek nem hajlandóak megfelelni, akkor tudják mi fog következni, mert a kezemben volt már a kard, amiből már érezhető volt a reiatsu áramlás, ha valaki figyelt.
- Mindazonáltal én vagyok a Daitenshitek. A tanárotok vagyok, nem a főnökötök világos? Valamint el kell még mondjam, hogy…- a szavamat félbevágta egy újabb fény vibrálás, ami egyértelműen a lámpáktól jött. Megint felkapom a fejemet, de most ez nem maradt abba úgy, ahogy az előbb. Ekkor megéreztem valamit a szobor felől. Azonnal odasietek a szoborhoz, és megérintem az immár tisztára mosott gránitot.
- Olyan mintha- nem fejeztem be, mert az áramingadozás most nagyobb intenzitással jelent meg. Teljes fénykimaradások, érezhető feszültség, ezek mind egy kicsit megbabonáznak, és széles elámult arckifejezéssel néztem ki a fejemből, mint aki valami nagy csodát lát. Vidáman vihogok egy sort, azután karomat szélesen lóbálva indultam meg az asztal túloldalára.
- Yuusuke fel fog robbanni, Yuusuke fel fog robbanni- ismételgettem, mint egy kisgyerek, és még mutogattam is magamnak, hogy mekkorát robban. A kőgorgoyle-ok már cselekedni is kezdtek, de nagyon ők sem voltak képesek ezzel a dologgal mit kezdeni. Amikor Miyuhoz sétáltam, akkor neki azonnal kiosztottam az utasítást.
- Azonnal fagyaszd le a levegőt, csinálj naaaaagyon hideget, és a szobor körüli párát pedig keményre csináld ám! A hidegben lassabban terjednek a lökéshullámok, talán csökkentheted a robbanás erejét. Te srác- mutattam az ugri-bugri kölökre- Öleld át a szobrot, vagy vágd bele az öklöd. Itt egy remek alkalom, hogy eldobd az életed! Gondold át, nem halnál meg hiába. Én biztos jót mulatnék- a végét szinte sziszegve vágtam hozzá, ahogy lassan mindenki felkészül a detonációra. Alaposan megnézek mindenkit, és megjegyzem, hogy hogyan védekezne a csapat, majd fogom magam, aktiválom a zanpakutoumat, és odateleportálok a már szinte izzó Yuusuke szobor mellé, és rávágok a kardommal, majd a teljes erőmet arra használom fel, hogy eltűntessem valamerre ezt az egészet. Mivel mindent képes vagyok áthelyezni a térben akárhová, így ezzel gond nélkül megvagyok. Viszont a kardom szinte azonnal kimerült teljesen, és teljesen forróvá vált. Eldobtam a kardomat, mert azonnal megégette a tenyeremet. A rezgésbe jött penge egy rövid ideig még hangot is kiadott magából, mint egy hangvilla. Amúgy is hasonlít rá. Ekkor ránéztem a többiekre.
- BUMM!!!- kiáltok rá mindenkire, és mint egy ijesztegető bácsi, még a karjaimat is úgy tartottam hozzá



Karakterlap

Kurai Szadame

Eltávozott karakterek

Daitenshi

*

Yuusuke tenshije

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
8 000 / 15 000

Hozzászólások: 21

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 6 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Tanácsterem
« Válasz #10 Dátum: 2015. Febr. 20, 14:55:44 »
A jelenlévők közt nincsen egy alkalmas személy se a vezetésre. A két szükséges dologból senkiben sincs meg mindkettő. Erő és a vezetéshez szükséges képesség. Talán abban a férfiban, aki vezérnek hiszi magát van elég erő, de a személyisége nem alkalmas arra, hogy a szervezetük maradékát összefogja. A tagok közt pedig főleg nincs alkalmas személy. Kellemetlen, de ez az igazság, nincs értelme ezen tovább elmélkedni. A testvériségnek minden bizonnyal vége van. Az elme gondokkal küszködő férfi is szobor lesz majd, tehát oda az erő. Így Freddon ellen végképpen nincs esélyük, csak a többiek még nem hajlandóak ezt belátni. Kérdéses, hogy ez a kalapos férfi miért is tag még. A viselkedése veszélyes a tagokra.
- Hiába mérte fel a képességeinket. A testvériségnek vége. Maga is meg fog halni, a jelenlévők pedig gyengék. Széthúzás van köztünk. Esélyünk sincs az ellenséggel szemben. Felesleges a további eszmecsere, szervezkedés, hogy annyi erőre tegyünk szert, ami elég Freddon ellen… nevetséges elképzelés. De hogy feleljek, nem vagyok jó, csupán átlagos vagyok a megfigyelésben.- nem az volt a szakterülete a seregben, de nem is tulajdonít nagy jelentőséget a szervezkedésnek. Elmondta a véleményét, a sorsukon már nem sokat változtathat semmi. A többihez már sok hozzáfűzni valója nincsen.
Habár nem olyan fejlettek a képességei, de még Szadame is megérzi az erőt, ami a szoborból kezdett kiáramlani. Mellé még az a zúgás is, valami itt történi fog, valami, ami nem kifejezetten lesz jó. Ezt még az önjelölt vezetőjük is észrevette, sőt, még meg is mondta, hogy mi fog történi. De legalább reagál is rá, és parancsokat is osztogat. Ez még egy jó pont is, hiszen meg akarja védeni a tagokat, vagy csak saját magát, lényegtelen. Csak feltehetőleg hasztalan az egész. Ha csak azt nézik, hogy Mr. Sierashi mekkora erővel rendelkezett, akkor a robbanás ereje túl nagy lesz, tehetnek bármit is, kevés az esély a túlélésre. Ezért se kezd hirtelen mozgolódásba Szadame. Nyugodtan ült a székében, karjait a térdén pihenteti, és várja a fejleményeket.
- Nocsak.- mégse robbantak fel, eltűntették a szobrot. De vajon hová? Remélhetőleg valami kietlen, lakatlan helyre, ahol nem okoz akkora károkat a robbanás. Bár lényegtelen, hiszen túlélték, köszönhetően az önjelölt vezetőnek. De attól még nem tartja alkalmasnak erre a tisztségre Szadame. Kicsit már kezd unalmas lenni ez a közjáték. Hiszen lényeges dolgokról még nem volt szó. A legtöbben csak a sértettségből cselekedtek, és azok is ostobaságot. Remélhetőleg lassan történik már valami, aminek haszna is lesz, és talán még értelme is.

Karakterlap

Masachika Ryūtarō

NETléta

Eltávozott karakterek

12. Osztag

*

Szint: 4.

Lélekenergia:

60% Complete
22 100 / 30 000

Hozzászólások: 44

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 11 000 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Sötét türkiz

Egyéb hovatartozás:
Karakura High School

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Szerencsejáték! Legjobb módja valamiből semmit csinálni!

Post szín:
darkturquoise


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Tanácsterem
« Válasz #11 Dátum: 2015. Febr. 20, 23:08:31 »
Hinnye! Most telibe raktam a pelust. Sárgaházas lepattintott. Brühühü! Sírni fogok a gonci bácsitól! Jah! Frászt! Nem azért nyúzták a picsám, ennyitől bedobjam a kulacsot. Vén kecske alaposan kiképzett. Attól arrébb pattant mi lesz? Betonba épülök? E-eee! Helytelen! Visszakézből gigán csumizhatnám. Bocsesz-csopasz! Levegőben még brutálabb vagyok. Ezt dobta a gép. Tigris vok. Lendületből döngölök. Shīfu tatának picsogjon. Aztat hajítom közösbe, amit ő osztott nekem.
Mendegy. Csippant a telóm, szal visszavontattam a surranóm. Style-osan tigris bukfenccel bezúztam a sarokba belessem, minek zaklatnak. Előkaptam az anroidos okoskát, minek fényel a neonnal befényelt éjszakában. Érdekelt is ez a kattant cilinderes ürge! Nekem akad életem a DT atombunkerjén kívül. Fuck me, right?! E van! Nem könnyezem be a fészek befuccsolásától. Ez a testvériség maszlag sose fogott be. Annyira létezett, mint a csákó beszámíthatósági igazolása. Lézengett itt mindenféle jött-ment ovis, vásári bolond, vérszopó pióca, meg a kannás bor se olvassa ki a tablettából micsoda. Jah! Taps! Szupi-csapi! Cukorka a bejáratnál minden turist-nak. Mutogatni kéne ezt a vegyes szecsót. Tolhatnának kúlos tárlatvezetéseket. Nesze! Itt a team jövője! Bizniszelje le a város fejeseivel, hogy kamu múzeum, aztán szedje meg a pitéjét hasuval. Lenne belőle della! Franyón virítana zsozsi, fellendíteni a világ bezúzós terveket.
Kattant csávesz vakerjára oda se skubiztam. Azt a csóri vizeskedő csajét sajnáltam. Hányós zöld szmötty állapotjelzés virult a feje fölött. Atomra elszenvedte azt a tapert. Blőeh! Beéreztem a szitut. Vukker koma kerülgetett a telepatikusan beszállt érzettől. Úgy bekészültem, kapásból Ji’pper-re lőttem be a radarom.
-Fuh! Bvah! Gváh!-Rángatóztam sokkolt koldusként. -Jipó! Eljött az a szitu, hogy kérjek valamit, mielőtt ide dobom a reggelim! Aggyá piát! Erőset! Erre brutál tisztító kúrát írna elő a doksi!-
Nem veszem be a kamuját. Mindig dugdos magánál flaskát. Rossz alkesz sosem vész el. Ő meg aztán át se alakul. Kivételesen benyomhatott volna elsősegély tanfolyamra. Az a szesz kellett a lelkemnek. Be kellett szabadulnom a sátáni jelenéstől. Ez az! Meg vagyon! Látomásom van! Mán hat a cucc! Rászállt a gondolati hullámaimra! Ha kapom a cuccot, jól behúzom, aztán nyomok a pipinek. Fertőtlenítsen rá a sokkra.
-Ojehoj!- Nyújtom felé a kölcsön flaskát. -Facebook sztár hatalmamnál fogva feloldozlak a kéretlen értesítések, spam szemetelések és idegen bökéses alól! Fenékig!- Hoppláhopp! Véletlen én nyomtam egy újabb shot-ot. Nem para! Maradt még! Aztat odapasszoltam csibefasirtnak. Erre, meg-mán-mi-hogy?! Hát, ja! Yup! Beza! Betámadtak! Azta!O-O A séróm!O_O Mostan kéne berezelnem? Nope! Tart a taft! Vagyis!O-o Ácsi! Váresz! A PIA!O_O Bajban a nedű! GECÓ!O_O
-MENTSED A PIJÁT, Jipszi!- Vonyítok fel reflexből. Ajánlom a bugrisnak begyűjtse! Cseppje ne vesszen a cuccnak! Majdan foglalkozom a ketyóssal, ha biztonságban a cucc. Addig atomra aggódom a szeszért! Utána mérem be a szitut. Hát! Ez mi? Most mi? De mi? Komolyan? Tényleg? Ennek kajak elszelelt az esze. Nem vágta le, hogy mivel fájtolok? Attól széttúrja a séróm, még szabadon mozgok. Upszala! Há tudnak mozogni a kezeim! Néda! Milyen kis virgoncok! A kis pimaszak nem befogják a retkes kardját két oldalról és hajítják át a fejem fölött. Ej! Komiszak! Nem bírnak magukkal!
-Au!- Kapok nyakamhoz.-Bibis lettem!-Mutatom fel durcás kölyökként a piri vérem. Abból a brutális karcolásból valamitet még összekanalaztam. Kell a népnek dráma! Én osztom! Ez a fenyítés, meg….ja! Ez az lett volna? Bocsesz! Nem vettem észre! Épp a piához firkantottam ódát. Izgibb, mint a csicska szövege. Ontotta a sok kerozint, mit tegyünk. Ja! Egen! Az lemaradt, hogy megest keménykedett. Öh! Oké! Indokolatlan dubstep!
-Ügyeljünk, ehun gyün egy erős leginy!- Védekezően beemeltem a karom. Féltem. Nagyon. Nope! Az parább volt, hogy boss szarkofágja bemoccant. Vazze!O_O Alien! Abból kajak elő fog mászni valami cucc. Csóka persze megest turbózott, mit tegyek. Há, beröhögtem! Majd pon a fogyatékos baromságát követem. Beseggeltem a szabványmintás csini buksza elé. Többi lúzerért nem kár…
-Nem para! Leverem, ha ide vágódik valami.- Csaptam egymáshoz a kúlos platina kesztyűimet. Mit nekem robbanás! Csak a belem tépi ki! Laza! Persze a ketyós pánikjától még a cucc is köddé vált. Ne!O-o Asse bírta! Beértem! Én is elhúznám a csíkot. Kolis cimbi már ötven üzit dobott nekem mikor nyomulok vele dorbézolni.
-Odass! Ettől a fuóbolondtól még a detonáció is lepattant…- Dobom oda a mögöttem szobrozó csibefasírtnak.

Karakterlap

Masachika Ryouji

Eltávozott karakterek

Daitenshi

*

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
18 250 / 30 000

Hozzászólások: 12

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 400 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Tanácsterem
« Válasz #12 Dátum: 2015. Febr. 21, 01:22:28 »
El kellett gondolkodnia azon, valójában van-e bármi meglepő abban, ami most történik. Még hajlandóságát se mutatta annak, hogy mozdulni akarna, mikor Ryuu nekilendült, hogy behúzzon a kalapos ficsúrnak, inkább szépen végignézte, magában megjegyezve, hogy már megint túl rég látta a kölyköt, mert azóta magába szippantott még egy adag kraftot, amiről fogalma sem volt. Belegondolva, már jó idő eltelt, mióta újra egyáltalán kocsmázni voltak együtt, nem is látta hónapok óta, azt se tudta, mi lehet vele, él-e vagy hal, vagy éppen madár. Pedig épp a napokban kapta meg megint az ívet Kyoutól, hogy nem foglalkozik a fiával, kezdjen már vele valamit és ne csak randizgatással, meg a család pénzének elszórásával töltse az idejét. Nem mintha mostanában amúgy annyira rohadtul magára szórná el azt a pénzt, még belegondolni se mer, Hana mennyibe került legutóbb, de Nagyapi azt mondta, kötelező megnyernie magának, úgyhogy állnia kell minden számlát, kitenni elé a kabátját, aztán neki is a sárba ugrani hasast, ha esetleg át akarna menni egy pocsolyán. Nem mintha amúgy nem tenné meg, ha már amúgy is szokása elseggelni vagy elhasalni a nő jelenlétében, illetve pontosan lábai előtt, mert hát az mégiscsak úgy stílusos, ugyebár. Nem is érti, tulajdonképpen Kyou is ugyanolyan kívülálló a családban, mint ő, mégis Nagyapus meg ő olyanok, mint az ezeréves haverok, mindig mindenben egyetértenek, főleg ha róla vagy a gumiszökevényről van szó.
Kalapos mitugrász terelte magára a figyelmét azzal, hogy nekiállt molesztálni a kisasszonyt, aki egyetlen női teremtmény volt körükben. Szerencsétlen egyetértett vele, erre ez lett a végzete, hozzáért! Milyen kínokat élhetett át az a szerencsétlen lány, hogy ezt kellett átélnie! Szívesen segített volna neki túlesni ezen, már éppen azon gondolkozott, felajánlkozik búfelejtőnek, de önkéntelenül is szemei elé kúszott a jelenet, mi történne, ha Hana megtudná és a kisasszony (meg főleg a saját) testi épségének érdekében inkább nem próbálkozott volna meg ezzel az eshetőséggel.
- Mifaszom dokumentumról beszélsz, édes fiam? - pislákolt rá a szerencsétlen kölyökre egy szem világolójával, talán mégiscsak fejre esett a gyerek az előbb, hogy össze-vissza zagyvál. Nem mintha amúgy nem tenné azt mindig, de ez még a szokásosabbnál is értelmetlenebb és nem oda vágóbb volt, mint az általános megnyilvánulásai. Mondjuk nem csodálkozott rajta, ahányszor kölyökkorában is fejreeshetett... nem ő ejtette le, mert megfogni se merte, kicsi volt meg törékeny, hát mi van, ha leesik?!
- Jahogyjahogy! Nesze, nyugtasd lelkedet! - horgászta elő mindenkor és mindenhol nála lebzselő laposüvegét, amiben az életmentő szíverősítőt tartotta. Muszáj volt, főleg ilyen esetekre, amiket már nem lehetett bírni némi lazító pia nélkül, meghúzta, aztán átpasszolta Ryuunak. - De azért hagyjál benne, nincs több - figyelmeztette, mert ismerve a kölyök ivási szokásait, szükségét érezte a dolognak. Persze azért tárolt még egyet az egyik belső zsebében, csak a biztonság kedvéért, de az már a tartalék tartalékja volt, amit nem szívesen használt volna fel, csak életveszély esetén. Ezek után nem túl meglepő módon az események újabb váratlan fordulatot vettek, ahogy Kalaposkának kedve támadt megmolesztálni a fiát is, amitől már lassan ő maga érezte magát összetapernyászva! Elfelejtve a kellően kényelmes figyelő és lustálkodópózt, amibe süllyedt, egy vadászkutya (egy kiöregedett vadászkutya) reflexeivel vetődött előre, mikor meglátta a levegőben repülő értékes piát, hiszen azért mindent! Még szinte sosem erőltette meg magát semmi miatt, de az nem mehet kárba, lendületet vett, előreugrott és arccal sikeresen felmosta a padlót, de meglett az üveg! Győzedelmesen feltartotta a megmenekült italt, majd felvergődve a földről, gondolta, boldog a fenekére is néz, mennyi maradt benne Ryuu akciója után, de a hirtelen érzékelt reiatsu-változás az ingadozó áram miatt még ő is értetlenül leeresztette a karját. Majd' kiesett az utolsó egy szeme is a döbbenettől, hogy a szobor épp robbanni készült, valószínűleg kinyuvasztva mindenkit a teremben, s persze első gondolata neki is az egyszem nő védelme volt. Bevetődött a gumiszökevény mellé, arrébb lökve Miyu elől és hátravigyorgott a kisasszonyra.
- Majd én gondoskodom a kisasszony igényeiről - húzta elő kardját, hogy mutassa, ő nem csak cicaharcolni kíván, majd előhorgászva egy menő, mindössze jó szeménél lencsés napszemüveget, orrára biggyesztette és úgy nézett szembe az érkező veszéllyel. Már nagyon rákészült, hogy akkor itt mi lesz, nagy bumm meg mindenféle, erre meg egyszerre csak eltűnt az egész. Feltolta a feje búbjára a szemüveget, hogy jobban meg tudja nézni, most tulajdonképp mi is történt, de úgy tűnt, az egész helyzet csak úgy elpárolgott. Megbökte Ryuut.
- Te, ez nem emlékeztet arra, mikor a pia kipárolgott a pincéből, mikor lent voltunk? - vigyorgott rá a kölyökre. Nem sok közös emlékük volt, de azt sose felejti el.

Karakterlap

Tsukiyomi Ameya

Hozzászólások: 23

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 7 300 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Tanácsterem
« Válasz #13 Dátum: 2015. Febr. 22, 02:00:12 »
[Alapkőletétel]

Nehezemre esett eldönteni jelen helyzetben, mi volna a legcélravezetőbb, legtöbbször csak a parancsokat kellett követnem, semmi többet. Persze, ki kellett találnom, hogy azt miként tegyem, de sose volt kérdés, hogy cselekedjek-e aszerint, ahogy mondják. Seireiteiben csupán eszközök voltunk, amiket bevetettek, hogy tegyük a dolgunkat helyettük, ezzel megelőzve azt, hogy shinigamik haljanak meg feladatuk ellátása közben. Itt már nem éreztem ezt, szerencsére, hiszen hatalmukból adódóan Tamachi~sanék is bánhattak volna velünk ekképpen, viszont most olyan dilemmával küzdöttem, amit nem lehetett semmibe venni.
Ha engedelmeskednénk a kérésnek, vajon mi történne? Semmivel nem látna többet belőlünk vezetőm, mint amennyit egy olyan próbával tekinthetne meg, amelyet korábban Kazuho~sannal teljesítettem. Ott kifejezetten a csapatmunkán volt a hangsúly, mely sokkal fontosabb lenne most is, a vezető kérdése teljes mértékben más téma. Nem vagyok benne biztos, hogy csupán azért követnének a jelenlévők valakit, mert az erősebb náluk. :o Én azért csatlakoztam, mert Tamachi~san olyasmit ígért, amit csak itt kaphattam meg, és nyilván másoknak is megvolt az okuk, nem azért követtük őket, mert erősebbek voltak nálunk. Éppen ezért becsültem meg vezetőként mind Sierashi~sant, mind pedig Tamachi~sant, hiszen megtehették volna, hogy egyszerű erőszakkal elrángatnak bárkit magukkal, és rákényszerítik akaratukat a másikra, itt viszont szó sem volt ilyesmiről.
Éppen ezért inkább feltételeztem azt, hogy ez a próba, nem a tényleges küzdelem. Az pedig, hogy ki miként reagál, rámutat, hogy jellemileg milyen, ami pillanatnyilag fontosabb az erőnknél, hiszen egymásra leszünk utalva. Ráadásul legyünk bármilyen erősek jelenleg, ha Sierashi~san nem tudott mit kezdeni a Freddon nevezetű lénnyel, nekünk mi esélyünk lehetne? Már koránt sem voltam olyan pesszimista, mint régen, de ez tény volt, amit be kellett látnunk.
- Nem az egymással való harc alatt derül ki, hogy milyen jó a csapatmunkánk… - Válaszoltam a fiú felvetésére, aki nem volt túl régóta velünk, ha jól emlékeztem Gawin volt a neve. – A Daitenshi öröksége nem a falakban, hanem az emberekben rejlik, abban, hogy miket tudtak átadni számunkra az alatt az idő alatt, amíg tanítottak minket. Fredonn-nal szemben pedig vajmi esélyünk lenne, még, ha teljesítenénk is most Tamachi~san kérését.
Nem tudtam volna megmondani, mire is gondolt, hogy a vezető választással, a próba teljesítésével egyszerre erősebbek lennénk? A következő mozzanatok viszont nagyon is összezavartak, mert olyan fejetlenségről árulkodtak, amit tagadni is kár lett volna. Először csak az ifjabb Masachika~san indult meg, és ahelyett, hogy felettesem elejét vette volna a továbbiaknak, inkább leállt vele játszadozni. Nem úgy tűnt, mintha bármi komolyabb céljuk lett volna vele, valószínűleg a felgyülemlett feszültséget vezették csak így le, ám ez a többiekének felettébb nem használt.
A rám nehezedő kezektől a hideg is kirázott, holott tudtam, legyen bármennyire is ijesztő, zavarodott, netán bolondos, nem bántana. Nincs szükség arra, hogy ezt bárki bizonygassa, már itt voltam annyi ideje, hogy ebben bizonyossággal higgyek, ahogy abban is, nincs még minden veszve, bármennyire is úgy tűnik most. Megérintettem hűvös ujjait, hogy nem szükséges ám fogva tartania, amúgy sem mennék sehová. Minden zavaros, de neki kellene ebben a helyzetben a legegyértelműbbnek lennie. Szavaira csak felvontam szemöldökömet, hiszen nem is engem nézett, de aztán már ott sem volt, mintha valóban csak játszana.
- Nem iszom alkoholt. :o – Emeltem fel tiltakozásul kezem, s amennyiben valamennyi mégis felém fojt volna, nemes egyszerűséggel tömbbe fagyasztottam.
Csak hallgattam Tamachi~san beszédét, hogy miket gondolt ki, és végképp elvesztettem a fonalat. Persze az nem lepett meg, hogy valóban nem a próba volt a próba, hanem a reakciónk, hiszen tőle pontosan ezt lehetett várni. Ezt mások talán nem tudták, lévén nem töltöttek közvetlenül mellette annyi időt, hogy ilyesmire figyeljenek fel, azonban nem gondolhatták azt, hogy valóban komoly harcot kellene vívnunk egymással.
- Tamachi~san… talán inkább az lenne a fontos, hogy együtt maradjunk, mintsem az, hogy később milyen feladatokat látunk el. Maréknyian maradtunk, épp ezért nem lenne a legjobb, ha még jobban felosztana minket. – Vetettem fel, hiszen tényleg nem ez a leglényegesebb, amivel most foglalkoznunk kellett volna.
Aztán villózni kezdtek a fények, ami egyértelműen vagy újabb különleges meglepetés lehetett Daitenshimtől, vagy megindult velünk együtt a föld. De aztán érezhetővé vált, hogy a forrás egészen máshonnan, inkább Sierashi~san felöl érkezett, ami lehetetlennek tűnt. Bár már a vízköpők is érzékelték, és azonnal munkához láttak, úgy tűnt ez különösebben nem zavarja Tamachi~sant. Elhűlten néztem produkcióját, valóban kicsit többet várt volna ilyen helyzetben még tőle is az ember.
- Én nem tudom a hőmérsékletet változtatni, a pára pedig mitől lenne a kemény? O_O – Néztem körbe döbbenten, és úgy éreztem, hogy a nálam lévő víz édes kevés ahhoz, amire kérni próbáltak. Aztán az előttem kakaskodó Masachikákra néztem, hiszen sajnálatos módon egyikük sem Nuri~san volt! TwT – Ne aggódjanak, képes vagyok az önvédelemre! – Válaszoltam, majd egy sóhaj kíséretében kicsit oldalra léptem.
Nem volt mit tennem, a falban futó vezetékeket hívtam segítségül, és egy húzó mozdulattal a falon keresztül, kisebb krátert nyitva annak oldalára, vizet fakasztottam a falból. Több se kellett, a szobor köré mozgattam, majd egy felfelé toló mozdulattal hatalmas jégtömbbe zártam a szobrot. Ez valószínűleg nem akadályozta volna meg a robbanást, viszont legalább némileg tompított rajta, így már csak annyi dolgom volt, hogy a beömlő vízből egy újabb húzó, majd felfelé toló mozdulattal, vastag védőburkot készítsek magunkköré.
Természetesen minderre nem lett volna szükség, ha Tamachi~san már az elején megteszi azt, amit mindvégig tervezett, és eltűnteti a szobrot. :| Egy oldalra rúgással irányítottam a falhoz a jégpajzsot, hogy azzal elzárjam a beömlő víz útját, és némi koncentrációval a csőben is megfagyasztottam a vizet, hogy a javításig ne pocsékoljunk belőle többet. Lemondó arccal csóváltam meg a fejem, művemet szemlélve, ami mind felettesem miatt volt! >w> Kicsit elpirulva tekintettem körbe, hogy most mi lesz a következő. Folytatják a kakaskodást, és értelmetlen vitát vagy valóban csinálunk valami értelmeset is? Mondjuk elkezdjük foltozni a falt… :roll:

Karakterlap

Aenom'en

Ős - Shinenju

Daitenshi

*

Hachibantai ex-taichō, Saizensen sōsui

Szint: 16.

Lélekenergia:

60% Complete
80 500 / 90 000

Hozzászólások: 93

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 29 100 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Daitenshi

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Acélkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Házas

Kivel áll kapcsolatban?:
Yasuji Chiyoko

Mottó:
„You either die a hero or live long enough to see yourself become the villain…”

Post szín:
Azure|Beszéd: Glowing #31337e


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Tanácsterem
« Válasz #14 Dátum: 2015. Febr. 22, 04:43:53 »
Alapkőletétel

Több ezer mérföldre Karakura városától hatalmas fényesség támad egy eldugott, ukrajnai erdőség közepén. Egy másodperce minden zaj megszűnik, majd mintegy parancsszóra az összes élőlény menekülésbe kezd, már ami képes erre. A robbanásban felszabaduló energiák egy szempillantásnyi időre vákuumot képeznek – a jelenség leginkább egy csillag összeomlására emlékeztet -, ezt követően a detonáció elszabadul és egy kilométer átmérőjű krátert eredményez. Füst és por jár különös táncot a levegőben, miközben a lágyan szitáló hamu beborítja a környéket, akár a hópelyhek egy téli éjszakán. Rövidesen szaggatott, elnyújtott lélegzetvétel hallatszik, mint amikor valaki nagyon régóta tartózkodik a víz alatt, s végre lehetősége van a felszínre bukkanva magába szívni az éltető oxigént. A mélyedés alján egy férfi fekszik, valamiféle katonai páncélt visel, aminek mellrésze szinte teljesen eltűnt, belátást engedélyezve ezáltal az ismeretlen mezítelen felsőtestére, amin semmilyen elváltozás nem fedezhető fel. Lassan moccan meg, darabos mozdulatai fájdalomról árulkodnak, ami igazából nem is meglepő egy ekkora trauma túlélése után. Feláll, vállairól szakadt, égett szélű világoskék anyag lóg alá, mint két megtépázott szárny. Haja egészen hosszú, derékig érő. Vonásai simák, az arc kortalannak tűnik, nem könnyű megállapítani vajon hány éves lehet az illető. Hunyorítva néz körül, azonban így is felfedezhető szivárványhártyájának nem mindennapi, vörös színe. Látszólag egyedül van, ám aki akár minimálisan is képes érzékelni a lélekenergiát, az különös, szellemekre emlékeztető lényeket fedezhet fel körülötte, melyek időről időre felvillannak és különböző korú és nemű emberek alakját veszik fel, aztán elhalványodnak, végül el is tűnnek. A csend kellemetlen, természetellenes hatást kelt.
Nehezemre esik teljesen kinyitni szemeimet, az erős fény égeti a retinámat, mintha most használnám életemben először érzékszerveimet. Valamilyen szinten van valóságalapja ezen feltevésemnek, az összeolvadást követően szellemi részecskéről részecskére épült újjá ez a test, kijavítva minden sérülését és hibáját. Némileg késve veszem észre, miszerint szorongatok valamit a kezemben, egy törött katana megtépázott markolatát. Szeretném közelebbről is megvizsgálni, ám ahogy megmozdítom kezemet, a tárgy egészen egyszerűen elporlad az ujjaim között. Valamiért fontos lehetett számomra, viszont a fejemben kavargó gondolatok összevisszaságán keresztül egyelőre nem tudom feleleveníteni, miért is. A környék egyáltalán nem tűnik ismerősnek, küldetésem nem ehhez a területhez kötődik, éppen ezért nem látom okát tovább időznöm itt. Némán koncentrálva igyekszek rendet tenni az emlékek tömkelege között, eközben egyre-másra egy páncélajtó képe tolakodik elmém előterébe, rajta egy szimbólummal. Nincs kétségem, meg kell találnom a helyet, ahol a bejárat van. Képes vagyok átjárót nyitni a Köztes Világba, onnan sokkalta rövidebb idő alatt képes leszek eljutni célpontomig, mintha az emberek dimenziójában utaznék. Napok, hónapok, évek teltek a Dangai sötétjében, éppen ezért egyfajta megnyugvás tölt el, amikor ismét a végtelenség terül el előttem. Nem időzhetek sokáig, érzem, szükség van rám valahol, valakiknek. Ősök szavai visszhangzanak fülemben, biztatnak arra, merítsek korábbi életem emlékképeiből, az érzésekből, amik megmaradtak, ennek köszönhetően be tudom tájolni magam. A Kohrihebi no Su-t régen építették, akkor nem is ezzel a névvel illették, de azóta megváltoztak a dolgok, az építmény új helyre került, mégpedig egy kutatóintézet alá, ami Japánban található, pontosabban annak egy nagyvárosában.
Érzékelem a mágiát, ami megpróbál távol tartani a Fészektől, mindazonáltal nem egy védelmi mechanizmust magam alkottam egykoron, s a jelenben módosításokat is végeztem, éppen ezért képes vagyok felülírni a „tűzfalat”. A senkaimon szárnyai halk csattanással bezáródnak mögöttem, Én pedig hirtelen féltérdre zuhanok, a homlokomba hasító fájdalom egyértelművé teszi számomra, hogy valamilyen módon rendszert kell teremtenem a káoszban, máskülönben egyszerűen szétszakadok. Miután légzésem visszatér a normális kerékvágásba, immár csak azt kell kitalálnom, hogyan juttatom a bent lévők tudtára jelenlétem. Válaszként elmélkedésemre ismét megjelennek az üres lelkek, habár nem olyan nagy mennyiségben, mint korábban és komótosan ellebegnek a titánium nyílászáróig, ahol fejük színe vörösre vált és hosszú, vékony karjaikat a fémnek nyomják. Ösztönszerűen emelem fel jobbomat, s amint ökölbe szorítom azt, a blankok egyszerre semmisítik meg önmagukat, hatalmas dörrenéssel döntve be a kaput.
- Most várunk! – jegyzem meg körbepillantva a halkan suttogott kérdésre, amit rajtam kívül senki sem hallhat. Lótuszülésbe helyezkedek szemben a füstölgő romhalmazzal, várakozás közben behunyt szemekkel kezdek meditálásba, talán ez segítségemre lesz a rendszerezésben.