Tanácsterem

[Tamachi Kagami Yukezo]

Alapkőletétel=|:>

Végig, és mereven figyelem Yuusuke arcának minden egyes apró reakcióját az elhangzottakra, de igazándiból az arcáról nem olvasható le szinte semmi. Olyan, mintha a mikroizomzata márványból lenne, és még ha anyjának haláláról tudósítanám sem biztos, hogy reagálna. Viszont! Pislogott. Esküszöm, hogy láttam, hogy pislogott. Ekkor viszont oldalról telibe talál a kupa, amit még magam idéztem meg még odafönt valamikor. Megrázom a fejemet, megigazítom a kalapomat, majd ránézek arra, aki felém hajította. Terhelően pillantok felé, majd elmosolyodok, még kuncogok is egy keveset, csak hogy hatásos legyen.
- És te kislány? Megmentenéd, ha tudnád? Láttad, hogy ősnagyfenségessége kiszedte belőlem is a követ, hát nem mozdítasz meg minden követ, hogy a régi világ követe kövessen téged, de hát ez csak az én véleményem. Kövezz meg, ha nem tudtál követni- mondom félig morogva, majd hátradőltem a székben. Viszont Yuu továbbra is foglalkozik ezzel a kérdéssel, így jobban átgondolom ezt a Yuu meghalt kérdéskört. Elnevetem magam, mert rájöttem valami igazán fontos elemére ennek az őskotyvasznak. Így miután Korui is kifejti önmagát, bár inkább ne tette volna, mert ennyi hülyeséget egy mondatban, még én sem tudtam volna elkövetni, de hát szíve joga ténytelen tényeket közölni, megválaszolt kérdéseket újra feltenni. Hihetetlen, hogy a saját tenshim volt az egyetlen, aki úgy komolyabban aggódott Yuusuke sorsa miatt. Ránézek inkább, és hümmögök egyet. Megkapargatom a holografikus kivetítő felém eső szélét, hátha le tudok szedni valami ragasztós megoldással felrakott szegélyt, de pechemre eléggé egybeanyagról volt szó. Segáz! Majd egyszer neki esek gránit tömbbel lefarigcsálni. Azt hiszem legalább a nevem beleírom. Ha egy mód van rá a teljes egészet. Vajon tönkremegy tőle az asztal is? Nem tudom… majd kiderül. Ezen is nevetek egy sort, de csak halkan, magamban, mert már így sem lehet túl bizalomgerjesztő, hogy én csak így magamban nevetgélek. Van, hogy valami fontos dologra jövök rá, de lehet néha csak magamban szórakozok. Végül csak rájövök arra, hogy nem magam vagyok, meg valamit le is kéne tenni az asztalra a vandalizmuson kívül, így ismét ránézek Yuura.
- Hazudsz, vagy tévedsz. Nem tudom, hogy melyik a rosszabb, ezen hosszasan vitatkozhatnánk- azzal ezt ennyiben is hagytam. Nagyon nem taglalom tovább, hogy mégis ezt mire értettem, vagy hogy egyáltalán én ettől miért vagyok ennyire feldobott, de hát ez most mellékes. Megfogom szépen a kardomat, és kiteszem magam elé az asztalra. Megcsóválom a fejemet, és sóhajtok egyet.
- Ahogy mondtam, én követlek a világ végére is. Többször megjártam, tudom oda az utat- mondom mosolyogva, kissé halkabban- Leviatán- ízlelgetem a szót magát - Yuusuke emlékei tebenned is ott vannak, így tudod, hogy mire vagyok képes. Mi kell ahhoz, hogy bejussunk oda?- teszem fel most már komolyan a kérdést. Sok fura vidéket megjártam már ahhoz, hogy tudjam az még nem elég, hogy kívülről látod. A bejáratnál már könnyedén meg lehet halni. Esküszöm felkutatnám Vendelt egyszer, és kiállítanám Yuu szobájába társalogni. Hajdanán az is valami ősvédnök védnöke volt. Az ironizáláson viszont túl kell jutnunk. Végig nézek szegényes társaságunkon, majd továbbra is úgy gondolom, van baj. Nem is kicsi.
- A legtöbbje túl kevés telet látott még. Mi a bizonyíték, hogy ha a halál kinyújtja ujjait, akkor nem pánikrohamot kap, hanem kezet fog vele, és még kiírtja a környező ellenséget. Javaslom, hogy menjünk el valahová. Soul Societyvel a kapcsolatunk úgyis stabil és erős. Vállaljunk el valami küldetést tőlük, csak bemelegítésnek, hogy összerázódjon a kis csipet csapat. Feltételezem még csak nem is ismeritek egymás képességeit, fogalmatok sincs arról, hogy a másik hogyan harcol. Én még mindig tartom a kiképzés lehetőségét, de hát nektek az nem jó, hisztiztek itt nekem jobbra, meg balra, de végülis mindegy. Én úgy gondolom Te fogsz legelőször meghalni, köszönd a többieknek- és itt rámutattam a kislányra, aki megdobált engem a saját kupámmal. Még lehet kupánvágom ezért egyszer. A zsebemből már elő is vettem egy pontosan ugyanolyan kupát. Azután egy másik zsebemből még egyet. Utána a kesztyűmet levettem, és csodák csodájára még egyet kivettem belőle. Most még egy párat kivettem innen-onnan, és gonoszul elkezdtem mosolyogni a lányra.
- Látjátok? Ez itt a Kupa-tanács- azzal előremutattam, parancsot adva a kuparengetegnek, és ezek póklábat növesztettek maguknak csettintésnyi idő alatt, és elkezdtek valóban menetelni Shouko felé. Vajon mitől félhet? Azt hiszem ezt nem fogom kideríteni, de nem is baj, majd spontán leszek, ami az utolsó pillanatban eszembe jut. Mélyen a szemeibe nézek, és próbálom a reakcióit kiolvasni, habár egy huszon éves kislány csak nem lesz nehéz falat számomra. Végig követem a kupák útját, majd amikor már éppen lesöpörné, vagy bárki hozzájuk érne, denevérekké változnak, majd elsuhannak mellette, és szertefoszlanak.
- Ti akarjátok ezt, de miért akarjátok? Miért nem jó az, amitek van, úgy ahogy van. Elítélendő szedett-vedett banda. Hogy kerültetek ide, és miért? Ez már csak az alkonyat egy dicső nap után- mondom nagyon halkan, szinte suttogva. Odafordulok Anonymus felé, és neki mondom a következendőket.
- Szóval jól vettem ki a szavaidból? Legyőzzük Nirvánát, és utána távozol? Akkor ez volna a Daitenshi vége. Vagy, mindemellett tévedsz, és hazudsz, mert Yuusuke emlékei, és gondolatai erősebbek benned, mint a nagy összhang, és harmónia, amit el szeretnél érni. Yuusuke talán feltámadhat, és talán fel is szeretne, csak a katyvasz nem hagyja. Miyu, azt hiszem még van remény, de túl csekély. Anonymus be akarja lőni magát, és új világokba, és dimenziókban óhajt alkotni. Bááááár- és itt fel is pattanok, és vakargatva az államat, gondolkodóba esem. Körbejárom a székeket, Shouko vállára egy tenyér méretű feketeözvegyet még kirakok, de egy kör után átgondoltam az előbb elhangzottakat.
- Ha Yuusuke valóban Elem Lámpa volt, akkor benne megvan az erő, hogy titeket is legyőzzön. Pont ahhoz költözködtetek be, aki elpusztíthat. Ez nagy kockázat ám! Egy Yuu kaliberű nagyágyú sosem fog csapatban dolgozni, sohasem tudott… És erre bizonyítékaim is vannak. Sakai Hitomi hatott rád, és utána néztél, hogy mi van vele, holott egyáltalán nem kellett volna vele foglalkoznod, hogy ha az érzelmi állapotodat nem befolyásolja be Yuusuke, azzal kezdted, hogy meddig voltatok távol, pedig igazándiból csak Yuusuke volt egy hétig távol, azt mondtad, törvényen kívüli volt halandóval egyesülni, de mégis vannak keveredések, és így vannak Elem Lámpák. Ha bármennyire is tisztelnétek a törvényeket, nem fanyalodnátok olyan megoldásra, amivel őket kellene felhasználni. Ellenben! Szükséged van ránk, pedig Nirvána egyedül van, ti meg többszázan. Valamint az Ősöket csak és kizárólag a leszármazottaik képesek megölni? Azt hiszem érted, hogy itt valami nagy szar van a levesben. Titeket is valaki NAGYON meredeken átvágott. Szerintem itteni létezéseiteket töltsétek gondolkodással, hogy rájöjjetek, nem is igazán ezért vagytok itt, hogy haza zavarjatok egy neveletlen kölköt, aki csak a csicskásaival majdnem lecsapott minket… Yuuval együtt. Ennél többre vagytok hivatottak, csak még ti sem tudjátok- fejezem be, és az asztal szemben lévő oldalánál megálltam, keresztbe font karokkal, és megvártam, hogy válaszoljon az őskatyvasz.

[Tsukiyomi Ameya]

[Alapkőletétel]

Olyan furcsának hatott így a férfi, akit vezetőnkként ismertünk. A kifejezéstelen arc és szemek, korábban mindig látszott, hogy mire is gondol, hogyan érez, most viszont csak annyit láttam, hogy lélegzik, él. Nem akartam megbántani, de valahogy így olyan volt, mintha csak valami burok lenne, egy egyszerű jelenés, ami visszamaradt korábbi létezéséből. Talán akkor beszéltünk a leghosszabban, amikor idekerültem, de a viszontagságos időkben ez nem is volt meglepő, más dolga is akadt azon túl, hogy más tenshijét pátyolgassa.
Az viszont megnyugtatott, hogy ha sikerülne Freddont akár kényszerrel is rávenni a csatlakozásra, akkor az a valami, ami most Sierashi~san, de nem is igazán Sierashi~san, elmenne, és visszakapnánk őt magát. Ez persze így nyakatekertnek tűnt, viszont a lényeg maga a remény volt, ami kilátásba helyezte, hogy minden visszaállhat a régi kerékvágásba. Talán még maga Tamachi~san is…
- Tehát nincs más dolgunk, mint valahogy Freddon közelébe juttatni magát, igaz? – Kérdeztem is rá, hiszen ha megy kényszerrel is, sokkalta könnyebb a dolgunk. - Anām'an? – Döntöttem félre a fejem, nagyon furcsán hangzott így kimondva is.
Kissé a gondolataimba merültem, miközben próbáltam Shouko~channak segíteni, mert azért sokkoló volt ez a sok minden egyszerre. Először meghalt Sierashi~san, de aztán még sem. Most pedig Tamachi~san bejelenti, hogy Kazuho~sannal, és Nara~sannal mi történt. Ez egy kicsit sok volt számomra, főleg így hirtelenjében. Szerencse, hogy többen is voltunk jelen, és van más feladatom az aggódáson, és pánikon kívül, mert szívesen bemásztam volna az asztal alá a rögtönzött gyűlés helyett.
- Én ezt most nem értem… - Nyújtottam fel a kezem, akárcsak az iskolában szokás, mikor a tanár magyarázatához érkezik kérdés. – Szóval nem az emberekben van, vagy nem mindegyikben, és mi az a Leviatán? o_O – Nagy szemekkel pislogtam, mert úgy tűnt, hogy tudnom kéne, de nekem erről sose beszélt senki!
Aztán elkezdődött az újabb öt perc, ami Tamachi~sant illeti, és ez már tényleg több volt a soknál. Miként várhatja el, hogy csapatként viselkedjünk, ha ő maga sem teszi ezt? A folyamatos bomlasztás ritkán hoz a végére együttműködést, kivéve, ha egy tag ellen fognak össze… ez pedig nem lenne jó ebben az esetben, és értelmét se látnám. A férfival minden bizonnyal valami olyan gond van, amivel ő maga is tisztában van, csak tenni nem képes ellene. Szóval a jövő feladata az, hogy ezzel is kezdjünk valamit, majd kitalálom esetlegesen Nuri~sannal, neki mindig kiváló ötletei vannak!
- Tamachi~san, szedje össze magát! Folyton-folyvást minket ítél meg, holott egy csapat viselkedése, annak morálja és teljesítménye mindig a vezető képességeit tükrözi vissza! – Jelentettem ki, és közé, meg Shouko~chan közé álltam. – Shouko~chan nem fog meghalni, ilyesmit mondani nagyon rosszindulatú, és gonosz dolog! – Fontam össze karjaimat a mellkasomon, elvégre ő még csak egy diáklány volt, nem szép dolog ilyesmit mondani neki.
Ahogy másnak sem szabad, a halál nem vicces téma, még, ha egyesekhez közel is járhat. Tudom, sok olyat megélt a daitenshi, ami számunkra elképzelhetetlen, és valószínűleg nem bírnánk el, de ez nem jelenti azt, hogy kevesebbek vagyunk. Mindenki önmagához mérettetik meg, nem pedig mások által, mások mércéje szerint. Vagyis én valahogy így gondolnám, és eszerint kell cselekednem is, sose szem elől veszítve!
A közelítő Tamachi~san nem tett túl jó benyomást, így inkább úgy maradtam, hogy közte, és Shouko~chan között helyezkedjek el, bár abban bíztam, hogy igazán nem akarja bántani. Talán egyre gyakoribbak nála az ilyesféle kilengések, de azért még voltak tiszta pillanatai. Akár korábban, hinni akartam, hogy majd ismét azok lesznek a megszokottak.
- Anām'an nem Sierashi~san testében akar elmenni, hiszen ahogy mondta, alkotóként testetlenek… jól értettem, nem? – Fordultam közben Sierashi~san felé is, hogy megerősítse állításom. – Ne szórakozzon már! >w> - Csattantam fel, ahogy egy gyors mozdulattal lefagyasztottam Shouko~chan válláról az odahelyezett pókot, majd a jégtömböt lelöktem róla. – Nincs jobb dolga egy ilyen helyzetben? – Valószínűleg még sose hallották, hogy megemelném a hangom, bár ez se volt túl hangos, de úgy éreztem, hogy valakinek igazán szót kellene végre emelnie.
A következő kifejtését már nem is próbáltam megérteni, csak egy mély sóhajjal kiengedtem a levegőt, majd leültem Shouko~chan mellé. Szelíden rámosolyogtam, nézze el, hogy ilyen a férfi, igazából nem tehet róla, hogy ennyire megkattant. Vagyis úgy hiszem, nem az ő hibája.

[Murasaki Shōko]

Alapkőétel?

Meglepetésként ért, hogy Tamachint eltalálta a kupa, amit felindulásomban vágtam hozzá. Azt gondoltam volna, hogy könnyedén elhajol előle, vagy kezével elkapja, ezek szerint túl becsültem egy kicsit. De nem is foglalkoztam vele sokat, hiszen sokkal fontosabb dolgom volt megtudni, hogy mi is lesz Sacchinnal. Miután Nyanmaru megnyugtatott, hogy tud segíteni Sacchinnak is, visszaültem a helyemre. Valahogy ez sokkal jobban foglalkoztatott, minthogy Tamachin rendben van-e, ennél bolondabb már úgy sem lehet... vagyis gondoltam eddig.
- Most kértem meg, hogy segítsen rajta, nem figyelsz? - nem nagyon értettem Tamachin kérdését, hogy mit akart ezzel, vagy tényleg a fájó fejével volt elfoglalva és megszűnt körülötte a világ létezni, vagy állandó bohócságairól agyalhatott. Inkább nem is foglalkoztam vele többet, igazából nem is érdekelt.
- És mit kell tennünk az Új Fényekkel? - kérdeztem a többi kérdés mellett, amit a többiek tettek fel, mert nekem ez nem volt világos, hogy hogyan is használhatjuk az Új Fények erejét. Valahogy talán, ki tudjuk belőlük nyerni az ősenergiát, vagy hasonló? Mert ha egyszerű emberekről van szó, akkor nem nagyon tudnak harcolni valószínűleg. De ha Sierashicchihez hasonlóak, akkor lehet, hogy erősek és csak a mi oldalunkra kell őket állítani.
- Köszönöm Tamachin. - mondtam érzelemmentes hangom, ha már meg kellett valakinek köszönni, akkor az nem lehet más, mint Tamachin. Ahogy Mane-chin is megmondta, ő az, aki a legkevésbé akar csapatban dolgozni. Vagyis ha valaki miatt meghalok, az csakis ő lehet. Ennyit szenteltem rá, inkább a táskámban kutatni egy zacskó gyümölcsös cukor után.
Tamachin további bohóc trükkjei nem különösebben hoztak lázba, lábas kupa menet, amik végül denevérekké változnak. Kicsit sem volt ijesztő, nem félek ilyen hétköznapi ijesztgetésre használt dolgoktól, sokkal inkább a varjaktól, mert egyszer az egyik ellopott a kezemből egy cukorkát. Azóta ha tehetem, elkerülöm őket, amennyire csak lehet, ha pedig mégis találkoznék eggyel, egyből védekező pozícióban állnék. Az ijesztgetési kísérlet közben sokkal fontosabb dolgom is volt, mint például a korábban megtalált cukor elfogyasztása, amiből Mane-chint is megkínáltam.
Úgy tűnik jól döntöttem, hogy inkább az édességemmel foglalkoztam, mert csak Tamachin szajkózta továbbra is a bolondságokat és mintha továbbra sem figyelt volna senki mondandójára. Cukorkázás közben viszont kigondoltam, hogyan is lehetne egységesíteni a csapatot. A korábbi táskában kutatás közben a kezembe akadt egy rakat Nyanmarus matrica, amiket már egy ideje beszereztem, csak eddig nem tudtam, hogy mit csináljak velük. Most már viszont tudom.
Amikor Tamachin a vállamhoz ért, kitoltam magam alól a széket, remélhetőleg Tamachinra, majd amint az egy pillanatnyi hideg érzés is eltűnt a vállamról, fel is álltam, hogy mindenkihez odamenjek. Magammal hoztam a Nyanmarus matricákat és először egyet különvettem a többitől, mert azt magamnak szántam, bár nem különbözött semmiben a többitől.
- Mindenki számára van egy ajándékom a testvériségünk jeléül. - Mondtam a többiek felé fordulva, majd a külön vett matricát az arcomra nyomtam, mert nem várhatom el, hogy másik eltűrjék, hogy az arcukra ragasztok valamit, ha én nem vállalom be azt. Tehát ezután végigmentem az asztal körül és mindenki kapott az arcára egy Nyanmarus matricát, persze kivéve Tamachint, mert ő nem érdemelte meg, csak a levegőt rontja itt.

[Kurai Szadame]

Értelmetlen, hasztalan, unalmas, nagyjából ezekkel a szavakkal tudná illetni azt, ami itt folyik. Lehet régen ez a társaság egy csapat volt, de most inkább hasonlít egy csapat gyerekre, akik nem képesek összpontosítani a közös célra. Marakodnak, veszekednek, és Mr. Sierashi testében lévő lelkek hiába akarnának rendet rakni, nem hallgatnak rá. A test nem elég a tekintélyhez, szükség lenne hozzá a lélekre is.
Hosszan sóhajtott egyet, amiben benne volt minden, amit most gondolt, és érez. Az unalom. Hihetetlenül unja ezt a sok beszédet, rövid választ várt, helyette kap sok felesleges szót. Elég lett volna annyit mondani, hogy az Új Fények képesek megölni Freddont, és kész. Nem kell az okokat, és a miérteket megosztani másokkal. Tudják hova kell menniük, az odajutást feltehetőleg meg fogják majd valahogy oldani, a továbbiakban nem szükséges erről is beszélni. S szerencsére Mr. Sierashi teste nem is teszi. Szadame pedig reméli, hogy hamarosan vége lesz ennek a tárgyalásnak, mert már legszívesebben a halántékához szorítaná a pisztolyát, és addig húzná a ravaszt, még csak lövedék van a tárban. Ezzel is kifejezhetné az unalmát, ám ennek komoly, és káros mellékhatásai lennének. Helyette inkább megtámasztja a fejét, és unott arckifejezéssel figyel az itt végbemenő dolgokra. Nem foglalkozik a kalapos ostoba tréfájával, vagy azzal, hogy kijelenti, a lány lesz az első áldozat. Bár ebben van valami. Fiatal, feltehetőleg tapasztalatlan is, nem való a harctérre, de áldozatok nélkül nincs győzelem.
Arra már felfigyelt, hogy mit is akar csinálni a kislány, az nem zavarja, hogy mások arcára is ragaszt, de amikor odaér Szadaméhez, a férfi felemelte a karját, és a mutató ujjának a mozgásával jelezte, hogy nem kér abból a matricából, és ha a lány nem tágít, akkor eltolja magától. Szadame számára ez nem egy testvériség, még nem, hanem csak egy munka.
- Nos, akkor most távozok. Jelezzék, ha indulhatunk bevetésre, és isten hozta ismét a köreinkben, Mr. Sierashi.- talán hallotta Mr. Sierashi talán nem, de nem is igazán fontos, amit kellett, azt megtudta, a továbbiak már nem érdeklik, bár feltehetőleg nem lesz már semmi, mindent megtudtak amit meg kellett tudni.

[Aenom'en]

Alapkőletétel

Némileg értetlenül döntöm oldalra fejem, igazán nem tudom mire vélni a kialakult dobálózást, hogyha komolyan ártani szándékoznának egymásnak, ennél sokkalta hatásosabb módot is lehetne rá találni, ám feltehetőleg ez nincs így, éppen ezért az egész közjáték nem több, mint értelmetlen, gyerekes perlekedés. A Villámvándor viselkedése az, ami leginkább zavart kelt bennem, a felidézhető emlékképek tanulsága szerint Sierashi Yuusuke megbízik benne, egységparancsnok és második a rangsorban. Ugyan érzékeim jóval élesebbek, mint előtte valaha, azonban e nélkül is egyértelműen érzékelhető a bizalmatlanság és a tanácstalanság a Daitenshi tagjai között. Lássuk be, az alig egy hete regnáló vezér támogatottsága igencsak alacsonyan van, hiszen a tenshik inkább bíznának egy entitásban, ami leginkább csupán kinézetében emlékeztet az egykori vezetőjükre. Végleges megsemmisítésükre ennél tökéletesebb pillanatot aligha lehetne találni, nagy szerencséjükre az Alkotó számára jelentéktelenek az általa kitalált játszmában. S éppen eme elbizakodottság fog a bukásához vezetni! Yukezo megjegyzését rezzenéstelen pillantással konstatálom, természetesen meg van a joga ahhoz, hogy kételkedjen az elhangzottakban, azonban ez jelen körülmények között a legkevésbé sem foglalkoztat, amíg megteszi, amit meg kell tennie annak érdekében, miszerint végérvényesen megfosszuk evilági hatalmától Nirmātṛt. Úgy tűnik, a teremben lévők közül egyedül az egykori módosított lelket foglalkoztatja a kérdéskör, mely szerint visszafordítható-e az egyesülés és a vaizard élete tovább folyhat annak medrében. Vélhetőleg hálás lenne ezért a kitartásért, másrészt viszont végtelenül csalódott is, amiért a testvériség eszméjét ennyire képtelenek voltak továbbörökíteni tanítványaik között.
- Nem elég a közelében lennünk, egy rituálét is el kell végeznünk az Új Fények segítségével, ami felszabadítja majd az erejüket, segít koncentrálni és irányítani azt. – a részletekkel nem fárasztom a jelenlévőket, feltehetőleg meg sem értenék a szertartás bizonyos aspektusait, azonban erre nincs is szükség, ez az ősök szerepköre ebben a történetben. – A Leviatán egy börtön, melyet a fajunk épített az ellenségeink számára, s ahogy az megszokott az ilyen építményeknél, erőtér védi az illetéktelen behatolás, illetve a szökés ellen. Egyetlen módja a bejutásnak, hogyha elkapnak minket, ehhez pedig értelemszerűen bűnt kell elkövetnünk… - hosszú ujjaimmal újabb parancsokat ütök be a konzolba, aminek eredményeként egy régebbi haditerv vázlatos képe jelenik meg a holografikus kivetítőn. – Mindannyian jelen voltatok a megbeszélésen, amely a nagykönyvtár ostromát célozta, azonban megvalósítása akadályokba ütközött, ami felért egy kurdarccal. Most, a mi tudásunkkal kiegészülve, kijavítjuk ezt a hibát! Oda kell majd vinned, arra a hegyre, ahogy azt elterveztük! – bökök rá a domborzati térképen az említett jelenségre. – Ez az akció szolgálhat gyakorlásként is, ahogy azt Yukezo javasolta… Nem lesz veszélytelen a dolog, a könyvtár automatikus védelmi rendszerét ki tudjuk iktatni, azonban rövid úton rájönnek majd a turpisságra és felülírják a változtatásokat. A legnagyobb ellenségünk az idő lesz! – az újabb személyeskedési hullám kitörését megelőzendő felállok ültemből, mindkét kezemet békítően felemelem. – Emlékezhettek a csatlakozás feltételeire, ezért nem vezethetünk félre benneteket: a halál lehetősége valós a küldetés során, mindazonáltal ahol az egy elbukik, ott a sok diadalmaskodik, ha összetartunk, győzhetünk. Mi megvédünk benneteket, Ti megvéditek-e majd egymást?
Természetesen utolsó kérdésemet költőinek szánom, ámbátor merek reménykedni az egyébként igenlő válaszokban. A beszélgetés fonala visszaterelődik az eredeti tervre, ami Fredonn erőszakos felemelkedtetését célozza meg és nem túl meglepő módon értetlenkedésbe ütközöm. Nincs ezen mit csodálkozni, egyetlen elme képességei végesek, egyelőre magam sem tudom hol vannak eme egyesült tudat határai, lesz még ezen időm gondolkodni, jelenleg a félreértések eloszlatása a legfontosabb. Igyekszem annyira leegyszerűsíteni, amennyire lehetséges, bár véleményem szerint első alkalommal is érthető voltam.
- Jól mondod, Miyu, a létezés felsőbb szintjén tudatunknak nincs szüksége fizikai tárolóra. – bólintok a lány szavaira, majd újra a daitenshihez fordulok. – Sierashi távollétének ideje azért fontos, mert a Dangaiban nem érzékeltük a percek múlását, éveknek tűnt, mire létrejött az egység, amely idő alatt akár az összes leszármazottunkat elpusztíthatták. Félreértettél, egy szóval sem azt mondtuk, hogy csak és kizárólag ős ölhet meg egy másik őst. Ez a képesség arra hivatott, hogy felemelkedésre kényszerítse a lelket, így a tudata nem szűnik meg létezni, amint belép a körforgásba, hanem csatlakozik hozzánk, a várakozókhoz. Célunk a fajunk megmentése, ehhez kértünk segítséget a vezéretektől és igen… - itt némi szünetet tartok, elgondolkozva szemlélem végtagjaimat. – Szelleme erős, éles, nem tompította el évezredek semmittevése. Az érzései, emlékei erőteljesen áramlanak át az elménken… Az életért cserébe testét átadta nekünk, így velünk együtt tovább harcolhat és megvédheti azokat, akiket szeret. Aki téved, az Te vagy… Az Arkangyal létezése nem bizonyítja eléggé, hogy képes lemondani az önzőségről egy nagyobb jó érdekében? Őrületed csendesebb pillanataiban gondolkodj el ezen, talán megértheted döntését!
A fullbringerrel ellentétben hagyom Shōkonak, miszerint felragassza összetartozásunk jelképét, látom rajta, mennyire sokat jelent ez számára, s remélhetőleg ez a matrica az első ragtapasz a szövetség testén nyílt sebek összefoltozásához. Egy biccentéssel magam is elköszönök, majd elhagyom a tanácstermet és ráérősen elindulok az edzőterem irányába, ami legerőteljesebben tartalmazza a régi Fészek eszenciáját, abban a környezetben könnyebben rendszerezhetem gondolataimat.