Nyilvántartás > Vaizard

Sierashi Yuusuke

(1/1)

Aenom'en:
Név: Sierashi Yuusuke
Becenév: Yuu ( - chan)
Kaszt: Vaizard
Osztag: 13. osztag
Rang: 3. tiszt
Felszerelés: Zanpakutou, egy doboz cigaretta, egy különleges ezüst öngyújtó.
Születési dátum: 08.12
Kor: 149, de 22-nek néz ki
Neme: Férfi
Jellem: Olvasd a postjaimat és meglátod! :P


Magasság: 182 cm
Tömeg: 70 kg
Szemszín: acélkék
Hajszín: fekete
Különleges ismertetőjel: Átható, kék tekintetét nem lehet összekeverni máséval. Általában cigarettával a szájában látni.
Kinézet: Félhosszú fekete haja rendszerint acélkék szemeibe lóg, amelyek vidáman néznek rád. Tekintetében megfoghatatlan erő tükröződik, de valami mégis barátságossá teszi ezeket a hideg színben pompázó szempárokat. Magassága tiszteletet parancsoló, testalkata arányos. Nem mondható izomagyúnak, hisz' leginkább gyorsaságára épít, de azért rendesen karban van tartva. Általában Shinigami egyenruháját, valamint a kapitányi haorit hordja. Viszont az emberek világában szeret ingben és farmerben mutatkozni, s ezek mellé legtöbbször tornacsukát vesz fel.

Hollowmaszk:
(click to show/hide)
Zanpakuto neve: Dotonryuu
Zanpakuto fajtája: Föld
Parancsszó: Me ga sameru, Dotonryuu! (Ébredj, Földsárkány!)
Zanpakuto kinézete: Egyszerű katana, amelyet rendszerint a hátamon hordok, és onnan rántom elő.
Shikai-a: A parancsszó kimondása után a kard alakja megváltozik. A markolat elején, a keresztvasnál, egy sárkányfejet mintázó kőfaragvány jön létre, amelynek szájából áll ki a katana pengéje, ami ugyan csak kőből van. Ennek ellenére a fegyver pengeéles és könnyű. Alkalmas közelharcra. Ezen kívül a gyorsaságom is kétszeresére növekszik.

Sabaku no Arashi (Sivatagi Vihar) – Fogást váltok a katanán, így a penge a föld felé mutat. Mikor kimondom e szavakat a fegyver szó szerint porrá robban és apró egy-két centis szikla pengék kerülnek a levegőbe. Külső szemlélőnek azonban csak úgy tűnik, mintha homokot fújna a szél. Ezek a szilánkok nagy mennyiségben súlyos sérüléseket okozhatnak.

Suna no Fusegu tate (Homok védőpajzs) - E szavak hatására Dotonryuu egy tojás alakú burkot képez körülöttem, amely ellen áll a legtöbb fizikai támadásnak és még egy gyengébb Ceroval is elbír.


Előtörténet

Egy élet történései
Mit is mondhatnék magamról? A nyár végén születtem New York-ban. Az álmok városában. Na, igen. Drága jó szüleimet is a nagy álom utáni vágy hajtotta ide, Amerikába. De menjünk egy kicsit vissza az időben.
Apám Sierashi Osaki és anyám Julie Wong Japánban születtek. Ott ismerkedtek meg, s a megismerkedésből szerelem lett, a szerelemből pedig gyerek. Mikor Lee, a bátyám, megszületett utána költöztek ki a tengerentúlra. Apám ügyvéd volt, míg anyám egy kisebb általános iskolában tanított.

Három év múlva, Julie bejelentette: még egy taggal bővül a család. Hát rá néhány hónapra megszülettem én, Sierashi Yuusuke. Gyerekkorom eseménytelenül telt. Abba az általánosba jártam, amelyikben anyám tanított. Nem voltam épp buta, de nem is tartoztam az eminensek közé. Az elemi után jött a középsuli. Apámnak hála, egy jó nevű gimibe járhattam. Nos, itt kissé megváltoztak a dolgok. A szüleim azt mondták, hogy rossz társaságba keveredtem. Azonban én nem éreztem így. Haverjaim között végre önmagamat adhattam. Viszont az otthoniaknak, mint ahogy már mondtam, nem nagyon tetszett, hogy én valamiféle vandál bandával járkálok. Bezzeg a bátyám, az örök jó fiú. Félreértés ne essék, szeretem a bátyámat. Apám szerint ő kellett volna, hogy legyen a példaképem. Pff, röhejes. Tanulnom kellett volna ahelyett, hogy esténként kilógva, a srácokkal cigizve randalírozzak az utcán. Tanulmányi versenyekre kellett volna járnom, ahelyett, hogy hajnal háromkor totál részegen támolyogjak haza.

Teltek az évek és én valahogy leérettségiztem. Felvettek egy nevesebb egyetemre. No, nem mintha, olyan jók lettek volna az eredményeim. Itt is édesapám hathatós segítségének köszönhetően jutottam be. Az idő gyorsan telt. Minden nap, reggel felkeltem, lezuhanyoztam, magamra kaptam valami ruhát és már futottam is, hogy elérjem a metrót. Mikor hazaértem, tanulnom kellett, hogy ne bukjak meg. Az életem ismét eseménytelenül telt…

Harmadéves voltam az iskolában. Haverjaimmal úgy döntöttünk el kéne utazni valahova. Kipihenni az iskola fáradalmait. ~Egye fene, - gondoltam - megyek én is!~ Japánba mentünk, az őseim hazájába. Egy kisebb faházban kaptunk szállást, fent a hegyekben. Pont ez kellett nekünk. Sehol egy szomszéd, így kedvünkre tombolhattunk. Február volt, ugyan a naptár szerint már vége volt a télnek, viszont a hegyekben az idő még mindig a zordabbik arcát mutatta. Visszaindulásunk előtti napon, úgy döntöttük, hogy a sok bulizást meg kéne ünnepelni egy még nagyobbal. A buli vége felé, valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, úgy döntöttem nekem ki kell mennem az erdőbe. Hogy miért, az nem tudom. Lehet (biztos), hogy túl sokat ittam. Egyik kezemben whisky-s üveggel, másikban égő cigivel, félmeztelenül kisétáltam az éjszakába. Vagyis csak akartam, mert az első próbálkozásom eredménye képen szépen legurultam a lépcsőn. Amint sikerült összeszednem magam, folytattam utam a közelben lévő erdős rész felé. A bokrok és kiálló gyökerek között szlalomozva szinte elkerülhetetlen volt, hogy ismét a földre kerüljek. Az üveg messzire repült és egy bokorban kötött ki végül. Arcomon bárgyú mosollyal felálltam, s nagyot szíva a még megmaradt cigiből, heherészve indultam az üveg felkutatására. Ahogy közeledtem célom felé, egyre hangosabb morgás hallatszott abból az irányból. Józanon valószínűleg visszafordultam volna, de akkor ez csak zavaró háttérzajnak tűnt. Jobb kezemmel benyúltam a bokorba az üveg után tapogatózva. Hirtelen éles fájdalom hatolt az alkaromba. Felpillantva, a fájdalomtól (no meg az alkoholtól) kábán, egy nagydarab farkassal néztem farkasszemet. Az állattól hátrálva, megbotlottam egy kiálló gyökérben, s ismét a földön kötöttem ki.
- Te rohadt dög! – kiáltottam könnybe lábadt szemmel. – Ez volt az utolsó cigim!
Az állat szerencsésen átharapta az ütőeret a karomban, azután saját véremben fekve elájultam. Az utolsó gondolat, ami átvillant az agyamon az, az volt, hogy mi szar lesz így meghalni. Egyedül, vérbe fagyva…

Az első lépések
A következő emlékem, hogy egy városban térek magamhoz. Hirtelen azt hittem, hogy csak álmodok, hisz’ eltűntek a sérüléseim. Nem tellett bele sok idő, míg rájöttem… Halott vagyok. Egyre csak kóboroltam, amikor szembe találkoztam egy fekete kimonós lánnyal. Azt mondta, hogy ő valami halálisten és elküld egy jobb helyre. Gondoltam, a mostani helyzetemnél csak jobb lehet, ezért bólintottam neki, ő pedig kardja markolatának végével homlokon ütött.
Egy középkori, japán faluban ébredtem fel. Kérdezgettem az arra járó embereket, hogy hol vagyok. Második próbálkozásra egy középkorú férfi elmondta, hogy egy Soul Society nevű helyen vagyok, annak is a Rukongai nevű körzetében. Pár napot töltöttem itt, de éreztem, hogy én más vagyok, mint a többi egyszerű lélek. Ezen gondolattól vezérelve jelentkeztem a Lélektovábbképző Akadémiára.
Két éven át jártam az Akadémiára, s keményen tanultam. Elsajátítottam a kidouk használatának művészetét és katana forgatási képességeimet is tökélyre fejlesztettem. Közvetlenségem miatt sok barátra tettem szert, s képességeimnek köszönhetően éltanulóvá váltam. Utolsó próbaként éles bevetésre vittek minket. Egy kihalt pusztaságba érkeztünk, de nem nagyon értettem, hogy mit kereshetnek itt hollowok, ahol egy árva lélek sem jár. Ennek ellenére pár perc várakozás után egy féltucatnyi kisebb lidérc tűnt fel. Öten voltunk ellenük. Rutin feladatnak látszott, mivel éreztem, hogy lélekenergiájuk egyikünkét sem haladja meg. Kidouk segítségével irtottam őket, amikor hirtelen egy csontig hatoló üvöltés zengte be a pusztaságot. A hangtól még a hátamon is felállt a szőr. Egy újabb hollow tűnt fel az eddigieknél kb. ötször nagyobb. Farka egyetlen csapásával a földre sodorta csapatunk felét. Sikerült állva maradnom, de ahhoz már nem voltam elég gyors, hogy elkerüljem éles karmait. A karmok felhasították a bal vállamat, így az a karom használhatatlanná vált. Éreztem, ahogy a meleg vér lecsordul az oldalamon. Éppen a kegyelemdöfést készült megadni, amikor hirtelen egy látomásban találtam magam.
Egy hatalmas barlangba kerültem, aminek közepén egy kősárkány feküdt. A lény rám emelte vörösen izzó szemeit és megszólalt:
-   Bátor, ám botor ember vagy Sierashi Yuusuke.  – mondta mélyen zengő hangon. –   Azonban, úgy döntöttem segítek neked. Bármikor szükséged van rám, csak szólíts.
- Hogy hívnak sárkány?  – kérdeztem, miután megtaláltam a hangom.
-   A nevem Dotonryuu.  – válaszolt, majd még hozzáfűzte. –   Meg ne halj nekem!
Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tűnt el a barlang. Rájöttem, hogy csak az elmémben játszódott le az előbbi párbeszéd. Feleszmélve még idejében sikerült kitérnem a támadás elől, azután pedig elkiáltottam magam:
- Me ga sameru, Dotonryuu!
Katanám egy kőpengévé változott, s úgy éreztem, mintha kétszer gyorsabban mozdulnék, mint előtte. Hirtelen eltűntem a hollow szeme előtt, majd mellette jelentem meg újra. Új fegyverem egyetlen csapásával leszeltem a bal karját. A lidérc újra felüvöltött, s egy végső támadásra szánta el magát. Hallottam a fejemben Dotonryuu suttogását. Nem gondolkoztam sokat, elismételtem, amit ő mondott nekem.
- Sabaku no Arashi!  – Katanám pengéjét a föld felé fordítottam, azután a parancsszavak hatására egy-két centis kőszilánkokká robbant szét. Mintha csak egy fuvallat kapta volna fel őket, a szilánkok a hollow köré gyűltek, majd, mint egy parancsszóra egyszerre lendültek támadásba. A szörny túl lassú volt, nem tudott már védekezni. Dotonryuu „pikkelyei” a testébe fúródtak, azután pedig ő is porrá vált. Kimerülten terültem el a földön és vigyorogva szorongattam Zanpakutou-mat.

A 7. osztag
Miután sikeresen elértem a Shikait, már semmi akadálya nem volt annak, hogy levizsgázzak az Akadémián. Kitűnő eredményekkel végeztem, bár sosem voltam a tanulás híve.  Rögtön felvételt is nyertem a 7. osztagba, ahol Masaki Sachi „óvó” szárnyai alá kerültem. Ez annyiban merült ki, hogy egyszer-kétszer elküldött az anyámba és kitakarítatta velem az osztag területén található össze mellékhelyiséget. Ekkor ismerkedtem meg későbbi jó barátommal, Shala’zhar Kenshinnel. Hamarosan kiderült, hogy sokban hasonlítunk egymásra, így sikerült megkötnöm az első barátságot az osztagban. Kenshin idősebb volt néhány évvel, s én mindig is bátyként gondoltam rá. Sokkal inkább tartottam testvéremnek, mint Lee-t, aki vér szerint is az volt. Segített megtanulni, hogy miként tudom irányítani a bennem rejlő lehetőségeket. Több ízben az életemet is neki köszönhettem, hisz’ újoncként nem igazán voltam tapasztalt az éles akciók terén.
Teltek az évek, s egyre magasabbra jutottam a ranglétrán. 4. tiszt lehettem, amikor több kapitány és hadnagy is eltűnt. Azt mondták meghaltak és Urahara Kisukét vádoltak a tettel, aki a 12. osztag kapitánya volt. Nem szívleltem igazán Masakit, de tiszteltem azért, amit elért. Hihetetlennek tartottam, hogy több kapitányt is sikerült elintéznie. Azonban neki sikerült elszöknie, a Kidou osztag vezetőjével karöltve. Az ügyet eltusolták, s megtiltották még az említését is. Nem akarták, hogy folt essen a Gotei 13 becsületén, így a bátor s dicső harcosok elvesztek a múlt sötétjében. Az élet ment tovább, mintha mi se történt volna. Új Taichuot és Hadnagyot kaptunk, ám mindannyian tudtuk: már nem lesz ugyanaz. Shala’zhar elmondta nekem, hogy mennyire bosszantja a 46-ok Tanácsának e döntése és szerinte az eltűntek még életben lehetnek. Eltávolodtunk egymástól. Ő összeesküvést kezdett szítani, míg én a karrieremmel foglalkoztam. Ha találkoztunk mindig vidáman újságolta el a fejleményeket, amiket én természetesen meghallgattam, de sosem csatlakoztam hozzá. Petíciót akart benyújtani és a régi nyomozást újraindítását követelte. Ígéreteket kapott, ám nem történt semmi. Azonban egyre többen hangoztatták érveit és már nem lehetett figyelmen kívül hagyni tevékenységét. Ezekben az időkben történt, hogy egy új megbízást kaptunk. A 7. osztag képviseletében kettőnket küldtek. Nem éreztem félelmet, csak a szokásos küldetés előtti izgalmat. Kenshin most is jegyzeteibe temetkezett, hisz’ egy utolsó, nagy leleplező beszédre készült. Nem mondott nekem semmi konkrétumot, ám szerinte mindenki nagyon meg fog lepődni. Bíztam benne, mint annyiszor előtte. Minden rendben ment, ám akkor hirtelen beütött a mennykő.
Elszakadtunk egymástól, s engem egy tucat nagyobb hollow vett körül. Hallottam barátom kiáltozását, azonban semmit nem tudtam tenni. Valószínűleg őt is megtámadták a lidércek, habár sokkal jobb harcos volt, mint én. Percekbe tellett, de hamarosan utat vágtam magamnak a dögök között. Egy mély szakadék közelébe szorítottak minket, ezt csak utólag sikerült észrevennem. Pánikba estem, ennek köszönhetően több csapást is sikerült beszednem, ám azért még sikerült megsebesítenem az egyik rondaságot. Vérző sebekkel zuhantam a porba, miközben egyre nagyobb vértócsa keletkezett körülöttem. A lidércet pont a szeménél találtam el, de nem sikerült végeznem vele. Azonban ez elegendő volt ahhoz, hogy társaival együtt olajra lépjenek. Egyre lassuló lélegzettel szenvedtem a földön, míg a távolban egy hófehér villanás töltötte be a levegőt. Társam erős harcos volt, viszont nem elégé. Az egyik féreg nekiugrott és a mélybe taszította. Utolsó erejével még a belső zsebébe nyúlt, s egy ezüstösen csillogó tárgyat dobott felém. Öngyújtója jó tíz méterre előttem esett le, eközben őt elnyelte a sötétség. Megrendülten néztem utána, hisz’ hihetetlennek tartottam, hogy Őt legyőzzék. Reménykedve vártam, hogy nevetve kiugorjon a szakadékból és megrójon, amiért ilyen ügyetlen voltam, azonban ez nem történt meg.  Félholtan vánszorogtam oda az egyetlen tárgyhoz, amely még őrizte „bátyám” emlékét…

Vívódás és a jelen
Hamarosan rám találtak és a 4. osztag területére szállítottak. Több nap kellett a fizikai felépülésemnek, viszont lelki sebeim még ugyanúgy sajogtak. Immáron egészségesen üldögéltem a 7. osztag kertjében, s régi emlékeimen töprengtem. Kenshin öngyújtóját a kezemben tartottam és elég idegesítő módon ki-be nyitogattam. Minden fémes kattanással egy-egy kőszikla zuhant a szívemre. Kétségtelenül gyenge voltam hozzá, hogy megmentsem. Enyhe nyári szellő söpört végig a területen, majd egy újabb lélekenergiát érzékeltem magam mellett.  Valójában majdnem megegyezett az enyémmel, habár sokkal erőteljesebb volt. Tekintetemet makacsul a térdeimre irányítottam, nem volt kedvem Dotonryuu prédikációjához. Mostanában rászokott az emberszerű megjelenési formára. Szerinte így sokkal inkább hasonlítunk egymásra, habár amúgy is lelkem egy része. Halk nyikordulás, pont olyan, mint amikor két páncéllemez elcsúszik egymáson. Gondterhelten felsóhajtottam, hiszen tudtam mi következik most.
-   Nem Te okoztad a vesztét, Yuusuke.  – szólt a tenger morajlását idéző, mély hangján. –   Esélytelenek voltatok a túlerővel szemben. Így is szerencsésnek mondhatod magad, hogy néhány sérüléssel megúsztad.
- Valóban így gondolod?  – mordultam rá ingerülten. – Ha erősebb vagyok, akkor talán még idejében végzek a hollowok rám eső részével, s minden további nélkül segíthettem volna neki. Sokat kell még edzenem, hogy máskor ne hagyhassam cserben a barátaimat!
-   Ez az a hozzáállás, amit elvárok Tőled.   – jelzi egyetértését egy apró biccentéssel, majd lassan feláll. –   Most mennem kell, hamarosan vendéged lesz.
Értetlenül kaptam fel a fejem, miközben Dotonryuu semmivé vált. Vajon kire célozhatott? Hirtelen egy ismeretlen lélekenergia tűnt fel a parkban, azután rögtön előttem megjelent egy küldönc. Kérdő tekintettel néztem rá, miközben ruhája belső zsebéből egy vaskos borítékot nyújtott át. Tisztelettudóan elbúcsúzott, és eltűnt a szemem elől. Fáradt intéssel köszöntem vissza, s ezek után tekintetemet ismét a küldeményre fordítottam.
~ Mi lehet ez?~  - tettem fel magamnak az egyértelmű kérdést gondolatban, miközben nem túl finoman felbontottam a „csomagolást”. Egy papírtekercs esett először az ölembe, amelyet több más irat is követett. Mivel a tekercsen az én nevem szerepelt, így először azt bontottam fel. Meglepődötten olvastam végig, azután rögtön a szálláshelyem felé vettem az irányt. A levél még mindig a kezemben lobogott, rajta az alábbi üzenettel:

Sierashi Yuusuke,
Önt áthelyezzük a 13. osztagba, így mostantól ott teljesítheti halálisteni kötelezettségeit. Minél hamarabb keresse fel új kapitányát, Kawazoe Hanaet, hogy elvégezhessék a szokásos protokollt. A szükséges iratokat megtalálja a mellékelt borítékban.

46-ok Tanácsa

Hirako Shinji:

--- Idézetet írta: Kawazoe Hanae ---Szép előtörténet ^^ Ezért természetesen ELFOGADOM

Készítsd el az adatlapodat:
Szint: 1
Lélekenergia: 5000
Kezdőtőke: 4000
5 szintednek megfelelő kidout ingyen kiválaszthatsz

Üdvözlet az osztagomban ^^ jó játékot kívánok ^^
--- Idézet vége ---

Navigáció

[0] Üzenetek főoldala

Teljes verzió megtekintése