Szerző Téma: Edzőterem  (Megtekintve 987 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Aenom'en

Ős - Shinenju

Daitenshi

*

Hachibantai ex-taichō, Saizensen sōsui

Szint: 16.

Lélekenergia:

60% Complete
80 500 / 90 000

Hozzászólások: 93

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 29 100 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Daitenshi

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Acélkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Házas

Kivel áll kapcsolatban?:
Yasuji Chiyoko

Mottó:
„You either die a hero or live long enough to see yourself become the villain…”

Post szín:
Azure|Beszéd: Glowing #31337e


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Edzőterem
« Dátum: 2014. Júl. 03, 18:40:28 »
« Utoljára szerkesztve: 2014. Júl. 03, 18:44:04 írta Sierashi Yuusuke »


Karakterlap

Anselm Eberhard Lindhorst

Hakase...

Eltávozott karakterek

Daitenshi

*

Tenshi

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
11 000 / 15 000

Hozzászólások: 128

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 26 400 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Daitenshi

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Asszem ez egy ilyen türkiz szín :D

Egyéb hovatartozás:
Karakura High School

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
"Nincs annál rosszabb, mint amikor egy bohóc kenguru terrorizál."

Post szín:
#22b822/#0b7938


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Edzőterem
« Válasz #1 Dátum: 2016. Nov. 19, 19:00:09 »
Yoroshiku onegaishimasu!

Murasaki Shōko-senpaial való találkozásom óta eltelt már néhány nap. Ideje lett volna már bemutatkoznom a vezetőségnek, úgyhogy egy kevésbé fársztó, és edzés mentes napomon megvártam az iskola kapujában, és kértem tőle útbaigazítást, hogy mégis hova, és hogyan kéne mennem, majd egy aprócska papírra írt néhány dolgot, majd dolgomra bocsátott, hogy kövessem az utasításokat a papíron. Nekilendültem a városnak. Egy bizonyos Raion-S Kutatóintézetet kellett megkeresnem. Szerencsémre leírta, hogy ez pontosan hol van, mert ha nem lett volna, akkor másztam volna fel egy ház tetejére, hazatelefonálok, cipőmet leveszem, és... a többit tudjuk. Vagy mégsem. Lényeg a lényeg, eljutottam néhány pillanaton belül ide, mert kinek van kedve elgyalogolni távokat, ha már emberi szem számára felfoghatatlan sebességel tud mozogni a házak tetején. Így tényleg csak néhány percnyi út volt az egész történet. Megálltam az épület előtt, és a főbejáraton keresztül beléptem, majd elkezdtem a lifteket keresni. A megfelelőbe belépve megnyomtam a kijelölt gombokat, amik egy speciális kombinációként vittek le a Daitenshi első szintjére. Kellemes liftzene kíséretében mentem lefele a felvonóval. Bár én ezt nem igazán értem. Ha felvonó, akkor nem fel kéne vinnie? Ne strapáld magad Anselm! Felesleges.
Szóval, kiléptem a liftből, és megérkeztem egy elég baromi nagy kapu elé. Valami szárnyas jelkép volt, felteszem a szervezet jele lehetett. Nem volt valami igazán jól működő dolog még, mivel ahogy néztem javítás alatt volt. Ellenben amint közel értem hozzá kinyílt, és beléphettem egy hatalmas terembe. Egy széles asztal volt a közepén kijelzővel.
Na, akkor mi legyen? Meg kéne keresni a főnököt. Körbenézelődtem, és egy lift szerű képződményt véltem felfedezni.  Nézzük, hány emelet van? Csak négy lenne? Akkor, csináljuk egyszerűen. Valami szisztematikus keresési eljárásra lenne szükségem. Haladjunk logikusan. Legutolsó emelttől kezdem visszafélé, így ki tudom zárni, hogy hol lehet az illető. Azt sem tudom, hogy kit kéne keresnem. Majd megkérdezek valakit a következő teremben.
Beszálltam a liftbe, és benyomtam az utosó helyen álló gombot. Megint kellemes zenécske, és megérkeztem egy elég tágas helyre. Ez ilyen óriási termekből áll végig? Körbenéztem. Gyakorló fegyverek, bábuk. Azt hiszem megvan az edzőterem. Bepofátlankodtam a terem közepébe, és ahogy újra körbenéztem, megláttam egy alakot. Na, végre! Egyszerűbb dolgom lesz így. Odasétáltam, nem túl közel, de hallótávolságon belülre. Megköszörültem a torkom - khm-khm - és szóra nyitottam a számat:

"Jónapot! Elnézést, Anselm Eberhard Lindhorst vagyok. Murasaki Shoko irányított ide, és a Főnököt keresem. Tudna segíteni?"

Remélem nem zavarom meg valami fontosban...
« Utoljára szerkesztve: 2016. Nov. 19, 19:16:14 írta Anselm Eberhard Lindhorst »

Karakterlap

Tamachi Kagami Yukezo

Mad Hatter

Különleges karakter

Daitenshi

*

Daitenshi

Szint: 16.

Lélekenergia:

60% Complete
83 100 / 100 000

Hozzászólások: 127

Hírnév: 12

Infó

Tárcában: 35 200 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Daitenshi

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Sötétkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Házas

Kivel áll kapcsolatban?:
Kagami Ai

Mottó:
It is the end of all hope To lose the child, the faith To end all the innocence To be someone like me

Post szín:
Slategray / Steelblue


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Edzőterem
« Válasz #2 Dátum: 2018. Jún. 05, 15:04:37 »
Az Arkangyal újjászületik

-Úgy érzem egy kicsit túllöttem a célon- kuncogtam látván azt, hogy kövér cseppekben folyik róla a víz. Ahogy elnézem az elméje megadta magát az ópiumnak. Sóhajtok egyet… gyenge. Mondjuk amit én érzek, az meglepően kellemes. Odamegyek hozzá, hogy összeszedjem, és elmeséljem neki, hogy mi is történik vele, és jobb ha lenyugszik, különben a fel nem dolgozott emlékek, és benyomások tönkreteszik. Ekkor megvakarom az államat, mintha nagyon gondolkodnék valamin. Nem azt mondta, hogy valaki folyton üldözte őt Hueco Mundoban? Akkor azt hiszem nem fog most olyan nagyon helyrerázódni. Rémülten pillant rám, ami számomra oly megszokott volt, hogy szinte fel se vettem. Ekkor azt látom, hogy füst omlik ki belőlem. Próbálom a „tüzet” elállítani, de sajnos a démoni oldalam kifejezetten pozitívan reagált Suke félelmeire. No még csak ez hiányzott. Próbálok nem ránézni, de sajnos nem tudok ellenállni a késztetésnek. A kisugárzásom beborítja őt a rettegéssel, így gondolom rám vetíti ki minden elbújtatott félelmét. Felkészülök egy esetleges támadásra, de az iszonyat olyan mélyen belemart, hogy csak felpattan, és hátrálni próbál. Védekezni óhajt. Elnevetem magam, majd lassú léptekkel közeledek felé, és nyújtom halottsápadt karjaimat felé. Közben önkéntelenül a démonok nyelvén szavalok egy verset. A hangomra csak méginkább az összeomlás határára kerül. Elnevetem magam még egyszer, majd feléugrok, amire el is ájul. A jelenés gondolom megszűnik, én pedig harsogva megyek vissza az asztalhoz, és kiiszom a maradék teámat. A reszketéstől vergődő Yuusukét eltudnám nézni órákon keresztül is! Várjunk csak? Meg is teszem, csak főzök még egy adag teát =|:>


A Daitenshi főhadiszállásán ébredhet fel, egy kis egyszerű szobácskában ébredhet fel. Én kaján vigyorral ülök egy faszékben. Álmoskás fején csak dobott a tény, hogy nem voltam rest kipingálni mindenféle festékanyaggal. A szemei körbe voltak rajzolva, az arcán és a karján szövegek, vagy mókás kis rajzolatok voltak. Tekintve, hogy jómagam is ópium hatása alatt voltam, a fantáziám szinte korlátlan volt. A hasamat fogva nevetek, mikor meglátom mozogni, majd jól hátra is esek a székkel. Elejtek egy pár szitokszót, majd feltápászkodok. Egy kancsó víz volt csupán egy karnyújtásnyira tőle, és ahogy ismerem a dehidratációt, kétlem, hogy a mellékelt poharat használná. Ha esetleg kihagyná, figyelmeztetem, hogy igya meg.
- Jajj ez a máktea! - törlöm ki a nedvességet könnyesre nevetett szememből, majd segítek neki magához térni, csak azért, hogy egy tükör elé vezessem, ahol megint jól szórakozok az arckifejezésén. Megmutatom neki hol zuhanyozhat, bár valahol ismerős lehet a járás, de azért ez nem a régi Fészek. Itt már technológiát talál mindenütt, közben elmesélem neki, hogy a régi főhadiszállás hogyan semmisült meg. Bár jelen körülmények között nincsenek üzembe helyezve a technológiai felszerelések, csak az alapok működnek. Mivel egyedül maradtam, nincs is igazából szükségem külön személyzetre. Egy valamit viszont itt őrzünk. Miután elkészült, komoly arccal jelenek meg előtte.
- Mutatnom kell valamit- azzal még lejjebbi szintekre vezettem, és a legalsó szint után még egy hosszú lépcsősor következett. A falakon ismeretlen eredetű rajzok, és szövegek vibráltak, mintha lélegezne. Az útvonal sincs rajta az alaprajzon, jómagam is csak azért találtam rá, mert követtem azt az energiát, amit régen Sierashi Yuusukének neveztünk. A legvégén egy fal várt ránk, rajta koncentrikus körök, és a különböző sávokban körbe-körbe szaladgált egy jelzés.
- Tamachi Yukezo- mondtam a nevemet, majd a tenyeremet a körök kozéppontja felé tartottam. A jelzések gyorsan egyvonalba rendeződtek, majd a fal egy lassú átmenettel eltűnt. Sukéra néztem, majd a sötét terem közepére mutattam, ahol ott volt Ő. Ahogy beléptünk, egyből megcsapott az az energia, ami felett könnyű elsiklani, ha nem tudod mi ez.
- A Sors Dárdáját egy a mi civilizációnknál sokkal régebbi alkotta. Ha emlékszel rá, első küldetésünk tulajdonképpen ennek felkutatása és elpusztítása volt- ezután odakísértem a középen ülő testhez. Sierashi Yuusuke ugyan visszatért a kővé változásból, most mégsem viselkedik másként. Lehunyt szemmel meditált, még csak nem is vett levegőt. Semmire sem reagált igazán - Mikor Yuusuke kővé változott, így tért vissza, ahogy most látod. Sok ezerszámra gyűltek össze benne a lelkek, a komplex tudatok, és eggyé váltak benne, vele- valahol gyász volt a szavaimban - A rég letűnt civilizációt mi egyszerűen csak Ősöknek hívtuk. Állításuk szerint nekik menniük kellett volna, az elmúlás hívta őket, hiszen semmi sem maradhat örök. Azonban egy Fredonn nevű Ős kijátszotta a sorsát, és visszatért. A köveket, amiket mellkasunkon hordtunk, ő alkotta. Most egy macska-egér játékba fajult az egész. Ők Aenom’en-nek nevezik magukat, és mióta Fredonn eltűnt, keresésbe fogtak. Ha most jól megjegyzed ezt a jelenlétet, ezt a lélekenergiát, akkor olykor-olykor észreveheted, hogy figyel- aztán leültem, és Suke felé fordultam- Meggyőződésem, hogy hall minket, ha esetleg van valami mondandód, bár nem tudok megerősítést afelől, hogy Sierashi Yuusuke valóban életben lenne- azzal magukra hagytam őket egy kicsit. Suke jobban, és régebben ismerte őt, mint mondjuk én. Számára nem tudom, hogy veszteségként, vagy valami másként jelenik meg, de egy biztos, nem igazán rám tartozik. Lehet, hogy van mesélni valója, vagy egyszerűen csak mondana egy pár szót neki. Azonban jobb, ha nem tudja meg, hogy hazudtam azzal kapcsolatban, hogy hall minket. Egyáltalán nem sikerült semmilyen reakciót sem kiszednem belőle. A pozíció, amiben ül, olyan fennköltnek tűnik. Tökéletes lótuszülés. Azonban ha tudná, hogy az igazság az volt, hogy Yuusukére én úgy leltem rá, hogy egyszerűen csak elterült „élettelenül” a terem kövén, amit épített, akkor lehet, hogy nem tudnék senkit sem meggyőzni arról, hogy az Ős úgy figyel. Beletellett egy két-három órába, mire szabályosan, és stabilan leültettem. Remélem ha magához tért, akkor a zsibbadástól nem fog tudni felkelni. A szemét még a haragomtól is megszökött, pedig lenne egy-pár mondanivalóm a számára. Teszek egy rövid kört a legalsó szinten. Hajdanán ezekben az edzőtermekben sosem szűnő morajlás volt, és látványos fejlődések. Most még a lámpák sincsenek teljes mértékben felkapcsolva. Ha Suke végzett, akkor odahívom magamhoz, és betessékelem az egyik terembe. Tudom, hogy kimerült, azt is tudom, hogy nincs felkészülve semmilyen megpróbáltatásra, de jobb, ha felmérem mire képes, és mekkora rehabilitációra van szüksége.
- Támadj! Ne csak úgy támadj, mintha bemelegítenél, hanem úgy készülj, hogy meg kell ölnöd engem! Ne kívánd, hogy ösztönözzelek- mondtam hűvösen, majd sétabotomat kardként szegeztem rá. Csakugyan a zanpakutoumat rejtette a pálca.


Karakterlap

Watanabe Yuusuke

Kapitány

Shinigami

10. Osztag

*

Szint: 7.

Lélekenergia:

60% Complete
35 500 / 45 000

Hozzászólások: 64

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 32 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Azúrkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Házas

Kivel áll kapcsolatban?:
Ninomiya Mitsuko - felesége

Post szín:
#0073e6


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Edzőterem
« Válasz #3 Dátum: 2018. Jún. 06, 23:50:58 »
Az Arkangyal újjászületik

Az képek elmosódva követték egymást a lehető legfurcsább, legkülönösebb módokon. Egyik kép a másik után. Van, amelyik egész hosszú ideig időzött lelki szemeim előtt, van, amelyik épp csak megmutatta magát, s sietve továbbállt a hátrébb, feketén-füstösen kavargó csomóba, ahonnan a képek repültek elém, hogy megmutassák magukat. Álom volna? Vagy ez a valóság? Hueco Mundoban megtanultam, hogy a kettő talán mégsem annyira különbözik egymástól, de most, ebben a pillanatban nem tudtam megmondani, hogy mi igaz, és mi hamis. Annyit tudok, hogy a semmi közepén lebegek, s előttem karnyújtásnyira váltogatják egymást a képek. Egyes képeknél olyan eseményeket vélek felismerni, amik már megtörténtek, mások képeket pedig fel sem ismerek teljesen, vagy egyeltalán nem. Éppen Chiyo-chan mosolygós arcát ábrázoló kép van előttem, ami egy fekete-füstös villanással tova libben, majd a Yuu-chan unott, cinikus arca kúszik be elém. Ezt követően Nayo-chan édes arcocskája jelenik meg még gyerekkorából, amint Anyukája, Szerelmem karjában tartja, és együtt mosolyognak rám. Karommal megpróbálom elkapni a képet, magamhoz szorítani Életem értelmeit, de ujjaim áthatolnak a képen, fekete füstté omlasztva azt. Visszahúzom a kezem, s ahogy ez megtörténik, a kép újra megjelenik fekete, füstölgő kerettel, de ezúttal már mást ábrázol. Egy fehér haorit, rajta a 10. osztag szimbólumával, több helyen elszakadva, vérfoltosan. A saját haorim. Eltűnik a kép, helyét egy új veszi át, Maya, fogadott húgom, legkedvesebb barátom, amint épp finom, saját maga által készített sütivel kínál mosolyogva. Gyors villanás, majd Yuke arca kerül elém, de épp csak egy pillanatra, hogy egy újabb füstölgés kíséretében Feleségem élettelen arca táruljon elém. Lélegzetem hirtelen elakad a döbbenettől, mozdulni sem bírok, ahogy Mitsuko halott, üveges tekintetével rám bámul, holott biztosan nem lát vele. Hirtelen villanás, majd halott Nayoko, halott Yuu-chan, halott Maya, halott Chiyo-chan, s végül egy utolsó kép jelenik meg, ami kimerevedik, s nem mozdul. A halott Watanabe Yuusuke.
A fehér hajú férfi a földön fekszik, szétvetett lábakkal és kezekkel, alatta hatalmas vértócsa helyezkedik el, ami folyamatosan növekszik, noha nyílt sem, vagy sérülés, sebesülés sem látszik a testén. A kép hirtelen ráközelít Yuusuke arcára, akinek a szemhéjai felpattannak, de nem a megszokott égszínkék tekintet néz velem szembe, hanem szemgolyó nélküli fekete szemek, amik olyan mélyek, mint a legsötétebb szakadék. A halott férfi arca kegyetlen mosolyba húzódik, majd egy dolgot mond csak, utána megszakad a kép.
-  Itt az idő... - majd heves nevetésben tört ki, ahogy fekete szemeivel rám nézett, amikből szép lassan folyni kezdett a fekete színű vér, eláztatva a férfi arcát teljesen...

...egy hatalmas levegővétellel ébredek és emelkedek fel ülő helyzetben. Pupilláim tágra nyílva kémlelik körül a közvetlen környezetet, hogy mégis hol vagyok. Az első dolog, amíg megpillantok, az Yuke, aki egy székben ül velem szemben, aztán rájövök, hogy egy ágyban fekszem, egy kis szobában. Szóval mégis álom volt. De valahogy mégis, oly' valóságosnak tűnt. Lehet, hogy a múlton kívül a jelent, és a jövőt is láthattam a képekben? De az is lehet, hogy az egésznek semmi köze sem a múlthoz, sem a jövőhöz, csupán a túladagolt máktea játszotta a hülyét az elmémmel, és beleképzelek olyan dolgokat az egészbe, amik valójában nincsenek is ott..? Igen zavaros ez az egész. Én meg kótyagos. Iszonyatosan. Elkezdek kikászálódni az ágyból mogorván, amit Yuke harsány nevetéssel jutalmaz, én meg azt, ahogy hanyatt vágódik. Úgy kellett neki. Nem vicces. Egyeltalán. Viszont a nevetéstől iszonyatosan megfájdul a fejem, szóval inkább abbahagyom. Torkom kiszáradt, innom kéne valamit, ez a tegnapi (?) móka túl jóra sikeredett, igencsak másnaposnak érzem magam..vagy aznaposnak. Kívánságom teljesül is, hisz az ágy mellett egy kis asztalkán egy kancsót pillantok meg, aminek a tartalmát gondolkodás nélkül húzom le a kancsó száján keresztül, mit sem törődve az odakészített pohárra. A kancsóból csordogáló kellemesen hideg, frissítő víz úgy kellett a szervezetemnek, mint egy falat kenyér. Pillanatok alatt hajtom fel az egészet, majd kézfejemmel megtörlöm a számat, s pár pillanat múlva érzem is a folyadék jótékony hatását, ahogy enyhülni kezd a fejfájásom, illetve a szédülésem. Bár menne egyedül is, hálás mordulással köszönöm meg a srácnak, hogy segít felkelni az ágyból. Látszólag Ő jobban viseli ezt, bár lehet, hogy Ő is napokat döglött a padlón, mire magához tért.
- Haha, baromi vicces...igazi mókamester itt valaki.. - morgom Yukére nézve, miközben homlokomról egy kis házikó köszönt vissza, amint belenézek a falon található tükörbe, amihez Barátom odavezetett. Időközben feltűnik hogy egy kis, elhagyatott külvárosi aluljáró falain nincs annyi firka, mint rajtam. Yuke szemlátomást nagyon kreatív hangulatában volt. Egyfelől megértem, rég nem látott ismerősként tértem vissza, talán kicsit Ő is örül ennek, de azért ami sok, az sok. Azért egy vigyort én is megejtek, majd inkább megyek zuhanyozni, hogy kis erőt, életet verjek magamba. A zuhany után, immáron valamivel frissebben, de legalább firkamentesen jelenek meg Yuke előtt, aki komoly arccal hív maga után, s én pedig hasonló arckifejezéssel eredek nyomába. Üres, néptelen, homályba burkolózó folyosókon haladunk keresztül, amik valahogy ismerősnek tűnnek, de valahogy mégsem ugyanaz. Gyanítom, hogy ez a fészek, csak távollétem során elég rendesen felturbózták a Daitaneshi tagjai, tekintve, hogy olyan a legtöbb szerkezet, dolog, amivel találkozok itt, olyan technológiát képvisel, amit közelről sem ismerek. Gondolataimba merülve követem Yukét, aki hirtelen megtorpant előttem, minek hatására én is majdnem beleütközök a Srácba, de még időben észbe kapok. Homlok ráncolva figyelem, ahogy Yuke ügyködik előttem, s a fal, ami előtt állunk hirtelen eltűnik. Elismerően húzom fel számat, azért ilyesmit nem mindennap lát az ember, ám mikor követem Yuke kinyújtott karját, a döbbenettől hirtelen sem megszólalni, sem pedig megmozdulni nem tudok. A terem közepén ott ül maga Yuu-chan, mozdulatlanul, ülő helyzetben. Szinte mintha csak pihenne. A teremben kavargó lélekenergia tömeget ismerősnek érzem, mégsem ugyanaz. Ugyan az előttem, a terem közepén ülő Férfi külsőleg ugyanaz, ugyanúgy néz ki, mint egykori Barátom, Mentorom, a belőle sugárzó energiák mások. Szám újra kiszárad, ahogy sűrűn kapkodom a levegőt, miközben tétova léptekkel követem Yukét a terem közepéhez, Yuu-chanhoz. Jól lehet hallom, amit Yuke mesél közben, mégsem adom semmi jelét annak, hogy érteném, mert végig Yuu-chan mozdulatlan, pihenő arcát figyelem. Mikor a Srác végez a mondandójával, semmit sem tudok mondani. Hitetlenkedő arccal nézek Yukére, majd tekintetem visszafordítom Yuu-chanra, s egy hang sem jön ki a torkomon.
- Emlékszem a Sors Dárdájára, jóllehet annak felkutatása közben tűntem el. De Yuke...ez..amit elmondtál, ez biztos? - kérdezem Barátomtól, bár egy pillanatra sem veszem le Yuu-chanról a tekintetem. - Ez az egész olyan hihetetlen, mégis...valahogy érzem, hogy igaz, minden egyes szó. - A második mondatot inkább magamnak címezem, semmint Yukének, ettől függetlenül lehet válaszol rá.
Tűnődve nézek utána, mikor feláll és elhalad mellettem, majd elhagyja a termet. Ismerem a lélekenergiáját, meg fogom találni, ha majd végeztem itt. Már csak az a kérdés, hogy mit is akarok pontosan itt? A teremben hirtelen beállt csönd és magány hatalmas súlyként nehezedik lelkemre. Visszafordulok Yuu-chan teste felé, és tűnődve nézek rá. Tényleg olyan, mintha csak pihenne, gondolkodna..meditálna. Mégis olyan hihetetlen ez az egész, olyan természetfeletti.
- Yuu-chan...? - szólalok meg csendesen választ remélve, válasz nem jön. Reménykedve óvatosan megérintem a vállát, hátha magához tér, majd kissé meg is rázom, de az eredmény ugyanaz, mint az előbb, semmi. A szomorúság hirtelen megújulva, hatalmas súllyal nehezedik rám. Ott lehettem volna, mikor ez történt Vele. Segíthettem volna Neki, de legalábbis harcolhattam volna vele, Mellette, Érte...lehet, hogy én is hasonló állapotban lennék most, mint Ő, de akkor is, ott lettem volna, s talán valamennyit segíthettem is volna...volna...szemeimből hirtelen mintegy megállíthatatlanul potyogni kezdenek a könnyek, amik ellen semmit sem tudok csinálni, csak annyit, hogy nem nézek rá többet Yuu-chanra. Eleget láttam. Ő már túl van a dolgokon. most én jövök. Az én büntetésem most következik, és emelt fővel fogom viselni, de legalábbis megpróbálom jobbá tenni ezt a világot Yuu-chan helyett, vagy épp pont miatta, Érte!..
Úgy érzem eleget láttam, nincs már semmi, amit itt tehetnék, így lassan megfordulok, és elkezdek a terem vége felé haladni szép lassan, csendes léptekkel. Az ajtóban aztán megállok egy pillanatra.
- Sajnálom...igyekszem majd a nyomdokaidba lépni, Barátom. - mondom hátrapillantva, de nem Yuu-chanra nézve, hanem inkább az oldalt elhelyezkedő falakra. Mikor tovább indulok, már nem sírok. A könnyek elapadtak, helyette kemény, megdönthetetlen elhatározás lesz úrrá rajtam. Múltam egy jelentős darabját hjagytam most magam mögött, jóllehet soha nem fogom elfelejteni, de előre kell néznem, nem hátra. Yuke lélekenergiáját követve hamarosan megtalálom Haveromat a legalsó szinteken, ahol a termek edzőtermeknek tűnnek, legalábbis igencsak arra hajaznak. Yukét követve belépek az egyik ilyen terembe, ahol különösebb meglepetés nélkül hallgatom végig. Megértem a helyzetet. Nem partizni vagyunk itt. Jóllehet, nem vagyok teljesen száz százalékos állapotban jelenleg, de határozottságom, elszántságom talán pótolja a kiesett energiát, amit még nem sikerült visszaszereznem azóta, hogy visszatértem. Bár fogalmam sincs, hogy az előttem álló Férfi milyen erős, kétségem sincs afelől, hogy az elmúlt években jócskán túl nőtt rajtam, azonban engem sem érdemes félvállról venni, mert lehet nem erősödtem olyan ütemben, de az elmúlt öt évben megtanultam a harc minden csínját, amikor arrancarokkal, hollowokkal harcoltam a túlélésért. Addig is szerettem harcolni, ott azonban olyan elemi szinten égett belém a harc, hogy szinte már lényem részét képezi.
- Mondd csak Yuke. Ez a Fredonn, akiről beszéltél, mi lett Vele? - kérdem, miközben mustrálgatom a Férfit, próbálom felmérni erősségeit, gyengéit, bár be kell vallanom, csupa meglepetés Yuke, és nem sok sikert érek el a próbálkozásommal. Nekem kell előbb támadnom, így egy shunpoval vezetem fel a támadásomat, mikor is egy pillanattal később megjelenek Yuke előtt, és megtámadom egy oldalsó vágással, amit Aokival mérek a Férfira. Válaszolni nem nagyon maradhat ideje, bár a támadás után biztos vagyok benne, hogy válaszol majd valamit. Minden bizonnyal hárítja, sőt, igazából elvárom, hiszen ez egy egyszerű támadás volt, ám nem is ez volt a lényeg. Nem a vágással akartam igazából megtámadni, hanem egy kidouval. Szabadon lévő bal kezemmel hirtelen Yukére mutatok, aki ott van közvetlenül előttem.
- Hadou 04: Byakuray! - mondom kántálás nélkül, így, bár a kidounak egy gyengébb változatát idézem meg, elég lélekenergiát sűrítettem a kidouba ahhoz, hogy ropogósra süssön bárkit, akit eltalál. Hangos csattanással sül el a kidou, s bár nem tudom, hogy talált-e, vagy sem (bár őszintén szólva kételkedek benne, hogy akár csak megkarolta volna Yukét), egy ugrással néhány méterrel hátrébb érek földet, hogy időm legyen reagálni a válaszcsapásra.
- Szóval, ez a Fredonn, hol van? Meghalt? Eltűnt? - kérdem izgatottan, miközben izmaimon úrrá lesz az növekvő bizsergés, amit már annyira ismerek. Ilyenkor jövök rá, hogy valójában szeretek harcolni. Meghalni nem szeretek, azt nehezen viselem.


Karakterlap

Tamachi Kagami Yukezo

Mad Hatter

Különleges karakter

Daitenshi

*

Daitenshi

Szint: 16.

Lélekenergia:

60% Complete
83 100 / 100 000

Hozzászólások: 127

Hírnév: 12

Infó

Tárcában: 35 200 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Daitenshi

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Sötétkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Házas

Kivel áll kapcsolatban?:
Kagami Ai

Mottó:
It is the end of all hope To lose the child, the faith To end all the innocence To be someone like me

Post szín:
Slategray / Steelblue


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Edzőterem
« Válasz #4 Dátum: 2018. Jún. 14, 14:52:38 »
Az Arkangyal újjászületik

Tudom, hogy erőfölényben vagyok, mégis talán jobb, hogyha odafigyelek. Yuusuke kapitány volt, továbbá az elmúlt éveit ezek szerint harccal töltötte. A rutinja bármikor legyőzhet, hiszen én nem harcolok már egy ideje. Ha megteszem, akkor is inkább a Stratégiát helyezem előtérbe, az igazi adok-kapok elmarad általában. Megfigyelem az állását, hogy hogyan fogja a markolatát, és persze számítok egy csapásra, csak azt próbálom kideríteni, hogy mégis mit választ. Egy kapitányszintű shinigami sosem veszi komolyan a támadását, kóstolgatnia kellene logikusan. Lehet ezért még megbüntetem. Lassan már az is körvonalazódik a fejemben, hogy hogyan is kellene ezt kivitelezni. Nevetnék, de nem volt időm rá. Egyszerűen megjelent, és csak úgy tessék-lássék megtámadott. Némi koncentrációt erőltettem magamra, és az előreszegezett pálcámat egy csuklófordítással odatartottam védelemnek ügyelve, hogy a lecsúszó penge ne sérthessen meg. Így legalább a szemem előtt volt az alkarom, ezért elveszítettem egy-pár értékes tizedmásodpercet a reakcióidőmből. Azonban csak sikerült megoldanom, hogy mégse figyeljek oda arra, amit már jó előre elhatároztam. Egy kapitánytól nem várhattam volna mást, ezért mikor felvillan az ujja, a tudatalattim megpróbálta előhalászni, hogy mit is morgott a bajsza alatt! Nem vagyok kíméletes, nem ez volt a legjobb ötlete. Sokkal gyorsabb vagyok nála, azonban most mégis inkább a precíz mozdulat számít. A mágia lélekenergia azt szereti, ha egyenes úton haladhat. Továbbtoltam a botomat, majd kitekertem a testemet kissé, mikor a balommal az ő balját tolom el. Nem kell sokat, éppen ne engem érjen a kidouja! Az időveszteségnek hála a Byakurai felhasítja a ruhámat, és mikor a bőröm érzi a forróságot, akkor egy pillanatra a tüdőmbe szorul a levegő. Ezt most elbaltáztam! Ő hátraugrott, pedig ha folytatta volna, akkor már most rést talált volna a védelmemen. Ezt fel kell rónom neki valahogy. Emlékeztetnem kell, hogy az élete múlhat rajta. Még úgy gondolja, hogy ráér beszélgetni is, úgyhogy elfelejtette azt, miszerint figyelmeztettem rá, hogy az életemre kell, hogy törjön. Ahogy egy kimért mozdulattal a védelmi állásomat megbontom, megforgatom a sétapálcát, majd a földbe csapom, ezzel lehullik az álca róla, és megjelenik előtte Paragon. Nem oldotta fel még a zanpakutouját sem. Komolyan nem értette, hogy mire gondoltam.
- Fredonn lesz az utolsó problémád, ha most nem veszel komolyan!- szúrtam oda hideg hangon. Azt hiszem itt az ideje közelebb hozni hozzá a halál szelét. Szippantok egyet a levegőbe - Senki sem tudja, hogy itt vagy, senki sem hallaná a segélykiáltásodat, az egyetlen akinek könyöröghetsz… Az én vagyok- néztem rá olyan tekintettel, mint amikor kegyetlenül megkínzok valakit. Tettem pár lassú lépést felé - Azt gondolod tudod mi az a… fájdalom?- tekintetem átalakult a jéghideg pillantásból a gyilkos ösztön teljes skálájára. A következő lépésemre reiatsu tört fel belőlem, amibe nem kevés démoni energia is keveredett. Ha megérzi, akkor viszolygás foghatja el, vagy kétségbeesés. A démoni jelenlét mindig a rettenetre hajaz, valami végtelenül idegen megfoghatatlan rettenetre. A ruhámat is alakítottam úgy, hogy az általa okozott sérülés ne látszódjon. A szeme láttára varrta össze magát a ruhám, ezzel megpróbáltam azt az illúziót kelteni számára, hogy bennem ő nem árthat, mintha meggyógyulnám azt, amit okozott. Még mosolyomat is láthatta, utána ha nem reagál, akkor derékban kettévágom. Amint meglát balra tőle egy igen mély állásban, már a jobb oldaláról érkezik a következő csapásom. Ha látom, hogy reagál, éppen csak megérintem a védelmét. Ha minden igaz, ő ilyenkor erővel próbálkozik, hogy megtámaszkodjon, és egy erős állásból idő kilépni, hogy aztán új pozíciót vehessen fel. Egy pár lépéssel hátrébb shunpozom, majd ahogy feleszmél, már a cipőtalpammal találja szembe magát. Természetesen fejberúgnám őt, hacsak nem talál ki valami újat rá. Nem hagyom pihenni, egyetlen egy pillanatra sem. Akár eltalálom a rúgással, akár nem, hátrébb shunpozom, majd úgy dobom fel Paragont, hogy az hegyével Suke felé álljon, és pörögjön a levegőben. Felugrok, mint egy jó focista, és nagy erővel a markolat alját rúgom meg, hogy a lélekölő Suke felé suhanjon. Ha úgy gondolja ezzel vége, mögéshunpozok egy nagyon gyors mozdulattal, és a kardom felé lököm. Igen, ebbe bele is halhat. Azonban én sokkal gyorsabb vagyok ennél, előtte termek, elkapom a kardomat a levegőben, és egy csapással rásuhintok. Remélem levédi, mert lenne hozzá néhány szavam.
- Szeretnélek emlékeztetni rá, hogy Hueco Mundoban sok mindent megtanulhattál, de amit mondok, ott senkinek még csak eszébe sem jut!- azzal megkísérlem elkapni kardforgató csuklóját, hogy eltolja a védelmét, bár akár sikerül, akár nem, egy szúrást indítok egyenesen a szíve felé - Én ezerszer rosszabb vagyok, bármelyik rémálmodnál- ezek után hagyok neki egy szusszanatnyi időt - Azt mondtam ÖLJ MEG!!!- kiáltok rá torkom szakadtából, majd leszúrom a zanpakutout a földbe.
- Ébredj Paragon!- a parancsszavak elhangzása után szikrázva kettényílt a penge, és megjelent a zanpakutoum shikai alakja. Kihúztam a kardot, majd a penge lapján elhúztam a tenyeremet, ezzel megjelent rajta egy lilás energiamező, ami úgy nézett ki, mintha a tér hasadna meg a két penge között, és a torzió kissé lilás színárnyalatban játszott. A torzió egy gömbbe gyűlik a hegyénél, majd ahogy elkezdtem forgatni a kardot, úgy ez a gömb kezdett elnyúlni, és hátramaradozni.
- Nemesek haragja- mondtam halkan a támadásom nevét, majd három darab ilyen sarlóval támadtam meg, amelyek gyakorlatilag végighasítanak a téren, és ha eltalálják, akkor úgy szabadul meg a karjától, hogy még csak nem is érzi, hogy bármi elvágta volna. Fájdalommentes halálban lehet része, ha így dönt


Karakterlap

Watanabe Yuusuke

Kapitány

Shinigami

10. Osztag

*

Szint: 7.

Lélekenergia:

60% Complete
35 500 / 45 000

Hozzászólások: 64

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 32 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Azúrkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Házas

Kivel áll kapcsolatban?:
Ninomiya Mitsuko - felesége

Post szín:
#0073e6


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Edzőterem
« Válasz #5 Dátum: 2018. Jún. 19, 22:44:22 »
Az Arkangyal újjászületik

Tisztában vagyok vele, hogy az előttem álló Férfi jóval erősebb Nálam. Az elmúlt években Ő sem volt rest, és láthatóan, érezhetően megtöbbszörözte hajdani erejét. Így van ez rendjén. Ha nem fejlődnénk az idő múlásával, lassacskán elgyengülnénk, és egyszer csak jönne egy hatalmasabb erő, ami elsöpörne, elpusztítana minket. Haladni kell a korral, erősebbé kell válni. Így működik az evolúció, nem számít, hogy milyen szinten, mindenhol ugyanazok az alaptörvények. A gyengét eltapossák, az erős azonban tovább él, és még erősebbé válik. Nekünk, shinigamiknak is erősödnünk kell, különben arra a sorsra jutunk mi is, mint a gyengék, én pedig nem akarok gyenge lenni, és nem is leszek. SOHA.
Biztos vagyok benne, hogy nem csak én mentem keresztül különféle borzalmakon, ami a gondolkodásmódomat, harcstílusomat, és úgy egészében véve, erőnlétemet, erő szintemet emelte, erősítette, hanem Yuke is. Ha nem így lenne, nem állna most itt előttem, igaz, én sem tudtam volna visszatérni a Sivatagból. Már rég egy hollow, vagy adjuchas testének, energiájának része lennék. A kezdő támadást nyilván csak egyfajta bemelegítő gyakorlatnak gondoltam. Egyszerű felvezetés, semmi több, csak hogy bemelegítsek. Rég volt már, mikor úgy isten igazából harcoltam. Az utóbbi időben többnyire ösztönszerűen, a puszta túlélésért küzdöttem, nem gondolva sem taktikára, sem különböző támadások kombinációjára, csak arra, hogy minél előbb végezzek az adott lidérccel, nehogy még több odacsődüljön. Egy shinigami ellen azonban más szituáció van érvényben. Ide több kell. Használni kell az eszemet, illetve az előrelátásomat, tudnom kell gondolkodni az ellenfél agyával. Tudnom kell előre a lépéseit, a válaszlépéseit, bár Yukével megmondom őszintén, nehéz dolgom van. Bár arra utasít, hogy vegyem komolyan, még a zanpakutoját sem veszi elő, a botjával tervez ellenem harcolni, ami végül is gondolom a katanája végső soron, bár biztosan nem tudom. Persze nem csalódom abban, ahogy támadásomat hárítja, remekül használta ki a lendületemet, és tolta tovább a kidout megidéző kezem, így természetesen a támadás nem tett kárt benne. Rendkívül csalódott lennék, ha másképp történt volna. Szusszanok egyet, mikor meglátom, hogy valamennyire mégis komolyan kell vennie Engem, és előhívja sétapálcájából a zanpakutoját. Elismerően húzok egyet számon és biccentek azzal egy időben, meg kell mondjam, van stílusa a Srácnak. Akárhogy is, a bot-kard harcát most felváltja a katana-katana elleni küzdelem, ez pedig sokkalta veszélyesebb és komolyabb, mint eddig. Magamról tudom, hogy főleg a Zanjutsuban, és a Kidouban vagyok jó, illetve, elég gyorsnak számítok, ha nem shunpozásról van szó. A helyváltoztató technikám gyorsasága még hagy maga után némi kívánni valót, de ezt igyekeztem eddig a kardforgatás, illetve démonmágia kiemelkedő szintre emelésével kompenzálni. Yukéről semmit nem tudok. Egyelőre annyit, hogy okos.
Yuke hanglejtése egyértelművé teszi, hogy vége a játszadozásnak. Ereje valószínűleg többszöröse az enyémnek, holott jómagam sem vagyok éppenséggel gyenge. Nyilván nem volt a legidőszerűbb a Fredonnal kapcsolatos kérdésem, de minél többet meg szeretnék tudni a múltról, ami segíthet majd a jövőben esetleg.
- Senkinek sem fogok könyörögni. Ha meg kell halnom, emelt fővel fogok, harc közben! - köpöm ki a szavakat immáron kissé feszültebb idegállapotban. Tudom, hogy hergel, azt akarja, hogy mutassam meg, mit tudok, illetve ez az egész csak amolyan mentális játék, ami arra szolgál, hogy elveszítsem a fejem. Nem fogom. Az egyenlő a halállal, én pedig nem tervezek meghalni. Legalábbis most biztos nem. Vannak lerendezetlen ügyeim.
Ennyit a szójátékokról. Meg acélozom akaratom, és koncentrálni kezdek, minden figyelmemet Yukének szentelem, feszülten figyelem minden porcikáját, hisz támadni készül, és biztos vagyok benne, hogy a legkisebb hibám is végzetes lehet. Fájdalommal kapcsolatos megjegyzésére nem reagálok. Tudom, hogy mi a fájdalom, bár az, amiben részem volt, sokkal inkább a büszkeségemnek fájt, semmint a testemnek, holott súlyos sérüléseket szereztem akkor, amikor az történt, mégis, inkább a büszkeségem volt az, amin csorba esett. ÉS MEG AKAROM TOROLNI! ÉS MEG IS FOGOM! Élvezettel fogom nézni majd ellenfelem haláltusáját, és nevetni fogok, igen. De legalábbis elégedett leszek.
Bár minden eshetőségre felkészültem, nem számítottam akkora lélekenergia-löketre, amit Yuke szabadjára engedett. Nem hazudok, egy pillanatra ledöbbentem annak erejét megérezve. Tán még kissé meg is ijedtem, de gyorsan rendezem gondolataimat, és tovább koncentrálok. Mégis, egy pillanatra megtörik koncentrációm, mert a belőle felszabadult raiatsu összetétele furcsán ismerősnek tűnik. Hasonlót érzékeltem Hueco Mundoban is, bár nem teljesen ugyanilyet. Lehetséges, hogy mégis igaz lett volna, amit Seireitiben mesélt a Daitenshi főhadiszállásán? Nehéz elhinnem, azonban ez valami kapocs lehet ahhoz a lényhez, ami engem elintézett Odaát. Ruházatának újraalkotása meghökkent. Nem tudom eldönteni, hogy csak a ruhája javította volna meg önmagát, vagy egész egyszerűen regenerálódott az okozott sérülésből, de az utóbbira tippelek. Ha ez igaz, a Tamachi Yukezo nevű teremtményt majdnem lehetetlen elpusztítani. Bár igaz, hogy mi shinigamik halhatatlanok vagyunk, viszont koránt sem elpusztíthatatlanok. Ez mindenkire igaz. Mindenkire.
Aztán egyszer csak eltűnt. Számítottam arra, hogy piszok gyors a Srác, de még így is meglepett, szemmel alig tudom nyomon követni mozgását, és hárítani a balról érkező támadását, amit csak azért sikerül blokkolni, mert csupán csak sejtettem, hogy onnan fog támadni. A több évtizedes harc, párbaj meghozta hatását, s nem csak erősnek mondhatom magam, hanem tapasztaltnak is..sajnálatos módon jelenlegi alkalmi Ellenfelem is. Lábamat kitámasztva tudom úgy blokkolni, hogy ne veszítsem el egyensúlyomat, mert a támadás nem csak hogy piszkosul gyors volt, de iszonyatosan erős is. Nem tudom megállapítani, hogy shunpot használ-e vagy csak simán ilyen gyors, de egy szempillantás múlva már a másik oldalról érkezik a következő vágása. Penge csattan pengén, ahogy sikerül megállítanom Yuke katanáját csupán néhány centire a nyakamtól. Ha nem lettem volna elég gyors, a fejem most a padlón helyezkedne el, a testem nélkül...viszont a következő támadását már nem úszom meg sértetlenül. Lehet egy shinigami, hollow, arrancar bármilyen erős, szembe kell néznie azzal, hogy a folytonos, folyamatos támadások között egyszer csak vagy nem tud időben reagálni, vagy gyengül koncentrációja, illetve fárad, és már nem lesz olyan gyors, mint előtte. Velem is ez történik, az utolsó támadása után egész egyszerűen elshunpozik előlem, de a következő pillanatban már támad is, amit megint csak úgy tudok elkerülni, hogy az utolsó pillanatban kicsit balra döntöm törzsemet, de nem vagyok elég gyors, és éles fájdalmat érzek jobb szemöldököm felett, ami biztos vagyok benne, hogy felszakadt, hisz érzem, hogy forró vérem arcomon folyik le, illetve a jobb szemembe is belefolyik, így nehezítve a látásom. Megpihenni még sincs időm, Yuke nem enged. Nem kegyelmez, helyes, helyes, egy ellenség nem tesz engedményt, hanem a gyengeség legelső kis jelét kihasználja, és kegyetlenül megtorolja. Csak így lehet tanulni, csak így lehet erősödni, meg ha túl éled. A felém rúgott katanája elől még csak-csak kitérnék, azonban az, hogy mögém shunpozik, és katanája felé lök, mondanom sem kell, hogy meglep. A lökéstől nem tudok időben reagálni, bár magam elé rántom Aokit, nem sikerül időben rendesen megtámasztanom a karom,  Yuke lélekölőjének pengéje sikítva, szikrázva szánt végig Aoki felületén, ahogy jobbommal sikerül kicsit bal felé eltérítenem a támadást, bár nem járok teljesen sikerrel. Túl későn reagáltam, és Yuke iszonyatosan nagy erővel és lendülettel érkezett, így Lélekölőjének pengéje egész egyszerűen beleáll a bal vállamba, és végigszánt rajta, mélyen megvágva azt. Felszisszenek a bevitt találattól és a szinte azonnal érkező fájdalomtól, de most nincs időm ezzel foglalkozni. Az érkező  szúrás elől egy shunpoval hátra ugrok, majd szusszanok egyet. A seb bár mély, de nem életveszélyes, később el lehet látni, ha lesz később.
- Semmi mást nem tanultam meg Hueco Mundoban, csak azt, hogy mindig van egy erősebb ellenfél. - mondom csendesen, miközben kezemmel kitörlöm a jobb szemembe csöpögött vért, ami a rúgás alkalmával szerzett sebből szivárgott. Ennyi lenne? Én csupán megkarcolom Yukét, Ő meg összever? Erősöndnöm kell. Nem szégyen, ha valaki gyenge. Az a szégyen, ha tudja, hogy gyenge, és nem tesz ellene. És nem félek segítségért kiáltani, ha úgy hozza a szükség.
Yuke ordibálása kicsit észhez térit. Igaza van. Alábecsültem a dolgokat. Nem Yukét, hanem a szituációt. Nem gondoltam, hogy komoly harc lesz egyből ilyen hamar, ezért pedig súlyos árat fizettem, de többször nem fordul elő. Egyel magasabb szintre kell vinni ezt a harcot. Yuke, mintha csak a gondolataimban olvasna - talán teszi is, ki tudja - feloldja zanpakutojának shikai állapotát. Innentől kezdve vége a bájcsevejnek. Mostantól harc van érvényben, bár eddig is az volt, csak én nem vettem komolyan.
Meg kell mondjam, igen tetszetős Yuke zanpakutoja a shikai alakjában. De így ilyen mutatványokra képes, bele sem merek gondolni arra, hogy bankaiban mit művel. Pedig ha így folytatom, valószínűleg az is bekövetkezik, de remélem nem. Kellemetlen harc lenne számomra egy bankait feloldott Yuke ellen. Meg sem próbálom az energiagömböket hárítani, egész egyszerűen kitérek előlük egy shunpoval. Nem ismerem Yuke erejének természetét, de egyet biztosan tudok. Azokkal az energianyalábokkal hatalmas hiba volna érintkezni.
- Ám legyen... - egyezek bele felszólításába, arcomon vad vigyor jelenik meg, miközben eldöntöm, hogy mit csinálok. Kinyújtom kardforgató kezem, majd katanámat hegyével a föld felé fordítom, és kimondom csendesen, bár jól érthetően kimondom a parancsszót.
- Bankai... - rég nem érzett energialöket ér el ennek hatására, amit szinte már régi ismerősként üdvözlök. Hueco mundoban nem volt alkalmam használni Aoki legerősebb formáját, csak még több hollowot és arrancart vonzott volna oda a töménytelen mennyiségű lélekenergia, ami most testemet befedi teljesen, így néhány pillanat erejéig Yuke sem lát, de azt érezheti, hogy a teremben a levegő fagypont alá süllyed, és a padló, és a falat végig megfagynak. Gyakorlatilag egy hatalmas jégkockát csináltam az edzőteremből.  Jobb szememből eltűnik az írisz, és a pupilla is, szemem fehére pedig azúrkékké változik, bal szemem ezzel szemben változatlan marad. Jobb karomon kézfejtől kezdve két, szintén azúrkék tetoválás futja körbe karját egymást keresztezve, egészen a vállamig, ahol összeérnek. Ezzel egy időben testem, hátam körül tűhegyes jégcsapok jelennek meg szárny alakban jobb és bal oldalon is öt-öt darab. Kezemben továbbra is Aoki alap katana alakja tetszeleg, ami bankaiban nem változik, csak shikaiban. Emellett gondolkodás módom is lehűl, sokkal inkább jellemző rám az, hogy hideg precizitással, tárgyilagosan gondolkozom, semmint egy forrófejű agyával.
Itt az ideje vissza támadni, de előbb, van egy kis dolgom. Lélekölőm sérült bal vállamhoz emelem, amiből még mindig szivárog a vér. Egészen közel rakom a pengét a sérült felülethez, szinte súrolja a sebet a penge, ami kékes derengésben úszik egy pillanatig, majd el is halványul rögtön. Nem gyógyítottam meg magam. A zanpakutom saját, eredetileg ellenségekre ható passzív képességét használtam saját magamon. Gyakorlatilag lefagyasztottam a seb körül lévő hajszálereket, hogy elálljon a vérzés. Ugyan a seb szét fagyott, és fáj, de nem vérzik, tehát nem gyengülök tovább., nem vesztek több vért. Óvatosan megmozgatom a sérült vállam, majd elfogadhatónak ítélem az eredményt.
Még egy utolsó apróság hiányzik. Lélekölőm pengéjét tenyeremre illesztem, majd elhúzom rajta, saját véremmel itatva a zanpakutot.
- A sárkény vére. - suttogom magam elé, szinte Aokinak a parancsot, mire  a pengét kék derengés veszi körül, és éléből lassan aláhulló kék folyadékcseppek kezdenek aláhullani. Sajátos zanpakutoval rendelkezem, aminek többnyire passzív képességei vannak, így jobbára nem ezzel támadok, hanem inkább asszisztál engem harc közben, pont úgy, ahogy szeretem. Ilyenkor jobb, ha tényleg figyel Yuke. Bár erősebb nálam, nem sebezhetetlen. És attól a pillanattól kezdve, hogy akár csak egyszer is megvágom, elkezdődik a játék a szervezetében.
Nemes egyszerűséggel támadom meg egy shupoval szemből, arra kényszerítve, hogy zanpakutojával hárítsa a támadásom. Ha így tesz, és pengével hárítja Aokit, akkor pár pillanatig egymásnak támasztva próbáljuk a másik egyensúlyát kibillenteni. Ezalatt az idő alatt egész egyszerűen a jobb oldali jégcsapszárnyból kilövök egyet Yukére közvetlen közelről, aminek, ha nem kerüli el, az lesz a vége, hogy egy harminc centis tűhegyes jégcsap felnyársalja. Ha a kitérést választja, utána ugrok, nem hagyok neki nyugtot a szusszanásra, de nem előtte jelenek meg,  hanem fölötte, és még egy jégcsapot küldök rá, a bal lábfejét megcélozva. Bár tudom, hogy takarékoskodnom kéne a reiatsummal, itt most az életem a tét, nem engedhetem meg magamnak, hogy kicsinyes legyek. Még el sem indul a jégcsap, már egy shunpoval Yuke jobb lábához érkezem, és egy alattomos alsó vágással a jobb combját célzom meg, amit ha eltalálok, és megvágom aktiválódik Yuke testében a Ryuu no Ketsueki első fokozata. Ezután hátra ugrok néhány métert, és lélekenergiát kezdek összegyűjteni egy kidouhoz. Arra alapozok, hogy ha Yuke affektálva van a Sárkány Vérével, ezzel a kidouval talán le győzhetem, bár erre vajmi kevés esélyt látok. Mutató ujjammal az előttem elhelyezkedő shinigamira mutatok, majd alig pár pillanat múlva ellövöm a kidout.
- Addig nem halhatok meg, míg bosszút nem álltam azon a valakin, aki elintézett, és elszakított a családomtól Yuke! ADDIG NEM HALOK MEG, HALLASZ?! - a második mondatot már ordítom, és igen, felfokozott érzelmi állapotban vagyok. Nem hagyom senkinek, hogy közém és prédám közé álljon. Addig nem halok meg, nem vagyok hajlandó, és nem is fogok!
- Hadou 45: Kohaku koutetsu! - kiáltom, majd szabadjára engedem a kidout, aminek folyamán majd' száz lélekenergia-penge kezd el szélsebesen szállni Yuke felé, hogy ezer apró darabra szaggassa. Nem tagadom, töménytelen mennyiségű reiatsut sűrítettem a támadásba. Ő mondta, hogy vegyem komolyan....



Karakterlap

Tamachi Kagami Yukezo

Mad Hatter

Különleges karakter

Daitenshi

*

Daitenshi

Szint: 16.

Lélekenergia:

60% Complete
83 100 / 100 000

Hozzászólások: 127

Hírnév: 12

Infó

Tárcában: 35 200 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Daitenshi

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Sötétkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Házas

Kivel áll kapcsolatban?:
Kagami Ai

Mottó:
It is the end of all hope To lose the child, the faith To end all the innocence To be someone like me

Post szín:
Slategray / Steelblue


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Edzőterem
« Válasz #6 Dátum: 2018. Jún. 23, 18:36:09 »
Az Arkangyal újjászületik

Azt hiszem sikerült elérnem azt, amit úgy igazából jobban belegondolva, én sem akartam. Egy kicsit felpiszkáltam az alvó sárkányt, és most, hogy felpattant a szeme, aligha merek farkasszemet nézni vele. Valóban úgy érzem, mintha megijedtem volna a hirtelen felszabaduló lélekenergiától. Nem tudom hova tenni ezt a pillanatot, ezért az agyam felett átveszi a démoni énem az irányítást, és elégedetten magamba szippantom ezt a rettegést. Miért ijedtem meg ennyire tőle? Sokkal erősebb vagyok nála. Ámbár lehet, hogy nem vagyok olyan jó harcos. Az én harci stílusom merően különbözik ettől a szemtől szembe menő erőfitoktatástól. Ahogyan feloldja erejének rejtett tartalékait, és zanpakutoujának magasabb szintjeit idézi meg, megáll egy pillanatra körülöttem a világ. Az elmém nem olyan erős, mint amilyen hatalom a testhez tartozik, és emiatt akár még az életemet is elveszthetem. Nem gondoltam én ezt át. Yuusuke bankai formája impozáns, és először még csak a bőrömön érzem, de ahogy láthatóvá válik a leheletem, úgy fel is fogom. Hideg van. Mármint hogy csontrepesztően hideg. Vacogni kezd a testem, és a fogaim is egy-egy másodpercre összekoccannak a szembeszomszédjaikkal. Pszichológia hatásként jön az elmémbe, hogy hiába vagyok már bemelegítve, ez a hideg valahogy más, minthogy egyszerűen csak a hőmérő lecsusszant a 0 fok alá. Nem akarok megmozdulni. Le szeretnék feküdni, és vacogni valami meleg takaró alatt. Mit ne mondjak, ez valóban lehengerlő. A saját vérével erősíti a pengéjét, és persze fogalmam sincs, hogy ez mit jelent. Kiélesítem a figyelmemet, és koncentrálni kezdek. Minden kis rezzenésemet megfigyelem, hogy áthassa a tudatom, hogy kontrollt nyerhessek a porcok és izmok felett. Levegőt veszek, bár ahogyan a hideg levegő a torkomra mar, azonnal meggondolom magam. Ez azért gonosz. Fekete füst tör elő az öltözékembe, mintha egyszerűen alá gyújtottak volna, és egy vastagabb ruha jelenik meg rajtam, bár ezt valószínűleg a mozgékonyságom kárára tettem. Egy kicsit azért mégis jobb. Suke tekintetében megjelent a tűz, bármennyire is ironikus ez.
- Akkor hát… kezdjük- suttogom teljesen magamnak, és feszülten várom azt a pillanatot, hogy megtámadjon, bár elsődlegesen jobb, ha a képességei felmérésével kezdem. A későbbi bevetések során a stratégiák megválasztásához jól fog jönni, hogy ha úgymond magamon tapasztalom meg mire is képes az ex-kapitány. Hirtelen elém terem, és nehézkesen, de mozdulatra bírom a karomat, hogy védekezhessek. Reflexből cselekedtem, pedig nyilvánvaló, hogy teleportálnom kellett volna, hogy hátba támadhassam. Sajnos ő pontosan tudja, hogy mire képes, ezért csak a szerencsés fényviszonyoknak hála láthattam meg, hogy a szárnyak mozogni is képesek, és hogy olyan hegyesek, az nem igazán csak dísznek lett kitalálva. Felém mozdulnak a tűszerű jégcsapok, és közülük egy meg is indul. Így azért egyszerűbb! Kis hátrálással meglököm a zanpakutouját, és egy villámgyors mozdulattal hárítom a támadását. Egyszerűen csak elvágom a jeget, és mikor egy csuklófordítással felé vágnék, ő már nem is volt ott. A levegőt kaszálom el, és ahelyett, hogy a szememmel követném, a reiatsujának érzékelésével pillantok fölfelé, hiszen ő már ott volt. Egy újabb jégcsap tartott felém, és az elmémnek nem volt meg egy pillanata sem, hogy a teleportációt végrehajtsa. Reflexeimnek köszönhetően lépek ki, hiszen látom, hogy a lábfejemre lőtte el. Még éppenhogy felfelé nézek, és mozdulnak az izmaim, mikor a másik lábamba mélyen beleszánt a zanpakutou. A szokásos forró vágás most elmarad. Helyette mintha egy fagydémon karmolt volna  meg. Nem is tudtam felszisszenni, hiszen nem ez a fájdalom olyan, mint amikor az ember a jéghideg vízbe ugrik, levegőt se tud venni. Megbénultam, és ki sem tudtam olyan lendülettel lépni, ahogy szerettem volna, ezért a jégcsap, amit kilőtt rám, végigkarcolja a combomat, és ahogyan szétpattan a kemény burkolaton, egy szilánkja még beleáll a lábszáramba, amit szintén nem tudok hova tenni az agyamban. Az idegen fájdalom sokkhatásként ugrik végig rajtam. Ha még csak fájna, azt elviselném, de ahogyan a levegőt veszem, úgy egyre inkább kapkodnék újakért. Mintha kevés lenne az, ami a tüdőmbe jut. Ehhez hozzájön a sarki hideg is, ahol a jégcsapjai elérhetik a gyémánt keménységet is. Akkor miért pattant szét az előző jégcsapja? Lehetséges, hogy a reiatsuja máshogyan működik? Logikusan ez mind képtelenség. Paragon hangja vágja félbe a szűk kétmásodperces elmélkedésemet.
- Érzem Aokit! Még nem épült fel teljesen! Emlékszel, mikor évszázadokra süketté váltál a hangomra? Utána hosszú idő kellett, mire ismét együtt tudtunk dolgozni. Vélhetően most harcol először évek óta ilyen szintű feloldással. A rémületét használd fel ellene, és összeomlik!- szinte láttam magam előtt, hogy azt kívánta fonódjunk kicsit jobban össze, és én is oldjak fel egy hasonló szintű technikát. Bár nekem ennél jobb ötletem van. Ha az iszonyatot kell ráébresztenem, akkor legyen hát az a fegyverem. Sajnos kapkodom a levegőt, és a vágása is eléggé mély ahhoz, hogy veszítsek a sebességemből. Miközben üvölt velem, én nem vagyok rest. Nem igazán érdekel, hogy mit magyaráz, félbevágom a mondandóját, és halkan idézem meg a kidout.
- Bakudou 83: Tenpiezzel felé tartom a tenyeremet, amiből egy hatalmas fénytör ki. Abban reménykedek, hogy ez meg tudja zavarni annyi időre, míg ő is a kidouját kántálja, hogy én megidézzem a zanpakutoum egyik támadását. Az erős fény miatt talán elveszíti a célt, és mikor elsüti a kidouját abban a hiszenben él, hogy én ott állok valahol - Jelenj meg!- és odateleportáltam közvetlen mögé. Kardomat felé tartva Paragon szétterjedt, vélhetően elnyelve őt is, és engem is.

Egy sivatagba csöppent, ahol a fák csupaszak, az égbolt szénfekete, és a Hold is olyan rusnyán, kajánul vigyorog le Sukéra. Egymaga van, nem is igazán talál társakat, és minden olyan ismerősen idegen. Hueco Mundo. Csak hogy lefoglaljam, csápok ugranak elő a homokból, és rajta hollowok száza ült, csakhogy felé törhessen. Shinigami társak jelentek meg mögötte, akik kiáltva mentek csatába. Úgy intéztem, hogy ne lássa az arcukat. Ekkor a semmiből farkasok törtek elő. Adjuchasok, ahogy ő mondta. Akármennyire is száll szembe velük, ha egyet levág, kettő lesz belőle. Reméltem, hogy a kép, és a hangulat annyira erős, hogy nem ismeri fel, nem igazán érez hollow lélekenergiát. Amennyiben mégis lefüleli az illúziót, addig is én tudom a sebeimet nyalogatni. Zanpakutoum ebben a dimenzióban nincs, hiszen magában a zanpakutouban vagyunk. - Kurenai ribon- rimánykodtam, hogy legalább a vérzést elállítsa, azonban sajnos nem vagyok olyan jó a kidouk terén, hogy egy ilyen mély vágást meggyógyítsak. A hatása sem szűnt meg. Még mindig úgy érzem magam, mintha a Jeges-tengerbe mártották volna a testem. Itt az ideje, hogy keményen megleckéztessem ezért a férfit. Hirtelen egyre több, és több farkas jelent meg, amik sorra tépték szét a shinigamikat, és miután az utolsó is elveszett, felhők gyűltek az égre, és ezzel minden fény kialudt. Üresség vette át a jelenet helyét, majd a felesége alakja jelent meg előtte. Szerencsére látomásból ismertem, és fotografikus memóriámnak köszönhetően le tudtam másolni őt. Aztán hátbaszúrták. Csakúgy, mint őt magát, majd egy gargantát láthatott, amin elhurcolják. Pechjére elmesélte nekem az elrablásának körülményeit, ha nem tette volna, akkor most nem kínoznám meg vele. Bármennyire is futott, ami ugyan 3 méternek tűnt, mintha több száz kilométer távolságban lenne, futhatott, amennyit csak akart, egy centivel sem ért közelebb. Itt a tér teljesen máshogy viselkedik. Úgy viselkedik, ahogyan azt én akarom. Ezután vakító, lilás fény jelent meg. Alaktalan felhők kúsztak mindenfelé, és ekkor szinte a semmiből, mint egy árnyalak jelentem meg. Az öltözékem sötét volt, a szemeim is fekete sminket kaptak. Az arcom hullasápadt volt, a tekintetem villogott, izzott a sárgás gyűlöletben. Egy ébenfekete kard jelent meg a semmiből, majd egyszerűen csak kitartottam, és az lebegett. Utasítóan mutattam Sukéra, és az felé száguldott. Nyilván védekezni fog, bár nem árthatok neki vele. A teret teljesen szabadon hajlíthatom, de sérülést semmilyen eszközzel sem ejthetek rajta, csakis igazi fegyverekkel. Az meg persze most nem volt nálam. Tekintetem hideg volt, csak mint ő maga. Hosszú időn keresztül küldözgettem számára ezeket a kardokat, amik teljesen ártalmatlanok voltak ugyan, de ezt nem igazán árulta el semmi. Ha támadást indítana ellenem, annak olyan hosszú utat kellene megtennie, hogy számára, mint külső megfigyelő úgy tűnt, mintha az megállna a levegőben, majd amilyen messzire tud menni, szertefoszlik. Hiszen nem tudja, de a támadásai kilométereket is megtehetnek akár abban a fél méterben. Bármennyire is fut felém, egy tapodtat sem közeledek. Én viszont szabadon lebegek, és akárhol feltűnhetek. Az ő szemszögéből. Természetesen egyetlen egy lépést sem haladok, mert aaaaaaannyira fáj a lábam, hogy azt nagyon nehezen tudnám szavakba ölteni. Ha látom, hogy lankad a lelkesedése, és végre egy kicsit megnyugszik, igazán gonosz módon, ekkor lököm vissza a valóságba, az igazi világba, Soul Society egyik utcájára, közel a Hűség Tornyához. Előtte még halkan megjegyzem számára, amit úgy hallhat, mintha a fülébe suttognám.

- Az Arkangyal nem áll bosszút. A hatalmunkkal nem kergethetjük ezeket a hamis érzéseket. Amit az előbb mutattam, megtörténhet, ha csak egy percre is alább hagy a figyelmed az éhséged miatt. Ne tápláld, bízz a Testvéreidben. Hamarosan eljövök érted, és az igazságot együtt fogjuk felderíteni. Addig pihenj, és Élj, mert a Halál gyakran látott vendég mifelénk

Karakterlap

Watanabe Yuusuke

Kapitány

Shinigami

10. Osztag

*

Szint: 7.

Lélekenergia:

60% Complete
35 500 / 45 000

Hozzászólások: 64

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 32 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Azúrkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Házas

Kivel áll kapcsolatban?:
Ninomiya Mitsuko - felesége

Post szín:
#0073e6


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Edzőterem
« Válasz #7 Dátum: 2018. Jún. 25, 16:55:33 »
Az Arkangyal újjászületik

A Bankai feloldásával olyan rég nem használt erőket engedtem szabadjára, amiknek ereje még engem is meglepett, noha jól ismertem Őket. Évek óta nem használtam már szinte egyeltalán Aokinak sem a shikaiát, sem a bankaiát. Nem volt rá alkalmam. Ha feloldom az erejét Hueco Mundoban, odavonzza az összes környékbeli hollowot meg minden ocsmányságot, amik biztosan végeztek volna velem. Nem tehettem sajnos meg, pedig úgy gyerekjáték lett volna az egész. Bár továbbra is nagyon mély maradt a Köztem és Zanpakutom közötti kapocs, kapcsolat, de az elmúlt időszak alatt kicsit elszoktunk egymás erejétől. Mondhatni, hogy a lelki összekötődés hibátlan, de a "testi" kicsit berozsdásodott. Egyeltalán nincs ellenemre, hogy ma így alakult a helyzet, jobb előbb, mint később. Így legalább kicsit gyakorlok, és összeszokunk újra lélekölőmmel, hogy a kettőnk közötti összhang még az eddiginél is jobban elmélyüljön. Nem is a kapcsolattal van a probléma, hanem a reiatsu ilyen mértékben való használata, manipulációja. Rég volt úgymond a kezemben ekkora erő, és szoknom kell még a "reiatsu adagolást". Egyik támadásomba túl sokat gyűjtök, másikba pedig túl keveset. Megkoptak kicsit ilyen téren a képességeim, persze ez is olyasmi dolog, mint a biciklizés. Teljesen elfelejteni nem lehet, kell némi gyakorlás, hogy az ember visszalendüljön a gyakorlatba.
Gyors egymás után indított támadásaim némiképp meglepik Yukét, akit látszólag zavar a hideg, hiszen ruhát cserél. Ezzel egy lépést tett hátra a harcban, mert bár lehet, hogy nem fázik, de valamivel lassabban mozog, ami az én malmomra hajthatja a vizet. Mondjuk én nem érzem, hogy milyen hideg van, kellemesen hűvösnek érzem a bankaiom által felszabadított sarkvidéki levegőt.
Szemem meglepetten húzom össze, mikor az első kilőtt jégcsapot egyszerűen kettévágja. Való igaz, képes lehet rá, de ez csak egy valamit jelent. A bankaiom és AOki közötti szinkronizáció még nem teljes. Mondhatjuk, hogy össze kell szoknunk megint. Tévedés, ha valaki azthiszi, hogy a jégcsapok és maga a passív képesség, amit az előbb használtam, mikor a saját véremmel itattam meg Aokit, az a saját reiatsum és a saját képességem lenne. EZ a bankaiom, még fontosabb pedig, hogy Ez Aoki ereje. Az ő képességeit használom közvetlenül, az Ő beleegyezésével, illetve ketten közösen adjuk hozzá energiánkat a jégcsapokhoz is. Ezért is történhetett meg az, hogy több kilőtt jégcsap egyszerűen túl gyenge volt, és hamar darabjaira esett. Nem Lélekölőmmel volt a baj, hanem Velem. A koncentrációmmal. NEm kéne panaszkodnom, hisz sikerült fogást találnom Yukén, és előbbi vágását némiképp törlesztettem most, hogy végigszántottam pengémmel a combján, de el kell ismernem, hogy annak a jégcsapnak, ami felkarcolta a másik combját, egyszerűen tövig bele kellett volna a padlóba, nem pedig jégdarabkákra robbannia. Jóllehet, ez is további sérülést okozott, de nem így akartam. Persze be nem vallanám Yukének az égvilágért sem, sőt, ezt a jövőben hasznomra fordíthatom. Én sem ismerem teljesen még a bankaiomnak minden titkát, így viszont, hogy tudom, hogy ha megfelelően határozom és választom meg a reiatsu mennyiségét, mikor használom a jégycsapjaimat, nem csak direkt sebzést okozhatok a gyémánt kemény jégcsapokkal, hanem adott esetben ezer meg ezer apró és hegyes, éles darabkára eshet szét, ami viszont adott területen sebez, nem pedig adott személyen. Jó tudni.
Feszülten várom, hogy Ő mikor fogja aktiválni bankaiát, de egyelőre nem történik meg. Igaza van egyébként, nem ez az egyetlen mód arra, hogy győzzön az ember, viszont nekem szükséges volt. Évek óta nem használtam, és nem azért oldottam fel, mert elkerülhetetlen volt, hanem mert ez egy edzés. A shikaimat is feloldhattam volna, sőt, figyelembe véve Yuke képességeit, jobban jártam volna, de kár ezen agonizálni. Egy jó katona mindig alkalmazkodik az adott szituációhoz, és nem esik kétségbe.
Megidézett kidoum nagy robajjal jelenik meg , de még mielőtt teljesen befejezhettem volna az idézést, Yuke szó szerint elsüt egy másikat, ami arra kényszerít, hogy egy pillanatra becsukjam a szemem és elfordítsam a fejem. Ez azzal is jár, hogy jobb kezem, amivel előre mutatva megidéztem a kidout, egy kicsit elmozdul oldalra, emiatt a kidou teljes egészében a Yuke mögött lévő falba csapódik, majdnem lebontva azt. Mire kinyitom a szemem, Ellenfelem már sehol sincs, tágra nyílt, rémült tekintettel nézek hátra, mikor Yuke megjelenik mögöttem és felém tartja Lélekölőjét. Egy pillanatig azt hiszem, hogy ennyi, végem, hatalmas hibát követtem el, amit Yuke kegyetlenül kihasznált, ám ahelyett, hogy levágott volna, zanpakutoja fura mód mintha elnyelt volna mindkettőnket. Nem tudom, mit csinált velem, de hogy semmi jóra nem számíthatok, az biztos.
Nem tudom, hogy pontosan mire képes ez a képessége. Teleportációra, vagy illúziót létrehozni a minket körülvevő területen, vagy esetleg saját magamon, de a környezet megváltozik egyik pillanatról a másikra. Méghozzá egy hátborzongató helyre, ami kísértetiesen hasonlít arra az egyetlen területre, ahova semmiképp nem akartam kerülni, legalábbis most nem. Hueco Mundora. Tágra nyílt szemekkel nézek körbe, hitetlenkedve, zihálva, hogy mégis hogy történhetett mindez. Arra már rájöttem az eddigi harc során, hogy valamiféle teleportációs képessége van Yuke lélekölőjének, de teljesen nem tudtam beazonosítani a képesség mibenlétét, valószínűleg soha nem is fogom, hacsak Ő el nem mondja, amire nem sok esélyt látok. Ő sem ismeri az én képességeimet, s ez így van rendjén.
Yukét sehol sem látom, a földből csápok törnek elő, amiket hollowok vannak, de olyan sok, hogy megszámolni sem tudnám. Ijedten rántom magam elé Aokit, és kezdek el hátrálni, miközben ahogy hátrálok, shinigami katonatársak futnak el mellettem, egyik-másikuk vad csatakiáltást hallat, ahogy sietnek előre, hogy megütközzenek az ellenséggel. Elképedésemben megállok egy helyben, és nem mozdulok. Mit kéne tennem? Csatlakozni hozzájuk? Ez lenne az a kötelességem. Halk pukkanásokat hallok a hátam mögött, megpördülök és ezúttal tényleg belemar lelkembe a rémület, ahogy egymás után jelennek meg a Lidércfarkasok, a múlt nemesiei, akiknek "annyit köszönhettem". A rémület heylét azonban gyorsan átveszi egy másik érzés. A mindent lebíró bosszú és gyűlölet marcangoló érzése. Ezeknek a lényeknek köszönhetem, hogy öt nyomorúságos évig nem lehetettem a családom mellett, míg ők keresztül-kasul üldöztek fél Hueco Mundon, Mitsuko és Nayoko otthon szenvedtek egymásra maradva. Hatalmas üvöltéssel shunpozok a legközelebbi Farkas felé, és egy akkora vágással szelem ketté, hogy a keletkezett erőhullám kisebbfajta szélvihart kavar egy kb tíz méteres tölcsérben előre fele. Ekkor érdekes dolog történik. A tér, igaz csak a pillanat tört részéig, de mintha meghajolt volna támadásom hullámának hatására. Kétkedve húzom össze szemeimet, elmémben kergetni kezdik a gondolatok egymást, de arra nincs időm, hogy végiggondoljam a tézisemet, ami nem több egy feltételezésnél csupán, hisz ekkor elsötétül az égbolt, és vele együtt egész Hueco Mundo, mintha valaki kicserélte volna a lemezt a lejátszóban, vagy jelenetet váltott volna a film.
Gyönyörű feleségem jelenik meg nem messze tőlem, mindig mosolygós arca láttán melegség kúszik a szívembe. Hirtelen fel sem fogom, hogy a Feleségem a semmiből jelenik meg Yuke Zanpakutojának technikájában, úgy megörülök jelenlétének. Aztán átszúrják. Hátulról. Az eset fájdalmas emlékeket idéz fel bennem, és az még rosszabbá teszi az egészet, hogy a Feleségemmel történik mindez. Segítenem kéne neki, futni, rohanni, darabokra tépni az illetőt - akit egyébként nem láttam tisztán - aki ezt tette vele, de úgy le vagyok döbbenve, hogy mozdulni sem bírok. Aztán megint felötlik bennem a kétely. Lehetséges, hogy ez az egész nem is valóság, hanem Yuke játszik csak az elmémmel? Képes rá, elvégre. Arra már korábban rájöttem, hogy stratégiájához hozzátartozik az ellenség lelki megtörése, ami érthető, hisz egyszerűbb úgy legyőzni. Gondolataimra mintegy reagálva megjelenik Yuke, a maga sötét, fenyegető valójában. Egy valamit meg kell jegyeznem: van stílusa, és ért a szemfényvesztéshez.
Több dologra azonban nincs időm, mert el kell ugranom a felém küldött fekete kard elől. Egy shunpoval megpróbűlok közelebb kerülni Yukéhez, hisz valójában jól látom, és megfelelő távolságban van, azonban meglepve tapasztalom, hogy a shunpo után nem hogy közelebb kerültem volna a Sráchoz, majdnem távolabb vagyok, mint mikor indultam, pedig vagy jó harminc métert shunpozhattam előre, eredménytelenül. Továbbra sincs időm sokat gondolkodni ezen a nyugtalanító dolgon, hisz Yuke egymás után küldi rám a kardokat, amiket kénytelen vagyok elkerülni, ha nem akarom, hogy felnyársaljanak. Az egyik ilyen kard elől való elugrás során figyelek fel egy különös jelenségre. A kardok nem csapódnak be a földbe, mikor elérik ,egész egyszerűen eltűnnek, vagy csak elnyeli őket a föld. Ez felettébb különös, hisz felettébb látványos és pusztító földet érést kellene produkálniuk, figyelembe véve a lendületüket, sebességüket.
Akkor jövök rá, hogy Yuke nem az én fejemmel, elmémmel játszik, hanem gyakorlatilag a minket körülvevő közvetlen teret alakítja kedve szerint. Legalábbis ez a tézisem. Az, hogy igazam van-e, koránt sem biztos. Próbaként egész egyszerűen kinyújtom bal kezemet, gondosan ügyelve arra, hogy ha a kard valódi, legfeljebb egy hosszabb vágást ejtsen karomon, ne vágja le tőből, s mikor eléri a támadás, egész egyszerűen átmegy kinyújtott végtagomon, mintha az ott sem lenne. Elégedetten szusszantok egyet, mikor teóriám bizonyítást nyer. Bár továbbra sem ismerem YUke hatalmának mibenlétét, legalább ennek az egy képességének működésére rájöttem, vagy legalábbis az elvére. Gyanítom, még Ő maga sem ismeri teljes egészében Paragont, meglehet, tévedek. Nekem van még mit tanulnom Aokiról.
Ekkor egy hirtelen egy kisebb lökést érzek, és mikor körbepillantok, meglepve tapasztalom, hogy Seireiteiben tartózkodok. Fülemben halkan, suttogva csend Yuke hangja, de látni nem látom Barátom alakját, csak hallom. Mint mondtam, ért a szemfényvesztéshez, és megvan a stílusa, tetszik.
Hamis érzés lenne? A bosszú? Nem. a Bosszú az egyik legtisztább érzés, ami tiszta célt ad az egyénnek, azonban ha nem vigyáz, való igaz, hogy a bosszúvágytól fűtve könnyen letérhet a helyes útról egy olyanra, ahonnan már nem biztos, hogy van visszaút.
- Ha bosszút nem is állhat, de elégtételt vehet... - jegyzem meg nem is Yukének, hanem magamnak inkább, majd lassan elindulok a negyedik osztag fele, hisz van pár sebem, amit meg kéne gyógyítani, Én pedig egyeltalán nem értek a gyógyító mágiához, kidouhoz.
Mindkettőnknek igaza van.
« Utoljára szerkesztve: 2018. Jún. 25, 16:58:30 írta Watanabe Yuusuke »