Szerző Téma: Nayara Tarin - Pályázatok  (Megtekintve 1687 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Nayara Tarin

Eltávozott karakterek

Octava Espada

Szint: 9.

Lélekenergia:

60% Complete
46 900 / 60 000

Hozzászólások: 76

Hírnév: 4

Infó

Tárcában: 15 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Las Noches

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Fehér

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#CCACF2


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Nayara Tarin - Pályázatok
« Dátum: 2014. Aug. 06, 16:27:00 »
Téma: Második resurrección képesség




Neve: Fractal- Fraktál

A képesség aktiválásakor a használó teste különálló denevérek tömegére bomlik, melyek méretükben és kinézetükben is hasonlóak a valódi denevérekhez. Mindegyik Nayara tudatával rendelkezik, és képes önállóan, kötetlenül mozogni. A denevérek az eredeti alak hierrojával bírnak, sonidojuk is megegyezik, hollow képességeket viszont korlátozás nélkül használhatnak, még nagyobb hatékonysággal is, mint annak előtte. Egyszerre csak egyféle technikát alkalmazhat a tanultak közül, arra viszont egyenként, egy időben minden denevér képes. A megidézhető raj nagysága a lélekenergiától függ, 500 pontonként eggyel nő a denevérek száma. Amennyiben a denevérek több mint fele elpusztult a technika használata közben, lepecsételt formában ölt testet; más esetben resurrección alakban jelenik meg, melybe bármikor önként visszaalakulhat, de az elpusztult denevérek egyenként is csökkentik lélekenergiáját.

Karakterlap

Ichimaru Gin

Eltávozott karakterek

Hozzászólások: 62

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 4 300 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Nayara Tarin - Pályázatok
« Válasz #1 Dátum: 2014. Aug. 06, 16:27:39 »
Üdvözlet, Nayara-chan!
Szerintem találó képesség lett, és nem látok benne kivetnivalót, így a képességet ELFOGADOM.
« Utoljára szerkesztve: 2014. Aug. 06, 16:28:19 írta Ayasegawa Yumichika »

Karakterlap

Nayara Tarin

Eltávozott karakterek

Octava Espada

Szint: 9.

Lélekenergia:

60% Complete
46 900 / 60 000

Hozzászólások: 76

Hírnév: 4

Infó

Tárcában: 15 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Las Noches

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Fehér

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#CCACF2


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Nayara Tarin - Pályázatok
« Válasz #2 Dátum: 2014. Okt. 05, 12:54:42 »
Téma: Espada pályázat
8-as számért, Octava Espada címért

Engedély: van



Halál aspektusa: Félelem

Közeledtére a kövek mintha életet erőszakolnának magukba, próbálva ellopni egy keveset a mellettük haladótól, magukba szívva egy kicsit a kinti világból. Talán maguk a kövek is élnek, mikből a tornyokat építették. Ki tudja. Talán egy olyan színjáték része, mi szántszándékkal csal elő képtelen dolgokat az elme mélyéről, felborzolva a nyugvó, ám mindig elszabadulni vágyó fantáziát. A kövek némák, mégis hangjuk szól, holtak, mégis élnek… Sírnak és könyörögnek, rimánkodnak az előrébb járónak, a fáklya lángját megrebbentő baljós teremtésnek. A kifinomultak átérzik a kövek bánatát, mely talán nem őszinte, mégis elhitetik bárkivel, hogy egykor ők is illatos, friss fényben úsztak.
A kövek nem is létező, mégis érezhető kérdésekkel könyörögnek a két alakhoz – az első némán tűri fohászuk, s gyászos lépteivel csak még jobban táplálja a reménytelenséget. Hallani a halálsikolyt, a végső lemondás dallamát, amint maga mögött hagyja a falakat. Ám ekkor a homály hátsó részlegében feltűnik a második alak is, s bár nem hoz megváltást, nem hoz örömet és nem hoz boldogságot, nyomában megenyhülve sóhajtanak fel a kövecskék. Az érzés nem lágyabb, vagy finomabb az előzőnél, de nyugalmat áraszt, megzaboláz, elcsitít… Sötét vigaszt hoz a kesergőknek, mely kitér a kérdések elől ugyan, de mégis felel azzal, hogy türelemre int, s őrangyalként visszaadja azt, amit az előző elvett. Borongós, bódító dallam játszik faltól falig, egy szép, egy régi altató foszlányait hullajtja léptei nyomán, játékként a csendnek, eleségként a szóra éhező magányos köveknek. Hallgat a nyomában járó, a földre taszított, sötét, élettelen árnyék, csendjével szelídíti a kegyelemért esdeklőket, megértőn simulva az elárvult kövekhez.


 Lehelet keltette szertelen szellők kergetőznek, játszanak a szálldosó porszemcsékkel, s egy pillanatra megállva, megbabonázva lesem táncukat a fáklyafényben. Káprázatot hamarjában rázva le magamról húzom el a számat, tényként tekintve az előttem keringő portömegre, következményére annak, milyen irtózatos kosz van idefenn. Mióta lehet elhagyott a hely, idejét se tudnám megmondani, utamon lábnyomokat hagyok a porban, régóta elsőként járva itt. Lakatlan, nem titok, s furcsállom, másnak birtokba venni ez idáig eszébe nem jutott. Szellemjárta is tán, suttogják az ostobák, földi létben ragadt gyerekes elméjűek. Lidércek közt kísértetjárta volna? Ha eddig nem volt, teszek róla, az legyen, s e gondolatra nevethetnékem támad. Körbejárva, megbizonyosodva, az valóban elhagyott, nem háborgat senki, sem most, talán jó darabig még nem, sajátnak tekintem a helyet. Merő pazarlás volna árván, üresen hagyni, ha senkinek sem kell. Kitaposott úton, lábam nyomán újabb ösvényt, kifelé vezetőt nem hagyva táncolok vissza. Jókedvem e poros, sötét zugban lelve meg. Se nem figyel, se nem hall árva lélek sem, dallamot súgva lépteim alá tartok kifelé. Óvva, lesve, lámpást csitítva, fáklyát oltva, dúdolást elfojtva arra járókra fülelve, közelemben senkit lelve árnyként hagyom el a helyet, boldog tudatában újonnan lelt kincsemnek.


Bolondok babonáját, szóbeszédet életre keltve, oszlopok árnyékában, sötét sarkokba gyűlve pusmognak – ők megmondták! Szellemjárta lett az egykori Nyolcas elhagyott tornya. Játék volt ez, nem több, izgalmat csalt unalmas mindennapokba, lopva, settenkedve, figyelő tekintetektől rejtve vettem a tornyot birtokba, irigyen kicsinyke titkomra, egyedül az enyém volt. Egy hely, elrejtőzni a semmi elől, nem keresnek, nem találnak, nyugalom, hol magam vagyok. Napok, hetek, számon tartani oly felesleges volna, hol miénk a világ összes ideje. Rohanást, percek, órák, évek hajszolása legyen halandók béklyója, nem számolom, nem is tart vissza. Ahogy idővel azt sem, hanyadjára koptatom a már oly jól ismert folyosókat.
Hiába, unottan ismerős volt minden, akkor mégis más lett, de nem a falak, pillérek, mik megváltoztak. Nem egyedül voltam. Követtek volna? Lehetetlen. Mindig, most is kínosan ügyeltem, titkom titok maradjon, kíváncsiak nyomomba ne szegődjenek. Talán, nem is lepne meg, más is meglátta elhagyott helyben a lehetőséget, s nem másért jött, mint elsőként én tettem.
Hívatlan látogatóm elől rejtőzni nem vágyva üdvözlésére indultam, de meggondolásra késztetni, távozásra bízni nem szándékoztam. Hisz milyen titok volna, mit ketten birtokolnak? Közösködni, ahogy semmi máson, ezen sem kívántam. Csalhatatlan vezetett a szabadjára eresztett lélekenergia, bárki legyen, tud rólam, s úgy kívánta, jelenlétével én is tisztában legyek. Még így sem éreztem, volna mitől tartanom, alig, ha egyáltalán erősebb nálam, önteltségétől, talán várta volna, meg nem futamodtam. Kanyargó folyosók kevesét magam mögött hagyva, egyiknek távolabb eső végéből, fénykörön kívülről sárgán izzó szempár figyelte lépteim. Megállva, tisztes távolban, annak gazdáját is látni kívánva löktem felé szorongatott fáklyámat, az kettőnk közt félúton megpihenve ért földet. Tovább arctalan maradni nem óhajtva tűrte, pislákoló lángok világosában kedvemre méregessem, ráérősen babrált a kezében tartott legyezővel. Ahogy eddig, ránézésre sem tűnt ijesztőnek, s amennyire láttam, vonásaiból kivettem, az én látványom sem keltett rémületet benne. 
- Mi keresnivalód itt? – szótlan vizslatásunk némaságát végül én törtem meg, mégsem állhattunk tétlen órákig, valahol el kell kezdeni.
- Több, mint neked – szünetet tartott, talán várva, tiltakozni fogok, hiába, nem kívántam reagálni alaptalan vádra, így elunva a csendet tovább folytatta.
- De nocsak, hát mégis igaz a pletyka. Patkány fészkelt be az üres toronyba… – alig rebbent szemem a sértésre, nyoma nem volt bár, kétségtelen dühített. Mégis, tudatában annak, szándéka épp ez lehetett vele, nem adtam meg neki, mit ettől várt volna.
- S téged küldtek volna alantas munkára, eltakarítsd a szemetet? – tettetem, szava nem hergelt fel, rosszul, úgy hiszem, higgadtságom álcáján átlátott, netán érzékelve, mondandómmal sem értem el a helyzet magaslatát, nevetni kezdett. Jókedvre se szóval, se tettel nem ingereltem, értetlen álltam, mi olyan mulatságos ebben.
- Kis butus! – vihorászás közepette alig jutott szóhoz, s egyre türelmetlenebbül vártam, mi végre tart ennek, magyarázatát lesve, kis ideig hiába.
- De tudod mit? Tetszel nekem – tüntetőleg felszisszentem, jelezve, az érzés nem kölcsönös. Szimpátiám hiánya látszólag nem zavarta, tovább folytatta.
- Büntetlenül leléphetsz, talán még jól is jön majd, ha elhíreszteled, milyen nagylelkű voltam veled – primadonnákat megszégyenítő magaslatokba emelte saját önzetlensége, mit mondott, talán még ő maga is elhitte, sok, gonosz kis lidérc közt övé lehetett az irgalmas szent szerepe. Alig álltam meg, jótét lelkének oltára küszöbére ne köpjek. De hát, ugye, úrilányok ilyet nem tesznek…     
- Mégis, kinek kéne hírét vinnem? – terveim közt megfutamodás ugyan nem szerepelt, már-már kíváncsivá tett, mire fel van ekkora képe.
- Milyen faragatlan vagyok! Nem mondtam volna? Lur Calles, Octava Espada, természetesen  – hajolt meg, érzésem szerint szerepét túljátszva.
- Na, és most eredj, míg jó kedvemben vagyok, és nem rovom fel neked, hogy engedély nélkül császkáltál a tornyomban. Gyerünk, hess, hess! – utamból elállva, kijárat irányába legyintgetett sürgetőn, hagyjam el a helyet. Vergődése, ahogy rangja sem hatott meg, mint addig is, tétlen, karba tett kézzel álltam, látványosan tiltakozva eleget tenni kérésének, parancsának, ha jobban tetszik.
- Süket vagy? Mozdulj, amíg meg nem gondolom magam – önteltségéből e röpke idő alatt mit sem vesztett, nem úgy hidegvéréből, rejtegetni kívánhatta, mégis, látványosan bőszülni kezdett. Nem titkolt szándékom volt kihozni sodrából, óvatlanságra késztetni, hibázni várva, dühből, ész nélkül lépjen.
- Ha nem, úgy különben…? – szobormerev arccal, félrebillentett fejjel, leplezetlen közönnyel álltam fenyegetése elé, legyen az bármi. Fogcsikorgatva erőltetett magára mosolyfélét, leginkább vicsorgott, igyekezve felülemelkedni szemtelenségemen, sosem tapasztalton, úgy hiszem, másként nem bosszantotta volna ennyire.
- Mondanom kell, hogy ez esetben nem hagylak életben? Így, vagy úgy, de elkotródsz innen – vállat vontam, válaszra sem méltatva, nem volt okom tartani tőle. Hagy lám, mije van. Se több, se jobb nem volt az átlagnál a szememben. Hogy e rangot épp ő kapta, jelentkezők közül talán a legkisebb rosszra esett a választás, más módot nem látok rá, miként lehet ő is espada. Erőben, tekintélyben, hogy e kettő gyakran együtt jár, közülük egyikben sem láttam kiemelkedőnek. Legyezőjét összecsukta, lehullni hagyva, az mégsem esett le, csuklójába kapaszkodva, aranyszínű fonálon himbálózva pihent meg. Színpadias sóhajjal tárta szét karjait, ha nem hajlok szép szóra, s ekképp kívánok játszani, ám legyen, megadja nekem.
- Hogy állsz a démonaiddal, kedvesem? – fölényét sejtve elvigyorodott, s nem tudtam megállni, ledobva eddig viselt szenvtelen maszkom, ne viszonozzam mosolyát. Ha sejtené…
- Köszönik, jól vannak – s bár a többes szám esetemben nem volt helytálló, ez jelentéktelen apróság volt csupán, kérdése minden bizonnyal nem valóban az elmémben tanyázó kotnyelesre irányult. Bármit is vélt tudni rólam, ezt az egyet biztosan nem sejtette. Vártam volna, újabb értelmetlen diskurzusba kezdünk, azon versengve majd tán, melyikünk elméje zavarosabb. Ha így lett volna, ezúttal hagytam volna nyerni, minden bizonnyal. Nem így lett. Mozdult, mit szinte fel sem fogtam.
- Ringasd lidérces álomba… – meglepett gyorsasága, mellyel leheletnyi közelségbe férkőzött, s mielőtt észbe kaptam volna, két tenyere közrefogta arcomat, homlokát az enyémhez támasztotta. Tiltakozni, kiáltani, mozdulni képtelen vesztem el a felizzó sárga szempárban. Ilyesfélét bár nem tett, érzésre, mintha koponyámba vert volna szeget, nem is egyet, fájdalmat alig fogva fel, időm se volt, hamar elsötétült minden.




- Mutasd magad, ne szórakozz velem! – szóltam a végtelen sötéthez üvöltve, dühödten e tetten, övén, s saját tehetetlenségemen, mindhiába, kitől vártam nem felelt.
~ Nem hall téged. ~ Szólt helyette más, gúnyosan, mégis csitító, selymes hangon. Alig fény gyúlt vaksötétben, derengő. Hunyorogva, szemem erőltetve képmás bontakozott ki előttem, ahogy látni kezdtem, ki én volnék, kétségtelen. Értetlen mértem végig a szemközt állót, s az bizalmatlan lesve válaszolt a pillantásra, ahogy egymást vizslattuk. Közelebb lépve, kéz a kézen hideg üveg simult ujjaim alá. Hogy került ide egy tükör?
- Hol vagyunk? – tudva, figyelmét élvezem szóltam az egyetlenhez, ki feleletet adhat. Réveteg szemeztem a képmással, tekintetét fürkészve, el innen menni vágyva, mégsem távolodva, lépést sem haladva, kéz a kézen fogva tartott a kísértet látványa. Választ sem látottól, sem a másiktól nem kaptam. Puha ujjak siklottak vállamra, karja alattomos kígyóként kúszott a nyakamba, s nem állva meg érintéssel kínozva nevetés csendült, a jól ismert, régóta. Mégis másként hangzott, az nem odabentről, mögülem szólt, felismeréstől a lélegzet is belém szorult, holott nem fojtogatott.
- Ha tudnád, hogy vártam ezt a napot! – kuncogott, óvó ölelésbe fogva, törődőn, csak ahogy ragadozó csitítja az állkapcsában vergődőt. Néztem, kerestem a tükörbe pillantva, hiába, képmásom magányosan álldogált, egymaga.
- Játszani akarsz? Épp velem? Eressz – erőt véve magamon toltam el, szabadultam engedékeny piócámtól, szembefordulva vele. Furcsálltam, hogy hagyja.
- Ki vagy te? – ismeretlen arc nézett vissza, a jól ismert hanggal. Nevetett továbbra is, ahogy mindig. Mulatott tán a látványon, rémület derengett a rá vetülő szempárban. Kacagott ostobaságon, mindörökké társam kérdőre vonom, kivel állok szemben, mintha nem tudnám mindenkinél jobban. Vagy csupán szánakozott balgaságon, hogy ezt oly sok év után most először firtatom.
- Emlékszel? Emlékszel még rám? – kezét felém nyújtotta, hívogatón, de lépést, mit felém tett hátrálva viszonoztam. Épp elegendő volt egy légtérben lennünk, ennél meghittebb közelségre nem vágytam.
- Felednélek valaha? Hisz velem vagy, mióta… – belém fagyott szó, gondolat, tanácstalanságom fennhéjázó mosolyt csalt a sosem látott arcra.
- Mióta? – görcs állt a gyomromba saját szavam visszhangjára. Tényleg, mióta? Mióta az eszemet tudom, az időm kezdete óta? Vagy lett volna egy pont, történés, mi életre hívta, megszületett bennem? Nem feleltem. Képtelen voltam.
- Vigyél ki innen – tereltem el kérdését, távozni vágyva követeltem, kérésem alig határozottabban hangoztatva, mint szerettem volna.
- Nem én zártalak be ide. Ugyanolyan rab vagyok, mint te – vont vállat tehetetlen, ajkain vibráló mosolya mégsem tette hihetővé, bánná, hogy így lett. Mi több, határozottan, mintha kedvére volna a helyzet. 
- Bánom is, oldd meg! – égbeszökő hiúságát legyezgetve, tudva jól, élvezi, ha segítségére szorulok, nem csak ebben, nem csak most. Hogy kinevet, már fel sem vettem. Felém nyúlt újra, ostobán bízva ezúttal hagytam, mégsem látszott komolynak, egyetlen lépésnyi táncunkban körbe forgatott. Vállamnál fogva újra a tükör felé fordított, mégsem löktem el, ahogy fejét a vállamra hajtotta. Továbbra is csupán saját képmásommal szemezve, a tükör szerint, ha hihettem neki, egyedül, magányosan állva.
- Nézz magadra, mi lennél nélkülem? – néztem, s nem láttam, mit kérdez. Mi volnék?
- Mi vagyok veled? – erre szólni sokáig képtelen, újat, hamisat súgni nem tudva, igazat meg minek. S hogy személyét firtató legelső kérdésemre se felelt, talán a hiba bennem volt, s nem a „ki” a lényeg. Mégsem tántorodva, tudni akartam, kérdésem újra, másként tettem fel.
- Újra kérdem: Mi vagy te? – látni nem láttam, csupán érezni véltem, elmosolyodott kitartó kíváncsiságomon. Mosolygott, ám nem nevetett, mint korábban tette. Maga a kérdés lett volna mulattató, mint elsőként feltettem, s nem valakivel, csupán valamivel állok szemben? Felé fordultam újra, feleletét nem csak hallani, látni akarva, ezúttal komolyan vesz-e. 
- Harag? Gyűlölet? A legmélyebb félelmed? – suttogta, alig hallhatóvá csitulva, utolsó szavát mégis nyomatékosabban, mint valaha.
- Nem félek – néztem rá, s hazudtam úgy, jószerével magam is elhittem. Létezhet-e bármi a világon, miben nem lapul ott akár ösztönből eredőn halvány félelem? Fáradatlan mosolyogva lépett közelebb, értem nyúlva ujjait enyéimbe fűzte.
- Hogy is félnél, ha mindig fogom a kezed? – búgta kedvesen, gondoskodón, mi nem egyéb volt, mint szánalom. Egyetlenből, mit eddig láttam, sokaság lett. Korábban is itt voltak-e, nem tudom, tükrök tucatja lepte el a helyet. Sosem volt fény gyújt, ezer szilánkra törve számtalan tükör közt. Hullámverés kelt, táncolni látszott ezüst üvegek felszíne, rajtuk saját másom torzzá lett, képek léptek a helyükbe. Hosszasan néznem sem kellett, felismerjem: nem csupán képek, emlékek. Logikátlan összevisszaságban, hol homályosan, szürkén, hol élesen láttam őket, mégis sejtettem, mi melyiket követ. Kezem eleresztve utamra engedett, szabadon jártam tükörről tükörre, keresve, magam sem tudva, mit. Nem. És ez sem. Sok még nem.
Vibráló színekben játszó, meglepően tisztán kivehető jelenet előtt torpantam meg. Dühödt, nyomorult pillantások kísérték végig az idegent, ezerfényű, ragyogó teremben, s pusztán attól, néznem kellett, ökölbe szorult a kezem. Érezni véltem a fűző szorítását, fülledt, levegőtlen térben fojtogató tengernyi pacsuli szagát. Még mielőtt elmerültem volna benne, megváltozott a kép. Egyetlen gyertya fényében derengő szobácska vette át helyét, sosem élt, mégis elevennek, táncolni látszó árnyakkal. És egy, sötétben alig kivehető alakkal, sarokban kuporgó, kesergő lánykával. Szánalmas. Ez lesz az, nem volt kétségem. Hátat fordítottam undort keltő, törékeny, nyomorult emberi lénynek, tagadni próbálva, közöm volt hozzá valaha. Szótlan néztem farkasszemet szemközt álló, sejtelmesen mosolygóval, ismerve már, nem véletlen mutatta épp ezt. Ott kezdődött minden. Nem óhajtottam beszélni róla, kérdésemre megleltem a választ. Tisztában volt-e vele, vagy sem, tudom-e valóban, mit tudnom kell, nem firtatta.
- Tudod, hol vagyunk, igaz? Végig tudtad. Mi ez az egész? – mire kérdéseket feltettem, magam is sejtettem, mégis hallani akartam. Számára otthon, nekem börtön, mégis több kellett legyen ennél. Valami, mit nem érthettem, hiányzott a kirakós jó néhány darabja.
- Bezárt a saját fejedbe. Mi ezen olyan meglepő? Rémálmok szörnyeit próbálta rád uszítani, elméd maga ellen fordítva, saját magát tépje szét. Türelmesen kivárva, míg nem marad más a fejedben, mint hasznavehetetlen, pépes massza – unottan mondta fel a leckét, oly természetességgel, mintha nap, mint nap ilyesmi történne, holott hasonlóval sem találkoztam még soha. Felesleges lett volna tovább kérdeznem, számtalan volt bár, mindet ismerte. Vártam a folytatást.
- Ha ő odakinn van, miért nem végzett még veled? Nem tud, össze vagytok kötve, ugyanolyan tehetetlen most, mint te. Nyilván, megvan a maga előnye, mindentől védve pusztán figyel, de a piszkos munkát nem ő végzi, beleszólni nem tud abba, ami veled történik. Így pedig, hogy velem vagy, még csak leskelődni se tud. Próbál, hidd el – átlesett válla fölött, végtelen, üres sötétbe, nem éreztem, nem láttam, tudtam mégis, okkal nézett abba az irányba. Arcára kiülő önelégült mosolyt ezúttal helyénvalónak találtam, kétségtelen, jobb volt nála.         
- És most? Hogyan tovább? – várta talán, felteszem, hogy valóban megtettem, sosem látott komorságot festett mosolya helyébe. Elrontottam volna a játékát? Meglehet. Nézett, szótlan, várt talán, magamtól is megfejtem. Véget nem érőnek sejtettem hallgatását, gyanítva, tudja a választ, azt mégsem adta át nekem. Kérne valamit cserébe? Vagy egyszerűen csak itt akarna tartani örökre? S ha így van, tehetek bármit ellene? Kételyek sokasága marcangolt, míg végül, végtelen percek múltán, tanácstalanságom elunva megtörte a csendet.
- Legyen – intésére a tükrök fájó robajjal törtek ezernyi darabra, martalékuk hangos csörömpöléssel borította be lábunk alatt a talajt. Közelebb lépett, épp csak hozzám nem érve. Szilánkok közül néhányak, nagyobbak, lassacskán emelkedtek fel körülöttünk, levegőben megállva, várakozón lebegve. Kellett volna, mégsem ijedtem meg.
- Készen állsz létezni nélkülem? – megrökönyödtem kérdésén, bár sok mindent, legkevésbé mégis ezt vártam volna tőle. Sejtettem, fájó volna önként lemondania rólam, most, mikor végre egészében uralkodhatna felettem, már nem csupán szóval, lehetősége van, erővel vezessen. Nem értettem, miként jutott erre. Mégsem kérdeztem vissza, komolyan gondolja-e, tartva tőle, szabad akaratot adva választás elé állítom, nem az én javamra döntene.
- Ki tudja? – míg szilárdnak éreztem elhatározást, szabadulni akarok innen, rajta keresztül, ha kell, vettem magamhoz kézre eső szilánkok egyikét. Nem gondolkozva, mi habozást, bukást szült volna, mellkasán könnyedén átszaladt a tükör darabja.




Felriadva sosem volt álomból dermesztő közelségből meredt rám a sárga szempár, velem egy időben térve magához. Vonásait értetlenség, harag, fájdalom torzította, s megannyi más még, mit megnevezni nem tudtam, sugárzott róla. Rám rivallni, elátkozni akart tán, magyarázatot követelni, miként történhetett ez, szavak helyett vörös, oda nem illő nedv bugyogott fel belőle. Forrását keresve, lefelé tekintve leltem meg annak kiváltó okát. Felsőtestén valami úton-módon átszaladt a kezem. Vegyes érzelmek, rám törőkből egyedül diadal ült ki arcomra, undort, mi mellette elfogott, csupán éreztem, nem láthatta. Helyzetünk tán megkívánta volna utolsóként szólni valamit, a vég tényével láthatóan tisztában volt, bármit is fecsegnem pazarlás lett volna. Bárhogy is kívántam volna véget vetni ennek, annak számtalan módja közül ilyen piszkos munkát végezni lett volna utolsó a sorban. Ez, hogy így esett, lehető legtávolabb állt az elegáns megoldástól, egyben tőlem, s mint ilyen, egy pillanatra nem csupán tettem tárgyát, magam is legalább annyira gyűlöltem. Visszahúzva azt viszolyogva, fintorogva tekintettem meleg, ragacsos miazmától vöröslő kezemre, látványtól nem csupán azt, egész lényem mocskosnak érezve. Mit sem törődve idő közben előttem átlyuggatott, porrá lett testtel, megvetésem bugyraiból koppanás rántott vissza. Lehajolva magamhoz vettem egyetlen kézzel foghatót, mi egykoriból hátra maradt, tovább időzni nem vágyva, sietve indultam elhagyni a helyet. Utálkozva gondoltam soron következő teendőmre, átesni kötelező dolgokon, semmirekellő kis fúria vesztét, arra illetékesnek jeleznem illő volna. Akkor is, ha legszívesebben ellenkező irányba tartani, aludni egyet az egészre kívántam volna.
Megtett úton hiába vártam, füleltem, győzködni mégsem merve, szóljon, szidjon össze, nevessen rajtam, ha úgy tartja kedve. Csend volt. Gyakran hallgatott, ez mégis más volt. Nem volt benne várakozás, bármikor felcsendülhet hangja, legváratlanabb pillanatban, most élettelen volt e némaság. Rosszullét kerülgetett e bizonytalanságban. Ürességtől, csendtől zúgó fejjel, mocskosan, fáradtan léptem a trónterembe, minden kínom ellenére igyekeztem, mégis határozottnak tűnjek. Halvány ingerem se volt már udvariasságot színlelnem, köszönni, megalázkodva talpat nyalni, pokolba az egésszel. Szótlan, magyarázat nélkül vetettem trónján hanyagon terpeszkedő Seth lába elé a legyezőt, mindazt, keveset, mi halott espadából a világon maradt. Busa fején terebélyes, mindentudó mosoly húzódott, meglepettség, düh, általam vártak egyike sem látszódott, karfán ráérősen zongorázott visszataszítóan hosszú ujjaival. Színlelt magabiztosságom, mivel beléptem, zsákmány martalékát elé vetve, apró bogárszeme vetette, sötét tekintet súlya alatt porrá morzsolódott. Miféle játék ez? Nem hinném, hogy visszatérni engem várt volna. Akkor mégis mi végre, hogy természetesnek veszi, legújabb üdvöskéje helyett én álltam előtte? Magyarázatot sose leltem, elégedetten nyugtázva megrökönyödésem közönyére, bólintott csupán.
- Üdvözöllek az Espada soraiban – kinevezésért nem éreztem hálát, ahogy győzelmem pillanatnyi mámora is szertefoszlott. Nem tudva mit kezdeni velük karba fontam a kezem, s ahogy lassan felfogtam szavait, a padlóra meredve bizonytalanul rábólintottam. Felnéztem, alig várakozón, szólni kíván-e még, de hallgatag pihentette fejét lapáttenyerébe támasztva azt. Korábban történtektől, kibírhatatlan nézésével tetézve a hányinger is elkapott. Türelmetlen kivártam még végtelennek tetsző másodperceket, s hogy egyebet ez alatt sem mondott, vettem a bátorságot hátat fordítani neki. Nehézkesen téve meg az elsőt, majd sorban a többi lépés egyre könnyebb lett, végeredményben megszabadultam tőle, ahogy magam mögött hagytam a tróntermet. Egyébre már nem futva, gondolkozni is képtelen, egyetlen kérdés motoszkált bennem. Több, vagy kevesebb lettem ettől? Nem tudom. Magam vagyok, nincs, aki válaszoljon.

« Utoljára szerkesztve: 2014. Okt. 20, 07:15:53 írta Nayara Tarin »

Karakterlap

Shihouin Yoruichi

Főadmin

Developer :x

Adminisztrátor

*

Hozzászólások: 172

Hírnév: 14

Infó

Tárcában: 4 489 150 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése
  • Bleach szerepjáték

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Nayara Tarin - Pályázatok
« Válasz #3 Dátum: 2014. Okt. 08, 10:44:33 »
No uff! :3

Nekem személy szerint tetszett a pályázat, az pedig pláne, hogy lényegében a kari fejében játszódott le a dolog. :3 Szerintem nem is szaporítom tovább a szót, mert teljesen felesleges, hanem inkább kimondom, kerek perec: elfogadom!

Gratulálok, kedves 8. Espada a ranghoz! :3

További kellemes játékot! :mami:

Karakterlap

Nayara Tarin

Eltávozott karakterek

Octava Espada

Szint: 9.

Lélekenergia:

60% Complete
46 900 / 60 000

Hozzászólások: 76

Hírnév: 4

Infó

Tárcában: 15 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Las Noches

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Fehér

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#CCACF2


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Nayara Tarin - Pályázatok
« Válasz #4 Dátum: 2015. Jún. 18, 14:22:41 »
Téma: +3 Resurrección képesség


Engedély, szint: megvan


A három képesség szorosan összefügg egymással, lényegében egyetlen technika három szintje, így a második, illetve harmadik képesség nem aktiválható az előző szintek nélkül. A három képességre együttesen vonatkozó leírás:

Az ének kezdetén vakító fehér aura jelenik meg körülötte, mitől csupán körvonalai látszódnak. A fény valójában egy pajzs, mely ellenáll mind a fizikai, mind a reiatsu alapú támadásoknak, az által, hogy a használó valójában testetlen lesz. Míg az ének szól, a pajzs erősebb támadásokkal is kikezdhetetlen, hacsak önszántából nem szünteti meg, vagy valamilyen egyéb okból kénytelen félbeszakítani az éneklést, ez az állapot fennáll, míg az árnyékok egybe nem olvadnak a képesség harmadik szintjén. A pajzs csupán a használónak biztosít sebezhetetlenséget, kiterjeszteni nem lehet. A képesség használata teljes egészében behatárol minden más egyéb cselekedetet, ez alatt semmilyen más technika nem alkalmazható, ahogy a helyváltoztatás is legfeljebb lassú léptekkel tanácsos, minden más zavarná a koncentrációt, ami egy kevés odafigyelést igényel.
A képesség egyetlen sebezhető pontja a használó által életre hívott árnyékalakok. Az árnyalakok nem sebezhetetlenek, képesek sérülés elszenvedésére, amennyiben azok áthatolnak a hierron, de nem éreznek fájdalmat, így kisebb sérülések nem lassítják le őket úgy, mint egy hús-vér ellenfelet. Bár nincsenek szerveik, olyan támadástól, ami egy élőlény számára is halálos lenne, attól a táncosok is semmivé foszlanak, „halálukkal” pedig a létrehozásukhoz felemésztett lélekenergia is elvész, az nem tér vissza a használóba.
A képesség gyenge pontja az utolsóként talpon maradó táncos. Amennyiben nem oldja fel hamarabb, minthogy az megsérülne, vagy elpusztulna, annak sérüléseit a technika megszűnése után a használó jelképesen elszenvedi. A sérüléseknek nincs fizikai jele, viszont az érzés olyan, mintha valójában megsebezték volna. Az árnyék végtagjainak elvesztése esetén a használó azonos végtagjában bénulás áll be, mintha valóban elvágták volna a testétől (például amennyiben az árnyalak fejét választják el a testétől, utóbb a használó hosszabb időre eszméletét veszti), de igaz ez a test bármely pontjára, ami eltűnik az árnyékból. A „felépülés” bár nem igényel annyi időt, mint ha valóban megsebesült volna, amíg egészében vissza nem töltődik az elhasznált lélekenergia, a tünetek végig fennállnak.

Primera canción (Első ének):
Az ének kezdetén saját árnyékából kiváló „táncosok” kétdimenziós, fekete sziluettek, amik bár felemelkednek a földről, mégsem lépnek át a valódi térbe, oldalnézetből szinte láthatatlanul vékonyak, akár egy papírlap, csupán szemből rajzolódnak ki egészen. Mivel nincsenek fizikai korlátaik, mint például a csontváz, rendkívül hajlékonyak, és szinte folyadék módjára képesek változtatni alakjukat, ennek ellenére érintésre ugyanolyan szilárdak, mint egy valódi test. Karjaik kezek helyett éles, ívelt pengékben végződnek. Az árnyékok ugyan a használó hierrojával és gyorsaságával bírnak, csupán fizikai támadásokra képesek, egyéb tulajdonságait nem veszik át. A sziluetteknek nincs tudatuk, teljes egészében gazdájuknak kell irányítania őket. Megidézhető árnyékok száma: minden 4. ressurección képzettségre tett pont után egy árnytáncost tud létrehozni.

Segunda canción (Második ének):
Ezzel a technikával képes az ellenfél árnyékát életre kelteni, de az első technikájával ellentétben ezeket nem képes sajátjaival együtt irányítani. Ezeknek az árnyékoknak a különlegessége, hogy az elszenvedett sérüléseket továbbítják az ellenfélnek, ezért az Első énekben megidézett árnyalakok innentől kezdve nem az ellenfelet, hanem annak árnyékát veszik célba. A célpont árnyéka alapból mindentől függetlenül az ének ritmusára táncol, de az ellenfél képes lehet irányítani saját árnyékát, minél nagyobb a reiatsu kezelés képzettsége, annál jobban. Ehhez viszont koncentrálnia kell, ha ezt nem teszi, az árnyéka folytatja a táncot, kiszolgáltatottá válva a használó által irányított árnyak támadásainak.

Tercera canción (Harmadik ének):
Az első két énekben megidézett táncosok a földbe olvadva az ellenfél valódi árnyékába térnek vissza és fekete tócsává egyesülnek a talajon, melyből kiemelkednek és őt körülölelve rátapadnak. A csapda ezen felül hasonlóan működik, mint egy mocsár, így minél jobban küzd a benne álló, annál kevésbé képes szabadulni belőle. Amennyiben erre rájön, és teljes nyugodtsággal tűr, úgy a folyamat visszafordul, az árnyékok visszahúzódnak és eleresztik – a használónak ezen a ponton már nincs irányítása az árnyékok felett. Ha viszont az árnyékok teljesen ellepik az áldozatukat, akkor egy robbanás következik be az árnyékrétegen belül, mellyel véget ér a technika.
« Utoljára szerkesztve: 2015. Jún. 18, 14:37:18 írta Nayara Tarin »

Karakterlap

Ayasegawa Yumichika

Wiki King

Eltávozott karakterek

Globális Moderátor

Hozzászólások: 47

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 0 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Nayara Tarin - Pályázatok
« Válasz #5 Dátum: 2015. Jún. 18, 14:32:08 »
Üdv!

A technikákkal kapcsolatban nem találtam kivetnivalót, ezért elfogadom őket. További jó játékot. :)