Szerző Téma: Az osztag kertje  (Megtekintve 2199 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Ninomiya Mitsuko

Shinigami

8. Osztag

*

Szint: 10.

Lélekenergia:

60% Complete
51 000 / 65 000

Hozzászólások: 56

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 1 400 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Nőegylet

Reiatsu szín:
arany

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Házas

Kivel áll kapcsolatban?:
Watanabe Yuusuke

Post szín:
orange


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Az osztag kertje
« Válasz #15 Dátum: 2016. Nov. 18, 17:28:56 »
//Köszönetnyilvánítás//

Kissé feleslegesnek érzem, hogy Fukui taichou új irodát rendez be magának, hiszen ha jól tudom, annyira nem szokás a kapitányok körében, hogy csiki-csukiznak pozíciójukkal. Legalábbis annyira nem volt az eddigiek során jellemző ez a fajta viselkedés, bár tény, hogy az utóbbi időkben rengeteg furcsaság történt ami a kapitányokat és hadnagyokat illeti. Válaszára halványan elmosolyodom, és talán bennem is felmerül pár pillanatra a lehetőség, hogy egykori kapitányom visszatér.
Sierashi Yuusuke nevét hallva egy pillanatra kirázott a hideg, melyet próbáltam az új kapitány előtt leplezni, és remélem sikerült is. Nem elég, hogy annak idején úgy távozott, ahogy és keresztül döfött zanpakutojával menekülése közben, de férjem elvesztését is neki köszönhetem, amit talán sose leszek képes megbocsátani neki. Bele se merek gondolni, hogy miféle egyéb szörnyűséget tehetett a múltban, és fog tenni a jövőben…
Az elágazáshoz érkezve bólintok, hogy az általa kiszemelt útvonal számomra is megfelel.
- Azt hiszem értem… Hogy őszinte legyek, nekem már sikerül jó pár hadnagyot elfogyasztanom, mióta kapitány vagyok. Sajnos nem tudom, hogy mi lehet az oka, hogy meglepően sokan fordultak meg nálam. Abban reménykedem, hogy talán az új hadnagyom sokáig velem marad, és együtt vezethetjük az osztagot. Sajnos egyedül nagyon nehezen viselem ezt a rengeteg papírmunkát…
Hogy őszinte legyek kíváncsi vagyok, hogy mennyi papírmunkát hagyott hátra Akane… Fogadni mernék, hogy nem vitte túlzásba az utolsó napjaiban sem a munkát, és egy egész nagy halommal hátra hagyott. Azt hiszem… kissé sajnálom is miatta Fukui taichout… ._.
- Értem~ - mosolyodom el kissé csalódottan. Úgy gondoltam, talán a segédkezés közben lesz alkalmunk kicsit jobban összebarátkozni, megismerkedni, meg minden, de ezek szerint mégse… Kíváncsi vagyok, hogy ez a fajta lelkesedése meddig fog kitartani. Persze nem rosszból, csak… kíváncsi vagyok.
- És… mik a tervei? Úgy értem, most végig látogatja az összes kapitányt? Esetleg van valaki, akit már meglátogatott? Úgy értem… rajtam kívül. - teszem fel a kérdéseimet gyors egymás utánban. Valóban érdekel, sőt, azt hiszem az is érdekel, hogy mit gondol a többi kapitányról, ha esetleg már összefutott előttem bármelyikkel is, bár azt hiszem, az valahogy jól esne, ha én lennék az első, akit meglátogatott. Így talán kicsit fontosnak is érezném magam, na meg azért mégiscsak a tisztem volt, még hadnagy koromban. *>*

Karakterlap

Ebisawa Kyousuke

Shinigami

8. Osztag

*

Ichibantai ex-fukutaichou

Szint: 3.

Lélekenergia:

60% Complete
15 000 / 30 000

Hozzászólások: 51

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 6 100 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Szürke

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Az emberi létezés egyetlen állandóból áll, és ez az, hogy mind harcolunk a félelmeinkkel.

Post szín:
#8D6F5A


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Az osztag kertje
« Válasz #16 Dátum: 2018. Márc. 19, 02:54:32 »
Véletlen(ek márpedig nincsenek)?

Morgott. Nem igazán magára a helyzetre, sokkal inkább a világra. Megfordult az ágyon, türelmetlen és hiábavaló rúgásokkal próbált megszabadulni a rátekeredett plédtől. Kinyitotta a fél szemét, de szigorúan csupán résnyire és barátkozott a fényviszonyokkal, no meg a berendezés újdonságával. Nehéz is lenne a régit használnia, az valahol Seiretei eldugott szeméttelepén rothadt, már ha létezett ilyen. Arrébb mozdult, tekintete megakadt az alkarján húzódó rózsaszín hegen és ülő helyzetbe tornázta magát. Kissé még sajgott a feje az előző este elfogyasztott szakétól és sörtől, a világ kissé megfojt körülötte, de amint a jeges víz bőrét érte, a másnap minden rezdülése kiszállt belőle. Hosszú ideig tartott a felépülése, nem érzi, hogy bármit is kihagyott volna és mégis- fél év kóma után visszarázódni kissé döcögősnek tűnt.
Fejével megtámasztotta a halványszürke csempét és olvadt méz szemeivel figyelte, ahogyan a víz egyre kevesebb habot rabolva magával lecsurog a lefolyón. Beledermedt a mozdulatba, talán fel se eszmélt volna, ha a szürke kandúr nem kezdi el mancsával pofozni a fülke ajtaját. Gépies mozdulatokkal zárta el a csapot és tekert dereka köré törülközőt, engedelmesen követve jószágát a hűtőhöz. Szégyenszemre nem talált benne mást, mint némi nyers halat, így rövid vacillálás után azt helyezte az állat táljába.
- Ehhez azért ne szokj hozzá. - Vakarta meg a bolyhos füleket és begyűjtötte a jutalomként járó orral bökdöséseket. Kardját kezében tartva egy ásítást fojtott el, majd a szobájából kilépve összébb vonta szemöldökeit, még lépteiben is megtorpant egy rövid pillanatra. Megrázta hosszú tincsekkel tarkított fejét és baljával megdörgölte borostamentes arcát. Elhessegette magától a zavaró gondolatot és az ismerős lélekenergia pedig ahogy felbukkant, úgy el is illant. Arckifejezése nem volt másabb a megszokottnál, talán hajszálnyit fáradtabbnak tűnt a kevés alvás miatt. Nem, véletlenül sem a hónapokig tartó rehabilitáció miatt- még mindig nem volt ereje teljében, bár előbb ölte volna meg magát, semmint hogy ezt beismerje.
- Ó, hogy baszd meg… - Évődött félig hangosan és átfordult a másik irányba. Reflexből a tizenegyedik osztag felé indult el, még nem szokta meg a tudatot, hogy a nyolcadik osztagnál kell jelentkeznie szolgálatra. Tarkóján tartott kézzel változtatott célt és a vártnál hamarabb ért oda, így a kert felé vette útját. Az a tegnap esti shinigami mintha azt mondta volna, nyolcadikos ő is és valahol a kertben szokott aludni… Hát mit lehet erre mondani, alaposan megalapozták a barátságukat. :roll:
- Mi a faszom?! - Megrökönyödése tőle megszokott intenzitással tört elő belőle és szépen megállt az egyik fa tövében, hogy még egyszer, alaposabban szemügyre vehesse a látottakat. Persze, mintha a másik nem érezné a jelenlétét… Kyousuke szemöldökei megemelkedtek, végigmérte a karcsú alakot és végül hatalmas, kékes szemein állapodott meg figyelme. Egy másodpercre úgy gondolta, nemes egyszerűséggel hátat fordít a nőnek és arra távozik, amerről jött. Csakhogy mégis karján lévő kötését babrálva közelítette meg Misát és miután nem érkezett a nyakára lángvihar- minden további nélkül kinézte volna a nőből ezt a köszöntési módot utolsó közös emléküket figyelembe véve-, sárga íriszeivel lepillantott rá. - Üdv. - Gyomra fáradtan rándult egyet, amikor tekintetük találkozott és hátrébb lépve keresztbe fonta karjait maga előtt. - Véget ért a száműzetés? - Szenvtelen volt. Felesleges kérdés volt, a válasz szemmel látható és kézzelfogható igen volt, de nem futotta tőle többre hirtelen. 

(click to show/hide)
Character theme song

Karakterlap

Kimito Misa

Reiatsu GPS

Vaizard

*

Sanseki

Szint: 5.

Lélekenergia:

60% Complete
29 500 / 30 000

Hozzászólások: 114

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 1 300 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Az osztag kertje
« Válasz #17 Dátum: 2018. Márc. 21, 23:47:18 »
Hosszúnak tűntek a napok, amíg a tárgyalások folytak, a Negyvenhatok veszélyesnek véltek, de nemességem sok kapaszkodót adott Yukezo kezébe. Az pedig, hogy ő egy főnemes nevét viselte, csak még inkább súlyt adott szavainak. Persze a nemesekből álló tanács szívesen kipenderítette volna, érezhető volt az érveiken, még sem tehették meg, hogy egy nagy, befolyásos családot haragítanak magukra. Talán a Tamachi név már nem jelentett annyit, mint egykor, mikor független nemesek voltunk, a Kagami klánt azonban kár lett volna alábecsülniük.
Végül kénytelenek voltak engedni, s bár magamon éreztem kitüntetett figyelmét néhány shinigaminak, ettől függetlenül szabadon jöhettem-mehettem. Valószínűleg Shihouin Yuuken kérését teljesítették, amikor nem helyeztek vissza régi osztagomba, helyette a nyolcadikban kellett jelentkeznem szolgálatra. Némiképpen értettem a családfő hozzáállását, akkor se különösebben bízott bennem, amikor egyszerű tiszt voltam, hát még most.
Seireitei utcái mit sem változtak, pedig évek teltek el, mióta nem jártam itt, az osztagok között. Mintha még a random fel-felbukkanó arcok is ugyan azok lettek volna, csak én változtam, olyan sokat, s még sem eleget. Már nem tartottam attól, hogy tökéletesnek látnak-e, épp ezért nem izgultam amiatt sem, hogy egy új kapitányt kellene megszoknom. Ninomiya~taichou nem a legszigorúbb kapitányok írében állt, de ha csak pletykákra hagyatkoznék, nagyon elkényelmesedett lennék, és az hiba volna a részemről. Nem nyaralni, vagy edzeni érkeztem, célom volt, és azt mindenképpen teljesíteni kívántam.
Kojiro~sanról nem kaptam lényegi információt, és ezzel nem szerettem volna Shihouin~donot zavarni, bárdolatlanság lett volna részemről, Yukezo pedig… nos, tőle kérdezni sem lett volna a legcélszerűbb. Kénytelen leszek visszatérni a hatodik osztaghoz, hogy többet megtudjak. A gyerekek talán már egészen nagyok, vajon emlékezni fognak egyáltalán rám?
Sose hittem, hogy jó anya lehetnék, hiszen nem volt olyan példa előttem, amit követhettem volna, így abban sem voltam biztos, egyáltalán szeretnék-e gyereket. Az ikreket azonban nagyon szerettem, bármikor szívesen segítettem Maya~sannak, Éppen ezért elég rosszul érintett, hogy Seireiteibe hozták őket, bár érthető volt, de rossz.
Mélyet sóhajtottam, és az osztag kertje felé vettem az irányt, legalább egy kicsit kifújhatom magam, mielőtt találkozom a kapitánnyal. Egy pillanatra azonban teljesen ledermedtem, már korábban is éreztem, hogy a közelben van, de azt is tudtam, hogy az első osztagban kellene lennie, mégis miért tart akkor erre? Egy pillanatig megfordult a fejemben az is, hogy sarkon fordulok, vagy az első bokorba ugrom előle, még se tettem. Csak álltam ott, és képtelen voltam levenni a közeledő alakról a szemem. Milyen rég is volt, hogy utoljára láttam? Nagyon… nagyon régen.
Mintha még magasabb lett volna, mint az emlékeimben, vagy csak nem olyan éles már a kép? Nem tudom… Arra emlékszem, hogy nagyon megbántottam, igen, az arckifejezése is arról árulkodik, hogy ez még mindig elevenen élhet benne. Pedig nem akartam semmi rosszat, csupán megvédeni őt, és a Gotei Juusantaiban betöltött pozícióját. Bár ezt bizonyosan nem fogadta volna el, így a vége inkább sértegetésekből, és kiabálásból állt, ami valószínűleg mély sebeket hagyott benne. Azonban inkább ez, mintsem, hogy árulásért kivégezzék.
- Szia… – A fülem mögé simítottam egy kósza tincset, a közöttünk lévő távolság egyre nagyobbnak tűnt, ha nem is fizikailag, de lelkileg mindenképp. – Úgy tűnik. – Összefontam magam előtt a karjaimat, hasonlóan mint ő, majd végül leengedtem őket. – Mit keresel itt? Nem az első osztagban kellene lenned? – Nem akartam számon kérő lenni, de a közelében mindig úgy éreztem, hogy a legjobb védekezés a támadás.
Végül csak sóhajtottam, és leültem az egyik közelben álló padra, majd mutattam, üljön le ő is. Talán képesek leszünk pár percig kibírni, hogy ne menjünk ölre. A lábamat figyeltem, nem akartam az arcát fürkészni, az olyan lett volna, mintha kutatnék benne, de ezúttal nem szerettem volna többet belelátni, ez csak egy véletlen.
- Gure hogy van? – Emlékeztem, hogy korábban ez kölyökmacskát fogadott be, hozzám képest sokkal jobbnak bizonyulhatott a gondozásban. – Gondolom mostmár egészen nagy. ^w^

Karakterlap

Ebisawa Kyousuke

Shinigami

8. Osztag

*

Ichibantai ex-fukutaichou

Szint: 3.

Lélekenergia:

60% Complete
15 000 / 30 000

Hozzászólások: 51

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 6 100 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Szürke

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Az emberi létezés egyetlen állandóból áll, és ez az, hogy mind harcolunk a félelmeinkkel.

Post szín:
#8D6F5A


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Az osztag kertje
« Válasz #18 Dátum: 2018. Ápr. 10, 20:55:28 »
Véletlen(ek márpedig nincsenek)?

Békés napjai voltak az utóbbi hetekben. Szarok, de békések. A rehabilitáció elhúzódott, a nővér nehezen adta be a derekát, bár nem is hajtott érte teljes gőzerővel… A rangját megvonták tőle a hosszú hónapokig húzódó kóma miatt és még most, jelen pillanatban is tompán sajgott alkarja, amin a csontot is felkarcoló vágás hege húzódott. Most pedig ott állt előtte a törpe, fehérebben, mint ahogy emlékezett rá. Suke aranylóíriszeivel csupán rezzenéstelenül figyelte a törékenynek tűnő nőt és mielőtt bármi őszinte - esetében valószínű sértő- kiszaladt volna a száján, gyors mozdulattal nyúlt a zsebébe és vett elő egy szál cigarettát, majd a gyújtóval életet csiholt belé. Az első slukk égette torkát, marta tüdejét, de nem foglalkozott vele. Több büszkeség szorult belé annál, hogy Misa előtt kezdjen el megfulladni. Így megfontolt és bölcs módon még nagyobb füstadagot vett magához az előbbinél, amit lent is tartott; élvezve, hogy lassan megfő belülről. Végül is, az ember elszokik az ilyesmitől, ha néhány hétig arról sincs tudomása, hogy életben van. De régi láncdohányos révén nem ad az ilyen apróságokra. Hosszan fújta ki a füstöt és vázát meghazudtoló gyorsasággal mozdult, leülve a lány mellé. A hamut lepöccintette, majd öblös hangján, kissé távolról válaszolt.
- Már nem vagyok hadnagy. - Újabb tüdőromboló füstvétel. - Megsérültem egy küldetésen és amíg kómában voltam, mást neveztek ki. - Nem érződik hangján, hogy sajnálná. Mert nem is bánja. Odafönt jobban belelátott a rendszer működésébe és nem tetszett neki, amit tapasztalt. Sosem volt az az irodában ülő típus egyébként sem, a kardjával egyszerűbben meg tudta értetni magát, mint bárhogyan máshogy. A felkavarodó szélben megemelte fejét, Seiretei kék, felhőtlen égboltját kémlelte semlegesen, majd a fehér hajú nőre pillantott.
- Jelenleg itt szolgálok. Ez lesz az első napom. - Röviden és tömören összegezte a történteket, mellőzve a felesleges körítést. A cigaretta lassan égett, ő pedig nem sietett vele, hallgatta a közéjük feszülő kínos csöndet. A macskára irányuló kérdésre futólag elmosolyodott, a zsebében heverő lélekfonért nyúlt és néhány mozdulat után egy fényképet mutatott Misának az állatról. Fiatal, elkényeztetett kandúrképe rajzolódott ki a kijelzőn, majd ismét zsebébe süllyesztette a készüléket.
- Nos… Hogyhogy újra itt? - Eloltotta a cigarettát és egy közeli kuka felé pöckölte, az eredmény pedig magáért beszélt. Ha szemtengely-ferdülése lett volna, valószínűleg nem képes ilyen távolságból célt érni. - Valami csoda folytán megbocsátották nem létező bűneidet? - Szája sarka megrándult, megvető félmosoly villant fel majd tűnt el szélsebesen. Már nem fűzte össze őket az a kötelék, ami régen, de ettől függetlenül nem találta helyénvalónak azt, ahogyan a lánnyal bántak. Még úgy is szemet szúrt neki a vonásaiból áradó fájdalmas fáradtság, hogy tulajdonképpen sosem engedte közel magához. Jelenleg is érzi a serény késztetést, hogy felálljon és elsétáljon innen, de elbaszotabb annál, hogy meg is tegye. Ehelyett türelmesen ül és várja, hogy a másik válaszoljon. Vagy mondjon valamit. Magyarázatra nincs szüksége, azt megkapta annak idején, és ha el nem is fogadta, de feldolgozta. Legalábbis makacsul ragaszkodik ehhez a verzióhoz. A többi kétségbe ejtőbb és érzelgősebb, az pedig nem az ő asztala. Torkát köszörülve áll fel és nyújtózik egyet, rövid pillanatra hullámzik arcán végig a meglepett fájdalom, tulajdonképpen még egy kis pihenő ráfért volna. De nem, ő nem fog tovább ágyban pihenni… edzeni akar. Valaminek nekimenni és leverni. A kardja már így is vérszomjasan követelőzik, ha most nem tér vissza, később lehet, nem is működne neki többé. - Gondolom nem véletlenül vagy itt. Te is a kapitányhoz indultál…? - Fordul vissza Misa felé és dől neki a pad mellett álló fa törzsének, onnan nézve le a vaizardra.
(click to show/hide)
Character theme song

Karakterlap

Kimito Misa

Reiatsu GPS

Vaizard

*

Sanseki

Szint: 5.

Lélekenergia:

60% Complete
29 500 / 30 000

Hozzászólások: 114

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 1 300 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Az osztag kertje
« Válasz #19 Dátum: 2018. Máj. 31, 21:31:39 »
Szívesen rászóltam volna a cigaretta miatt, bár Masen mellett megszoktam a füstöt, de ez akkor sem tett jót neki. Egyiküknek sem, csak túl macsók belátni. Nekem azonban nem volt jogom megmondani, mit is tehet, vagy mit nem, semmi beleszólásom az életébe. Az az idő is elmúlt, amikor hallgatott volna rám, már ha volt egyáltalán olyan időszak… ahogy így visszaemlékszem, nemigen.
- Sajnálom. – Őszintén csengett a hangom, mert komolyan gondoltam. – Te nem bánod?
Azt hittem, hogy szeretett hadnagy lenni, éppen ezért volt számomra fontos, hogy biztonságban legyen, ő is, és a Gotei Juusantaiban betöltött helye is. Bár már akkor is tudtam, hogy a rendszer épp annyira maga felé hajló kézzel rendelkezik, mint bármely Emberek Világa béli vállalat. A lelkek azt hiszik, hogy már nem emberek, de ugyanazokat a hibákat követik el, újra és újra. Az életben, és a halálban egyaránt nem számít semmi más, csak a vagyon, és hogy kiről mit gondolnak. Furcsa, hogy milyen sokáig számomra is ez jelentett mindent, aztán egy pillanat alatt minden megváltozott…
- Már jól vagy? – Óvatosan végig mértem, majd kissé vörösödve elkaptam a tekintetem, nem tesz jót ez nekem. :/
Még mindig éreztem, hogy vibrál a levegő, és ahogy régen, most sem volt egyértelmű, hogy ellentétes, vagy éppen vonzó ez. Bár javarészt a tapasztalatlanságomnak tulajdonítottam, hogy még mindig ilyen hatással van rám, Masen is gyakran zavarba hozott. Páran az étteremben is próbálkoztak, de az egészen hatástalan maradt, jó, Ayumu~sanon tudtam nevetni, ő igazán borzasztó módon csinálta.
Kijelentésére csak még vörösebb lettem, és olyan hirtelen néztem fel, mintha csak a világ legsokkolóbb hírét kaptam volna. Kicsit ezt is éreztem, de szerencsére éppen nem engem nézett. Szóval így állunk, ezentúl több időt fogunk eltölteni együtt, mint azt valaha gondoltam volna. Tisztában voltam vele, hogy bármennyire nagynak is tűnik Seireitei, összefogunk futni, de hogy ilyen gyorsan, és hogy egy osztagba kerüljünk... ez nagyon meglepő volt számomra.
- Engem is ide helyeztek… – Feleltem csendesen. – Ninomiya~taichou felügyel rám, és egy másik tisztre, amíg a 46-ok Tanácsa másképpen nem határoz.
Feleslegesnek tartottam ezt a kitételt, hiszen, ha olyan veszélyes volnék, pont kivárnám, hogy leteljen ez az idő, és azután cselekednék. De nem akartam ötleteket adni, örültem, hogy ilyen egyszerűen ment minden, hála Yukezonak, és a rangunknak. Hiába, ez a világ nem változik, a pénz és befolyás sokkal többet ér, mint a lelkek biztonsága, mert bár tőlem senkinek sem kellett tartania, ha más is ilyen könnyen visszahelyezhető, van okunk félni.
- Úh, tényleg rengeteget nőtt! *o* – Mondtam lelkesen, és a telefonért nyúltam, ám vissza is húztam a kezem, ahogy kicsit hozzáért a férfiéhoz. Mégis mit gondoltam? >w>
Összefontam az ujjaimat az ölemben, és pár percig csak csendesen ültem, nem tudtam nem így reagálni, pedig annyira szerettem volna. Normálisan beszélgetni, nem törődve a múlttal, csak élvezni a másik társaságát, és kicsit csipkelődni. Mint a régi barátok, bár mi sosem voltunk igazán barátok, de még bármi lehet. Vagyis… azt hiszem, képesnek kellene lennünk rá, már ha együtt akarunk dolgozni, akkor muszáj lesz.
- Meg kell találnom valakiket. – Feleltem komoly arccal, nagyon is őszintén. – Yukezo elérte, hogy visszajöhessek, még ha csak felügyelettel is, mert Maya~san gyerekeit idehozta az apjuk, miután Maya~san meghalt. – Szomorúan bámultam magam elé, még mindig nehéz volt elhinnem, hogy halott. – Meg kell őket találnom… nagyon rossz előérzetem van velük kapcsolatban. – Nem esett nehezemre megosztani a gondjaimat vele, azt hiszem a közöttünk lévő távolság tette sokkalta könnyebbé, és az, hogy sokat változtam, mióta nem találkoztunk. – Yukezo keze és pénze messzire elér, és nincs olyan bűn, amit ne lehetne pénzzel lemosni. – Gúnyosan elmosolyodtam, nem mintha bármit is elkövettem volna, csak ellenem követtek el dolgokat.
Olyan volt, mint valami furcsa, kifordított tündérmese, amiben a hercegnőt hibáztatják azért is, mert elrabolta a sárkány. Nevetséges volt, de az se lett volna jobb, ha itt maradok, és mindenféle kísérleteknek vetnek alá. Sok mindenről hall pletykákat a shinigami, főleg a tizenkettedik osztagról. És ha csak arra gondolok, hogy a lidérc felem miként került belém, kénytelen vagyok egy részét elhinni, hogy igaz lehet…
- Igen, jelentkeznem kell majd nála. ^w^ – Mosolyogtam kedvesen a férfira, igyekezve nem törődni semmivel. – Kyousuke… tudom, hogy nem tehetem semmissé a múltat, és nem is szeretném. Szerinted képesek leszünk együtt dolgozni? – Felkeltem, és vele szemben álltam meg, felpillantva, mélyen a szemébe nézve. Tudnom kellett a választ, mert nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni, vagy kényelmetlenül érezni magam.

Karakterlap

Ebisawa Kyousuke

Shinigami

8. Osztag

*

Ichibantai ex-fukutaichou

Szint: 3.

Lélekenergia:

60% Complete
15 000 / 30 000

Hozzászólások: 51

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 6 100 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Szürke

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Az emberi létezés egyetlen állandóból áll, és ez az, hogy mind harcolunk a félelmeinkkel.

Post szín:
#8D6F5A


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Az osztag kertje
« Válasz #20 Dátum: 2018. Jún. 11, 03:15:55 »
Véletlen(ek márpedig nincsenek)?

A tüdeje sajgott. Még nemigen próbálkozott a dohányzással, kisebb baja is nagyobb volt annál, hogy egy régi függőségnek hódoljon… de a miniatűr lány jelenléte kissé kiverte nála a biztosítékot. Mindenre számított, semmin nem lepődött volna meg, ezen kívül. Ha lett volna a közelben tükör, amibe bele tud lesni, elhúzott szájjal állapította volna meg, hogy elsápadt. Ő. Ennyire nyilvánvaló módon kürtöli világgá döbbenetét! Szinte még ki sem tisztult tüdeje az utolsó füstmolekulától, már nyúlt is a következő szálért, instabilan. Azután, lendületből majdnem az orrába tolta a szálat, amin annyira megütközött, hogy inkább leengedte a kezét és rángatózó szemöldökkel meredt a cigarettára. Közben persze nem felejtett el Misára is figyelni, fél szemmel még rá is lesett. Ahogyan elváltak… hát nem maradtak benne túlságosan kellemes, vagy megnyugtató emlékek. Ezért is volt számára egyenesen sokkoló a normális, már-már kellemesen bizalmas hangnem, amivel csevegtek.
- Valamennyire… - Vonta meg robosztus vállait, hátát teljesen a pad támlájának nyomva. - Ha őszinte akarok lenni, nem rajongtam érte, hogy túlságosan meg voltak kötve a kezeim.  - Ajkai szarkasztikus félmosolyra húzódtak és megropogtatta a nyakát. Elaludta, Gure jóvoltából. A szőrmók szokása szerint a nyakára telepedve vette fel a kakaós csiga pózt, ő pedig a világért nem zavarta volna meg. Inkább a halál, csak a kis szaros békésen aludjon. Így hát baljával kifejtett pár erőteljes mozdulatot, majd a cigarettát szorongatva feltette két karját a pad támlájára. - Így talán többet tudok tenni azokért, akik fontosak. - Mert ha a harcmezőn fogja magát és úgy dönt, élő pajzs lesz, akkor az lesz. Hadnagyként esélye sem volt rá, hogy az edzések levezetésén kívül kimoccanjon az irodából- olyan súlyos helyzet pedig nem állt fenn, hogy őt magát zavarják el lidércet trancsírozni. Egy alkalom kivételével, ami gyakorlatilag a teljes káoszhoz vezetett és még most is nyögi. Ha úgy nézi… utólag kamatostul megkapta, amit akart.
- Még egyben vagyok. - Pillantott bele a kékekbe, egészen addig, amíg a lány el nem kapta róla tekintetét. Ő maga is félrenézett, éppen az egyik fa törzsén húzódó rovátkákat kezdte el fixírozni elmélyülten, közben a gyújtóval életet lehelt a bűzrúdba és mélyet szippantott belőle. A vállaira telepedő különös hangulatból még ő is le tudta szűrni, hogy valami pislákol, még jelen van közöttük. Hogy ez csak az ő feszült neheztelése-e, azt bonyolult dolog lett volna kihámozni. Jobb volt ilyeneken nem rágódni, kellőképpen pofára esett egyszer már, feltépni az akkori sebeket meg nem kellett volna.
- Igen. Nagyon bújós lett. Ha egyszer akarod, találkozhatsz vele. - Ejtette le a szavakat és kissé elkerekedtek aranyszín szemei, miután felfogta, mi is csúszott ki a száján. Ha így folytatja, sikerül teljesen szánalmasnak beállítania magát. Remek, tapsot érdemel! A következő faszsága az lesz, hogy elbőgi magát a lány előtt, vagy mi… Ráncba szaladt homlokkal próbálkozott azzal, hogy az egész szálat egyszerre szívja le, de nem sikerült. Helyette lenyelte a füstöt, reflexből, így most könnybe lábadó szemekkel emésztett, hallgatva a vaizard szavait. Kálváriájáról meg is feledkezve emelte fel fejét és fordította Misa felé.
- Az a nő az, aki segített neked Karakurában? - Meglepő, de higgadtabban csengtek szavai. - Sajnálom. - Dörmögte és szelíden megsimította a lány vállát, vigasztalás gyanánt. Kretén volt, de nem érzéketlen tuskó - legalábbis nem az ilyen helyzetekben. Az érintést még akkor is érezte, amikor már rég a csikket pöckölte messzire- tűnődve pillantott ujjaira és megköszörülte a torkát. - Tudod, honnan kellene kiindulnod? Gondoltál már rá, hogy az apjuk osztagánál kérdezősködj? - Ezzel nagyjából azt javasolja a lánynak, hogy megkergült macska módjára ugorjon fejest a tányérnyi forró kásába… De a dolgok közepébe vágásnál nincs hatásosabb belépő.
- Ha megtalálod őket… akkor mit tervezel? - Ismerte az érzést, amikor mindenáron védelmezni akarja valaki a szeretett személyt. Volt egy olyan sejtése, hogy a lány minden követ meg fog mozgatni, hogy célt érjen, ebben egy percig sem kételkedett. Csak azt nem nézte volna végig mosolyogva, ha túlzottan belelovallja magát és még nagyobb kalamajkába keveri magát. Mélyről jövő sóhajt hallatott és keresztbe fonta karjait, arcizmain végighullámzott a fájdalom- hirtelen mozdult, a karja pedig még elég messze volt a tökéletes állapottól. Bár, a negyedik osztagnál azt mondták, örüljön, hogy ennyivel megúszta és nem kellett levágni.
- Nos, Seiretei sem működik másként, mint a legtöbb korrupt szervezet. - Megvető fintorba facsarodott arca, ami el is tűnt rövidesen. Az ilyenek miatt undorodott meg kissé a munkájától, de képtelen lett volna feladni. Még mit nem! Ha az egész gépezet el is rohad, ő akkor is egyenes emberként fog cselekedni. Fejét előre hajtva rugaszkodott el az ülőhelytől és egy szusszanás kíséretében talpra állt. Szemben helyezkedett el Misával, meglehet, közelebb állva hozzá, mint ahogy a lány azt kedvelte volna. Sárgáival lepillantott a kékekbe és hosszú csend után alig láthatóan bólintott. - Nem kell aggódnod, tiszteletben tartom az akkori döntésedet. - Kezdte el mély baritonján és a kukához sétálva felvette a csikket, amit nemrégiben irányított errefelé egy gyászos mozdulattal, majd beledobta. - Megértem, hogy nem szívesen vagy a társaságomban... - Mosolyodott el, pedig nem volt vidám. - A történtek nem fogják akadályozni a közös munkát… végül is, az osztag érdekeit kell néznünk. - A zsebébe nyúlt rágót keresve, majd egy mentolos darabot megragadva elszántan rágni kezdte.
(click to show/hide)
Character theme song

Karakterlap

Kimito Misa

Reiatsu GPS

Vaizard

*

Sanseki

Szint: 5.

Lélekenergia:

60% Complete
29 500 / 30 000

Hozzászólások: 114

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 1 300 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Az osztag kertje
« Válasz #21 Dátum: 2019. Jan. 22, 23:01:32 »
Furcsa volt, hogy mellém ült, hogy itt volt mellettem. Nem rossz értelemben, lévén a magam részéről egyetlen pillanatig se nehezteltem rá. A mostani tudásommal belátom, hogy nem a legjobb döntést hoztam meg, azonban ezt képtelenség már semmissé tenni. És azt hiszem, nem is vágyom rá igazán. Minden bizonnyal bántaná, ha ezt kimondanám, azonban az, hogy sok mindennel egyedül kellett szembe néznem, sokkal erősebbé tett, és ez az, ami miatt így gondolom, nem pedig a kettőnk kapcsolata.
Az még mindig amolyan függő dolog volt. Vagyis ez sem egészen konkrét, ha jobban belegondoltam. Nehéz megfogalmazni, hogy mit is érzek, mit éreztem korábban, mert a közelében hol mérges vagyok, hol ideges, hol zavart, vagy éppen teljesen nyugodt. És ezek néha néhány perc alatt zajlanak le bennem, bár mostanra talán nem olyan intenzíven. Igen, kicsit mintha mindketten csillapodtunk volna, vagyis egyelőre úgy tetszik.
- Tényleg? – A földre szegeztem a tekintetem, ahogy elgondolkoztam válaszán. – Nekem úgy tűnt, hogy azért büszke voltál az elért eredményeidre. Végtére is hadnagynak lenni elismerés, különöse az első osztagban. – Szelíd mosollyal vizslattam tovább a talajt, mintha várnék tőle valamit. – Szerintem mindig kihoztad a helyzetekből a legtöbbet.
Sose feltételeztem, hogy egy hadnagy lustálkodna csupán azért, mert nem mozgósították bármelyik pillanatban, egész egyszerűen másképpen segítette a dolgok alakulását. Persze Kyousuke személyisége olyan volt, hogyha tehette volna, mindenhol ott lett volna. Sóhajtottam, ha csak arra gondoltam, hogy épp ebből adódott valószínűleg a sérülése is. Szerencséje, hogy túlélte, fel nem foghatom, hogy miért nem vigyáz jobban magára… a cigiről is leszokhatna.
- Még? Netán más terveid vannak? – Billentettem oldalra a fejem, kissé neheztelően nézve rá.
Mindig olyasmin járt a férfiak esze, amitől kitűnhetnek a tömegből, vagy veszélyes, vagy mindkettő. Masen is folyton összetörte magát, mintha csak kötelező lenne, és nem volna más megoldás. Mit felelhettem volna erre? Nemigen volt jogom beleszólni, bármennyire önveszélyesnek is találtam némely megmozdulását.
- Tényleg? – Kérdeztem vissza kissé tartózkodóan. – Biztos vagy ebben?
Szívesen vettem volna magam is szemügyre az állatot, elvégre már kiskorában is különösen aranyos volt, és ez bizonyosan szemernyit sem változott. Ettől függetlenül nem voltam biztos benne, hogy Kyousuke átgondolta ezt az invitálást, és nem csupán kicsúszott a száján, amint felrémlett előtte az állat. Kedves dolog volt tőle, azonban nem szerettem volna, ha a saját otthonában kellemetlenül érezné magát miattam.
- Igen. – Bólintottam, az érintése kissé meglepett, de nem volt kellemetlen. Hálása pillantottam felé, ha jobban belegondolok, talán csak Yukezoval beszéltem a szomorú esetről. – Tudod, nagyon sok mindent köszönhetek neki, és hatalmas űrt hagyott maga után. Azt hittem, hogy az apjuk mellett lesz a legjobb a gyerekeknek, azonban nem gondoltam volna, hogy mindezek után többé nem hallok felőlük. – Meglepett, hogy Seireiteibe hozta őket Kojiro~san, és az is, hogy semmiféle elérhetőséget nem adott, pedig tudta, hogy jó viszonyt ápoltam Maya~sannal, ahogy sokan a raktárból. – Nem hiszem, hogy az osztagban bárkivel is megosztotta volna, amit tervez… tudod, olyan magának való shinigami volt. De Yukezo majd segít, egész jó kapcsolatai vannak, és elszánt vagyok! – Szerettem volna lelkes lenni, azonban csak szomorúságot éreztem.
Hogy mit tervezek? Addig gondoltam ki mindent, hogy Seireiteibe eljussak, aztán pedig felkutathassam a gyerekeket. Hogy ezután mégis miként folytatódna a történet? Ez csak azon múlik, hogy sikerrel járok-e, és hogy ők mit szeretnének.
- Én… nem tudom… – Suttogtam, és észre se vettem, hogy kicsordultak a könnyeim. Az arcomhoz értem, hogy letöröljem, de olya erővel tört rám a sírás, mintha csak áttört volna egy gát, ami eddig egy bősz folyót tartott fogva. – Bocsánat… – Hüppögtem, és igyekeztem mély levegőket véve megnyugodni, azonban nemigen ment.
Annyi ideig kellett erősnek mutatnom magam, és annak is maradnom. Az emberek, és Yukezo miatt is, nem omolhattam össze, de azt hiszem ez éppen eddig tartott. Hogy miért pont Kyousuke előtt kellett ennek megtörténnie, az csak a sors kósza fintora lehetett, azonban szép lassan sikerült összeszednem magam. Nem tehettem úgy, mintha mi se történt volna, így inkább csak igyekeztem kerülni kutató tekintetét.
- Ez… nem így értettem. – Feleltem csendesen, kissé rekedtes hangon a sírástól. – Nekem nincs bajom a társaságoddal, egyszerűen csak nem szeretnék fájdalmat okozni, vagy kellemetlen helyzetbe hozni… – Sóhajtottam, és komolyan is gondoltam. Igazából csak zavarban voltam, hogy miként is kellene viselkednem vele, amin az iménti sírós jelenet szemernyit sem segített.

Karakterlap

Ebisawa Kyousuke

Shinigami

8. Osztag

*

Ichibantai ex-fukutaichou

Szint: 3.

Lélekenergia:

60% Complete
15 000 / 30 000

Hozzászólások: 51

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 6 100 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Szürke

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Az emberi létezés egyetlen állandóból áll, és ez az, hogy mind harcolunk a félelmeinkkel.

Post szín:
#8D6F5A


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Az osztag kertje
« Válasz #22 Dátum: 2019. Márc. 29, 04:01:23 »
Véletlen(ek márpedig nincsenek)?

Szóval, ücsörgött. Miként egy idegbajos pszichopata, meredt egyenesen előre. Úgy vernyogott belülről, mint egy első menstruáló lány, de ennek nem adta jelét. Legalábbis, elismerni aztán végképp nem lett volna hajlandó, pedig a vak is megmondhatta, lerí róla az agybaja. Hátát nekinyomta a padnak, de még így is marta a nő közelsége. Ugyancsak égett a torka a füsttől, amit félrenyelt és mellékvágányra köhögött- megkockáztatta volna, hogy bejutott a koponyájába és belülről égeti az arcát. Különösképpen a szemét. De ez lehet azért is, mert a saját képébe is belelegyezte a parázsrúd füstjét. A kérdésre feljebb vonta szemöldökeit, éles pillantását Misára függesztette.
- Több szempontból is hátrány volt. Egy részét... megtapasztaltad te is. – Baritonja üresen, precízen érelemmentesen csengett. - Ki ne lett volna büszke? Akiben szemernyi hatalomvágy is van, ambróziának érzi az ilyesmit. - Vonta meg vállait. Ha tehetné, hát nem lenne még egyszer hadnagy. Köszöni szépen, jó neki a százezredik rangtalan hely, kevesebb a kéjenc árgus tekintet. Legalább azt rúg fel, akit akar. Jobb esetben nem derül ki, hogy köze volt hozzá, amúgy meg nem is érdekli.
- Csak nem aggódsz? - Hangjába él vegyült, maga se tudta eldönteni, miféle. Kevés esélyt látott rá, hogy őszintén törődne vele. Picsogni nem akart, úgyhogy az ujjai között heverő, félig döglött csikket szekírozta mély beleéléssel. - Nincsenek terveim. Oda megyek, ahová küldenek, mint mindig. - Mindenki más is ezt teszi. Első a küldetés, az se baj, ha a legelején felfordulsz. Akkor legalább a feletteseid nem ordítanak le, hogy mennyire elszartad az egészet. Nem mintha ez cseppet is háborgatná a nem létező lelki békéjét.
- Igen. Engem nem zavar. - Ja. Dehogy frusztrálná a törpördög a lakás szűk falain belül... Jut ma még eszébe ennél nagyobb hazugság, vagy beéri a marha fejével ennyivel is? Misa voltaképpen nem tehet arról, hogy elbűvölte Gure. Kedves, hogy törődik az állattal. Aranyosabb kis szőrgolyó úgysincs az ő macskájánál, ezzel teljes mértékben tisztában volt. Szentül hitt benne, hogy az egyetlen lélegző lény, aki megéri a vesződést, az Gure. Úgy is, hogy rendszeresen telepakolja a cipőit bűzölgő adagokkal, amiket megérezvén legszívesebben felgyújtaná a várost és ordítva menekülne, csak eltakarítania ne kelljen.
A kínos csend fojtogatóvá mélyült és a lány drasztikus módon törte meg. Kivételesen képes volt arrébb rugdalni sértett egóját és részvéttel figyelte a megesett vállakat, törődött arcot. Nem is tudta megállni, hogy ne érjen hozzá, ne vígasztalja. De el is kapta a kezét, mintha tűzhöz ért volna. - Ha eddig semmit sem tudtál kideríteni és a bátyád segítségét kell kérned... akkor ott valami nagyon nincs rendben. - Kezdett bele és az erősen fogyó bagóért nyúlt. Láncdohányos, az. Elnyújtott mozdulattal sikerült ötödjére tüzet csiholnia a gyújtóból, amit ezután elegánsan belehajított a kukába olyan erővel, hogy egy reccsenés kíséretében szétpattant a műanyag. - Efelől semmi kétségem. Ide is visszaküzdötted magadat, őket is meg fogod találni. Ha akarod, segítek a keresésben. Utána te akarod nevelni őket? - Elképzelni Misát anyaként... ez a képzet egyszer már megelevenedett a fejében csak teljesen más volt a körítés. Amit nagyon gyorsan arrébb hessegetett és mélyen letüdőzte a cigit, mintha szent szándéka saját maga megfojtása lenne.
Címeres majomként érzékien belegyalogolt a manó lelkébe, s ha érzelmi alulképzettségében még kételkedne is, az már végképp meggyőzte, hogy Misa zokogott. Egy pillanat alatt leverte a víz és meredten nézte a lányt, viaskodva saját magával. Balja végül megindult a lány felé és fejét vállára húzva simogatta. Ezzel is túllépett egy határt, ami mögé be lett szorítva... tapsot érdemelt. Halk, fáradt sóhajt hallatva húzta ki egyenruhájából a zsebkendőjét és a lány kezébe nyomta.
- Semmi baj. Könnyebb, ha kiengeded. - Hagyta, hogy elhúzódjon, ha akar. Ő nem mozdult, sziklává merevedve ült és nézett előre, gépies mozdulatokkal simogatva a puha fürtök mögé rejtőző fejet. Amennyire tombolt benne a pánikkal kevert harag, annyira érezte magát kellemetlenül- ha nem még jobban, mint eddig. A bűntudat kellemes rúgásokkal tarkította bordáit. Megköszörülte a torkát- nem ingott ám meg... csak a sok cigaretta miatt. Misa roppant ügyesen találta meg páncélzatán a hajszálrepedéseket és félszavakkal, a puszta jelenlétével szaggatta le apránként róla a védőburkot, ami mögé szépen elvonult. Sárga íriszeivel a lány arcát fürkészve próbálta megtalálni a megfelelő szavakat. - Csupán idő kell, hogy megszokjam a helyzetet. Nem kell ezzel is foglalkoznod, éppen elég teher nyomja a vállaidat. - Megint felállt, egyszerűbb volt így, távolabb a kísértéstől. Szótlanul tűnt el, majd jobbjában két dobozzal került elő. Az üdítőt Misa felé nyújtotta, a sört ő maga bontotta ffel és nagyokat kortyolt belőle.
« Utoljára szerkesztve: 2019. Márc. 29, 04:10:34 írta Ebisawa Kyousuke »
(click to show/hide)
Character theme song